Not a drive by

Sziasztok! Őszintén bevallom, hogy az AFK-hoz egy betűt nem írtam, amióta feltettem az utolsó részt, mert belekezdtem ebbe, és teljesen belevetett magam. Egyelőre ez az első része, még nem tudom, hogy végül három vagy csak két részes lesz. Olvassátok el, remélem tetszik, és némileg kárpótol az elmaradt részekért. Azokkal is igyekszem majd, először ezt szeretném befejezni. Kommentben, ha kapok egy kis támogatást, lehet hamarabb fog jönni a következő AFK. :))

Bulik. Villogó fények, hullámzó tömeg, hangos zene, sok pia. Szex. Felejthetetlen kaland, emlékezetes este, élvezet. Pia. Jó kedv, határtalan oldottság. Szerelem. Nem létezik. Az előbb felsoroltak minden egyes betűje hűen jellemezte a mai estét. Nem csak a mait, hanem életem minden egyes buliban eltöltött estéjét, amiből tudván lévő dolog, hogy több van, mint átlagos, ágyban fetrengős napokból. De ne gondolkozzak, van ennél jobb dolgom is. Például a derekamnál magához húzó, helyes, kívánatos ajkú, jó mozgással megáldott férfi elemzése. Egy nő sok mindent levonhat a tánc alkalmával a partneréről. A tánc tulajdonképpen olyan, mint a szeretkezés. Ha tánc közben vezet a srác, az ágyban is ő szereti diktálni a tempót. Ha a lépések között beszél, az aktus közepén sem hallgatag, és végül, de nem utolsó sorban, ha a keze a zene ritmusára felfedező útra indul, a sóhajok hallatán sem marad majd egyhelyben. Ma esti tánc, majd később ágytársaságom pontosan ilyen volt. Talán összesen annyit beszéltünk egymással, amíg tisztáztuk, hogy melyikünkhöz menjünk. Természetesen hozzá, így amikor csak kedvem tartotta, leléphettem. Mióta régebben egy pasas nem akart hazamenni a lakásomból, nem viszek oda senkit. Nem hiányzik nekem egyetlen egy zaklató sem. Az életem így tökéletes, ahogy van. Nekem nem kell se több, se kevesebb. Legyen mit enni, legyen pénzem bulizni, és az ágyamba ne csak én feküdjek. Mai társaságomat nem tartottam valami érdekesnek, ezért a dolog után rögtön leléptem. Szép volt, jó volt, ennyi volt. Ahogy mindig is lenni szokott. Otthon lezuhanyoztam, és az ágyba estem. Hosszú éjszaka volt, a hajnalról nem is beszélve, szóval rám fért.

- Te idióta! – kiabált a fülem mellett Livia nevű barátnőm. Hogy jutott be egyáltalán a házba?

- Mi a fasz van? Hagyd már abba a visítozást! – ültem fel, miközben arrébb löktem.

- Kivel voltál együtt tegnap? – nézett egy újság címlapjára, amit én nem láthattam.

- Fogalmam sincs Livia, nem is érdekel, felőlem egy kisegér is lehet, ha jól teszi a dolgát. Most pedig alszok tovább.

- Nem, nem alszol – húzta le rólam a paplant. – Mit gondoltál, hogy nem fognak írni róla?

- Komolyan nem értem, mi a bajod. Híres, vagy mi? – értetlenkedtem tovább, aminek több oka is volt. Fájt a fejem, most keltem fel és fogalmam sincs ki volt a tegnapi srác. Mármint emlékeztem rá, de nem ismertem fel benne semmilyen ismert emberkét.

- Lena, az istenit! A német válogatott egyik játékosával voltál este. Ha egy kicsit is figyelnéd a világ történéseit, tudnád. Óriási botrány lesz. Hiába mondtam neked, hogy ennek az életmódnak nem lesz jó vége, te nem változtál meg.

- Nem is fogok. Nem érdekel, hogy mi történik. Mi jól éreztük magunkat, és ennyi. A többi egyszerűen nem izgat.

- De engem érdekel! – kiabált tovább, mire kimásztam az ágyból, és az ajtót rácsapva kimentem a szobából.

Hallgassa az ordítozását az, aki nem másnapos, és nem most kelt fel. Ezt a felhajtás! Hihetetlen, komolyan! A konyhába mentem, hogy a konyhaszekrény harmadik részének legfelső polcáról elvegyek egy fájdalomcsillapítót. Visszafelé megláttam az asztalon az újságot, címlapon pedig magamat, és az ezek szerint válogatott focistát, aki sokkal helyesebb volt, mint fájó fejemben élt. Felül szőke haj, vékony arc, édes mosoly. Mivel nem ugrott be a neve, pedig biztos elmondtam éjjel egy párszor, megnéztem a cikkben. Marco Reus? Biztos voltam benne, hogy nem így hívták. Úristen, akkor ezért akadt ki annyira Livia. Mindig mesélt valami csodagyerek Reusról, de sosem érdekelt annyira, hogy megnézzek róla egy képet, így aztán fogalmam sem volt, hogy ő az.

- Oké, megértem, ha féltékeny vagy – váltottam normális hangnemre, mikor kijött, ő viszont továbbra is felfokozott hangulatban magyarázott.

- Nem vagyok féltékeny! - Felcsattanása egyértelműen jelezte, hogy hazudik.

- Mivel tehetem jóvá? – sóhajtottam. Az esetek többségében azzal szórakoztunk, hogy utáljuk egymást, de igazából ez mindkettőnk érdekes és teljesen egyéni szeretetkinyilvánító módszere, szóval nem akartam neki keresztbe tenni.

- Nem kell semmit jóvátenni, csak valamit változtass az életmódodon, mert ha így folytatod, te leszel a helyi kurva, aki mindig címlapon van.

- Milyen mindig? Ez még csak a második alkalom – háborodtam fel megint. – Különben is ezeket mindig felfújják. Nem igaz, hogy ennek a Bildnek is ilyen hülyeségekkel kell foglalkoznia. Nem mindegy, hogy az a szerencsétlen focista mikor kivel van?

Erre Livia sem tudott semmit mondani, úgyhogy lezártnak tekintettem a témát, és a fürdőbe indultam, hogy összeszedjem magam. Gyors zuhanyzással kezdtem, közben pedig kezdett hatni a fejfájás csillapító. Törölközés közben hallottam, hogy csörög a telefon, de gondoltam, majd Liv felveszi, ezért nem is kapkodtam. Mikor kész voltam copfba kötöttem a hajam, tekintettel a melegre, aztán kimentem, és megérdeklődtem, ki volt az.

- Beni. Este lesz nála valami nagy buli, azt mondta ott a helyünk, de mivel tegnap voltunk, visszamondtam. Kell néha aludni is.

- Felejtsd el! Te aludhatsz, én megyek – vontam vállat. – Imádom Benét.

Még gimnáziumban ismertem meg. Tízedikbe csatlakozott hozzánk, akkor költöztek Németországba, de nem volt probléma a nyelvtudásával, és már az első nap adta a hangulatot az osztálynak. Végzős éveinkre ő lett a legnagyobb bulik szervezője, és gimi után is tartottuk vele a kapcsolatot. Őrült jó kis összejöveteleket csinált, aki egyszer volt nála, nem is akarta abbahagyni a bulizást. Engem is ő tett az éjszaka rabjává. Én pedig vittem magammal a rosszba Livit. Az esti program tudatában visszafeküdtem a pihe-puha ágyamba, hogy rendesen kialudjam magam, majd délután készülődni kezdtem, meglepetésemre barátnőm is. Felhívtam Benit, hogy mégis számoljon plusz két fővel, aztán kora éjjel el is indultunk a helyszínre. Pofás kis sor állt a belépőt begyűjtő, két nagydarab ember előtt, de mi nem álltunk be a sorba, egyszerűen csak előrementünk, köszöntünk az ikreknek, akik a nem kívánatos személyeket szűrték ki, majd két-két puszi után, ingyen léptünk be. Gyorsan végig néztünk az ott lévőkön. Még nem voltak sokan, de hamarosan, amikor a kinti sor is beszabadul, elkezdődik az igazi szórakozás. Még csak a haverok voltak benn, meg azoknak az ismerősei, csak páran táncoltak, így mi még nem álltunk fel a táncparkettre, hanem megcéloztuk először az italos, majd a DJ pultot.

- Mit hoztam neked? – kiabáltam túl a zenét, mire Bene lehúzta az egyik füléről a fülest, és mosolyogva vette át a poharat.

- Megjött a legjobb vendégem. Ma este sem leszel az enyém, mi?

- Felejtős – vigyorogtam.

Egyike volt azoknak, akikre soha nem úgy néztem, mint esetleges partnerre. Haver volt, nem több, ezért sosem voltam vele úgy. Ő is beletörődött már, de azért rendszerint megkérdezte, inkább már csak poénból, mint komolyan.

- Na, jó, gyűlik a tömeg, megyünk bulizni. Valami jó zenével indíts! – intettem hátra neki, aztán Liviával ketten kezdtünk el táncolni az addigra odaözönlő emberek tömkelegében.

- A következő szám a hely két legszebb lányának, Liviának és Lenának szól – jelentette be Bene, majd felszólalt Ne-yo Beautiful Monster című száma.

A táncolással csak akkor hagytunk fel, amikor megszomjaztunk, ezért rendeltünk egy abszolút nem alkoholmentes löttyöt tartalmazó pohárkát, amit gyorsan húztunk le, hogy újra táncba állhassunk, de barátnőm azt mondta, nincs kedve már hozzá, így egyedül mentem vissza, remélve, hogy van legalább egy srác, aki megtáncoltat. Pár pillanat erejéig megálltam néhány srácnál, akik egyedül táncoltak, de a legtöbbtől arrébblépdeltem, mígnem egyszer csak a tegnapi srácba botlottam.

- Á, szia! Hát te? – húzta két oldalra vékony ajkait.

- Bulizom – adtam egy rettentően primitív választ. – És te? Hogy-hogy itt élvezed az éjszakát?

- Bene hívott, ismered? – mutatott rá.

- Én ne ismerném? – mosolyogtam, de aztán mentem volna tovább.

Nem volt kedvem jópofizni vele. Tegnap együtt voltunk, jó volt, bár mint mondtam kicsit unalmas. Nem tudott újat mutatni, ugyanolyan volt, mint az előtte lévő, vagy az azelőtti.

- Táncolsz velem ma is? – tartotta a kezét, de le kellett törnöm a lelkesedését.

- Elfáradtam, talán később, de… - Ekkor eszembe jutott Liv, és hogy mennyire odavan érte. – Van egy gyönyörű barátnőm, esetleg addig fel tudom ajánlani őt.

- Nekem meg egy haverom valahol. Ahogy látom, én már tabu vagyok számodra, nem igaz? – döntötte oldalra a fejét. – Ne aggódj, nem gáz – a hitelesség és a lazaság kedvéért a vállát is megrántotta. – Szóval, mit szólnál egy négyeshez?

Jó darabig értetlenül néztem rá. Most komolyan arra gondolt, hogy négyen egyszerre, vagy valamit félreértettem?

- Ó, várj. Ez kétértelmű volt ugye? – A hangos zene mellett is hallottam a nevetését. – Arra gondoltam, hogy leülhetnénk négyen dumálni, te bemutatsz a barátnődnek, én meg téged a haveromnak. Ki tudja, lehet szerzek neked egy újabb jó éjszakát, még ha nem is közvetlenül.

- Oké, benne vagyok – adtam be a derekam, aztán megmutattam neki, hol ülünk, hogy utána a barátjával odataláljon. Leültem Lia mellé, aki a pohara társaságában üldögélt. – Kiengesztellek, jó?

- Miért is? – nézett fel unottan. Nem tetszett neki a mai buli, és ezt nem titkolta.

- A Reus eset miatt. Itt van ő is, találkoztam vele, és megbeszéltünk egy kis beszélgetést négyesben. Szóval, reményeim szerint, mindjárt itt lesz az én tegnapi, és a te mai partnered. Melegen ajánlom neki, hogy a haverja elnyerje a tetszésemet.

- Mi? Most viccelsz? – ült fel végre rendesen, mert már majdnem lecsúszott a székről. Hogy bizonyítsam, nem csak szórakozok vele a háta mögé mutattam, ahol már közeledett a két srác. – Úristen – motyogta maga elé, aztán velem együtt felállt, hogy bemutatkozzon.

Amíg a névcserélés folyamata zajlott alaposan megnéztem a Mario Götzének nevezett egyént, és hogy őszinte legyek, így elsőre nem jött be. Bár sötét volt, mikor odahajolt, hogy adjon két puszit, látszott, hogy mennyire barna. Véleményem szerint ilyen színt az ember csak szoláriumban tud magára varázsolni, és ez nem volt túl férfias. Fehér pólóban volt, ami elég nagy kontrasztot alkotott a bőrével, még akkor is, ha a fényektől a pólója néha kéken világított. Ezek mellett pedig a kölyökképéhez társult egy túlságosan magabiztos vigyor, amivel újabb mínuszpontot szerzett. Nem szeretem, ha a srácok azt hiszik, bármikor megkaphatnak. Jó, igaz, a legtöbbször odaadom magam mindenféle kérlelés nélkül, de aki így indít, annak már büszkeségből nem vagyok hajlandó megtenni ezt a szívességet. Úgyhogy Götze, ez ma nem fog összejönni, hacsak nem mutatsz valami olyat, amitől rögtön leesik az állam.

A bemutatkozás után leültünk, szándékosan úgy alakítva, hogy Marco Livia mellé üljön. Ezzel egyetlen gond volt, mégpedig, hogy én így Mario mellé kényszerültem ülni. Jó ideig csak Marcoékat nézve ültem, és egy szót se váltottam a mellem ülővel, de aztán kezébe vette az irányítást és sajnálatomra kérdezgetni kezdett. Az általános és közhelyes kérdései, illetve válaszai annyira untattak, mint még soha semmi, ezért jobb ötlet híján közöltem vele, hogy kimegyek a mosdóba, aztán véletlenül elfelejtettem visszamenni. Leültem Bene mellé, aki egyszerre próbált rám meg a zenére is figyelni, de mivel ő is csak egy férfi, neki sem ment jól az egy időben két különböző dologra koncentrálás. Nem akartam zavarni, és az is eszembe jutott, hogyha a Götze gyereket nem viszem el Marcoék közeléből, akkor sosem lesz köztük semmi. Ennek tudatában önfeláldozóan sétáltam vissza, majd Mario kezét fogva a táncparkettre.

- Nem vagy valami beszédes. Marcotól nem ezt hallottam.

Az öntelt vigyor továbbra is ott játszott az arcán, a keze pedig a fenekemre csúszott. Hátranyúltam, hogy a rossz helyen tapogatózó ujjak visszataláljanak derekamra, miközben eszem ágában sem volt reagálni megjegyzésére. Valószínűleg rájött, hogy ma nem fog velem értelmes dolgot csinálni, legalábbis ezt hittem, amíg két-három számmal később meg nem kérdezte, kihez megyünk: hozzá vagy hozzám?

- Te és én is hazamegyünk. Külön – szögeztem le.

- Nem gondoltam, hogy a lány, aki a haveromnak kérés nélkül odadobta magát, tőlem elvárja, hogy rózsával és bókokkal halmozzam el, várjak rá egy hónapot, majd hódítsam meg.

- Nem várom el. Sőt! Inkább ne is próbálkozz – forgattam meg a szemeim.

- De elvárod.

- Ha mondom, hogy nem, akkor nem, és ne idegesíts. Nem azért vagyok veled, mert érdekelsz, vagy akármi, csak segítek a barátnőmnek, hogy nélküled lehessen, Marcoval kettesben – adtam most már teljesen nyíltan a tudtára, hogy nem akarok tőle semmit.

- Ha nem várod el, bizonyítsd be. Gyere velem!

- Nem kell, bebizonyítsam, mert nem érdekel, hogy elhiszed-e.

- Elég izgató vagy mérgesen. Kössünk alkut! Ha ma velem jössz, nem látsz többé. Ha nem, akkor addig foglak zaklatni, amíg meg nem adod magad.

Pár másodpercig mozdulatlanul néztem a szemébe, várva, hogy mondjon valamit, amivel visszaszívja az előbbit, közli, hogy csak viccelt, bármi. De nem tette, úgyhogy gyorsan felmértem a helyzetemet. Mario jelenléte miatt nem volt időm bepasizni, tehát nem volt kivel távoznom. Egész este az ő társaságában kellett lennem, nem éreztem magam jól, egyenlő rám fér egy kis szórakozás. Mivel nem volt más, aki azt a fajta szórakozást megadhatta volna nekem, és az első opció, miszerint utána békén hagy, szimpatikusabb volt, megadtam magam. Grimaszolva fogtam meg a kezét, hogy eltűnhessünk innen, és minél hamarabb túl legyünk az alku rám eső részén.

- Legelső kérdésedre válaszolva, hozzám biztos nem megyünk. Ki tudja, még rám szállsz, és soha nem hagysz békén.

- Jó, de hozzám se. Ki tudja, még kiteregetsz a sajtónak – vágott vissza. – Lehetnél együttműködőbb, így zaklatás lesz a vége.

- Most komolyan zsarolsz? Mivel tudsz zaklatni? Nem tudod, hol lakok, nem tudod a számom, a nevemet egyáltalán megjegyezted? – Kezdett egyre nevetségesebbé válni a szememben. Lehet, hogy mégis inkább visszafordulok, és nem kérek a szolgáltatásaiból.

- Ö, L… Lola? Nem. Nora? Valami ilyesmi – vágott elgondolkodó képet. Ugyan már, tud egyáltalán olyat? – Ne nézz már így, Lena! Komolyan ekkora féregnek nézek ki?

- Vegyük költői kérdésnek.

- Csak mondom, nem voltam jó verstanból. – Jé, van humorérzéke is. Csak tudnám eddig miért nem ezzel hódított. – Na, és Lola-Nora, szereted a kalandokat?

- Magassarkúban, illetve miniszoknyában kevésbé, de amúgy bármi jöhet.

- Hm – kaptam a nem túl értelmes választ.

Feladtam, hogy normálisan beszélgessünk, ezért nem kérdeztem vissza, csak követtem. De fogalmam sem volt róla, hova megyünk. A legsötétebb utcákon mentünk, néhol még világítás sem volt. Hiába kérdezgettem, merre megyünk, de sejtelmesen csak annyit mondott, hogy majd meglátom. Amikor végre kiértünk a sikátoroknak is simán nevezhető utcákból, felismertem a helyet. A város egyik leggazdagabb családjának a házát vettem észre. Gyönyörű volt, mint mindig, estére ki is világították, mintha legalább egy parlament vagy hasonló lett volna. Az udvar, ami kovácsoltvas kerítéssel volt elkerítve hatalmas volt, szinte nem is lehetett belátni az egészet, amiben persze szerepet játszott a fák, bokrok és különböző díszítőelemek, mint például a szökőkút aszimmetrikus elrendezése.

- Oké, ez szép. De mit keresünk itt?

- Tudod, egy magamfajta embernek sokszor támadnak olyan gondolatai, hogy milyen lehet olyan helyzetben csinálni, amikor félsz a lebukástól, tilos helyen vagy. Mivel nem tudtunk rendes helyet megbeszélni, eszembe jutott egy régi vágyam – intett a kert felé.

- Hülye vagy? Neked elment az eszed. Vagy talán soha nem is volt. – Az éjszaka csendjében hangom hangosan hasította ketté a levegőt.

- Hé, nyugi már. Jó lesz, és tudom, hogy téged is érdekel a dolog – mászott fel a kerítésre, és a kezét nyújtotta, amit kis habozás után elfogadtam.

- Lehet, hogy tévedtem, amikor megítéltelek – morogtam az orrom alatt, de sajnos ő tökéletesen tisztán értette.

- Tessék? Azt hiszem, rosszul hallok.

- El ne bízd magad, még a végén lelöklek a kerítésről – fenyegettem.

Miután biztonságosan talajt értünk, tudatosult bennem, hogy mi most éppen betörünk valahová. Ha elkapnak minket, ez a család elintézi, hogy halálunk végéig ketrecben ücsörögjünk. Úgy véltem, velem ellentétben Götze nem félt ettől. Nevetve futott be egy sövénnyel kialakított körbe, aminek a közepén a szökőkút állt. Körülötte méregzöld fű volt, ahová Mario rögtön le is ült. Mielőtt mellételepedtem körbenéztem a sövény fölött, de sehol nem láttam senkit, így kicsit megnyugodtam. A bokrok körülvesznek, itt nem lát meg egy lélek se, hacsak nem sétál errefelé hajnali kettőkor.

- Engedd el magad! – mosolygott rám. Ezúttal eltűnt az idegesítő, beképzelt vigyor, és jobban megnézve anélkül még jól is nézett ki. – Vagy inkább segítsek? – hajolt közelebb az arcomhoz.

- Lepj meg, jó? – mondtam mielőtt végleg összeértek volna ajkaink.

Nem mondom, hogy kényelmes vagy izgató lett volna a fű érintése a testemen, főleg, miután bőrünk az izzadságtól nedvessé vált, de maga a tudat, hogy bármikor lebukhatunk, tényleg izgalmassá tette az egészet. Nevetést hallottam, és mivel Mario szája éppen foglalt volt, tudtam, hogy nem tőle származik a hang.

- Hallottad? – suttogtam.

- Képzelődsz – nézett rám, abbahagyva az eddigi tevékenységét.

- Nagyon jól éreztem magam ma – hallottam egyre tisztábban a beszélgetést.

- A francba – morogta Mario, majd a kezébe vette a ruháit, én pedig a sajátomat.

- És most, észlény? – néztem rá kétségbeesetten.

- Most pedig futás – adta ki a vezényszót, miután teljes erőnkből a kerítés felé futottunk.

Hallottam, hogy utánunk kiabálnak, az egyikük talán rohanni is kezdett utánunk, de szerencsére a kerítés nem volt olyan messze. Átmásztunk rajta, de nem álltunk meg. Még legalább három utcát végigfutottunk, aztán megálltunk, hogy térdemre támaszkodva kapkodhassam a levegőt.

- Futni jó érzés, boldogsággal tölt el, de egy orgazmussal azért nem ér fel – jegyezte meg, miközben nagyjából felöltözött.

Nevetésben törtem ki, ami elég hülyén hangzott figyelembe véve, hogy még mindig ziháltam, de vidámságomban Mario is osztozott. Végül nem is lett olyan rossz este, mint amire számítottam. Még ha orgazmus helyett futással fejeztük is be az együttlétet.

- Azt hiszem, haza kellene mennem – mondtam végül, mikor én is felvettem a ruhám, és a zihálásom, na meg a nevetésem alábbhagyott. – Ahhoz képest, ahogy indult, jó volt – bólogattam mosolyogva. – Kösz az élményt – adtam egy puszit az arcára, aztán megfordultam, és hazasétáltam.

Az ágyban még felelevenítettem az történteket, és mosolyogva aludtam el. Igazából jó volt a taktikája. Beállítja magát unalmas, idegesítő embernek, aztán rámenős, és mikor arra kerül a sor, akkor rájössz, hogy igazából nagyon is jó. Végül is, jobb, mint mikor azt hiszed, hogy hatalmas élményben lesz részed, aztán meg kiderül, hogy a kisujjaddal nagyobb örömöt okozol magadnak, mint ő.

Reggel, pontosabban dél környékén ébredtem fel, viszonylag kipihenten, ezért úgy döntöttem, hogy nem fetrengek tovább az ágyban, hanem rögtön neki kezdek a dolgaimnak. Először is kibújtam a pizsamámból, és azzal a lendülettel beleugrottam az itthoni felszerelésembe, ami egy fekete melegítőnadrágból, és egy piros-fehér pólóból állt. Leszaladtam reggelizni, ahol már ott ült Livia egy sonkás zsömlét majszolva.

- Hamar leléptetek tegnap, ennyire bejött Mario? – nézett rám, és a szemöldökét kezdte fel-le húzogatni.

- Hosszú történet – legyintettem.

- Sokáig tart ma a reggeli.

Hogy érzékeltesse komolyan gondolta, hogy rögtön kezdjek bele a mesélésbe, szinte morzsánként kezdte el enni a maradék szendvicsét. Beadtam a derekam, és belefogtam a történetbe, miközben én is gyártottam egy szendvicset, azzal a különbséggel, hogy az én reggelimben a szalámi játszotta a főszerepet.

- Meg is érdemeltétek, hogy lebukjatok – nevetett ki minket, amikor a végére értem.

- Nem is igaz – nyomtam felé egy szelet szalámit, amiről tudtam, hogy nem a kedvence. – Na, te jössz. Mi volt Marcoval?

- Miután nem találtunk titeket, mi is elindultunk, hogy nyugodtabb helyen tudjunk beszélgetni.

- Hm. Velem is így kezdte – nevettem, de a következő mondattól az arcomra fagyott a mosoly.

- De én nem feküdtem le vele.

- Mi? Ne viccelj velem! Akkor mit csináltatok?

- Mondom, hogy beszélgettünk.

- Beszélgettetek! – ráztam meg a fejem. – Beszélgettetek? – nem tudtam megemészteni. Vagy én vagyok hülye, vagy neki fog hamarosan éhen halni az agyrágó bogara. – És mégis miről?

- Magunkról. Jaj, hagyd már abba! Tudod, nem mindenki vágyik arra, hogy mindes este legyen valaki a lába között.

- Ez… erős volt – toltam hátra a széket. Az utolsó falatoktól még az étvágyam is elment.

- Nem úgy értettem – próbálta kimagyarázni magát, de ezúttal esélyt sem adtam neki arra, hogy más megvilágításba helyezze az előbb elhangzott mondatot.

Igen, voltak páran, akik ezen a véleményen voltak, de ő sosem ítélt el ezért, vagy legalábbis nem említette. Rettenetesen meglepődtem, hogy ezt gondolja rólam. Ő ismer a legjobban, tudnia kéne, hogy nem vagyok könnyűvérű, csak szabad, amit ki is használok. Szerintem hülye, aki nem teszi. Besétáltam a szobába, és az ágyra vetődve bekapcsoltam a tévét. Idióta szappanoperákat nézve kezdtem el gondolkodni, hogy mit fogok csinálni egész nap a szobámban, mert az biztos, hogy én nem állok szóba Liviával. Jellemzően ez a sorozat is tele volt bosszúval, így eszembe jutott, hogy én miért ne próbálkozhatnék meg ilyesmivel.

A focin keresztül - Feszültséglevezetés

- Mikor fogod abbahagyni a duzzogást? – kérdezte. – Csak jót akarok.
- Mindig azt akarsz - morogtam. – Mit csinálunk a régi házamban?
Leparkolt, aztán szó nélkül kiszállt, felkapta a táskát, majd indult is befelé. Kelletlenül követtem.
- Nagyon elegem van belőled, tudod? – kezdtem el magyarázni mérgesen, mikor beléptünk a bejárati ajtón.
- Meglepetés! – kiabáltak mindenfelől.
- Mi a franc…? – néztem szét.
Nincsen se szülinapom, semmim se, amit ünnepelni lehetne. A céget végleg tönkretettem, anya pedig éppen a korházba fekszik tudatlanul. Hazudtam az apámnak, veszekszünk Bastiannal, szóval legkevesebb kedvem volt mindenhez jó pofát vágni.
 - Ó, mi vagyunk: jókedvcsinálók – mondta Lotte, miközben Benni kezét fogva két puszit adott az arcomra.
- És a gond feledtetők – lépett oda Lotte után Livia, Marcoval az oldalán.
- Én csak a meglepetés ember vagyok – mosolygott Toni. – Na, már rám sem ugrasz? – játszotta meg, hogy szomorú, miközben ő is alaposan megölelgetett.
- Én lennék a sztárvendég – vakarta a tarkóját a Götzeus duó másik tagja, Mario.
- Rendes tőletek srácok, de nekem ehhez most tényleg nincs kedvem.
- Majd lesz – oldotta meg Basti, aztán ő is beljebb ment, a többiek pedig szinte követelték, hogy meséljek el mindent. Mivel láttam, hogy szabadulni nem fogok ebből a társaságból, előadtam óriási bukásomat, remélve, hogy megsajnálnak és elengednek. Természetesen nem így lett.
- Szóval ennyi. Nem csinálom tovább.
- Egész életedben soha nem adtál fel semmit. Miért most kezdenéd el? – kérdezte Livia.
- Az alatt az idő alatt, amit bent töltöttél az emberek elfogadtak és bíztak benned. Azok az emberek segítettek neked, amikor szükséged volt rájuk. Ne hagyd cserben őket, amikor ők szorulnak segítségre – oktatott ki a szókimondó Toni is.
És igaza volt. Mindenkinek mindenben. Legalább az általam okozott kárt kell helyrehoznom, addig semmiképp sem szabad visszalépnem.
- Azt mondtad, megcsinálod – próbálkozott Basti is. – Akkor gyerünk, és csináld is meg!
- Jó-jó. Elég a kioktatásokból, lelkifröccsökből. Tudom, hogy hülyeségeket beszélek, demajd holnap máshogy látom a helyzetet. Nem ejthetnénk a témát? Nézzétek meg, szegény mennyire unatkozik – bólintottam a gyűrűjével unottan játszó Mario felé. – Milyen programot terveztetek azon kívül, hogy nekem tartotok fejmosást?
- Nos, itt van hat focista, meg két lány, aki életében kétszer ért labdához lábbal. Se. Szóval a program egyértelműen a foci és a rajtuk való nevetés – vigyorgott Götzinho. – Felfedeztem, hogy a pincébe neked is van miniatürizált focipályád. Nekem is, és örülök, hogy végre kiállhatok Reus ellen, mert hozzám gyáva volt eljönni.
- Szétkaplak, Götze! – ígérte Marco, ami mindenkit kíváncsivá tett, úgyhogy levonultunk az említett helyiségbe.
Mivel a két srác egymás ellen akart játszani, őket neveztük ki a két csapatkapitánynak, így ők választották ki, felváltva mondva a neveket, a csapattagokat. Én végül Marioval, Bastival és Tonival kerültem össze, míg ellenfelünk csapatát a Lotte, Livia, Benni, Marco négyes tette ki. A két lányt figyelembe véve már előre azzal számoltunk, hogy mi nyerünk.
- Magassarkúban viszont nem túl előnyös – néztem le cipőim sarkára.
- Sporttáskába van minden – intett felfelé Basti, én pedig megindultam átöltözni.
Közben felhívtam Lukast, és neki is elmeséltem az eddig történteket. Az elején ő is azt mondta, hogy ne avatkozzak az ügybe, most viszont, akárcsak a többiek, arra bíztatott, hogy ne hagyjam abba az első kudarc után. Már pedig, ha ennyien hisznek bennem, akkor nem okozhatok nekik csalódást, nem fogok visszavonulót fújni! Ezt a meccset még nem fújták le.
- Sokáig voltál – jegyezte meg Basti, mikor végre méltóztattam visszamenni hozzájuk.
- Addig változtattunk kicsit a szabályokon – mutatott Marco a piás üvegekre és az azok mellett felsorakoztatott poharakra.
- Be akarsz rúgni? – néztem rá érdekesen. Kizárt, hogy mi kapjunk több gólt.
Arra viszont egyikünk sem számított, hogy Benni mindent kivéd, Marco pedig a gyors mozgásával rögtön az elején belő hármat. Nem mondanám, hogy a poharak kisméretűek voltak, mellesleg én sosem szoktam inni, így aztán viszont hamar cikázva futottam végig a pályán, és a kaput is tíz centivel odébb láttam. A hangulat így rendesen meg lett alapozva.
- Menjünk bulizni – mondta Lotte, miután ő is legurított pár pohárnyi alkoholt.
Úgy tűnt az illuminált állapotú énem egyáltalán nem tiltakozik az ötlet ellen, ezért hamarosan egy szórakozóhely hátsó részéhez sétáltunk, rendeltünk még pár italt, és már jött a következő meglepetés tőlem: megkértem Bastit, hogy táncoljunk.
- Ki kell használni az ilyen pillanatokat – nézett a többiekre, aztán megfogta a kezem, és megindultunk a táncoló tömeg felé.
- Váltás – jelent meg Toni jó pár számmal később, mikor már nem tudtam, hogy melyik lábamat hova tegyem.
- Addig iszok valamit – mondta Basti, aztán eltűnt az összezáródó tömegben.
- Látom, jól érzed magad – vigyorgott a Bayern 39-ese.
- Igen, bár nincs rá okom, szóval nem tudom, miért. – Közelebb léptem hozzá, hogy hallja, amit mondok, és én is halljam, amit ő próbál a tudomásomra adni.
- Talán az alkohol miatt – válzott arra, hogy részeg lennék, de szó se volt ilyesmiről.
- Nem is ittam sokat. Ú, erről jut eszembe. Megszomjaztam, menjünk inni – léptem el mellőle, de elkapta a kezem.
- Nem hiszem, hogy kéne – rázta meg a fejét. – Inkább üljünk vissza a többiekhez.
- Aj, Kroos, ünneprontó vagy – fintorogtam. – Csak egy lájtosat, semmi ütős – ígértem meg, mire elengedte a kezem, hagyva, hogy a pulthoz sétáljak.
Bastit nem láttam ott, biztos voltam benne, hogy visszaült a többiek közé, Toni pedig nem jött velem, így megszegve az ígéretem abszintot kértem.
- A ház ajándéka, Nikki – kacsintott a pult mögött álló srác, mikor letette elém a poharat.
- Édes vagy. – Felültem a székre, hogy ellássak a tömeg feje fölött a hely másik végére, ahol Basti és a kis társaságunk ült. A lányokat sehol nem láttam, Basti pedig valószínűleg engem kereshetett, mert a tömeget pásztázta. Alacsonyságom miatt azonban ez veszett ügy volt, úgyhogy a segítségére siettem, és pohárral a kezemben felálltam a székre.
- Jó a buli, nem? – kiabáltam, de csak a körülöttem állók hallották meg. Nem messze tőlem Liviát és Lottét pillantottam meg, akik vigyorogva közeledtek felém, és hogy ők is elférjenek, átléptem a pultra. Láttam, ahogy Bastiék felpattannak és utat törnek maguknak felénk. Addigra a két lány már velem együtt táncikolt az asztalon.
- Szeretlek Bastian! Igyunk a világ legjobb férjére – emeltem meg a poharam.
- Gyerünk, szálljatok le onnan – fogta meg Livia kezét Marco, aki elsőként ért oda hozzánk.
- Miért? itt vagyok a világ tetején, és még a Holdat is elérem – nyújtottam a szabad kezem egy fénycsóva felé.
- Nikki, gyere le! – nyújtotta a kezét Basti is, de hátra léptem, hogy ne érje el, ám az asztallap nem volt valami széles, így kishíján majdnem leestem. – De! Gyere! – Elkapta a derekamat, és leemelt, miközben Lotte is lemászott Benni segítségével.
- Jól van. Nincs itt semmi látnivaló. Folytassátok a bulizást! – magyarázott a körénkgyűjt tömegnek Mario.
- Vigyük őket haza – javasolta Marco, aztán kifelé támogattak minket.
Ötletem sem volt, hogy jutottam vissza Münchenbe, ezért miután reggel felébredtem, első dolgom volt, hogy ezt az információt megtudakoljam Bastitól, de nem egyedül találtam a nappaliban, hanem Tonival, így aztán itnkább visszafordultam és bugyi, melltartó párosítás helyett nadrág és póló szerelésben tértem vissza.
- Jó reggelt! Mi volt tegnap? – ráncoltam a homlokom, egyrészt az emlékezés erőltetésétől, másrészt a fejem fájása miatt.
- Ó, ha te azt tudnád – nevetett fel Toni, mire Basti oldalba vágta.
- A te hibád, te hagytad egyedül – hurrogta le, mire abbamaradt a nevetés.
Egyáltalán nem értettem, hogy mi a probléma, de hamarosan felváltva mesélték el a tegnap esti alakításomat, ami után fél óráig szörnyűlködtem, majd legalább ennyi ideig bocsánatot kértem. Nem vallottam rám ez a fajta viselkedés, szerencsére ezt mindketten tudták, így nem kiabáltam rá kígyót, békát.
- Nekem életem legjobb estéje volt, amit veled töltöttem el – nevetett tovább Toni, akinek az események felidézése óta csak a fogait láttuk, meg, ahogy a kanapén, a hasát fogva fetreng.
- Örülök neki – ültem rá a hasára, hogy abbahagyja a vihogást.
- Ne! Kinyomod belőlem a szuszt. Hogy lövök így gólt holnap a Mainznak? Ugye ellenük játszunk? – hajtotta hátra a fejét, hogy Bastira tudjon nézni. Egyáltalán nem zavarta, hogy a magam 52 kilójával rajta ülök.
- Gólt lőni, mi? Én előbb fogok – mosolygott magabiztosan Basti.
- Mi lenne, ha mindketten lőnétek nekem egy-egy csodálatos gólt?
- Megpróbáljuk. Jössz amúgy? – kérdezte Toni, aki még nem értesült ott létem híréről.
- Még szép – vágtam rá.
- Jó, akkor holnap találkozunk, de most megyek, jelentem otthon, hogy élek, és nem fetrengek részegen valamelyik járda melletti árokban – tolt le magáról, majd Bastiannal kezet fogtak, nekem pedig aditt egy pacsit, amit mindig szokott, és elment.
Bastian elmesélte, hogy itt aludt, mert még sokáig beszélgettek miután én elaludtam, és aztán már lusta volt hazamenni
Délutánra összeszedtem magam, hogy amíg Basti edzésen van, addig én be tudjak nézni anyához. Borzalmasan éreztem magam, amikor apa szemébe néztem, de nyeltem egyet, és arcomra mosolyt erőltetve kérdeztem meg, hogy van anya.
- Semmi sem változott, sajnos.
Apa egyre letörtebb volt, az arca be volt esve, teljesen el volt fáradva, ezért kezdtem érte is aggódni. Szinte beköltözött a korházba, és bár kapott ételt, meg mindent, amire szüksége volt, mégsem tudta magát rendesen kipihenni. Akárhányszor próbáltam rábeszélni, hogy menjen haza, legalább egy napra, leordította a fejem, hogy attól, mert engem nem érdekel, mi lesz anyával, ő még nem fogja magára hagyni, így inkább nem próbálkoztam meg újra a meggyőzésével. Inkább leküldtem egy kávéért, és amíg vissza nem ért, elmeséltem anyának a tegnapi napot. A féktelen partizást jobbnak láttam kihagyni, hiszen erről nem feltétlen kell tudnia.
- Kornelia? – érdeklődött Basti anya felől, mikor én is hazaértem.
- Változatlan – húztam el a szám, bár nyílván enélkül is tudta volna, hogy nem örülök neki.
- HB-be mikor mész?
- Ma már biztos nem, holnap meccs, vasárnap alszunk, vagy nem. A lényeg, hogy ágyban leszünk – vigyorogtam rá. – Úgyhogy csak hétfőn.
- Ez a vasárnapi nap egész szimpi – döntött le a kanapéra.
- Ma még csak péntek van – toltam el magamtól, hogy hergeljem.
- Akkor mostantól minden napot vasárnapnak nevezünk. – Kijelentése után lefogta a kezemet, így akkor sem lett volna esélyem tiltakozni, ha akarok, de most még csak meg sem erőltettem magam. Hagytam, hogy azt csináljon velem, amit csak akar.

A focin keresztül - Bukás

Sziasztok! Túl vagyunk az első héten, és huh... de azért írtam:) Úgyhogy most büszke vagyok magamra, lehetek?:$ Ha vannak apróbb hibák a részben, bocsánat, de csak gyorsan futottam át, mert még sok a dolgom. Újabb adag kitartást nektek! Jó olvasást!

Este Bastiannal is megosztottam a tervemet, miszerint majd én rendbe hozok mindent. Nem először fordult elő, hogy nézeteink különböztek, de ebben mos rendíthetetlen voltam.
- Nikki! – kiabált utánam, de nem akartam tovább hallgatni az ellenérveit, amiből persze bőven jutott. – Fogalmad sincs, hogy zajlik ez az egész. Mi van, ha csak még nagyobb kárt teszel?
- Kösz a bizalmat és a támogatást.
- Legalább Alexnek mondd el, mit tervezel, hogy ő tudjon segíteni, ha kell.
- El ne merd mondani az apámnak! – adtam világosan a tudtára, hogy hallani se akarok erről.
Felhívtam Lukas, hátha tőle kapok majd bíztatást, amit férjecskémtől nem, de újra csalódnom kellett. Köszönés nélkül tettem le a telefont, és elhatároztam, hogy már holnap bemegyek, és neki kezdek. Még fogalmam sem volt róla, hogy fogom csinálni, de bíztam benne, hogy megálmodom, úgyhogy ennek reményében hamar el is aludtam.
- Lilian!
Megálltam meg a recepciós lánynál, miután egy jó ideig tanakodtam, hogy is hívják. Megelőzve bárminemű kérdést, gyorsan el is mondtam kérésemet, hogy hívja össze az összes dolgozót a konferenciaterembe vagy akárhová, ahová mindenki befér. A terv egyelőre a tiszta lappal való indítás volt. El akartam mondani, hogy mi a helyzet, mi történt anyával, és természetesen, hogy miért vagyok itt. Liliannek hála fél óra múlva már teljesíthettem is az első feladatomat.
- Nem tudom, hogy tudjátok-e, hogy édesanyám autóbalesetet szenvedett, és még mindig kómában fekszik. Sajnos nem tudni, hogy mikor ébred fel vagy, hogy fel fog-e. – Hagytam egy kis időt, hogy mindenki gyomra megeméssze a hallottakat, így én is időt nyertem, hogy összeszedjem magam a folytatásra. Nem készültem semmilyen előre megírt beszéddel, nem is gondolkoztam rajta, hogy mit szeretnék mondani. Felesleges lett volna, úgyis máshogy mondtam volna el abban a pillanatban, úgyhogy inkább a spontaneitás mellett döntöttem. – A korházban apa azt mondta, hogy a cég most nem áll valami jól anyagilag. Ezzel tisztában voltatok? – megvártam, míg valakitől visszajelzést kaptam. Szerencsére tudtak róla, így ezt nem kellett tovább magyaráznom, hiszen igazából én magam sem tudtam, mennyire vészes, miért áll fenn ez a helyzet. Reméltem, hogy később el fogja mondani valamelyik jól tájékozódott. – Őszinte leszek hozzátok, amikor hallottam a problémáról, hirtelen döntöttem úgy, hogy segíteni fogok, és bár fikarcnyi fogalmam sincs az üzletről, igazából még azt sem tudom, mennyire vészes a helyzet, tényleg szeretném helyrehozni a dolgokat, hogy mire anya felébred, már ne legyen erre gondja. Mindenkire számítok, remélem, hogy partnerek lesztek velem, illetve egy jó nagy adag megértésre is szükségem lesz. Azt még hozzátenném, hogy eddig akármit vettem a fejembe, véghez is vittem, szóval így vagy úgy, de akkor is megcsinálom. Benne vagytok?
- Ugyan már, gőzöd sincs róla, hogy folynak itt a dolgok. Biztos vagyok benne, hogy nem egy visszavonult, a férje pénzén élő, női focista fogja gatyába rázni a céget. – A felszólaló férfi ismerős volt, és hamarosan rá is jöttem, hogy neki egyszer már szakadt fel a szája az én kezem által.
- Ahogy mondom, így vagy úgy, de megcsinálom. Rajtatok múlik, hogy szeretnétek-e megtartani az állásotokat. Különben neked ne legyen olyan nagy szád, mert ez a visszavonult, élősködő, női focista már egyszer megeresztette a véred, és könnyűszerrel megteszi legközelebb is, ha úgy adódik. A változatosság kedvéért, most az orrod fogja betörni – ígértem meg mindenki füle hallatára az okoskodó kajás gyereknek. – Fél óra múlva várok egy embert az irodához, aki elmondja nagyvonalakban a feladataimat, és hogy mit, hogy kell csinálnom. Addig pedig Lilian, légy szíves vezess körbe!
- Máris, Frau Schweinsteiger. – Ha nem először hallottam volna így kimondva a nevemet, valószínűleg először Lilianét majd az én fejemet vertem volna a falba, de így csak egy mosolyra futotta.
- Mindenki hívjon Nikkinek, és senkinek ne jusson eszébe magázni! – néztem még egyszer körbe, aztán Lili után mentem, aki egészen a bejárattól kezdte az idegenvezetést.
Voltak olyan részek, ahol már jártam, és emberek, akiket már ismertem, de nem mondom, hogy a végén el találtam volna bárhová. Szerencsémre az egész épületben mindenfelé táblácskák vannak, amik jelzik, mi melyik emeleten, merre található.
Hol vagy, baba? Bastian valószínűleg megelégelte, hogy reggel óta nem látott, ezért érdeklődni kezdett irántam. A kérdésre csak két betűvel válaszoltam: HB. Még mindig idegesített, hogy nem bízik bennem, bár most, hogy láttam, a fél munkaerő ellenem van, nem tudok tájékozódni az épületben, és még mindig nem mondta el senki, hogy mi is lenne a feladatom, kezdett a saját magamba vetett hitem is meginogni. De ezt semmiképp nem vallottam volna be Bastiannak. Sóhajtozva indultam meg az iroda felé, remélve, hogy valaki már vár rám odabenn, készen arra, hogy elmagyarázza a teendőimet.
- Remek. Van egy önként jelentkező – örültem meg az ajtó előtt toporgó, kosztümös hölgynek.
- Úgy tűnik – válaszolta, miközben beengedtem magunkat a világos helyiségbe. – Melinda vagyok, a szüleid titkárnője.
- Minden elismerésem a tiéd – fogtam vele kezet, aztán intettem, hogy üljön le, majd én is így tettem.
A következő órákban három köteg papír mögött ültem, és próbáltam Melinda minden szavát megjegyezni. Voltak olyan részek, sőt szinte csak olyan volt, amit legalább háromszor kellett elmondania ahhoz, hogy meg is értsem. Mire anyáék titkárnője azt mondta, hogy a bevezetővel végeztünk, már délután volt, és Basti is a társaságunkba ült.
- Te ezt érted? – néztem szenvedő arccal Bastira, de ő csak meredten bámult lefelé az utcára. – Szóval, nem is figyeltél – vettem tudomásul, hogy csak testileg van itt.
- Nem sokára jönni fog a tervező, hogy leadja a rajzokat, amiket még ma el kéne küldeni a varrodába, hogy a promóciós ruhákat legyártsák. Ezeket visszaküldik, hogy megcsináljuk a divatbemutatót, aztán kezdődik a nagyüzemi gyártás. Körülbelül egy hét alatt készen lesznek, majd megérkeznek kamionnal. Szét kell őket válogatni megrendelés szerint, majd elküldeni a megrendelőknek. Ne aggódj, erre van külön ember.
- Szerencsére – könnyebbültem meg egy kicsit, hogy a következő héten nem kell egy megrakodott kamion platója fölé görnyedve, ruhákat válogatnom, ugyanis fenn állt a veszélye, hogy ruhaundort kaptam volna, és fehérneműben flangáltam volna életem hátralévő részében. Gondolom Bastian nem bánta volna.
- Szerintem meg is jöttek az új tervek – állt fel, aztán kisétált, beengedve az oldalra fésült hajú, érdekes öltözetű, egyáltalán nem férfias pasast.
- De, hogy…? – akartam kérdezni, hogy mit is kell most tennem, de addigra kicserélődött a két ember.
- Jó napot! Danny vagyok, ezeket hoztam leadni – tette az asztalra a vastag mappát.
- Tegeződjünk, Danny. Szia! Ezeket meg kellene néznem vagy mi…? – néztem értetlenül a kupacra, mire Basti felröhögött.
- Csitt, ne kötözködj!
- Jó, akkor csak magamba nevetek, mert ez elég bizarr.
- Ha egész végig piszkálni fogsz, akkor inkább menj haza! – Miután nem kaptam választ, és továbbra is a helyén ült visszafordultam Danny felé.
- Hát elméletileg meg kéne mutatni, de Kornelia mindig azt mondja, hogy sok a dolga, bízik bennem, aztán nem nézi meg.
- Rendben, akkor én most megnézem.
- Komolyan? Érdekel? – vidult fel, mintha most adtam volna neki élete legszebb ajándékát.
- Ez a feladatom, nem de? – próbáltam kevésbé unalmas fejet vágni, aztán néztem, ahogy boldogan kinyitja a dossziét.
- Ha bármi nem tetszik, vagy ötleted van, szólj! Biztos vagyok benne, hogy egy ilyen gyönyörű lánynak az ízlése is jó.
- Ember, itt ül melletted a férje, és flörtölni kezdesz vele? – akadt ki Bastian, aminek aztán hangot is adott.
- Nem. Én nem. A szobában az egyetlen ember, akinek udvarolnék, te vagy, de nem teszem, mert itt ül velem szemben a feleséged – nézett mentegetőzve Bastira, aki igencsak döbbent képet vágott mikor megtudta Danny szexuális beállítottságát.
- Megtennéd, hogy hagysz dolgozni? – próbáltam kinyögni, miközben eszeveszett módon nevettem, és a könnyeimet próbáltam letörölni.
- Vágják ki a nyelvem, ha megszólalok – motyogta lefelé nézve.
- Verjenek fejbe, vagy akármi, de a nyelved maradjon – válaszoltam még, aztán teljes figyelmemet Danny felé fordítottam.
Egyesével néztük át mindet, és az első, ami feltűnt, hogy a férfiaknak tervezett ruhák szinte csak az egynegyedét tették ki az egész kollekciónak. Valamilyen szinten érthető is, hiszen a nők sokkal többet vásárolnak – ha nem olyanok, mint én –, de attól még nem kellene ennyire lecsökkenteni azoknak a számát. Egyelőre nem tettem ezt szóvá, hiszen nem akartam hülyeséget mondani. Remélve, hogy megfelelő címzettnek küldöm el a tervrajzokat, beborítékoltam és a korház felé menet feladtam a postán. A látogatási időből már nem sok volt hátra, mikor megérkeztem anyához, aki mellett ugyanúgy, mint minden nap ott ült apa. Mindenképpen be akartam jönni ma is. Attól, mert a Hugo Bossnál töltöm a napot, nem fogok kihagyni egy alkalmat se, amikor láthatom. Igyekeztem elterelni arról a figyelmemet, hogy azért járok be, mert nem tudom, meddig van erre lehetőségem.
- Azt hittem ma nem jössz – mondta apa meglepve, mikor meglátott.
- Volt pár elintéznivalóm, ezért jöttem ilyen későn – magyaráztam, aztán jelentőségteljesen Bastira néztem, hogy véletlenül se támadjon kedve kitalálni. – Egyedül maradhatok vele? – néztem apára, aki bólintott, majd Bastival együtt kimentek.
Ellenben apával, anyának elmeséltem, hogy mit tervezek. Igazából reménykedtem benne, hogy tényleg hallja, amit mondok, csak nem válaszol. Bíztam benne, hogyha ezt meghallja, nem akarja majd hagyni, hogy hozzá nem értő vezesse a céget, és felébred, de ez nem történt meg. Sem az nap, sem a következő napokban, amikor ugyanígy elmeséltem, hogy mennyire nem értem, és nem tudok belefolyni az üzlet világába. Azon a héten a divatbemutatóval foglalatoskodtam, hogy minden és mindenki a helyén legyen, tudja a dolgát, de elég nehéz valakinek úgy magyarázni, hogy igazából a saját dolgodat sem tudod. A dolgozók fele kezdetben a kajás srác pártjára állt. Ők kineveztek köz,- és főellenségnek, és saját kárukra hajtva tettek keresztbe nekem, ahol csak tudtak. A divatbemutató napjára azonban megbékéltek velem. Talán azért, mert látták tényleg minden erőmmel igyekszem, talán csak rájöttek, hogy felesleges az ellenségeskedés, mert úgy senki sem halad a saját feladatával, már pedig abból mindenkinek bőven kijutott.
- Ki következik? – nézett szét az egyik modell, akinek már rég kinn kellett volna lennie a kifutón. Válasz nélkül löktem ki a függöny mögül.
Kezdtem teljesen kétségbeesni. Nem ez volt az első hiba, a színvonal a legalsó határnál is lejjebb volt. Úgy éreztem kudarcot vallottam, hogy Bastiannak és az összes kételkedőnek igaza volt. Életem legnagyobb hibáját követtem el ezzel a próbálkozással. Megint túl önfejű voltam ahhoz, hogy mások tanácsát megfogadjam, legalább meghallgassam. Még anyához se volt kedvem bemenni, amint lehetett hazamentem. Gőzöm sem volt róla, hogy ilyenkor mennyi megrendelés szokott jönni, de azt még én is éreztem, hogy a mai nagyon kevés. Basti nem jött velem, már napok óta mással volt elfoglalva. Folyton a telefonon lógott, miközben nekem ötletem sem volt, kivel beszélhet, ha rákérdeztem, akkor pedig témát váltott. Többször veszekedtünk is, amit ő azzal zárt le, hogy megérti, hogy sok súly van most a vállamon. Mintha én lennék a vita generálója.
- Ilyen hamar itthon? – lepődött meg, amikor beléptem. A telefon most is a fülén a volt, de nem volt kedvem kérdezősködni. Vállrándítással jeleztem, hogy most az egyszer békén hagyhatna. – Indulok is. Szia – köszönt el az illetőtől, akivel beszélt.
- Hova mész? – Örülhettem volna, hogy egyedül leszek a nap további részében, de még mindig kíváncsi voltam, ki az, akivel beszélget. Nem volt pofám leellenőrizni a híváslistáját, addig nem süllyednék le sohasem, de be kell vallanom végre magamnak is, hogy kezdek féltékeny lenni.
- Helyesbítek: megyünk – mosolygott, aztán felemelt egy sporttáskát, amibe ki tudja, hogy mi volt.
- Én nem megyek sehová. Elegem van – vágtam le a tűsarkúmat a sarokba. Ez a cipő is egész nap a lábam nyomta, soha többé nem veszem fel.
- Nem akarod megtudni, kivel beszéltem ennyit telefonon?
- Ne szórakozz velem, nem vagyok jó kedvemben!
- Igen, képzeld, feltűnt. De nem érdekel. Most velem jössz, mert jelenésed van, na – keményített be. Életembe először vágtam volna szívesen képen, amitől igencsak megijedtem, úgyhogy inkább engedelmesen vettem vissza cipőmet, és beültem a kocsi hátsó ülésére.
- Most komolyan? – nézett hátra hitetlenkedve, de makacsul bámultam tovább az ablakot.
Feladva, hogy valamilyen értelmes választ kicsikarjon belőlem, elindultunk. Figyeltem, hogy merre megyünk, mert nem akartam megkérdezni, másrészt úgyse mondta volna meg. Az autópályára mentünk fel, és ott repesztettünk a Kölnt jelző tábláig. Mi a fenét akar csinálni Kölnben?

A focin keresztül - Baleset

Valószínű, hogy ez a rész az utolsó, amit a nyári szünetben felteszek. Iskola közben nem tudom, hogy lesz időm írni, megpróbálok megtenni minden tőlem telhetőt, de egyelőre még nem tudom, hogy alakul a végzős évem. Sok szerencsét és kitartást a sulihoz!

A következő hétvégén már az első Bundesliga meccsen ültem a srácokért szorítva. Basti a második félidőben lépett pályára, és majdnem össze is hozott egy találatot, de végül a három nullás meccsből góllal nem vette ki a részét. Nem így vasárnap, az álommeccs néven futó mérkőzésen, ahol sikerült betalálnia. Laza meccs volt, mint minden évben. Tizenhét góllal nyerték meg a találkozót, úgy, hogy a másik csapat létszáma alaposan meghaladta a Bayernét. A találkozó után borzalmasan pörögtek a srácok, így történt, hogy egy órával később már egy müncheni kocsmában ült az egész csapat, és vödörszámra itták a sört. A tavalyi feszült hangulat eltűnt, mintha soha nem is létezett volna.
- Táncoljunk – állt fel a legfiatalabb igazolás, Shaqiri.
- Nincs is zene, te barom – húzta vissza ülő helyzetbe Mandzukic, aminek következtében megkóstolhatta a táncolni vágyó sörét, ugyanis az képen locsolta.
Kisebb fröcskölődés kezdődött, amit a pultos nem igazán nézett jó szemmel, de egy csapat srác sok sört tud elfogyasztani, ami neki jó bevétel, így nem szólt semmit. Miután kinevettük őket, Basti, Toni, Holgi és én úgy döntöttünk, hogy inkább leszakadunk a társaságtól, és külön ünnepeljük tovább a tabellának a vezetését. Pár utcát sétáltunk, hogy ott ülhessünk be egy étterembe az éhségünket csökkenteni, majd teljesen megszüntetni. Belépve Liviát láttam meg, pár pillanattal később pedig a vele szemben ülő Marcot. Na, ők, hogy kerülnek ide?
- Ott van Reus – vette észre Toni is őket, aztán megindult feléjük, mi pedig követtük.
- Hát ti? – kérdeztem, miután mindenki elmormolt egy hellót.
- Hozzád jöttem beszélgetni, ő meg utánam jött – válaszolta Livia Marcora mutogatva.
Ezután még kiderült, hogy nem ma akart velem beszélni, csak meglátogatta az egyik ismerősét, és rám csak holnap került volna sor, a késői órák miatt.
- És ti? – kaptuk vissza a kérdést Marcotól.
- Ünneplünk, barátom, mert vezetünk – veregette meg a dortmundi játékos vállát Stubi.
- Lesz ez még fordítva…
- Az előbbi sörözés nem tett jót a vízcsatornáimnak – néztem Liviára, arra számítva, hogy kijön velem, és elmeséli, amit akart.
Számításom bevált, így amint beléptünk a mosdóba hallgathattam is az esti mesét.
- Marco kidobta Carolint, úgyhogy nyilvánosan is együttvagyunk.
- Carolin tudja?
- Igen, de nagyon kiakadt, mert nem mi mondtuk meg, hanem rájött.
- Hogy-hogy? – bíztattam a további mesélésre.
- Miután Marco szakított vele, hozzám jött, hogy elújságolja, aztán… hát elvoltunk. Aztán Carolin is betoppant, hogy egy pár napra visszaköltözhetne-e hozzám. Marco kisétált, hogy megnézze, ki az. A hiányos öltözetről persze egyből levágta a helyzetet, és nagy patáliát csapott, majd rögtön megfogta a cuccait, és az első járattal hazament. Úgyhogy, most én vagyok a család réme, mert persze Carolin nem tudta befogni a száját, a családom meg elé pletykás, így gyorsan körbeért az egész történet.
- Nézd a jó oldalát, legalább vége lett ennek az édes négyesnek. A család utálatát meg hamar meg fogod szokni.
- Menjünk vissza, mielőtt a srácok kitalálják, hogy őket beszéljük ki.
- Nem mintha amúgy nem tudnák – nevettem, de aztán kiléptem a Livia által kinyitott ajtón, és megindultam a nevető társaság felé.
A fiúk négyszemélyes helyre ültek le, és csak akkor jutott eszükbe, hogy a létszám magasabb, mint az ülőhelyek száma, amikor visszaértünk, de ezt betudtam az elfogyasztott söröknek, na meg hogy egyikük sem volt matekzseni. A problémamegoldó képességünk most sem hagyott cserben, és ahelyett, hogy felugrasztottuk volna a két hatszemélyes asztaltól a vendégeket, Basti és Marco ölébe ültünk, és zárásig beszélgettünk. A csapaton belül uralkodó jó hangulatra tekintettel másnap Bastival tartottam az edzésre. Az edzőnek egy szava sem volt, köszönt, mintha minden nap jelen lennék, az újonnan érkező, lelketlen Sammer viszont az örökös titkolózása miatt nem nagyon akart beengedni. Végül elnyomásba került, mert a csapatból többen kérték, hogy maradhassak és Heynckes is mellettem állt, így a dühös szempár kereszttüzében követhettem figyelemmel az edzést. Hihetetlen ez az ember, paranoiás, komolyan mondom. Mindent titokban akar tartani, jóformán a játékosok se tudják, hogy mi a helyzet éppen. Például itt van Javi Martinez érkezése… vagy nem érkezése, ember legyen a talpán, rajta kívül, aki tudja. Bár lehet, ő is belezavarodott már a saját talánjaiba. Gondolataimat a zsebemben először rezgő, majd megszólaló telefonom zavarta meg, melynek világító kijelzőjén az apu felirat állt. Miközben felvettem kicsit távolabb mentem, hogy véletlenül se zavarjam Herr Sammert. Apa fátyolos hangon szólt hozzám, amitől eléggé megijedtem. Bíztattam, hogy mondja el, mi a baj, mire bele is kezdett, de hol hadart, hol akadozva beszélt összefüggéstelenül, amiből csak annyit tudtam kivenni, hogy anyával történt valami, ami miatt most kórházban van. Megszakítottam a vonalat, aztán magam elé kezdtem bámulni. A szemem érzékelte, hogy a fiúk továbbra is edzenek, jobbra-balra szaladgálnak, hallottam, ahogy az edző kiabál valamit, de ezek egyike se jutott el az agyamig, nem fogtam fel. Gépies mozdulatokkal mentem oda Sammerhez, akit megkértem, hogy Bastiannak mondja el, hol vagyok, de csak edzés után. Kimentem a kocsihoz, és nem törődve vele, hogy ez Bastié, és neki nem lesz mivel hazamennie, egyenesen a korházba hajtottam. Bastian feltalálja magát, tud ő, ha akar. Valószínű hazaviszi majd az egyik csapattársa, aztán az én kocsimmal jön majd utánam. Hosszúnak tűnt az út, pedig nem volt tizenöt percnél több, amit a kormány mögött töltöttem el. Felhívtam apát, hogy merre menjek, majd elindultam arra, amerre mondta. Nem volt kedvem a liftre várni, úgyhogy a lépcsőn szaladtam fel kettesével véve a lépcsőfokokat. Mikor megérkeztem a megfelelő emeletre végig néztem a folyosón, ahol meg is láttam aput. Hozzásiettem, és követeltem, hogy mindent mondjon el, értelmesen és érthetően. Nem voltam anyával jóba, de attól még az édesanyám volt, és bár nem láttam sokszor, akkor is megnyugtató volt a tudat, hogy van. Nem bírtam volna ki, ha távozik közülünk.
- El kellett mennie egy találkozóra Berlinbe, ezért ült kocsiba. Az autópályán egy kamionnal ütközött. Eltört a bal keze, belső vérzése volt, de ezeket már megoldották az orvosok, mert nem egyből hívtalak.
- Akkor már jól van? – nyugodtam meg egy kicsit, de rögtön jött a legrosszabb hír.
- Kómába esett, és nem tudják, hogy felébred-e valaha.
Apával együtt zuhantam bele a székbe. Nem volt erőm tovább állni, nem akartam tudomást se venni a tényekről. Sokszor gondoltam, hogy könnyebb lenne az életem anya nélkül, de nem így gondoltam. A padlót kezdtem meredten bámulni, ahelyett, hogy apát próbáltam volna megnyugtatni pár bíztató szóval. Teljesen felesleges lett volna úgy beszélnem neki, hogy saját magam sem hiszem el. Reméltem, hogy Bastit hamar elengedik az edzésről, mert most nagy szükségem volt rá. Tudtam, hogy egy ölelés nem fogja felébreszteni anyát, de engem megnyugtatott volna. Írtam egy SMS-t, amiben az emelet és a szobaszám állt, majd miután elküldtem, kikapcsoltam és visszacsúsztattam a készüléket a zsebembe. Nem hiányzott, hogy most hívjon valaki, mert nem volt kedvem magyarázkodni, miért nem alkalmas időt választott az illető a beszélgetésre. Újabb fél óra telt el a padló bámulásával. Annyira belefeledkeztem, hogy a gondolataimat kiürítsem, hogy csak akkor vettem észre, hogy Bastian megérkezett, amikor elém guggolt. Gondterhelt arccal néztem rá, legalábbis véleményem szerint életem legfájdalmasabb képét vághattam.
- Minden rendben lesz – mondta ki, amit én azóta ismételgettem magamban, mióta apa felhívott. A különbség csupán az volt, hogy neki elhittem.
Előrehajoltam, hogy átöleljem, de nem hatott rám megnyugtatón, mint ahogy képzeltem. Most a plafont kezdtem el nézni, hogy a könnycsepp ne bukjon ki a szememből, de megint kudarcot vallottam. El akartam fordítani a fejemet, hogy apa ne lássa, de egy pillanatra elkapta a tekintetemet.
- Kislányom, te sírsz? – A meglepettségtől, hogy sírni lát, kibukott belőle a kérdés, de nem válaszoltam rá. Látta, akkor minek kell tovább piszkálnia?
Bastian végtelen türelemmel guggolt velem szembe, míg én szinte teljesen ránehezedtem. Nem akartam tovább kínozni, ezért hátra dőltem a székben, és a mellettem lévőre mutattam, hogy ő is üljön le. Közben apa elmesélte neki is, hogy mi a helyzet, aztán jött egy orvos, akitől megkérdezte, hogy bemehetünk-e hozzá.
- Természetesen be. Jót tesz neki, ha sokat vannak mellette, és beszéljenek hozzá, mert ezzel hozzásegíthetik a hamarabbi ébredéshez – mosolygott az amúgy barátságtalan kinézetű orvos.
Hagytam, hogy apa egyedül menjen be, én is inkább kettesben szerettem volna vele lenni, mint társasággal. Amint apa eltűnt az ajtó mögött Basti felőlem kezdett érdeklődni.
- Jól vagyok… amennyire lehetséges – nyugtattam meg. – Mióta itt vagy, jobb.
- Rendbe fog jönni. Felébred, és meg fogja jegyezni, hogy ma miért nem mostál hajat – próbált felvidítani, amire akaratlanul is elmosolyodtam.
Anyából képes voltam kinézni, hogy rögtön az első percben egy ilyennel indítson. De inkább szidjon minden nap, és kössön belém, ahol csak tud, minthogy meghaljon. Apa sokáig volt benn nála, de megvártam míg kijött, és csak azután mentem be. Bastit is megkértem, hogy maradjon kinn, így egyedül mentem be a szobába. Gépekre volt kötve, mozdulatlanul feküdt, nekem pedig az első percben azaz érzésem támadt, hogy el kell innen mennem amilyen messze csak lehetséges, ehelyett azonban maradásra késztettem magam, és leültem anya mellé. Nem tudtam, mit mondhatnék. Annyi minden volt, amit el szerettem volna mondani, amit soha nem mondtam neki, hogy nem tudtam, hol kezdjem, mellesleg a megfelelő szavakat se találtam.
- Ne csináld ezt velem, jó? – szólaltam meg végül ingerülten. – Nem hagyhatsz itt úgy, hogy egyszer sem mondtam el, hogy attól, mert nem mutatom ki, még szeretlek. – A szó súlyának érzékelésére újra összezártam ajkaimat. – Csak ébredj fel! Könyörgöm – suttogtam az utolsó szót, aztán felálltam, és kimentem.
Nem tudtam több időt odabenn tölteni, úgy éreztem, ha egy másodperccel is tovább maradok, megfulladok.
- Menjetek haza, rátok fér a pihenés – mondta apa, mielőtt újra bement volna anyához.
- Csak akkor megyek el, ha megígéred, hogy estére te is hazamész.
- Itt kell maradnom – erősködött.
- Nem! Reggel bejövünk, amint tudunk, de felesleges, hogy magadat is tökre tedd.
- Igaza van, Alex – értett velem egyet Basti is.
A következő héten minden nap bementem, és bár apával megígértettem, nem mozdult el egyik nap sem anya mellől. Minden látogatásomkor elmeséltem anyának, hogy mi történt, bízva abban, hogy hallja és érti, amit mondok.
- Ki van most benn a cégnél? – kérdezte Bastian aputól. Erre én is kíváncsi lennék.
- Senki, de értsétek meg, hogy képtelen vagyok innen elmozdulni. Nem tudom, mi lesz így a céggel, de most nagyobb gondom is van ennél.
- Pár hét kiesés biztos nem nagy vész – próbáltam megnyugtatni. – Majd a dolgozók elintézik – vállat vontam, de apa elég gondterhelt arccal nézett rám.
- Fogalmad sincs arról, hogy akár két nap hiányzás is mekkora károkkal jár, ugye? Főleg akkor, ha a csőd szélén állsz.
- De titeket nem veszélyeztet a csőd. – Kicsit túlreagálta, úgyhogy próbáltam másfelé terelni a témát, kevés sikerrel.
- De fenyeget, sajnos. Az utóbbi időben valamiért nagyon rosszul jöttünk ki a dolgokból. A cég egy cérnaszálon lóg, Nikki. A legkisebb vágástól elszakadhat, és akkor annyi.
Teljesen sokkolt a hír. Mindketten évek óta hajtottak, nem volt nap, hogy ne mentek volna be, a legfontosabb dolgokat is hátrautasították a munkájuk miatt, most mégis így állnak. Helyre kell hoznom!

A focin keresztül - Esküvő

Sziasztok! Nos, itt a csodarész, az esküvő! Magammal szemben elég magasra tettem a lécet, és egyelőre nem vagyok benne biztos, hogy sikerült megugranom. Azt hiszem az eljegyzés után ez a kedvenc részem, remélem nektek is tetszik majd!:) Jó olvasást, és írjatok kommentet amíg lehet, mert már közeledünk a történet vége felé:(

 

 

- Nagyon-nagyon szeretlek – mondta Bastian, miután a harmadik búcsúcsókomat kaptam.

Már kora délelőtt megjelentek a lányok, és amilyen gyorsan csak tudták elküldték Bastit a házból. Azt beszéltük meg, hogy én maradok itthon, a lányok felügyelete és karbantartása alatt, ő pedig Holgernél fog készülődni. Nem értettem, hogy miért kell ennyivel előtte elkezdeni az öltözködést, de kis ellenkezés után beleegyeztem, hogy azt csináljanak velem, amit akarnak. Livia egyetértett velem, hogy felesleges az öt órás piperézés, ezért keresett valami indokot, amivel kiszabadíthatott Kathrin kezéből, és behúzott a hálószobánkba.

- Örök hálám. Bárcsak ott állnék már – sóhajtottam. – Az előtte lévő hercehurcát szívesen kihagynám. Örülj, hogy nem most kell ezt átélned.

- És ami a legfontosabb, nem Marinnal.

- Mi van a másik Marcoval? – kérdeztem, ha már szóba jött.

- Még másnap felhívott, hogy találkozunk-e, mert nagyon sok megbeszélnivalónk lenne. – Nem szóltam közbe, csak csendben vártam, hogy folytassa a rövid történetet. – Beleegyeztem, aztán találkoztunk, és majd négy órán keresztül együtt voltunk. Az elejéről kezdve mindent átbeszéltünk, meghallgatott, meghallgattam, és most úgy néz ki, hogy kibékültünk. Viszont nem akartam bekavarni Carolinnak, mert tudom, hogy csak azért nem szeretem, mert együtt vannak. Őszinte beszélgetés volt, ezért én elmondtam, hogyan érzek, utána pedig ő is, és ha nem lenne Carol, már rég a barátnője lennék.

- Akkor most ez mi? Együtt vagytok, de mégse?

- Nem tudom, valami olyasmi. Csókkal búcsúzott – vigyorgott, mint a vadalma, de látszott rajta, hogy nem felhőtlenül boldog. Lehet, hogy mégse kellett volna Carolint a képbe tenni.

- Felvetted már a ruhád? – tört be Lotte. – Nem leszel kész, gyerünk! – A kezébe vette az anyagot, és várta, hogy felvegyem.

 Jó darabig szemeztem a fehér hercegnőruhával. Időközben megbékéltem a gondolattal, hogy viselnem kell. Nem volt habos-babos, csiricsáré, agyondíszített darab, de pont ezért választottam ezt. Egyszerű volt, mégis szép. A mellrészénél ezüst minta volt, ez volt az összes díszítő elem rajta. Deréktól lefelé lágyan hullott alá, kicsit meg volt csavarva, ezt pedig hosszú uszály követte. Azért döntöttem a hosszabb mellett, hogy a koszorúslányaimnak, Lottének, Livianak és Kathrinnek, legyen mit tartania. Próbáltam igyekezni, hogy Lotte keze ne szakadjon le a ruhától, de minél jobban igyekeztem, annál lassabban sikerült minden. Mikor végre rajtam volt, Lotte felhúzta hátul a cipzárt, és már nyomtak is bele egy székbe, hogy a hajam is szalonképes legyen. A frizurakérdést nem cicomáztam túl, ezért nem volt szükségem fodrászra. Egyszerű hullámosra varázsoltuk a hajsütővassal, majd óvatosan átfésültünk, hogy nagyobbak legyenek a hullámok, és ne legyen annyira szétálló. Mindez leírva nem tűnhet sok időnek, de az én hajammal bármit is kezdeni, külön művészet. Kellett hozzá másfél óra, sok türelem, és két doboz hajlakk. Hogy a lányok is kész legyenek, felváltva dolgoztak rajtam, így, akik éppen szabad kézzel rendelkeztek segíthettek egymásnak. Mindhármukon rajta volt már a ruha, Liviának és Kathrinnek meg volt a smink, mert otthon már elkészítették, Lottének pedig a haja volt kész. Sminkest sem hívattunk, ugyanis soha életemben nem kentem magamra négy réteg festéket, de még kettőt se, és ma sem akarom, hogy máshogy legyen. Mivel a ruhámon ezüst dísz volt, a szemhéjam is ilyen színnel volt kifestve, amit feketével erősítettünk meg. Felkerült a szemspirál, majd a barackos szájfény, és kész is voltam. Legalábbis azt hittem, de minden alkalommal, amikor a lányok rám néztek, alakítgattak még valamit. A lelkesedésük, a hangulatuk rám is átragadt, és bár tudtam, hogy tökéletes se ma, se soha nem leszek, ma olyan közel szerettem volna kerülni a fogalomhoz, amennyire csak lehet. Azt akartam, hogy amikor Bastian meglát, azt érezze, hogy én vagyok élete legjobb választása. Lenéztem a kezemre, ahonnan már hiányzott a gyűrű. Most mindkettő Lukasnál volt, hiszen Lou fogja odanyújtani nekünk a megfelelő pillanatban. Lotte, Kathrin és Livia is elvégezték magukon az utolsó simításokat, amikor megszólalt a csengő. Nem kellett kimennünk, mivel az illető sejthette, hogy nincs rá időnk, ezért bejött egyedül.

- Bastian vőlegénynek vagyok a küldötte,

Ki megbízását nagyon a lelkemre kötötte.

Kedves mennyasszonyát nagyon szépen kéri,

Hogy ma, pénteken, élete legszebb napján

Kész legyen vele az oltárhoz menni – hallottam meg Toni hangját, majd meg is láttam a fejét, ahogy valami idióta vőfély verset szaval, erősen koncentrálva, hogy ne nevesse el magát. Nem volt szó vőfélyről, de mint a versikében benne volt, Bastian küldte.

- Pénzt is kapsz érte? – kérdeztem tőle nevetve.

- Nem. Ez csak poén volt. El tudsz képzelni vőfélyként? – nézett rám furán.

- Bármit Toni, bármit. Na, hogy festek? – forogtam meg előtte, aztán vártam a reakciót.

- Kár, hogy nem nekem mutatott be Lukas – viccelődött. – Gyönyörű vagy, Basti el fog ámulni.

- Hogy van? – kérdeztem rá az említettre.

- Már a templomban van, és csak rád vár. De még egy ilyen türelmetlen embert… - rázta a fejét.

- Ha megjönnek apáék, mehetünk is. – Ahogy kimondtam, meg is szólalt a csengő, és a szüleim léptek be.

- Nagyon szép vagy – mondta apa, miközben két puszit adott.

Anyát inkább a ház kötötte le, kíváncsian nézett körbe. Még nem volt nálunk, mi is csak ritkán mentünk hozzájuk, így nem volt alkalma felmérni a terepet. A szemöldökömet felhúzva vettem tudomásul, hogy most sem érdeklem. A saját kis felszínes dolgai ma is fontosabbak nálam, és mindig azok is maradnak.

- Ne hagyd, hogy elrontsa a kedved. Ez a te napod – suttogta Toni a fülembe. Egészen biztos voltam benne, hogy ezt Basti mondta neki, így mosolyogva fogadtam meg a tanácsát. – Mindenki kész? – nézett fel végül a többiekre.

Én is körbenéztem. Én kész voltam, ez biztos volt. Volt rajtam kék, új, régi és kölcsönkapott is. A lányokon ott díszelgett egyforma, combközépig érő, piros ruhájuk, melyet deréknál strasszokkal kirakott csat díszített. Szépek voltak mindannyian, úgyhogy igen, mindenki elkészült. Belebújtunk a cipőnkbe, ami az én esetemben egy fehér, magassarkú volt, amelyet egy masni dobott fel. Bár előzőleg sétálgattam benne, hogy betörjem, a sarkamon ott díszelgett az átlátszó ragtapasz, hogy véletlenül se két feltört sarok rontsa el ezt a napot. Miután nyolc centivel magasabbak lettünk, Toni közölte, hogy engem ő visz el a templomig, így aztán az ő kocsijába ültem be. A nagy uszályt magam mellé tettem, vigyázva arra, hogy ne gyűrjem össze.

- Basti szinte megfenyegetett, hogy ne hagyjalak beülni a szüleid kocsijába – mondta Toni, amikor elindultunk. – Izgulsz?

- Nem vagyok ideges, inkább izgatottan várom – találtam meg a kifejezést, amit már jó pár napja keresek.

Mikor megérkeztünk a lelkemre kötötte, hogy maradjak a kocsiban, amíg ő megnézi, hogy mindenki elfoglalta már a helyét, és nem fogok idő előtt Bastianba botlani, de nem bírtam tovább ülni, úgyhogy kimásztam a kocsiból, és addig a ruhámat simogattam, hogy az esetleges gyűrődések kijöjjenek belőle.

- Te, mit mondtam neked? – jött vissza Toni, de én töretlenül mosolyogtam rá, így aztán nem firtatta tovább a kérdést. – Minden rendben. Bemegyek, én is leülök – adott egy puszit az arcomra, aztán eltűnt a látókörömből.

Anya követte a harminckilencest, apa mellém állt, a lányok pedig megfogták az uszályomat. Vettem egy nagy levegőt, aztán besétáltunk, és megálltunk a kétszárnyú, széles faajtók mögött várva, hogy felcsendüljön a jellegzetes dallam.

*Bastian szemszöge*

Legszívesebben a kezemet tördeltem volna izgatottságomba, ehelyett egyhelyben álldogálva vártam, hogy végre kinyíljon az ajtó, és belépjen rajta Nikki. Sosem gondolkodtam azon, milyen az ideális nő vagy, milyen nőt szeretnék feleségül venni, de ha tettem volna, minden bizonnyal egy ilyen lányt képzeltem volna el. Mielőtt megszólalt volna az orgona, közbenéztem a templomban, ahol mindenki ott volt, akit meghívtunk. Az első sorban anyáék, és Nikki szülei, Kornelia ült és Alexnek volt hely hagyva, majd szépen sorban, Lukas, Lou, Toni, Holgi. Mellettük a koszorúslányoknak volt a helye, mögöttük pedig pár rokon ült, aztán a csapattársak, és lényegében ennyi. Visszanéztem az első sorra, és reméltem, hogy Kornelia nem rontotta el Nikki kedvét, mert akkor hiába lesz az anyósom egy órán belül, én kicsinálom. Nem volt időm tovább foglalkozni ezzel, mert az orgonista leütötte az első hangot, és a faajtók kinyíltak, mögötte pedig Nikki nézett egyenesen rám. Egy pillanatra figyeltem, hogy Alex mellette áll, mögötte pedig a három lány, de aztán csak ő kötötte le a figyelmemet. Gyönyörű volt. Mindig az, de most különösen, csak lépkedhetne gyorsabban, mert ez a várakozás rosszabb, mint egy túl hosszúra nyújtott előjáték. Ahogy egyre közelebb jött, csak az járt a fejemben, hogy ő életem legjobb döntése. Rámosolyogtam, mikor odaért, és nem bírtam megállni, hogy ne jegyezzem meg, mennyire szép, amíg Alex átadta a kezét. Mosollyal válaszolt, aztán a pap felé fordultunk, aki belevágott a Kedves Egybegyűltek kezdetű szövegbe. Hihetetlen, hogy ennek a napnak a végén, már a feleségemnek szólíthatom. Mielőtt megismertem, az esküvőt feleslegesnek, egy darab papírnak tartottam, de őt minden lehetséges módon magamhoz akartam kötni. Igyekeztem minden figyelmemet a papra fordítani, hogy az elismételendő szöveget pontosan vissza tudjam mondani.

- Én, Bastian Schweinsteiger fogadom, hogy Isten, a barátaink és a családjaink előtt feleségül veszlek…

- Társad leszek jóban, rosszban…

- Gazdagságban, szegénységben…

- Betegségben és egészségben…

- A mai naptótól, amíg a halál el nem választ!

Egymás szemébe nézve mondtuk el a fogadalmat, majd miután a pap felszólított a gyűrűk felhúzására, Loura néztünk, aki hamar mellénk lépdelt, és a párnát, amin a két gyűrű volt, felénk nyújtotta. Én voltam az első, ezért a gyűrűért nyúltam, megcsókoltam, majd miközben felhúztam az ujjára, elmondtam a pap által számba adott szöveget.

- Viseld ezt a gyűrűt szeretetem és hűségem jeléül – mondta el ő is a szöveget, amíg az én ujjamra is felkerült a gyűrű.

- Most pedig üdvözöld a mennyasszonyt – mondta ki a végszót a pap, mire lassan a szájához hajoltam.

Amikor kitört a tapsvihar belemosolyogtam a csókba, majd hamarosan be is fejeztük. Megfogtam a kezét, és elsőként mentünk ki a templomból, a vendégek pedig követtek minket. A templom előtt megkezdődtek a gratulációk, de aztán a csokor eldobásával Nikki félbeszakította azokat.

*Nikki szemszöge*

 

Hátat fordítottam a többieknek, és eldobtam a piros és fehér színekben pompázó csokrot, aztán kíváncsian fordultam meg, kinél landolt. Lotténél láttam meg, aki mosolyogva állt kezében a csokorral. A násznépet elindítottuk a lagzi színhelyére, majd mi is beültünk az autóba. A kocsiban kibújtam a cipőmből, hogy pihentessem egy kicsit a lábamat, és boldogan mosolyogva néztem, hol kifelé az ablakon, hol Bastianra. Mire mi megérkeztünk a vendégsereg már bentről várt minket kitörő lelkesedéssel. Kathrin hihetetlenül jól feldíszítette a helyet. A színkérdés nem volt vitás, mindketten szerettünk volna megmaradni a Bayern színeinél, így a piros és a fehér keverékét választottuk, Kathrin pedig a lehető legtöbbet hozta ki belőlük. Az ablakoknál bordó függöny takarta a fényt, ami helyett körbe, mindenhol lámpák helyezkedtek el. Előre egy hosszú asztal került, ahová mi ültünk a családtagjainkkal, a többieknek kerek asztal köré helyezett székek szolgáltak ülőhelyül. A székek és asztalok egyaránt fehérrel voltak leterítve, amin piros masnik díszelegtek. Ezek mögött volt a tánctér, ahová mi léptünk fel először a vacsora után. Kaptunk egy lassú számot, amire lassúzni kezdtünk. Mint már régebben kiderült egyikünk sem nagy táncművész, úgyhogy a keringővel meg sem próbálkoztunk. Miután vége lett a számnak, sok új követte, de ahogy a zeneszámok cserélődtek, úgy a partnereim is.

- Annyira megható ez a nap – mondta Lukas, mikor elkért az előző embertől. – És az egész az én érdemem. Ha nem mutatlak be titeket egymásnak, akkor most ez nem lenne. Ez az igazán megható benne – szipogott, én pedig kezdtem aggódni, hogy beteg vagy valami baja van. Nem jellemző, hogy egy ilyet megkönnyezzen. – Úgy szeretlek mindkettőtöket, és örülök, hogy kivehettem a részem a kapcsolatotokból – nyöszörögte a végét, de akkor már a visszatartott nevetéstől.

- Te tiszta hülye vagy. Én meg elhittem, hogy… - Mondhattam én bármit, elkapta a röhögő görcs, és nem úgy nézett ki, mint aki rövid időn belül abbahagyja, ezért inkább Marko mellé álltam. – Szia. Eljöttél? – kérdeztem meglepve. Azt hittem, Livia miatt nem fog jönni, hogy ne legyen kínos a találkozás.

- Meg lettem hívva, még jó, hogy itt vagyok – bólintott, de nem volt túl lelkes. Valószínű már találkozott a lánnyal, aki a másik Marcoval érkezett. Carolin később jött képbe, mint, ahogy a meghívókat kiosztottuk, úgyhogy, ő nem jelent meg ma köreinkben.

- Hogy vagy? – kérdeztem meg végül. Így, ha akar mesélni róla, akkor elmondja, ha nem, akkor egy átlagos kérdésnek veszi.

- Jó Londonban, rendesek a csapattársak.

A második lehetőséget választotta, ezért nem faggattam tovább, viszont ő kényelmetlenül érezhette magát a kérdés után, mert hamar eltűnt mellőlem egy gyorsan kitalált ürüggyel. Milyen ironikus, hogy ezután Reus kért fel egy táncra. Ő beszédesebb volt, mint előző táncpartnerem, és elmondta, Marin egész végig Liviát tartotta szemmel, és borzalmasan idegesíti a srác. Miközben róla beszéltünk akaratlanul is az ő hátát néztük, így láthattuk, hogy Liviahoz megy, és mellé ül. Mondanom sem kell, hogy Marconak egy cseppet sem tetszett a dolog. Én csak figyeltem, hogy mi lesz ebből. Egy jó ideig ültek, és beszélgettek valamiről, de a táncparkettről is láttam, hogy egyiküknek sincs ínyére a társalgás. Néha egy-egy táncoló pár kitakarta a képet, de azt pont láttam, ahogy talpra ugranak, Marko mond valamit, Livia tenyere pedig az arcán csattan. A mellettem álló Marconak nem kellett több, megindult feléjük, és mérgesen állt meg.

- Egyetlen egy ok van, amiért nem most verem be a képed - hallottam meg, mikor én is odaértem. – Mert Nikki esküvőjén vagyunk, és nem szeretném elrontani.

- Hagyjátok abba – hallottam Liviát is. – Tudja nagyon jól, hogy miért kapta – nézett szánalmasan az újdonsült Chelsea játékosra.

- Mi a baj? – kérdeztem.

- Semmi. Ne haragudj, hogy balhét csaptunk – válaszolta Livia.

- Nem haragszom, ha elmondjátok, miért volt a pofon.

- Megjegyeztem, hogy máris Reus karjaiba szaladt.

- Nem egészen így zajlott – replikázott Liv. – Illetett egy nem szép szóval. Azért kapta a pofont.

- Rendben. Viselkedjünk kulturált emberek módjára – néztem rájuk. – Ez meg se történt. Menjetek táncolni – tereltem őket arrafelé.

- Mi az? – jelent meg Basti is. Jókor életem, mikor én már mindent elsimítottam.

- Nincs gáz – fordultam meg, hogy szembe legyek vele.

- Mehetünk a nászéjszakánkra? – kérdezte egy rövid csók után.

Bólintással jeleztem, hogy kész vagyok. Mivel már javában közeleg a bajnokság, nem tudott szabadulni az edzésektől, de a hétvégét megkapta, így szokásos helyünkre, Caprira mentünk erre a két napra. Válaszom után a kezébe kapott, amit a hirtelen mozdulat miatt halk sikkantással jutalmaztam, aztán átöleltem a nyakát, és tapskíséret mellett átlépte velem a küszöböt.

A focin keresztül - Hazatérés(ek)

Hamar eljött augusztus első napja is, mikor is Basti szülinapját ünnepeltük, ám ezúttal csak a családjával. Reggel elindultunk hozzájuk, és az éjszakát ott is töltöttük. Basti megkapta az ajándékait mindenkitől, szerencsére mind el is nyerte a tetszését. Másodikán hazamentünk, és befejeztük Tobi költöztetését, amit még két nappal ezelőtt kezdtünk el, csak a nagy melegbe senkinek nem volt kedve egyik háztól a másikig szaladgálni. Mikor készen lettünk ledőltem a fotelbe, és felhívtam Líviát, hogy megérdeklődjem, mi a helyzet vele.

- Itt a rég hallott, talán el is felejtett ismerős – szólt bele.

- Az a minimum, hogy elfelejtelek – ugrattam. – Mesélj, mi van veletek?

- Semmi se. Próbálok megbarátkozni a hellyel, feltalálni magam, elővenni az angoltudásomat, de egyelőre még nem igazán állt át az agyam erre a nyelvre. Hiányzik Németország, Marko is ilyen Torresekkel haverkodik – nevetett. – Képzelheted, milyen jó, mikor a spanyol tiszteletét teszi nálunk. Annyira unszimpatikus, tudom, hogy esélyt sem adok neki, hogy megismerjem, és megváltozzon a véleményem róla, de nem is akarom, hogy így legyen. - Már a múltkor is mondta, hogy nem érzi magát otthon, de biztos voltam benne, hogy hozzászokik majd idővel. – Legalább Markon látom, hogy jól érzi magát. Komolyan csak miatta vagyok még itt.

- Mit szól hozzá?

- Nem igazán mondtam neki. Így is talál elég dolgot, amin vitázhat.

- Azt hittem, rendbe vagytok már – komorultam el.

- Aha, én is – válaszolt röviden. – Erősen gondolkodom, mit csináljak. Szeretem, eljöttem vele ide, hogy együtt lehessünk, erre tovább folytatja a kötekedését, ráadásul nem érzem jól magam itt.

- Mi lenne, ha beszélnél vele, kicsit hazajönnél, ő pedig eldönti, hogy mit akar.

- Vele nem lehet csak így megbeszélni a problémákat. Egyből támad, aztán veszekedés lesz belőle. Mindegy, majd megoldódik. Otthon mizujs?

- Semmi. Unatkozom, munkát keresek, és megvan az esküvői ruhám.

- És még azt mondod semmi? Milyen?

- Majd meglátod. De a harmincegyes számút vettem meg – nevettem.

- Gondolhattam volna, hogy nem fogod élvezni.

- Miért, te élvezted amikor a koszorúslány ruhádat kerestük?

- Milyen munkát keresel? – váltott gyorsan témát. Tudtam, hogy ő is utálta, de az istenért sem vallotta volna be ezek után.

- Fogalmam sincs, de Basti nem díjazza az ötletet.

- Én mondom neked, addig úgy se találsz, amíg görcsösen keresed.

Megpróbáltam felhozni az első számú problémát, azaz Markot, de nem akart róla több szót ejteni, így búcsúzás után bontottuk a vonalat. De nem maradt távol a fülemtől a készülék, mert fogadott bátyám hívott, nagyszerű hírrel. Az Arsenal edzőtábora Kölnben lesz, szóval tudunk majd találkozni. Azon a héten elfelejtettem mindent, ami eddig foglalkoztatott, gondolok például a munkára és az esküvőre, és annyi időt töltöttem Lukasszal amennyit csak lehetett. Ilyenkor érzi meg igazán az ember, hogy mennyire hiányzik neki az illető. Szinte sírtam, mikor megláttam, de az egerek itatása helyett inkább a nyakába ugrottam, és egy darabig nem hagytam, hogy kibontakozzon az ölelésemből.

- Úgy hiányoztál! Mióta elköltöztem még egyszer sem kerültem fulladás közeli állapotba – nevetett, mikor kiszabadult kezeim közül. – Az egyik csapattársam is velünk tart – mutatott a mellette álló sötétebb társára.

- Bemutatsz egy csapattársadnak? Nem emlékszel, hogy alakult legutóbb? – viccelődtem, aztán elfogadtam a csapattárs kezét, miközben kimondtam a nevem.

- Alex Oxlade-Chamberlain. Sokat hallottam rólad – válaszolta angolul, mire mi is nyelvet váltottunk.

Mivel Alex velünk tartott, ma csak sétálgattunk a városban, megmutattuk neki Kölnt, és általános dolgokról beszélgettünk. Sajnos, nem voltunk sokáig együtt, mert jelenésük volt a csapattal, majd edzés is, ezért megbeszéltük, hogy holnap mikor találkozunk, aztán elbúcsúztunk. Hazafelé pityegett a telefonom, üzenetet jelzett, de mivel a közelben jártam, nem néztem meg, csak amikor kivettem a kulcsot a helyéről. Egy óra múlva nálatok vagyok. L. Mit keres ő Németországban? Szakított Marinnal? Újabb kérdések gyártása helyett, próbáltam kíváncsiskodás nélkül kibírni a következő órát. Figyelemelterelésként elmeséltem Bastinak, mi volt Lukasszal. Ő nem tudott jönni, mert edzése volt, bár még mindig nem végzett teljes értékű munkát a sérülése kiújulása miatt. A vasárnapi, Dortmund elleni szuperkupán nem is fog játszani, de remélte, hogy a csapat megnyeri a meccset, mert már nagyon szükséges lenne egy önbizalom növelő győzelem. Erről is váltottunk pár szót, aztán végre megérkezett Livia.

- Kimenjek? – kérdezte Bastian megszokásból. Általában kipateroljuk a nappaliból, mert Livia továbbra sem akarja, hogy más is tudjon az éjszakai kiruccanásáról, ami elég sokszor jön szóba. Éppen bólintani akartam, amikor Liv rávágta, hogy nem kell.

- Ó, életében először nem rak ki a saját lakásomból – ült vissza Bastian.

- Elmesélek valamit, majd utána örülj neki – mondta Livia, aztán meglepetésemre elmesélte neki az egész történetet. Basti jó hallgató volt, ült, bólogatott, de véleményt nem mondott. - Tegnap előtt veszekedtünk… megint, és megfogadtam a tanácsodat – nézett rám. – Megmondtam neki, hogy gondolkozzon, mert ha még mindig azért ilyen, mert nem tudott megbocsájtani, akkor hagyjuk egymást békén, mert sosem fog. Hazajöttem, hogy a távollétemben gondolja át az egészet, aztán majd meglátjuk. Azt mondta majd felhív, ha jutott valamire.

- Biztos vagyok benne, hogy rájön, mit akar. Saját tapasztalat – mondta Basti, mire én is aprót bólintottam.

- Mi van Carolinékkal? – kérdezte kis csend után Livia. Gondolkozott, hogy megkérdezze-e, de végül nem bírta megállni, hogy ne tegye fel.

- Tudtommal megvannak. Nem sokat beszéltem Marcoval, véleményem szerint az utóbbi időben teljesen megkergült.

- Értem.

- Bocs, hogy megkérdezem, de te most hogy állsz Reusszal? – Számítottam rá, hogy Bastian nem lesz kíméletes, és ha valami érdekli, meg fogja kérdezni.

- Ha én azt tudnám. Barátok voltunk, aztán többek, és most nem beszélünk.

- De… hogy is kérdezik a lányok? Bejön vagy tetszik? – A kérdésre mindketten felnevettünk.

- Persze, hogy jó pasinak tartom – sóhajtott lemondóan. – Különben nem lettem volna ott éjszaka, és nem lenne ez az egész felhajtás.

- Marint szereted még? – érkezett a következő kérdés, de úgy tűnt, Livia végleg letisztázta magában a helyzetet, nem éri váratlanul egy kérdés sem, és őszintén akar felelni.

- Tudom, hogy én rontottam el, de sem előtte, sem utána nem volt ugyanolyan, mint régebben. A folyamatos vitázással teljesen eltávolodtunk egymástól, de ez a kis egyedül lét, nem csak neki, hanem nekem is jót fog tenni, mert én sem tudom, mi lenne a helyes. Egyelőre csak azt tudom, hogy a gyűrűt nem lett volna szabad elfogadni abban a helyzetben, legalább addig, amíg nem derül ki, hogy tényleg tudunk-e ugyanúgy viselkedni, mint a baklövésem előtt.

Nem állt szándékomban, és nem is tudtam volna megmondani a történet végkimenetelét. Ebből a hármas, Carolinnal kiegészülve négyes körből még bármi lehet.

Másnap, ahogy Lukasszal megbeszéltük, délelőtt találkoztunk. A kölni házamba mentünk, és odabent kezdtünk beszélgetni. Több okból is jobb volt, hogy ketten voltunk. Egyrészt németül beszéltünk, másrészt így nem csak felszínes dolgok kerültek szóba. Én is, és ő is nyitottabb volt. Basti ma azért nem tudott jönni, mert Lotte ma készítette vele az interjút, de szombaton már neki sincs semmi dolga, úgyhogy újra összejön a hármasunk. Lementünk a kis focipályámhoz, és elkezdtünk dekázgatni, amibe Lukas természetesen meglátta a verseny lehetőségét.

- Ezt csináld meg! – mutatott egy kombinációt, amit aztán tökéletesen leutánoztam.

Felváltva adtuk egymásnak a feladatokat, amelyből én jöttem ki vesztesként, miután leejtettem a labdát. Újabb sorozatba kezdtünk, de ezúttal nem egymást utánoztunk, hanem csak egyszerűen dekázni kellett, ki ejti le hamarabb címmel. Közben beszélgettünk, és már csak azt vettük észre, hogy Lukasnak mennie kell, de egyikünk sem akarta feladni.

- Kénytelen leszel, mert én itt maradhatok életem végéig, neked viszont dolgod van – cukkoltam.

- Aj, de ezt még folytatjuk – kapta el a labdát a kezével.

Otthon Bastival megbeszéltük, kivel mi volt. Lotte kérdezte őt a sérüléséről, az új igazolásokról és a végén megemlítette még az esküvőt is, amire csak szűk szavakkal válaszolt. Szombaton a két srác társaságában gyorsan eltelt az idő, aztán este már a vasárnapot vártam. Éreztem, hogy most meglehet a Dortmund. Bár nem egy nagy kupa ez, és igazából csak a felkészülési meccsekhez tartozik, mégis nagy hangsúllyal bírt, mert a Bayernnek el kell hinni a bajnokságban, hogy le tudja győzni a sárgákat, és erre ez most tökéletes lehetőség lenne. Még délután belenéztem a Köln Arsenal elleni mérkőzésébe, ahol Lukas két gólt szerzett, egyiket büntetőből, a másikat viszont akcióból. Nem csapott különösebb ünneplést, ennyivel megtisztelte volt csapatát. Este Bastival és Tobival ültünk össze, hogy hárman nézzük meg a szuperkupát. Megbeszéltük, hogy most nem megyünk ki a meccsre, így hárman tökéletesen jól elleszünk. Így is lett. Bastian pattogott, én kommentáltam az eseményeket, Tobi pedig viszonylag nyugodtan ült, miközben rajtunk nevetett. Bár az első öt percben Mandzukic megszerezte a vezetést, és a tízedik percben Robben kapufája után, a higgadt Müller be is biztosította azt, a második félidőre egy kicsit elfáradtak a srácok, így a Dortmund játékosai előtt néha szabad tér nyílt a támadásra, aminek meg is lett az eredménye Lewandowski által. Ezután lett igazán parázshangulat, mivel a darazsak mindenképpen egyenlíteni akartak, és jó esélyeik is voltak rá, de szerencsére az eredmény kettő-egy maradt, és a Bayern vehette át a trófeát. Megnéztük, ahogy átveszik a kupát, és kergetik egy darabig Shaqirit, aztán felálltam, hogy kivigyem az üres sörös dobozokat, amiket a két Schweinsteiger termelt. Boldogan aludtam el, hiszen örültem a Bayern sikerének.

Reggel, amint felkeltem eszembe jutott, hogy ezen a héten, pénteken lesz az esküvőnk, és minimális izgalom fogott el, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan tűnt is el. Mivel később keltem, Bastian már edzésen volt, melyről hazaérve rögtön belekezdett, milyen fárasztó volt a program a sok rehabilitációs feladat után. Kedveskedő pillanatomban voltam, ezért felajánlottam, hogy átmasszírozom az izmait. Miközben ezen dolgoztam, Livia felhívott, hogy sürgős mondanivalója van. Bastit megkértem, hogy hangosítsa ki, aztán vártam, hogy mondja.

- Ma hívott Marin, és elkezdett fecsegni minden hülyeségről, mintha csak haverok lennénk. Nem is mondott először semmit erről a dologról, amiért már mióta várom, hogy hívjon. Annyira mérges lettem, azt hittem kinyomom, de előtte megkérdeztem, hogy most akkor mi is van, mire azt mondta, neki most így jó, ahogy van, mert azzal tud foglalkozni, amivel akar, nem fárasztja le a sok veszekedés, úgyhogy közöltem vele, hogy életem legnagyobb hibája volt elfogadni tőle a gyűrűt, aztán letettem.

- Ez egy szakítással ér fel? – kotyogott közbe Basti.

- Végeztem Marinnal, igen. De még nincs vége a történetnek. Nem a szakítás fáj a legjobban, hanem, hogy én idióta átmentem Reushoz, mert szükségem lett volna rá, mire ő rezzenéstelen arccal megkérdezte, hogy: Erre jó vagyok? – utánozta Marco hangleejtését. – Meg, hogy ne csak ilyenkor keressem fel, mert nem a lelkemet ápolgató valaki akar lenni. Oldjam meg magam, ahogy akarom, őt meg hagyjam békén.

- Áú – mondta Basti, mikor megcsúszott a kezem, és fájdalmasabb részhez értem.

- Egyébként teljesen igaza van, de attól még nem kéne ennyire bunkónak lennie. Ezzel most azt bizonyította, hogy soha nem akart csak a barátom lenni, akire számíthatok.

- Majd beszélek a fejével – ígértem neki.

- Meg ne próbáld! Nem akarom, oké?

- Jó, akkor nem – vontam vállat.

Úgyis beszélek vele. Nem bírom szó nélkül hagyni, hogy mekkora hülyeséget csinál. Eddig azért nyafogott, hogy ő azt hitte lehet köztük valami, amikor meg lehetne, akkor elhajtja? Hol ebbe a logika? Livia nem az a lány, aki többször oda fog menni hozzá. Nem fog a bocsánatáért esedezni, hanem hagyni fogja és inkább az egészet elfelejti. Ha most nem él a lehetőséggel, biztos vagyok benne, hogy soha nem kapja meg Liviát. Ezt közöltem is vele, amint Livia búcsúzott, és a vonal szabad volt. Bastian csak a fejét rázta, de nem tudott tenni ellene. Marcoval még az elején megígértettem, hogy nem rakja rám a telefont, így akármennyire nem akarta, kénytelen volt végighallgatni. Nem vártam választ, tudtam, hogy úgysem kapok tőle egyből, de reméltem, hogy egy kicsit elgondolkozik, és majd beszél Liviaval. Innentől az ő dolguk, én már tényleg nem szólok bele. Mielőtt letettem, még megkértem, hogy ne szóljon erről a beszélgetésről Liviának, mire hasonló megjegyzést tett, mint Bastian, aki szerint engem az ellenkezőjére kell megkérni, mint amit igazából szeretnének.

Szerdán Basti a Bayernnel lépett pályára, míg a többi válogatott Frankfurtban játszott Argentína ellen. Mind a két meccsen négy gól született, három-egyes elosztásban, azzal a különbséggel, hogy míg Bastiék nyertek, addig a válogatott kikapott egy rendkívül idegesítő és vicces meccsen. Bastiannal felváltva dühöngtünk, és estünk le a székről a nevetéstől. Másnap már rendesen gyomorgörccsel keltem. Holnap van a nagy nap, és ahogy Lotténak mondtam most kezdem érezni a súlyát. Rettentően vártam, hogy végre kimondjam az igent, és vége legyen ennek a felhajtásnak, de szívesen meg is szöktem volna. Nem tudom, miért volt az idegesség, nem egy nagy feladat belépkedni a pap elé, elismételni, amit mondd, de azt hiszem, ez még az egészséges izgalom fogalmába tartozik, amivel várni kell egy ilyen napot.

A focin keresztül - Lotte

Sziasztok! Nem kaptam négy hozzászólást, de eltekintek a ténytől, mivel már lassan suli, és akkor úgy sem lesz időm rendesen írni. Köszönöm azoknak, akik írtak:) Nem mondok már véleményt a részről, mert le lettem szidva:$:D Szóval, jó olvasást, és véleményezzetek!:)

A napok gyorsan teltek, a két srác edzésekre járt, bár Basti még óvta a lábát, én pedig időm nagy részében unatkoztam. Az unalom pedig ahhoz vezetett, hogy agyalni kezdjek, mit kellene csinálnom, mert az nem járja, hogy itthon ülök, és Basti pénzét élem fel. Tobias, ha nem edzett és nem lustálkodott, akkor házat nézett, de ahogy én melót, úgy ő lakást nem talált magának.
- Hagyjad már – csukta össze a laptopomat Basti, amin a hirdetéseket néztem. – Mit csinálok majd, amikor edzés után üres házba jövök haza?
- Költői kérdésnek veszem. Akkor sem fogok élősködni, és itthon unatkozni.
- Jaj, Istenem – forgatta meg a szemeit. – Akkor legalább még várj egy kicsit.
- Mivel nem találok semmit, kénytelen leszek.
Azt a verziót, hogy anyáék cégénél dolgozzak már az első pillanatban halálra ítéltem. Nem hiányzik, hogy folyton ellenőrizgessen, majd mindenbe belekössön. Erről alkotott szörnyű képzelgéseimet Lukas szakította meg a hívásával. Ahogy ígérte minden nap felhívott, és mindent elmesélt, majd én is neki, így tudtunk mindenről, ami a másikkal történt, de azért így nem volt az igazi.
- Tobi talált már lakást? – érdeklődött, majd nemleges válaszom után felvetett egy lehetőséget. – Arra gondoltam, hogy az ottani házunkat egy darabig úgysem fogjuk használni, beköltözhetne. Legalább rendbe lesz tartva.
- Rendbe? Tobiról beszélsz? – nevettem ki. – Na, várj, szólok neki.
Miután lementünk Tobiashoz, Lukas újra elmondta az ötletét, ami egyébként nem volt rossz megoldás. Tobit is hamar rábeszéltük, így az ő problémája megoldódott, leszámítva azt a tényezőt, hogy mindenképpen fizetni akar valamennyit Lukasnak, aki meg ebbe nem egyezik bele. De hát majd csak megoldják, elvégre felnőtt emberek.
- Bastian! – kiabáltam neki, már fürdés után, mivel fogalmam sem volt, hogy merre lehet.
- Konyha – kiabált vissza, majd az információ megléte után célba vettem a helyiséget.
- Holnap átmegyek Lottéhoz, jó? Hívott, mondta, hogy van egy halom mesélnivalója, meg rég beszéltünk már csak úgy, mindenféléről.
- Rendben – mosolygott rám, aztán visszafordult a hűtőhöz, hogy kivegye az ásványvizet. Mivel csak ezért kerestem, úgy döntöttem, vissza is megyek a szobába, hogy alvás előtt nézzem egy kicsit a tévét, de Basti elém tette a kezét. – Puszit – követelte.
- Nahát, de faragatlan – sétáltam vissza, hogy megkapja a pusziját.
Reggel, ahogy Bastinak mondtam, elindultam Halternbe, hogy meglátogassam barátnőmet. Furcsa volt, mert mindig mindenki hozzám jött, és nem én mentem, de szerettem vezetni, úgyhogy élveztem az utat, melynek alaphangulatát a rádióból szóló zene adta meg. Végül hosszas vezetés, jó néhány végigdúdolt szám után megérkeztem a halvány sárgára színezett ház elé, kiszálltam, bezártam a kocsit és a csengőhöz léptem. Azonban a bejárati ajtóban megjelent Benni feje, mielőtt megnyomhattam volna a piros gombot. A ház nem nézett ki túl nagynak, de kicsinek sem volt mondható. Így kívülről otthonosnak látszott, Benniéket ismerve biztos voltam benne, hogy odabent sem ér csalódás. Mialatt ezt felmértem, Benni a kulccsal a kapuhoz sétált, hogy beengedhessen.
- Szia. Gyere be! – nyitotta ki a kaput.
- Cipőd hol hagytad? – néztem le a zoknijára.
- Á, csak siettem – legyintett.
Bent köszöntem Lotténak is, majd a gyors házkörbejáró után leültünk a nappaliban. Először megbeszéltük a szokásos dolgokat, ki mit csinált mostanában, hogy vagyunk, satöbbi, aztán Benninek el kellett mennie, így kezdődhetett az igazi csajos beszélgetés. Kezdetnek a nyaralásokat veséztük ki.
- Jaj, nagyon jó volt – kezdett bele Lotte is, miután én elmeséltem a miénket. – Először is elmentünk városnézésre, ezekkel a sightseeing buszokkal. Nagyon jó volt, mert ugye van rajta idegenvezető, és a pasas tök viccesen adott elő mindent. Az egész busz nevetett, de közben meg jól el is mondta. Aztán utána fürödtünk a tengerben, de hát Bennivel nem az van, hogy úszkálok, aztán jól van. Többet voltam víz alatt, mint felette. Kicsit ki is marta a só a szemem, tök vörös volt esténként, de így is élveztem. Csomót voltunk kettesben, mert szurkolókkal nem nagyon találkoztunk, így nem kellett folyton őket lerázni. Meg voltam anyáékkal is, az is jó volt, csak onnan hiányzott Benni. Neked családdal mi a helyzet?
- Változatlan. Voltam benn nemrég, Tobival mentem, de csak ilyen félmondatokat kaptam, mint mindig. Már észre sem veszem szinte, hogy néha mennyire lekezelő az anyám.
- Egyszer biztos rájön, hogy feleslegesen csinálja, és abba fogja hagyni. – Csak a vállamat rántottam meg. Az igazság az, hogy ebben én már nem bíztam, és nem is érdekelt. – Ú, amúgy képzeld! Most nagy divat lett az a hajviselet, hogy oldalt fel van nyírva, meg hátul is félig, és felül meg van hagyva hosszúra. Olyan sok embernek van olyan, nem is értem, miért. Szerintem borzalmas. Erre Benni egyik nap mondja, hogy mit szólnék hozzá, ha neki is olyan lenne, mert neki tetszik. Jó nehezen, de lebeszéltem róla, szerencsére.
- Igen, láttam már én is, és nekem sem tetszik, szóval jól tetted, hogy ledumáltad róla. Különben olvastam újságokban, hogy csapatkapitányt akarnak váltani a Schalkénél, vagy mi ez az egész?
- Na, igen, az megint egy nagyon jó történet. De nagyvonalakban annyi, hogy az egyik eszesnek kipattant a fejéből, hogy Benni sokat volt sérült, így nem látta el rendesen a kapitányi feladatait. Aztán, hogy a következő szezonban ez ne történjen meg, lehet, hogy másnak kéne viselnie a szalagot.
- De nem tehet róla, hogy lesérült! Akkor most, hogy áll az ügy?
- Azt mondják, hogy a második edzőtábor alatt lesz egy szavazás, ahol majd a játékosok megszavazzák, hogy akarják-e, hogy Benni maradjon. Addig meg mindenkinek csendben kell lennie ezzel kapcsolatban. De én nem tudok. Szegény Benninek minden alkalommal elmondom, hogy ez mekkora szemétség, ő meg már nagyon unja a témát. Feszült is, meg hallani se akar róla.
Erre nem tudtam mit mondani. Számomra a Schalke valahogy mindig az ésszerű megoldással ellentétesen cselekedett. Ha jó csapatkapitányt keresnek, akkor nem kéne folyton váltogatni, mert ez csak hosszútávon mutatkozik meg, fejlődik ki igazán. De az enyém is csak egy vélemény a sok közül, ami nem nyom latba semennyit.
- Esküvő, hogy áll? – hozta fel új témaként.
- Hála nektek már kész van minden.
- Akkor már csak ruhád nincs? – kérdezte, majd bólintásom után felragyogott a szeme. – Mit szólnál, ha most mennénk?
- Felőlem rendben, de előre szólok, hogy utálok vásárolni, főleg ha ilyen habos-babos izékről van szó.
- De Nikki, ez az esküvődre lesz! Kicsit éld már bele magad!
- Próbálom, de nem hoz lázba. Hidd el, előtte egy nappal már meg leszek kattanva. Nem győzöl majd megnyugtatni.
Lotte dobott egy SMS-t Benninek, hogy tudja, merre vagyunk, ha hamarabb érne haza, mint mi. Reméltem, hogy ez nem fog előfordulni, és hamar távol lehetek a ruháktól. Lotte valószínűleg tudta, hogy hol fogjuk megvenni, mert nagyon céltudatosan vezetett el a szalonig, amelynek kirakatában megannyi csicsás ruha állt. Ekkor esett le végleg, hogy nekem itt ma nagyon-nagyon sokszor kell levetkőznöm majd vissza fel. Meg akartam könnyíteni az életemet azzal, hogy megveszem az első ruhát, ami tetszik, de Lotte megtiltotta, hogy addig döntsek, amíg nem láttam az összest. Mellékesen megjegyezném, hogy vagy ötszáz sorakozott szépen a vállfákon, és nekem mindegyik ugyanolyan volt. Amíg én hipersebességgel végigszaladtam rajtuk, addig Lotte levett úgy tizenötöt, és már azt is eltervezte, hogy ő miben fog végigvonulni a templomban. Azt hittem, nem lehet már rosszabb, de az összes kiválasztott ruhát fel kellett próbálnom, egy kisebb bemutatót rögtönözve. Az utolsónál kezdtem feladni, hogy innen valaha is szabadulok, mert egyikben sem éreztem magam jól. Annyira távol álltak a stílusomtól, hogy az elmondhatatlan.
- Nem lehet, hogy farmerben és pólóban esküdök?
Éreztem magamon, hogy nem kell sok ahhoz, hogy kivágjak egy nagy hisztit. Haza akartam menni, de legalább jó messzire ettől a helytől.
- Nem – válaszolt határozottan. – Gyerünk, válassz! Az ötös, a harmincegyes vagy a kétszáztizennégyes? – szűkítette le a lehetőségek számát háromra.
- Tudod mit? Legyen a harmincegyes, Basti mezszáma után.
- Aj, te csaj. Vedd fel még egyszer, hogy lássalak benne!
- Muszáj?
Nem volt választásom. Belökött a fülkébe, majd a ruhát is utánam nyújtotta. Nagy nehézségek árán újra beleküzdöttem magam az anyagba, majd totálisan unott arccal léptem ki.
- Mosolyogj! Így máris jobb – nézett végig rajtam, miután teljesítettem kérését, bár az erőltetett mosolyom inkább vicsorgásra emlékeztetett. – Jó, nem kínozlak tovább, de akkor sem értelek téged – rázta a fejét, de nem foglalkoztam vele.
Amilyen gyorsan csak lehetett szabadultam a ruhától, majd fizetés után az üzletből is. Visszamentünk Lottéhoz, ahol már Benni kocsija ott állt az enyém mellett. Édes, drága, jó, egyetlen Benni nevű ismerősöm arra kért, vegyem fel a ruhát, mert látni szeretne benne. Válaszom egy kicsit hangosra sikeredett nem volt, ami mindkettőjüket nevetésre késztette, én pedig úgy tettem, mint aki megsértődött. Hamar kiengesztelődtem a süti láttán, amit Benni hazafelé vett.
- Bene, egy isten vagy – dicsértem, mire Lotte rögtön lepisszegett, mondván nehogy a fejébe szálljon a dicsőség. – Kár, hogy te nem ehetsz belőle – néztem rá rettenetesen szomorúan.
- Kösz az őszinte részvételt – forgatta meg a szemeit. – Mellesleg ehetek, maximum majd plusz tornázom.
- Lotte biztos segít pár kalóriát elégetni – vigyorogtam a két vörösödőre.
- Te biztos tapasztalt vagy ebben. Egy menet mennyit éget el? – vágott vissza Benni.
- Egyszerre egy nem sokat segít – kacsintottam. Nem hagytam, hogy a végén én jöjjek ki rosszul a szócsatából.
- Rendben, pontos mennyiségadatoktól kímélj meg, nem vagyunk kíváncsiak a szexuális életetekre – adta meg magát Lotte.
- Igazán kár. Mondhattam volna néhány kreatív ötletet.
- Ó, az majd érdekelne – mondta halkabban Benni, mire Lotte oldalba vágta. – Nem, azt hiszem, mégsem – szívta a fogát az ütés után.
- Micsoda páros – nevettem ki őket.
Igazából nagyon aranyosak voltak együtt, ezt minden alkalommal elmondom, amikor látom őket. Megjegyzésemre csókolózni kezdtek, én pedig úgy döntöttem itt az idő a távozásra.
- Mielőtt elkezditek a kalóriaégetést, én megyek – mutattam hátra az ajtóra. – Nem szeretek sötétben vezetni – indokoltam is meg távozásom okát.
- Gyere máskor is – mondta Benni.
- Örülök, hogy végre te jöttél, nem én mentem. Legközelebb egy kis városnézést is beiktathatunk, mert klassz ez a város. Bastiannak pedig üzenem, hogy hamarabb fog velem találkozni, mint gondolná.
- Interjú? – kérdeztem, amire válasz gyanánt bólintást kaptam.
A kapuban még beszélgettünk egy keveset, de aztán tényleg elbúcsúztunk, beültem a kocsiba és hazafelé vettem az irányt.