A focin keresztül - Esküvő

Sziasztok! Nos, itt a csodarész, az esküvő! Magammal szemben elég magasra tettem a lécet, és egyelőre nem vagyok benne biztos, hogy sikerült megugranom. Azt hiszem az eljegyzés után ez a kedvenc részem, remélem nektek is tetszik majd!:) Jó olvasást, és írjatok kommentet amíg lehet, mert már közeledünk a történet vége felé:(

 

 

- Nagyon-nagyon szeretlek – mondta Bastian, miután a harmadik búcsúcsókomat kaptam.

Már kora délelőtt megjelentek a lányok, és amilyen gyorsan csak tudták elküldték Bastit a házból. Azt beszéltük meg, hogy én maradok itthon, a lányok felügyelete és karbantartása alatt, ő pedig Holgernél fog készülődni. Nem értettem, hogy miért kell ennyivel előtte elkezdeni az öltözködést, de kis ellenkezés után beleegyeztem, hogy azt csináljanak velem, amit akarnak. Livia egyetértett velem, hogy felesleges az öt órás piperézés, ezért keresett valami indokot, amivel kiszabadíthatott Kathrin kezéből, és behúzott a hálószobánkba.

- Örök hálám. Bárcsak ott állnék már – sóhajtottam. – Az előtte lévő hercehurcát szívesen kihagynám. Örülj, hogy nem most kell ezt átélned.

- És ami a legfontosabb, nem Marinnal.

- Mi van a másik Marcoval? – kérdeztem, ha már szóba jött.

- Még másnap felhívott, hogy találkozunk-e, mert nagyon sok megbeszélnivalónk lenne. – Nem szóltam közbe, csak csendben vártam, hogy folytassa a rövid történetet. – Beleegyeztem, aztán találkoztunk, és majd négy órán keresztül együtt voltunk. Az elejéről kezdve mindent átbeszéltünk, meghallgatott, meghallgattam, és most úgy néz ki, hogy kibékültünk. Viszont nem akartam bekavarni Carolinnak, mert tudom, hogy csak azért nem szeretem, mert együtt vannak. Őszinte beszélgetés volt, ezért én elmondtam, hogyan érzek, utána pedig ő is, és ha nem lenne Carol, már rég a barátnője lennék.

- Akkor most ez mi? Együtt vagytok, de mégse?

- Nem tudom, valami olyasmi. Csókkal búcsúzott – vigyorgott, mint a vadalma, de látszott rajta, hogy nem felhőtlenül boldog. Lehet, hogy mégse kellett volna Carolint a képbe tenni.

- Felvetted már a ruhád? – tört be Lotte. – Nem leszel kész, gyerünk! – A kezébe vette az anyagot, és várta, hogy felvegyem.

 Jó darabig szemeztem a fehér hercegnőruhával. Időközben megbékéltem a gondolattal, hogy viselnem kell. Nem volt habos-babos, csiricsáré, agyondíszített darab, de pont ezért választottam ezt. Egyszerű volt, mégis szép. A mellrészénél ezüst minta volt, ez volt az összes díszítő elem rajta. Deréktól lefelé lágyan hullott alá, kicsit meg volt csavarva, ezt pedig hosszú uszály követte. Azért döntöttem a hosszabb mellett, hogy a koszorúslányaimnak, Lottének, Livianak és Kathrinnek, legyen mit tartania. Próbáltam igyekezni, hogy Lotte keze ne szakadjon le a ruhától, de minél jobban igyekeztem, annál lassabban sikerült minden. Mikor végre rajtam volt, Lotte felhúzta hátul a cipzárt, és már nyomtak is bele egy székbe, hogy a hajam is szalonképes legyen. A frizurakérdést nem cicomáztam túl, ezért nem volt szükségem fodrászra. Egyszerű hullámosra varázsoltuk a hajsütővassal, majd óvatosan átfésültünk, hogy nagyobbak legyenek a hullámok, és ne legyen annyira szétálló. Mindez leírva nem tűnhet sok időnek, de az én hajammal bármit is kezdeni, külön művészet. Kellett hozzá másfél óra, sok türelem, és két doboz hajlakk. Hogy a lányok is kész legyenek, felváltva dolgoztak rajtam, így, akik éppen szabad kézzel rendelkeztek segíthettek egymásnak. Mindhármukon rajta volt már a ruha, Liviának és Kathrinnek meg volt a smink, mert otthon már elkészítették, Lottének pedig a haja volt kész. Sminkest sem hívattunk, ugyanis soha életemben nem kentem magamra négy réteg festéket, de még kettőt se, és ma sem akarom, hogy máshogy legyen. Mivel a ruhámon ezüst dísz volt, a szemhéjam is ilyen színnel volt kifestve, amit feketével erősítettünk meg. Felkerült a szemspirál, majd a barackos szájfény, és kész is voltam. Legalábbis azt hittem, de minden alkalommal, amikor a lányok rám néztek, alakítgattak még valamit. A lelkesedésük, a hangulatuk rám is átragadt, és bár tudtam, hogy tökéletes se ma, se soha nem leszek, ma olyan közel szerettem volna kerülni a fogalomhoz, amennyire csak lehet. Azt akartam, hogy amikor Bastian meglát, azt érezze, hogy én vagyok élete legjobb választása. Lenéztem a kezemre, ahonnan már hiányzott a gyűrű. Most mindkettő Lukasnál volt, hiszen Lou fogja odanyújtani nekünk a megfelelő pillanatban. Lotte, Kathrin és Livia is elvégezték magukon az utolsó simításokat, amikor megszólalt a csengő. Nem kellett kimennünk, mivel az illető sejthette, hogy nincs rá időnk, ezért bejött egyedül.

- Bastian vőlegénynek vagyok a küldötte,

Ki megbízását nagyon a lelkemre kötötte.

Kedves mennyasszonyát nagyon szépen kéri,

Hogy ma, pénteken, élete legszebb napján

Kész legyen vele az oltárhoz menni – hallottam meg Toni hangját, majd meg is láttam a fejét, ahogy valami idióta vőfély verset szaval, erősen koncentrálva, hogy ne nevesse el magát. Nem volt szó vőfélyről, de mint a versikében benne volt, Bastian küldte.

- Pénzt is kapsz érte? – kérdeztem tőle nevetve.

- Nem. Ez csak poén volt. El tudsz képzelni vőfélyként? – nézett rám furán.

- Bármit Toni, bármit. Na, hogy festek? – forogtam meg előtte, aztán vártam a reakciót.

- Kár, hogy nem nekem mutatott be Lukas – viccelődött. – Gyönyörű vagy, Basti el fog ámulni.

- Hogy van? – kérdeztem rá az említettre.

- Már a templomban van, és csak rád vár. De még egy ilyen türelmetlen embert… - rázta a fejét.

- Ha megjönnek apáék, mehetünk is. – Ahogy kimondtam, meg is szólalt a csengő, és a szüleim léptek be.

- Nagyon szép vagy – mondta apa, miközben két puszit adott.

Anyát inkább a ház kötötte le, kíváncsian nézett körbe. Még nem volt nálunk, mi is csak ritkán mentünk hozzájuk, így nem volt alkalma felmérni a terepet. A szemöldökömet felhúzva vettem tudomásul, hogy most sem érdeklem. A saját kis felszínes dolgai ma is fontosabbak nálam, és mindig azok is maradnak.

- Ne hagyd, hogy elrontsa a kedved. Ez a te napod – suttogta Toni a fülembe. Egészen biztos voltam benne, hogy ezt Basti mondta neki, így mosolyogva fogadtam meg a tanácsát. – Mindenki kész? – nézett fel végül a többiekre.

Én is körbenéztem. Én kész voltam, ez biztos volt. Volt rajtam kék, új, régi és kölcsönkapott is. A lányokon ott díszelgett egyforma, combközépig érő, piros ruhájuk, melyet deréknál strasszokkal kirakott csat díszített. Szépek voltak mindannyian, úgyhogy igen, mindenki elkészült. Belebújtunk a cipőnkbe, ami az én esetemben egy fehér, magassarkú volt, amelyet egy masni dobott fel. Bár előzőleg sétálgattam benne, hogy betörjem, a sarkamon ott díszelgett az átlátszó ragtapasz, hogy véletlenül se két feltört sarok rontsa el ezt a napot. Miután nyolc centivel magasabbak lettünk, Toni közölte, hogy engem ő visz el a templomig, így aztán az ő kocsijába ültem be. A nagy uszályt magam mellé tettem, vigyázva arra, hogy ne gyűrjem össze.

- Basti szinte megfenyegetett, hogy ne hagyjalak beülni a szüleid kocsijába – mondta Toni, amikor elindultunk. – Izgulsz?

- Nem vagyok ideges, inkább izgatottan várom – találtam meg a kifejezést, amit már jó pár napja keresek.

Mikor megérkeztünk a lelkemre kötötte, hogy maradjak a kocsiban, amíg ő megnézi, hogy mindenki elfoglalta már a helyét, és nem fogok idő előtt Bastianba botlani, de nem bírtam tovább ülni, úgyhogy kimásztam a kocsiból, és addig a ruhámat simogattam, hogy az esetleges gyűrődések kijöjjenek belőle.

- Te, mit mondtam neked? – jött vissza Toni, de én töretlenül mosolyogtam rá, így aztán nem firtatta tovább a kérdést. – Minden rendben. Bemegyek, én is leülök – adott egy puszit az arcomra, aztán eltűnt a látókörömből.

Anya követte a harminckilencest, apa mellém állt, a lányok pedig megfogták az uszályomat. Vettem egy nagy levegőt, aztán besétáltunk, és megálltunk a kétszárnyú, széles faajtók mögött várva, hogy felcsendüljön a jellegzetes dallam.

*Bastian szemszöge*

Legszívesebben a kezemet tördeltem volna izgatottságomba, ehelyett egyhelyben álldogálva vártam, hogy végre kinyíljon az ajtó, és belépjen rajta Nikki. Sosem gondolkodtam azon, milyen az ideális nő vagy, milyen nőt szeretnék feleségül venni, de ha tettem volna, minden bizonnyal egy ilyen lányt képzeltem volna el. Mielőtt megszólalt volna az orgona, közbenéztem a templomban, ahol mindenki ott volt, akit meghívtunk. Az első sorban anyáék, és Nikki szülei, Kornelia ült és Alexnek volt hely hagyva, majd szépen sorban, Lukas, Lou, Toni, Holgi. Mellettük a koszorúslányoknak volt a helye, mögöttük pedig pár rokon ült, aztán a csapattársak, és lényegében ennyi. Visszanéztem az első sorra, és reméltem, hogy Kornelia nem rontotta el Nikki kedvét, mert akkor hiába lesz az anyósom egy órán belül, én kicsinálom. Nem volt időm tovább foglalkozni ezzel, mert az orgonista leütötte az első hangot, és a faajtók kinyíltak, mögötte pedig Nikki nézett egyenesen rám. Egy pillanatra figyeltem, hogy Alex mellette áll, mögötte pedig a három lány, de aztán csak ő kötötte le a figyelmemet. Gyönyörű volt. Mindig az, de most különösen, csak lépkedhetne gyorsabban, mert ez a várakozás rosszabb, mint egy túl hosszúra nyújtott előjáték. Ahogy egyre közelebb jött, csak az járt a fejemben, hogy ő életem legjobb döntése. Rámosolyogtam, mikor odaért, és nem bírtam megállni, hogy ne jegyezzem meg, mennyire szép, amíg Alex átadta a kezét. Mosollyal válaszolt, aztán a pap felé fordultunk, aki belevágott a Kedves Egybegyűltek kezdetű szövegbe. Hihetetlen, hogy ennek a napnak a végén, már a feleségemnek szólíthatom. Mielőtt megismertem, az esküvőt feleslegesnek, egy darab papírnak tartottam, de őt minden lehetséges módon magamhoz akartam kötni. Igyekeztem minden figyelmemet a papra fordítani, hogy az elismételendő szöveget pontosan vissza tudjam mondani.

- Én, Bastian Schweinsteiger fogadom, hogy Isten, a barátaink és a családjaink előtt feleségül veszlek…

- Társad leszek jóban, rosszban…

- Gazdagságban, szegénységben…

- Betegségben és egészségben…

- A mai naptótól, amíg a halál el nem választ!

Egymás szemébe nézve mondtuk el a fogadalmat, majd miután a pap felszólított a gyűrűk felhúzására, Loura néztünk, aki hamar mellénk lépdelt, és a párnát, amin a két gyűrű volt, felénk nyújtotta. Én voltam az első, ezért a gyűrűért nyúltam, megcsókoltam, majd miközben felhúztam az ujjára, elmondtam a pap által számba adott szöveget.

- Viseld ezt a gyűrűt szeretetem és hűségem jeléül – mondta el ő is a szöveget, amíg az én ujjamra is felkerült a gyűrű.

- Most pedig üdvözöld a mennyasszonyt – mondta ki a végszót a pap, mire lassan a szájához hajoltam.

Amikor kitört a tapsvihar belemosolyogtam a csókba, majd hamarosan be is fejeztük. Megfogtam a kezét, és elsőként mentünk ki a templomból, a vendégek pedig követtek minket. A templom előtt megkezdődtek a gratulációk, de aztán a csokor eldobásával Nikki félbeszakította azokat.

*Nikki szemszöge*

 

Hátat fordítottam a többieknek, és eldobtam a piros és fehér színekben pompázó csokrot, aztán kíváncsian fordultam meg, kinél landolt. Lotténél láttam meg, aki mosolyogva állt kezében a csokorral. A násznépet elindítottuk a lagzi színhelyére, majd mi is beültünk az autóba. A kocsiban kibújtam a cipőmből, hogy pihentessem egy kicsit a lábamat, és boldogan mosolyogva néztem, hol kifelé az ablakon, hol Bastianra. Mire mi megérkeztünk a vendégsereg már bentről várt minket kitörő lelkesedéssel. Kathrin hihetetlenül jól feldíszítette a helyet. A színkérdés nem volt vitás, mindketten szerettünk volna megmaradni a Bayern színeinél, így a piros és a fehér keverékét választottuk, Kathrin pedig a lehető legtöbbet hozta ki belőlük. Az ablakoknál bordó függöny takarta a fényt, ami helyett körbe, mindenhol lámpák helyezkedtek el. Előre egy hosszú asztal került, ahová mi ültünk a családtagjainkkal, a többieknek kerek asztal köré helyezett székek szolgáltak ülőhelyül. A székek és asztalok egyaránt fehérrel voltak leterítve, amin piros masnik díszelegtek. Ezek mögött volt a tánctér, ahová mi léptünk fel először a vacsora után. Kaptunk egy lassú számot, amire lassúzni kezdtünk. Mint már régebben kiderült egyikünk sem nagy táncművész, úgyhogy a keringővel meg sem próbálkoztunk. Miután vége lett a számnak, sok új követte, de ahogy a zeneszámok cserélődtek, úgy a partnereim is.

- Annyira megható ez a nap – mondta Lukas, mikor elkért az előző embertől. – És az egész az én érdemem. Ha nem mutatlak be titeket egymásnak, akkor most ez nem lenne. Ez az igazán megható benne – szipogott, én pedig kezdtem aggódni, hogy beteg vagy valami baja van. Nem jellemző, hogy egy ilyet megkönnyezzen. – Úgy szeretlek mindkettőtöket, és örülök, hogy kivehettem a részem a kapcsolatotokból – nyöszörögte a végét, de akkor már a visszatartott nevetéstől.

- Te tiszta hülye vagy. Én meg elhittem, hogy… - Mondhattam én bármit, elkapta a röhögő görcs, és nem úgy nézett ki, mint aki rövid időn belül abbahagyja, ezért inkább Marko mellé álltam. – Szia. Eljöttél? – kérdeztem meglepve. Azt hittem, Livia miatt nem fog jönni, hogy ne legyen kínos a találkozás.

- Meg lettem hívva, még jó, hogy itt vagyok – bólintott, de nem volt túl lelkes. Valószínű már találkozott a lánnyal, aki a másik Marcoval érkezett. Carolin később jött képbe, mint, ahogy a meghívókat kiosztottuk, úgyhogy, ő nem jelent meg ma köreinkben.

- Hogy vagy? – kérdeztem meg végül. Így, ha akar mesélni róla, akkor elmondja, ha nem, akkor egy átlagos kérdésnek veszi.

- Jó Londonban, rendesek a csapattársak.

A második lehetőséget választotta, ezért nem faggattam tovább, viszont ő kényelmetlenül érezhette magát a kérdés után, mert hamar eltűnt mellőlem egy gyorsan kitalált ürüggyel. Milyen ironikus, hogy ezután Reus kért fel egy táncra. Ő beszédesebb volt, mint előző táncpartnerem, és elmondta, Marin egész végig Liviát tartotta szemmel, és borzalmasan idegesíti a srác. Miközben róla beszéltünk akaratlanul is az ő hátát néztük, így láthattuk, hogy Liviahoz megy, és mellé ül. Mondanom sem kell, hogy Marconak egy cseppet sem tetszett a dolog. Én csak figyeltem, hogy mi lesz ebből. Egy jó ideig ültek, és beszélgettek valamiről, de a táncparkettről is láttam, hogy egyiküknek sincs ínyére a társalgás. Néha egy-egy táncoló pár kitakarta a képet, de azt pont láttam, ahogy talpra ugranak, Marko mond valamit, Livia tenyere pedig az arcán csattan. A mellettem álló Marconak nem kellett több, megindult feléjük, és mérgesen állt meg.

- Egyetlen egy ok van, amiért nem most verem be a képed - hallottam meg, mikor én is odaértem. – Mert Nikki esküvőjén vagyunk, és nem szeretném elrontani.

- Hagyjátok abba – hallottam Liviát is. – Tudja nagyon jól, hogy miért kapta – nézett szánalmasan az újdonsült Chelsea játékosra.

- Mi a baj? – kérdeztem.

- Semmi. Ne haragudj, hogy balhét csaptunk – válaszolta Livia.

- Nem haragszom, ha elmondjátok, miért volt a pofon.

- Megjegyeztem, hogy máris Reus karjaiba szaladt.

- Nem egészen így zajlott – replikázott Liv. – Illetett egy nem szép szóval. Azért kapta a pofont.

- Rendben. Viselkedjünk kulturált emberek módjára – néztem rájuk. – Ez meg se történt. Menjetek táncolni – tereltem őket arrafelé.

- Mi az? – jelent meg Basti is. Jókor életem, mikor én már mindent elsimítottam.

- Nincs gáz – fordultam meg, hogy szembe legyek vele.

- Mehetünk a nászéjszakánkra? – kérdezte egy rövid csók után.

Bólintással jeleztem, hogy kész vagyok. Mivel már javában közeleg a bajnokság, nem tudott szabadulni az edzésektől, de a hétvégét megkapta, így szokásos helyünkre, Caprira mentünk erre a két napra. Válaszom után a kezébe kapott, amit a hirtelen mozdulat miatt halk sikkantással jutalmaztam, aztán átöleltem a nyakát, és tapskíséret mellett átlépte velem a küszöböt.