A focin keresztül - Baleset

Valószínű, hogy ez a rész az utolsó, amit a nyári szünetben felteszek. Iskola közben nem tudom, hogy lesz időm írni, megpróbálok megtenni minden tőlem telhetőt, de egyelőre még nem tudom, hogy alakul a végzős évem. Sok szerencsét és kitartást a sulihoz!

A következő hétvégén már az első Bundesliga meccsen ültem a srácokért szorítva. Basti a második félidőben lépett pályára, és majdnem össze is hozott egy találatot, de végül a három nullás meccsből góllal nem vette ki a részét. Nem így vasárnap, az álommeccs néven futó mérkőzésen, ahol sikerült betalálnia. Laza meccs volt, mint minden évben. Tizenhét góllal nyerték meg a találkozót, úgy, hogy a másik csapat létszáma alaposan meghaladta a Bayernét. A találkozó után borzalmasan pörögtek a srácok, így történt, hogy egy órával később már egy müncheni kocsmában ült az egész csapat, és vödörszámra itták a sört. A tavalyi feszült hangulat eltűnt, mintha soha nem is létezett volna.
- Táncoljunk – állt fel a legfiatalabb igazolás, Shaqiri.
- Nincs is zene, te barom – húzta vissza ülő helyzetbe Mandzukic, aminek következtében megkóstolhatta a táncolni vágyó sörét, ugyanis az képen locsolta.
Kisebb fröcskölődés kezdődött, amit a pultos nem igazán nézett jó szemmel, de egy csapat srác sok sört tud elfogyasztani, ami neki jó bevétel, így nem szólt semmit. Miután kinevettük őket, Basti, Toni, Holgi és én úgy döntöttünk, hogy inkább leszakadunk a társaságtól, és külön ünnepeljük tovább a tabellának a vezetését. Pár utcát sétáltunk, hogy ott ülhessünk be egy étterembe az éhségünket csökkenteni, majd teljesen megszüntetni. Belépve Liviát láttam meg, pár pillanattal később pedig a vele szemben ülő Marcot. Na, ők, hogy kerülnek ide?
- Ott van Reus – vette észre Toni is őket, aztán megindult feléjük, mi pedig követtük.
- Hát ti? – kérdeztem, miután mindenki elmormolt egy hellót.
- Hozzád jöttem beszélgetni, ő meg utánam jött – válaszolta Livia Marcora mutogatva.
Ezután még kiderült, hogy nem ma akart velem beszélni, csak meglátogatta az egyik ismerősét, és rám csak holnap került volna sor, a késői órák miatt.
- És ti? – kaptuk vissza a kérdést Marcotól.
- Ünneplünk, barátom, mert vezetünk – veregette meg a dortmundi játékos vállát Stubi.
- Lesz ez még fordítva…
- Az előbbi sörözés nem tett jót a vízcsatornáimnak – néztem Liviára, arra számítva, hogy kijön velem, és elmeséli, amit akart.
Számításom bevált, így amint beléptünk a mosdóba hallgathattam is az esti mesét.
- Marco kidobta Carolint, úgyhogy nyilvánosan is együttvagyunk.
- Carolin tudja?
- Igen, de nagyon kiakadt, mert nem mi mondtuk meg, hanem rájött.
- Hogy-hogy? – bíztattam a további mesélésre.
- Miután Marco szakított vele, hozzám jött, hogy elújságolja, aztán… hát elvoltunk. Aztán Carolin is betoppant, hogy egy pár napra visszaköltözhetne-e hozzám. Marco kisétált, hogy megnézze, ki az. A hiányos öltözetről persze egyből levágta a helyzetet, és nagy patáliát csapott, majd rögtön megfogta a cuccait, és az első járattal hazament. Úgyhogy, most én vagyok a család réme, mert persze Carolin nem tudta befogni a száját, a családom meg elé pletykás, így gyorsan körbeért az egész történet.
- Nézd a jó oldalát, legalább vége lett ennek az édes négyesnek. A család utálatát meg hamar meg fogod szokni.
- Menjünk vissza, mielőtt a srácok kitalálják, hogy őket beszéljük ki.
- Nem mintha amúgy nem tudnák – nevettem, de aztán kiléptem a Livia által kinyitott ajtón, és megindultam a nevető társaság felé.
A fiúk négyszemélyes helyre ültek le, és csak akkor jutott eszükbe, hogy a létszám magasabb, mint az ülőhelyek száma, amikor visszaértünk, de ezt betudtam az elfogyasztott söröknek, na meg hogy egyikük sem volt matekzseni. A problémamegoldó képességünk most sem hagyott cserben, és ahelyett, hogy felugrasztottuk volna a két hatszemélyes asztaltól a vendégeket, Basti és Marco ölébe ültünk, és zárásig beszélgettünk. A csapaton belül uralkodó jó hangulatra tekintettel másnap Bastival tartottam az edzésre. Az edzőnek egy szava sem volt, köszönt, mintha minden nap jelen lennék, az újonnan érkező, lelketlen Sammer viszont az örökös titkolózása miatt nem nagyon akart beengedni. Végül elnyomásba került, mert a csapatból többen kérték, hogy maradhassak és Heynckes is mellettem állt, így a dühös szempár kereszttüzében követhettem figyelemmel az edzést. Hihetetlen ez az ember, paranoiás, komolyan mondom. Mindent titokban akar tartani, jóformán a játékosok se tudják, hogy mi a helyzet éppen. Például itt van Javi Martinez érkezése… vagy nem érkezése, ember legyen a talpán, rajta kívül, aki tudja. Bár lehet, ő is belezavarodott már a saját talánjaiba. Gondolataimat a zsebemben először rezgő, majd megszólaló telefonom zavarta meg, melynek világító kijelzőjén az apu felirat állt. Miközben felvettem kicsit távolabb mentem, hogy véletlenül se zavarjam Herr Sammert. Apa fátyolos hangon szólt hozzám, amitől eléggé megijedtem. Bíztattam, hogy mondja el, mi a baj, mire bele is kezdett, de hol hadart, hol akadozva beszélt összefüggéstelenül, amiből csak annyit tudtam kivenni, hogy anyával történt valami, ami miatt most kórházban van. Megszakítottam a vonalat, aztán magam elé kezdtem bámulni. A szemem érzékelte, hogy a fiúk továbbra is edzenek, jobbra-balra szaladgálnak, hallottam, ahogy az edző kiabál valamit, de ezek egyike se jutott el az agyamig, nem fogtam fel. Gépies mozdulatokkal mentem oda Sammerhez, akit megkértem, hogy Bastiannak mondja el, hol vagyok, de csak edzés után. Kimentem a kocsihoz, és nem törődve vele, hogy ez Bastié, és neki nem lesz mivel hazamennie, egyenesen a korházba hajtottam. Bastian feltalálja magát, tud ő, ha akar. Valószínű hazaviszi majd az egyik csapattársa, aztán az én kocsimmal jön majd utánam. Hosszúnak tűnt az út, pedig nem volt tizenöt percnél több, amit a kormány mögött töltöttem el. Felhívtam apát, hogy merre menjek, majd elindultam arra, amerre mondta. Nem volt kedvem a liftre várni, úgyhogy a lépcsőn szaladtam fel kettesével véve a lépcsőfokokat. Mikor megérkeztem a megfelelő emeletre végig néztem a folyosón, ahol meg is láttam aput. Hozzásiettem, és követeltem, hogy mindent mondjon el, értelmesen és érthetően. Nem voltam anyával jóba, de attól még az édesanyám volt, és bár nem láttam sokszor, akkor is megnyugtató volt a tudat, hogy van. Nem bírtam volna ki, ha távozik közülünk.
- El kellett mennie egy találkozóra Berlinbe, ezért ült kocsiba. Az autópályán egy kamionnal ütközött. Eltört a bal keze, belső vérzése volt, de ezeket már megoldották az orvosok, mert nem egyből hívtalak.
- Akkor már jól van? – nyugodtam meg egy kicsit, de rögtön jött a legrosszabb hír.
- Kómába esett, és nem tudják, hogy felébred-e valaha.
Apával együtt zuhantam bele a székbe. Nem volt erőm tovább állni, nem akartam tudomást se venni a tényekről. Sokszor gondoltam, hogy könnyebb lenne az életem anya nélkül, de nem így gondoltam. A padlót kezdtem meredten bámulni, ahelyett, hogy apát próbáltam volna megnyugtatni pár bíztató szóval. Teljesen felesleges lett volna úgy beszélnem neki, hogy saját magam sem hiszem el. Reméltem, hogy Bastit hamar elengedik az edzésről, mert most nagy szükségem volt rá. Tudtam, hogy egy ölelés nem fogja felébreszteni anyát, de engem megnyugtatott volna. Írtam egy SMS-t, amiben az emelet és a szobaszám állt, majd miután elküldtem, kikapcsoltam és visszacsúsztattam a készüléket a zsebembe. Nem hiányzott, hogy most hívjon valaki, mert nem volt kedvem magyarázkodni, miért nem alkalmas időt választott az illető a beszélgetésre. Újabb fél óra telt el a padló bámulásával. Annyira belefeledkeztem, hogy a gondolataimat kiürítsem, hogy csak akkor vettem észre, hogy Bastian megérkezett, amikor elém guggolt. Gondterhelt arccal néztem rá, legalábbis véleményem szerint életem legfájdalmasabb képét vághattam.
- Minden rendben lesz – mondta ki, amit én azóta ismételgettem magamban, mióta apa felhívott. A különbség csupán az volt, hogy neki elhittem.
Előrehajoltam, hogy átöleljem, de nem hatott rám megnyugtatón, mint ahogy képzeltem. Most a plafont kezdtem el nézni, hogy a könnycsepp ne bukjon ki a szememből, de megint kudarcot vallottam. El akartam fordítani a fejemet, hogy apa ne lássa, de egy pillanatra elkapta a tekintetemet.
- Kislányom, te sírsz? – A meglepettségtől, hogy sírni lát, kibukott belőle a kérdés, de nem válaszoltam rá. Látta, akkor minek kell tovább piszkálnia?
Bastian végtelen türelemmel guggolt velem szembe, míg én szinte teljesen ránehezedtem. Nem akartam tovább kínozni, ezért hátra dőltem a székben, és a mellettem lévőre mutattam, hogy ő is üljön le. Közben apa elmesélte neki is, hogy mi a helyzet, aztán jött egy orvos, akitől megkérdezte, hogy bemehetünk-e hozzá.
- Természetesen be. Jót tesz neki, ha sokat vannak mellette, és beszéljenek hozzá, mert ezzel hozzásegíthetik a hamarabbi ébredéshez – mosolygott az amúgy barátságtalan kinézetű orvos.
Hagytam, hogy apa egyedül menjen be, én is inkább kettesben szerettem volna vele lenni, mint társasággal. Amint apa eltűnt az ajtó mögött Basti felőlem kezdett érdeklődni.
- Jól vagyok… amennyire lehetséges – nyugtattam meg. – Mióta itt vagy, jobb.
- Rendbe fog jönni. Felébred, és meg fogja jegyezni, hogy ma miért nem mostál hajat – próbált felvidítani, amire akaratlanul is elmosolyodtam.
Anyából képes voltam kinézni, hogy rögtön az első percben egy ilyennel indítson. De inkább szidjon minden nap, és kössön belém, ahol csak tud, minthogy meghaljon. Apa sokáig volt benn nála, de megvártam míg kijött, és csak azután mentem be. Bastit is megkértem, hogy maradjon kinn, így egyedül mentem be a szobába. Gépekre volt kötve, mozdulatlanul feküdt, nekem pedig az első percben azaz érzésem támadt, hogy el kell innen mennem amilyen messze csak lehetséges, ehelyett azonban maradásra késztettem magam, és leültem anya mellé. Nem tudtam, mit mondhatnék. Annyi minden volt, amit el szerettem volna mondani, amit soha nem mondtam neki, hogy nem tudtam, hol kezdjem, mellesleg a megfelelő szavakat se találtam.
- Ne csináld ezt velem, jó? – szólaltam meg végül ingerülten. – Nem hagyhatsz itt úgy, hogy egyszer sem mondtam el, hogy attól, mert nem mutatom ki, még szeretlek. – A szó súlyának érzékelésére újra összezártam ajkaimat. – Csak ébredj fel! Könyörgöm – suttogtam az utolsó szót, aztán felálltam, és kimentem.
Nem tudtam több időt odabenn tölteni, úgy éreztem, ha egy másodperccel is tovább maradok, megfulladok.
- Menjetek haza, rátok fér a pihenés – mondta apa, mielőtt újra bement volna anyához.
- Csak akkor megyek el, ha megígéred, hogy estére te is hazamész.
- Itt kell maradnom – erősködött.
- Nem! Reggel bejövünk, amint tudunk, de felesleges, hogy magadat is tökre tedd.
- Igaza van, Alex – értett velem egyet Basti is.
A következő héten minden nap bementem, és bár apával megígértettem, nem mozdult el egyik nap sem anya mellől. Minden látogatásomkor elmeséltem anyának, hogy mi történt, bízva abban, hogy hallja és érti, amit mondok.
- Ki van most benn a cégnél? – kérdezte Bastian aputól. Erre én is kíváncsi lennék.
- Senki, de értsétek meg, hogy képtelen vagyok innen elmozdulni. Nem tudom, mi lesz így a céggel, de most nagyobb gondom is van ennél.
- Pár hét kiesés biztos nem nagy vész – próbáltam megnyugtatni. – Majd a dolgozók elintézik – vállat vontam, de apa elég gondterhelt arccal nézett rám.
- Fogalmad sincs arról, hogy akár két nap hiányzás is mekkora károkkal jár, ugye? Főleg akkor, ha a csőd szélén állsz.
- De titeket nem veszélyeztet a csőd. – Kicsit túlreagálta, úgyhogy próbáltam másfelé terelni a témát, kevés sikerrel.
- De fenyeget, sajnos. Az utóbbi időben valamiért nagyon rosszul jöttünk ki a dolgokból. A cég egy cérnaszálon lóg, Nikki. A legkisebb vágástól elszakadhat, és akkor annyi.
Teljesen sokkolt a hír. Mindketten évek óta hajtottak, nem volt nap, hogy ne mentek volna be, a legfontosabb dolgokat is hátrautasították a munkájuk miatt, most mégis így állnak. Helyre kell hoznom!