Egy fülledt nyári nap

Sziasztok!

Ahogy ígértem, itt van a részlet, amiből ma hivatalosan is különálló novella lett. Legszívesebben letagadnám, hogy én írtam, még rendesen zavarba jöttem, amikor átolvastam >.< de remélem, azért jó. Meg ne kérdezzétek, hogy milyen pillanatomban voltam, amikor ezt megírtam, én sem tudom, bár sejtéseim vannak. Nem is ontom tovább a szavakat, már csak annyi akarok, hogy: 
A bejegyzés 18 éven aluliak számára nem ajánlott. Olvasás csak saját felelősségre. 
Jó szórakozást! ;)

x Niki

A medence lépcsőjének második fokán álltam, és próbáltam megszokni a víz hűvösségét. Tikkasztó hőség volt, a szél még csak egy kicsit sem fújt, így közel álltam ahhoz, hogy hőgutát kapjak. A házban sem volt hűvösebb, mert tönkrement a légkondicionáló, és még nem jöttek ki a szerelők megcsinálni. A víz viszont még nem melegedett fel rendesen, ezért kellett egy kis idő, hogy felhevült testem megszokja. Miután egy kicsit úszkáltam, kellőképpen áthűltem, felfeküdtem a matracra és süttetni kezdtem a hátam. Behunyt szemmel élveztem, ahogy alulról a hűvös, felülről pedig a meleg áradt felém. Elképzelni se tudtam jobbat egy ilyen forró, nyári napon, és arról még nem is beszéltem, hogy a hűtőben ott várt a kedvenc ízű fagylaltom, amit még reggel hozott az élettársam.

A vízben annyira elviselhetővé vált a hőmérséklet, hogy majdnem elaludtam, de még mielőtt ezt megtörténhetett volna, hallottam, hogy csobogni kezd a víz. Kipillantottam a karom mögül, bár nagy meglepetés nem érhetett, mert rajtunk kívül senki nem lakott itt, a kaput pedig bezártam.

- Hazaértél? – kérdeztem mosolyogva, de ahhoz lusta voltam, hogy felemeljem a fejem.

- Szerencsére, igen. Azt hittem, hogy meg fogok sülni – forgatta meg a szemét. Imádta a nyarat, ezzel együtt a meleget is, de értelemszerűen nem szeretett futkorászni negyven fokban.

Amikor mellémért, megfogta a matracot és kicsit elfordított, hogy tudjon adni egy puszit, utána viszont úszni kezdett, hogy hozzám hasonlóan lehűtse magát. A szememmel követtem erőteljes karcsapásait, amit egy kis idő után észre is vett, így a víz alatt felém kezdett úszni, és pont előttem jött fel a levegőre. Az újabb puszit mosolyogva vettem tudomásul.

- Szükségem lenne arra a matracra – utalt finoman arra, hogy örülne, ha lemásznék róla és átadnám neki.

- Ne napozz már többet! Ibiza óta már amúgy is összekeverhető vagy egy négerrel. – Eszem ágában sem volt megmozdulni. Nekem ez így tökéletes volt.

- Szemtelenkedünk-szemtelenkedünk? – döntötte oldalra a fejét, majd a matracot is, aminek következtében én a vízbe borultam.

- Mario Götze, én kicsinállak! – indultam meg az irányába néhány köhögés után. Jót nevetett rajtam, és nem úgy nézett ki, mint aki megijedt a fenyegetésemtől. El sem mozdult a helyéről, csak várta, hogy odaérjek hozzá, hogy fél kézzel beledobhasson a vízbe. Újabb támadást indítottam, de ezúttal sem sikerült legyőznöm. A karjaiba kapott, majd a medence szélére ültetett, és a hasam csókolgatásába kezdett. Egy pillanatig megfordult a fejemben, hogy most csapok le rá, amikor nem számít rá, de végül győzedelmeskedett az ajkai által létrehozott élvezet, és hagytam, hogy folytassa.

Pár percig a medencében és a medence szélén kényeztettük egymást, amikor viszont le akarta venni a bikini felsőmet, leállítottam.

- Nem szeretnék a címlapon szeretkezni – húztam el a szám, pedig szívesen csináltam volna vele az udvaron. Szó nélkül mászott ki a vízből, hogy aztán egymás kezét fogva sietős léptekkel bemenjünk.

Nem jutottunk messzire, csak a nappali kanapéjáéig, ott viszont újra egymásnak estünk. Az ölébe ültem, és amíg ő kikötötte a melltartóm, én a nyakát és a vállát puszilgattam, illetve a hasa alját simogattam.

- Mindjárt jövök – suttogtam a szájába, két csók között.

A konyhába siettem, elővettem egy poharat, majd a fagyasztóból kivettem néhány jégkockát. A pohárral és tartalmával tértem vissza Mariohoz, aki ugyanúgy ült és állt, ahogy ott hagytam. A szemében vágy és kíváncsiság tükröződött, aminek láttán én is egyre nagyobb izgalomba jöttem.

Az egyik jégkockát körbenyaltam, aztán a felsőtestén kezdtem csúsztatgatni. Először felszisszent, de láttam rajta, hogy élvezi. Újra felhevült testén olvadni kezdett a jég, így víz formájában folyt le a nadrágjáig. A szemével követte az ujjaim és a jég útját, miközben ő is kivett egyet a pohárból és a hátamhoz emelte. Ahogy a hideg hozzám ért és végigcsorgott a gerincemen, reflexszerűen húzódtam közelebb hozzá, így még jobban éreztem, hogy mennyire kíván.

Gondoltam ideje kiszabadítani férfiasságát a szűk nadrágból, ezért lemásztam róla, felhúztam, majd sikeresen megszabadítottam az egyetlen ruhadarabtól, ami eltakarta előlem. Rögtön azután, hogy meztelennél vált, elém térdelt és a fogaival kezdte leküzdeni rólam a bugyit. Rendesen megkínzott, mert most tényleg nem csalt, nem segített a kezeivel, csak a szájával húzta lefelé, és amikor én akartam közbeavatkozni, összekulcsolta a kezeinket, hogy esélyem se legyen.

Nem akartam tovább szórakozni, ezért amint kiléptem az apró anyagból, a kanapéra ültettem, és elhelyezkedtem az ölében. Úgy tűnt, egy kis időre átadta nekem az irányítást, pedig általában jobban preferálta, ha ő diktált. Ahogy elnyeltem forráságát a vállába kapaszkodtam, ő pedig a derekamra tette a kezeit, ezzel némileg mégis biztosítva az irányítást. Közel hajoltam hozzá, így a mozgásunknak köszönhetően néha-néha összeért a szánk, amikor viszont hagytam, hogy mélyebbre csússzon bennem, hátrahajtottam a fejem, szabad utat hagyva a melleim felé. Ezt természetesen ki is használta, de közben próbálta folyamatosan tartani a szemkontaktust. Ez volt az egyik, amit imádtam benne, mert a tekintetével annyira tudott perzselni, hogy elég volt egy pillantás ahhoz, hogy a mennyországban érezzem magam. Annyi mindent el tudott mondani a szemeivel, hogy szinte kiolvastam belőle, mit fog velem csinálni. Akkor éppen a lehető legközelebb húzott magához, majd gyorsabb ütemre bíztatott.

Nem állt szándékomban sem a saját, sem az ő agyát tovább húznom, ezért teljesítettem kérését. Hamarosan meg is lett a gyümölcse a tempóváltásnak. Szinte egyszerre feszült meg a csípőnk, a kis szünet után azonban tovább mozogtam rajta, így minimálisan tovább tartott a gyönyör.

- Úristen – dőltem a mellkasára szaporán véve a levegőt. Nem sokat ért, hogy az előbb lehűtöttük magunkat a medencében, mert most még annál is jobban ki voltunk melegedve.

- Egyetértek – csúsztatta az egyik kezét a fenekemre, a másikkal pedig a hátamat simogatta.

Amíg nem vált egyenletessé a lélegzésünk, összegabalyodva maradtunk, utána viszont az elviselhetetlen meleg miatt lemásztam róla. – Maradj itt! – kért most ő engem, aztán eltűnt a konyhában. Amint megláttam, hogy a fagyis dobozzal és két kanállal jött vissza, ujjongani kezdtem.

A doboz két széléről kezdtünk enni, ő a csokisat, én a vaníliásat, de aztán cserélgetni kezdtünk, egymás kanalával ettünk és egymást etettük.

- Hoppá – nézett a kanaláról lecsöppent fagyi után, ami a mellemen állt meg. Ahogy kimondta, már hajolt is oda, hogy lenyalja. Rájött, hogy ez remek szórakozás, úgyhogy innentől úgy intézte, hogy mindig landoljon valamelyikünk testén egy-két kanál fagylalt.

A legújabb játékunk újra feltüzelt minket, főleg amikor a férfiasságára ejtette kanala tartalmát. A vigyorából ítélve egyáltalán nem véletlenül.

Miután nagyjából mind a ketten végigértünk egymás testén, újra bennem volt, de most ő volt felül, és az előzőnél sokkal gyorsabb tempót diktált. A gyorsaság ellenére mégis képes volt annyira elnyújtani, hogy szinte öntudatlanul vonaglottam alatta, amíg végre el nem jutottunk a második menetünk végére. Hangosan adtam a tudtára, hogy mennyire jó érzés.

Újra szaporán vettük a levegőt, ám most csókolózással vezettük le légyottunkat, a harmadik körbe pedig nem vágtunk bele, helyette visszatértünk a medencéhez és úszkálni, fröcskölődni kezdtünk, milliószor elmondva, hogy mennyire szeretjük egymást.

Álarcba bújt szerelem 3.

Helló emberek!

El sem hiszem, hogy tényleg be tudtam fejezni mára a novellát. Ezért most jár nekem egy óriási tapsvihar:D Reméltem, tetszik majd nektek:) Ha legközelebb jelentkezem, akkor az már az új történet első része lesz, vagy valami ismertető róla. Várjátok? :D
Mellesleg... több mint 30.000 látogatóm van. Nagyon szépen köszönöm, ti vagytok a legjobbak!<3
Xoxo, Nix

- Nem dolgoztam még főállásban – válaszoltam türelmesen a sokadik kérdésre is. Tudtam, hogy ez is veszett ügy. Éreztem, hogy az esetleges jövendőbeli munkáltatóm számára nem voltam szimpatikus, hiszen kérdéseiből áradt a megvetés, és egyszerűen nem tudtam figyelmen kívül hagyni. – De gyakornoki tapasztalatokkal rendelkezem, mint az életrajzomhoz csatolt ajánlólevélben is láthatja… - próbáltam menteni a menthetőt.

Két hónap telt el azóta, hogy Ádámmal összejöttünk, ezzel egyetemben pedig kirúgtak akkori munkahelyemről. Szerettem volna segíteni apát, illetve a saját lábamra állni, ezért akartam minél hamarabb munkát találni. Terveimet azonban mindig meghiúsította valami. Először műsorszerkesztői állásokra pályáztam, de ma már megelégednék egy titkárnő szerepkörében is, ugyanis ez a hatodik hely, ahonnan elküldenek. Ragaszkodtam ehhez a munkakörhöz, hiszen éveken át ezt tanultam, és szerettem is ezt csinálni. Egy biztos: bármi történjék is, ezt nem adom alább. Be kell kerülnöm egy tévécsatornához, és azzal kell foglalkoznom, amire a tanulmányaim során milliókat költöttem.

Ádám próbált lebeszélni a munkáról, mondván nincs rá feltétlen szükségem, ne törjem, ne idegesítsem magam feleslegesen, de karrierista voltam, és így is úgy éreztem, hogy már elvesztegettem egy csomó évet, úgyhogy nem járt sikerrel. Türelmesen kísérgetett egyik helyről a másikra, s amikor csalódottan jöttem ki az interjúról elvitt egy cukrászdába, hogy süteményekkel pótolja alaposan megcsappant boldogsághormonjaimat.

Ez alkalommal is kíváncsian várt rám a bejáratnál, kedvesen érdeklődött, amikor melléértem, de csak a szokásosat válaszoltam.

- Majd értesítenek… - Hangomban egyértelműen ott volt, hogy úgyse fognak, úgyhogy átölelt, aztán a derekamat átkarolva indult meg a zebra felé.

Kértem, hogy menjünk haza, mert most egyáltalán nem volt kedvem enni, csak csendben, kettesben vele akartam lenni. Természetesen teljesítette kérésemet, hazakísért, majd a kanapéra dőlt velem, és bámulni kezdte a tévében vetített reklámokat. Nagyon jól tudta, hogy most beszélgetni sincs kedvem, úgyhogy csak szüntelenül simogatta a hajamat, illetve a karomat, időnként puszit nyomva a kézfejemre, homlokomra, arcomra.

- A holnapi meccs áll még? – kérdezett rá, miután már kellőképpen ellazított.

- Persze, megbeszéltük – válaszoltam, mire széles mosolyt villantott.

- Akkor majd megnézheted, hogy milyen béna az új kabalánk – nevetett. Már sokszor hallottam róla, mert rendszeresen mesélte, hogy miket alkot az új emberke, és hallás alapján egyáltalán nem volt szimpatikus. Nem azért, mert az én helyemet foglalta el, hanem mert csak azért ment oda, hogy a játékosok közelében lehessen, amivel nem is lenne baj, ha mellette normálisan végezné a munkáját. – A többieknek is feláll a szőr a hátukon, mikor meglátják.

- Nem is értem, hogy lehet ezt a munkát elrontani. Ugrálsz egy kicsit, tapsikolsz és boldogság van – ráztam meg a fejem hitetlenkedve, aztán eszembe jutott, hogy milyen jó lenne, ha nekem is ennyit kéne tennem egy új munkahelyhez.

- Szerzünk neked munkahelyet - mondta vigasztalóan. Valószínűleg észrevette, hogy újra elkalandoztak a gondolataim, és próbált megnyugtatni. Nem akartam, hogy miattam legyen rossz kedve, ezért elmosolyodtam és későbbre hagytam a problémákat. Tovább beszélgettünk a következő meccsről, amivel sajnos hamar el is telt az idő. Ha vele voltam, mindig úgy éreztem, mintha a 24 órás nap csak 24 perc lenne. Apa épp akkor érkezett, amikor Ádámmal búcsúzóul csókolózni kezdtünk.

- Ó, nem akartam megzavarni semmit - vigyorgott jókedvűen, halálra idegesítve engem piszkálódásával. Olyan volt, mint egy rossz haver, aki abban lelte szórakozását, hogy az agyunkat húzza ócska poénokkal.

- Igazad van, a szobában kellene csinálnunk. – Ádám arcán átfutott egy pimasz mosoly, végül viszont apával is megosztotta, hogy a látszat ellenére éppen menni készült. Szerencsére nem csak a kezdetekben volt a kapcsolatuk baráti, hanem még ma is. Miután gyorsan megbeszélték, hogy mindketten jól vannak, Ádám tényleg felállt, én pedig kikísértem, hogy az ajtóban egy utolsó csókot lopjak.

Miután elment, elújságoltam apának, hogy megint nem jártam sikerrel. Biztatóan megölelt, de elkezdődött valami boksz meccs, így arra koncentrált. Úgy döntöttem, én is megnézem, de a vége felé, amikor már mindkét bokszolónak vérzett a feje, inkább felálltam. Nem igazán bírtam az erőszakot, főleg ha láttam, milyen eredménye van.

Vasárnap, ahogy megígértem, elmentem a Mainz meccsre. Sajnos a srácok nem játszottak valami jól, így annak ellenére, hogy a náluk sokkal gyengébb Augsburg ellen léptek pályára, kikaptak. Ádám sem tudott csodát tenni, bár lőtt egy gólt, amit gangnam style-lal ünnepelt meg. Szomorúan ballagtak le a pályáról, ellentétben az augsburgiakkal, akik örömmámorban ünnepelték az ajándékgyőzelmet. Fél szemmel figyeltem a kabalafigurát is, aki valóban nem volt valami lelkes. Véleményem szerint csak az ingyen meccsekért csinálta, de akkor legalább adna bele apait, anyait.

A bejárat előtt vártam Ádámra, aki az elsők között érkezett pár csapattársával együtt. A többiek megölelgettek, Müller pedig felhozta, hogy örülne, ha visszamennék a régi állásomba, ugyanis az új srác egy idegesítő hülyegyerek. Felnevettem a megnevezésen, aztán sajnálkozva mondtam, hogy esélytelen a visszatérésem. Nem azért, mert én nem akartam, hanem mert a főnökkel, finoman szólva, azóta sem vagyok jóban. Mióta felmondtam, találkoztam vele párszor, és egyik alkalommal sem felejtette el az orrom alá dörgölni, hogy sokszor fontosabb a karrier, mint a magánélet. Természetesen én sem szalasztottam el a lehetőséget, hogy közöljem vele, valószínűleg pont emiatt ilyen magányos és zsémbes most.

Nem szerettem volna ma belefutni, ezért még időben beültünk az autóba, és Ádámhoz hajtottunk. Segítettem neki megfőzni másnapra, vagyis ha pontos akarok lenni, akkor megfőztem neki, amíg ő a nappaliban lógatta a lábát. Örültem volna, ha segít, de szívesen segítettem be neki a háznál, úgyhogy nem panaszkodtam neki.

- Csináltam neked valamit – nézett fel rám, amikor végeztem, és melléültem. Az asztalról egy nyakláncot emelt fel, amit egy cérna és sok szív alakú csokiból főzött össze. Mosolyogva vettem át tőle, miközben azon gondolkoztam, hogy jutnak eszébe ilyen dolgok. Nem ez az első eset, hogy ilyen formában kapok édességet, és irigyeltem, amiért ennyire kreatív. Nekem mindig napokat kell azon gondolkodnom, mit vegyek vagy készítsek neki. Hiába ismertem már kívülről-belülről, továbbra is gondot okozott, ugyanis ötlettelen voltam az ajándékok terén.

Az egyik csokit bontogatni kezdtem, majd felé nyújtottam. Csak a felét harapta le, pedig tudtam, hogy imádja, és legszívesebben az összest megenné előlem. Mikor ezt felvetettem neki, felkapott maga mellől egy bontatlan dobozt, és megrázta.

- Á, így már értem – nevettem fel, és bekaptam a csoki másik felét.

A következő héten, bár nem láttam semmi esélyt arra, hogy megkapom az állást, mégis vártam a levelet. Mindig így volt, aztán a lelkes felbontás után mindig csalódnom kellett. Csütörtökön már unott arccal vágtam fel a boríték tetejét, tudva, hogy mi áll benne. Gyorsan átfuttattam rajta a szemem, aztán viszont megakadtam. Nem a szokásos szöveg állt benne, miszerint köszönik a jelentkezésemet, de nem tartanak rám igényt, hanem hogy két hónapos próbaidőre felvesznek, és ha elégedettek velem, akkor meghosszabbítják a szerződésem. Először fel sem fogtam, utána viszont felhívtam apát és Ádámot is, hogy boldogan újságoljam el a jó hírt. Mindketten örültek neki, Ádám megígérte, hogy este átjön, apa pedig, hogy hazafelé vesz pezsgőt és megünnepeljük. Életem két férfija tartotta is magát a szavához, és vacsorára mind a ketten megérkeztek. Egyből az asztalhoz ültünk, hiszen két éhenkórász volt a vendégem, és enni kezdtünk. Apa az asztalra tette a pezsgőt, amikor végeztünk, de én odatoltam Ádámnak. Eszem ágában sem volt felbontani, ugyanis féltem tőle. Anya mindig azt mondta, hogy vigyázni kell vele, mert kiverheti a szemem, és ez nagykoromra is megmaradt.

- Éjszaka bebizonyítom neked, hogy nem kell félni a dugótól – vigyorgott rám Ádám, kihasználva, hogy apa nem tud magyarul, így akármilyen pajzán dolgot is közölhet velem előtte. A magyar tudásom korlátai miatt kellett pár pillanat, amíg megértettem a szóviccet, de aztán a fejemet rázva nevetni kezdtem.

Az Ádámmal töltött időt leszámítva rég voltam már ennyire jókedvű. Felszabadító volt, hogy eddigi tanulmányaim nem hiába voltak, és innentől már nem féltem. Tudtam, hogy a két hónap alatt be fogom bizonyítani, ott a helyem. Ezt nem fogom elszúrni.

Hétfőn kezdtem, úgyhogy csak pár napom volt lelkiekben felkészülni. Ideges izgatottsággal nyitottam ki az ajtót, hogy belépjek új munkahelyemre. Kíváncsi voltam mindenre, a kollégáimra, a pontos feladatomra és a beosztásomra. Első utam a főnökhöz vezetett, akihez egy kedves, velem egykorú nő kísért el. Már nem emlékeztem, hogy a múltkori interjú alkalmával merre kellett mennem, ezért megkértem, hogy magyarázza el. Nagyon aranyos volt, felajánlotta, hogy elkísér és út közben mesélni is kezdett.

- Nagyon szeretek itt dolgozni, jó a légkör, és kedvesek az emberek is. Jaj, egyébként Gretának hívnak, ne haragudj – nevette ki magát, amikor rájött, hogy már minden lényegi információt elmondott, csak nem mutatkozott be. Szimpatikus volt, és annak ellenére, hogy ilyen sokat beszélt, nem volt idegesítő.

– Meg is érkeztünk – mutatott az ajtóra. – Örülök, hogy megismertelek, és üdv itt nálunk – mosolygott, majd miután megköszöntem a segítséget, elsietett.

A főnököm is elég bőbeszédű volt, majdnem másfél órát töltöttem bent nála, ez idő alatt azonban tényleg mindent megtudtam, amit akartam. Minden kérdésemre megkaptam a választ, sőt segítségként még egy kis térképet is kaptam az épületről, hogy mindent megtaláljak. A beosztásom nem volt rossz, ami valószínűleg a próbaidőmnek volt betudható. Nem kaptam meg az összes feladatot, csak néhány kisebbet, és kijelölt számomra egy segédet is, aki pont Greta lett. A hír hallatán megörültem. Úgy tűnt a lány már régóta járatos errefelé, ezért sokat tanulhatok tőle, ráadásul még unatkozni se fogok a csacsogása mellett.

Számításaim beváltak, Greta mellett egy hét alatt mindent megtudtam, ami csak fontos lehet számomra, sőt talán még azt is, ami kevésbé az. Például, hogy kik azok a kollégák, akik szerinte elviselhetetlenek, és kik azok, akikkel bulizni jár. Mondjuk nekem eddig többen tűntek ellenszenvesnek, mint olyannak, akikkel bulizni mennék.

- Figyelj csak, kérdezhetek valamit? – érintette meg a vállam a második hetemen, hogy rá figyeljek, ne a képernyőre. – Tudom, hogy nem tartozik rám, de… tényleg Szalai a barátod? – Tudtam, hogy egyszer majd erre is sor kerül, úgyhogy nem ért annyira váratlanul. Bólintottam, és közben azon gondolkoztam, vajon a többiek ezért súgnak-e össze a hátam mögött, és ezért követnek-e a tekintettükkel, amikor elhaladok mellettük. Végül a magamban tanakodás helyett megkérdeztem az ő véleményét is.

- Tudják, hogy kerültél be, és néhányan nem tudják lenyelni – kaptam meg a választ egy vállrántással együtt. Nem igazán értettem, hogy mire akar ezzel célozni, úgyhogy újabb kérdéssel bombáztam. – Arra gondolok, hogy Szalai miatt vagy itt. – Olyan egyszerűen mondta ki, mintha ez természetes lett volna.

- Tessék? Nem, szó sincs erről! A főnöknek egy szóval se említettem, hogy ő a barátom – ráztam meg a fejem felháborodva. Miért kell egyből azt hinni, hogy nem önerőből vagyok itt?

- Előttem nem kell letagadnod, engem nem érdekel, hogy kerültél be. Örülök, hogy itt vagy, veled dolgozhatok és ennyi – mosolygott rám biztatóan.

- De tényleg nem… Tudod mit? Megkérdezzük a főnököt, hogy tudott-e róla. – Minden áron be akartam bizonyítani, hogy nincs igaza.

- Maja, nem szükséges – fogta meg a karomat, hogy ne induljak el. – Láttam, amikor a focista távozott az irodából.

- Az nem lehet… - ráztam meg a fejemet. – Biztos csak hasonlított rá, és összekeverted vele. Ádám elkísért az interjúra, de az épület előtt várt rám, nem jött be – bizonygattam, bár úgy tűnt, hajthatatlan.

- Jó, mondom, hogy nekem mindegy – tette fel a kezeit, majd folytatta a munkát.

Én nem tudtam visszatérni a feladatomhoz, mert idegesített, hogy azt hiszik, protekcióval kerültem ide. Szó nélkül pattantam fel a helyemről, hogy a főnök irodája felé vegyem az irányt. Greta utánam kiabált, hogy hová megyek, de nem válaszoltam neki. Be akartam bizonyítani, hogy Ádám nem volt itt, és nem miatta vettek fel.

A formalitás kedvéért kopogtam az ajtón, de nem vártam meg, amíg kiszólt, hanem rögtön benyitottam. Szerencsére nem csinált semmi fontosat, úgyhogy kész volt válaszolni a kérdésemre.

- Elnézést a zavarásért, de szeretném megtudni, hogy tényleg beszélt-e magával Szalai Ádám – tértem rögtön a tárgyra. Gyorsan túl akartam esni ezen, hogy megnyugodhassak.

- Miért nem kérdezi meg tőle? – vakarta meg a tarkóját. Egészen úgy nézett ki, mint aki valamit elhallgat előlem.

- Kérem, uram. Fontos, hogy tudjam, miatta vett fel vagy sem. Járt itt önnél? – kérdeztem rá újból. Ha estig tart is kiszedem belőle az igazságot. Sajnos egyre jobban úgy tűnt, hogy a munkatársaimnak van igaza, azt viszont soha nem bocsátottam volna meg Ádámnak.

- Mondjuk úgy, hogy elmondta, milyen sokat nézi ezt a csatornát. – Kis habozás után megköszörülte a torkát, és bevallotta, hogy történt egy kis közbenjárás. Dühösen toltam hátra a széket, hogy felálljak, és itt hagyjam a melót. Direkt megkértem, hogy ne tegye, mert számomra ez nem elismerés.

- Szeretnék felmondani. – Határozottan mondtam, ennek ellenére meg sem rezdült a szempillája, sőt még el is mosolyodott.

- Üljön csak vissza, kisasszony – lendítette a karját a szék felé, ahol az előbb ültem. Kis gondolkodás után úgy döntöttem, meghallgatom, mit szeretne mondani, úgyhogy engedelmeskedtem. – A barátja megkért, hogy ez maradjon köztünk. – Ha ezzel segíteni akart, akkor nem sikerült neki, sőt ami azt illeti, még mélyebbre ásta az Ádám alatti gödröt. – Higgye el, hogy nem akart magácskának rosszat – döntötte oldalra a fejét.

- Akkor is felvett volna, ha ő nem jön be? – néztem mélyen a szemébe. Tudtam a választ, ezért fel is voltam készülve rá. – Nézze, én magam szeretem elérni a céljaimat, egyedül, önerőből, a saját tudásommal. Ádámnak kihangsúlyoztam, hogy be ne merje ide tenni a lábát, se az összes többi helyre, ahová jelentkeztem. Nem tartotta tiszteletben a kérésemet, innentől kezdve nincs miről beszélni. Vegyen fel olyan embert, aki jobban megérdemli nálam, aki több tudással rendelkezik, én pedig majd később újrapróbálkozom. – Türelmesen végighallgatott, bár látszott az arcán, hogy kicsinyesnek tekinti a problémázásomat. Ezt megpecsételve legyintett is egyet.

- Felvettem, adtam magának két hónap bizonyítási lehetőséget. Éljen vele! Mutassa meg, hogy ide való! Ha nem az, Istenemre esküszöm, hogy el fogom küldeni, és keresek jobbat. Áll az alku? – nyújtotta felém a kezét. Sokáig gondolkoztam, és nem akartam elfogadni, de az utolsó pillanatban, amikor már letette volna, mégis előre nyújtottam a kezemet. Hát legyen! Bebizonyítom, hogy szükségük van rám, hogy azért vagyok itt, mert megérdemlem! De Ádámnak nem bocsátok meg. – Csodálatos – csapta össze a tenyerét, és amikor a szemébe néztem, rájöttem, hogy pontosan tudta, mi lesz ennek a beszélgetésnek a végkimenetele. Rafkós egy öregember. – Menjen haza, aludon egyet, holnap pedig várom, hogy 110%-ot teljesítsen. – Mosolyogva bólintottam egyet, majd elhagytam az irodáját.

Furcsa volt úgy végiglépkedni az emberek között, hogy most már tudtam, miért bámulnak ennyire. Volt egy olyan érzésem, hogy ezt már sosem mosom le magamról, és sosem fognak itt igazán elfogadni. Ezért fogadtam el a főnök ajánlatát. Megmutatom mindenkinek, hogy tévednek, de legfőképpen magamnak szeretnék bizonyítani.

Összeszedtem a cuccaimat, és elmagyaráztam Gretának, hogy miért megyek haza, aztán kicsörtettem az épületből. Első dolgom volt, hogy előkotorjam a táskám aljáról a telefonom, aztán tárcsázzam Ádámot.

- Hol vagy most? – kérdeztem nem túl barátságos hangnemben.

- Otthon. Mi a baj? – kérdezett vissza.

- Maradj ott, odamegyek. – Amint végigmondtam, ki is nyomtam. Nem akartam hallgatni, hogy kérdezősködik, mi történt. Majd megtudja, ha odaértem.

Útközben próbáltam magam meggyőzni arról, hogy csak segíteni szeretett volna, és efelől nem is voltak kétségeim, de nem tudtam neki elnézni. Ha valamire megkérem, ha valamire, ami nagyon fontos, akkor ne cselekedje az ellenkezőjét. Amikor a kapujához értem, becsengettem, és megvártam, amíg kijött. Kulcs volt a kezében, ugyanis mindig bezárta a kaput, nehogy zaklassák.

- Szia – mosolygott rám. – Bejössz?

- Nem – válaszoltam mogorván. – Gyors leszek.

- Mi történt? – Összeráncolta a homlokát, és aggódó tekintettel fürkészett.

- Ne játszd a hülyét, légy szíves. Arra kértelek, hogy had intézzem én a saját dolgaimat, senkinek nem kell tudnia, hogy kinek a kicsodája vagyok. De te, Ádám, nem tudsz megülni a fenekeden, mert mindenkinek, mindenhol segíteni akarsz. Nem kértem a segítségedből, és ezután sem kérek. – Dühösen, de határozottan beszéltem, majd miután elmondtam mindent, amit akartam, sarkon fordultam, és nem törődve a szólítgatásával, hazamentem.

Egész úton sírtam, aminek következtében többen is az arcomba bámultak, de nem érdekelt. Bár azt hiszi, hogy segített, cserbenhagyott, és akármennyire szeretnék neki megbocsátani, nem megy. Nem tudok csak úgy átlépni ezen a témán. Nem szeretném kihasználni, semmilyen formában sem, még akkor sem, ha ő ajánlja fel a segítséget. Azt hittem, megbízhatok benne, de szemrebbenés nélkül a szemembe hazudott. Hogy tudott olyan boldogan ünnepelni velem, hogy tudott a szemembe nézni, amikor elmondtam neki, hogy felvettek? Hogy tudta eljátszani, hogy meglepődik? Pedig ő tudta a legjobban, hogy megkapom a munkát. Talán ezért fájt ennyire, hogy ezt tette velem.

A héten több mint hússzor keresett telefonon, üzent nekem apával, de semmire sem reagáltam. Szükségem volt egy kis időre, hogy leüljön bennem ez a téma. Ha sikerül tiszta fejjel gondolkoznom, akkor eldönthetem, hogy mi legyen velünk. Borzalmasan fájna, ha szakítanék vele, de egyszerűen nem láttam más megoldást. Ha egyszer hazudik, többször is meg fogja tenni, és teljesen mindegy, hogy olyan dologban, amivel a javamat akarja, nem tűröm el az apró füllentéseket sem.

Tudtam, hogy nem húzhatom sokáig, mert ezzel nem csak a saját napjaimat rontom el, hanem Ádámét is, mégsem volt erőm beszélni vele. Az összes dühömet, zavarodottságomat és rossz érzésemet a munkába fektettem, és ahogy a főnök kérte 110%-on pörögtem. Mindent elvégeztem, még a többieknek is segítettem, ha szabadidőm volt, és a legtöbb napon túlórázni is bent maradtam. Semmi kedvem nem volt hazamenni, azzal a tudattal, hogy ilyenkor találkoznék Ádámmal, de nem fogok, mert elrontotta.

- Szia – érintette meg a vállamat Ádám. Hirtelen fordultam meg, mert nem értettem, hogy mit keres a munkahelyemen. A szemem sarkából körbepillantottam, így észrevettem, hogy mindenki minket figyel.

- Mit csinálsz itt? – kérdeztem halkan. Eddig is hiányzott, de most, hogy itt állt előttem, legszívesebben zokogva a nyakába vetettem volna magam. A francba a szerelemmel!

- Beszélek a barátnőmmel, ha már máskor nem volt hajlandó – rántotta meg a vállát. Oldalra néztem, mert belesajgott a szívem szomorú hangjába. A kezével az államhoz nyúlt, és gyengéden visszafordította a fejemet maga felé. – Tényleg nem akartam rosszat, és nagyon sajnálom, hogy hazudtam, hogy megtagadtam a kérésedet, de megérte.

- Megérte… - ízlelgettem a szót. Mi érte meg ebbe neki?

- Igen, megérte a csillogásért a szemedben, a boldogságodért, az örömért, amit akkor láttam, mikor aznap este átmentem. – Szavai hallatán halványan elmosolyodtam, de miután észrevettem, hogy mit csinálok, újra megkomolyodtam. El akartam mondani, hogy ugyan segített, de ártott is nekem ezzel húzásával, hogy sosem mosom le magamról, hogy kerültem be ide, de elterelte a figyelmem. – Mosolyogsz – jegyezte meg.

- Nem – ráztam meg a fejem, ám közben újra felfelé görbült a szám, úgyhogy nem tudtam letagadni.

- Dehogyisnem – nevetett ki. – Na, akkor idejössz? – tárta szét a karjait, én pedig kis habozás után közelebb léptem.

- Ígérd meg, hogy ilyen többet nem fordul elő – néztem fel rá, majd mikor bólintott, megcsókoltam. Istenem, nagyon hiányzott!

Békülésünknek a zúgolódó kollégák vetettek véget, aztán pedig eszembe jutott, hogy ilyenkor edzésen kellene lennie.

- Hát… - döntötte oldalra a fejét. – Sztrájkolunk.

- Tessék? – nevettem fel.

- Gyere velem, és megmagyarázom – nyújtotta ki a kezét. Tudtam, hogy még el kéne végeznem pár dolgot, de felszaladtam a főnökömhöz, és elkértem magam. Nem örült neki, de azt füllentettem, hogy nagyon fontos, így végül elengedett.

Az edzőpályákhoz vitt, ahol a játékosok civil öltözetben ücsörögtek a füvön, míg a pálya mellett az idegesítő ex-főnököm és az edzők tanácskoztak. Épp meg akartam kérdezni, hogy mi ellen tiltakoznak, amikor észrevettek, talpra ugrottak és skandálni kezdték a nevemet.

- Ma-ja, Ma-ja, Ma-ja!

- Mi a fene? – néztem fel összezavarodva Ádámra,

- Hétfő óta nem vagyunk hajlandóak edzeni. – Több magyarázatot nem kaptam, mert ott hagyott, és beállt a többiek közé. Úgy tűnt, ő a főszóló, úgyhogy a kezébe vette az irányítást.

- Addig nem edzünk, amíg nem Maja lesz a kabalánk – jelentette ki hangosan, szavait pedig tapsvihar és ujjongás kísérte. A tenyerembe fektettem az arcomat, és nevetni kezdtem. Ezek nem normálisak!

- Oké-oké, srácok, elég volt! – kiabálta túl a tömeget az edző. – Irány az öltözőbe, aztán igyekezzetek ki edzeni – parancsolt rájuk, ám ők egy tapodtat sem mozdultak. Karba tett kézzel várták, hogy ők győzzenek.

- Jó, rendben. Visszaveszem Maját – mondta idegesen a volt főnökasszonyom, aztán dühösen elcsörtetett, míg a játékosok elkezdtek felém szaladni. Édes Istenem, csak ne én legyek a kicsi a rakás alapköve!

Bittersweet

Sziasztok!

Jó régen jelentkeztem már megint, de jelentem, hogy élek és virulok... és tanulok. Jó az egyetem, még lelkes vagyok, szeretem, viszont leszívja az energiáimat, így az írásra kevesebb időt tudok fordítani. Most hoztam egy novellát... egy olyat, amiről nem volt szó. Tudom, elég link dolog, hogy nem tudom magam a saját ígéreteimhez tartani, de őszintén bevallom, most valahogy nem vagyok Öziles hangulatban. Egyelőre azt ki is hagyom, majd valamikor később fogom befejezni, addig viszont itt van ez, a drága és imádott Bittencourt-testvérekről, ami remélem kárpótol titeket.:)

Bittersweet

- Rendeltem Sushit – dobta le mellém magát a barátom. Elhúztam a számat, hiszen utáltam, és ezt ő is nagyon jól tudta. Egyáltalán nem érdekelte bosszankodó arckifejezésem, inkább neki látott az általa finomnak titulált ételnek, miközben az egyik kezét átdobta a vállamon. Legszívesebben felálltam volna, és soha nem jöttem volna vissza ebbe a házba, de amikor ez végig futott a fejemben, rögtön el is szomorodtam. Bármennyire is nem foglalkozott velem, nem tudta belőlem kiűzni a szerelmet, amit már a kezdetek óta éreztem iránta. Egyetlen pillantásával az ujjai köré csavart, amikor először megláttam a cukrászdában.

Rég nem volt olyan unalmas napom, mint a mai. Egyik barátnőm se ért rá, mert mindenki nyaralt vagy a barátjával töltötte az idejét, ezért kénytelen voltam otthon ücsörögni. Megnéztem két filmet, de egyik sem tetszett igazán, így a harmadikba már bele se kezdtem. Nem volt kedvem semmihez, se vígjátékokon nevetni, se romantikus filmeken sírni, se izgulni egy-egy akciójelenetnél, ezért úgy döntöttem, hogy leszaladok a sarkon lévő cukrászdába, és veszek magamnak valami nagyon édeset. Rendeltem egy minyont, aztán leültem vele az egyik üres asztalhoz. Amint beleharaptam, jobb kedvem lett. Imádtam az ízét, és hiába volt gyomorrontóan édes, bármennyit meg tudtam volna enni belőle.

A szélcsengő, amit az ajtó fölé akasztottak, csilingelve jelezte az új vendég érkezését. Az ajtón meleg tolult be, amit a klímás helyiségben különösen meg lehetett érezni, ezért örültem, amikor az érkező becsukta maga mögött. A sütimről elvéve a pillantásomat, felnéztem az ismerős idegenre, de hiába gondolkoztam, nem tudtam rájönni, honnan ismerhetem. A nagy gondolkodásban valószínűleg rajta felejtettem a tekintetem, mert mosolyogva nézett vissza, majd a pulthoz sétált, hogy kiválassza a saját süteményét. Pár asztallal távolabb ült le, velem szembe, így tovább tudtam vizsgálni tökéletes arcát. Idegesített, hogy nem tudtam hová tenni, pedig abban biztos voltam, hogy már láttam valahol.

Kezdtem kínosan érezni magam, amikor harmadik alkalommal is sikerült elkapnia a pillantásomat, ezért inkább a távozás mellett döntöttem. A kasszához sétáltam, hogy kifizessem a minyont, de az eladó sejtelmesen mosolyogva a hátam mögé nézett, és közölte, hogy már valaki kifizette. Nem volt nehéz rájönnöm, hogy a sármos, ismerős férfi volt a tettes, úgyhogy erőt vettem magamon, és szégyenlősen mellé sétáltam, hogy köszönetet mondjak.

- Vegyél a pizzámból nyugodtan – lökte felém a dobozt a barátom testvére. Hallgatva fájó gyomromra, rögtön egy szeletért nyúltam, aztán hálásan néztem Leora. Mindig ő volt az, aki kisegített, ha a bátyja cserbenhagyott. Miközben ettünk, megkérdezte, hogy milyen napom volt, csak hogy enyhítse frusztráltságom, amiért Gabriel egyáltalán nem érdeklődött. Vidáman kezdtem el mesélni neki, hogy egész tűrhető napom volt, mert nem volt sok órám és azok is lazábbak voltak, közben pedig végre Gabe is tanúsított valami érdeklődést. Nyomott egy puszit az arcomra, és amikor megemlítettem, hogy a moziba meg szeretném nézni az egyik filmet, felajánlotta, hogy eljön velem.

Ilyenkor mindig elfelejtettem az összes hülyeségét, amit ez alatt a pár hónap alatt csinált velem. Úgy éreztem, van még esély egy normális kapcsolatra, hogy szeret. Mert néha tényleg úgy viselkedett, mint aki meg van értem bolondulva, de a másik pillanatban nemtörődömségével rögtön megváltoztatta álláspontomat. Próbáltam elfogadni, megmagyarázni a viselkedését, lehet, hogy csak ilyen a természete. Egyik percben figyelmes, a másikban bunkó, de attól még szeret.

- Leonardo Bittencourt – nyújtott kezet a testvére, amikor először találkoztam a családjával. Rögtön tudtam, hogy miért volt már az első percben is ismerős. Nagyon hasonlított a testvérére, akit annak ellenére, hogy nem voltam nagy focirajongó, ismertem. Valahogy sosem került szóba a vezetékneve, bemutatkozásnál csak a keresztnevünket használtuk, és nem is hiányoltam a családnevét. Így viszont már értettem, hogy szándékosan nem hozta fel, és örültem, hogy megbízott bennem annyira, hogy bemutasson nekik. Boldogan mosolyogtam rá, és hirtelen még a félelmem is elszállt, amit a szülei miatt éreztem.

Igaza volt, nem volt okom az aggodalomra, mert mindenki kedvesen fogadott, az első perctől fogva jól kijöttünk egymással. A bemutatkozás előtt sokszor mondta, hogy elmegy találkozni az öccsével, de sosem hívott, azután viszont szinte mindig velük voltam. Leo még a szülinapi ajándékom elkészítésében is segített.

- Csukd be a szemed vagy bekötöm – fenyegetett meg Gabriel, amikor leskelődésen kapott. Nevetve hunytam le szorosan a szemem, és kíváncsiságom ellenére úgy is tartottam. Semmilyen formában nem szerettem volna eljátszani a bizalmát vagy becsapni. Liftbe szálltunk, majd lépcsőkön mentünk, miközben szorosan fogott, hogy véletlenül se essek el. Minden alkalommal, amikor egy kicsit megálltunk, megkérdeztem, hogy kinyithatom-e a szemem, de a válasz háromszor egymás után nem volt. – Most már igen – felelte negyedik alkalommal.

Egy gyönyörűen feldíszített tetőn voltunk, az egyik sarokban egy asztallal, amire már megterítettek. Fülig érő szájjal forogtam körbe, aztán annak ellenére, hogy arcomról is le lehetett olvasni, közöltem vele, hogy mennyire szép az egész. Amikor kicsodálkoztam magam, leültünk a székünkre, majd miután megjelent egy pincér, aki felszolgálta az ételt, falatozni kezdtünk.

- Köszönöm – kerültem meg az asztalt, amikor mindent elfogyasztottam. Meg akartam csókolni, de elhúzta a fejét.

- Ez még csak a kezdet volt – mosolygott rám pimaszul, majd az égre nézett, ahol egy helikopter jelent meg. Amikor rájöttem, hogy a tetőre fog leszállni, próbáltam minél távolabb állni a propellerektől, ezzel egyetemben pedig szorosan hozzábújni. A szél összeborzolta a hajamat, aztán szemtelenkedve Gabrielre néztem.

- Ezzel nem kalkuláltál, mi? – Mindent pontosan eltervezhetett, arra viszont biztos nem gondolt, hogy egyszer csak egy helikopter fogja megszakítani a romantikus, szülinapi vacsoránkat. Nem válaszolt, csak letörölhetetlen mosollyal az arcán a helikopter felé kezdett sétálni, és mivel fogta a kezem, nekem is mennem kellett vele, így hamar rájöhettem, hogy ez is része az ajándékomnak. Még fel se fogtam, már bent ültem, szorosan Gabe mellett, és azon gondolkoztam, vajon jó ötlet-e vacsora után repülni, de szálltunk is fel, úgyhogy nem volt időm panaszkodni, mellesleg már régóta vágytam egy ilyen útra.

Lélegzetelállító látványt nyújtott a kivilágított város, nem győztem kapkodni a szememet az egyik helyről a másikra, miközben arcomra kiült a világ legszélesebb és legboldogabb mosolya. Fentről minden olyan picinek látszott, és mégis olyan hatalmasnak. Messzire elláttam, és akármerre néztem, mindenhol ezer meg ezer fény csillogott. Elővettem a telefonomat, hogy egy kép formában megörökítsem a látványt, aztán Gabrielhez fordultam, és ezúttal is megköszöntem az ajándékot.

- Még mindig nem értünk a végére – mosolyodott el újra, aztán összekulcsolta az ujjainkat, és ő is pásztázni kezdte az alattunk elterülő tájat.

Még mindig a levegőben töltött fél óra hatása alatt álltam, amikor a hátam mögé lépett és az égre mutatott.

- Látod a csillagokat?- Bólintottam. – Az egyiket Ella Ellingernek hívják – tartott elém egy mappát, amit kinyitva rájöttem, hogy nem csak viccelődik, hanem tényleg elnevezett rólam egy csillagot.

- Úristen. – Az elmúlt másfél óra sűrű eseményei után már nem sok értelmes dolgot tudtam mondani. Egyik ámulatból estem a másikba, és tudtam, hogy soha, senkit nem szerettem még annyira, mint őt. – Köszönöm – mondtam el harmadjára is, és ezúttal végre nem mondta, hogy még mindig van a tarsolyában meglepetés, hanem megcsókolt. A nyakamra csúsztatta a kezét, így próbálva közelebb húzni magához, ám már olyan szorosan egymáshoz simultunk, hogy fizikailag képtelenség volt.

- Jól áll – mosolygott rám, amikor elhúzódott tőlem. Nem értettem, hogy mire mondja, ezért megemelte az immáron nyakamba lógó nyakláncot. Lenéztem, hogy lássam, milyen szép, közben pedig azon gondolkoztam, mikor tudta ilyen észrevétlenül feltenni.

- Szeretlek – szaladt ki a számon. Ezelőtt még sosem mondtam neki, de egyáltalán nem bántam, hogy elszóltam magam.

- Én is téged.

Megbeszéltük, hogy holnap hatkor a mozi előtt találkozunk, utána viszont hazamentem, mert segítenem kellett anyának megfőzni a vacsorát.

- Kikíséred, kölyökképű? – feküdt el a kanapén, amikor felálltam. Örültem volna, ha ő kísér ki, ha tőle köszönök el utoljára, és ha az ajtóban megcsókolt volna, mielőtt elindulok, de már nem is számítottam másra. Rengetegszer csinálta ezt, és minden egyes ilyen húzásánál úgy éreztem, hogy egyre jobban eltávolodunk egymástól. Lehajoltam, hogy adjak egy puszit a szájára, majd Leoval a nyomomban, elindultam kifelé. Halkan próbálta mentegetni a testvérét, és most nem volt kedvem ellenkezni, ezért bólintottam egyet, majd mosolyogva elköszöntem tőle is.

Este szótlan voltam, amiből anya rögtön tudta, hogy megint Gabriel bántott meg. Őszintén szólva nem igazán nyerte el a szüleim tetszését, ezért otthon nem beszéltem róla sokat. Már rég elhajtották volna, ha még panaszkodni is kezdek rá. Szerencsére anya nem az a fajta volt, aki beleszólt a dolgaimba, de mindig észrevettem rosszalló arckifejezését, amitől folyton tudatosult bennem, hogy hülyeséget csinálok. Ki kellene lépnem ebből a kapcsolatból, és keresni egy Leohoz hasonló férfit.

Másnap kicsit késve érkeztem a megbeszélt helyre, ám nem volt okom aggódni, mert Gabriel még sehol nem volt. Az épület falának dőlve vártam rá, de a barátom helyett Leot pillantottam meg. Abban a pillanatban tudtam, hogy Gabe megint elfelejtkezett rólam.

- Ezt nem hiszem el – csattantam fel, amikor mellém ért, utána viszont eszembe jutott, hogy nem vele kellene veszekednem. – Ne haragudj – sóhajtottam egyet. – Nyugtass meg, hogy legalább elaludt vagy ilyesmi. - Láttam, hogy egy kis ideig hezitál, végül viszont az igazság mellett döntött.

- A haverjaival ment el még délbe, írtam neki egy SMS-t is, hogy hatra találkozót beszéltetek meg, de nem jött haza – motyogta. – Hé, menjünk be arra a filmre, nézzük meg – karolta át a vállam, amikor látta, hogy a sírás közelében vagyok.

- Leo, nem kell ezt csinálnod. Tudom, hogy van jobb dolgod is. – Bár rengetegszer elmondtam neki, hogy nem kötelessége Gabriel helyett a barátomként viselkedni, mindig ott volt, amikor a bátyja nem.

- Ami azt illeti, épp nincs, úgyhogy nyomás befelé, mert lemaradunk a film elejéről. – Tudtam, hogy nem fogom tudni lebeszélni elhatározásáról, ezért csendben elindultam. A kis közjáték miatt nem volt sok kedvem a filmhez, de vígjátékot választottam, ezért hamar elterelte a figyelmem. Jóízűen nevettünk a poénokon, majd amikor vége lett lelkesen kezdtük el átbeszélni jelenetről jelenetre. Úgy döntöttünk, hogy mielőtt hazamegyünk, még beülünk egy étterembe és megvacsorázunk, közben pedig megbeszéltük, hogy mindkettőnknek ugyanaz a jelenet tetszett a legjobban. A gyors vacsi után hazakísért, mondván a sötétben ne mászkáljak egyedül, így a nem túl hosszú út alatt sem unatkoztam.

Gabe egészen addig eszembe se jutott, míg Leo le nem hajolt hozzám, hogy megcsókoljon. Hirtelen annyira összezavarodtam, hogy nem ellenkeztem, utána viszont mind a ketten döbbenten álltunk.

- Én… - próbáltam mondani valamit, de nem tudtam, mit mondhatnék.

- Ne haragudj! – fordított hátat Leo, és sietős léptekkel elment. Jó ideig csak néztem a hátát, amíg el nem tűnt a sötétben, aztán bementem, és kusza gondolatokkal az ágyra dőltem. Kisírtam magam, amiért Gabe nem jött el, majd szidni kezdtem magamat, amiért hagytam, hogy Leo beüljön velem a filmre. Határozottabban kellett volna fellépnem, és akkor most nem lennék ilyen nagy kalamajkába. Mit fogok mondani Gabrielnek?

Nem akartam, hogy miattam vesszenek össze, ezért írtam egy üzenetet Leonak. Nem jelent semmit, ne mondd el Gabrielnek. Tudtam, hogy ők mindent megbeszélnek egymással, hogy Leo most nagyon utálja magát, és azt is, hogy nem szeretne összeveszni a tesójával. Ez tűnt a legokosabb lépésnek. Így minden a régi maradhat.

Legalábbis ezt hittem, amíg rá nem jöttem, hogy akaratlanul is a csók jár a fejemben. Leo annyi mindent tett értem, sokkal többet, mint Gabriel. Talán rossz Bittencourtöt választottam. Leo az első perctől fogva sokkal jobban odafigyelt rám, bármire volt szükségem ott volt, a bátyja összes szemétségét próbálta nyomtalanul eltűntetni vagy kipótolni valamivel. Nem kellett sok idő, mire rájöttem, hogy az a csók igenis jelent valamit. Sokkal többet, mint amit mostanában Gabrielé.

Elmentem lezuhanyozni, mert borzalmasan festettem, és azt gondoltam, hogy attól majd jobban érzem magam, ám nem így lett. Annyira elgondolkoztam, hogy addig mostam a fogam, amíg vérezni nem kezdett az ínyem. Mérgesen dobtam a pohárba a fogkefét, aztán kicsörtettem a szobámba. Meglepetésemre Gabriel az ágyamon ült, elég idegesnek tűnt, ezért nem voltam benne biztos, hogy Leo teljesítette a kérésemet. A szőnyeget pásztázta, így csak akkor vett észre, amikor gombóccal a torkomban megkérdeztem, mit keres itt.

- Sajnálom! – pattant fel az ágyamról, és hozzám lépett. – Ne haragudj rám! – Amikor át akart ölelni, ellöktem a kezét. Elég gondot okozott már nekem, ennek véget kell vetnem. – Tudom, egy tapló paraszt vagyok, de szeretlek, és ígérem, hogy soha többé nem csinálok ilyet. – Újra megpróbált átölelni, és mivel sikerült elbizonytalanítania, hagytam magam. – Azt hittem, hogy apukád meg fog ölni – rázta meg magát, mint akit kiráz a hideg. Szó szerint félt az apámtól, úgyhogy nagy szó volt, hogy egyedül jött keresztül a lakáson. Elmosolyodtam, közben pedig arra gondoltam, hogy miért vagyok ennyire labilis, ha róla van szó. Hogy tudja egyetlen ölelésével elhitetni, hogy én vagyok a legfontosabb személy az életében?

- Itt maradhatok veled? - Az ágyhoz terelt, majd amikor lefeküdtem, betakargatott. Nagyot nyelve nyugtáztam, hogy Leo mégsem mondta el neki a csókot, aztán bólintottam egyet az előbbi kérdésére. Nem mintha számított volna, mert már rég mellettem feküdt, és a hajamat simogatta. – Kárpótlásul holnap elviszlek ebédelni. Sőt… majd én főzök neked. A kedvenced. – Miközben beszélt egy percre se hagyta abba az arcom cirógatását.

- Miért nem tudsz mindig ilyen lenni? – kérdeztem tőle szomorúan. Legnagyobb bosszúságomra megint Leonardora gondoltam, és legszívesebben hozzá tettem volna a kérdéshez, hogy miért nem tud olyan lenni, mint ő.

- Próbálkozom – válaszolta olyan határozottan, hogy el is hittem neki. Odahajoltam hozzá, hogy megcsókoljam, és eltűntessem magamról Leo érintését, bár sejtettem, hogy az nem lesz ilyen egyszerű. A csók után a párnába fúrtam a fejem, és válogatott káromkodással szidtam magam, amiért megcsaltam és még hazudtam is neki róla, aztán jobbnak láttam, ha inkább gyorsan elalszok, mielőtt mindent kitálalok.

Reggel a megszokott kávéja után hazament, és a lelkemre kötötte, hogy egy órára legyek kész, mert értem jön, addigra elkészít mindent, és a nap hátralévő részét velem tölti majd. Egész délelőtt vidáman pakolgattam, mert úgy éreztem, hogy végre tényleg észhez tért, és mindent meg fog tenni azért, hogy vele maradjak, ennek ellenére félkettőkor még senki nem csengetett be a házba. Háromnegyedkor az idegösszeroppanás szélén állva kiléptem az ajtón, és egyedül indultam el hozzá. Nem szórakoztam se csengetéssel, se kopogással, csak berobogtam a bejárati ajtón, majd a szobájába is, ahol éppen hason fekve aludt. Becsaptam az ajtót, aminek következtében felébredt, és már nyitotta is a száját, hogy mentegetőzzön, de megelőztem.

- Nem érdekel! Mától semmi sem érdekel, ami veled kapcsolatos. – Úgy terveztem, hogy ordítozni fogok, majd szakítok vele, ehelyett hidegen és normál hangnemben jelentettem ki, hogy ennek mostantól vége. – Nem vagyok kíváncsi a mentegetőzésekre, és nem vagyok hajlandó minden nap idegeskedni amiatt, hogy megint tojsz a fejemre. Nem ilyen férfire vágyok. Nem rád vágyok – pontosítottam. – Mielőtt elmegyek, tartozom egy vallomással – hajtottam le a fejem. Nem akartam Leonak rosszat, de tudnia kellett róla, csak így zárhatom le teljesen a kapcsolatunkat. – Tegnap megcsókoltam Leot. – Ha jó cél érdekében ferdítek egy kicsit a történeten, az nem bűn, ugye? – Azt hiszem beleszerettem. – Amint kimondtam lendült a keze, és leverte az asztalról a lámpáját. A csörrenésre összerezzentem, majd vártam a folytatást. Nekem nem volt több mondanivalóm számára, csak szerettem volna végre eljönni ebből a házból.

- Miért? Mert híres? – kérdezte fennhangon. – Mitől jobb nálam?

- Nem kezdem el sorolni, mert Gabe, valljuk be, hogy neked nem való a kapcsolat, és mielőtt meggyanúsítanál azzal, hogy azért szeretem, mert híres, elmondanám, hogy pont te lökdöstél a karjaiba. Ha nem őt küldöd el magad helyett, nem ismerem meg ennyire, nem jövök rá, hogy mennyivel figyelmesebb nálad, nem tudom meg, hogy sokkal jobban gondoskodna rólam, mint te. Úgyhogy emiatt csak magadat okolhatod. Viszont nem szeretném, ha miattam összevesznél vele, úgyhogy nem fogom keresni Leot – ígértem meg, aztán hátat fordítottam, és kiléptem az életéből.

Furcsa módon nem a szakítás viselt meg, hanem az, hogy nem találkoztam Leoval. Emiatt egy kicsit rosszul is éreztem magam a következő hét elején, aztán viszont rájöttem, hogy erről csak Gabe tehet. Nem az én hibám, hogy csupa olyan dolgot csinált a kapcsolatunk alatt, ami miatt nem érzek semmit, ha rá gondolok. Kezdtem úgy érezni, hogy elhamarkodottan tettem ígéretet neki arra, hogy nem fogom keresni Leot. Pár nap alatt egyértelművé vált, hogy levegővétel nélkül könnyebben meglennék, mint nélküle. Látni akartam, ezért folyamodtam ahhoz, hogy leültem meccset nézni, pedig alapjáraton nem volt szokásom. Idegesített, hogy a csók óta nem beszéltünk, és azt sem tudtam, hogy Gabriellel jóba vannak-e, vagy minden küzdelmem ellenére így is összevesztek. A hét folyamán minden nap többször is a kezemben tartottam a telefont, Leo telefonszámával farkasszemet nézve, de nem szántam el magam arra, hogy felhívjam. Minden nap a mozi előtt sétáltam el, ahol nagy plakát reklámozta a filmet, amit együtt néztünk meg, ezért két nap után a hosszabb utat választva próbáltam minél kevesebbszer rá gondolni, persze sikertelenül. Mindenről ő jutott az eszembe, és úgy éreztem, hogy hamarosan meg fogok őrülni. Ennek elkerülése végett, áthívtam magamhoz a barátnőmet, abban reménykedve, hogy egy kis beszélgetés, illetve hülyülés segít majd elterelni a gondolataimat. Mosolyogva pattantam fel a fotelből, amikor meghallottam a csengő hangját, és hosszú idő után felszabadultan siettem ajtót nyitni, azonban hamar eltűnt mindenféle mosoly az arcomról. Az ajtóban nem a barátnőm állt, hanem Leo. Az egyik felem örült, hogy látja, a másik, talán kicsivel erősebb felem viszont rögtön ideges lett, és nem tudta, hogy mit kellene most csinálnia.

- Bejöhetek? – kérdezte meg, amikor látta, hogy az elkövetkezendő pár percben biztosan nem fogok megszólalni. Félreálltam, hogy elférjen, aztán becsuktam utána az ajtót. Szerencsére senki nem volt itthon, mert mindenki dolgozott, a barátnőmnek pedig dobtam egy SMS-t, hogy mégse jöjjön, így nyugodtan tudtunk beszélgetni.

Az első értelmes kérdésem az volt, hogy miért jött. Talán kicsit szárazra sikeredett, de tényleg nem tudtam, hogy viszonyuljak hozzá. Gabriel biztos elmondta neki, hogy szerelmes vagyok belé. Sajnos, hogy ez milyen hatással volt rá, azt nem tudtam meg egyből, ugyanis inkább a napjairól kezdett mesélni, majd megkérdezte, hogy én hogy vagyok. Beszélgetés közben feloldódtam, és már nem volt a gyomromban csomó. Végre jól éreztem magam, és talán önző dolog, de arra gondoltam, hogy nem fogom ezt eldobni magamtól azért, hogy Gabrielnek jó legyen.

- Nem ezek életem legszebb napjai, össze vagyok zavarodva és… hiányzol – válaszoltam szégyenlősen, mire elmosolyodott. Nem kellett semmit mondania ahhoz, hogy tudjam, ő is ugyanígy érez. – Gabriellel megvagytok? – Szerettem volna tudni, hogy volt-e értelme ennek az egy hét önsanyargatásnak.

- Először nagyon kiakadt, bevallom én is, mert azt hittem, ha elmondjuk neki, hogy csókolóztunk, akkor azt ketten tesszük, de most már mindegy. Miután elmentél, rögtön felhívott, és közölte velem, hogy mekkora szemét vagyok, meg hogy nem akar többé látni, de nem tartott sokáig ez az állapot. Tudod, van egy olyan íratlan szabályunk, hogy lányok miatt nem veszünk össze, és elfogadjuk egymás döntéseit. Ő elfogadta az enyémet. – Nem tudtam, hogy ez az utolsó mondat hova akar vezetni, ezért megkérdeztem, hogy pontosan milyen döntésről is van szó. – Arról, hogy amíg a bátyám barátnője voltál, beléd szerettem, és veled szeretnék lenni. – Miközben beszélt, a lábamhoz guggolt, és onnan nézett fel rám. – Azt üzeni, hogy nem fog a boldogságunk útjába állni, és hogy tudja, hogy sokkal jobban megérdemellek, mint ő valaha is. – Nocsak, soha nem gondoltam volna, hogy Gabriel ilyet mond majd, de úgy látszik csak fel kellett rázni egy kicsit.

- Ha biztos nem állok a nagyszerű testvéri kapcsolatotok útjába, akkor az én döntésem is ugyanaz, mint a tiéd – mosolyogtam rá, mire lassan felemelkedett, hogy meg tudjon csókolni. Abban a pillanatban, hogy összeértek ajkaink, tudtam, hogy ez egy teljesen más kapcsolat lesz, egy sokkal jobb, egy sokkal boldogabb, mert a csókjaiban ott volt az ígérete.

Tom Beck novella

Sziasztok!

Tudom, erről nem beszéltem, amikor felvázoltam a terveket, de ezt már vagy egy éve kezdtem el írni, és mivel az Öziles novella még nincs kész teljesen, gondoltam addig jelentkezek ezzel. Ötlethiány miatt lett ez a címe, de ha valaki kitalál hozzá valamit, azt szívesen fogadom:)

Még egy fontos dolog: azt mondtam, hogy a novellákat a nyáron szeretném letudni, de azt hiszem, azt a kijelentést nem gondoltam végig igazán. Valószínűleg még szeptemberben is ilyenekkel foglak szórakoztatni titeket, remélem, nem bánjátok:P

Megbűvölve álltam meg az Audi R8-as előtt. Hihetetlenül magával ragadó kinézete volt. Annyira különböző volt, elegáns és sportos egyszerre. Az előttem álló gyönyörűség fekete-fehér színekben pompázott. A fehér volt az alapszíne, a hűtőrácsok, és az oldalt lévő betétpanelek pedig a fekete szín becses viselői voltak. Hátulról szélesnek látszott, amit a furcsa elhelyezkedésű LED lámpák okoztak, valójában azonban keskenyebb volt. Kétoldalt két-két kipufogó helyezkedett el. Ez tette csak igazán agresszívvé. Aki ránézett soha nem fordította el a fejét, de legalábbis egyhamar biztosan nem. Én az előbbihez tartoztam, és többször körbesétáltam. Szinte hallottam, ahogy azt kiabálja: Vigyél haza!

- Nyolc hengeres, 4.2 literes motor, négyszelepes FSI, 309 kW teljesítményű – mormogtam, de közben egy centit nem mozdultam a csoda mellől. – 4.6 másodperc alatt 100km/h-ra gyorsul – folytattam tovább az elemzést. Elég régóta szemezek vele, ahhoz, hogy már ezeket kívülről fújjam. – És a tolóereje!

- 301 a végsebessége.

A hang mögülem jött, amitől hatalmasat ugrottam. Annyira elmerültem az álomautóm feltérképezésében, hogy megszűnt minden más. A hang nem apukámtól jött, ezért kíváncsian fordultam meg, hogy ki szólhatott bele életem egyik legjobb pillanatába. Közben természetesen hangot adtam ijedtségemnek.

- Szent ég! Ne ijesztgessen már! - Abban a pillanatban, ahogy megfordultam elállt a lélegzetem, és hang sem jött ki a torkomon. - Ben? – nyögtem ki végre. Bárcsak ne szólaltam volna meg. – Illetve… Tom – motyogtam totális zavarban.

Tom Beck. A Cobra 11 sztárja. Ő állt előttem. Ő szólított meg. Én pedig a sorozatbeli nevén szólítottam. Ezt a marha nagy égést. Menekülő utat keresve, édesapám után kutatva néztem szét, de nem láttam a teremben, valószínűleg már egy másik helyiségben járt. Nem várta meg, amíg befejezem az álmodozást az Audiról, így nekem tovább kellett égetnem magam az egyik kedvencem előtt. Nagyon szerettem a sorozatot, szinte minden részt láttam, de főleg a tizenharmadik évadtól tetszik a sorozat. Onnantól játszott benne ő. Most pedig itt várja, hogy feldolgozzam a sokkhatást, amit ő okozott. Jellemző rám, hogy mindig a legrosszabb pillanatban hagy magamra a problémakezelő funkcióm. Remek, tényleg.

- Sajnálom, ha megrémisztettelek, de nem tudtam kihagyni, hogy ne lássam a nő arcát, aki ennyi mindent tud egy kocsiról. – Ajkai mosolyra húzódtak. A fenébe, hogy nem csak a jó megvilágítástól helyes Németország egyik legnézettebb műsorában. – Olvastad valahonnan? – Kutakodva nézett valamilyen füzet vagy tábla után, amin ezek az adatok fel lennének tüntetve. Tagadóan ráztam a fejem.

- Régóta szemezek vele, csak húzós az ára. – Úgy döntöttem, ha mindenképpen beszélni kell, akkor csak maradjunk az autóknál, hiszen így nem fogok hülyeséget mondani.

- Ez tény, de erős a kicsi – döntötte oldalra a fejét, így véve szemügyre a szóban forgó autót. – Egyedül vagy? Folytathatnánk tovább együtt a terepszemlét.

Annyira ellenállhatatlanul nézett rám, annyira elbűvölően, hogy elgondolkoztam, ha az R8-ast vagy Tomot vihetném haza teljesen ingyen, akkor melyiket kapnám fel. Időm azonban nem volt válaszolni, mert két lövést hallottunk, majd maszk mögé rejtőző emberek szaladtak el mellettünk pár golyót még a levegőbe engedve. Nem sokkal utánuk biztonsági emberek futottak. Kővé dermedve álltam, és azon gondolkoztam, hogy jussak el észrevétlenül apámhoz.

- Bukj le, gyerünk! – húzott le a kocsi mögé a színész. Úgy látszik a sok forgatásból tanult valamit.

Miután nem hallottunk semmi arra utaló hangot, hogy lennének még bűnözők a teremben, óvatosan kinéztünk az autó mellett, majd felegyenesedtünk. Eszeveszett rohanásba kezdtem és egészen addig, amíg meg nem láttam apát meg sem álltam. Tom utánam futott, miközben folyamatosan próbálta megtudakolni, mi ütött belém. Apát az egyik kocsi kerekének támaszkodva találtam meg, a jobb kezével a bal vállát fogta. Ujjai között vér csordogált.

- Apa – guggoltam le mellé. – Jól vagy? Mi történt? Miért lőttek rád?

- Rendben vagyok, nyugodj meg. – Szaporábban vette a levegőt, mint általában az ember szokta, de ez nem volt meglepő ilyen helyzetben. – Nem tudom, mi volt. Egyszer csak megjelentek, épp elugrottam, a golyó a vállamat találta el. Nem tudom, hogy rám céloztak-e. De mi okuk lett volna rá? - Ekkor ért oda mellénk Tom, gyorsan ő is leguggolt, és szemügyre vette apukámat. - Mi ez? Cobra 11 forgatás? – Apát nem hagyta el rossz humorérzéke, ami most megnyugvással töltött el. Tom és én is elmosolyodtunk.

- Nem, pedig most egészen úgy érzem magam, mintha Ben bőrébe bújtam volna.

Tom nagyon rendes volt, megvárta velünk, amíg megérkezik a rendőrség, illetve a mentőautó. Apát beültették, és már vitték is a kórházba. Vele szerettem volna menni, de a rendőrök előbb meg akartak kérdezni pár dolgot.

- Az édesapjának voltak régebben sötétebb dolgai?

- Nem, apa a legjobb ember, akit ismerek. Soha nem tett semmi rosszat, még a legyet sem üti le – ráztam meg határozottan a fejemet.

- Mostanában nem viselkedett furcsán?

- Nem, mindent úgy csinál, ahogy mindig szokta.

- Rendben. Elmondaná, hogy mi történt odabenn? - A kérdésre elmondtam mindent, amit hallottam és láttam, majd Tomnak is el kellett mesélnie a történteket, aztán végre elengedtek minket.

- Gyere, beviszlek a kórházba – ragadta meg a kezem, és az autója felé indult.

- Jaj, dehogyis. Biztos sok jobb dolgod van, mint taxisofőrt játszani. Bemegyek apa kocsijával, ne fáradj.

- Ragaszkodom hozzá. – Újra bevetette azt a nézését, amit a lövöldözés előtt, ezúttal viszont semmi nem akadályozta meg az ellágyulásomat.

- Rendben, köszönöm. – Mintha nem is én mondtam volna, hanem egy automata, ami az agyam kikapcsolódásával magától lépett működésbe.

A kórházba vezető úton először az autóján merengtem. Egy fehér BMW X6-os volt, pasis, és illett is Tomhoz. V8-as motor, 555 lóerő, a maximum sebessége pedig olyan 250 körül lehet. Százra négy egész hét alatt mehet fel. Tom jól vezetett, egyenletesen, nem fékezgetett feleslegesen, így kellemes volt az utazás. Kitisztult az agyam, de az idegesség nem múlt el. Miért lőttek az apámra? Szó nélkül ültünk egymás mellett, közben már a tényt is elfelejtettem, hogy az általam kedvelt színész-énekes vezette autóban ülök. Teljesen emberi volt, hétköznapi, akárcsak én vagy az ismerőseim. Első benyomások alapján hasonló lehetett, mint a sorozatbeli karaktere. Csajozós, viccelődős, de komoly, figyelmes és autómániás. Amikor megérkeztünk ő is kiszállt velem, újabb meglepetést okozva bekísért, és még azt is megvárta, hogy apával beszéljek. Szerencsére rendben volt, a golyót kiszedték a vállából, bekötözték neki, de benn kell maradnia éjszakára, csak másnap jöhet haza. Mikor elbúcsúztam tőle, kimentem a folyosóra, ahol Tom türelmesen üldögélt.

- Gondoltam megvárlak, hogy hazajuss valahogy – indokolta, mikor szólásra nyitottam a számat. Kedvesen mosolygott hozzá, amitől nekem is mosolyognom kellett.

- Nagyon aranyos vagy. Nem tudom, mivel fogom mindezt meghálálni.

- Ugyan már. Ilyen szép nőt bármikor szívesen furikázok – bókolt, én pedig belepirultam.

Nem akartam hálátlan lenni, ezért nem kérdeztem meg, hogy vezethetek-e én. Klassznak látszott a kocsi, kíváncsi lettem volna, milyen érzés vezetni. Éppen kényelembe helyeztem magam az anyósülésen, mikor felém fordult.

- Arra gondoltam, mivel úgy sem tudom, merre kell menni, nem szeretnéd kipróbálni? – lóbálta meg a kulcsot előttem. Csodálkoztam, hogy nem tátottam óriásira a számat, de a szemem boldogan csillant fel.

- Komolyan megengednéd? Mi van, ha nem is tudok jól vezetni? – néztem rá teljesen elképedve. – Vagy mi van, ha fanatikus rajongód vagyok és elrabollak? – Jóízűen nevetett fel kérdéseim hallatán.

- Teljes biztonsággal adom oda a kulcsot a kezedbe. Nem igazán ismerek olyan embert, aki úgy megbecsülné a kocsit, ahogyan te fogod tenni.

- Ezt csak a szerelmesek érthetik – simítottam végig a műszerfalon. – Élek a lehetőséggel. – Kikaptam a kezéből a kulcsot, majd gyorsan átszálltam a kormányhoz. – Gyere, édesem, életed legjobb útjára viszlek – gügyögtem a BMW-hez, aztán együtt nevettünk fel.

Nem laktunk messze a kórháztól, maximum tizenöt percet vett igénybe az út, amit nagyon sajnáltam. Élvezet volt minden másodperc, amit a kormány mögött töltöttem el. Csendben élveztem a vezetés örömét, így most sem beszélgettünk semmiről, de már előre szomorú voltam amiatt, hogy hazamegyek, és valószínűleg soha többé nem látom majd Tomot. Mikor visszaadtam a kulcsot boldogan nyugtáztam, hogy egyszer sem szólt bele a vezetésembe, tehát valóban jól vezetek, nem csak én gondolom úgy.

- Bejössz? – próbáltam minél későbbre halasztani az elválást.

- Ha nem zavarok – egyezett bele, aztán utánam indult, hogy a kapun át a bejárati ajtóhoz érjünk.

- Akkor nem kérdeztem volna meg – néztem rá, de akkor ő már az ajtót nézte furcsa tekintettel.

Követtem a pillantását, és hamarosan én is megláttam a kilincsnél a karcokat illetve a feszítővas okozta károkat. Óvatosan löktem be az ajtót, remélve, hogy akárki is volt, már eltűnt a házból. Az egész lakás fel volt forgatva, az üvegasztal a nappali közepén összetörve feküdt, a fotelek feldöntve álltak, a szekrényajtók nyitva voltak, de első ránézésre minden más a helyén volt, semmit nem vittek el. Mit akarnak apától?

- Értesítsük a rendőrséget, aztán tűnjünk el innen – javasolta Tom.

- Hova? Nem tudok máshová menni, és apa is hazajön holnap, addigra rendet kell raknom. – Teljesen bepánikoltam, kényszeresen próbáltam keresni valami tevékenységet, amin levezethetem a feszültséget, és a rendrakás pont megfelelőnek tűnt.

- Szó sem lehet róla, hogy egyedül maradj. Nem tudhatjuk, hogy ugyanazok az emberek tették-e, akik meglőtték az apukádat, de nem is számít. Nem maradhatsz itt.

- Nem mehetek máshová. Nem hozhatok senkire se bajt – vontam vállat, de rettegtem, hogy mi a fene lehet ez az egész. – Felhívom a rendőrséget.

Hamarosan meg is hallottuk a szirénákat, amik jelezték, hogy megérkeztek a rendőrök. Újabb kérdésekkel állítottak szembe, mi pedig szorgosan válaszoltunk mindegyikre. Megadtam a telefonszámomat, hogyha bármi van, bármit tudnak, azonnal jelezzék.

- Pakolj össze pár cuccot! – Tom szinte parancsolóan adta ki az utasítást. – Elviszlek magamhoz, elleszünk addig, amíg le nem zajlik ez az egész.

- Nem lehet! Nem sodorhatlak veszélybe – ragaszkodtam előbbi álláspontomhoz.

- Erre is van megoldásom. A két biztonsági őrömet, akik általában kísérgetnek mindenhová, a kapuba állítom. Nem lesz semmi baj, csak siess. – Végigsimított az arcomon, amitől megint bekapcsolt az automata énem, és összeszedtem pár napra való ruhát.

A kocsiban ülve kezdtem újra magamhoz térni. Milyen pofátlan ez a srác, tudja, hogy egy nézésével bárkit le tud venni a lábáról, és még ki is használja. Mosolyogva ráztam aprót a fejemen.

- Mi az? – nézett rám, majd megállt a piros jelzés miatt.

- Semmi, csak tényleg nem tudom, hogy mit fogok majd cserébe ezért adni.

- Én már kitaláltam – fordult vissza előre, aztán gázt adott. – De nem fogom elmondani. Majd rájössz magadtól.

- Remek – morogtam.

- Egyébként most, hogy már elég régóta együtt mászkálunk, megtudhatom a neved? – sandított rám egy pillanatra.

- Ó, de buta vagyok! – kiáltottam fel. – Ne haragudj, hogy nem mutatkoztam be, az események miatt teljesen el is felejtettem – szabadkoztam, majd formalitásból a teljes nevemet mondtam ki. – Loretta Schießenberg, de ha kimondod, hogy Loretta kiugrom a kocsiból, szóval csak Lara.

- Szép hölgyhöz szép név jár – nézett rám újra, így láthatta újabb elpirulásomat.

- Biztosan nem foglak zavarni? – váltottam gyorsan témát.

- Nem. A héten befejezzük a forgatást, aztán lesz egy hét szabadságom, utána pedig megyek felvenni a következő albumom. Ha gondolod, eljöhetnél, megnézhetnéd, mit szerencsétlenkedek, mielőtt rendesen fel tudom énekelni a számokat – nevetett.

- Köszönöm a meghívást, de nem szeretek előre tervezni, főleg nem ilyen helyzetben, mint ami most van. Ki tudja, mi lesz holnap. – Szívem szerint rávágtam volna, hogy természetesen elmegyek vele, de amit mondtam abba volt igazság.

- Akkor majd megkérdezem aznap reggel – törődött bele a kétes válaszba, hiszen tudta, hogy a végén úgyis ő fog nyerni.

A házában gyorsan körbevezetett. Nagyon tetszett, nem volt benne semmi sallang, nem volt tele sztárallűrökkel. Tulajdonképpen hasonlított a miénkre, méretben és stílusban is, szóval úgy gondoltam, az itt eltöltött napokat élvezni fogom. Bár lehet, hogy vele egy bungalóban is élveztem volna az együttlétet. Úgy döntöttem, hogy felhívom apát, elmesélem neki a betörést, és megkérdezem, nem sejti-e, hogy mit kerestek. Bár teljes mértékben megbíztam apában, kívülről belülről ismertem, ilyen alkalmakkor talán természetes, hogy kicsit elbizonytalanodom. Sikeres üzletember, nem keres keveset, és ha nem is szándékosan, mégis lehet, hogy a tudta nélkül valakinek keresztbe húzta a számításait. A mai világban pedig az emberek már mindenre képesek, hogy elérjék a céljaikat. Ben, akarom mondani, Tom beszélt az őreivel, ezért nem sokkal később már a ház előtt ültek a kocsiban. Teljesen észrevétlenek voltak, nem jöttek be a házba ellenőrizgetni, mégis olyan érzésem volt, mintha folyamatosan figyelnének. Mindenesetre elég kellemetlen volt. A feszültség oldására egy korai vacsora mellett beszélgetni kezdtünk. Hihetetlen, hogy mennyire nyitott, jó társaság. Szívesen hallgatott, de szívesen is mesélt, ezért estére már a fél életünket elmondtuk egymásnak. Próbáltam egész nap elvonatkoztatni attól, hogy ő egy híresség, de a beszélgetésünk előtt ennek ellenére folyamatosan az elmémbe kúszott. Azonban utána elfelejtkeztem róla. Ő nem Ben Jäger volt, a Cobra 11 rendőre, hanem Tom Beck, a srác, akivel egy nagyon jót beszélgettem, és akit megkedveltem. Társalgásunknak az ásításom vetett véget.

- Látom, nagyon untatlak – állt fel, hogy összeszedje a tányérokat és a poharakat az asztalról, miközben én tiltakozásba kezdtem. – Van egy kis gond, vagyis attól függ, kinek, mit jelent a gond – húzta féloldalas mosolyra a száját. – Szóval, nincs vendégszobám, úgyhogy kénytelen leszel egy ágyban aludni velem.

- Nos, azt hiszem, ez nekem nem probléma – egyeztem bele a közös ágy használatába.

- Akkor kerítek ágyneműt, addig menj el nyugodtan fürdeni.

Nem áztattam magam sokáig, fáradt voltam, és ért is ma elég sok feldolgoznivaló. Öröm volt az ágyneműbe süppedni, elaludni mégsem tudtam. Egyfolytában járt az agyam, újra végigpörgettem a nap eseményeit, csukott szemhéjam alatt felidéztem Tom arcát, majd próbáltam elmosni a túlságosan tiszta képet. De rá kellett jönnöm, hogy ez a kép már élőkép, a szemem nyitva, Tom pedig felém fordulva néz. Fogalmam sincs, hogy történhetett, mikor közeledett felém, de meleg ajkaink már egy jó ideje ízlelgették egymást. Kicsit bűntudatom volt, hogy amíg apa odabenn alszik a kényelmetlen, kórházi ágyon, addig én egy férfivel enyelgek, mindenről megfeledkezve. Csókunknak én vetettem véget, amikor a keze a pólóm alá vándorolt. Nem szerettem volna, ha könnyűvérű nőcskének hisz, akit akármikor megkaphat, és ezt vele is megosztottam, nem kihagyva azokat a gondolatokat, amiket róla gondoltam. Hogy mennyire kedves, aranyos, figyelmes, és sajnos vonzó. Állatira vonzó. Amint mindez elhagyta a számat letörölhetetlen mosoly futott át az arcán.

- Örülök, hogy jól szórakozol – jegyeztem meg kicsit szarkasztikusan.

- Tudod, nem szoktam kihasználni a nőket – kezdte – és nem nézlek sarki lánynak se. Azok alapján amennyire sikerült ma megismernem téged beloptad magad a szívembe.

- Ennyi bűntényt egy napra – sóhajtottam fel. – Lövöldözés, betörés, és én még lopkodom is – viccelődtem. Hiába, ha egyszer nem tudom, hogyan kezelni a kedves szavakat!

- Mikor hallottam, hogy sorolod az Audi tulajdonságait, azt hittem ott helyben meghalok. Nem sejtettem, hogy van olyan nő a világon, mint te. Gyönyörű, okos és még az autókhoz is ért. Főnyeremény vagy, esküszöm.

- Ugyan már! Még csak egy fél napja ismersz – rejtettem el a paplan alá paradicsom színű arcom vigyorogva. – Ezzel nem fogsz a paplanod alá csalni.

- Nem áll szándékomban – védekezett. – Vagyis de – váltott inkább taktikát. – De ha nem akarod, én türelmes vagyok. - Mondataira egy csókkal válaszoltam. – Ezt most minek vegyem? – érdeklődött, de nagyon jól tudta a választ.

- Mondták már, hogy sokat beszélsz?

A másik oldalamra fordultam, de ott is zavart a fény. Lassan kinyitottam a szemem, de gyorsan vissza is csuktam. A világosság vakító volt, ahogy minden reggel. Morogva forogtam egyet, hogy kitérjek a fénysugár elől, ám miután megszűnt a zavaró tényező se tudtam visszaaludni. Lassan felültem, kisöpörtem az arcomból a hajat, megdörzsöltem a szemem és kimentem a szobából. Első utam a mosdóba vezetett, örültem, hogy idegen helyen, reggel, kómásan rögtön megtaláltam. Kicsit felfrissítettem magam, majd cseppet sem megelégedve léptem ki a fürdőből. A konyhába mentem, úgy véltem, Tom ott lehet, de nem találtam. A telefonja és az autókulcs is az asztalon volt, szóval nem mehetett el. Kinéztem az ablakon, amin keresztül egyből kiszúrtam a két testőrt. Még mindig idegesítettek, de legalább biztonságban éreztem magam. Lázasan gondolkodtam, hogy akkor hova tűnhetett Tom, mikor eszembe jutott, hogy tegnap azt mondta, igazából a házban csak alszik, de igazi élőhelyének a szuterént tekinti. Ennek fejében lementem a lépcsőn, és hamarosan, hallgatva a fülemre, rájöttem, hogy itt lenn a próbaterme van, ő pedig éppen énekelget. Nem akartam zavarni, ezért megálltam egy kiugró részben, ahol nem láthatott meg. Figyeltem, ahogy a kezével a gitáron játszik, ahogy mozog a szája, ahogy csukott szemmel, átszellemültem énekel, és csodáltam. Csodáltam, hogy a sorozat és az éneklés mellett megmaradt hétköznapi embernek, tud időt szánni mindenre, amire akar. Ezzel én mindig gondban voltam. Leragadtam egy valaminél, hiába tudtam, hogy még ezer dolgom van. Nem hiába álltam az autókereskedésben fél órát egy négykerekű előtt. A kezemben lévő telefonom árult el, amely csörögni kezdett. Tom meglepetten nézett fel, én pedig végtelenül zavarban voltam, hogy rajtakapott.

- Kémkedünk? – lépett mellém, mielőtt felvettem volna a kommunikálásra való eszközt, és megcsókolt. Meglepetésként ért, mert bár tegnap volt egy jó napunk együtt, nem gondoltam, hogy így fog köszönteni. – Na, nem veszed fel?

- Öhm, ja, de – ráztam meg a fejem, hogy kitisztítsam, aztán megnyomtam a zöld gombot, és elindultam felfelé.

A rendőrségtől hívtak, a lépcső közepén meg is álltam, ahogy a híreket közölték. Éreztem, hogy elhagy az erőm, az ujjaimmal nem bírtam tartani a telefont, így hangos csattanással érkezett a kőre. A falhoz támaszkodtam és igyekeztem mély levegővételekkel megakadályozni, hogy eluralkodjon rajtam a pánik. Tom ijedten állt meg mellettem, kezei közé fogta az arcom, miközben próbálta megtudni, mi a baj.

- Apa – suttogtam haloványan. – Apát elrabolták.

Nem tudom, hogy jutottam fel, de azon kaptam magam, hogy a fotelben ülök, Tom pedig a térdembe kapaszkodva guggol velem szembe.

- Jól vagy? Elájultál – magyarázta. – Beszéltem a rendőrséggel, azt mondták, lehet találtak egy nyomot, de…

- De? – követeltem további tájékoztatást.

- Úgy tűnik, hogy apukád is bűnös – nyelt nagyot.

- Biztos, hogy nem – tiltakoztam. Nem ellenkezett, felesleges lett volna. Tudom, hogy az apám nem gazfickó.

Kicsivel később is megkérdezte, hogy jól vagyok-e, majd a kezembe nyomott egy bögre teát és átkarolt.

- Anyukám tíz éves koromban meghalt – kezdtem el mesélni. - Nekem apa a mindenem, ő a példaképem, benne bízom a világon a legjobban. Ha anya után őt is elveszítem, nem tudom, mit fogok csinálni. Nem tudom elhinni, hogy apa bármit is csinált volna. Sosem hazudott nekem, mindent elmondunk egymásnak. Egyszerűen képtelenség. – Letöröltem egy könnycseppet az arcomról. – Bocsi.

- Hé, ugye, nem a sírásért kértél bocsánatot? – lepődött meg.

- De. Nem vagy te lelki segély vagy mi, hogy a válladon sírjam ki magam.

- Jaj, te – sóhajtott lemondóan. – Ha úgy esik jól, akkor sírj nyugodtan.

- Nem esik jól, de köszönöm, hogy ennyire megértő vagy. Nem tudom, hogy csinálod.

- Természetemből fakad – húzta ki magát büszkén. – Elmenjünk valahová? Tudod, nem stílusom romantikus randevúkat szervezni, inkább a spontán ötletek híve vagyok.

- Szent ég! Most így hívtál randira vagy mi?

- Béna volt? – játszotta meg az aggodalmasat, de számomra egyértelmű volt, hogy komolyan soha, senkitől nem kérdezne ilyet, ezért nem válaszoltam rá.

- Ha már mindketten a spontán ötletek hívei vagyunk, menjünk el sétálni, és közben majd beugrunk valahová.

- Ötlet támogatva. De én vezetek.

- Most mondom, hogy sétáljunk – néztem rá furán.

- Upsz, ja, tényleg – nevette ki magát. Egy bolond jelzővel jutalmazva csaptam gyengén a hasára, aztán készülődési időt kértem, hogy ne az alvós pólómban induljak útnak. Egy színes, pántnélküli ruha mellett döntöttem, a hajamat pedig csak lazán összefogtam és a vállam elé húztam. A tükörbe nézve megint meg kellett állapítanom, hogy ma sem fognak annyi idősnek nézni, mint amennyi valójában vagyok. Sokak szerint fiatalabbnak néztem ki, mint huszonnyolc, volt rá példa, hogy személyit kértek tőlem a boltba, mikor apa születésnapjára bort vettem. Viszont abszolút nem bánom, hiszen öregebb éveimben jól fog jönni ez az adottságom. Tomnak már most tetszett.

- Csinos – adta tudtomra, hogy tetszik neki.

- Szintén – mértem végig, mire kaptam egy puszit, majd kiléptünk.

A két testőr tisztes távolságból követett minket, de nem zavartak, próbáltak észrevétlenek maradni. Tehát mindenféle úti cél nélkül sétálni kezdtünk, amerre csak jól esett. Mindketten úgy ismertük Kölnt, mint a tenyerünket, úgyhogy eltévedésről szó sem lehetett. Átsétáltunk egy parkon, aztán a dóm elé keveredtünk, ahol Tom pár érmét dobott az előtte álló pénzgyűjtő művészeknek.

- Akárhányszor erre jövök, mindig adok nekik. Kicsit csodálom őket. Főleg az aszfaltrajzosakat. Olyan szépeket tudnak csinálni – állt meg mellettük.

- Igen, azok nekem is tetszenek. De a zenészekért jobban odavagyok – mutattam egy gitáros felé.

- Tapasztaltam – vigyorgott, mire nevetve aprót ráztam a fejemen.

Kellőképpen lejártuk a lábainkat, időközben meg is éheztünk, ezért beültünk egy hangulatos étterembe. Többször voltam már itt, tudtam, hogy a kínálatuk nagyszerű, így nyugodtan vártam, hogy megérkezzen a rendelésem.

- Mesélsz a szüleidről? – kérdeztem a várakozás közben.

- Mit meséljek? Nürnbergbe laknak, és mindketten nagyon fontosak nekem. Mindig felnéztem rájuk, jó, talán a tinédzser éveimben nem igazán értettem meg őket, de mindig abban reménykedem, hogy én is megtalálom majd a másik felem, ahogy ők is tették, és legalább olyan sokáig fogok együtt lenni az illetővel, mint amennyit ők lehúznak egymás mellett.

- Biztosan nagyon büszkék rád.

- Erről inkább ők tudnának többet mesélni – szerénykedett, mióta találkoztunk, először. – Te szüleid?

- Hát… apáról már meséltem, nem ismerek nála jobb embert, úgyhogy nem is értem ezt az egészet – tört rám újra a fojtogató érzés. Mi lesz apával? – Anyáról nem sokat tudok. Kiskoromban távozott közülünk, ezt már mondtam. Egyetlen egy dologra emlékszem vele kapcsolatban, hogy mennyire ragaszkodtam hozzá. Miután meghalt csak apa maradt, ő pedig mindent a legjobban szeretett volna csinálni, hogy ne érjen több bántódás. De mindentől ő sem tud megvédeni – válaszoltam keserűen.

- Sajnálom, nem akartam elrontani a kedved – mentegetőzött, mikor rájött, hogy nem jó irányba halad a beszélgetésünk.

- Jön a kajánk – erőltettem mosolyt az arcomra, hogy ne kelljen tovább ennél a témánál maradnunk. – Sok barátnőd volt?

- Akadt – döntötte oldalra a fejét. – De sok nagy hiba volt.

- Hogy találhatnád meg a másik feled - így mondtad, ugye? - ha nem keresed. Aztán meg sokszor mellényúlunk…

- Ez egészen úgy hangzik, mintha egyszer már te is megjártad volna.

- Néha naiv vagyok, legyen elég ennyi. – Újabb fájdalmas téma, amit eszem ágában sem volt feleleveníteni.

- Üdv a klubban – nyújtott kezet, miután a pincér az asztalra helyezte a tányérokat, melyekben gőzölgő finomságok voltak, és ínycsiklandó illatokat árasztva kényszerített arra, hogy azonnal rávessük magunkat.

- Hű, nem is éreztem, hogy ennyire éhes vagyok – jegyeztem meg az első falat után.

A késői ebédünk alatt nem törődve a különböző illemszabályokkal, beszélgettünk, de azért előtte lenyeltük a falatot, hogy ne egymás szájából kelljen látnunk, hogy mit is eszünk. Egy-egy sütemény után, amit desszertként fogyasztottunk el, fizettünk, majd tovább folytattuk utunkat.

- Arra gondoltam, hogy visszamehetnénk az autókereskedéshez. Ott maradt a szerelmem, bemutatnálak neki, és folytathatnánk tovább vele az utat.

- Megtisztelő – nevetett. – Már ha a szerelmed az autód.

- Mi más lenne?

Ennek fejében elsétáltunk a kocsimhoz, ami egy egyszerű, piros Audi A4-es volt. Semmi extra nem volt rajta, mert apa az egyszerűséget szerette, és ő vette nekem születésnapomra. Hamar megszerettem. Kényelmes, nem feltűnő, de lehet vele menni, ha ahhoz van kedvem. De attól még az álmom az R8-as modell volt, ami egészen úgy nézett ki, hogy az enyém lett volna, ha nem történik ez az egész. Apa ragaszkodott hozzá, hogy mielőtt végleg leteszem a voksom amellett, nézzek körbe, hogy mik vannak még. Nem mintha nem tudtam volna, de az volt a feltétel, hogy megveszi nekem, ha nem találok jobbat, szóval kénytelen voltam végigjárni a szalont. Szerencsére a kulcs mindig a táskámban volt, így most is velem volt. Két pityegés jelezte, hogy az ajtók nyitva vannak. Mielőtt beültem tárcsáztam a rendőrséget, hogy megkérdezzem, van-e valami hír apáról. Az egy dolog, hogy jól elvoltam ma, de a nyugtalanság és az idegesség végig velem volt, akárcsak egy hű barát, és sajnos a rendőrök sem tudtam jó hírekkel szolgálni. Elmondásuk szerint bizonyos okok miatt nem adhatnak ki információt a nyomozással kapcsolatban, úgyhogy be kellett érnem azzal, hogy ők mindent megtesznek.

A következő két napban is feleslegesen hívogattam őket, nem voltak hajlandóak tájékoztatni a fejleményekről, úgyhogy az idegességem mellé betársult a mérhetetlen düh is. Semmit nem tudok a saját apámról, az se biztos, hogy egyáltalán él még, nem tudom, hogy mit csinált, amiért ezt érdemelte, és utáltam magam, amiért kételkedni kezdtem a jóságában. Tomot megkértem, hogy a helyzethez mérten próbáljon minél jobban kimaradni az ügyből, egyáltalán nem hiányzott, hogy miattam érje botrány, mellesleg, ha kitudódik, hogy érintett, címlapon lesz az egész sztori, és kitudja, hogy milyen embernek állítják be apát.

A rengeteg stressz miatt egész nap álmos voltam, fájt a fejem, egyszóval borzalmas volt a közérzetem, amin a Tom által hazahozott rózsák és bonbonok sem segítettek. Csak pillanatnyilag tudott megmosolyogtatni, de igyekeztem, mert nem akartam elrontani a kedvét. A forgatások után mindig lelkesen jött haza, én pedig szívesen meghallgattam a beszámolóját, de fél füllel állandóan azt figyeltem, hogy a telefonom csörög-e. Amikor pedig meghallottam az ismerős dallamot, őrültként vetettem oda magam, ám rendszerint csalódnom kellett.

Sokat gondolkoztam azon is, hogy felhívjam-e a nagyszüleimet, rokonokat, hogy értesítsem őket a történtekről, de úgy döntöttem, nem borzolom az idegeiket feleslegesen. Ha ne adj Isten valami komolyabb történik, akkor majd beszámolok az egészről, addig pedig egyedül birkózom meg vele.

Utáltam a rendőröket, amiért ennyi ideig húzzák a nyomozást, ráadásul eredménytelenül. Nem voltam türelmes ember, ezért különösen idegtépő volt egy héten keresztül csak várni és várni. Tom indítványozta, hogy nézzünk filmet, hátha az valamennyire leköt majd, de nem így történt. Már a film elején lemaradtam, így nem is értettem, hogy ki, mit és miért tesz, de a színésznek nagyon tetszett, amire hangos nevetéséből jöttem rá. Már túl voltunk a film háromnegyedén, amikor megszólalt a csengő. Tom megállította a DVD-t, aztán az ajtóhoz sétált, nem sokkal utána pedig nekem kiabált. Vegyes érzésekkel pattantam fel az ágyról, hogy kimenjek hozzá és az érkezőkhöz, akik nevezetesen a rendőrségtől jöttek. Megkértek, hogy üljek le, mielőtt belekezdenek, majd miután eleget tettem kérésüknek, figyelmesen hallgattam őket.

- Sikerült elkapnunk a tetteseket. Herr Schießenberg a traumán és kisebb sérüléseken kívül teljesen rendben van, de a biztonság kedvéért bevittük a kórházba megfigyelésre. – Hangosan kifújtam a levegőt, és a megkönnyebbüléstől majdnem sírva fakadtam. Minél hamarabb be akartam menni apához, hogy saját szememmel lássam, tényleg jól van, de előbb még végig kellett hallgatnom a rendőröket. – Az édesapja elrablói hárman voltak, őket pedig egy bank igazgatója bízta meg a feladattal, ugyanis Hartmut Schießenberg, az édesapja ikertestvére kis híján a csőd szélére jutatta a bankot. – Azt hittem, hogy ültő helyemben felrobbanok. Hogy nem jutott eszembe, hogy apának van egy kiköpött mása, aki viszont rengeteg bajt okozott már? – A rablók csak egy fényképet kaptak, ami alapján rossz embert vittek magukkal. Amikor rájöttek, megpróbálták az édesapjával sakkban tartani Hartmutot, ami sikerült is volna, ha a végső találkozásnál nem jelenünk meg, és tartóztatjuk le az összes bűnöst. – Egy kicsit fényezte magukat, de már ezzel sem foglalkoztam, mert elmondhatatlanul boldog voltam, hogy végül mégis megoldódott.

- Hartmuttal mi lesz? – Tudtam, hogy a rendőrség sok csalást találhat az aktáiban, ezért érdeklődtem felőle.

- Jelentős összegű pénzbírságra ítélték – válaszolta meg a kérdésem egy másik egyenruhás.

Miután megköszöntem a segítségüket, és végre elmentek, rögtön kocsiba ültem és a kórházig meg sem álltam. Tom elkísért, mint egész héten mindenhová, most viszont már örülni is tudtam neki. Nem éreztem magam rosszul, nem voltam ideges, ezért tudtam vele és az alakuló kapcsolatunkkal is foglalkozni.

Apát jó szorosan magamhoz öleltem, amit apró nyögéssel vett tudomásul, mert zúzódások voltak a testén, de örült, hogy láthat. Röviden elmesélte, hogy mi történt vele a napokban, hogy be volt zárva egy kis helyiségbe, ahol enni is alig kapott, de ha kinyitotta a száját, akkor összeverték, majd Tomhoz fordult, és kifejezte mérhetetlen háláját, amiért vigyázott rám.

- Remélem, valamivel vissza tudom ezt fizetni. Ha bármire szükséged van, nyugodtan fordulj hozzám – ajánlotta neki mosolyogva.

- Ugyan, már meghálálta – nyúlt felém a kezével. – Nála többet nem is kérhetnék – mosolygott ránk, mi pedig viszonoztuk a gesztust.