Álarcba bújt szerelem 3.

Helló emberek!

El sem hiszem, hogy tényleg be tudtam fejezni mára a novellát. Ezért most jár nekem egy óriási tapsvihar:D Reméltem, tetszik majd nektek:) Ha legközelebb jelentkezem, akkor az már az új történet első része lesz, vagy valami ismertető róla. Várjátok? :D
Mellesleg... több mint 30.000 látogatóm van. Nagyon szépen köszönöm, ti vagytok a legjobbak!<3
Xoxo, Nix

- Nem dolgoztam még főállásban – válaszoltam türelmesen a sokadik kérdésre is. Tudtam, hogy ez is veszett ügy. Éreztem, hogy az esetleges jövendőbeli munkáltatóm számára nem voltam szimpatikus, hiszen kérdéseiből áradt a megvetés, és egyszerűen nem tudtam figyelmen kívül hagyni. – De gyakornoki tapasztalatokkal rendelkezem, mint az életrajzomhoz csatolt ajánlólevélben is láthatja… - próbáltam menteni a menthetőt.

Két hónap telt el azóta, hogy Ádámmal összejöttünk, ezzel egyetemben pedig kirúgtak akkori munkahelyemről. Szerettem volna segíteni apát, illetve a saját lábamra állni, ezért akartam minél hamarabb munkát találni. Terveimet azonban mindig meghiúsította valami. Először műsorszerkesztői állásokra pályáztam, de ma már megelégednék egy titkárnő szerepkörében is, ugyanis ez a hatodik hely, ahonnan elküldenek. Ragaszkodtam ehhez a munkakörhöz, hiszen éveken át ezt tanultam, és szerettem is ezt csinálni. Egy biztos: bármi történjék is, ezt nem adom alább. Be kell kerülnöm egy tévécsatornához, és azzal kell foglalkoznom, amire a tanulmányaim során milliókat költöttem.

Ádám próbált lebeszélni a munkáról, mondván nincs rá feltétlen szükségem, ne törjem, ne idegesítsem magam feleslegesen, de karrierista voltam, és így is úgy éreztem, hogy már elvesztegettem egy csomó évet, úgyhogy nem járt sikerrel. Türelmesen kísérgetett egyik helyről a másikra, s amikor csalódottan jöttem ki az interjúról elvitt egy cukrászdába, hogy süteményekkel pótolja alaposan megcsappant boldogsághormonjaimat.

Ez alkalommal is kíváncsian várt rám a bejáratnál, kedvesen érdeklődött, amikor melléértem, de csak a szokásosat válaszoltam.

- Majd értesítenek… - Hangomban egyértelműen ott volt, hogy úgyse fognak, úgyhogy átölelt, aztán a derekamat átkarolva indult meg a zebra felé.

Kértem, hogy menjünk haza, mert most egyáltalán nem volt kedvem enni, csak csendben, kettesben vele akartam lenni. Természetesen teljesítette kérésemet, hazakísért, majd a kanapéra dőlt velem, és bámulni kezdte a tévében vetített reklámokat. Nagyon jól tudta, hogy most beszélgetni sincs kedvem, úgyhogy csak szüntelenül simogatta a hajamat, illetve a karomat, időnként puszit nyomva a kézfejemre, homlokomra, arcomra.

- A holnapi meccs áll még? – kérdezett rá, miután már kellőképpen ellazított.

- Persze, megbeszéltük – válaszoltam, mire széles mosolyt villantott.

- Akkor majd megnézheted, hogy milyen béna az új kabalánk – nevetett. Már sokszor hallottam róla, mert rendszeresen mesélte, hogy miket alkot az új emberke, és hallás alapján egyáltalán nem volt szimpatikus. Nem azért, mert az én helyemet foglalta el, hanem mert csak azért ment oda, hogy a játékosok közelében lehessen, amivel nem is lenne baj, ha mellette normálisan végezné a munkáját. – A többieknek is feláll a szőr a hátukon, mikor meglátják.

- Nem is értem, hogy lehet ezt a munkát elrontani. Ugrálsz egy kicsit, tapsikolsz és boldogság van – ráztam meg a fejem hitetlenkedve, aztán eszembe jutott, hogy milyen jó lenne, ha nekem is ennyit kéne tennem egy új munkahelyhez.

- Szerzünk neked munkahelyet - mondta vigasztalóan. Valószínűleg észrevette, hogy újra elkalandoztak a gondolataim, és próbált megnyugtatni. Nem akartam, hogy miattam legyen rossz kedve, ezért elmosolyodtam és későbbre hagytam a problémákat. Tovább beszélgettünk a következő meccsről, amivel sajnos hamar el is telt az idő. Ha vele voltam, mindig úgy éreztem, mintha a 24 órás nap csak 24 perc lenne. Apa épp akkor érkezett, amikor Ádámmal búcsúzóul csókolózni kezdtünk.

- Ó, nem akartam megzavarni semmit - vigyorgott jókedvűen, halálra idegesítve engem piszkálódásával. Olyan volt, mint egy rossz haver, aki abban lelte szórakozását, hogy az agyunkat húzza ócska poénokkal.

- Igazad van, a szobában kellene csinálnunk. – Ádám arcán átfutott egy pimasz mosoly, végül viszont apával is megosztotta, hogy a látszat ellenére éppen menni készült. Szerencsére nem csak a kezdetekben volt a kapcsolatuk baráti, hanem még ma is. Miután gyorsan megbeszélték, hogy mindketten jól vannak, Ádám tényleg felállt, én pedig kikísértem, hogy az ajtóban egy utolsó csókot lopjak.

Miután elment, elújságoltam apának, hogy megint nem jártam sikerrel. Biztatóan megölelt, de elkezdődött valami boksz meccs, így arra koncentrált. Úgy döntöttem, én is megnézem, de a vége felé, amikor már mindkét bokszolónak vérzett a feje, inkább felálltam. Nem igazán bírtam az erőszakot, főleg ha láttam, milyen eredménye van.

Vasárnap, ahogy megígértem, elmentem a Mainz meccsre. Sajnos a srácok nem játszottak valami jól, így annak ellenére, hogy a náluk sokkal gyengébb Augsburg ellen léptek pályára, kikaptak. Ádám sem tudott csodát tenni, bár lőtt egy gólt, amit gangnam style-lal ünnepelt meg. Szomorúan ballagtak le a pályáról, ellentétben az augsburgiakkal, akik örömmámorban ünnepelték az ajándékgyőzelmet. Fél szemmel figyeltem a kabalafigurát is, aki valóban nem volt valami lelkes. Véleményem szerint csak az ingyen meccsekért csinálta, de akkor legalább adna bele apait, anyait.

A bejárat előtt vártam Ádámra, aki az elsők között érkezett pár csapattársával együtt. A többiek megölelgettek, Müller pedig felhozta, hogy örülne, ha visszamennék a régi állásomba, ugyanis az új srác egy idegesítő hülyegyerek. Felnevettem a megnevezésen, aztán sajnálkozva mondtam, hogy esélytelen a visszatérésem. Nem azért, mert én nem akartam, hanem mert a főnökkel, finoman szólva, azóta sem vagyok jóban. Mióta felmondtam, találkoztam vele párszor, és egyik alkalommal sem felejtette el az orrom alá dörgölni, hogy sokszor fontosabb a karrier, mint a magánélet. Természetesen én sem szalasztottam el a lehetőséget, hogy közöljem vele, valószínűleg pont emiatt ilyen magányos és zsémbes most.

Nem szerettem volna ma belefutni, ezért még időben beültünk az autóba, és Ádámhoz hajtottunk. Segítettem neki megfőzni másnapra, vagyis ha pontos akarok lenni, akkor megfőztem neki, amíg ő a nappaliban lógatta a lábát. Örültem volna, ha segít, de szívesen segítettem be neki a háznál, úgyhogy nem panaszkodtam neki.

- Csináltam neked valamit – nézett fel rám, amikor végeztem, és melléültem. Az asztalról egy nyakláncot emelt fel, amit egy cérna és sok szív alakú csokiból főzött össze. Mosolyogva vettem át tőle, miközben azon gondolkoztam, hogy jutnak eszébe ilyen dolgok. Nem ez az első eset, hogy ilyen formában kapok édességet, és irigyeltem, amiért ennyire kreatív. Nekem mindig napokat kell azon gondolkodnom, mit vegyek vagy készítsek neki. Hiába ismertem már kívülről-belülről, továbbra is gondot okozott, ugyanis ötlettelen voltam az ajándékok terén.

Az egyik csokit bontogatni kezdtem, majd felé nyújtottam. Csak a felét harapta le, pedig tudtam, hogy imádja, és legszívesebben az összest megenné előlem. Mikor ezt felvetettem neki, felkapott maga mellől egy bontatlan dobozt, és megrázta.

- Á, így már értem – nevettem fel, és bekaptam a csoki másik felét.

A következő héten, bár nem láttam semmi esélyt arra, hogy megkapom az állást, mégis vártam a levelet. Mindig így volt, aztán a lelkes felbontás után mindig csalódnom kellett. Csütörtökön már unott arccal vágtam fel a boríték tetejét, tudva, hogy mi áll benne. Gyorsan átfuttattam rajta a szemem, aztán viszont megakadtam. Nem a szokásos szöveg állt benne, miszerint köszönik a jelentkezésemet, de nem tartanak rám igényt, hanem hogy két hónapos próbaidőre felvesznek, és ha elégedettek velem, akkor meghosszabbítják a szerződésem. Először fel sem fogtam, utána viszont felhívtam apát és Ádámot is, hogy boldogan újságoljam el a jó hírt. Mindketten örültek neki, Ádám megígérte, hogy este átjön, apa pedig, hogy hazafelé vesz pezsgőt és megünnepeljük. Életem két férfija tartotta is magát a szavához, és vacsorára mind a ketten megérkeztek. Egyből az asztalhoz ültünk, hiszen két éhenkórász volt a vendégem, és enni kezdtünk. Apa az asztalra tette a pezsgőt, amikor végeztünk, de én odatoltam Ádámnak. Eszem ágában sem volt felbontani, ugyanis féltem tőle. Anya mindig azt mondta, hogy vigyázni kell vele, mert kiverheti a szemem, és ez nagykoromra is megmaradt.

- Éjszaka bebizonyítom neked, hogy nem kell félni a dugótól – vigyorgott rám Ádám, kihasználva, hogy apa nem tud magyarul, így akármilyen pajzán dolgot is közölhet velem előtte. A magyar tudásom korlátai miatt kellett pár pillanat, amíg megértettem a szóviccet, de aztán a fejemet rázva nevetni kezdtem.

Az Ádámmal töltött időt leszámítva rég voltam már ennyire jókedvű. Felszabadító volt, hogy eddigi tanulmányaim nem hiába voltak, és innentől már nem féltem. Tudtam, hogy a két hónap alatt be fogom bizonyítani, ott a helyem. Ezt nem fogom elszúrni.

Hétfőn kezdtem, úgyhogy csak pár napom volt lelkiekben felkészülni. Ideges izgatottsággal nyitottam ki az ajtót, hogy belépjek új munkahelyemre. Kíváncsi voltam mindenre, a kollégáimra, a pontos feladatomra és a beosztásomra. Első utam a főnökhöz vezetett, akihez egy kedves, velem egykorú nő kísért el. Már nem emlékeztem, hogy a múltkori interjú alkalmával merre kellett mennem, ezért megkértem, hogy magyarázza el. Nagyon aranyos volt, felajánlotta, hogy elkísér és út közben mesélni is kezdett.

- Nagyon szeretek itt dolgozni, jó a légkör, és kedvesek az emberek is. Jaj, egyébként Gretának hívnak, ne haragudj – nevette ki magát, amikor rájött, hogy már minden lényegi információt elmondott, csak nem mutatkozott be. Szimpatikus volt, és annak ellenére, hogy ilyen sokat beszélt, nem volt idegesítő.

– Meg is érkeztünk – mutatott az ajtóra. – Örülök, hogy megismertelek, és üdv itt nálunk – mosolygott, majd miután megköszöntem a segítséget, elsietett.

A főnököm is elég bőbeszédű volt, majdnem másfél órát töltöttem bent nála, ez idő alatt azonban tényleg mindent megtudtam, amit akartam. Minden kérdésemre megkaptam a választ, sőt segítségként még egy kis térképet is kaptam az épületről, hogy mindent megtaláljak. A beosztásom nem volt rossz, ami valószínűleg a próbaidőmnek volt betudható. Nem kaptam meg az összes feladatot, csak néhány kisebbet, és kijelölt számomra egy segédet is, aki pont Greta lett. A hír hallatán megörültem. Úgy tűnt a lány már régóta járatos errefelé, ezért sokat tanulhatok tőle, ráadásul még unatkozni se fogok a csacsogása mellett.

Számításaim beváltak, Greta mellett egy hét alatt mindent megtudtam, ami csak fontos lehet számomra, sőt talán még azt is, ami kevésbé az. Például, hogy kik azok a kollégák, akik szerinte elviselhetetlenek, és kik azok, akikkel bulizni jár. Mondjuk nekem eddig többen tűntek ellenszenvesnek, mint olyannak, akikkel bulizni mennék.

- Figyelj csak, kérdezhetek valamit? – érintette meg a vállam a második hetemen, hogy rá figyeljek, ne a képernyőre. – Tudom, hogy nem tartozik rám, de… tényleg Szalai a barátod? – Tudtam, hogy egyszer majd erre is sor kerül, úgyhogy nem ért annyira váratlanul. Bólintottam, és közben azon gondolkoztam, vajon a többiek ezért súgnak-e össze a hátam mögött, és ezért követnek-e a tekintettükkel, amikor elhaladok mellettük. Végül a magamban tanakodás helyett megkérdeztem az ő véleményét is.

- Tudják, hogy kerültél be, és néhányan nem tudják lenyelni – kaptam meg a választ egy vállrántással együtt. Nem igazán értettem, hogy mire akar ezzel célozni, úgyhogy újabb kérdéssel bombáztam. – Arra gondolok, hogy Szalai miatt vagy itt. – Olyan egyszerűen mondta ki, mintha ez természetes lett volna.

- Tessék? Nem, szó sincs erről! A főnöknek egy szóval se említettem, hogy ő a barátom – ráztam meg a fejem felháborodva. Miért kell egyből azt hinni, hogy nem önerőből vagyok itt?

- Előttem nem kell letagadnod, engem nem érdekel, hogy kerültél be. Örülök, hogy itt vagy, veled dolgozhatok és ennyi – mosolygott rám biztatóan.

- De tényleg nem… Tudod mit? Megkérdezzük a főnököt, hogy tudott-e róla. – Minden áron be akartam bizonyítani, hogy nincs igaza.

- Maja, nem szükséges – fogta meg a karomat, hogy ne induljak el. – Láttam, amikor a focista távozott az irodából.

- Az nem lehet… - ráztam meg a fejemet. – Biztos csak hasonlított rá, és összekeverted vele. Ádám elkísért az interjúra, de az épület előtt várt rám, nem jött be – bizonygattam, bár úgy tűnt, hajthatatlan.

- Jó, mondom, hogy nekem mindegy – tette fel a kezeit, majd folytatta a munkát.

Én nem tudtam visszatérni a feladatomhoz, mert idegesített, hogy azt hiszik, protekcióval kerültem ide. Szó nélkül pattantam fel a helyemről, hogy a főnök irodája felé vegyem az irányt. Greta utánam kiabált, hogy hová megyek, de nem válaszoltam neki. Be akartam bizonyítani, hogy Ádám nem volt itt, és nem miatta vettek fel.

A formalitás kedvéért kopogtam az ajtón, de nem vártam meg, amíg kiszólt, hanem rögtön benyitottam. Szerencsére nem csinált semmi fontosat, úgyhogy kész volt válaszolni a kérdésemre.

- Elnézést a zavarásért, de szeretném megtudni, hogy tényleg beszélt-e magával Szalai Ádám – tértem rögtön a tárgyra. Gyorsan túl akartam esni ezen, hogy megnyugodhassak.

- Miért nem kérdezi meg tőle? – vakarta meg a tarkóját. Egészen úgy nézett ki, mint aki valamit elhallgat előlem.

- Kérem, uram. Fontos, hogy tudjam, miatta vett fel vagy sem. Járt itt önnél? – kérdeztem rá újból. Ha estig tart is kiszedem belőle az igazságot. Sajnos egyre jobban úgy tűnt, hogy a munkatársaimnak van igaza, azt viszont soha nem bocsátottam volna meg Ádámnak.

- Mondjuk úgy, hogy elmondta, milyen sokat nézi ezt a csatornát. – Kis habozás után megköszörülte a torkát, és bevallotta, hogy történt egy kis közbenjárás. Dühösen toltam hátra a széket, hogy felálljak, és itt hagyjam a melót. Direkt megkértem, hogy ne tegye, mert számomra ez nem elismerés.

- Szeretnék felmondani. – Határozottan mondtam, ennek ellenére meg sem rezdült a szempillája, sőt még el is mosolyodott.

- Üljön csak vissza, kisasszony – lendítette a karját a szék felé, ahol az előbb ültem. Kis gondolkodás után úgy döntöttem, meghallgatom, mit szeretne mondani, úgyhogy engedelmeskedtem. – A barátja megkért, hogy ez maradjon köztünk. – Ha ezzel segíteni akart, akkor nem sikerült neki, sőt ami azt illeti, még mélyebbre ásta az Ádám alatti gödröt. – Higgye el, hogy nem akart magácskának rosszat – döntötte oldalra a fejét.

- Akkor is felvett volna, ha ő nem jön be? – néztem mélyen a szemébe. Tudtam a választ, ezért fel is voltam készülve rá. – Nézze, én magam szeretem elérni a céljaimat, egyedül, önerőből, a saját tudásommal. Ádámnak kihangsúlyoztam, hogy be ne merje ide tenni a lábát, se az összes többi helyre, ahová jelentkeztem. Nem tartotta tiszteletben a kérésemet, innentől kezdve nincs miről beszélni. Vegyen fel olyan embert, aki jobban megérdemli nálam, aki több tudással rendelkezik, én pedig majd később újrapróbálkozom. – Türelmesen végighallgatott, bár látszott az arcán, hogy kicsinyesnek tekinti a problémázásomat. Ezt megpecsételve legyintett is egyet.

- Felvettem, adtam magának két hónap bizonyítási lehetőséget. Éljen vele! Mutassa meg, hogy ide való! Ha nem az, Istenemre esküszöm, hogy el fogom küldeni, és keresek jobbat. Áll az alku? – nyújtotta felém a kezét. Sokáig gondolkoztam, és nem akartam elfogadni, de az utolsó pillanatban, amikor már letette volna, mégis előre nyújtottam a kezemet. Hát legyen! Bebizonyítom, hogy szükségük van rám, hogy azért vagyok itt, mert megérdemlem! De Ádámnak nem bocsátok meg. – Csodálatos – csapta össze a tenyerét, és amikor a szemébe néztem, rájöttem, hogy pontosan tudta, mi lesz ennek a beszélgetésnek a végkimenetele. Rafkós egy öregember. – Menjen haza, aludon egyet, holnap pedig várom, hogy 110%-ot teljesítsen. – Mosolyogva bólintottam egyet, majd elhagytam az irodáját.

Furcsa volt úgy végiglépkedni az emberek között, hogy most már tudtam, miért bámulnak ennyire. Volt egy olyan érzésem, hogy ezt már sosem mosom le magamról, és sosem fognak itt igazán elfogadni. Ezért fogadtam el a főnök ajánlatát. Megmutatom mindenkinek, hogy tévednek, de legfőképpen magamnak szeretnék bizonyítani.

Összeszedtem a cuccaimat, és elmagyaráztam Gretának, hogy miért megyek haza, aztán kicsörtettem az épületből. Első dolgom volt, hogy előkotorjam a táskám aljáról a telefonom, aztán tárcsázzam Ádámot.

- Hol vagy most? – kérdeztem nem túl barátságos hangnemben.

- Otthon. Mi a baj? – kérdezett vissza.

- Maradj ott, odamegyek. – Amint végigmondtam, ki is nyomtam. Nem akartam hallgatni, hogy kérdezősködik, mi történt. Majd megtudja, ha odaértem.

Útközben próbáltam magam meggyőzni arról, hogy csak segíteni szeretett volna, és efelől nem is voltak kétségeim, de nem tudtam neki elnézni. Ha valamire megkérem, ha valamire, ami nagyon fontos, akkor ne cselekedje az ellenkezőjét. Amikor a kapujához értem, becsengettem, és megvártam, amíg kijött. Kulcs volt a kezében, ugyanis mindig bezárta a kaput, nehogy zaklassák.

- Szia – mosolygott rám. – Bejössz?

- Nem – válaszoltam mogorván. – Gyors leszek.

- Mi történt? – Összeráncolta a homlokát, és aggódó tekintettel fürkészett.

- Ne játszd a hülyét, légy szíves. Arra kértelek, hogy had intézzem én a saját dolgaimat, senkinek nem kell tudnia, hogy kinek a kicsodája vagyok. De te, Ádám, nem tudsz megülni a fenekeden, mert mindenkinek, mindenhol segíteni akarsz. Nem kértem a segítségedből, és ezután sem kérek. – Dühösen, de határozottan beszéltem, majd miután elmondtam mindent, amit akartam, sarkon fordultam, és nem törődve a szólítgatásával, hazamentem.

Egész úton sírtam, aminek következtében többen is az arcomba bámultak, de nem érdekelt. Bár azt hiszi, hogy segített, cserbenhagyott, és akármennyire szeretnék neki megbocsátani, nem megy. Nem tudok csak úgy átlépni ezen a témán. Nem szeretném kihasználni, semmilyen formában sem, még akkor sem, ha ő ajánlja fel a segítséget. Azt hittem, megbízhatok benne, de szemrebbenés nélkül a szemembe hazudott. Hogy tudott olyan boldogan ünnepelni velem, hogy tudott a szemembe nézni, amikor elmondtam neki, hogy felvettek? Hogy tudta eljátszani, hogy meglepődik? Pedig ő tudta a legjobban, hogy megkapom a munkát. Talán ezért fájt ennyire, hogy ezt tette velem.

A héten több mint hússzor keresett telefonon, üzent nekem apával, de semmire sem reagáltam. Szükségem volt egy kis időre, hogy leüljön bennem ez a téma. Ha sikerül tiszta fejjel gondolkoznom, akkor eldönthetem, hogy mi legyen velünk. Borzalmasan fájna, ha szakítanék vele, de egyszerűen nem láttam más megoldást. Ha egyszer hazudik, többször is meg fogja tenni, és teljesen mindegy, hogy olyan dologban, amivel a javamat akarja, nem tűröm el az apró füllentéseket sem.

Tudtam, hogy nem húzhatom sokáig, mert ezzel nem csak a saját napjaimat rontom el, hanem Ádámét is, mégsem volt erőm beszélni vele. Az összes dühömet, zavarodottságomat és rossz érzésemet a munkába fektettem, és ahogy a főnök kérte 110%-on pörögtem. Mindent elvégeztem, még a többieknek is segítettem, ha szabadidőm volt, és a legtöbb napon túlórázni is bent maradtam. Semmi kedvem nem volt hazamenni, azzal a tudattal, hogy ilyenkor találkoznék Ádámmal, de nem fogok, mert elrontotta.

- Szia – érintette meg a vállamat Ádám. Hirtelen fordultam meg, mert nem értettem, hogy mit keres a munkahelyemen. A szemem sarkából körbepillantottam, így észrevettem, hogy mindenki minket figyel.

- Mit csinálsz itt? – kérdeztem halkan. Eddig is hiányzott, de most, hogy itt állt előttem, legszívesebben zokogva a nyakába vetettem volna magam. A francba a szerelemmel!

- Beszélek a barátnőmmel, ha már máskor nem volt hajlandó – rántotta meg a vállát. Oldalra néztem, mert belesajgott a szívem szomorú hangjába. A kezével az államhoz nyúlt, és gyengéden visszafordította a fejemet maga felé. – Tényleg nem akartam rosszat, és nagyon sajnálom, hogy hazudtam, hogy megtagadtam a kérésedet, de megérte.

- Megérte… - ízlelgettem a szót. Mi érte meg ebbe neki?

- Igen, megérte a csillogásért a szemedben, a boldogságodért, az örömért, amit akkor láttam, mikor aznap este átmentem. – Szavai hallatán halványan elmosolyodtam, de miután észrevettem, hogy mit csinálok, újra megkomolyodtam. El akartam mondani, hogy ugyan segített, de ártott is nekem ezzel húzásával, hogy sosem mosom le magamról, hogy kerültem be ide, de elterelte a figyelmem. – Mosolyogsz – jegyezte meg.

- Nem – ráztam meg a fejem, ám közben újra felfelé görbült a szám, úgyhogy nem tudtam letagadni.

- Dehogyisnem – nevetett ki. – Na, akkor idejössz? – tárta szét a karjait, én pedig kis habozás után közelebb léptem.

- Ígérd meg, hogy ilyen többet nem fordul elő – néztem fel rá, majd mikor bólintott, megcsókoltam. Istenem, nagyon hiányzott!

Békülésünknek a zúgolódó kollégák vetettek véget, aztán pedig eszembe jutott, hogy ilyenkor edzésen kellene lennie.

- Hát… - döntötte oldalra a fejét. – Sztrájkolunk.

- Tessék? – nevettem fel.

- Gyere velem, és megmagyarázom – nyújtotta ki a kezét. Tudtam, hogy még el kéne végeznem pár dolgot, de felszaladtam a főnökömhöz, és elkértem magam. Nem örült neki, de azt füllentettem, hogy nagyon fontos, így végül elengedett.

Az edzőpályákhoz vitt, ahol a játékosok civil öltözetben ücsörögtek a füvön, míg a pálya mellett az idegesítő ex-főnököm és az edzők tanácskoztak. Épp meg akartam kérdezni, hogy mi ellen tiltakoznak, amikor észrevettek, talpra ugrottak és skandálni kezdték a nevemet.

- Ma-ja, Ma-ja, Ma-ja!

- Mi a fene? – néztem fel összezavarodva Ádámra,

- Hétfő óta nem vagyunk hajlandóak edzeni. – Több magyarázatot nem kaptam, mert ott hagyott, és beállt a többiek közé. Úgy tűnt, ő a főszóló, úgyhogy a kezébe vette az irányítást.

- Addig nem edzünk, amíg nem Maja lesz a kabalánk – jelentette ki hangosan, szavait pedig tapsvihar és ujjongás kísérte. A tenyerembe fektettem az arcomat, és nevetni kezdtem. Ezek nem normálisak!

- Oké-oké, srácok, elég volt! – kiabálta túl a tömeget az edző. – Irány az öltözőbe, aztán igyekezzetek ki edzeni – parancsolt rájuk, ám ők egy tapodtat sem mozdultak. Karba tett kézzel várták, hogy ők győzzenek.

- Jó, rendben. Visszaveszem Maját – mondta idegesen a volt főnökasszonyom, aztán dühösen elcsörtetett, míg a játékosok elkezdtek felém szaladni. Édes Istenem, csak ne én legyek a kicsi a rakás alapköve!