- Csere lesz, Julia megsérült. Nikki öltözz.
A szeptember tizenegyedikei Jena elleni meccsen ültem a kispadom, mikor a huszadik perc tájékán két pillanat alatt hatalmas kapkodás lett. Mindenki nyújtott felém valamit, az orvosok Juliához szaladtak, és lesegítették a pályáról. Karin ledarálta a taktikát, és hogy min változtassunk, majd amint lehetőségem volt rá, felmentem a pályára. Miközben a helyemre futottam, mutogattam, hogy ki merre álljon, és ordibáltam, amit Karin mondott nekem. Viszonylag hamar sikerült felvennem a tempót. Valószínű az is közre játszott, hogy egy magabiztos csapatba érkeztem meg, ugyanis a kilencedik percben már szereztünk egy gólt. Minden erőmmel azon voltam, hogy a következőt én szerezzem meg, de akárhányszor jó helyzetben voltam, nem kaptam labdát. Miután rájöttem, hogy a hatosfogat (akikkel nem voltam jóba) ellenem dolgozik, nem tudtam elhinni. Nem tudtam elhinni, hogy a csapat érdekeit hátraszorítják azért, hogy nekem ne sikerüljön. A 41. percben azonban, összeszedtem magam a döbbenetből, és mérgemben levágtam a labda útját, mikor az a „kedvenc” csapattársam felé haladt. Hangosan fejezte ki nem tetszését, de én a kapu felé indultam. Magam sem hittem el, hogy tudok ilyen gyorsan futni. Szerencsére az ellenfélt meglepte a gyors tempóváltás, és csak egy embernek sikerült akadályoznia, de túljutottam rajta, és már csak a kapus volt előttem. Egy jó testcsel, egy kapus aki a földön fekszik, egy emelés… tudtam, hogy ennyi kell ahhoz, hogy a labdát a kapuba juttassam. Láttam, hogy egy csapattársam felvette a tempómat és mellettem érkezve kéri a labdát, de vele ellentétben én azt is láttam, hogy érkezik mögötte az ellenfél egyik játékosa, így nem adtam át a lehetőséget neki. Nem akartam sokáig hezitálni, mert már nagyon közel volt a kapus. Jó testcsel…pipa. Fekvő kapus…pipa. Emelés…pipa. GÓL! Amit én lőttem. Egyedül. Hihetetlen érzés. Tudtam, hogy muszáj megcsinálnom, különben az önzőségem miatt elő leszek véve a csapatnád. De ez már nem számít. Megcsináltam. A csapat fellelkesülve ezen még nagyon fokozatra kapcsolt, és a félidő végén, már 3-0ra vezettünk. Az öltözőben Julia állapotáról kérdezősködtünk, de csak azt a választ kaptuk, hogy egyelőre még semmi sem biztos, de elég valószínű, hogy ki kell hagynia pár meccset. Nagyon sajnáltam, de ez nekem a játéklehetőséget jelentette. Hiába voltunk jóba a csapaton belül a legtöbb emberrel, akkor is mindig nagy a konkurenciaharc, ami ilyen alkalmakkor előtérbe kerül, és nagy lehetőségeket hozhat magával. Miután volt egy gyors megbeszélés, és ki is fújtuk magunkat, kimentünk, hogy lejátszuk a második félidőt is, ami nekem megint csak nagyon kedvezett. Kaptam egy labdát a semmiből, amit újra a kapuba juttattam. Amikor egy új csapatban először rúgsz gólt, örülsz. Amikor a másodikat rúgod, úgy érzed bemutatkoztál és beilleszkedtél. Nekem ezt sikerült egy meccsen összehoznom, és teljes extázisba mentem be az öltözőbe a harmadik sípszó után.
Bastian mosolyogva várt az öltöző előtt.
- Látod, én mondtam, hogyha jövök, jó leszel – ölelt meg.
- Legközelebb esetleg lehetnél te a kabalamaci – mosolyogtam rá vissza, aztán hazamentünk.
Nem sokkal azután, hogy hazaértünk készülődhettünk is, mivel fél hétkor a werder ellen neki is bajnokija volt. Megbeszéltük, hogy én majd utána megyek valamikor, mert beszélni szerettem volna Kathrinnel, ők meg még úgyis megbeszélnek egy csomó dolgot.
- Ne késs – nyomott a homlokomra egy puszit, majd elindult.
Nem sokkal később Kathrinnek nyitottam ki az ajtót. Igazából azért szerettem volna beszélni vele, hogy megtudjam Manuel mennyire reménykedhet ebben a kapcsolatban, de persze tudtam, hogy Kath nagyon szereti Gabrielt. Nem akartam konkrétan rákérdezni, hogy szakítana-e valamiért Gabe-bel, mert akkor biztos kíváncsi lett volna, hogy miért kérdezem. Így inkább csak egy baráti beszélgetésnek tűnt, a lányoknál meg úgyis mindig téma a pasi.
- Na és, mi van Gabriellel? – tereltem a beszélgetést a főtéma felé.
- Semmi, megvagyunk – fordította el a fejét, és nem hangzott valami őszintén.
Meglepődtem, mikor legutóbb erről beszéltünk, ami nem is volt rég, még teljesen odáig volt tőle. Számítottam ma is egy kis áradozásra, ehelyett ennyi?
- Van valami baj?
- Ig…nincs – erőltetett egy mosolyt az arcára.
- Na, ne szórakozz velem. Látom, hogy van valami – pattantam fel a székből. Nem is tudom miért. Csak mérges voltam Gabrielre, amiért fájdalmat okoz neki.
- Nem…igazából tényleg semmi az egész. Biztos csak én fújom fel az egészet.
- Majd azt én eldöntöm. Csak mondd már, hogy mi van! – ültem vissza a helyemre.
- Mostanában sokszor ér haza későn, és valamelyik nap nem is aludt velem. Alig szól hozzám, és nem tudom, mi a baja. Nem csináltam semmit. Egyszerűen nem értem.
- Beszéltél erről vele?
- Nem. Nem merem felhozni a témát. Nem akarom azt hallani, hogy akkor vége.
- Egyáltalán nem biztos, hogy ezt mondaná. Lehet, a munkahelyén van valami probléma, és azért ilyen. Beszéljétek meg. Ha meg mégis azt mondaná, hogy köszöni, neki elég volt, akkor biztos vagyok benne, hogy nem is érdemelt meg. Eljegyzett, az esküvőt tervezitek, és csak úgy otthagyna?
- De tudod, hogy utálok egyedül lenni.
- Ne legyél vele csak azért, mert félsz a magánytól. Amúgy biztos vagyok benne, hogy egyből akadna egy jelentkező – mondtam sejtelmesen.
- Hm? – nézett érdeklődve rám
- Nincs hm… szép vagy, kedves vagy. Biztos, hogy van, aki most is téged akar.
- Na jó, mit tudsz?
- Semmit, mondom.
Sose tudtam jól hazudni, nem is tudom miért mentem ennyire bele. Szerencsémre nem faggatott tovább, és lapoztunk egyet, de előtte még megígérte, hogy ma beszélni fog a párjával.
- Hú, már ennyi az idő? – néztem a telefonomra.
- Mikorra kell ott lenned? – kezdett készülődni.
- Hatra.
- Hát akkor kapd össze magad. Köszönöm, hogy meghallgattál.
- Jaj, hagyjad már. Nagyon szívesen, bármikor.
Gyorsan átöltöztem, aztán hajtottam is a stadion felé. Az öt perces késésem ma sem maradt el. Igyekeztem átverekedni magam a tömegen, mivel álltak a szurkolók a hátsóbejáratnál is. A testőrök alig tudták őket visszatartani.
- Hé, nézzétek! Nikki Bleiblich – kiáltott fel valaki.
- A francba – dünnyögtem.
Mióta a Bayernnél játszom még egyszer sem állítottak meg az utcán, sőt sehol sem. És ennek egy kicsit valljuk be örültem is. Szeretek focizni, ez az életem, de nem feltétlenül kéne ehhez hozzájárulnia a sok aláírásnak. Csak párat írtam alá, aztán intettem az egyik testőrnek, hogy jó lenne, ha valahogy bejuttatnának. Mikor ez a manőver sikerült, szaladtam az öltözők felé. Tudtam, hogy ilyenkor mindenki kinn van a pályán, és melegít, ezért csendben leültem a folyosón, és vártam, hogy visszajöjjenek. A másik öltözőből akkor jöttek ki az ellenfél játékosai. Marin odaköszönt, de több fecsegésre nem volt idő. Nekik is melegíteni kellett. A sor végén Liv-et láttam meg.
- Szia. Ma se fogunk ugyanannak szurkolni – jegyeztem meg nevetve.
- Szia. Marko úgy döntött, megszeretteti velem a focit, úgyhogy most ennek örömére, az összes meccsén ott kell legyek.
- Azért gondolom nincs ellenedre.
- Hát nincs. Hol ülsz majd?
- Gőzöm sincs. Most érkeztem meg, majd kiderül, amikor visszajönnek.
- Kitalálom. Késtél, és ezért nem tudtad vele megbeszélni – nevetett ki.
- Hahaha. Igen, késtem, mert a hátsóbejáratnál is hatalmas tömeg van, és alig tudtam keresztülmászni rajtuk.
- Tényleg, néztem a mai meccsedet – kiáltott fel. – Tök jó vagy.
- Nincs viszonyítási alapod. De ma azért jól ment. Köszi.
- Ne szerénykedj, nem a te műfajod.
- Azt hiszem, túlságosan is hamar kiismertél.
- Á, csak találgatok. Így próbálom kideríteni, hogy mit is rejtegetsz igazából.
- Nana, nem tanácskozunk az ellenfél szurkolóival – jelent meg mögöttem Basti. – Megint késtél.
- Elkaptak a rajongóitok, szóval… nem lehet egy szavad se. Miattad volt.
- Hát persze. Tessék, Arjen mellett ülsz, úgyhogy gondolom, megtalálod majd a helyed – adta a kezembe a jegyet. – Szoríts.
- Mindenképp.
Kapott egy biztató csókot, mint minden meccs előtt, aztán felsiettem a lelátóra.
- Szia – ültem le Robben mellé.
- Szia.
- Apa, ő ki? – hajolt elé a kisfia, Luka.
- Egy barátom – próbálta rövidre fogni a választ. – Hogy vagy? – kérdezte utána tőlem.
- Nyertünk ma, úgyhogy remekül – mosolyogtam rá.
- Lőttél már gólt? – kérdezte.
- Focizol? – hajolt előre megint Luka.
- Igen, és te? – néztem a kissrácra. – Ma rúgtam az elsőt. Meg a másodikat is.
- Én is – válaszolta Luka.
- Gratulálok – mondta Arjen is.
Hamarosan kezdődött a meccs, úgyhogy csendbe maradtunk. Habár felváltva pattogtunk a széken, és Arjen megjegyzéseket is tett, hogy mit hogyan kellett volna csinálni. A meccsen végül egy gól sem született, tehát nulla-nullás döntetlen lett a vége. A fiúk nem voltak valami elégedettek, és van Gaal sem. Morgolódott még egy kicsit meccs után a fiúknak, aztán megköszönte a részvételt, és eltűnt. Mi is szedelőzködtünk, majd haza indultunk. Otthon a postaládában egy boríték volt, amit Bastian vett ki, aztán meglepődve nézett fel rám.