Szép szerdai délelőttöt! Hosszú idő után újra jelentkezem ezzel a történettel is:) Új a dizi is, amit ismételten és mindig köszönök Líviának! Szeretnk szólni, hogy senkit ne érjen váratlanul, de lassan a végére érünk ennek a történetnek. Sőt, nem is olyan lassan.:/ Boldoggá tennétek pár kommentel:)) Jó olvasást!
Olyan gyorsan teltek a napok, hogy észre se vettem, hogy máris a válogatott napoknál tartunk. Bastianék keményen edzettek továbbra is, és idáig hibátlanul teljesítettek a bundesligában, túl voltak egy Valencia elleni győztes Bajnokok Ligája meccsen is, úgyhogy Basti és a Bayern miatt nem kellett aggódnom. Jól indult számukra a szezon, és bár tudják, hogy hosszú az év, mégis könnyebb így aludniuk. Különben még a Mainz elleni meccsen Toni és Basti betartotta az ígéretét, és lőttek egy-egy gólt nekem, amit meccs után rögtön puszival háláltam meg. Az elmúlt hónapban én is legalább annyira küzdöttem, amennyire csak tudtam. Volt, amikor éjt nappallá téve voltam benn a cégnél, de az eredménye mégsem látszott igazán. Ha nem az irodában ültem egy jó nagy rakás papír mögött, illetve nem a szállítást intéztem, akkor anyánál voltam benn, aki semmiféle javulást nem mutatott. Minden nap egyre nehezebb és nehezebb volt hozzá bemennem, látnom az orvosok szemében a lemondást, apám szemében a megtörtséget, de erősnek kellett maradnom. Anya fel fog ébredni, és büszke lesz rám, azért, amit a cégért teszek. Ez motivált, ezért csináltam mindent. Azonban Bastianra mindig szakítottam időt, eljártam a meccsei nagy részére, és most elkísérem a válogatottat is mind a két meccsre. A felkészülést Frankfurtban kezdték meg, így az volt az első állomásunk. Ahogy mindig is lenni szokott mindenki hozta a saját formáját, és az első percben egyszerre kezdtek beszélgetni, amiből egy jó kis hangzavar kerekedett. Az út közepén valamikor elaludtam, majd arra keltem fel, hogy valaki az arcomat simogatja, feltételeztem, hogy Bastian, ezért csukva tartottam a szemem, és élveztem a kényeztetést.
- Ha nem kelsz fel, énekelni fogok – morogta végül.
- Fent vagyok – nyitottam ki a szemeimet vigyorogva. – Csak maradj csendbe!
- Gonosz vagy vele – sétált el mellettünk Mesut.
- Hallottad már énekelni? – kiabáltam utána.
- Nem, de ha már itt tartunk, te hallottad az új viccem?
- Ó, istenem – fordult az ég felé Basti, aztán bejelentette, hogy ő előre megy, majd menjek utána. Én, mint mindig, meghallgattam Mesutot, hátha valami jó viccet mondd, ám ennek már a kezdete se volt jó.
- Ezt csak azért mondom neked, hogy nehogy előforduljon veled. Szóval, két szőke nő beszélget. Képzeld, ma elvégeztem a terhességi tesztet, meséli az egyik. Mire a másik: és nagyon nehezek voltak a kérdések? – Kis hatásszünet után nevetni kezdett, ahogy mindig is szokta.
- Szóval, hogy elő ne forduljon velem? – fogtam a kezem közé a hajamat. – Nos, gondolom, te leszel a másik szőke, akivel beszélgetni fogok – passzoltam vissza a gyenge oltást.
- Áú, hát nézd meg, a szép frissen vágott hajamat mered bántani? – simogatta meg a feje tetejét.
- Jó-jó. Nagyon szép lettél, de menjünk – javasoltam, aztán egymás mellett lépdelve mentünk be a hotel ajtaján. Ő egy új kulcsot kért, én viszont megkérdeztem, melyik szoba Bastiáné.
- Különben – nézett rám Mesut a 120-as szoba ajtaja előtt. – Ti mikor akartok gyereket? Babázni szeretnék – mosolygott. Kérdésével egyidejűleg kinyílt az ajtó, és Lukas lépett ki rajta.
- Bastian, ezt én is kérdeztem már tőled – hajolt vissza, mivel valószínűleg hallotta a Mókamester kérdését. Az említett érdeklődve jött ki a szobából.
- Azt kérdeztem, mikorra tervezitek a gyereket?
Nem tudtam, hogy erre mit kéne válaszolni, mert nem beszéltünk még róla. Csak azt tudtam, hogy én még nem érzem késznek magam erre.
- Egyelőre még nem tervezzük – válaszoltam végül, és vártam, hogy Bastian is mondjon valamit, de ő csak állt, megvonta a vállát, aztán visszament a szobába.
Lukas épp olyan értetlen tekintettel nézett utána, mint én, de miután összenéztünk, megrántotta a vállát, és annyit mondott, biztos csak rossz kedve van. Miután Mesut közölte, hogy lepakolja a cuccait, Lukas pedig, hogy elmegy megkeresni Pert, én bementem a szobába. Háromágyas volt, tehát Lukas most is velünk lesz. Cseppet sem bántam. Jó, hogy egy kicsit megint együtt lehetünk.
- Mi a baj? – kérdeztem Bastitól, amikor becsukódott mögöttem az ajtó.
- Semmi – válaszolta mosolyogva, aztán magához húzott.
Nem akartam piszkálni, de tudtam, hogy valami mégis van. Úgy döntöttem egyelőre békénhagyom, és majd, amikor már jobb kedve lesz, kihúzom belőle, mi bántotta. Joachim zavarta meg az ölelgetős fél óránkat, azzal, hogy mindenkit magához csődített, mert el akarta mondani a terveit. Elég beszédes hangulatában volt, mert minimum fél órát beszélt, de legalább nem hülyeségeket mondott. Végül kifogyott mondanivalójából, és kitessékelt minket a szobából. Páran a hallba vonultunk, hogy amíg nem találunk ki jobb programot, addig beszélgessünk. Minden szóba került, amiről a világon csak beszélni lehet, de a középpontban azért főleg az áll, hogy kivel mi történt. Bár az úton már esett erről szó, mindenkinek maradt még néhány hozzáfűznivalója.
- Nagyon csendbe vagy – nézett rám Livia, amíg a többiek tovább folytatták a beszélgetést. Egyedül Lotte fordult oda még hozzánk.
- Csak gondolkozom – magyarázkodtam.
- Kapcsolj ki egy kicsit! Ha hazamész, újra foglalkozhatsz a Hugo Bosszal – mondta Lotte, mire Benni is felénk fordult, majd szépen lassan mindenki engem kezdett faggatni, hogy anya hogy van, én hogy vagyok, milyen a cégnél és a többi. Elpanaszkodtam minden bánatomat, de még a sok sajnálom előtt közöltem, hogy egyet se szeretnék meghallani.
- Miért nem keresel valami reklámarcot a cégnek? Mármint valami híres emberre gondoltam – vetette fel Holgi. – Mondjuk, nézz rám! Nem vennéd meg az összes ruhát, csak hogy én ne tudjak felvenni semmit? – mutatott az arcára, aztán nevetni kezdett.
- Ne nevess, ez nem is hülyeség – gondolkoztam el. Minden ember rajong legalább egy valakiért, a legtöbbjük pedig van annyira idióta, hogy mindenben kövesse kedvencét. – Valaki hajlandó lenne elvállalni közületek?
- Miért nem engem kérdezel először? – kérdezte Bastian. – Én szívesen elvállalom, tudod, hogy segítek, ahol tudok.
- Köszönöm – válaszoltam röviden, figyelmen kívül hagyva sértett hangnemét.
Jobbnak láttam felmenni, mert kezdett idegesíteni Bastian stílusa, és nem akartam vele összeveszni. Megkértem a lányokat, hogy ne jöjjenek utánam, mert egyedül szeretnék lenni. Gondolkoztam Mesut kérdésén, és hogy miért nem akarok még gyereket. Az biztos, hogy Bastival akarok lenni életem végéig, ha gyerekem lesz, azt akarom, hogy ő legyen az apja. Mégsem éreztem, hogy még most nekem kellene. Lehet csak azért, mert jelenleg teljesen lefoglal a cég, a maradék enerigámat pedig az anyáért való aggódásom emészti fel. Semmiképp nem akartam rossz anya lenni, ha gyerekem lesz, akkor rendesen szeretném felnevelni, hogy mindig mellette vagyok, és támogatom, amiben csak tudom.
- Hé, mi a baj? – Lukas jött be a szobába, és leült mellém az ágyra. Ülőhelyzetbe tornáztam magam, aztán elhúztam a számat. – Bastian, ugye?
- Nem tudom, mi van vele. Történt valami az úton amíg aludtam? Mert azóta morcos.
- Szerintem a babakérdés óta ilyen. Előtte a szobában még nevetgélt – mutatott rá, hogy valószínűleg a legfontosabb tényező mellett siklottam el. – Tanács Podolskitól: beszélj vele! Este valamelyik jómadárnál lefoglalom magam, addig lesz időtök.
- Köszi – nyomtam egy puszit az arcára. – Mi a helyzet Louval? Úgy hiányzik.
- Tanulgatja az angolt, jár focizni is. Szerintem jól érzi magát – mosolygott. Továbbra is sütött róla, hogy imádja a fiát. Nézni is jó volt őket együtt, éppen ezért sajnáltam, hogy ő most nem jött vele.
- Ígérd meg, hogy valamikor eltölthet nálunk pár napot! Persze csak ha szeretne.
- Biztos, hogy szeretne. De te is jöhetsz ám majd.
- Mennék én, de most esélytelen, hogy szabadulok. Amíg anya kómában van addig…
- Biztos vagyok benne, hogy nem sokára fel fog kelni – mondta el ő is, amit mindenki más, már az elejétől fogva. – És a céget is megmented. Én hiszek benned.
- Bárcsak én is tudnék.
- Na, ne mondj ilyet! Minden elfogultság nélkül esküszöm, hogy te vagy a legcsodálatosabb nő, akit ismerek. Tudod, hogy értem – magyarázkodott, de nem volt rá szükség. Tudom, hogy nem úgy értette, ahogy egy minket kivülről figyelő gondolta volna.
- Tudom, de ne mondj nekem ilyeneket! Mostanában érzelmileg labilis vagyok – forgattam meg a szemem. – Menj vissza nyugodtan, én még megnézem az e-mailjeimet, hátha kell valamit intéznem innen a háttérből.
- Rendben – ezúttal ő adott egy puszit az arcomra, aztán kiment, én pedig úgy tettem, ahogy az előbb mondtam.
Szerencsére nem volt sok dolgom, csak jóvá kellett hagynom a nem tudom, kinek a nem tudom, milyen ötletét. Még mindig nem sikrült mindenkinek a nevét, arcát és feladatát megjegyezni, de szerencsére segítőkészek voltak, és örültek, hogy végül mégsem nem adtam fel. Segítettek, ha kellett, cserébe pedig próbáltam nem mindent a nyakukba varrni.
- Megérkezett a BeHappy csapat – lépett be a szobába Livia, mögötte Marco, Mario, Lotte és Benni.
Sikerült nagyon hamar elterelniük a figyelmemet mindennemű problémámról. Egészen estig randalíroztak nálunk, és a legkülönbözőbb dolgokat találták ki. Marco egy viccet is mesélt.
- Nem szeretném Mesut elől learatni a babérokat, és nem is áll szándékomban a helyére lépni, de ez a vicc jó, legalábbis amíg Özil fülébe nem jut – nevetett, aztán később mi is megértettük, hogy pontosan miért is. – A török álláshirdetésre jelentkezik. Kérdezik tőle, hogy milyen referenciamunkát tud felmutatni, mire azt válaszolja, hogy a kalahári erdőt. Mondja neki a munkáltató, hogy de hát az nem erdő, hanem sivatag. Erre a török: hát, most már…
- Tényleg jó, hogy nem hallotta Mesut – nevetett a fél társaság.
Bastian ekkor lépett be a szobába, majd nem sokkal utána a társaság is oszlani kezdett. Minden bizonnyal érezték a feszültséget, még akkor is, ha nem vitatkoztunk előttük. Mikor már csak mi voltunk a szobába, lefeküdt az egyik ágyra a fal felé fordulva, amitől teljesen ideges lettem. Ha valami baja van, akkor mondja már el, ne duzzogjon.
- Haragszol, amiért azt mondtam, még nem akarok gyereket? – kérdeztem rá konkrétan, hogy ne tudja megúszni egy semmi-bajom válasszal.
- Nem haragszok, csak… Nem beszéltünk róla, mégis rávágtad, hogy nem, mintha szóba se jöhetne.
- Miért nem válaszoltál akkor te? Mert én arra vártam, de mikor nem mondtál semmit…
- Jó, akkor én vagyok a hibás – fordult újra el tőlem.
- Nem, ezek szerint én. – Feladtam, hogy értelmesen beszéljek vele, úgyhogy én is lefeküdtem egy másik ágyra, és nem mondtam semmi mást egy darabig, de érdekelt, hogy ő mikorra gondolta a gyerekvállalást, úgyhogy megkérdeztem.
- Én nem látom akadályát, hogy már tervezzük – kaptam meg végre a választ. – Nem akartalak piszkálni, mert van elég bajod most. De attól én még szeretnék.
- Én egy szóval sem mondtam, hogy nem akarok, de egy kicsit még várni szeretnék vele. Különben mondhattad volna. Tudom, hogy anya balesete óta kevesebb időm van, de nem akarom, hogy úgy érezd, elhanyagollak.
- Nem, erről szó sincs – tiltakozott. – Na, idejössz? – ütögette meg maga mellett a paplant.
- Gyere te – csúsztam arrébb, amennyire az ágy szélessége, ez esetben keskenysége, engedte.
- Lusta dög vagy – állt fel a fejét rázva.
A következő két nap tele volt kemény edzésekkel, interjúkkal, úgyhogy hamar elteltek a napok. Az Írország elleni meccs előtt két nappal a helyszínre repültünk, hogy ott folytassuk tovább tennivalóinkat. A napok pörgésével egyre több e-mailem lett, úgyhogy amíg a csapat tréningen volt, addig én szorgosan pötyögtem a laptopomon. Livia volt, hogy velem maradt, mert nem volt kedve a fiúkkal menni, ilyenkor Marco rendszeresen azt mondta rá, hogy lusta. Szóval Basti és Marco elintézte, hogy legyen egy privát klubbunk Lustaságok néven. Az írek elleni meccsen jól szerepelt a csapat, sőt. Reus és Kroos kettő-kettővel, Klose és Özil pedig egy-egy találattal járultak hozzá a végereményhez, mely az írek meccs végén szerzett szépítő góljával hat egy lett. De ezen a mérkőzésen érdemes volt ott lenni, nem mintha a többin nem, de itt olyan csodaszép gólok voltak, hogy azt nem is lehet elmondani. Ellentétben a svéd meccsen, ahol hihetetlen dolog történt. Négy nullára vezetett a csapat, de a svédek fél óra alatt bekanalazgattak négyet, így felhozták magukat döntetlenre. Borzalmasan elaludtak a mieink, amiért aztán kaptak is rendesen. A sajtótól kezdve az edzőig mindenki őket boncolgatta. Később aztán Jogi is beletörődött, és közölte velük, hogy ne aggódjanak, még így is három ponttal állnak a második helyen lévő ország előtt. Nem mondanám, hogy ettől sokkal jobb kedvük kerekedett volna, de azért nem orrlógatva ültek fel a repülőre, ami visszavitt minket Németországba.
Otthon egy kiadós alvás után az első utam a kórházba vezetett, a második pedig a céghez, ahol az illetékessel rögtön megirattam Bastian szerződését. Ha csak rajtunk múlt volna, biztos nem rögzítettük volna hivatalos formában a megbeszélteket, de követelmény volt, szóval megcsináltam. Közben már a következő divatbemutatót is szervezni kellett, de másodjára már sokkal könnyebben ment, mint elsőre. Azonban szöget ütött valami a fejemben. Nem akartam Bastiant és a csapattársait eszközként használni, reméltem, hogy ők is tudni fogják ezt, amikor meglátják majd a meghívót a bemutatóra. Reméltem, hogy eljönnek, mert lehet, hogy Basti reklámarc lesz, de ha minél többen vannak jelen, annál nagyobb az esélye, hogy megfogjuk a szurkolóikat. Éppen elég újságtól jönnek majd el, hogy legalább egy leközölje a jelenlétüket. Szerencsére a legtöbbjüktől pozitív visszajelzést kaptam, miszerint el fognak jönni. Azoknak nem küldtem meghívót, akik nem Németországban tartózkodtak, mert tudtam, hogy ezért nem fognak hazautazni, de a Bayernből mindenki eljött, akinek nem volt aznap estére programja, és természetesen Bennire, Lottére, Marcora és Liviára, illetve Mariora és Schürrlére is számíthattam. Órákkal a kezdés előtt a helyszínen voltam, mindent átnéztem, mindennek stimmelnie kellett. Legutolsó teendőmet, az ülésrend átnézését, egy órával a nyitás előtt letudtam. Az első sorban természetesen a divatszakma nagyfejesei ültek, mint mindig, a támogatók és utánuk a focisták, majd a többiek viszonylag érkezési sorrendben. Örültem, hogy maradt egy órám, mert én is átöltöztem, és belebújtam a szokásos magassarkúba. Életemben összesen nem volt annyit rajtam magas cipő, mint amennyiszer az elmúlt két hónapban. A modellek már régen megérkeztek, őket kezelésbe vették a stylistok. Pontban kilenc órakor odasétáltam az ajtóhoz, hogy mindenkit személyesen köszöntsek. Mindenkinek örültem, de mikor megláttam Marcot nevetni kezdtem. Egy régebbi kollekció egyik darabját viselte, és büszkén mutogatta nekem. Imádtam érte, ahogy a többieket is szimplán a megjelenésükért.
Minden rendben ment az este folyamán, aminek nagyon örültem. Még a modellek közös felvonulása volt hátra, de az alatt nem lehet már semmi probléma. Az embereknek tetszett, amit láttak. Rápillanatottam a telefonomra, hogy megtudjam idővel hogy állunk, a kijelzőn viszont az óra helyett apa három nem fogadott hívását láttam meg. Nem foglalkoztam vele, hogy más dolgom lenne, rögtön visszahívtam, remélve, hogy nem anyával van gond, de szerencsére rögtön megnyugtatott. Megvártam, míg az összes modell vissza nem ért, aztán fogtam egy mikrofont, és a kifutóra sétáltam.
- Köszönöm mindenkinek, aki itt van. – Kis szünetet tartottam, hogy a tapsvihar elhalkuljon. – Remélem, jól érezték magukat. Nagyon rövid leszek. Először is szeretném megköszönni az egész stábnak, az összes dolgozónak, hogy újra hittek bennem – néztem körbe, mivel elszórva álldogáltak, és szerettem volna mindenkire ránézni, ha csak egy futó pillanatig is. – A Hugo Bossnál mindenki büszke lehet a teljesítményére. – Fogalmam sem volt róla, hogy anya vagy apa szokott-e ilyeneket mondani, de 99%-ban biztos voltam benne, hogy nem. Nem érdekelt, én nem ők voltam. Számomra ők nem csak ugráltatható robotok voltak, hanem emberek, egy nagycsalád tagjai. – Az előbb kaptam a hírt apától, hogy édesanyám felébredt a kómából. Hiszem, hogy mindannyiunk hite segítette ebben. Most pedig, ha nem veszik sértésnek, rohadok a kórházba. Köszönöm szépen!
Amilyen gyorsan csak lehetett lesétáltam a színpadról, hátul összeszedtem a cuccaimat, miközben a maradék feladatot kiosztottam a dolgozók között, aztán szaladva igyekeztem kifelé. A bejáratnál Basti már várt, megfogta a kezem, majd együtt indultunk meg a kórházba. Útközben elmeséltem neki, amit apa mondott. Ő is örült a hírnek. A bejártnál kitett, hogy minél gyorsabban anyánál legyek, ő pedig elment parkolni. Idegesen nyomogattam a lifthívó gombot, túl sok időnek tűnt, amíg odaért, pedig igazából nem lehetett fél perc sem. Végre valahára megérkeztem az ajtóhoz, és kis híján beestem. Apa anya mellett ült, miközben az orvosa különböző kérdéseket tett fel neki. Csendben maradtam, hogy ne zavarjam őket. Sőt, végül inkább ki is jöttem, és ott vártam Bastianra. Elmondhatatlanul megkönnyebbültem, örömömben a sírás kerülgetett, ami aztán ki is tört belőlem, amikor Basti megérkezett, és átöleltem. Igyekeztem abbahagyni, és mire a doki kijött, sikerült is. Bastian nem akart bejönni, hogy ne zavarjon, azonban nem hagytam neki. Amikor beléptünk anya mosolyogva nézett felénk.
- Sziasztok – mosolygott ránk. – Milyen jól néztek ki – jegyezte meg. – Merre voltatok?
- Szia, anya! – Segénykérően néztem Bastira. Nem ez volt a megfelelő alkalom, hogy előhozakodjak a hátuk mögött zajló eseményekkel.
- Az egyik barátomnak volt az eljegyzési partija, onnan jöttünk ide. Hogy van? – váltott témát csodálatosan rögtönző férjem.
- Hagyjuk a magázást, elvégre a lányom férje vagy. Jól vagyok, bár még kicsit össze vagyok zavarodva. Úgy érzem mintha fáradt lennék, pedig most aludtam át majdnem két teljes hónapot.
Teljesen ki volt cserélve, mintha nem is anya lett volna. Jó fej volt, viccelődős, és normálisan viselkedett mindenkivel.
- Szeretnék kettesben maradni egy picit veled – nézett rám, mire apáék kimentek a szobából. Leültem anya mellé az ágyra. – Nikki, remélem meg tudsz nekem bocsájtani azért, ahogyan viselkedtem veled. Tudom, hogy minden nap itt voltál, és nem emlékszem tisztán, de valamiért mégis érzem, tudom, hogy mennyire bántott ez téged. És talán sosem látszott, hogy valójában mennyire is szeretlek, de szeretlek, és bárhogy is döntöttél az életeddel kapcsolatban, boldog, férjezett nő vagy, és erre büszke lehetsz, mert én is az vagyok.
- Jaj, anya – fordultam el, mert attól tartottam, hogy megint elsírom magam. Vettem pár nagy levegőt, aztán visszafordultam. – Igen, minden nap itt voltam, és elmeséltem, hogy mi történt velem. Nagyon aggódtam, mert nekem is folyton az járt a fejembe, hogy sosem mutattam ki, hogy szeretlek. Nagyon sajnálom, hogy ennek meg kellett történnie ahhoz, hogy mind a ketten rájöjjünk erre.
Még egy ölelésre odahúzott magához, bár elég gyenge volt. Aggódtam, hogyha ezekre a dolgokra emlékszik, akkor a céggel kapcsolatos dolgokra is fog, de aztán nem hozta szóba, én pedig visszahívtam Bastiékat. Az orvos szerint még egy hétig legalább benn kell maradnia. Rendszeresen vizsgálni fogják, mert hosszú kóma után jelentkezhetnek más problémák, bár elég bizakodóak, mert így elsőre nem találtak nála semmi furcsát. A látógatási idő természetesen már este nyolckor lejárt, de ez alól mi kivételek voltunk. Itt is látszik, hogy mennyivel máshogy bánnak egy gazdagabbal, mint egy szegénnyel, és bár örültem, hogy bent lehettünk anyánál, ezt gerinctelennek és igazságtalannak éreztem. Még maradtunk egy darabig, de aztán úgy döntöttünk, hogy ideje lesz hazamenni, mert vezetni kell, és fárasztó napunk volt. Nem hiányzik, hogy ezúttal velünk történjen valami. Otthon már csak zuhanyozni, majd rögtön az ágyba esni volt erőm, de hosszú idő után most először tudtam magam tökéletesen kialudni.
Not a drive by 3.
Harmadik és egyben utolsó. Líviának nagyon szépen köszönöm a helyesírás ellenőrzést, lustaságom miatt, most megkértem őt. Most, hogy ezzel végeztem, már íródik a focis új része, igyekszem minél hamarabb feltenni. Jó olvasást!
Belenéztem a tükörbe, mielőtt kimentem volna a már öt perce várakozó fiúkhoz. Egy kék mini ruhát öltöttem magamra, amelynek nem volt pántja, és mell alatt egy fehér szalaggal volt körbefuttatva. Nem akartam sem kiöltözni, sem alulöltözni, ezért döntöttem végül emellett. Nem feszült rám, de nem volt túl bő se, mert azokat utálom, úgyhogy viszonylag semleges volt, illetve egy nem utolsó szempontnak is eleget tett: kényelmesen éreztem magam benne. Lábbelinek most nem magasat választottam, mert fogalmam sem volt, hogy mi a fiúk terve, azt meg nem akartam, hogy fájjon a lábam. Bár volt ideje hozzászokni, mégsem tette, így minden nap megszenvedtem vele. De ahogy mások mondanák: ez a nők átka. Bárcsak ez az egy lenne.
Liviával egyszerre léptünk ki a szobánkból, amin mindketten mosolyogni kezdtünk. Nem beszéltünk össze, a színvilág mégis egyezett. Ő azonban egy kicsit sportosabban öltözött fel, mint én, ugyanis farmer rövidnadrágot húzott kék tornacipővel, és ugyanolyan színű pólóval.
- Készen vagyunk – jelentettük be, aztán körbepusziltuk egymást.
- Ideje volt – jegyezte meg Marco.
Rajta fehér póló volt, fekete térdnadrággal és fehér sapkával, míg Mario megfordított fekete sapkában, fekete pólóban és szürke térdnaciban feszített. Ha így láttam volna meg először, egy percig sem gondolkodtam volna, hogy elmenjek-e vele. Bár határozottan jobb, hogy nem így történt. Akkor már rég elfelejtettük volna egymást, és csak egy lett volna a sok közül.
Még tinédzser koromban sok oldalt nézegettem a randevúkról. A legtöbb mindig azt mondta, hogy az ideális randi előre megbeszélt. Hogy tudjuk hova megyünk, mert úgy fel tudunk öltözni alkalomhoz illően. Nos, a mi négyesünk ezek szerint már az első lépést elrontotta. Minden cikk legvégére pedig oda volt írva, hogy tisztában kell lenni a másik szándékaival, például, hogy egy éjszakás, vagy komoly kapcsolatot szeretne-e a partnerünk. Ha listát írtam volna, emellé sem írhattam volna pipát. Azért remélem, nem torkollik majd katasztrófába.
- Hová megyünk? – kérdeztem meg, miután bezártam a bejárati ajtót, és letoltam a szememre a fejemen lévő napszemüveget. – Bocsánat, de megvakulok – magyaráztam mozdulatomat. Én is utáltam napszemüveges emberrel beszélgetni, mert nem láttam a szemét, de háromfős társaságomat úgy tűnt nem zavarja.
- Mikor voltatok állatkertben? – Marcot nem tanították meg, hogy kérdésre nem válaszolunk kérdéssel?
- Szerintem akkor, amikor apa elvitt még tíz éves koromban – válaszolt Liv, én pedig bólogattam. Körülbelül én is akkor.
- Remek. Akkor odamegyünk – mosolygott Marco. Áldottam az eszemet, amiért nem magassarkút vettem fel.
- Miért? Ennyire szeretitek az állatokat? – érdeklődtem, mivel furcsálltam a helyszínt.
- Igen, szeretem Marcot – ugratta barátját és csapattársát Mario.
Az út további részében kiveséztük az összes állatfajt. Kiderült, hogy Marionak a majom, Marconak pedig az oroszlán a kedvenc állata. A majmot nem tudta megmagyarázni, ezért aztán Marco visszaadta Marionak az előbbi szívatást, és közölte velünk, hogy azért szereti őket, mert szerelmes magába. Ezt persze hangos nevetés követte, amire Mario megjátszotta a sértődöttet, gondolom ürügyet találva arra, hogy egy kicsit leszakadjunk a Livia-Marco párostól. A négyfős sorból, kettő-kettő személyes lett, amit Mario úgy ért el, hogy a kezemnél fogva hátrébb húzott, azonban nem engedte el, miután rendeződtünk. Eszembe jutottak Livia szavai, mielőtt a srácok megérkeztek, miszerint ez arról szól, hogy megismerjük egymást, illetve a megváltozásom első lépése a mai nap. De nem akartam magamról beszélni, belegondolva nem is tudtam volna mit mondani. Nem célszerű randin előhozakodni az egyéjszakás kalandjaimmal, ami lehet, hogy a srác számaival is vetekedhet, nemde? Ezért inkább hagytam, hogy ő meséljen.
- Szóval, győzz meg, miért jó a foci? – vetettem fel a témát. Kezdetnek jó lesz.
Sosem néztem focit, mert nem érdekelt igazán. Kiskoromban apa sokat nézett, ezáltal tudtam néhány dolgot, később pedig a gimiben hallottam eredményeket, illetve amikor unottan kapcsolgattam a tévét, láttam pár másodpercet az éppen menő meccsekből, de sosem éreztem késztetést arra, hogy leüljek és 90 percig azt nézzem, ahogy pasik rohangálnak a labda után.
- Erről nem tudlak meggyőzni. Ha érdekel, akkor érzed, ha nem, akkor nem. De benevezek veled egy meccsnézésre – ajánlotta fel.
- Hm… majd megdumáljuk. Hány évesen kezdted?
- Anya szerint még a hasában – nevetett. – Amúgy oviban, aztán egyszer csak ott találtam magam Dortmundban és a válogatottban.
Még nem is merült bele a témába, de éreztem, hogy erről élete végig tudna beszélni, mert imádja, amit csinál. Remélem, hogy egyszer én is megtalálom azt, amit ilyen odaadással tudok csinálni. A változástréning kedvéért pedig ezt hangosan is kimondtam.
- Most nem csinálsz semmit?
- De, épp sétálok – lóbáltam meg a kezünket egy mosoly kíséretében. – Miután befejeztem a sulit, már eszeveszetten buliztam. Nem vállaltam el semmilyen munkát, mert tudtam, hogy nem végezném rendesen. Mondjuk ki, nem lettem volna megbízható. De azt hiszem, hogy ezen is változtatni fogok.
- Megbeszéltetek mindent? – bólintott fejével Livia felé.
- Igen. A kompromisszumok csodákra képesek.
Amikor megérkeztünk, Mario elengedte a kezem, hogy ki tudja fizetni a jegyet. Meglepődve tapasztaltam, hogy hiányzott a érintése, mégsem nyúltam a kezéért, mikor beléptünk az állatkert kapuján. Hogy a késztetést leküzdjem egy térképet vettem a kezembe, majd tanulmányozni kezdtem, bár annyira nem érdekelt, hogy mi merre van. Végül felnéztem, hogy megmondjam, merre menjünk, de tekintetem összeakadt Marioéval. Zavartam fordultam el, és értetlenül. Persze, a kezdeti nehézségek ellenére rájöttem, hogy nem rossz srác, sőt igazából borzalmasan aranyos, de megijesztett, hogy mennyire vonzódom hozzá. Hiába voltam már előtte rengetegszer férfivel, ő más volt, és ettől megijedtem.
- Menjünk, mielőtt megszöknek – siettem Marcoék után, és Livia mellé soroltam.
Lassan haladtunk állattól állatig, és amelyikeket lehetett, azokat meg is etettük. Egy pillanatra sem tágítottam Livia mellől, bár ez önző dolog volt tőlem. Tudtam, hogy sokkal szívesebben lenne Marcoval kettesben, de nem volt bátorságom újra Mariora nézni. Szerencsére a pillangóknál a két M azt mondta, hogy ők most nem jönnek be, így én Liviával megbeszélhettem aggályaimat, amíg a lepkék között sétáltunk.
- Csak lazán. Tudom, hogy eddig arról papoltam, változz meg, de próbálj Mariora is úgy tekinteni, mintha csak egyszeri alkalom lenne.
- Próbáltam, de nem tudok – nyavalyogtam.
- Nyugi! Aj, tudod, hogy nem vagyok jó tanácsadó – adta fel. – Csak… hagyd, hogy sodorjon az ár!
Bólintottam, aztán kimentünk, mert már túl sokáig időztünk bent. Livia megkérdezte merre megyünk tovább, mivel itt kétfelé ágazott az út, mire a két focista egyszerre vágta rá az ellentétes utat. Egy ideig érvelgettek, addig mi leültünk egy padra, mivel nekünk mindegy volt. Osztottak, szoroztak, aztán arra jutottak, hogy Marco menjen, amerre akar Liviával, és Mario is jön velem, amerre ő akar. Szorongásom ezután fokozódott, de próbáltam ellazulni, nézegetni az állatokat és élvezni a hangjukat. Ezek kicsit megnyugtattak.
- Nézzük meg a majometetést – kérte Mario olyan szépen nézve, hogyha nem tetszett volna, akkor is rögtön beleszerettem volna.
Beverekedtük magunkat a már gyülekező csoportba, hogy lássuk, mi történik, ne csak halljuk, de arra figyeltünk, hogy kisgyerekek elől ne takarjuk ki a képet. A férfi, aki gondozta Mario kedvenc állatait, közben beszélt a szokásaikról, és hogy tudják, mikor vannak ők a középpontban. Ennek remek példája volt az egyik majom, aki amint meglátta a népes tömeget tenni kezdte az agyát.
- Az a majom hasonlít valakire – néztem hátra Mariora, aki túl közel állt hozzám.
- Ó, ne is folytasd – nevetett, aztán mindketten visszafordultunk a jókedvű, immáron jóllakott állatokhoz.
Másodperceken belül a derekamon éreztem a kezét, ahogy átkarolt. Nem tudtam, hogyan reagáljak, de aztán Livia szavaira gondoltam, és hagytam maguktól alakulni a dolgokat. Nekidőltem a mellkasának, és úgy figyeltem tovább az eseményeket, amíg vége nem lett.
Mivel már körbejártuk az egész állatkertet, odasétáltunk a megbeszélt találkozó helyre.
- Különben, neked melyik állat áll legközelebb a szívedhez? Ha már én elárultam furcsa kedvencemet – mosolygott közben. Igazából egész végig mosolygott, de most nem az idegesítő vigyorával, hanem a zabálnivalóval, amitől nekem is felfelé görbült a szám.
- Hát az enyém elég átlagos: delfin.
- Tényleg? – Mintha felcsillanni láttam volna a szemét, ezért rákérdeztem, de válaszul csak a fejét rázta, hogy semmi fontos, így hát ráhagytam. – Szóval… én jól éreztem magam ma – mondta, mielőtt még odaértünk volna Liviáékhoz.
- Igen. Érdekes bepillantást nyerni az állatok életébe. – Fogalmam sincs, miért mondtam ezt. Legszívesebben azt mondtam volna, hogy egyik legjobb napom volt, hogy örülök, hogy megismertem, hogy adhattam magamból én is valami mást, mint amit a legtöbb embernek mutatok.
- Tudod, hogy nem erre gondoltam. – Nos, legalább azt elértem, hogy a nap folyamán először ne mosolyogjon.
- Én is jól éreztem magam – tuszkoltam ki végül magamból. Nem értettem, miért megy ennyire nehezen. Ez csak egy mondat, ami betűkből áll, amiket a számmal kell formázni. Nincs benne semmi bonyolult… és mégis.
Amikor összetalálkoztunk egymással, készítettünk egy csoportképet, aztán elindultunk hazafele. Marco és Mario elkísértek minket, miközben megkaptam mindkettejük számát, természetesen ők is az enyémet. Reméltem, hogy Mario fel fog hívni, mert tudtam, hogy én nem fogom.
Későn értünk haza, mivel eleve későn indultunk, mindezt azért, hogy ne zaklassák a fiúkat a rajongóik, aminek végül is megvolt az eredménye, mert egyetlen egybe sem botlottunk bele. Különösen tetszett Marioban, hogy nem tétovázik, nem áll szerencsétlenül előtted, azon gondolkodva, hogyan köszönjön el. Nekem ez csak jó volt, mert ha nekem kellett volna dönteni, valószínű ott állunk reggelig, ide-oda lépkedve. Ő nagyszerűen megoldotta a helyzetet. A szám sarkába adott puszit, így aztán az nem volt sem csók, sem egyszerű puszi. Áldom az eszét, bár legszívesebben letepertem volna. Mielőtt végleg eltettük volna magunkat másnapra, megbeszéltük, kivel mi volt, hogy alakulnak a dolgok. Nekik minden bizonnyal hamarabb össze fog jönni a dolog, mert mindketten szókimondóbbak, és esküszöm, hogy az ég is egymásnak teremtette őket. Amíg nem voltak velünk, elcsattant köztük pár csók, ami egyáltalán nem lepett meg, és a búcsúzásuk is jelenősen hosszabbra sikeredett, mint a miénk, Livia állítása szerint azonban, még nincsenek együtt. Próbáltam meggyőzni, hogy általában azok csókolóznak, akik járnak, na meg én, de ez megint más téma, mégis ragaszkodott az állításához, mert számára egy kapcsolat ott kezdődik, hogy kimondják. Újabb dolog, amiben nem értünk egyet. Néha nagyon béna tud lenni az a beszélgetés, amiben végül kijelentik, hogy igen együttvannak, ezért én szeretem kerülni. Bár ebben sincs sok gyakorlatom. Legutóbb kilencedikben volt barátom, akkor egy évnél kicsivel tovább, de kiderült, hogy az elején többször is megcsalt, amiért nem feküdtem le vele. Utána döntöttem el, hogy egyik férfi sem fog érdekelni, mert egyik sem érdemli meg. És félek… mert nem tudom, hogy Mario megérdemli-e. Ha biztos akarok benne lenni, hogy nem csinálnak belőlem megint bolondot, talán nem egy neves focistával kéne kezdenem, akit körbeugrálnak a rajongó lányok, és aki az első találkozásunkkor, csak egy kiadós szexre vágyott, mindenféle érzelemtől mentesen. De hát mit beszélek? Én is pontosan azt akarom, akartam. Ha kettőnket nézzük, lehet inkább neki kéne félnie, mert még csak most térek rá a helyes útra. Nem is értem, miért akarna ő terelgetni, egyáltalán akar-e? Talán jobb is volt, hogy a telefonom üzenetet jelezve rezegni kezdett. Ki tudja, a végén hova lyukadok ki végül, mert ha én gondolkozok, akkor ott már baj van.
Kitaláltam a következő randinkat. M:-)Először elmosolyodtam, aztán újra gondolkodni kezdtem. Tudja, hogy nyert ügye van, mert az üzenetben egy darab kérdés sem volt. Szimplán kijelentette, hogy lesz következő, ezért újabb elismerés jár neki. Valószínűleg tudja, hogyha választási lehetőséget ad, akkor a saját hülyeségem miatt valamiért visszakozok. Nem hagyott menekülési útvonalat. Ez viszont a másik oldalról nézve aggasztó. Már ilyen hamar írt, mi van, ha semmi levegőm nem lesz mellette, ha összejövünk? Nekem kell valamennyi szabadság, különben megfojt az egész kapcsolat, és feladom. Ilyen szempontból meg jó, hogy focista. Sok a dolga, ezért nem lesz rám mindig ideje. Valószínűleg fontosabb lesz a karriere, mint én. Állj! Kiabálta végre egy hang a fejemben. Abba kell hagynom! Saját magamat zavarom össze. Egyszer rábeszélem magam, rögtön azután le. Ez így nem jó. Bárcsak aludnék már, akkor kikapcsol az agyam, és nem fárasztom magamat a saját hülyeségeimmel.
Valamikor, magam sem tudom pontosan, mikor, de két idióta gondolatmenet között végre beléptem az álmok kapuján, ahol hét kellemes órát töltöttem el. Nem mondanám, hogy kialudtam magam, de legalább egy kicsivel pozitívabban láttam a dolgokat, mint elalvás előtt. Pizsamában, álmosan sétáltam ki a konyhába, hogy kapucsínóval ébresszem fel magam. Minden reggel próbálkoztam ezzel a módszerrel, de minden alkalom után rájöttem, hogy fikarcnyit sem segít. De azért nem adom fel.
- Szia – köszönt Marco, amikor leértem.
- Mi? Mit keresel itt? – ijedten néztem szét. Mario is itt van? Hangosan azonban nem kérdeztem meg.
- Szabadnapom van, úgyhogy Liviával töltöm a napot. Nem igazán vagyok a lassú kapcsolatok híve – magyarázta.
- De hol van Liv?
- Kiment a mosdóba, gondolom mindjárt itt lesz.
- Jó, én visszamegyek és kipofozom magam – fordultam vissza a szobám irányába, de mielőtt eltűntem volna az ajtó mögött, még kihajoltam. – Ha már itt vagy, hasznosítsd magad. Csinálj nekem kapucsínót!
Felöltöztem, és a fürdőben megmosakodtam, majd újra kimentem, immáron teljesen ébren. Elvettem a bögrét, amiben a koffeintartalmú nedű volt, és ahogy szoktam, gyorsan megittam. Ellentétben velem Livia az övét még mindig kiskanállal kavargatta, anélkül, hogy ivott volna belőle. Órákig tudta kortyolgatni, és minded nyelés után alaposan megkavarta.
- Mario üzeni, hogy délre itt lesz, addig készülj el – adta át az üzenetet Marco, amit megköszöntem, de azért érdeklődtem afelől, hová megyünk. – Nem mondom meg, de ha az érdekel, mit vegyél fel, akkor mindegy, mert ott úgyis át kell öltöznöd.
Furcsán néztem rá, hiszen a válaszával még jobban összezavart. Elképzelni nem tudtam, hogy mit tervezett mára, de aztán feladtam, hogy kiszedjem Marcból. Inkább bementem a szobába, és kikészítettem egy ruhát, amit majd felveszek. Lustaságom határtalansága miatt azonban ezután az ágyra vetettem magam és a tévét kezdtem bámulni. A Sky sporton épp egy Dortmund meccs ismétlése ment. Gondoltam, ha már van onnan két ismerősöm, egy kicsit tájékozódom. Végül annyira belemerültem, hogy fél tizenkettőkor ijedten ugrottam fel, és kapkodni kezdtem. Beleugrottam a felül fekete, alul lila színű ruhába, amelynek a közepén egy díszcipzár futott végig, aztán kihúztam a szemem alul és felül is lilával. A hajamat a melegre tekintettel egyszerűen felfogtam, majd büszkén néztem a tükörbe, mert időben elkészültem. A csengő megszólalásával egyszerre nyitottam ki a szobaajtómat. A gerlepár egyáltalán nem gondolt arra, hogy esetleg ajtót nyit, bár lehet nem is hallották, mert annyira belefeledkeztek egymás kényeztetésébe, ezért én sétáltam oda, hogy beengedjem Mariot.
- Még kell egy fél perc, sietek – ígértem neki, aztán elszaladtam a mosdóba, hogy út közben ne legyen rá gondom.
Visszafelé menet belebújtam a cipőmbe is, ami ma is lapos volt, és odaszóltam Liviáéknak.
- Tiétek a ház, isten tudja mennyi időre. Használjátok ki a lehetőséget, de kérlek, ne a konyhában, és ne olyan helyen, ahol utána én még járok.
Kezükkel intettek, amivel jóformán azt kérdezték, miért vagyunk még mindig itt, ezért jobbnak láttam végre elindulni.
- Nagyon jól nézel ki, és nagyon kíváncsi vagyok, hogy ez a cipzár csak dísz-e – utalt a ruhámon lévő díszítőelemre.
- Talán később megtudod – válaszoltam, aztán elindultunk, isten tudja, hogy hová.
Ma nem gyalog mentünk, hanem kocsival, aminek elmondása szerint több oka is volt. Az egyik a borzalmas meleg, a másik, hogy messze van, a harmadik, hogy így beszélgethetünk anélkül, hogy bárki figyelne minket az utcán. Utóbbiba rögtön bele is kezdtünk. Ott folytattuk, ahol tegnap abbahagytuk, és bár nem szerettem magamról mesélni, most megerőszakoltam magam, és elmondtam olyan dolgokat is, amiket csak Livia tud, na meg sajnos Heidi. Ő is mesélt pár személyes infót, ami nem tenne jót neki, ha a sajtó fülébe jutna. Jó érzéssel töltött el, hogy megbízik bennem.
- Most már elmondod, hova megyünk? – Elővettem a legszebb nézésemet és mosolyomat, de nem abból a fából faragták, hogy megenyhüljön.
- Tíz perc és megtudod. Addig még bírd ki valahogy, te kis kíváncsi. – Láthatólag jól mulatott rajtam, aztán a váltóról a combomra csúsztatta a kezét. Ezzel a maradék kis időre elterelte a figyelmemet arról a tényezőről, hogy nem tudtam, hova megyünk.
- Már tudom – nevettem fel. – Most meg fogsz ölni. Különben mivel magyarázod, hogy elmondtad az egyik legnagyobb titkod?
- Nem nézel te túl sok filmet? Különben megérkeztünk – mutatott előre, ahol egy hatalmas kapu volt, rajta pedig díszes felirat: Delfinárium.
- Ez… komoly? – néztem rá meglepetten.
- Remélem, örülsz. Azt mondtad ezek a kedvenc állataid. Itt úszhatsz is velük.
- Igen, a kedvenceim, mert szépek, de… félek tőlük. – Kíváncsi voltam erre, mit reagál.
- Hát ezt… nem tudtam – válaszolta végül kis gondolkodás után, de aztán kirobbant belőlem a nevetés. Kikötöttem az övet, és jóformán a nyakába ugrottam.
- El ne hidd. Gyerekkorom óta ez az egyik legnagyobb álmom. Köszönöm.
- A szívrohamot hoztad rám, de akkor örülök, hogy én váltom valóra az álmodat.
- Lehet, hogy nem csak ezt az álmom fogod valóra váltani – dünnyögtem, de mikor visszakérdezett, nem fejtettem ki bővebben a témát. – Menjünk, nem bírok várni.
Kerestünk egy parkolóhelyet, majd besétáltunk. Először csak körbesétáltuk a helyet, megnéztük a medencéket, aztán kettőkor kezdődött egy bemutató, amelyen nem csak delfinek szerepeltek, hanem fókák és bálnák is. Hihetetlen, hogy a hatalmas bálna ennyire engedelmes, pedig keresztbe lenyelhetné az idomárát. Nagyon tetszett a bemutató, ahogy a delfinek a vízből kiugráltak, ahogy a fókák labdával játszottak, és más számos, különböző, betanított dolgot csináltak, de legjobban a testközeli élményeket vártam, amire rögtön a bemutató után mentünk. Szerencsénk volt, mert a legtöbb ember ekkor ment el ebédelni, mi viszont megcseréltük egy kicsit a tevékenységeinket, hogy ne kelljen órákig sorban állni, míg sorra kerülünk. Mario kifizette a horribilis összeget, ami után rögtön azon kezdtem gondolkodni, hogy fizetem neki ezt vissza, de tudtam, hogy majd megtalálom a módját, még ha ő ellenkezik is ellene. Aztán kaptunk egy gumis úszócuccot, amit fel kellett vegyünk, mielőtt bementünk a világ legédesebb állataihoz. Három delfin volt a medencében, mi ketten meg a gondozó, hogy először ellásson minket néhány hasznos tanáccsal, majd később csak megfigyelőként legyen jelen a medence szélénél. A medencében töltött idő minden percét élveztem. Úgy éreztem magam, mint tíz évesen, amikor először jártam a vidámparkban, csak annyiban volt más, hogy ma nem a szüleim, hanem egy srác tett boldoggá, és magamnak is be kell vallanom, szerelmessé, és ez az érzés még mindig megijesztett, de nem hagytam, hogy ezt a napot a gondolataim tegyék tönkre.
- Nagyon szépen köszönöm – fordultam Mariohoz immáron visszaöltözve a saját ruhánkba. Szemeimből előbukott néhány örömkönny, amiket Mario törölt le az arcomról.
- Ugyan. Gyere, menjünk, mert még nem végeztünk!
Most sem mondta el, hová tartunk, de beültünk a kocsiba, és újabb egy órás utazás vette kezdetét, ami alatt kitartóan próbáltam kitalálni, hova megyünk. Egészen addig csak csendben mosolygott, amíg meg nem álltunk. A környéken semmi érdekeset nem fedeztem fel. Egyszerű házak mellett álltunk, szóval végleg nem tudtam, vajon hol vagyunk, azon kívül, hogy Dortmundban.
- Nem bírom tovább. Hogy lehet így nézni? – nézett rám nevetve. – Hozzám jöttünk. Annyi probléma van, hogy én a szüleimmel lakok, viszont csak ötre érnek haza, addig még van időnk. Beszélgetni.
- Beszélgetni? – kérdeztem vissza.
- Vagy amit akarsz - rántotta meg a vállát.
Közben kiszálltunk, és a kapuhoz sétáltunk, amit kulccsal akart kinyitni, de nem volt bezárva. Most már nem csak én voltam kíváncsi, hanem ő is úgy lépett be, hiszen tudni akarta, ki van otthon. Levettük a cipőnket, aztán gyorsan bejártuk a házat, amit alaposan megnéztem. Egyszerű volt, de szép, és végtelen tisztaság uralkodott mindenhol, kivéve a három srác szobájában, ugyanis Marionak van két testvére.
- Még van egy szint, valószínű ott lesz valamelyik tesóm is. Megvársz itt, vagy lejössz?
- Lemegyek – válaszoltam, aztán követni kezdtem.
Mi a fene lehet a pincében? Viszonylag hamar megkaptam a választ. Összesen huszonhárom lépcsőfok után egy kis focipályát láttam meg, amin elmosolyodtam. Jellemző. A pálya közepén pedig egy szőke srác dekázott.
- Felix – szólította meg Mario. – Neked mit mondtam?
- Be se mutatsz? – kérdezett vissza a szöszi. – Felix vagyok, a legkisebb családtag – fintorgott pozíciója miatt, de aztán újra visszatért az arcára a mosoly, ami határozottan hasonlított Marioéra.
- Lena – mutatkoztam be én is, amit Mario még türelmesen megvárt, aztán újra feltette az első kérdését.
- Szóval, mit mondtam?
- Összevesztünk haverommal, úgyhogy hazajöttem. Nyugalom, itt maradok, és nem fogok zavarni.
- Ajánlom is – borzolta össze a haját Mario, aztán megfogta a kezem, és a lépcső felé fordult.
- Ilyenkor utállak – kiabált utána Felix duzzogva, aztán megigazította tönkretett haját.
Felfelé is megszámoltam a lépcsőfokokat, természetesen eggyel sem lett kevesebb, mint amennyi három perce volt. Nem azért számolgattam, mert unatkoztam, hanem mert el akartam terelni a figyelmem arról a tényről, hogy most felmegyünk, és kettesben leszünk. Egész nap figyeltem, és annyira vágytam rá, tényleg akartam. Nem voltam benne biztos, hogy türtőztetni tudom magam, ha arra lenne szükség. A szobájába mentünk, ahol az ágy két szélére ültünk le. Egy darabig néztem, próbáltam magamban dúdolni egy dalt, verset mondani, de a himnusz sorait nem tudtam volna előadni, annyira rajta járt az eszem. Végül nem én cselekedtem először. Közelebb ült, és miután nem látott tiltakozást a szemeimben, megcsókolt. Szó szerint faltuk egymás száját, az időérzékem valahol félúton elhagytam, úgyhogy fogalmam sincs meddig csókolóztunk különböző pozícióban, míg kicsit lenyugodtunk, és finomabbra váltottunk. Először ő szabadult meg a pólójától, majd rólam is lekerült a ruhám. Egymást simogatva hámoztuk le a maradék anyagot is magunkról. Nem tudtam vele betelni, mindenhol meg akartam érinteni, ahogy ő engem. Ahol keze elhaladt úgy éreztem, égek, a pillantása is perzselt, de figyelt rám. Nem olyan volt, mint először, nem olyan, mint másokkal. Ez más volt, több egy egyszerű szexnél. Éreztem, hogy szeretem, és tudtam, hogy az érzelmeim viszonozva vannak. Láttam a szemében, abból, ahogy rám nézett, ahogy megérintett. Sosem éreztem még ilyet, de az embernek a zsigereiben van, hogy ösztönösen felismerje.
- Elkérhetem a telefonod töltőjét? Az enyém… - Felix lépett be a szobába, aztán, mikor rájött, minek a kellős közepébe csöppent, inkább csendben maradt. – Hát ő… ne zavartassátok magatokat – hátrált ki, aztán visszacsukta az ajtót, de addigra mi már lemásztunk egymásról, és magunkra húztuk a paplant.
- Meg fogom ölni – sziszegte a fogai között Mario, mire belőlem kitört a nevetés.
- Hagyd már. Szerintem halál édes fejet vágott. Látott már ilyet?
- Hát nem tudom. Filmbe biztos – kezdett ő is vigyorogni.
- Talán jobb is így – motyogtam végül. – Tettek helyett inkább beszélnünk kéne pár dologról.
- Egyetértek, de azért belefért volna, nem? Az első alkalommal is megzavartak, most is. Kezdem azt hinni, hogy sosem fog összejönni.
- Dehogyisnem. Csak lehet a fentiek is azt akarják, hogy előbb tisztázzunk pár dolgot. – Nem tudom, honnan lett a nagy önbizalmam. Mióta ismerem, ettől a beszélgetéstől félek, most mégis minden félelmem elpárolgott. Sokan mondják, hogy a szex jó feszültségoldó, de ennyire nem hiszem.
- Oké. Akkor mondjuk, kezdem én, elvégre én vagyok a srác, de ha akarod te, akkor… - Megráztam a fejemet. Jobb, ha előbb elmondja ő, amit akar, így véletlen sem keveredek olyan helyzetbe, hogy teljesen félreértettem mindent. – Marco mesélt rólad, és mikor mondta, hogy ott vagy, rögtön lecsaptam a lehetőségre. Nem tőle hallottam először rólad, és igazából kíváncsi voltam, hogy mitől vagy olyan nagy szám. Azt gondoltam, tetszeni fog az a stílus, amit akkor este mutattam, vagy mondjuk, hogy játszottam, de időközben rájöttem, hogy mégsem. Nagyon meglepett, és kíváncsi voltam, akkor milyen vagy. Mert egyáltalán nem olyan, mint amilyennek képzeltelek. Meg akartalak ismerni, és nyilván ez nem két nap lesz, de amit eddig láttam, az bőven elég ahhoz, hogy el tudjam dönteni, mit akarok. Amit akarok, az pedig te vagy.
- Jó, most megnyugodtam, hogy nem kell átfogalmaznom a kis monológomat. Szóval, hát igen… egyáltalán nem jött be az a stílus, de amikor belógtunk a kertbe, már egészen érdekeltél. Mindig azt kerestem, aki mást nyújt nekem, mint a többi, de a veled töltött két nap, és a mai, be nem fejezett ügyünk rádöbbentett, hogy amíg csak kalandról van szó, addig mindenki egyforma lesz. Az együttlét attól a plusztól lesz jobb, amit te most megadtál nekem. Viszont félek, mert volt egy barátom, igaz nagyon régen volt már, de nem feküdtem le vele, ezért megcsalt. Ezután kezdtem átlépkedni a férfiakon, és attól tartok, hogy újra megtörténik. Nem azért mondom, mert kinézem belőled, de valljuk be, hogy a világ minden városában van legalább egy lány, aki érted áhítozik, én pedig nem tudom, hogy meddig leszek számodra érdekes. Szóval, akárhová mész, mindig vár... – próbáltam valami értelmes dolgot kerekíteni ebből az összevisszaságból, de Mario egy csókkal elhallgattatott. Elmosolyodtam. – Jó, befogtam.
- Remek. Akkor van még mit megbeszélnünk, vagy folytathatjuk, amit félbehagytunk?
- Hát… most akkor… mi...?
- Igen – mosolygott. – Azt hiszem, elmondhatod magadról, hogy barátod van.
- És erről tudhat a világ? – kotyogtam közbe.
- Ó, ne rontsd el, kérlek – nyavalygott, miközben a fejét a nyakamba fúrta. Láttam, hogy nem szeretne most ilyen dolgokkal foglalkozni, ezért nem piszkáltam tovább. Inkább frissítettem az emlékezetét, hogy tudja, hol is hagytuk abba, majd onnan folytattuk.
Kicsit később lementünk, hogy szóljunk Felixnek, hogy újra egyedül marad a házban, mert mi átmegyünk hozzánk, hogy ellenőrizzem egyben van-e még a ház, vagy Liviáék lebontották. Mire lementünk, már a másik tesóját is ott találtuk, aki kiköpött olyan volt, mint Mario, csak még gyerekesebb kinézete volt. Neki is bemutatkoztam, majd célszerűnek láttam lelépni, mert valószínűleg Felix elmesélte, amit látott, így Fabian igencsak vigyorogva nézett ránk. Újra kocsiba ültünk, és most hozzánk hajtottunk. Az ajtón belépve elkiabáltuk magunkat, hogy senkit ne érjen kellemetlen meglepetés, de meglepetésünkre a nappaliban ültek, hiánytalan öltözetben. Liviával egymásra mosolyogtunk, és egyszerre emeltük fel párjainkkal összekulcsolt kezünket, jelezve, hogy igen, együtt vagyunk. Bármivel is jár majd, bárhogy is alakul, együtt vagyunk. És ha esetleg rosszul is alakulna, legalább megpróbáltuk. Hátrafordultam, kezeimet a nyakára kulcsoltam és boldogan megcsókoltam.
Belenéztem a tükörbe, mielőtt kimentem volna a már öt perce várakozó fiúkhoz. Egy kék mini ruhát öltöttem magamra, amelynek nem volt pántja, és mell alatt egy fehér szalaggal volt körbefuttatva. Nem akartam sem kiöltözni, sem alulöltözni, ezért döntöttem végül emellett. Nem feszült rám, de nem volt túl bő se, mert azokat utálom, úgyhogy viszonylag semleges volt, illetve egy nem utolsó szempontnak is eleget tett: kényelmesen éreztem magam benne. Lábbelinek most nem magasat választottam, mert fogalmam sem volt, hogy mi a fiúk terve, azt meg nem akartam, hogy fájjon a lábam. Bár volt ideje hozzászokni, mégsem tette, így minden nap megszenvedtem vele. De ahogy mások mondanák: ez a nők átka. Bárcsak ez az egy lenne.
Liviával egyszerre léptünk ki a szobánkból, amin mindketten mosolyogni kezdtünk. Nem beszéltünk össze, a színvilág mégis egyezett. Ő azonban egy kicsit sportosabban öltözött fel, mint én, ugyanis farmer rövidnadrágot húzott kék tornacipővel, és ugyanolyan színű pólóval.
- Készen vagyunk – jelentettük be, aztán körbepusziltuk egymást.
- Ideje volt – jegyezte meg Marco.
Rajta fehér póló volt, fekete térdnadrággal és fehér sapkával, míg Mario megfordított fekete sapkában, fekete pólóban és szürke térdnaciban feszített. Ha így láttam volna meg először, egy percig sem gondolkodtam volna, hogy elmenjek-e vele. Bár határozottan jobb, hogy nem így történt. Akkor már rég elfelejtettük volna egymást, és csak egy lett volna a sok közül.
Még tinédzser koromban sok oldalt nézegettem a randevúkról. A legtöbb mindig azt mondta, hogy az ideális randi előre megbeszélt. Hogy tudjuk hova megyünk, mert úgy fel tudunk öltözni alkalomhoz illően. Nos, a mi négyesünk ezek szerint már az első lépést elrontotta. Minden cikk legvégére pedig oda volt írva, hogy tisztában kell lenni a másik szándékaival, például, hogy egy éjszakás, vagy komoly kapcsolatot szeretne-e a partnerünk. Ha listát írtam volna, emellé sem írhattam volna pipát. Azért remélem, nem torkollik majd katasztrófába.
- Hová megyünk? – kérdeztem meg, miután bezártam a bejárati ajtót, és letoltam a szememre a fejemen lévő napszemüveget. – Bocsánat, de megvakulok – magyaráztam mozdulatomat. Én is utáltam napszemüveges emberrel beszélgetni, mert nem láttam a szemét, de háromfős társaságomat úgy tűnt nem zavarja.
- Mikor voltatok állatkertben? – Marcot nem tanították meg, hogy kérdésre nem válaszolunk kérdéssel?
- Szerintem akkor, amikor apa elvitt még tíz éves koromban – válaszolt Liv, én pedig bólogattam. Körülbelül én is akkor.
- Remek. Akkor odamegyünk – mosolygott Marco. Áldottam az eszemet, amiért nem magassarkút vettem fel.
- Miért? Ennyire szeretitek az állatokat? – érdeklődtem, mivel furcsálltam a helyszínt.
- Igen, szeretem Marcot – ugratta barátját és csapattársát Mario.
Az út további részében kiveséztük az összes állatfajt. Kiderült, hogy Marionak a majom, Marconak pedig az oroszlán a kedvenc állata. A majmot nem tudta megmagyarázni, ezért aztán Marco visszaadta Marionak az előbbi szívatást, és közölte velünk, hogy azért szereti őket, mert szerelmes magába. Ezt persze hangos nevetés követte, amire Mario megjátszotta a sértődöttet, gondolom ürügyet találva arra, hogy egy kicsit leszakadjunk a Livia-Marco párostól. A négyfős sorból, kettő-kettő személyes lett, amit Mario úgy ért el, hogy a kezemnél fogva hátrébb húzott, azonban nem engedte el, miután rendeződtünk. Eszembe jutottak Livia szavai, mielőtt a srácok megérkeztek, miszerint ez arról szól, hogy megismerjük egymást, illetve a megváltozásom első lépése a mai nap. De nem akartam magamról beszélni, belegondolva nem is tudtam volna mit mondani. Nem célszerű randin előhozakodni az egyéjszakás kalandjaimmal, ami lehet, hogy a srác számaival is vetekedhet, nemde? Ezért inkább hagytam, hogy ő meséljen.
- Szóval, győzz meg, miért jó a foci? – vetettem fel a témát. Kezdetnek jó lesz.
Sosem néztem focit, mert nem érdekelt igazán. Kiskoromban apa sokat nézett, ezáltal tudtam néhány dolgot, később pedig a gimiben hallottam eredményeket, illetve amikor unottan kapcsolgattam a tévét, láttam pár másodpercet az éppen menő meccsekből, de sosem éreztem késztetést arra, hogy leüljek és 90 percig azt nézzem, ahogy pasik rohangálnak a labda után.
- Erről nem tudlak meggyőzni. Ha érdekel, akkor érzed, ha nem, akkor nem. De benevezek veled egy meccsnézésre – ajánlotta fel.
- Hm… majd megdumáljuk. Hány évesen kezdted?
- Anya szerint még a hasában – nevetett. – Amúgy oviban, aztán egyszer csak ott találtam magam Dortmundban és a válogatottban.
Még nem is merült bele a témába, de éreztem, hogy erről élete végig tudna beszélni, mert imádja, amit csinál. Remélem, hogy egyszer én is megtalálom azt, amit ilyen odaadással tudok csinálni. A változástréning kedvéért pedig ezt hangosan is kimondtam.
- Most nem csinálsz semmit?
- De, épp sétálok – lóbáltam meg a kezünket egy mosoly kíséretében. – Miután befejeztem a sulit, már eszeveszetten buliztam. Nem vállaltam el semmilyen munkát, mert tudtam, hogy nem végezném rendesen. Mondjuk ki, nem lettem volna megbízható. De azt hiszem, hogy ezen is változtatni fogok.
- Megbeszéltetek mindent? – bólintott fejével Livia felé.
- Igen. A kompromisszumok csodákra képesek.
Amikor megérkeztünk, Mario elengedte a kezem, hogy ki tudja fizetni a jegyet. Meglepődve tapasztaltam, hogy hiányzott a érintése, mégsem nyúltam a kezéért, mikor beléptünk az állatkert kapuján. Hogy a késztetést leküzdjem egy térképet vettem a kezembe, majd tanulmányozni kezdtem, bár annyira nem érdekelt, hogy mi merre van. Végül felnéztem, hogy megmondjam, merre menjünk, de tekintetem összeakadt Marioéval. Zavartam fordultam el, és értetlenül. Persze, a kezdeti nehézségek ellenére rájöttem, hogy nem rossz srác, sőt igazából borzalmasan aranyos, de megijesztett, hogy mennyire vonzódom hozzá. Hiába voltam már előtte rengetegszer férfivel, ő más volt, és ettől megijedtem.
- Menjünk, mielőtt megszöknek – siettem Marcoék után, és Livia mellé soroltam.
Lassan haladtunk állattól állatig, és amelyikeket lehetett, azokat meg is etettük. Egy pillanatra sem tágítottam Livia mellől, bár ez önző dolog volt tőlem. Tudtam, hogy sokkal szívesebben lenne Marcoval kettesben, de nem volt bátorságom újra Mariora nézni. Szerencsére a pillangóknál a két M azt mondta, hogy ők most nem jönnek be, így én Liviával megbeszélhettem aggályaimat, amíg a lepkék között sétáltunk.
- Csak lazán. Tudom, hogy eddig arról papoltam, változz meg, de próbálj Mariora is úgy tekinteni, mintha csak egyszeri alkalom lenne.
- Próbáltam, de nem tudok – nyavalyogtam.
- Nyugi! Aj, tudod, hogy nem vagyok jó tanácsadó – adta fel. – Csak… hagyd, hogy sodorjon az ár!
Bólintottam, aztán kimentünk, mert már túl sokáig időztünk bent. Livia megkérdezte merre megyünk tovább, mivel itt kétfelé ágazott az út, mire a két focista egyszerre vágta rá az ellentétes utat. Egy ideig érvelgettek, addig mi leültünk egy padra, mivel nekünk mindegy volt. Osztottak, szoroztak, aztán arra jutottak, hogy Marco menjen, amerre akar Liviával, és Mario is jön velem, amerre ő akar. Szorongásom ezután fokozódott, de próbáltam ellazulni, nézegetni az állatokat és élvezni a hangjukat. Ezek kicsit megnyugtattak.
- Nézzük meg a majometetést – kérte Mario olyan szépen nézve, hogyha nem tetszett volna, akkor is rögtön beleszerettem volna.
Beverekedtük magunkat a már gyülekező csoportba, hogy lássuk, mi történik, ne csak halljuk, de arra figyeltünk, hogy kisgyerekek elől ne takarjuk ki a képet. A férfi, aki gondozta Mario kedvenc állatait, közben beszélt a szokásaikról, és hogy tudják, mikor vannak ők a középpontban. Ennek remek példája volt az egyik majom, aki amint meglátta a népes tömeget tenni kezdte az agyát.
- Az a majom hasonlít valakire – néztem hátra Mariora, aki túl közel állt hozzám.
- Ó, ne is folytasd – nevetett, aztán mindketten visszafordultunk a jókedvű, immáron jóllakott állatokhoz.
Másodperceken belül a derekamon éreztem a kezét, ahogy átkarolt. Nem tudtam, hogyan reagáljak, de aztán Livia szavaira gondoltam, és hagytam maguktól alakulni a dolgokat. Nekidőltem a mellkasának, és úgy figyeltem tovább az eseményeket, amíg vége nem lett.
Mivel már körbejártuk az egész állatkertet, odasétáltunk a megbeszélt találkozó helyre.
- Különben, neked melyik állat áll legközelebb a szívedhez? Ha már én elárultam furcsa kedvencemet – mosolygott közben. Igazából egész végig mosolygott, de most nem az idegesítő vigyorával, hanem a zabálnivalóval, amitől nekem is felfelé görbült a szám.
- Hát az enyém elég átlagos: delfin.
- Tényleg? – Mintha felcsillanni láttam volna a szemét, ezért rákérdeztem, de válaszul csak a fejét rázta, hogy semmi fontos, így hát ráhagytam. – Szóval… én jól éreztem magam ma – mondta, mielőtt még odaértünk volna Liviáékhoz.
- Igen. Érdekes bepillantást nyerni az állatok életébe. – Fogalmam sincs, miért mondtam ezt. Legszívesebben azt mondtam volna, hogy egyik legjobb napom volt, hogy örülök, hogy megismertem, hogy adhattam magamból én is valami mást, mint amit a legtöbb embernek mutatok.
- Tudod, hogy nem erre gondoltam. – Nos, legalább azt elértem, hogy a nap folyamán először ne mosolyogjon.
- Én is jól éreztem magam – tuszkoltam ki végül magamból. Nem értettem, miért megy ennyire nehezen. Ez csak egy mondat, ami betűkből áll, amiket a számmal kell formázni. Nincs benne semmi bonyolult… és mégis.
Amikor összetalálkoztunk egymással, készítettünk egy csoportképet, aztán elindultunk hazafele. Marco és Mario elkísértek minket, miközben megkaptam mindkettejük számát, természetesen ők is az enyémet. Reméltem, hogy Mario fel fog hívni, mert tudtam, hogy én nem fogom.
Későn értünk haza, mivel eleve későn indultunk, mindezt azért, hogy ne zaklassák a fiúkat a rajongóik, aminek végül is megvolt az eredménye, mert egyetlen egybe sem botlottunk bele. Különösen tetszett Marioban, hogy nem tétovázik, nem áll szerencsétlenül előtted, azon gondolkodva, hogyan köszönjön el. Nekem ez csak jó volt, mert ha nekem kellett volna dönteni, valószínű ott állunk reggelig, ide-oda lépkedve. Ő nagyszerűen megoldotta a helyzetet. A szám sarkába adott puszit, így aztán az nem volt sem csók, sem egyszerű puszi. Áldom az eszét, bár legszívesebben letepertem volna. Mielőtt végleg eltettük volna magunkat másnapra, megbeszéltük, kivel mi volt, hogy alakulnak a dolgok. Nekik minden bizonnyal hamarabb össze fog jönni a dolog, mert mindketten szókimondóbbak, és esküszöm, hogy az ég is egymásnak teremtette őket. Amíg nem voltak velünk, elcsattant köztük pár csók, ami egyáltalán nem lepett meg, és a búcsúzásuk is jelenősen hosszabbra sikeredett, mint a miénk, Livia állítása szerint azonban, még nincsenek együtt. Próbáltam meggyőzni, hogy általában azok csókolóznak, akik járnak, na meg én, de ez megint más téma, mégis ragaszkodott az állításához, mert számára egy kapcsolat ott kezdődik, hogy kimondják. Újabb dolog, amiben nem értünk egyet. Néha nagyon béna tud lenni az a beszélgetés, amiben végül kijelentik, hogy igen együttvannak, ezért én szeretem kerülni. Bár ebben sincs sok gyakorlatom. Legutóbb kilencedikben volt barátom, akkor egy évnél kicsivel tovább, de kiderült, hogy az elején többször is megcsalt, amiért nem feküdtem le vele. Utána döntöttem el, hogy egyik férfi sem fog érdekelni, mert egyik sem érdemli meg. És félek… mert nem tudom, hogy Mario megérdemli-e. Ha biztos akarok benne lenni, hogy nem csinálnak belőlem megint bolondot, talán nem egy neves focistával kéne kezdenem, akit körbeugrálnak a rajongó lányok, és aki az első találkozásunkkor, csak egy kiadós szexre vágyott, mindenféle érzelemtől mentesen. De hát mit beszélek? Én is pontosan azt akarom, akartam. Ha kettőnket nézzük, lehet inkább neki kéne félnie, mert még csak most térek rá a helyes útra. Nem is értem, miért akarna ő terelgetni, egyáltalán akar-e? Talán jobb is volt, hogy a telefonom üzenetet jelezve rezegni kezdett. Ki tudja, a végén hova lyukadok ki végül, mert ha én gondolkozok, akkor ott már baj van.
Kitaláltam a következő randinkat. M:-)Először elmosolyodtam, aztán újra gondolkodni kezdtem. Tudja, hogy nyert ügye van, mert az üzenetben egy darab kérdés sem volt. Szimplán kijelentette, hogy lesz következő, ezért újabb elismerés jár neki. Valószínűleg tudja, hogyha választási lehetőséget ad, akkor a saját hülyeségem miatt valamiért visszakozok. Nem hagyott menekülési útvonalat. Ez viszont a másik oldalról nézve aggasztó. Már ilyen hamar írt, mi van, ha semmi levegőm nem lesz mellette, ha összejövünk? Nekem kell valamennyi szabadság, különben megfojt az egész kapcsolat, és feladom. Ilyen szempontból meg jó, hogy focista. Sok a dolga, ezért nem lesz rám mindig ideje. Valószínűleg fontosabb lesz a karriere, mint én. Állj! Kiabálta végre egy hang a fejemben. Abba kell hagynom! Saját magamat zavarom össze. Egyszer rábeszélem magam, rögtön azután le. Ez így nem jó. Bárcsak aludnék már, akkor kikapcsol az agyam, és nem fárasztom magamat a saját hülyeségeimmel.
Valamikor, magam sem tudom pontosan, mikor, de két idióta gondolatmenet között végre beléptem az álmok kapuján, ahol hét kellemes órát töltöttem el. Nem mondanám, hogy kialudtam magam, de legalább egy kicsivel pozitívabban láttam a dolgokat, mint elalvás előtt. Pizsamában, álmosan sétáltam ki a konyhába, hogy kapucsínóval ébresszem fel magam. Minden reggel próbálkoztam ezzel a módszerrel, de minden alkalom után rájöttem, hogy fikarcnyit sem segít. De azért nem adom fel.
- Szia – köszönt Marco, amikor leértem.
- Mi? Mit keresel itt? – ijedten néztem szét. Mario is itt van? Hangosan azonban nem kérdeztem meg.
- Szabadnapom van, úgyhogy Liviával töltöm a napot. Nem igazán vagyok a lassú kapcsolatok híve – magyarázta.
- De hol van Liv?
- Kiment a mosdóba, gondolom mindjárt itt lesz.
- Jó, én visszamegyek és kipofozom magam – fordultam vissza a szobám irányába, de mielőtt eltűntem volna az ajtó mögött, még kihajoltam. – Ha már itt vagy, hasznosítsd magad. Csinálj nekem kapucsínót!
Felöltöztem, és a fürdőben megmosakodtam, majd újra kimentem, immáron teljesen ébren. Elvettem a bögrét, amiben a koffeintartalmú nedű volt, és ahogy szoktam, gyorsan megittam. Ellentétben velem Livia az övét még mindig kiskanállal kavargatta, anélkül, hogy ivott volna belőle. Órákig tudta kortyolgatni, és minded nyelés után alaposan megkavarta.
- Mario üzeni, hogy délre itt lesz, addig készülj el – adta át az üzenetet Marco, amit megköszöntem, de azért érdeklődtem afelől, hová megyünk. – Nem mondom meg, de ha az érdekel, mit vegyél fel, akkor mindegy, mert ott úgyis át kell öltöznöd.
Furcsán néztem rá, hiszen a válaszával még jobban összezavart. Elképzelni nem tudtam, hogy mit tervezett mára, de aztán feladtam, hogy kiszedjem Marcból. Inkább bementem a szobába, és kikészítettem egy ruhát, amit majd felveszek. Lustaságom határtalansága miatt azonban ezután az ágyra vetettem magam és a tévét kezdtem bámulni. A Sky sporton épp egy Dortmund meccs ismétlése ment. Gondoltam, ha már van onnan két ismerősöm, egy kicsit tájékozódom. Végül annyira belemerültem, hogy fél tizenkettőkor ijedten ugrottam fel, és kapkodni kezdtem. Beleugrottam a felül fekete, alul lila színű ruhába, amelynek a közepén egy díszcipzár futott végig, aztán kihúztam a szemem alul és felül is lilával. A hajamat a melegre tekintettel egyszerűen felfogtam, majd büszkén néztem a tükörbe, mert időben elkészültem. A csengő megszólalásával egyszerre nyitottam ki a szobaajtómat. A gerlepár egyáltalán nem gondolt arra, hogy esetleg ajtót nyit, bár lehet nem is hallották, mert annyira belefeledkeztek egymás kényeztetésébe, ezért én sétáltam oda, hogy beengedjem Mariot.
- Még kell egy fél perc, sietek – ígértem neki, aztán elszaladtam a mosdóba, hogy út közben ne legyen rá gondom.
Visszafelé menet belebújtam a cipőmbe is, ami ma is lapos volt, és odaszóltam Liviáéknak.
- Tiétek a ház, isten tudja mennyi időre. Használjátok ki a lehetőséget, de kérlek, ne a konyhában, és ne olyan helyen, ahol utána én még járok.
Kezükkel intettek, amivel jóformán azt kérdezték, miért vagyunk még mindig itt, ezért jobbnak láttam végre elindulni.
- Nagyon jól nézel ki, és nagyon kíváncsi vagyok, hogy ez a cipzár csak dísz-e – utalt a ruhámon lévő díszítőelemre.
- Talán később megtudod – válaszoltam, aztán elindultunk, isten tudja, hogy hová.
Ma nem gyalog mentünk, hanem kocsival, aminek elmondása szerint több oka is volt. Az egyik a borzalmas meleg, a másik, hogy messze van, a harmadik, hogy így beszélgethetünk anélkül, hogy bárki figyelne minket az utcán. Utóbbiba rögtön bele is kezdtünk. Ott folytattuk, ahol tegnap abbahagytuk, és bár nem szerettem magamról mesélni, most megerőszakoltam magam, és elmondtam olyan dolgokat is, amiket csak Livia tud, na meg sajnos Heidi. Ő is mesélt pár személyes infót, ami nem tenne jót neki, ha a sajtó fülébe jutna. Jó érzéssel töltött el, hogy megbízik bennem.
- Most már elmondod, hova megyünk? – Elővettem a legszebb nézésemet és mosolyomat, de nem abból a fából faragták, hogy megenyhüljön.
- Tíz perc és megtudod. Addig még bírd ki valahogy, te kis kíváncsi. – Láthatólag jól mulatott rajtam, aztán a váltóról a combomra csúsztatta a kezét. Ezzel a maradék kis időre elterelte a figyelmemet arról a tényezőről, hogy nem tudtam, hova megyünk.
- Már tudom – nevettem fel. – Most meg fogsz ölni. Különben mivel magyarázod, hogy elmondtad az egyik legnagyobb titkod?
- Nem nézel te túl sok filmet? Különben megérkeztünk – mutatott előre, ahol egy hatalmas kapu volt, rajta pedig díszes felirat: Delfinárium.
- Ez… komoly? – néztem rá meglepetten.
- Remélem, örülsz. Azt mondtad ezek a kedvenc állataid. Itt úszhatsz is velük.
- Igen, a kedvenceim, mert szépek, de… félek tőlük. – Kíváncsi voltam erre, mit reagál.
- Hát ezt… nem tudtam – válaszolta végül kis gondolkodás után, de aztán kirobbant belőlem a nevetés. Kikötöttem az övet, és jóformán a nyakába ugrottam.
- El ne hidd. Gyerekkorom óta ez az egyik legnagyobb álmom. Köszönöm.
- A szívrohamot hoztad rám, de akkor örülök, hogy én váltom valóra az álmodat.
- Lehet, hogy nem csak ezt az álmom fogod valóra váltani – dünnyögtem, de mikor visszakérdezett, nem fejtettem ki bővebben a témát. – Menjünk, nem bírok várni.
Kerestünk egy parkolóhelyet, majd besétáltunk. Először csak körbesétáltuk a helyet, megnéztük a medencéket, aztán kettőkor kezdődött egy bemutató, amelyen nem csak delfinek szerepeltek, hanem fókák és bálnák is. Hihetetlen, hogy a hatalmas bálna ennyire engedelmes, pedig keresztbe lenyelhetné az idomárát. Nagyon tetszett a bemutató, ahogy a delfinek a vízből kiugráltak, ahogy a fókák labdával játszottak, és más számos, különböző, betanított dolgot csináltak, de legjobban a testközeli élményeket vártam, amire rögtön a bemutató után mentünk. Szerencsénk volt, mert a legtöbb ember ekkor ment el ebédelni, mi viszont megcseréltük egy kicsit a tevékenységeinket, hogy ne kelljen órákig sorban állni, míg sorra kerülünk. Mario kifizette a horribilis összeget, ami után rögtön azon kezdtem gondolkodni, hogy fizetem neki ezt vissza, de tudtam, hogy majd megtalálom a módját, még ha ő ellenkezik is ellene. Aztán kaptunk egy gumis úszócuccot, amit fel kellett vegyünk, mielőtt bementünk a világ legédesebb állataihoz. Három delfin volt a medencében, mi ketten meg a gondozó, hogy először ellásson minket néhány hasznos tanáccsal, majd később csak megfigyelőként legyen jelen a medence szélénél. A medencében töltött idő minden percét élveztem. Úgy éreztem magam, mint tíz évesen, amikor először jártam a vidámparkban, csak annyiban volt más, hogy ma nem a szüleim, hanem egy srác tett boldoggá, és magamnak is be kell vallanom, szerelmessé, és ez az érzés még mindig megijesztett, de nem hagytam, hogy ezt a napot a gondolataim tegyék tönkre.
- Nagyon szépen köszönöm – fordultam Mariohoz immáron visszaöltözve a saját ruhánkba. Szemeimből előbukott néhány örömkönny, amiket Mario törölt le az arcomról.
- Ugyan. Gyere, menjünk, mert még nem végeztünk!
Most sem mondta el, hová tartunk, de beültünk a kocsiba, és újabb egy órás utazás vette kezdetét, ami alatt kitartóan próbáltam kitalálni, hova megyünk. Egészen addig csak csendben mosolygott, amíg meg nem álltunk. A környéken semmi érdekeset nem fedeztem fel. Egyszerű házak mellett álltunk, szóval végleg nem tudtam, vajon hol vagyunk, azon kívül, hogy Dortmundban.
- Nem bírom tovább. Hogy lehet így nézni? – nézett rám nevetve. – Hozzám jöttünk. Annyi probléma van, hogy én a szüleimmel lakok, viszont csak ötre érnek haza, addig még van időnk. Beszélgetni.
- Beszélgetni? – kérdeztem vissza.
- Vagy amit akarsz - rántotta meg a vállát.
Közben kiszálltunk, és a kapuhoz sétáltunk, amit kulccsal akart kinyitni, de nem volt bezárva. Most már nem csak én voltam kíváncsi, hanem ő is úgy lépett be, hiszen tudni akarta, ki van otthon. Levettük a cipőnket, aztán gyorsan bejártuk a házat, amit alaposan megnéztem. Egyszerű volt, de szép, és végtelen tisztaság uralkodott mindenhol, kivéve a három srác szobájában, ugyanis Marionak van két testvére.
- Még van egy szint, valószínű ott lesz valamelyik tesóm is. Megvársz itt, vagy lejössz?
- Lemegyek – válaszoltam, aztán követni kezdtem.
Mi a fene lehet a pincében? Viszonylag hamar megkaptam a választ. Összesen huszonhárom lépcsőfok után egy kis focipályát láttam meg, amin elmosolyodtam. Jellemző. A pálya közepén pedig egy szőke srác dekázott.
- Felix – szólította meg Mario. – Neked mit mondtam?
- Be se mutatsz? – kérdezett vissza a szöszi. – Felix vagyok, a legkisebb családtag – fintorgott pozíciója miatt, de aztán újra visszatért az arcára a mosoly, ami határozottan hasonlított Marioéra.
- Lena – mutatkoztam be én is, amit Mario még türelmesen megvárt, aztán újra feltette az első kérdését.
- Szóval, mit mondtam?
- Összevesztünk haverommal, úgyhogy hazajöttem. Nyugalom, itt maradok, és nem fogok zavarni.
- Ajánlom is – borzolta össze a haját Mario, aztán megfogta a kezem, és a lépcső felé fordult.
- Ilyenkor utállak – kiabált utána Felix duzzogva, aztán megigazította tönkretett haját.
Felfelé is megszámoltam a lépcsőfokokat, természetesen eggyel sem lett kevesebb, mint amennyi három perce volt. Nem azért számolgattam, mert unatkoztam, hanem mert el akartam terelni a figyelmem arról a tényről, hogy most felmegyünk, és kettesben leszünk. Egész nap figyeltem, és annyira vágytam rá, tényleg akartam. Nem voltam benne biztos, hogy türtőztetni tudom magam, ha arra lenne szükség. A szobájába mentünk, ahol az ágy két szélére ültünk le. Egy darabig néztem, próbáltam magamban dúdolni egy dalt, verset mondani, de a himnusz sorait nem tudtam volna előadni, annyira rajta járt az eszem. Végül nem én cselekedtem először. Közelebb ült, és miután nem látott tiltakozást a szemeimben, megcsókolt. Szó szerint faltuk egymás száját, az időérzékem valahol félúton elhagytam, úgyhogy fogalmam sincs meddig csókolóztunk különböző pozícióban, míg kicsit lenyugodtunk, és finomabbra váltottunk. Először ő szabadult meg a pólójától, majd rólam is lekerült a ruhám. Egymást simogatva hámoztuk le a maradék anyagot is magunkról. Nem tudtam vele betelni, mindenhol meg akartam érinteni, ahogy ő engem. Ahol keze elhaladt úgy éreztem, égek, a pillantása is perzselt, de figyelt rám. Nem olyan volt, mint először, nem olyan, mint másokkal. Ez más volt, több egy egyszerű szexnél. Éreztem, hogy szeretem, és tudtam, hogy az érzelmeim viszonozva vannak. Láttam a szemében, abból, ahogy rám nézett, ahogy megérintett. Sosem éreztem még ilyet, de az embernek a zsigereiben van, hogy ösztönösen felismerje.
- Elkérhetem a telefonod töltőjét? Az enyém… - Felix lépett be a szobába, aztán, mikor rájött, minek a kellős közepébe csöppent, inkább csendben maradt. – Hát ő… ne zavartassátok magatokat – hátrált ki, aztán visszacsukta az ajtót, de addigra mi már lemásztunk egymásról, és magunkra húztuk a paplant.
- Meg fogom ölni – sziszegte a fogai között Mario, mire belőlem kitört a nevetés.
- Hagyd már. Szerintem halál édes fejet vágott. Látott már ilyet?
- Hát nem tudom. Filmbe biztos – kezdett ő is vigyorogni.
- Talán jobb is így – motyogtam végül. – Tettek helyett inkább beszélnünk kéne pár dologról.
- Egyetértek, de azért belefért volna, nem? Az első alkalommal is megzavartak, most is. Kezdem azt hinni, hogy sosem fog összejönni.
- Dehogyisnem. Csak lehet a fentiek is azt akarják, hogy előbb tisztázzunk pár dolgot. – Nem tudom, honnan lett a nagy önbizalmam. Mióta ismerem, ettől a beszélgetéstől félek, most mégis minden félelmem elpárolgott. Sokan mondják, hogy a szex jó feszültségoldó, de ennyire nem hiszem.
- Oké. Akkor mondjuk, kezdem én, elvégre én vagyok a srác, de ha akarod te, akkor… - Megráztam a fejemet. Jobb, ha előbb elmondja ő, amit akar, így véletlen sem keveredek olyan helyzetbe, hogy teljesen félreértettem mindent. – Marco mesélt rólad, és mikor mondta, hogy ott vagy, rögtön lecsaptam a lehetőségre. Nem tőle hallottam először rólad, és igazából kíváncsi voltam, hogy mitől vagy olyan nagy szám. Azt gondoltam, tetszeni fog az a stílus, amit akkor este mutattam, vagy mondjuk, hogy játszottam, de időközben rájöttem, hogy mégsem. Nagyon meglepett, és kíváncsi voltam, akkor milyen vagy. Mert egyáltalán nem olyan, mint amilyennek képzeltelek. Meg akartalak ismerni, és nyilván ez nem két nap lesz, de amit eddig láttam, az bőven elég ahhoz, hogy el tudjam dönteni, mit akarok. Amit akarok, az pedig te vagy.
- Jó, most megnyugodtam, hogy nem kell átfogalmaznom a kis monológomat. Szóval, hát igen… egyáltalán nem jött be az a stílus, de amikor belógtunk a kertbe, már egészen érdekeltél. Mindig azt kerestem, aki mást nyújt nekem, mint a többi, de a veled töltött két nap, és a mai, be nem fejezett ügyünk rádöbbentett, hogy amíg csak kalandról van szó, addig mindenki egyforma lesz. Az együttlét attól a plusztól lesz jobb, amit te most megadtál nekem. Viszont félek, mert volt egy barátom, igaz nagyon régen volt már, de nem feküdtem le vele, ezért megcsalt. Ezután kezdtem átlépkedni a férfiakon, és attól tartok, hogy újra megtörténik. Nem azért mondom, mert kinézem belőled, de valljuk be, hogy a világ minden városában van legalább egy lány, aki érted áhítozik, én pedig nem tudom, hogy meddig leszek számodra érdekes. Szóval, akárhová mész, mindig vár... – próbáltam valami értelmes dolgot kerekíteni ebből az összevisszaságból, de Mario egy csókkal elhallgattatott. Elmosolyodtam. – Jó, befogtam.
- Remek. Akkor van még mit megbeszélnünk, vagy folytathatjuk, amit félbehagytunk?
- Hát… most akkor… mi...?
- Igen – mosolygott. – Azt hiszem, elmondhatod magadról, hogy barátod van.
- És erről tudhat a világ? – kotyogtam közbe.
- Ó, ne rontsd el, kérlek – nyavalygott, miközben a fejét a nyakamba fúrta. Láttam, hogy nem szeretne most ilyen dolgokkal foglalkozni, ezért nem piszkáltam tovább. Inkább frissítettem az emlékezetét, hogy tudja, hol is hagytuk abba, majd onnan folytattuk.
Kicsit később lementünk, hogy szóljunk Felixnek, hogy újra egyedül marad a házban, mert mi átmegyünk hozzánk, hogy ellenőrizzem egyben van-e még a ház, vagy Liviáék lebontották. Mire lementünk, már a másik tesóját is ott találtuk, aki kiköpött olyan volt, mint Mario, csak még gyerekesebb kinézete volt. Neki is bemutatkoztam, majd célszerűnek láttam lelépni, mert valószínűleg Felix elmesélte, amit látott, így Fabian igencsak vigyorogva nézett ránk. Újra kocsiba ültünk, és most hozzánk hajtottunk. Az ajtón belépve elkiabáltuk magunkat, hogy senkit ne érjen kellemetlen meglepetés, de meglepetésünkre a nappaliban ültek, hiánytalan öltözetben. Liviával egymásra mosolyogtunk, és egyszerre emeltük fel párjainkkal összekulcsolt kezünket, jelezve, hogy igen, együtt vagyunk. Bármivel is jár majd, bárhogy is alakul, együtt vagyunk. És ha esetleg rosszul is alakulna, legalább megpróbáltuk. Hátrafordultam, kezeimet a nyakára kulcsoltam és boldogan megcsókoltam.
Not a drive by 2.
Sziasztok! Itt van a novella következő része. Még lesz egy, aztán utána visszatérek az eredeti történethez:)
Kikerestem Heidi számát a telefonból. Szerencsére nem töröltem ki a névjegyzékből, ezért most áldottam a lustaságomat.
- Lena? Komolyan te vagy?
- Szia, Heidi! Igen.
Kikerestem Heidi számát a telefonból. Szerencsére nem töröltem ki a névjegyzékből, ezért most áldottam a lustaságomat.
- Lena? Komolyan te vagy?
- Szia, Heidi! Igen.
- Azt hittem, sosem állsz már velem szóba.
- Felejtsük el! Régen történt, már nem fog megváltozni. Az jó emberek meg tudnak bocsájtani – dünnyögtem. – Nem jössz ma át?
- Livianak nem probléma?
- Semmi köze hozzá, hogy kit hozok ide. Fél óra múlva tudsz jönni?
- Igen, ott leszek – ígérte, aztán elköszöntünk, majd bontottuk a vonalat.
Gyorsan rendbe raktam a szobát, hogy mire megérkezik, ne papírhalmok és morzsadarabkák várják. Fél óra pontosan elég volt ezeknek a sarokba dobálása, ágy alá söprése, aztán már szaladhattam is az ajtóhoz, hogy a megszólaló csengő után kinyissam. Figyeltem, ahogy Livia kidugja a fejét az ajtón, de arról a pillanatról lemaradtam, amikor meglátta, hogy kit engedek be. Üdvözöltem Heidit, aztán visszanéztem Livia felé, akinek az arcán csalódottságtól gyűlöletig minden átfutott. Liv előtt Heidi volt a legjobb barátnőm, akinek mindent elmondtam. Akkor még nem folytattam olyan életmódot, mint most. A családommal laktam, és megvoltak a magam tinédzserkori problémái, amik közül egyet Heidi kifecsegett. Egy nappal később, már az egész suli rajtam csámcsogott, Heidi pedig azt hajtogatta, hogy mivel nem mondtam, hogy titok, nem is sejtette. Ebben különben igaza van, sosem mondtam neki, de azt gondoltam, hogy fel tudja mérni, mi az, amit elmondhat másoknak, és mi az, amit nem. A nagy felhajtás közepette kezdett Livia közeledni felém. Nem ítélkezett, és ha kellett ki is állt mellettem. Először nem akartam a bizalmamba engedni, nem akartam még egyszer úgy járni, mint Heidivel, de rájöttem, hogy attól, mert valaki megette ezt velem, nem retteghetek egész életembe végig, hogy mikor történik meg legközelebb. Mindig lesznek emberek, akik cserbenhagynak, akik átvágnak vagy kihasználnak, de ha nem tanuljuk meg ezeket kezelni, nem fogunk boldogan élni. Heidi erre tanított meg, úgyhogy valamilyen szinten köszönettel tartozom neki. Akkoriban jött Bene is a suliba, nem értette, hogy mi a probléma forrása, és én mondtam el neki személyesen. Nem foglalkozott vele, velünk lógott, bevezetett a bulik világába, és innentől már tudjátok a történet többi részét. Livia utálta és mai napig utálja volt legjobb barátnőmet, aki közben próbált olyanná válni, mint mi. Egy apró hiba csúszott viszont a számításaiba, mégpedig, hogy míg minket megszerettek a városban, addig őt a város legnagyobb könnyűvérű nőcskéjeként tartották számon.
Miután Livia vetett egy megvető pillantást párosunk felé, becsukta az ajtót.
- Tényleg nem akarom, hogy baj legyen.
- Ugyan már! Ha valakinek itt van rá oka, hogy haragudjon rád, az én vagyok, de én nem teszem. Majd ő is túllép ezen a témán.
- Köszönöm, hogy adsz még egy esélyt – mosolygott, de én nem akartam erről beszélni, mert közelében sem járt az igazságnak. Igazából kicsit büszke is voltam magamra, hogy visszavágtam Liviának, de csalódtam is magamban, amiért Heidit felhasználom a célom eléréséhez. De ha azt nézzük, neki is tartoztam még egy bosszúhadjárattal, úgyhogy akkor miért ne csapjak le két legyet egy csapással?
- Mit csináljunk? – Kérdésem nem azért hangzott el, mert mindenképpen vele szerettem volna programokat tervezni, csak a témát szerettem volna más csőbe terelni.
- Szerintem csak beszélgessünk. Hogy teltek az elmúlt évek?
Általános dolgokról kezdtem el mesélni, véletlenül sem kotyogtam ki ellenem felhasználható, teljesen bizalmas, magánjellegű dolgokat. Így például, hogy nem tanultam tovább, csak egy gagyi szakképesítést szereztem, de még nem vitt rá a lélek, hogy dolgozni kezdjek. Inkább bulizni jártam, sokkal felszabadultabb vagyok, ha nincs semmi kötöttség az életemben. Néhány viccesebb éjszakát is beleszőttem a történetben, de a tegnapit kihagytam. Túl friss volt még, szerettem ilyenkor magamnak megtartani az élményeket. Úgy gondoltam, bőven elég ennyi felszínes dolog rólam, ezért megkértem meséljen ő, de a csengőszó félbeszakította már az első szavánál. Kíváncsi voltam ki az, mert én nem hívtam senki mást, ezért csendben vártam az ajtó felé fordulva, hogy miután Livia kinyitja az ajtót, meglássam ki a számomra váratlan vendég. Az előbbi kifejezést értsétek szó szerint, illetve tegyétek többes számba, mivel két személy köszönt oda, mikor meglátott minket. Az egyik Marco volt a másik pedig Mario. Nem hiszem el, hogy Livia visszavág Heidi miatt. Nagyon jól tudja, hogy szándékosan nem mondtam meg Götzének a lakcímem, erre idehívja. Van egy átka az együttélésnek, mégpedig, hogy a lakótárs ellesi a jó bosszúterveket. De azért a tanítvány most nem fogja túlnőni a mesterét.
- Sztárvendégek is vannak? – ficergett a székén Heidi igazgatottan.
- Ezek szerint. – Válaszomba kevesebb öröm szorult, mint a kérdésbe.
- Sziasztok – hajolt oda hozzám két pusziért Mario, mire összehúztam a szemöldökömet. Ennek mi baja van? – Csatlakozom, jó? Hagyom had beszélgessenek egymással – intett Marcoék fele.
- Nem arról volt szó, hogy békén hagysz, ha…?
- De nem történt meg – vonta meg a vállát. – Nálam ez még nem szex.
- Ó, fúj. Lehetnél diszkrétebb – kotyogott közbe Heidi, mintha maximum tizenkét éves lenne, akinek a szex gondolata még undorító. Mindketten egyszerre fordultunk felé, jelentőségteljes pillantással, amiben azaz üzenet állt, hogy fogja be.
- De lefeküdtünk egymással, szóval szia. – Lezártnak tekintettem a Götze témát, úgyhogy visszafordultam Heidihez.
- Holnap nem megyünk el sétálni? – hajolt be elém Mario, hogy rá figyeljek, ne régi barátnőmre.
Bambán néztem rá, szerintem még a szám is szétnyílt meglepődöttségembe. Mit gondolt, hogy a nyakába ugrom, és boldogan azt mondom neki, vele akarom leélni az egész életemet? Hát tévedett. Senkivel nem akarok egy életet eltölteni. Túl rövid ahhoz, hogy egyetlen egy dolgot csináljak, hogy egyetlen egy emberrel legyek. A sétálás pedig már az első rosszjel, főleg, ha egy Mariohoz hasonló srác kéri. Esélytelen, hogy elmenjek vele. Most azonnal el is felejtheti.
- Szia, Mario! – Felálltam és a vállánál fogva az ajtó felé fordítottam. – Boldogíts valaki mást az én keserítésem helyett. – Megbocsájtasz egy percre? – néztem Heidi felé, aki egy bólintással adta tudtomra, hogy ő jól elvan egyedül is.
Livia szobájáig meg se álltam, sőt igazából még ott sem. Úgy mentem be az ajtón, mintha ott se lett volna. Az sem érdekelt, hogy Marco szájából kell kiszednem, de azonnal számon akartam kérni. A meglepettség erejétől nem tiltakozott. Csak akkor kapcsolt, amikor már az ajtó másik oldalán álltunk. Kitépte a kezét az enyémből, és monoton hangom közölte, hogy most azonnal engedjem el.
- Talán járnom kéne bokszolni, hogy ilyenkor meg tudjalak verni.
- Nem érdekel, hogy hova és miért mész. Nem érdekel, amíg veled kapcsolatos. De a marios húzással elástad magad nálam.
- Ó, mert Heidi szép húzás volt. Ja, bocs! Te bármit megtehetsz.
- Az én házamba – hangsúlyoztam ki az én szót – igenis azt hívok meg, akit akarok.
A házat még a szüleim vették nekem, Livia pedig annyit volt itt, hogy szinte itt lakott, végül ide is költözött a kényelem kedvéért. Minden hónapban felajánlotta, hogy beszáll a rezsibe, de sosem fogadtam el tőle, úgyhogy ezt semmiféleképpen nem vághattam volna a fejéhez.
- Én… elmegyek – reagálta le az előző mondatomat lehajtott fejjel.
- Nem mész sehová, anélkül, hogy ezt megbeszéljük.
- Nem engedsz el, mert nem akarsz egyedül maradni. Félsz, hogy soha senki nem fog majd elviselni, mi?
Hangjából áradt a megvetés, a gúny és hallottam, hogy megremeg a hangja. Remek, még sírja is el magát. Nem fog meghatni a krokodilkönnyeivel.
- Ne tartsd már magad ennyire fontosnak. Nem csak te vagy nekem. Ott van például Bene is.
- Aha, amíg meg nem adod magad, és szét nem teszed neki a lábad. Utána neki se fogsz kelleni.
- Talán mégis menned kellene – mondtam rezzenéstelen arccal.
- Minden rendben? – jelent meg egyik oldalról Heidi és Mario, a másikról pedig Marco.
- Nem. Heidi, hogy gondolod, hogy azután, amit tettél, ide mersz jönni? – támadta rögtön Livia. Csajbunyó lesz, már előre látom.
- Az előbb, ha jól hallottam, azt mondtátok, hogy ez Lena háza. Akkor fogok elmenni, ha ő küldd el – jelentette ki.
- Lányok, hagyjátok abba! Ennek semmi értelme – próbálta menteni az egyre forrósodó helyzetet Marco.
- Én is itt lakok, és ha azt mondom, elmész, akkor már itt sem vagy.
Livia a hajánál fogva kezdte az ajtó felé irányítani Heidit, aki persze nem tűrte, és megkezdődött visítozós hajtépés. Megvakartam a tarkómat, miközben vártam, hogy ebből mi lesz. Hagytam, Livia hagy élje ki magát, így legalább lenyugszik. A két M viszont nem sokáig állt tétlenül, szétszedték a két lányt, majd kijelentették, hogy ezt itt és most meg fogjuk beszélni. Mind a hárman duzzogva ültünk le az asztalhoz, és meredten bámultuk az asztallapot. Eszem ágában sem volt bocsánatot kérni, és úgy tűnt Liviának sem. Heidi pedig Heidi volt. Neki, ha meg is fordult volna a fejében, akkor sem ismerte volna be. Marco hozott egy plusz széket, mert csak négy szék volt az asztal köré helyezve, majd leült. Hamar megunták a csendet, és beszélgetni kezdtek egymással, míg mi továbbra is némán ültünk. Végül én szólaltam meg elsőnek.
- Heidi, neked haza kellene menned. Semmi közöd nincs ahhoz, hogy balhézunk. Különben is hülye ötlet volt téged idehívni. Nem bocsájtottam meg, és nem is fogok – vontam meg a vállam, aztán hátradőltem, mint aki jól végezte dolgát.
Heidi sértődötten állt fel, motyogott valamit arról, hogy még mindig túl naiv, hozzáteszem, ebben igaza van. De van ez így, néhányan sosem fognak megváltozni, és ő ebbe a kategóriába tartozik.
- Meddig fogtok itt ülni? – kérdezte Livia a srácoktól. Mi továbbra sem szóltunk egymáshoz.
- Amíg meg nem beszélitek. Ha kell, ideköltözünk.
- Kezdhetitek – morogtam.
Remek. Vagy elviselem Herr Unalmasvagyokazágyban-t és Herr Szépamosolyomdobdleabugyid-ot vagy most megbeszéljük Liviával. Az óra kattogása mellett azonban volt időm ezt alaposan átgondolni. Illetve nem csak ezt, hanem magát az egész helyzetet is. Ha már Livia is úgy látja, hogy túl sok, amit csinálok, akkor kénytelen vagyok egy kis önelemzést tartani. Az elmúlt két hónapban tizenhárom sráccal voltam, másnak lehet, hogy egész életében jut ennyi. Aludni körülbelül csak minden második nap tudok, folyton pörgök, és a múlt hónapba még egy tablettát is elfogadtam egy sráctól. Az túlzás volt, ezt rögtön másnap reggel beláttam, és azóta nem is élek vele. A tizenháromból körülbelül ötre nem emlékszem tisztán a sok alkohol miatt. Lehet, hogy ebből is visszább kellene vennem. De arra nem vagyok hajlandó, hogy megvonjam magamtól a férfiakat. Viszont attól mert nem fekszem le mindenkivel, aki egy kicsit is megmozgatja a fantáziámat, nem kell búcsút mondani a pasiktól. Itt van például Mario, aki elhívott sétálni. Mástól esetleg elfogadhatnám, kicsit ismerkednénk, és csak azután történne meg a dolog. Habár akkor meg mindegy, hogy lefekszem vele, és nem beszélünk többet vagy húzom az időt fecsegéssel, lefekszek vele és utána nem látom soha többé. Á, sehogy se jó ez.
- Tényleg ribancnak tartasz? – kérdeztem meg végül Liviától, de nem úgy nézett ki, mint aki rövid időn belül válaszolni fog, úgyhogy Mario felé fordultam. – Az vagyok?
- Nem ismerlek – tért ki a válaszadás alól, viszont ezt én egy igennek vettem. – De szívesen megismernélek… - Most rajtam volt a sor, hogy kikerüljem a választ.
- Marco, szerinted is?
- Szerintem hagynod kellene, hogy az emberek megismerjenek. A tényleges valódat, nem azt, akit mutatsz. – Az első értelmes mondatot tőle kaptam, de miért látott ő ennyire belém?
- Nem vagy kurva – szólalt meg végül Livia is. – De vissza kell venned egy kicsit. És ha összeveszünk, nem tervelhetsz ki kicsinyes bosszút. Szerintem ebből már kinőttünk.
- Látjátok? Megy ez nektek – tárta szét a karjait Mario, és elégedetten dőlt hátra. Elérte, amit akart. Megint. – Mit szólnátok egy dupla randevúhoz holnap? Addigra biztos megbeszéltek mindent.
- Nem tudom – húztam el a szám, de Livia hangosabban szólalt meg nálam.
- Hatra gyertek értünk.
Beletörődtem, hogy el kell mennem. Ezt most nem fogom visszamondani, különben megint oltári nagy balhé lenne. A terv egyelőre az, hogy megpróbálom kicsit fékezni magam, meglátjuk, mi sül ki belőle.
Miután a két fiú magunkra hagyott, újra összeültünk beszélgetni, hogy alaposabban is megvitassuk, mi legyen mostantól másképp. Bár fogadalmakat tenni újévkor szokás, mi most is tettünk egy párat. Számomra például véget érnek a majdnem mindennapos bulik, egy héten csak egyszer fogok menni. Valahogy ez túl radikális változás volt nekem, nem voltam benne biztos, hogy élvezni fogom az itthon ücsörgést. Livia természetesen erre is szolgált egy frappáns mondattal, miszerint attól, mert nem fedezzük fel az éjszakát, még kimozdulhatunk a lakásból, akár moziba, akár csak sétálgatni. Ragaszkodott hozzá, hogy mostantól valahogy beszálljon a költségekbe, aminek bár nem akartam, mégis engedtem. Miután ezeket a dolgokat sorra vettük, a pasi téma következett. Először én kérdeztem meg tőle, hogy mi van most köztük.
- Nem tudom. Nem beszéltünk kettőnkről, egyszer csak csókolózni kezdtünk, aztán meg jöttél te, mint a sebesvonat vagy nem is tudom, hogy mihez hasonlítsalak. De én is kíváncsi vagyok ám. Jó srác ez a Mario gyerek, nem?
- Erre hogy kell válaszolni? – nevettem, így kitérve egy normális válasz alól. A specialitásom.
- Ahogy gondolod. Szerintem meg kellene próbálnotok. Holnap a kis dupla találkozónkon megismered majd valamennyire, aztán eldöntheted, hogy akarsz-e valamit.
- Ne szaladjunk már ennyire előre – fintorogtam.
Próbáltam elképzelni, hogy én meg Mario kézen fogva sétálgatunk a moziból kifelé. Fintorom tovább mélyült. Annyira nem tudtam elképzelni. Azt azonban annál inkább, hogy befejezzük, amit tegnap elkezdtünk.
- Hé – csettintett a szemem előtt Livia, mire bájosan rámosolyogtam, és motyogtam egy figyelek-et. – Menjünk aludni, hosszú volt ez a nap – tanácsolta nagyon bölcsen.
- Egyetértek.
Amikor az ágy alám került, csak akkor jöttem rá, hogy valójában mennyire álmos is vagyok. Száműztem mindennemű gondolatot a fejemből, hogy minél hamarabb el tudjak aludni, azonban fáradtságom ellenére jó ideig csak forgolódtam, mielőtt nyolc kerek órára lecsukódtak volna szemeim. Az ébresztőre keltem, ugyanis mára terveztem a havi nagybevásárlást, ami azért is jött kapóra, mert elütöttem vele az időt az esti találkozóig. Bevallom, nem volt még kedvem Liviával tölteni egy teljes napot, ezért még azelőtt meglógtam, hogy ő felkelt volna. A nagy sietésben otthon felejtettem az előre megírt listát, de csak a Lidl bejáratában vettem észre, így már nem mentem haza érte. Reméltem, hogy az emlékezőképességem nem fog cserbenhagyni. Utáltam vásárolni, kivéve akkor, ha az otthonról való elmenekülés lehetősége volt. Amíg a kocsival szaladgáltam a sorok között, át tudtam gondolni mindent, amit akartam. Ma viszont már nem volt min rágni magam. Tegnap már ezerszer lepörgettem magamba mindent, teljesen felesleges lett volna, ha ma is megteszem még egyszer. Miután mindent, amire emlékeztem, a kocsiba dobáltam, kerestem egy viszonylag üres kasszát, ám mielőtt beálltam volna a sorba, alaposan megnéztem, ki ül a pult másik oldalán. Legutóbb végig kellett hallgatnom a fél életét az egyik nőnek. Én megértem, hogy unalmas minden nap ülni, és a termékeket lehúzni, de akkor mesélje egy öreg néninek, azok úgyis szeretnek beszélgetni. Szerencsére ma megúsztam a kellemetlen fizetést, úgyhogy viszonylag gyorsan már toltam is kifelé a kocsit, hogy a csomagtartóba pakolhassam a kifizetett cuccokat. Nem volt kedvem hazamenni, ezért beültem a sarkon lévő kávézóba. A kapucsínóm mellé egy sütit is rendeltem, és olyan lassan kezdtem el csipegetni, amennyire csak lehetett. Igazából nem tudtam, hogy mi a bajom. Már nem haragudtam Liviara, mégsem akartam beszélgetni vele, de aztán később rájöttem, hogy nem csak vele, hanem úgy általában senkivel se. Egyedül akartam lenni, de a népes kávézó erre nem adott lehetőséget. A sütim maradékát gyorsan befaltam, aztán fizetés után inkább a park felé vettem az irányt, de amikor megérkeztem, megláttam a középen álló szökőkutat, és Götze jutott eszembe, ettől pedig mérges lettem. Tegnap óta nem bírtam kiverni a fejemből. Felálltam a padról, visszavágtattam a kocsihoz, és hazáig meg sem álltam.
- Felejtsük el! Régen történt, már nem fog megváltozni. Az jó emberek meg tudnak bocsájtani – dünnyögtem. – Nem jössz ma át?
- Livianak nem probléma?
- Semmi köze hozzá, hogy kit hozok ide. Fél óra múlva tudsz jönni?
- Igen, ott leszek – ígérte, aztán elköszöntünk, majd bontottuk a vonalat.
Gyorsan rendbe raktam a szobát, hogy mire megérkezik, ne papírhalmok és morzsadarabkák várják. Fél óra pontosan elég volt ezeknek a sarokba dobálása, ágy alá söprése, aztán már szaladhattam is az ajtóhoz, hogy a megszólaló csengő után kinyissam. Figyeltem, ahogy Livia kidugja a fejét az ajtón, de arról a pillanatról lemaradtam, amikor meglátta, hogy kit engedek be. Üdvözöltem Heidit, aztán visszanéztem Livia felé, akinek az arcán csalódottságtól gyűlöletig minden átfutott. Liv előtt Heidi volt a legjobb barátnőm, akinek mindent elmondtam. Akkor még nem folytattam olyan életmódot, mint most. A családommal laktam, és megvoltak a magam tinédzserkori problémái, amik közül egyet Heidi kifecsegett. Egy nappal később, már az egész suli rajtam csámcsogott, Heidi pedig azt hajtogatta, hogy mivel nem mondtam, hogy titok, nem is sejtette. Ebben különben igaza van, sosem mondtam neki, de azt gondoltam, hogy fel tudja mérni, mi az, amit elmondhat másoknak, és mi az, amit nem. A nagy felhajtás közepette kezdett Livia közeledni felém. Nem ítélkezett, és ha kellett ki is állt mellettem. Először nem akartam a bizalmamba engedni, nem akartam még egyszer úgy járni, mint Heidivel, de rájöttem, hogy attól, mert valaki megette ezt velem, nem retteghetek egész életembe végig, hogy mikor történik meg legközelebb. Mindig lesznek emberek, akik cserbenhagynak, akik átvágnak vagy kihasználnak, de ha nem tanuljuk meg ezeket kezelni, nem fogunk boldogan élni. Heidi erre tanított meg, úgyhogy valamilyen szinten köszönettel tartozom neki. Akkoriban jött Bene is a suliba, nem értette, hogy mi a probléma forrása, és én mondtam el neki személyesen. Nem foglalkozott vele, velünk lógott, bevezetett a bulik világába, és innentől már tudjátok a történet többi részét. Livia utálta és mai napig utálja volt legjobb barátnőmet, aki közben próbált olyanná válni, mint mi. Egy apró hiba csúszott viszont a számításaiba, mégpedig, hogy míg minket megszerettek a városban, addig őt a város legnagyobb könnyűvérű nőcskéjeként tartották számon.
Miután Livia vetett egy megvető pillantást párosunk felé, becsukta az ajtót.
- Tényleg nem akarom, hogy baj legyen.
- Ugyan már! Ha valakinek itt van rá oka, hogy haragudjon rád, az én vagyok, de én nem teszem. Majd ő is túllép ezen a témán.
- Köszönöm, hogy adsz még egy esélyt – mosolygott, de én nem akartam erről beszélni, mert közelében sem járt az igazságnak. Igazából kicsit büszke is voltam magamra, hogy visszavágtam Liviának, de csalódtam is magamban, amiért Heidit felhasználom a célom eléréséhez. De ha azt nézzük, neki is tartoztam még egy bosszúhadjárattal, úgyhogy akkor miért ne csapjak le két legyet egy csapással?
- Mit csináljunk? – Kérdésem nem azért hangzott el, mert mindenképpen vele szerettem volna programokat tervezni, csak a témát szerettem volna más csőbe terelni.
- Szerintem csak beszélgessünk. Hogy teltek az elmúlt évek?
Általános dolgokról kezdtem el mesélni, véletlenül sem kotyogtam ki ellenem felhasználható, teljesen bizalmas, magánjellegű dolgokat. Így például, hogy nem tanultam tovább, csak egy gagyi szakképesítést szereztem, de még nem vitt rá a lélek, hogy dolgozni kezdjek. Inkább bulizni jártam, sokkal felszabadultabb vagyok, ha nincs semmi kötöttség az életemben. Néhány viccesebb éjszakát is beleszőttem a történetben, de a tegnapit kihagytam. Túl friss volt még, szerettem ilyenkor magamnak megtartani az élményeket. Úgy gondoltam, bőven elég ennyi felszínes dolog rólam, ezért megkértem meséljen ő, de a csengőszó félbeszakította már az első szavánál. Kíváncsi voltam ki az, mert én nem hívtam senki mást, ezért csendben vártam az ajtó felé fordulva, hogy miután Livia kinyitja az ajtót, meglássam ki a számomra váratlan vendég. Az előbbi kifejezést értsétek szó szerint, illetve tegyétek többes számba, mivel két személy köszönt oda, mikor meglátott minket. Az egyik Marco volt a másik pedig Mario. Nem hiszem el, hogy Livia visszavág Heidi miatt. Nagyon jól tudja, hogy szándékosan nem mondtam meg Götzének a lakcímem, erre idehívja. Van egy átka az együttélésnek, mégpedig, hogy a lakótárs ellesi a jó bosszúterveket. De azért a tanítvány most nem fogja túlnőni a mesterét.
- Sztárvendégek is vannak? – ficergett a székén Heidi igazgatottan.
- Ezek szerint. – Válaszomba kevesebb öröm szorult, mint a kérdésbe.
- Sziasztok – hajolt oda hozzám két pusziért Mario, mire összehúztam a szemöldökömet. Ennek mi baja van? – Csatlakozom, jó? Hagyom had beszélgessenek egymással – intett Marcoék fele.
- Nem arról volt szó, hogy békén hagysz, ha…?
- De nem történt meg – vonta meg a vállát. – Nálam ez még nem szex.
- Ó, fúj. Lehetnél diszkrétebb – kotyogott közbe Heidi, mintha maximum tizenkét éves lenne, akinek a szex gondolata még undorító. Mindketten egyszerre fordultunk felé, jelentőségteljes pillantással, amiben azaz üzenet állt, hogy fogja be.
- De lefeküdtünk egymással, szóval szia. – Lezártnak tekintettem a Götze témát, úgyhogy visszafordultam Heidihez.
- Holnap nem megyünk el sétálni? – hajolt be elém Mario, hogy rá figyeljek, ne régi barátnőmre.
Bambán néztem rá, szerintem még a szám is szétnyílt meglepődöttségembe. Mit gondolt, hogy a nyakába ugrom, és boldogan azt mondom neki, vele akarom leélni az egész életemet? Hát tévedett. Senkivel nem akarok egy életet eltölteni. Túl rövid ahhoz, hogy egyetlen egy dolgot csináljak, hogy egyetlen egy emberrel legyek. A sétálás pedig már az első rosszjel, főleg, ha egy Mariohoz hasonló srác kéri. Esélytelen, hogy elmenjek vele. Most azonnal el is felejtheti.
- Szia, Mario! – Felálltam és a vállánál fogva az ajtó felé fordítottam. – Boldogíts valaki mást az én keserítésem helyett. – Megbocsájtasz egy percre? – néztem Heidi felé, aki egy bólintással adta tudtomra, hogy ő jól elvan egyedül is.
Livia szobájáig meg se álltam, sőt igazából még ott sem. Úgy mentem be az ajtón, mintha ott se lett volna. Az sem érdekelt, hogy Marco szájából kell kiszednem, de azonnal számon akartam kérni. A meglepettség erejétől nem tiltakozott. Csak akkor kapcsolt, amikor már az ajtó másik oldalán álltunk. Kitépte a kezét az enyémből, és monoton hangom közölte, hogy most azonnal engedjem el.
- Talán járnom kéne bokszolni, hogy ilyenkor meg tudjalak verni.
- Nem érdekel, hogy hova és miért mész. Nem érdekel, amíg veled kapcsolatos. De a marios húzással elástad magad nálam.
- Ó, mert Heidi szép húzás volt. Ja, bocs! Te bármit megtehetsz.
- Az én házamba – hangsúlyoztam ki az én szót – igenis azt hívok meg, akit akarok.
A házat még a szüleim vették nekem, Livia pedig annyit volt itt, hogy szinte itt lakott, végül ide is költözött a kényelem kedvéért. Minden hónapban felajánlotta, hogy beszáll a rezsibe, de sosem fogadtam el tőle, úgyhogy ezt semmiféleképpen nem vághattam volna a fejéhez.
- Én… elmegyek – reagálta le az előző mondatomat lehajtott fejjel.
- Nem mész sehová, anélkül, hogy ezt megbeszéljük.
- Nem engedsz el, mert nem akarsz egyedül maradni. Félsz, hogy soha senki nem fog majd elviselni, mi?
Hangjából áradt a megvetés, a gúny és hallottam, hogy megremeg a hangja. Remek, még sírja is el magát. Nem fog meghatni a krokodilkönnyeivel.
- Ne tartsd már magad ennyire fontosnak. Nem csak te vagy nekem. Ott van például Bene is.
- Aha, amíg meg nem adod magad, és szét nem teszed neki a lábad. Utána neki se fogsz kelleni.
- Talán mégis menned kellene – mondtam rezzenéstelen arccal.
- Minden rendben? – jelent meg egyik oldalról Heidi és Mario, a másikról pedig Marco.
- Nem. Heidi, hogy gondolod, hogy azután, amit tettél, ide mersz jönni? – támadta rögtön Livia. Csajbunyó lesz, már előre látom.
- Az előbb, ha jól hallottam, azt mondtátok, hogy ez Lena háza. Akkor fogok elmenni, ha ő küldd el – jelentette ki.
- Lányok, hagyjátok abba! Ennek semmi értelme – próbálta menteni az egyre forrósodó helyzetet Marco.
- Én is itt lakok, és ha azt mondom, elmész, akkor már itt sem vagy.
Livia a hajánál fogva kezdte az ajtó felé irányítani Heidit, aki persze nem tűrte, és megkezdődött visítozós hajtépés. Megvakartam a tarkómat, miközben vártam, hogy ebből mi lesz. Hagytam, Livia hagy élje ki magát, így legalább lenyugszik. A két M viszont nem sokáig állt tétlenül, szétszedték a két lányt, majd kijelentették, hogy ezt itt és most meg fogjuk beszélni. Mind a hárman duzzogva ültünk le az asztalhoz, és meredten bámultuk az asztallapot. Eszem ágában sem volt bocsánatot kérni, és úgy tűnt Liviának sem. Heidi pedig Heidi volt. Neki, ha meg is fordult volna a fejében, akkor sem ismerte volna be. Marco hozott egy plusz széket, mert csak négy szék volt az asztal köré helyezve, majd leült. Hamar megunták a csendet, és beszélgetni kezdtek egymással, míg mi továbbra is némán ültünk. Végül én szólaltam meg elsőnek.
- Heidi, neked haza kellene menned. Semmi közöd nincs ahhoz, hogy balhézunk. Különben is hülye ötlet volt téged idehívni. Nem bocsájtottam meg, és nem is fogok – vontam meg a vállam, aztán hátradőltem, mint aki jól végezte dolgát.
Heidi sértődötten állt fel, motyogott valamit arról, hogy még mindig túl naiv, hozzáteszem, ebben igaza van. De van ez így, néhányan sosem fognak megváltozni, és ő ebbe a kategóriába tartozik.
- Meddig fogtok itt ülni? – kérdezte Livia a srácoktól. Mi továbbra sem szóltunk egymáshoz.
- Amíg meg nem beszélitek. Ha kell, ideköltözünk.
- Kezdhetitek – morogtam.
Remek. Vagy elviselem Herr Unalmasvagyokazágyban-t és Herr Szépamosolyomdobdleabugyid-ot vagy most megbeszéljük Liviával. Az óra kattogása mellett azonban volt időm ezt alaposan átgondolni. Illetve nem csak ezt, hanem magát az egész helyzetet is. Ha már Livia is úgy látja, hogy túl sok, amit csinálok, akkor kénytelen vagyok egy kis önelemzést tartani. Az elmúlt két hónapban tizenhárom sráccal voltam, másnak lehet, hogy egész életében jut ennyi. Aludni körülbelül csak minden második nap tudok, folyton pörgök, és a múlt hónapba még egy tablettát is elfogadtam egy sráctól. Az túlzás volt, ezt rögtön másnap reggel beláttam, és azóta nem is élek vele. A tizenháromból körülbelül ötre nem emlékszem tisztán a sok alkohol miatt. Lehet, hogy ebből is visszább kellene vennem. De arra nem vagyok hajlandó, hogy megvonjam magamtól a férfiakat. Viszont attól mert nem fekszem le mindenkivel, aki egy kicsit is megmozgatja a fantáziámat, nem kell búcsút mondani a pasiktól. Itt van például Mario, aki elhívott sétálni. Mástól esetleg elfogadhatnám, kicsit ismerkednénk, és csak azután történne meg a dolog. Habár akkor meg mindegy, hogy lefekszem vele, és nem beszélünk többet vagy húzom az időt fecsegéssel, lefekszek vele és utána nem látom soha többé. Á, sehogy se jó ez.
- Tényleg ribancnak tartasz? – kérdeztem meg végül Liviától, de nem úgy nézett ki, mint aki rövid időn belül válaszolni fog, úgyhogy Mario felé fordultam. – Az vagyok?
- Nem ismerlek – tért ki a válaszadás alól, viszont ezt én egy igennek vettem. – De szívesen megismernélek… - Most rajtam volt a sor, hogy kikerüljem a választ.
- Marco, szerinted is?
- Szerintem hagynod kellene, hogy az emberek megismerjenek. A tényleges valódat, nem azt, akit mutatsz. – Az első értelmes mondatot tőle kaptam, de miért látott ő ennyire belém?
- Nem vagy kurva – szólalt meg végül Livia is. – De vissza kell venned egy kicsit. És ha összeveszünk, nem tervelhetsz ki kicsinyes bosszút. Szerintem ebből már kinőttünk.
- Látjátok? Megy ez nektek – tárta szét a karjait Mario, és elégedetten dőlt hátra. Elérte, amit akart. Megint. – Mit szólnátok egy dupla randevúhoz holnap? Addigra biztos megbeszéltek mindent.
- Nem tudom – húztam el a szám, de Livia hangosabban szólalt meg nálam.
- Hatra gyertek értünk.
Beletörődtem, hogy el kell mennem. Ezt most nem fogom visszamondani, különben megint oltári nagy balhé lenne. A terv egyelőre az, hogy megpróbálom kicsit fékezni magam, meglátjuk, mi sül ki belőle.
Miután a két fiú magunkra hagyott, újra összeültünk beszélgetni, hogy alaposabban is megvitassuk, mi legyen mostantól másképp. Bár fogadalmakat tenni újévkor szokás, mi most is tettünk egy párat. Számomra például véget érnek a majdnem mindennapos bulik, egy héten csak egyszer fogok menni. Valahogy ez túl radikális változás volt nekem, nem voltam benne biztos, hogy élvezni fogom az itthon ücsörgést. Livia természetesen erre is szolgált egy frappáns mondattal, miszerint attól, mert nem fedezzük fel az éjszakát, még kimozdulhatunk a lakásból, akár moziba, akár csak sétálgatni. Ragaszkodott hozzá, hogy mostantól valahogy beszálljon a költségekbe, aminek bár nem akartam, mégis engedtem. Miután ezeket a dolgokat sorra vettük, a pasi téma következett. Először én kérdeztem meg tőle, hogy mi van most köztük.
- Nem tudom. Nem beszéltünk kettőnkről, egyszer csak csókolózni kezdtünk, aztán meg jöttél te, mint a sebesvonat vagy nem is tudom, hogy mihez hasonlítsalak. De én is kíváncsi vagyok ám. Jó srác ez a Mario gyerek, nem?
- Erre hogy kell válaszolni? – nevettem, így kitérve egy normális válasz alól. A specialitásom.
- Ahogy gondolod. Szerintem meg kellene próbálnotok. Holnap a kis dupla találkozónkon megismered majd valamennyire, aztán eldöntheted, hogy akarsz-e valamit.
- Ne szaladjunk már ennyire előre – fintorogtam.
Próbáltam elképzelni, hogy én meg Mario kézen fogva sétálgatunk a moziból kifelé. Fintorom tovább mélyült. Annyira nem tudtam elképzelni. Azt azonban annál inkább, hogy befejezzük, amit tegnap elkezdtünk.
- Hé – csettintett a szemem előtt Livia, mire bájosan rámosolyogtam, és motyogtam egy figyelek-et. – Menjünk aludni, hosszú volt ez a nap – tanácsolta nagyon bölcsen.
- Egyetértek.
Amikor az ágy alám került, csak akkor jöttem rá, hogy valójában mennyire álmos is vagyok. Száműztem mindennemű gondolatot a fejemből, hogy minél hamarabb el tudjak aludni, azonban fáradtságom ellenére jó ideig csak forgolódtam, mielőtt nyolc kerek órára lecsukódtak volna szemeim. Az ébresztőre keltem, ugyanis mára terveztem a havi nagybevásárlást, ami azért is jött kapóra, mert elütöttem vele az időt az esti találkozóig. Bevallom, nem volt még kedvem Liviával tölteni egy teljes napot, ezért még azelőtt meglógtam, hogy ő felkelt volna. A nagy sietésben otthon felejtettem az előre megírt listát, de csak a Lidl bejáratában vettem észre, így már nem mentem haza érte. Reméltem, hogy az emlékezőképességem nem fog cserbenhagyni. Utáltam vásárolni, kivéve akkor, ha az otthonról való elmenekülés lehetősége volt. Amíg a kocsival szaladgáltam a sorok között, át tudtam gondolni mindent, amit akartam. Ma viszont már nem volt min rágni magam. Tegnap már ezerszer lepörgettem magamba mindent, teljesen felesleges lett volna, ha ma is megteszem még egyszer. Miután mindent, amire emlékeztem, a kocsiba dobáltam, kerestem egy viszonylag üres kasszát, ám mielőtt beálltam volna a sorba, alaposan megnéztem, ki ül a pult másik oldalán. Legutóbb végig kellett hallgatnom a fél életét az egyik nőnek. Én megértem, hogy unalmas minden nap ülni, és a termékeket lehúzni, de akkor mesélje egy öreg néninek, azok úgyis szeretnek beszélgetni. Szerencsére ma megúsztam a kellemetlen fizetést, úgyhogy viszonylag gyorsan már toltam is kifelé a kocsit, hogy a csomagtartóba pakolhassam a kifizetett cuccokat. Nem volt kedvem hazamenni, ezért beültem a sarkon lévő kávézóba. A kapucsínóm mellé egy sütit is rendeltem, és olyan lassan kezdtem el csipegetni, amennyire csak lehetett. Igazából nem tudtam, hogy mi a bajom. Már nem haragudtam Liviara, mégsem akartam beszélgetni vele, de aztán később rájöttem, hogy nem csak vele, hanem úgy általában senkivel se. Egyedül akartam lenni, de a népes kávézó erre nem adott lehetőséget. A sütim maradékát gyorsan befaltam, aztán fizetés után inkább a park felé vettem az irányt, de amikor megérkeztem, megláttam a középen álló szökőkutat, és Götze jutott eszembe, ettől pedig mérges lettem. Tegnap óta nem bírtam kiverni a fejemből. Felálltam a padról, visszavágtattam a kocsihoz, és hazáig meg sem álltam.
Not a drive by
Sziasztok! Őszintén bevallom, hogy az AFK-hoz egy betűt nem írtam, amióta feltettem az utolsó részt, mert belekezdtem ebbe, és teljesen belevetett magam. Egyelőre ez az első része, még nem tudom, hogy végül három vagy csak két részes lesz. Olvassátok el, remélem tetszik, és némileg kárpótol az elmaradt részekért. Azokkal is igyekszem majd, először ezt szeretném befejezni. Kommentben, ha kapok egy kis támogatást, lehet hamarabb fog jönni a következő AFK. :))
Bulik. Villogó fények, hullámzó tömeg, hangos zene, sok pia. Szex. Felejthetetlen kaland, emlékezetes este, élvezet. Pia. Jó kedv, határtalan oldottság. Szerelem. Nem létezik. Az előbb felsoroltak minden egyes betűje hűen jellemezte a mai estét. Nem csak a mait, hanem életem minden egyes buliban eltöltött estéjét, amiből tudván lévő dolog, hogy több van, mint átlagos, ágyban fetrengős napokból. De ne gondolkozzak, van ennél jobb dolgom is. Például a derekamnál magához húzó, helyes, kívánatos ajkú, jó mozgással megáldott férfi elemzése. Egy nő sok mindent levonhat a tánc alkalmával a partneréről. A tánc tulajdonképpen olyan, mint a szeretkezés. Ha tánc közben vezet a srác, az ágyban is ő szereti diktálni a tempót. Ha a lépések között beszél, az aktus közepén sem hallgatag, és végül, de nem utolsó sorban, ha a keze a zene ritmusára felfedező útra indul, a sóhajok hallatán sem marad majd egyhelyben. Ma esti tánc, majd később ágytársaságom pontosan ilyen volt. Talán összesen annyit beszéltünk egymással, amíg tisztáztuk, hogy melyikünkhöz menjünk. Természetesen hozzá, így amikor csak kedvem tartotta, leléphettem. Mióta régebben egy pasas nem akart hazamenni a lakásomból, nem viszek oda senkit. Nem hiányzik nekem egyetlen egy zaklató sem. Az életem így tökéletes, ahogy van. Nekem nem kell se több, se kevesebb. Legyen mit enni, legyen pénzem bulizni, és az ágyamba ne csak én feküdjek. Mai társaságomat nem tartottam valami érdekesnek, ezért a dolog után rögtön leléptem. Szép volt, jó volt, ennyi volt. Ahogy mindig is lenni szokott. Otthon lezuhanyoztam, és az ágyba estem. Hosszú éjszaka volt, a hajnalról nem is beszélve, szóval rám fért.
- Te idióta! – kiabált a fülem mellett Livia nevű barátnőm. Hogy jutott be egyáltalán a házba?
- Mi a fasz van? Hagyd már abba a visítozást! – ültem fel, miközben arrébb löktem.
- Kivel voltál együtt tegnap? – nézett egy újság címlapjára, amit én nem láthattam.
- Fogalmam sincs Livia, nem is érdekel, felőlem egy kisegér is lehet, ha jól teszi a dolgát. Most pedig alszok tovább.
- Nem, nem alszol – húzta le rólam a paplant. – Mit gondoltál, hogy nem fognak írni róla?
- Komolyan nem értem, mi a bajod. Híres, vagy mi? – értetlenkedtem tovább, aminek több oka is volt. Fájt a fejem, most keltem fel és fogalmam sincs ki volt a tegnapi srác. Mármint emlékeztem rá, de nem ismertem fel benne semmilyen ismert emberkét.
- Lena, az istenit! A német válogatott egyik játékosával voltál este. Ha egy kicsit is figyelnéd a világ történéseit, tudnád. Óriási botrány lesz. Hiába mondtam neked, hogy ennek az életmódnak nem lesz jó vége, te nem változtál meg.
- Nem is fogok. Nem érdekel, hogy mi történik. Mi jól éreztük magunkat, és ennyi. A többi egyszerűen nem izgat.
- De engem érdekel! – kiabált tovább, mire kimásztam az ágyból, és az ajtót rácsapva kimentem a szobából.
Hallgassa az ordítozását az, aki nem másnapos, és nem most kelt fel. Ezt a felhajtás! Hihetetlen, komolyan! A konyhába mentem, hogy a konyhaszekrény harmadik részének legfelső polcáról elvegyek egy fájdalomcsillapítót. Visszafelé megláttam az asztalon az újságot, címlapon pedig magamat, és az ezek szerint válogatott focistát, aki sokkal helyesebb volt, mint fájó fejemben élt. Felül szőke haj, vékony arc, édes mosoly. Mivel nem ugrott be a neve, pedig biztos elmondtam éjjel egy párszor, megnéztem a cikkben. Marco Reus? Biztos voltam benne, hogy nem így hívták. Úristen, akkor ezért akadt ki annyira Livia. Mindig mesélt valami csodagyerek Reusról, de sosem érdekelt annyira, hogy megnézzek róla egy képet, így aztán fogalmam sem volt, hogy ő az.
- Oké, megértem, ha féltékeny vagy – váltottam normális hangnemre, mikor kijött, ő viszont továbbra is felfokozott hangulatban magyarázott.
- Nem vagyok féltékeny! - Felcsattanása egyértelműen jelezte, hogy hazudik.
- Mivel tehetem jóvá? – sóhajtottam. Az esetek többségében azzal szórakoztunk, hogy utáljuk egymást, de igazából ez mindkettőnk érdekes és teljesen egyéni szeretetkinyilvánító módszere, szóval nem akartam neki keresztbe tenni.
- Nem kell semmit jóvátenni, csak valamit változtass az életmódodon, mert ha így folytatod, te leszel a helyi kurva, aki mindig címlapon van.
- Milyen mindig? Ez még csak a második alkalom – háborodtam fel megint. – Különben is ezeket mindig felfújják. Nem igaz, hogy ennek a Bildnek is ilyen hülyeségekkel kell foglalkoznia. Nem mindegy, hogy az a szerencsétlen focista mikor kivel van?
Erre Livia sem tudott semmit mondani, úgyhogy lezártnak tekintettem a témát, és a fürdőbe indultam, hogy összeszedjem magam. Gyors zuhanyzással kezdtem, közben pedig kezdett hatni a fejfájás csillapító. Törölközés közben hallottam, hogy csörög a telefon, de gondoltam, majd Liv felveszi, ezért nem is kapkodtam. Mikor kész voltam copfba kötöttem a hajam, tekintettel a melegre, aztán kimentem, és megérdeklődtem, ki volt az.
- Beni. Este lesz nála valami nagy buli, azt mondta ott a helyünk, de mivel tegnap voltunk, visszamondtam. Kell néha aludni is.
- Felejtsd el! Te aludhatsz, én megyek – vontam vállat. – Imádom Benét.
Még gimnáziumban ismertem meg. Tízedikbe csatlakozott hozzánk, akkor költöztek Németországba, de nem volt probléma a nyelvtudásával, és már az első nap adta a hangulatot az osztálynak. Végzős éveinkre ő lett a legnagyobb bulik szervezője, és gimi után is tartottuk vele a kapcsolatot. Őrült jó kis összejöveteleket csinált, aki egyszer volt nála, nem is akarta abbahagyni a bulizást. Engem is ő tett az éjszaka rabjává. Én pedig vittem magammal a rosszba Livit. Az esti program tudatában visszafeküdtem a pihe-puha ágyamba, hogy rendesen kialudjam magam, majd délután készülődni kezdtem, meglepetésemre barátnőm is. Felhívtam Benit, hogy mégis számoljon plusz két fővel, aztán kora éjjel el is indultunk a helyszínre. Pofás kis sor állt a belépőt begyűjtő, két nagydarab ember előtt, de mi nem álltunk be a sorba, egyszerűen csak előrementünk, köszöntünk az ikreknek, akik a nem kívánatos személyeket szűrték ki, majd két-két puszi után, ingyen léptünk be. Gyorsan végig néztünk az ott lévőkön. Még nem voltak sokan, de hamarosan, amikor a kinti sor is beszabadul, elkezdődik az igazi szórakozás. Még csak a haverok voltak benn, meg azoknak az ismerősei, csak páran táncoltak, így mi még nem álltunk fel a táncparkettre, hanem megcéloztuk először az italos, majd a DJ pultot.
- Mit hoztam neked? – kiabáltam túl a zenét, mire Bene lehúzta az egyik füléről a fülest, és mosolyogva vette át a poharat.
- Megjött a legjobb vendégem. Ma este sem leszel az enyém, mi?
- Felejtős – vigyorogtam.
Egyike volt azoknak, akikre soha nem úgy néztem, mint esetleges partnerre. Haver volt, nem több, ezért sosem voltam vele úgy. Ő is beletörődött már, de azért rendszerint megkérdezte, inkább már csak poénból, mint komolyan.
- Na, jó, gyűlik a tömeg, megyünk bulizni. Valami jó zenével indíts! – intettem hátra neki, aztán Liviával ketten kezdtünk el táncolni az addigra odaözönlő emberek tömkelegében.
- A következő szám a hely két legszebb lányának, Liviának és Lenának szól – jelentette be Bene, majd felszólalt Ne-yo Beautiful Monster című száma.
A táncolással csak akkor hagytunk fel, amikor megszomjaztunk, ezért rendeltünk egy abszolút nem alkoholmentes löttyöt tartalmazó pohárkát, amit gyorsan húztunk le, hogy újra táncba állhassunk, de barátnőm azt mondta, nincs kedve már hozzá, így egyedül mentem vissza, remélve, hogy van legalább egy srác, aki megtáncoltat. Pár pillanat erejéig megálltam néhány srácnál, akik egyedül táncoltak, de a legtöbbtől arrébblépdeltem, mígnem egyszer csak a tegnapi srácba botlottam.
- Á, szia! Hát te? – húzta két oldalra vékony ajkait.
- Bulizom – adtam egy rettentően primitív választ. – És te? Hogy-hogy itt élvezed az éjszakát?
- Bene hívott, ismered? – mutatott rá.
- Én ne ismerném? – mosolyogtam, de aztán mentem volna tovább.
Nem volt kedvem jópofizni vele. Tegnap együtt voltunk, jó volt, bár mint mondtam kicsit unalmas. Nem tudott újat mutatni, ugyanolyan volt, mint az előtte lévő, vagy az azelőtti.
- Táncolsz velem ma is? – tartotta a kezét, de le kellett törnöm a lelkesedését.
- Elfáradtam, talán később, de… - Ekkor eszembe jutott Liv, és hogy mennyire odavan érte. – Van egy gyönyörű barátnőm, esetleg addig fel tudom ajánlani őt.
- Nekem meg egy haverom valahol. Ahogy látom, én már tabu vagyok számodra, nem igaz? – döntötte oldalra a fejét. – Ne aggódj, nem gáz – a hitelesség és a lazaság kedvéért a vállát is megrántotta. – Szóval, mit szólnál egy négyeshez?
Jó darabig értetlenül néztem rá. Most komolyan arra gondolt, hogy négyen egyszerre, vagy valamit félreértettem?
- Ó, várj. Ez kétértelmű volt ugye? – A hangos zene mellett is hallottam a nevetését. – Arra gondoltam, hogy leülhetnénk négyen dumálni, te bemutatsz a barátnődnek, én meg téged a haveromnak. Ki tudja, lehet szerzek neked egy újabb jó éjszakát, még ha nem is közvetlenül.
- Oké, benne vagyok – adtam be a derekam, aztán megmutattam neki, hol ülünk, hogy utána a barátjával odataláljon. Leültem Lia mellé, aki a pohara társaságában üldögélt. – Kiengesztellek, jó?
- Miért is? – nézett fel unottan. Nem tetszett neki a mai buli, és ezt nem titkolta.
- A Reus eset miatt. Itt van ő is, találkoztam vele, és megbeszéltünk egy kis beszélgetést négyesben. Szóval, reményeim szerint, mindjárt itt lesz az én tegnapi, és a te mai partnered. Melegen ajánlom neki, hogy a haverja elnyerje a tetszésemet.
- Mi? Most viccelsz? – ült fel végre rendesen, mert már majdnem lecsúszott a székről. Hogy bizonyítsam, nem csak szórakozok vele a háta mögé mutattam, ahol már közeledett a két srác. – Úristen – motyogta maga elé, aztán velem együtt felállt, hogy bemutatkozzon.
Amíg a névcserélés folyamata zajlott alaposan megnéztem a Mario Götzének nevezett egyént, és hogy őszinte legyek, így elsőre nem jött be. Bár sötét volt, mikor odahajolt, hogy adjon két puszit, látszott, hogy mennyire barna. Véleményem szerint ilyen színt az ember csak szoláriumban tud magára varázsolni, és ez nem volt túl férfias. Fehér pólóban volt, ami elég nagy kontrasztot alkotott a bőrével, még akkor is, ha a fényektől a pólója néha kéken világított. Ezek mellett pedig a kölyökképéhez társult egy túlságosan magabiztos vigyor, amivel újabb mínuszpontot szerzett. Nem szeretem, ha a srácok azt hiszik, bármikor megkaphatnak. Jó, igaz, a legtöbbször odaadom magam mindenféle kérlelés nélkül, de aki így indít, annak már büszkeségből nem vagyok hajlandó megtenni ezt a szívességet. Úgyhogy Götze, ez ma nem fog összejönni, hacsak nem mutatsz valami olyat, amitől rögtön leesik az állam.
A bemutatkozás után leültünk, szándékosan úgy alakítva, hogy Marco Livia mellé üljön. Ezzel egyetlen gond volt, mégpedig, hogy én így Mario mellé kényszerültem ülni. Jó ideig csak Marcoékat nézve ültem, és egy szót se váltottam a mellem ülővel, de aztán kezébe vette az irányítást és sajnálatomra kérdezgetni kezdett. Az általános és közhelyes kérdései, illetve válaszai annyira untattak, mint még soha semmi, ezért jobb ötlet híján közöltem vele, hogy kimegyek a mosdóba, aztán véletlenül elfelejtettem visszamenni. Leültem Bene mellé, aki egyszerre próbált rám meg a zenére is figyelni, de mivel ő is csak egy férfi, neki sem ment jól az egy időben két különböző dologra koncentrálás. Nem akartam zavarni, és az is eszembe jutott, hogyha a Götze gyereket nem viszem el Marcoék közeléből, akkor sosem lesz köztük semmi. Ennek tudatában önfeláldozóan sétáltam vissza, majd Mario kezét fogva a táncparkettre.
- Nem vagy valami beszédes. Marcotól nem ezt hallottam.
Az öntelt vigyor továbbra is ott játszott az arcán, a keze pedig a fenekemre csúszott. Hátranyúltam, hogy a rossz helyen tapogatózó ujjak visszataláljanak derekamra, miközben eszem ágában sem volt reagálni megjegyzésére. Valószínűleg rájött, hogy ma nem fog velem értelmes dolgot csinálni, legalábbis ezt hittem, amíg két-három számmal később meg nem kérdezte, kihez megyünk: hozzá vagy hozzám?
- Te és én is hazamegyünk. Külön – szögeztem le.
- Nem gondoltam, hogy a lány, aki a haveromnak kérés nélkül odadobta magát, tőlem elvárja, hogy rózsával és bókokkal halmozzam el, várjak rá egy hónapot, majd hódítsam meg.
- Nem várom el. Sőt! Inkább ne is próbálkozz – forgattam meg a szemeim.
- De elvárod.
- Ha mondom, hogy nem, akkor nem, és ne idegesíts. Nem azért vagyok veled, mert érdekelsz, vagy akármi, csak segítek a barátnőmnek, hogy nélküled lehessen, Marcoval kettesben – adtam most már teljesen nyíltan a tudtára, hogy nem akarok tőle semmit.
- Ha nem várod el, bizonyítsd be. Gyere velem!
- Nem kell, bebizonyítsam, mert nem érdekel, hogy elhiszed-e.
- Elég izgató vagy mérgesen. Kössünk alkut! Ha ma velem jössz, nem látsz többé. Ha nem, akkor addig foglak zaklatni, amíg meg nem adod magad.
Pár másodpercig mozdulatlanul néztem a szemébe, várva, hogy mondjon valamit, amivel visszaszívja az előbbit, közli, hogy csak viccelt, bármi. De nem tette, úgyhogy gyorsan felmértem a helyzetemet. Mario jelenléte miatt nem volt időm bepasizni, tehát nem volt kivel távoznom. Egész este az ő társaságában kellett lennem, nem éreztem magam jól, egyenlő rám fér egy kis szórakozás. Mivel nem volt más, aki azt a fajta szórakozást megadhatta volna nekem, és az első opció, miszerint utána békén hagy, szimpatikusabb volt, megadtam magam. Grimaszolva fogtam meg a kezét, hogy eltűnhessünk innen, és minél hamarabb túl legyünk az alku rám eső részén.
- Legelső kérdésedre válaszolva, hozzám biztos nem megyünk. Ki tudja, még rám szállsz, és soha nem hagysz békén.
- Jó, de hozzám se. Ki tudja, még kiteregetsz a sajtónak – vágott vissza. – Lehetnél együttműködőbb, így zaklatás lesz a vége.
- Most komolyan zsarolsz? Mivel tudsz zaklatni? Nem tudod, hol lakok, nem tudod a számom, a nevemet egyáltalán megjegyezted? – Kezdett egyre nevetségesebbé válni a szememben. Lehet, hogy mégis inkább visszafordulok, és nem kérek a szolgáltatásaiból.
- Ö, L… Lola? Nem. Nora? Valami ilyesmi – vágott elgondolkodó képet. Ugyan már, tud egyáltalán olyat? – Ne nézz már így, Lena! Komolyan ekkora féregnek nézek ki?
- Vegyük költői kérdésnek.
- Csak mondom, nem voltam jó verstanból. – Jé, van humorérzéke is. Csak tudnám eddig miért nem ezzel hódított. – Na, és Lola-Nora, szereted a kalandokat?
- Magassarkúban, illetve miniszoknyában kevésbé, de amúgy bármi jöhet.
- Hm – kaptam a nem túl értelmes választ.
Feladtam, hogy normálisan beszélgessünk, ezért nem kérdeztem vissza, csak követtem. De fogalmam sem volt róla, hova megyünk. A legsötétebb utcákon mentünk, néhol még világítás sem volt. Hiába kérdezgettem, merre megyünk, de sejtelmesen csak annyit mondott, hogy majd meglátom. Amikor végre kiértünk a sikátoroknak is simán nevezhető utcákból, felismertem a helyet. A város egyik leggazdagabb családjának a házát vettem észre. Gyönyörű volt, mint mindig, estére ki is világították, mintha legalább egy parlament vagy hasonló lett volna. Az udvar, ami kovácsoltvas kerítéssel volt elkerítve hatalmas volt, szinte nem is lehetett belátni az egészet, amiben persze szerepet játszott a fák, bokrok és különböző díszítőelemek, mint például a szökőkút aszimmetrikus elrendezése.
- Oké, ez szép. De mit keresünk itt?
- Tudod, egy magamfajta embernek sokszor támadnak olyan gondolatai, hogy milyen lehet olyan helyzetben csinálni, amikor félsz a lebukástól, tilos helyen vagy. Mivel nem tudtunk rendes helyet megbeszélni, eszembe jutott egy régi vágyam – intett a kert felé.
- Hülye vagy? Neked elment az eszed. Vagy talán soha nem is volt. – Az éjszaka csendjében hangom hangosan hasította ketté a levegőt.
- Hé, nyugi már. Jó lesz, és tudom, hogy téged is érdekel a dolog – mászott fel a kerítésre, és a kezét nyújtotta, amit kis habozás után elfogadtam.
- Lehet, hogy tévedtem, amikor megítéltelek – morogtam az orrom alatt, de sajnos ő tökéletesen tisztán értette.
- Tessék? Azt hiszem, rosszul hallok.
- El ne bízd magad, még a végén lelöklek a kerítésről – fenyegettem.
Miután biztonságosan talajt értünk, tudatosult bennem, hogy mi most éppen betörünk valahová. Ha elkapnak minket, ez a család elintézi, hogy halálunk végéig ketrecben ücsörögjünk. Úgy véltem, velem ellentétben Götze nem félt ettől. Nevetve futott be egy sövénnyel kialakított körbe, aminek a közepén a szökőkút állt. Körülötte méregzöld fű volt, ahová Mario rögtön le is ült. Mielőtt mellételepedtem körbenéztem a sövény fölött, de sehol nem láttam senkit, így kicsit megnyugodtam. A bokrok körülvesznek, itt nem lát meg egy lélek se, hacsak nem sétál errefelé hajnali kettőkor.
- Engedd el magad! – mosolygott rám. Ezúttal eltűnt az idegesítő, beképzelt vigyor, és jobban megnézve anélkül még jól is nézett ki. – Vagy inkább segítsek? – hajolt közelebb az arcomhoz.
- Lepj meg, jó? – mondtam mielőtt végleg összeértek volna ajkaink.
Nem mondom, hogy kényelmes vagy izgató lett volna a fű érintése a testemen, főleg, miután bőrünk az izzadságtól nedvessé vált, de maga a tudat, hogy bármikor lebukhatunk, tényleg izgalmassá tette az egészet. Nevetést hallottam, és mivel Mario szája éppen foglalt volt, tudtam, hogy nem tőle származik a hang.
- Hallottad? – suttogtam.
- Képzelődsz – nézett rám, abbahagyva az eddigi tevékenységét.
- Nagyon jól éreztem magam ma – hallottam egyre tisztábban a beszélgetést.
- A francba – morogta Mario, majd a kezébe vette a ruháit, én pedig a sajátomat.
- És most, észlény? – néztem rá kétségbeesetten.
- Most pedig futás – adta ki a vezényszót, miután teljes erőnkből a kerítés felé futottunk.
Hallottam, hogy utánunk kiabálnak, az egyikük talán rohanni is kezdett utánunk, de szerencsére a kerítés nem volt olyan messze. Átmásztunk rajta, de nem álltunk meg. Még legalább három utcát végigfutottunk, aztán megálltunk, hogy térdemre támaszkodva kapkodhassam a levegőt.
- Futni jó érzés, boldogsággal tölt el, de egy orgazmussal azért nem ér fel – jegyezte meg, miközben nagyjából felöltözött.
Nevetésben törtem ki, ami elég hülyén hangzott figyelembe véve, hogy még mindig ziháltam, de vidámságomban Mario is osztozott. Végül nem is lett olyan rossz este, mint amire számítottam. Még ha orgazmus helyett futással fejeztük is be az együttlétet.
- Azt hiszem, haza kellene mennem – mondtam végül, mikor én is felvettem a ruhám, és a zihálásom, na meg a nevetésem alábbhagyott. – Ahhoz képest, ahogy indult, jó volt – bólogattam mosolyogva. – Kösz az élményt – adtam egy puszit az arcára, aztán megfordultam, és hazasétáltam.
Az ágyban még felelevenítettem az történteket, és mosolyogva aludtam el. Igazából jó volt a taktikája. Beállítja magát unalmas, idegesítő embernek, aztán rámenős, és mikor arra kerül a sor, akkor rájössz, hogy igazából nagyon is jó. Végül is, jobb, mint mikor azt hiszed, hogy hatalmas élményben lesz részed, aztán meg kiderül, hogy a kisujjaddal nagyobb örömöt okozol magadnak, mint ő.
Reggel, pontosabban dél környékén ébredtem fel, viszonylag kipihenten, ezért úgy döntöttem, hogy nem fetrengek tovább az ágyban, hanem rögtön neki kezdek a dolgaimnak. Először is kibújtam a pizsamámból, és azzal a lendülettel beleugrottam az itthoni felszerelésembe, ami egy fekete melegítőnadrágból, és egy piros-fehér pólóból állt. Leszaladtam reggelizni, ahol már ott ült Livia egy sonkás zsömlét majszolva.
- Hamar leléptetek tegnap, ennyire bejött Mario? – nézett rám, és a szemöldökét kezdte fel-le húzogatni.
- Hosszú történet – legyintettem.
- Sokáig tart ma a reggeli.
Hogy érzékeltesse komolyan gondolta, hogy rögtön kezdjek bele a mesélésbe, szinte morzsánként kezdte el enni a maradék szendvicsét. Beadtam a derekam, és belefogtam a történetbe, miközben én is gyártottam egy szendvicset, azzal a különbséggel, hogy az én reggelimben a szalámi játszotta a főszerepet.
- Meg is érdemeltétek, hogy lebukjatok – nevetett ki minket, amikor a végére értem.
- Nem is igaz – nyomtam felé egy szelet szalámit, amiről tudtam, hogy nem a kedvence. – Na, te jössz. Mi volt Marcoval?
- Miután nem találtunk titeket, mi is elindultunk, hogy nyugodtabb helyen tudjunk beszélgetni.
- Hm. Velem is így kezdte – nevettem, de a következő mondattól az arcomra fagyott a mosoly.
- De én nem feküdtem le vele.
- Mi? Ne viccelj velem! Akkor mit csináltatok?
- Mondom, hogy beszélgettünk.
- Beszélgettetek! – ráztam meg a fejem. – Beszélgettetek? – nem tudtam megemészteni. Vagy én vagyok hülye, vagy neki fog hamarosan éhen halni az agyrágó bogara. – És mégis miről?
- Magunkról. Jaj, hagyd már abba! Tudod, nem mindenki vágyik arra, hogy mindes este legyen valaki a lába között.
- Ez… erős volt – toltam hátra a széket. Az utolsó falatoktól még az étvágyam is elment.
- Nem úgy értettem – próbálta kimagyarázni magát, de ezúttal esélyt sem adtam neki arra, hogy más megvilágításba helyezze az előbb elhangzott mondatot.
Igen, voltak páran, akik ezen a véleményen voltak, de ő sosem ítélt el ezért, vagy legalábbis nem említette. Rettenetesen meglepődtem, hogy ezt gondolja rólam. Ő ismer a legjobban, tudnia kéne, hogy nem vagyok könnyűvérű, csak szabad, amit ki is használok. Szerintem hülye, aki nem teszi. Besétáltam a szobába, és az ágyra vetődve bekapcsoltam a tévét. Idióta szappanoperákat nézve kezdtem el gondolkodni, hogy mit fogok csinálni egész nap a szobámban, mert az biztos, hogy én nem állok szóba Liviával. Jellemzően ez a sorozat is tele volt bosszúval, így eszembe jutott, hogy én miért ne próbálkozhatnék meg ilyesmivel.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)