A focin keresztül - Ajándék

Sziasztok! Nos két hírem van, mindenki döntse el, hogy melyik rossz, melyik jó. Kezdtem az általam rossznak tituálttal: Ez az utolsó rész. Ezzel van vége a történetnek. Köszönöm mindenkinekinek, aki olvasta, kommentelt, kritizált, támogatott...stb:) Sosem fogom megbánni, hogy elkezdtem írni, remélem, ti sem, hogy elkezdtétek olvasni. A másik hír, ami szerintem jó: Lesz egy 2. évad... szerűség! Majd meglátjátok, ez mit takar, egyelőre annyit mondok, hogy ne nagyon búcsúzkodjatok Nikkiéktől, nem szabadultok tőlük ilyen könnyen. Remélem, tetszeni fog nektek az ötlet, amilyen hamar csak tudom, megírom annak is az első részét. Van egy kérésem is: KOMMENTELJETEK! Kíváncs vagyok, most, hogy vége, ki mit gondol róla. Mi tetszett, mi nem tetszett benne nektek? Ki volt a kedvenc mellékszereplőtök? Melyik a kedvenc részetek? stb... Várom szeretettel:) Végül pedig a szokásos kívánságom: Jó olvasást!

 

Reggel egyedül ébredtem, de Basti hagyott egy üzenetet a párnáján, amin tudatta velem, hogy igyekszik előbb hazaérni, mint ahogy felkelek, de ha mégsem jön össze, akkor ne aggódjak, mert hamar itt lesz. Amíg vártam, hogy megérkezzen, hogy megkérdezhessem, mi volt ilyen sürgős, felöltöztem, majd próbáltam egy kis rendet varázsolni legalább a szobánkban. Ki akartam szellőztetni, ezért az ablakhoz léptem, ami Lukas házára nézett, vagyis jelenleg Tobiéra. Az ablakból ráláttam a kapura is, ahol éppen a két Schweinsteiger állt. Valamin nevettek, majd kezet fogtak, és Basti elindult a saját kapunk felé. Leszaladtam, hogy meg tudjam, mit csinált.
- Hoztam neked valamit – tett le elém egy mai újságot, amelynek a címlapján a tegnapi divatbemutatónk szerepelt.
Kíváncsian nyitottam ki a jelzett oldalon, aztán lázasan olvasni kezdtem. Olyanannyira belemerültem, hogy el is felejtettem megkérdezni, merre járt. Nem tudtam, hogy mekkora sikere volt a műsornak, mert idő előtt eljöttem, de az újság szerint a tegnapi az egyik legnagyobb sikerű show volt. Megemlítették, hogy anya állapota, hogyan változott, és rólam is volt pár szó. Néhány kollégával készítettek interjút, és amiket mondtak mérhetetlenül jól estek, még ha teljesen nem is értettem velük egyet, hiszen ez nem csak nekem köszönhető.
- Talán mégis van érzéked az üzlethez és a divathoz – mondta mosolyogva Basti.
- Az esküvőnk után rögtön jött anya balesete, aztán a nyakamba vettem a céget. Nem volt időm boldognak lenni, de most elmondhatatlanul az vagyok – öleltem át. – Bemegyek anyáékhoz, el kell nekik mondanom, hogy a hátuk mögött vágtam bele ebbe, mielőtt még máshonnan értesülnek róla. Velem jössz? Kéne egy biztos támasz. Nem tudom, hogy fognak reagálni.
Miután Basti rábólintott, gyorsan megreggeliztem, átöltöztem elmenős ruhába és már hajtottunk is a kórházba. Az újságot magammal vittem, mert úgy gondoltam abba a legfontosabb dolgok benne voltak arról, hogyan kezdtem el, az első bemutató sikertelensége és a második nyereségessége is. Nem húztam sokáig az időt, közöltem velük, hogy valamit mondanom kell nekik, aztán eléjük tettem az újságot. Amíg vártam, hogy a cikk végére érjenek, idegesen néztem Bastianra, aki bíztatóan mosolygott rám. Képtelen voltam csendben maradni.
- Én… tudom, hogy rosszul is elsülhetett volna, de amikor apa mondta, hogy nem megy valami jól, és mégsem mozdult el mellőled, arra gondoltam, hogy majd én megoldom. Az elején nagyon nem ment jól, fel is akartam adni, de ráébresztettek – néztem Bastira – hogy nem tehetem meg, és végül nem okoztam kárt, szóval… remélem, nem haragszotok.
Úgy éreztem magam, mint mikor öt évesen próbáltam megmagyarázni, hogy szakadt szét egy csomó hivatalos papír, ami apa asztalán volt. Akkor mind a ketten leordították a fejemet, a mai napig emlékszem rá, pedig még kicsi voltam. Egész nap a szobámban ültem, utálva anyáék munkáját, azt, hogy egy papír fontosabb nálam. Sokan azt gondolják, hogy a pár éves gyerekek nem fogják fel a dolgokat, ami így is van, de éppen ezért éreznek sokkal intentívebben. Nem tudják megfogalmazni, miért éreznek úgy, ahogy, de tisztában vannak a dolgokkal, és ha mélyen megmarad bennük, amikor felnőnek, össze tudják rakni az akkori érzelmeiket. Azt hiszem, nekem az volt a döntő pillanat, amikor elhatároztam, hogy nekem ez nem kell. Reméltem, hogy most nem így járok.
- Tény, hogy mindent elronthattál volna, de… büszke vagyok rád – szólalt meg először apa, mire kifújtam a levegőt.
- Mindig is tudtam, hogy végül valahogy a céghez kerülsz – mosolygott anya is.
- Nem – tiltakoztam. – Én… most, hogy már jól vagy… nincs szükség rám.
- Dehogynem! Gondolom rájöttél, hogy mennyi munka van. Sosem elég két ember, maximum akkor, ha fejenként hat kezük van és napi negyven órájuk. Szeretnénk, ha végre csatlakoznál hozzánk.
- Örömmel – válaszoltam végül.
Munkahelyet kerestem. Olyat, aminek sem a Hugo Bosshoz, sem a divathoz, sem az üzlethez nincs köze. Erre kaptam egyet a Hugo Bossnál, csordultig tele divattal és üzlettel. De rá kellett jönnöm, hogy idő közben megszerettem, és örültem, hogy beszállhatok a vezetésébe. Jó érzés volt tudni, hogy valamit elértem, hogy a munkámat megbecsülik az emberek. Amíg dolgoztam, rájöttem, hogy itt is ugyanannyit lehet hibázni, mint a fociban, csak az életben nem egy elvesztett meccs, egy elbukott szezon a következmény, hanem maga a jövő elrontása.
- Úgy néz ki, hogy egész héten ide vagyok láncolva – sóhajtott anya. – Úgyhogy, arra gondoltam, esetleg leszedhetnél a netről egy meccset, amin játszottál, és megnézhetnénk együtt.
- Komolyan? Tényleg érdekel? – nevettem fel meglepetten.
Másnapra kiválasztottam a kupameccset, mert úgy gondoltam, ott értem el a legtöbbet. A mérkőzés első felében anyának próbáltuk elmagyarázni, hogy mi, miért van, és bár a legtöbb dolgot valószínűleg nem egy meccs megnézése alatt fogja megjegyezni, de a végére látszott rajta, hogy szorít a volt csapatomnak, izgul értünk. Mivel én már tudtam a végeredményt, és nem is igazán szerettem visszanézni magam, elkalandoztam. A labdával való első találkozástól a jelenig végig pörgettem, hogy jutottam idáig. Rájöttem, hogy bár anya nagyon sok fájdalmat okozott nekem, mégis neki tartozom a legnagyobb köszönettel. Ha tipikus gazdag lánynak nevelt volna, nyílvánvalóan nem is tartanék.
Hazafelé be sem állt a szám, amit Basti mosolyogva vett tudomásul. Néha megrázta a fejét, amikor a saját mondandómba belezavarodtam, de egyszer sem mondta, hogy fogjam már be. Mikor úgy éreztem már nincs mit mondanom, és hülyén vette volna ki magát, ha még egyszer ugyanazt elmondom neki, felhívtam Lukast, hogy közöljem vele is a jó híreket. Azonban nem csak én tudtam neki örömet okozni, hanem ő is nekem. Beszélt Monikával arról, hogy esetleg egy hetet itt tölthetne nálunk a keresztfiunk, és beleegyezett, illetve Lou is örült, úgyhogy megbeszéltük, hogy hétfőn, azaz holnap után Moniq elhozza hozzánk, mivel úgyis el kell intéznie Németországban valamit.
- Basti – szaladt felénk Lou a reptéren.
- Na, még mindig téged szeret jobban – jegyeztem meg mosolyogva.
- A személyiségem varázsa – emelte fel a közben megérkező, gyorsan növekedő kisfiút.
Miután Lou elköszönt az anyjától, hazafuvaroztuk és megbeszéltük, mihez lenne kedve a héten. Bastival felváltva vigyáztunk rá. Délelőtt én, amíg edzésen volt, délután pedig ő, amíg én a cégnél voltam. De voltak napok, amikor dupla edzés volt, és amikor nekem is korábban kellett bemenni a HB-hez. Olyankor magammal vittem és az irodában adtam neki egy lapot meg egy tollat, hogy rajzoljon. A többiek szívébe is hamar belopta magát, úgyhogy minden lehetséges módon próbáltak a kedvére tenni.
- Ezt neked rajzoltam – adta oda este Bastinak, amit készített.
- Ők kik? – kérdezett rá, mivel három ember volt a lapon.
- Az én vagyok – mutatott az alacsonyra – az Nikki, ez meg te – fejezte be.
- Nagyon szép – dicsérte meg. Lou, mint aki csak a dicséretre várt, leugrott az öléből, és újra eltűnt a szobájába.
Lout anyához is bevittem a héten, akinek rögtön a második mondata az volt, hogy neki mikor lesz unokája? Akkor már tudtam, hogy hamarosan. Néztem Bastit, ahogy Louisszal foglalkozott, és csodáltam, amiért ennyire jól bánik a gyerekekkel. Mindig figyelt rá, nem idegesítette, hogy folyamatosan zajong, hogy nem hallja tőle a tévét, és ha úgy adódott, hogy Lou almalevet akart inni, akkor beült a kocsiba és hozott neki. Türelmes ember, ha gyerekekről van szó, az biztos. Pályán, játék közben annyira azért nem illik rá ez a jelző. Mostanában minden összejött, anya gyógyul, a cég lassan talpra áll, Bastival boldogok vagyunk, de igaza van. Hiányzik egy gyerek. Látni akarom, ahogy Basti a karjában tartja szerelmünk gyümölcsét.
- Focizunk? – jelent meg Lou mellettem egy labdával.
- Tudod, mit? Elviszlek valahová, és ott fogunk focizni, rendben?
Rég voltam már az excsapatommal, és kezdett hiányozni néhány Thomas-féle vicc. Már egy ideje el akartam menni az egyik edzésre, hogy találkozzak velük, de sosem volt rá időm. Most viszont itt a megfelelő alkalom. Bastiannak jeleztem, hogy egy kicsit magára hagyjuk, aztán elindultunk. Lou is kíváncsi természetű volt, úgyhogy egész végig azt kérdezgette, hová megyünk. Amikor leparkoltam valószínűleg összetette a kirakóst, és rájött, hogy hová hoztam.
- Tudtad, hogy apa is játszott a Bayernbe? – kérdeztem tőle, miközben kinyitottam neki az ajtót.
- Igen, de nem szeret mesélni róla – válaszolta, mire felnevettem. – Rossz volt neki itt? Mert, akkor én nem fogok itt focizni. – Újra felnevettem.
- Nem kell mindig úgy tenned, ahogy mások. Vannak benn jó csajok, gyere! – Még az a szerencse, hogy ezt Lukas nem hallja. Addig élnék, ebben biztos vagyok.
Felemeltem, mert tudtam, hogy szégyenlősebb, mint az átlag gyerekek, na meg, hogy Thomas nem lesz erre nagy tekintettel.
- Sziasztok – örült meg Thomas, mikor felénk nézett. A lányok közben abbahagyták a feladatot, ezért visszafordult. – Ti csináljátok csak, amit kell – utasította őket, aztán megint ránk nézett. – Nikki, én tudtam, hogy hihetetlen jól focizol, hogy jó az ízlések pasik terén, kiderült az is, hogy jó az üzleti érzéked, de, hogy pár hónap leforgása alatt szülsz egy gyereket, és máris legalább öt éves. Gratulálok!
- Haha, még mindig tartom, hogy inkább humoristának kellett volna menned. Lou, bemutatkozol? – kérdeztem tőle, de a vállamra hajtotta a fejét. – Nem beszél veled, látod? – vontam meg a vállam Thomasnak.
- Thomas vagyok, és nem harapok – próbálkozott azért az ismerkedéssel, mire Lou is elmotyogta a nevét.
- Tudtam, hogy ismerős – csapott a homlokára régi, jó edzőm, mikor meghallotta a Podolski nevet. – Hogy-hogy beugrottatok?
- Focizni akart, én pedig már jó ideje jönni akartam, úgyhogy összekötöttem a kettőt, remélve, hogy rúghatunk párat a keresztfiammal.
Mivel semmi akadálya nem volt ennek, kaptunk egy labdát, és megmutattuk, hogy ki fogja tíz-tizenöt év múlva a német válogatottat győzelemhez vezetni. Mikor a lányok végeztek az edzéssel, odajöttek hozzánk, hogy beszélgessünk egy kicsit. Figyelemmel követtem az eredményeiket, de jobb volt az ő elmondásaikból megérteni a helyzetet. A negyedik-hatodik hely között ingadoztak, és bár szerették volna vezetni a tabellát, elégedettek voltak.
Az utolsó Louval töltött napunk megkoronázására elvittük a Bayern meccsre, amit nagy érdeklődéssel nézett végig. Sajnos a Leverkusen kifogott rajtuk, és megverték őket, de mindenki remélte, hogy nem fogja őket a vereség elbizonytalanítani. A Lautern elleni kupameccsen bizonyították, hogy egy vereség nem keseríti el őket annyira, hogy odaadják az egész szezont. Könnyedén nyertek, akárcsak november első hétvégéjén Hamburgban. Bastian, Thomas és Toni tette lehetővé, hogy legyen mit ünnepelni. Hazaérve kettesben is folytattuk az ünneplést, bár kicsit más módon. Bastian számára némi meglepetésem is volt, még pedig, hogy amikor az óvszerért nyúlt, elhúztam a kezét, közölve vele, hogy nincs rá szükség.


Nem tudtam aludni. Óvatosan felültem, és az ágy háttámlájának dőltem. A kicsi nem akarta abbahagyni a rugdosást, aki mivel már az utolsó napokat tölti odabenn, nemigen fért el. Amikor kicsit megnyugodott visszafeküdtem, annak reményében, hogy legalább az éjszakából hátra maradt pár órát végig tudom aludni. Örültem, hogy mozog, mert így tudtam, hogy rendben van, de ahogy nőtt a pocakom, egyre kellemetlenebb volt. Bárhogy feküdtem, nem volt kényelmes. Úgy tűnt, hogy megunta a focizást, ezt kihasználva pedig gyorsan elaludtam. Legközelebb, amikor felkeltem, már világosodott, de Basti továbbra is békésen aludt mellettem. Azonban nem sokáig folytathatta a cselekvését, mert rájöttem, mire keltem fel. A hasamba belenyilalt a fájdalom, és tudtam, hogy itt az idő.
- Basti – lökdöstem meg egy kicsit. – Úgy néz ki, megérkezik a születésnapi ajándékod. – Augusztus 1-je volt. Válasz gyanánt valamit dünnyögött, amiből egy szót sem értettem. – Bastian, beindult a szülés – fogalmaztam érthetőbben.
Végre rájött, hogy mi a problémám, és segített elkészülni, majd amilyen gyorsan csak lehetett a kórházba vitt. Nem akartam benn lenni, mert féltem, hogy mi lesz, de örültem, hogy hamarosan láthatom a csöppségünket. A görcsök nem enyhültek, sőt egyre gyakrabban jelentkeztek, de tudtam, hogy megéri. Néha, amikor vége volt az egyik görcshullámnak, örültem, de folyamatosan arra gondoltam, hogy nemsokára jön a következő. Bastian végig benn volt, a többiek pedig kinn várták, hogy végre megérkezzen közénk a legfiatalabb Schweinsteiger. Végül három óra vajúdás után tágultam annyit, hogy elkezdhessek szülni. Összeszorítottam a fogam, és hang nélkül tűrtem a fájdalmat. Bastian is így tett, akinek jóformán eltörtem a kezét. Az utolsó nyomás után belesüppedtem a párnába, hogy kifújjam magam, aztán látni akartam őt. Ahogy a nőgyógyászom megjósolta, kislány lett. Bastiannal abban egyeztünk meg, hogyha lány lesz, ő nevezi el. Annyira lázba jött, hogy ráhagytam, nekem úgysem a neve számít, hanem, hogy a miénk.
- Chantelle Schweinsteiger – mondta a nővérkének, aki rögtön ráírta a kicsi karszalagjára a nevet, majd odaadta nekem.
Hihetetlen érzés volt a karomban tartani. Kilenc hónapig a részem volt, most pedig végre foghatom. Gyönyörű volt, tökéletes. Apró kezét az arcánál tartotta, és néhny pislogás után el is aludt.
- Boldog születésnapot – néztem fel Basti könnyes szemébe, szintén nedves szemmel.
Sajnos a nővérke nem hagyta, hogy sokáig gyönyörködhessünk a kislányunkban, mert meg kellett fürdetnie, felöltöztetnie és pár vizsgálatot elvégeznie. Amíg ezek lezajlottak, addig én kifújtam magam aennyire tudtam. Fáradt volt, mert egyrészt nem aludtam éjszaka, másrészt nem volt könnyű a délelőttöm a szülés miatt. A szülőszobából áthelyeztek egy szobába, ahol három napig leszek, és nem sokkal később utánam hozták Chantelle-t is. A családunk és a barátaink is bejöttek a szobába, hogy meglessék a nyugodtan alvó szépséget.
- Livia, Marco – szólította meg őket Basti, hogy közölje velük a meglepetésünket. – Reméljük, hogy szívesen lesztek a keresztszülők.
- Komolyan? – ölelelt át Livia, amitől az eléggé érzékeny hasam fájni kezdett, de nem szóltam. Örültem, hogy örömet szereztünk nekik.
Megkértem Bastit, hogy hívja fel Lukast, és mondja el neki a nagy hírt. Miközben beszéltek én körbenéztem a szobába, ahol, mégha Lukas csak a vonalban is, mindenki ott volt, aki számított, aki támogatott és mellettünk állt bármiről is volt szó. Végül Chantelle-re és a mellette ülő, mosolygó Bastianra néztem. A családomra.

A focin keresztül - Minden jól alakul

Szép szerdai délelőttöt! Hosszú idő után újra jelentkezem ezzel a történettel is:) Új a dizi is, amit ismételten és mindig köszönök Líviának! Szeretnk szólni, hogy senkit ne érjen váratlanul, de lassan a végére érünk ennek a történetnek. Sőt, nem is olyan lassan.:/ Boldoggá tennétek pár kommentel:)) Jó olvasást!

Olyan gyorsan teltek a napok, hogy észre se vettem, hogy máris a válogatott napoknál tartunk. Bastianék keményen edzettek továbbra is, és idáig hibátlanul teljesítettek a bundesligában, túl voltak egy Valencia elleni győztes Bajnokok Ligája meccsen is, úgyhogy Basti és a Bayern miatt nem kellett aggódnom. Jól indult számukra a szezon, és bár tudják, hogy hosszú az év, mégis könnyebb így aludniuk. Különben még a Mainz elleni meccsen Toni és Basti betartotta az ígéretét, és lőttek egy-egy gólt nekem, amit meccs után rögtön puszival háláltam meg. Az elmúlt hónapban én is legalább annyira küzdöttem, amennyire csak tudtam. Volt, amikor éjt nappallá téve voltam benn a cégnél, de az eredménye mégsem látszott igazán. Ha nem az irodában ültem egy jó nagy rakás papír mögött, illetve nem a szállítást intéztem, akkor anyánál voltam benn, aki semmiféle javulást nem mutatott. Minden nap egyre nehezebb és nehezebb volt hozzá bemennem, látnom az orvosok szemében a lemondást, apám szemében a megtörtséget, de erősnek kellett maradnom. Anya fel fog ébredni, és büszke lesz rám, azért, amit a cégért teszek. Ez motivált, ezért csináltam mindent. Azonban Bastianra mindig szakítottam időt, eljártam a meccsei nagy részére, és most elkísérem a válogatottat is mind a két meccsre. A felkészülést Frankfurtban kezdték meg, így az volt az első állomásunk. Ahogy mindig is lenni szokott mindenki hozta a saját formáját, és az első percben egyszerre kezdtek beszélgetni, amiből egy jó kis hangzavar kerekedett. Az út közepén valamikor elaludtam, majd arra keltem fel, hogy valaki az arcomat simogatja, feltételeztem, hogy Bastian, ezért csukva tartottam a szemem, és élveztem a kényeztetést.
- Ha nem kelsz fel, énekelni fogok – morogta végül.
- Fent vagyok – nyitottam ki a szemeimet vigyorogva. – Csak maradj csendbe!
- Gonosz vagy vele – sétált el mellettünk Mesut.
- Hallottad már énekelni? – kiabáltam utána.
- Nem, de ha már itt tartunk, te hallottad az új viccem?
- Ó, istenem – fordult az ég felé Basti, aztán bejelentette, hogy ő előre megy, majd menjek utána. Én, mint mindig, meghallgattam Mesutot, hátha valami jó viccet mondd, ám ennek már a kezdete se volt jó.
- Ezt csak azért mondom neked, hogy nehogy előforduljon veled. Szóval, két szőke nő beszélget. Képzeld, ma elvégeztem a terhességi tesztet, meséli az egyik. Mire a másik: és nagyon nehezek voltak a kérdések? – Kis hatásszünet után nevetni kezdett, ahogy mindig is szokta.
- Szóval, hogy elő ne forduljon velem? – fogtam a kezem közé a hajamat. – Nos, gondolom, te leszel a másik szőke, akivel beszélgetni fogok – passzoltam vissza a gyenge oltást.
- Áú, hát nézd meg, a szép frissen vágott hajamat mered bántani? – simogatta meg a feje tetejét.
- Jó-jó. Nagyon szép lettél, de menjünk – javasoltam, aztán egymás mellett lépdelve mentünk be a hotel ajtaján. Ő egy új kulcsot kért, én viszont megkérdeztem, melyik szoba Bastiáné.
- Különben – nézett rám Mesut a 120-as szoba ajtaja előtt. – Ti mikor akartok gyereket? Babázni szeretnék – mosolygott. Kérdésével egyidejűleg kinyílt az ajtó, és Lukas lépett ki rajta.
- Bastian, ezt én is kérdeztem már tőled – hajolt vissza, mivel valószínűleg hallotta a Mókamester kérdését. Az említett érdeklődve jött ki a szobából.
- Azt kérdeztem, mikorra tervezitek a gyereket?
Nem tudtam, hogy erre mit kéne válaszolni, mert nem beszéltünk még róla. Csak azt tudtam, hogy én még nem érzem késznek magam erre.
- Egyelőre még nem tervezzük – válaszoltam végül, és vártam, hogy Bastian is mondjon valamit, de ő csak állt, megvonta a vállát, aztán visszament a szobába.
Lukas épp olyan értetlen tekintettel nézett utána, mint én, de miután összenéztünk, megrántotta a vállát, és annyit mondott, biztos csak rossz kedve van. Miután Mesut közölte, hogy lepakolja a cuccait, Lukas pedig, hogy elmegy megkeresni Pert, én bementem a szobába. Háromágyas volt, tehát Lukas most is velünk lesz. Cseppet sem bántam. Jó, hogy egy kicsit megint együtt lehetünk.
- Mi a baj? – kérdeztem Bastitól, amikor becsukódott mögöttem az ajtó.
- Semmi – válaszolta mosolyogva, aztán magához húzott.
Nem akartam piszkálni, de tudtam, hogy valami mégis van. Úgy döntöttem egyelőre békénhagyom, és majd, amikor már jobb kedve lesz, kihúzom belőle, mi bántotta. Joachim zavarta meg az ölelgetős fél óránkat, azzal, hogy mindenkit magához csődített, mert el akarta mondani a terveit. Elég beszédes hangulatában volt, mert minimum fél órát beszélt, de legalább nem hülyeségeket mondott. Végül kifogyott mondanivalójából, és kitessékelt minket a szobából. Páran a hallba vonultunk, hogy amíg nem találunk ki jobb programot, addig beszélgessünk. Minden szóba került, amiről a világon csak beszélni lehet, de a középpontban azért főleg az áll, hogy kivel mi történt. Bár az úton már esett erről szó, mindenkinek maradt még néhány hozzáfűznivalója.
- Nagyon csendbe vagy – nézett rám Livia, amíg a többiek tovább folytatták a beszélgetést. Egyedül Lotte fordult oda még hozzánk.
- Csak gondolkozom – magyarázkodtam.
- Kapcsolj ki egy kicsit! Ha hazamész, újra foglalkozhatsz a Hugo Bosszal – mondta Lotte, mire Benni is felénk fordult, majd szépen lassan mindenki engem kezdett faggatni, hogy anya hogy van, én hogy vagyok, milyen a cégnél és a többi. Elpanaszkodtam minden bánatomat, de még a sok sajnálom előtt közöltem, hogy egyet se szeretnék meghallani.
- Miért nem keresel valami reklámarcot a cégnek? Mármint valami híres emberre gondoltam – vetette fel Holgi. – Mondjuk, nézz rám! Nem vennéd meg az összes ruhát, csak hogy én ne tudjak felvenni semmit? – mutatott az arcára, aztán nevetni kezdett.
- Ne nevess, ez nem is hülyeség – gondolkoztam el. Minden ember rajong legalább egy valakiért, a legtöbbjük pedig van annyira idióta, hogy mindenben kövesse kedvencét. – Valaki hajlandó lenne elvállalni közületek?
- Miért nem engem kérdezel először? – kérdezte Bastian. – Én szívesen elvállalom, tudod, hogy segítek, ahol tudok.
- Köszönöm – válaszoltam röviden, figyelmen kívül hagyva sértett hangnemét.
Jobbnak láttam felmenni, mert kezdett idegesíteni Bastian stílusa, és nem akartam vele összeveszni. Megkértem a lányokat, hogy ne jöjjenek utánam, mert egyedül szeretnék lenni. Gondolkoztam Mesut kérdésén, és hogy miért nem akarok még gyereket. Az biztos, hogy Bastival akarok lenni életem végéig, ha gyerekem lesz, azt akarom, hogy ő legyen az apja. Mégsem éreztem, hogy még most nekem kellene. Lehet csak azért, mert jelenleg teljesen lefoglal a cég, a maradék enerigámat pedig az anyáért való aggódásom emészti fel. Semmiképp nem akartam rossz anya lenni, ha gyerekem lesz, akkor rendesen szeretném felnevelni, hogy mindig mellette vagyok, és támogatom, amiben csak tudom.
- Hé, mi a baj? – Lukas jött be a szobába, és leült mellém az ágyra. Ülőhelyzetbe tornáztam magam, aztán elhúztam a számat. – Bastian, ugye?
- Nem tudom, mi van vele. Történt valami az úton amíg aludtam? Mert azóta morcos.
- Szerintem a babakérdés óta ilyen. Előtte a szobában még nevetgélt – mutatott rá, hogy valószínűleg a legfontosabb tényező mellett siklottam el. – Tanács Podolskitól: beszélj vele! Este valamelyik jómadárnál lefoglalom magam, addig lesz időtök.
- Köszi – nyomtam egy puszit az arcára. – Mi a helyzet Louval? Úgy hiányzik.
- Tanulgatja az angolt, jár focizni is. Szerintem jól érzi magát – mosolygott. Továbbra is sütött róla, hogy imádja a fiát. Nézni is jó volt őket együtt, éppen ezért sajnáltam, hogy ő most nem jött vele.
- Ígérd meg, hogy valamikor eltölthet nálunk pár napot! Persze csak ha szeretne.
- Biztos, hogy szeretne. De te is jöhetsz ám majd.
- Mennék én, de most esélytelen, hogy szabadulok. Amíg anya kómában van addig…
- Biztos vagyok benne, hogy nem sokára fel fog kelni – mondta el ő is, amit mindenki más, már az elejétől fogva. – És a céget is megmented. Én hiszek benned.
- Bárcsak én is tudnék.
- Na, ne mondj ilyet! Minden elfogultság nélkül esküszöm, hogy te vagy a legcsodálatosabb nő, akit ismerek. Tudod, hogy értem – magyarázkodott, de nem volt rá szükség. Tudom, hogy nem úgy értette, ahogy egy minket kivülről figyelő gondolta volna.
- Tudom, de ne mondj nekem ilyeneket! Mostanában érzelmileg labilis vagyok – forgattam meg a szemem. – Menj vissza nyugodtan, én még megnézem az e-mailjeimet, hátha kell valamit intéznem innen a háttérből.
- Rendben – ezúttal ő adott egy puszit az arcomra, aztán kiment, én pedig úgy tettem, ahogy az előbb mondtam.
Szerencsére nem volt sok dolgom, csak jóvá kellett hagynom a nem tudom, kinek a nem tudom, milyen ötletét. Még mindig nem sikrült mindenkinek a nevét, arcát és feladatát megjegyezni, de szerencsére segítőkészek voltak, és örültek, hogy végül mégsem nem adtam fel. Segítettek, ha kellett, cserébe pedig próbáltam nem mindent a nyakukba varrni.
- Megérkezett a BeHappy csapat – lépett be a szobába Livia, mögötte Marco, Mario, Lotte és Benni.
Sikerült nagyon hamar elterelniük a figyelmemet mindennemű problémámról. Egészen estig randalíroztak nálunk, és a legkülönbözőbb dolgokat találták ki. Marco egy viccet is mesélt.
- Nem szeretném Mesut elől learatni a babérokat, és nem is áll szándékomban a helyére lépni, de ez a vicc jó, legalábbis amíg Özil fülébe nem jut – nevetett, aztán később mi is megértettük, hogy pontosan miért is. – A török álláshirdetésre jelentkezik. Kérdezik tőle, hogy milyen referenciamunkát tud felmutatni, mire azt válaszolja, hogy a kalahári erdőt. Mondja neki a munkáltató, hogy de hát az nem erdő, hanem sivatag. Erre a török: hát, most már…
- Tényleg jó, hogy nem hallotta Mesut – nevetett a fél társaság.
Bastian ekkor lépett be a szobába, majd nem sokkal utána a társaság is oszlani kezdett. Minden bizonnyal érezték a feszültséget, még akkor is, ha nem vitatkoztunk előttük. Mikor már csak mi voltunk a szobába, lefeküdt az egyik ágyra a fal felé fordulva, amitől teljesen ideges lettem. Ha valami baja van, akkor mondja már el, ne duzzogjon.
- Haragszol, amiért azt mondtam, még nem akarok gyereket? – kérdeztem rá konkrétan, hogy ne tudja megúszni egy semmi-bajom válasszal.
- Nem haragszok, csak… Nem beszéltünk róla, mégis rávágtad, hogy nem, mintha szóba se jöhetne.
- Miért nem válaszoltál akkor te? Mert én arra vártam, de mikor nem mondtál semmit…
- Jó, akkor én vagyok a hibás – fordult újra el tőlem.
- Nem, ezek szerint én. – Feladtam, hogy értelmesen beszéljek vele, úgyhogy én is lefeküdtem egy másik ágyra, és nem mondtam semmi mást egy darabig, de érdekelt, hogy ő mikorra gondolta a gyerekvállalást, úgyhogy megkérdeztem.
- Én nem látom akadályát, hogy már tervezzük – kaptam meg végre a választ. – Nem akartalak piszkálni, mert van elég bajod most. De attól én még szeretnék.
- Én egy szóval sem mondtam, hogy nem akarok, de egy kicsit még várni szeretnék vele. Különben mondhattad volna. Tudom, hogy anya balesete óta kevesebb időm van, de nem akarom, hogy úgy érezd, elhanyagollak.
- Nem, erről szó sincs – tiltakozott. – Na, idejössz? – ütögette meg maga mellett a paplant.
- Gyere te – csúsztam arrébb, amennyire az ágy szélessége, ez esetben keskenysége, engedte.
- Lusta dög vagy – állt fel a fejét rázva.
A következő két nap tele volt kemény edzésekkel, interjúkkal, úgyhogy hamar elteltek a napok. Az Írország elleni meccs előtt két nappal a helyszínre repültünk, hogy ott folytassuk tovább tennivalóinkat. A napok pörgésével egyre több e-mailem lett, úgyhogy amíg a csapat tréningen volt, addig én szorgosan pötyögtem a laptopomon. Livia volt, hogy velem maradt, mert nem volt kedve a fiúkkal menni, ilyenkor Marco rendszeresen azt mondta rá, hogy lusta. Szóval Basti és Marco elintézte, hogy legyen egy privát klubbunk Lustaságok néven. Az írek elleni meccsen jól szerepelt a csapat, sőt. Reus és Kroos kettő-kettővel, Klose és Özil pedig egy-egy találattal járultak hozzá a végereményhez, mely az írek meccs végén szerzett szépítő góljával hat egy lett. De ezen a mérkőzésen érdemes volt ott lenni, nem mintha a többin nem, de itt olyan csodaszép gólok voltak, hogy azt nem is lehet elmondani. Ellentétben a svéd meccsen, ahol hihetetlen dolog történt. Négy nullára vezetett a csapat, de a svédek fél óra alatt bekanalazgattak négyet, így felhozták magukat döntetlenre. Borzalmasan elaludtak a mieink, amiért aztán kaptak is rendesen. A sajtótól kezdve az edzőig mindenki őket boncolgatta. Később aztán Jogi is beletörődött, és közölte velük, hogy ne aggódjanak, még így is három ponttal állnak a második helyen lévő ország előtt. Nem mondanám, hogy ettől sokkal jobb kedvük kerekedett volna, de azért nem orrlógatva ültek fel a repülőre, ami visszavitt minket Németországba.
Otthon egy kiadós alvás után az első utam a kórházba vezetett, a második pedig a céghez, ahol az illetékessel rögtön megirattam Bastian szerződését. Ha csak rajtunk múlt volna, biztos nem rögzítettük volna hivatalos formában a megbeszélteket, de követelmény volt, szóval megcsináltam. Közben már a következő divatbemutatót is szervezni kellett, de másodjára már sokkal könnyebben ment, mint elsőre. Azonban szöget ütött valami a fejemben. Nem akartam Bastiant és a csapattársait eszközként használni, reméltem, hogy ők is tudni fogják ezt, amikor meglátják majd a meghívót a bemutatóra. Reméltem, hogy eljönnek, mert lehet, hogy Basti reklámarc lesz, de ha minél többen vannak jelen, annál nagyobb az esélye, hogy megfogjuk a szurkolóikat. Éppen elég újságtól jönnek majd el, hogy legalább egy leközölje a jelenlétüket. Szerencsére a legtöbbjüktől pozitív visszajelzést kaptam, miszerint el fognak jönni. Azoknak nem küldtem meghívót, akik nem Németországban tartózkodtak, mert tudtam, hogy ezért nem fognak hazautazni, de a Bayernből mindenki eljött, akinek nem volt aznap estére programja, és természetesen Bennire, Lottére, Marcora és Liviára, illetve Mariora és Schürrlére is számíthattam. Órákkal a kezdés előtt a helyszínen voltam, mindent átnéztem, mindennek stimmelnie kellett. Legutolsó teendőmet, az ülésrend átnézését, egy órával a nyitás előtt letudtam. Az első sorban természetesen a divatszakma nagyfejesei ültek, mint mindig, a támogatók és utánuk a focisták, majd a többiek viszonylag érkezési sorrendben. Örültem, hogy maradt egy órám, mert én is átöltöztem, és belebújtam a szokásos magassarkúba. Életemben összesen nem volt annyit rajtam magas cipő, mint amennyiszer az elmúlt két hónapban. A modellek már régen megérkeztek, őket kezelésbe vették a stylistok. Pontban kilenc órakor odasétáltam az ajtóhoz, hogy mindenkit személyesen köszöntsek. Mindenkinek örültem, de mikor megláttam Marcot nevetni kezdtem. Egy régebbi kollekció egyik darabját viselte, és büszkén mutogatta nekem. Imádtam érte, ahogy a többieket is szimplán a megjelenésükért.
Minden rendben ment az este folyamán, aminek nagyon örültem. Még a modellek közös felvonulása volt hátra, de az alatt nem lehet már semmi probléma. Az embereknek tetszett, amit láttak. Rápillanatottam a telefonomra, hogy megtudjam idővel hogy állunk, a kijelzőn viszont az óra helyett apa három nem fogadott hívását láttam meg. Nem foglalkoztam vele, hogy más dolgom lenne, rögtön visszahívtam, remélve, hogy nem anyával van gond, de szerencsére rögtön megnyugtatott. Megvártam, míg az összes modell vissza nem ért, aztán fogtam egy mikrofont, és a kifutóra sétáltam.
- Köszönöm mindenkinek, aki itt van. – Kis szünetet tartottam, hogy a tapsvihar elhalkuljon. – Remélem, jól érezték magukat. Nagyon rövid leszek. Először is szeretném megköszönni az egész stábnak, az összes dolgozónak, hogy újra hittek bennem – néztem körbe, mivel elszórva álldogáltak, és szerettem volna mindenkire ránézni, ha csak egy futó pillanatig is. – A Hugo Bossnál mindenki büszke lehet a teljesítményére. – Fogalmam sem volt róla, hogy anya vagy apa szokott-e ilyeneket mondani, de 99%-ban biztos voltam benne, hogy nem. Nem érdekelt, én nem ők voltam. Számomra ők nem csak ugráltatható robotok voltak, hanem emberek, egy nagycsalád tagjai. – Az előbb kaptam a hírt apától, hogy édesanyám felébredt a kómából. Hiszem, hogy mindannyiunk hite segítette ebben. Most pedig, ha nem veszik sértésnek, rohadok a kórházba. Köszönöm szépen!
Amilyen gyorsan csak lehetett lesétáltam a színpadról, hátul összeszedtem a cuccaimat, miközben a maradék feladatot kiosztottam a dolgozók között, aztán szaladva igyekeztem kifelé. A bejáratnál Basti már várt, megfogta a kezem, majd együtt indultunk meg a kórházba. Útközben elmeséltem neki, amit apa mondott. Ő is örült a hírnek. A bejártnál kitett, hogy minél gyorsabban anyánál legyek, ő pedig elment parkolni. Idegesen nyomogattam a lifthívó gombot, túl sok időnek tűnt, amíg odaért, pedig igazából nem lehetett fél perc sem. Végre valahára megérkeztem az ajtóhoz, és kis híján beestem. Apa anya mellett ült, miközben az orvosa különböző kérdéseket tett fel neki. Csendben maradtam, hogy ne zavarjam őket. Sőt, végül inkább ki is jöttem, és ott vártam Bastianra. Elmondhatatlanul megkönnyebbültem, örömömben a sírás kerülgetett, ami aztán ki is tört belőlem, amikor Basti megérkezett, és átöleltem. Igyekeztem abbahagyni, és mire a doki kijött, sikerült is. Bastian nem akart bejönni, hogy ne zavarjon, azonban nem hagytam neki. Amikor beléptünk anya mosolyogva nézett felénk.
- Sziasztok – mosolygott ránk. – Milyen jól néztek ki – jegyezte meg. – Merre voltatok?
- Szia, anya! – Segénykérően néztem Bastira. Nem ez volt a megfelelő alkalom, hogy előhozakodjak a hátuk mögött zajló eseményekkel.
- Az egyik barátomnak volt az eljegyzési partija, onnan jöttünk ide. Hogy van? – váltott témát csodálatosan rögtönző férjem.
- Hagyjuk a magázást, elvégre a lányom férje vagy. Jól vagyok, bár még kicsit össze vagyok zavarodva. Úgy érzem mintha fáradt lennék, pedig most aludtam át majdnem két teljes hónapot.
Teljesen ki volt cserélve, mintha nem is anya lett volna. Jó fej volt, viccelődős, és normálisan viselkedett mindenkivel.
- Szeretnék kettesben maradni egy picit veled – nézett rám, mire apáék kimentek a szobából. Leültem anya mellé az ágyra. – Nikki, remélem meg tudsz nekem bocsájtani azért, ahogyan viselkedtem veled. Tudom, hogy minden nap itt voltál, és nem emlékszem tisztán, de valamiért mégis érzem, tudom, hogy mennyire bántott ez téged. És talán sosem látszott, hogy valójában mennyire is szeretlek, de szeretlek, és bárhogy is döntöttél az életeddel kapcsolatban, boldog, férjezett nő vagy, és erre büszke lehetsz, mert én is az vagyok.
- Jaj, anya – fordultam el, mert attól tartottam, hogy megint elsírom magam. Vettem pár nagy levegőt, aztán visszafordultam. – Igen, minden nap itt voltam, és elmeséltem, hogy mi történt velem. Nagyon aggódtam, mert nekem is folyton az járt a fejembe, hogy sosem mutattam ki, hogy szeretlek. Nagyon sajnálom, hogy ennek meg kellett történnie ahhoz, hogy mind a ketten rájöjjünk erre.
Még egy ölelésre odahúzott magához, bár elég gyenge volt. Aggódtam, hogyha ezekre a dolgokra emlékszik, akkor a céggel kapcsolatos dolgokra is fog, de aztán nem hozta szóba, én pedig visszahívtam Bastiékat. Az orvos szerint még egy hétig legalább benn kell maradnia. Rendszeresen vizsgálni fogják, mert hosszú kóma után jelentkezhetnek más problémák, bár elég bizakodóak, mert így elsőre nem találtak nála semmi furcsát. A látógatási idő természetesen már este nyolckor lejárt, de ez alól mi kivételek voltunk. Itt is látszik, hogy mennyivel máshogy bánnak egy gazdagabbal, mint egy szegénnyel, és bár örültem, hogy bent lehettünk anyánál, ezt gerinctelennek és igazságtalannak éreztem. Még maradtunk egy darabig, de aztán úgy döntöttünk, hogy ideje lesz hazamenni, mert vezetni kell, és fárasztó napunk volt. Nem hiányzik, hogy ezúttal velünk történjen valami. Otthon már csak zuhanyozni, majd rögtön az ágyba esni volt erőm, de hosszú idő után most először tudtam magam tökéletesen kialudni.

A focin keresztül - Feszültséglevezetés

- Mikor fogod abbahagyni a duzzogást? – kérdezte. – Csak jót akarok.
- Mindig azt akarsz - morogtam. – Mit csinálunk a régi házamban?
Leparkolt, aztán szó nélkül kiszállt, felkapta a táskát, majd indult is befelé. Kelletlenül követtem.
- Nagyon elegem van belőled, tudod? – kezdtem el magyarázni mérgesen, mikor beléptünk a bejárati ajtón.
- Meglepetés! – kiabáltak mindenfelől.
- Mi a franc…? – néztem szét.
Nincsen se szülinapom, semmim se, amit ünnepelni lehetne. A céget végleg tönkretettem, anya pedig éppen a korházba fekszik tudatlanul. Hazudtam az apámnak, veszekszünk Bastiannal, szóval legkevesebb kedvem volt mindenhez jó pofát vágni.
 - Ó, mi vagyunk: jókedvcsinálók – mondta Lotte, miközben Benni kezét fogva két puszit adott az arcomra.
- És a gond feledtetők – lépett oda Lotte után Livia, Marcoval az oldalán.
- Én csak a meglepetés ember vagyok – mosolygott Toni. – Na, már rám sem ugrasz? – játszotta meg, hogy szomorú, miközben ő is alaposan megölelgetett.
- Én lennék a sztárvendég – vakarta a tarkóját a Götzeus duó másik tagja, Mario.
- Rendes tőletek srácok, de nekem ehhez most tényleg nincs kedvem.
- Majd lesz – oldotta meg Basti, aztán ő is beljebb ment, a többiek pedig szinte követelték, hogy meséljek el mindent. Mivel láttam, hogy szabadulni nem fogok ebből a társaságból, előadtam óriási bukásomat, remélve, hogy megsajnálnak és elengednek. Természetesen nem így lett.
- Szóval ennyi. Nem csinálom tovább.
- Egész életedben soha nem adtál fel semmit. Miért most kezdenéd el? – kérdezte Livia.
- Az alatt az idő alatt, amit bent töltöttél az emberek elfogadtak és bíztak benned. Azok az emberek segítettek neked, amikor szükséged volt rájuk. Ne hagyd cserben őket, amikor ők szorulnak segítségre – oktatott ki a szókimondó Toni is.
És igaza volt. Mindenkinek mindenben. Legalább az általam okozott kárt kell helyrehoznom, addig semmiképp sem szabad visszalépnem.
- Azt mondtad, megcsinálod – próbálkozott Basti is. – Akkor gyerünk, és csináld is meg!
- Jó-jó. Elég a kioktatásokból, lelkifröccsökből. Tudom, hogy hülyeségeket beszélek, demajd holnap máshogy látom a helyzetet. Nem ejthetnénk a témát? Nézzétek meg, szegény mennyire unatkozik – bólintottam a gyűrűjével unottan játszó Mario felé. – Milyen programot terveztetek azon kívül, hogy nekem tartotok fejmosást?
- Nos, itt van hat focista, meg két lány, aki életében kétszer ért labdához lábbal. Se. Szóval a program egyértelműen a foci és a rajtuk való nevetés – vigyorgott Götzinho. – Felfedeztem, hogy a pincébe neked is van miniatürizált focipályád. Nekem is, és örülök, hogy végre kiállhatok Reus ellen, mert hozzám gyáva volt eljönni.
- Szétkaplak, Götze! – ígérte Marco, ami mindenkit kíváncsivá tett, úgyhogy levonultunk az említett helyiségbe.
Mivel a két srác egymás ellen akart játszani, őket neveztük ki a két csapatkapitánynak, így ők választották ki, felváltva mondva a neveket, a csapattagokat. Én végül Marioval, Bastival és Tonival kerültem össze, míg ellenfelünk csapatát a Lotte, Livia, Benni, Marco négyes tette ki. A két lányt figyelembe véve már előre azzal számoltunk, hogy mi nyerünk.
- Magassarkúban viszont nem túl előnyös – néztem le cipőim sarkára.
- Sporttáskába van minden – intett felfelé Basti, én pedig megindultam átöltözni.
Közben felhívtam Lukast, és neki is elmeséltem az eddig történteket. Az elején ő is azt mondta, hogy ne avatkozzak az ügybe, most viszont, akárcsak a többiek, arra bíztatott, hogy ne hagyjam abba az első kudarc után. Már pedig, ha ennyien hisznek bennem, akkor nem okozhatok nekik csalódást, nem fogok visszavonulót fújni! Ezt a meccset még nem fújták le.
- Sokáig voltál – jegyezte meg Basti, mikor végre méltóztattam visszamenni hozzájuk.
- Addig változtattunk kicsit a szabályokon – mutatott Marco a piás üvegekre és az azok mellett felsorakoztatott poharakra.
- Be akarsz rúgni? – néztem rá érdekesen. Kizárt, hogy mi kapjunk több gólt.
Arra viszont egyikünk sem számított, hogy Benni mindent kivéd, Marco pedig a gyors mozgásával rögtön az elején belő hármat. Nem mondanám, hogy a poharak kisméretűek voltak, mellesleg én sosem szoktam inni, így aztán viszont hamar cikázva futottam végig a pályán, és a kaput is tíz centivel odébb láttam. A hangulat így rendesen meg lett alapozva.
- Menjünk bulizni – mondta Lotte, miután ő is legurított pár pohárnyi alkoholt.
Úgy tűnt az illuminált állapotú énem egyáltalán nem tiltakozik az ötlet ellen, ezért hamarosan egy szórakozóhely hátsó részéhez sétáltunk, rendeltünk még pár italt, és már jött a következő meglepetés tőlem: megkértem Bastit, hogy táncoljunk.
- Ki kell használni az ilyen pillanatokat – nézett a többiekre, aztán megfogta a kezem, és megindultunk a táncoló tömeg felé.
- Váltás – jelent meg Toni jó pár számmal később, mikor már nem tudtam, hogy melyik lábamat hova tegyem.
- Addig iszok valamit – mondta Basti, aztán eltűnt az összezáródó tömegben.
- Látom, jól érzed magad – vigyorgott a Bayern 39-ese.
- Igen, bár nincs rá okom, szóval nem tudom, miért. – Közelebb léptem hozzá, hogy hallja, amit mondok, és én is halljam, amit ő próbál a tudomásomra adni.
- Talán az alkohol miatt – válzott arra, hogy részeg lennék, de szó se volt ilyesmiről.
- Nem is ittam sokat. Ú, erről jut eszembe. Megszomjaztam, menjünk inni – léptem el mellőle, de elkapta a kezem.
- Nem hiszem, hogy kéne – rázta meg a fejét. – Inkább üljünk vissza a többiekhez.
- Aj, Kroos, ünneprontó vagy – fintorogtam. – Csak egy lájtosat, semmi ütős – ígértem meg, mire elengedte a kezem, hagyva, hogy a pulthoz sétáljak.
Bastit nem láttam ott, biztos voltam benne, hogy visszaült a többiek közé, Toni pedig nem jött velem, így megszegve az ígéretem abszintot kértem.
- A ház ajándéka, Nikki – kacsintott a pult mögött álló srác, mikor letette elém a poharat.
- Édes vagy. – Felültem a székre, hogy ellássak a tömeg feje fölött a hely másik végére, ahol Basti és a kis társaságunk ült. A lányokat sehol nem láttam, Basti pedig valószínűleg engem kereshetett, mert a tömeget pásztázta. Alacsonyságom miatt azonban ez veszett ügy volt, úgyhogy a segítségére siettem, és pohárral a kezemben felálltam a székre.
- Jó a buli, nem? – kiabáltam, de csak a körülöttem állók hallották meg. Nem messze tőlem Liviát és Lottét pillantottam meg, akik vigyorogva közeledtek felém, és hogy ők is elférjenek, átléptem a pultra. Láttam, ahogy Bastiék felpattannak és utat törnek maguknak felénk. Addigra a két lány már velem együtt táncikolt az asztalon.
- Szeretlek Bastian! Igyunk a világ legjobb férjére – emeltem meg a poharam.
- Gyerünk, szálljatok le onnan – fogta meg Livia kezét Marco, aki elsőként ért oda hozzánk.
- Miért? itt vagyok a világ tetején, és még a Holdat is elérem – nyújtottam a szabad kezem egy fénycsóva felé.
- Nikki, gyere le! – nyújtotta a kezét Basti is, de hátra léptem, hogy ne érje el, ám az asztallap nem volt valami széles, így kishíján majdnem leestem. – De! Gyere! – Elkapta a derekamat, és leemelt, miközben Lotte is lemászott Benni segítségével.
- Jól van. Nincs itt semmi látnivaló. Folytassátok a bulizást! – magyarázott a körénkgyűjt tömegnek Mario.
- Vigyük őket haza – javasolta Marco, aztán kifelé támogattak minket.
Ötletem sem volt, hogy jutottam vissza Münchenbe, ezért miután reggel felébredtem, első dolgom volt, hogy ezt az információt megtudakoljam Bastitól, de nem egyedül találtam a nappaliban, hanem Tonival, így aztán itnkább visszafordultam és bugyi, melltartó párosítás helyett nadrág és póló szerelésben tértem vissza.
- Jó reggelt! Mi volt tegnap? – ráncoltam a homlokom, egyrészt az emlékezés erőltetésétől, másrészt a fejem fájása miatt.
- Ó, ha te azt tudnád – nevetett fel Toni, mire Basti oldalba vágta.
- A te hibád, te hagytad egyedül – hurrogta le, mire abbamaradt a nevetés.
Egyáltalán nem értettem, hogy mi a probléma, de hamarosan felváltva mesélték el a tegnap esti alakításomat, ami után fél óráig szörnyűlködtem, majd legalább ennyi ideig bocsánatot kértem. Nem vallottam rám ez a fajta viselkedés, szerencsére ezt mindketten tudták, így nem kiabáltam rá kígyót, békát.
- Nekem életem legjobb estéje volt, amit veled töltöttem el – nevetett tovább Toni, akinek az események felidézése óta csak a fogait láttuk, meg, ahogy a kanapén, a hasát fogva fetreng.
- Örülök neki – ültem rá a hasára, hogy abbahagyja a vihogást.
- Ne! Kinyomod belőlem a szuszt. Hogy lövök így gólt holnap a Mainznak? Ugye ellenük játszunk? – hajtotta hátra a fejét, hogy Bastira tudjon nézni. Egyáltalán nem zavarta, hogy a magam 52 kilójával rajta ülök.
- Gólt lőni, mi? Én előbb fogok – mosolygott magabiztosan Basti.
- Mi lenne, ha mindketten lőnétek nekem egy-egy csodálatos gólt?
- Megpróbáljuk. Jössz amúgy? – kérdezte Toni, aki még nem értesült ott létem híréről.
- Még szép – vágtam rá.
- Jó, akkor holnap találkozunk, de most megyek, jelentem otthon, hogy élek, és nem fetrengek részegen valamelyik járda melletti árokban – tolt le magáról, majd Bastiannal kezet fogtak, nekem pedig aditt egy pacsit, amit mindig szokott, és elment.
Bastian elmesélte, hogy itt aludt, mert még sokáig beszélgettek miután én elaludtam, és aztán már lusta volt hazamenni
Délutánra összeszedtem magam, hogy amíg Basti edzésen van, addig én be tudjak nézni anyához. Borzalmasan éreztem magam, amikor apa szemébe néztem, de nyeltem egyet, és arcomra mosolyt erőltetve kérdeztem meg, hogy van anya.
- Semmi sem változott, sajnos.
Apa egyre letörtebb volt, az arca be volt esve, teljesen el volt fáradva, ezért kezdtem érte is aggódni. Szinte beköltözött a korházba, és bár kapott ételt, meg mindent, amire szüksége volt, mégsem tudta magát rendesen kipihenni. Akárhányszor próbáltam rábeszélni, hogy menjen haza, legalább egy napra, leordította a fejem, hogy attól, mert engem nem érdekel, mi lesz anyával, ő még nem fogja magára hagyni, így inkább nem próbálkoztam meg újra a meggyőzésével. Inkább leküldtem egy kávéért, és amíg vissza nem ért, elmeséltem anyának a tegnapi napot. A féktelen partizást jobbnak láttam kihagyni, hiszen erről nem feltétlen kell tudnia.
- Kornelia? – érdeklődött Basti anya felől, mikor én is hazaértem.
- Változatlan – húztam el a szám, bár nyílván enélkül is tudta volna, hogy nem örülök neki.
- HB-be mikor mész?
- Ma már biztos nem, holnap meccs, vasárnap alszunk, vagy nem. A lényeg, hogy ágyban leszünk – vigyorogtam rá. – Úgyhogy csak hétfőn.
- Ez a vasárnapi nap egész szimpi – döntött le a kanapéra.
- Ma még csak péntek van – toltam el magamtól, hogy hergeljem.
- Akkor mostantól minden napot vasárnapnak nevezünk. – Kijelentése után lefogta a kezemet, így akkor sem lett volna esélyem tiltakozni, ha akarok, de most még csak meg sem erőltettem magam. Hagytam, hogy azt csináljon velem, amit csak akar.

A focin keresztül - Bukás

Sziasztok! Túl vagyunk az első héten, és huh... de azért írtam:) Úgyhogy most büszke vagyok magamra, lehetek?:$ Ha vannak apróbb hibák a részben, bocsánat, de csak gyorsan futottam át, mert még sok a dolgom. Újabb adag kitartást nektek! Jó olvasást!

Este Bastiannal is megosztottam a tervemet, miszerint majd én rendbe hozok mindent. Nem először fordult elő, hogy nézeteink különböztek, de ebben mos rendíthetetlen voltam.
- Nikki! – kiabált utánam, de nem akartam tovább hallgatni az ellenérveit, amiből persze bőven jutott. – Fogalmad sincs, hogy zajlik ez az egész. Mi van, ha csak még nagyobb kárt teszel?
- Kösz a bizalmat és a támogatást.
- Legalább Alexnek mondd el, mit tervezel, hogy ő tudjon segíteni, ha kell.
- El ne merd mondani az apámnak! – adtam világosan a tudtára, hogy hallani se akarok erről.
Felhívtam Lukas, hátha tőle kapok majd bíztatást, amit férjecskémtől nem, de újra csalódnom kellett. Köszönés nélkül tettem le a telefont, és elhatároztam, hogy már holnap bemegyek, és neki kezdek. Még fogalmam sem volt róla, hogy fogom csinálni, de bíztam benne, hogy megálmodom, úgyhogy ennek reményében hamar el is aludtam.
- Lilian!
Megálltam meg a recepciós lánynál, miután egy jó ideig tanakodtam, hogy is hívják. Megelőzve bárminemű kérdést, gyorsan el is mondtam kérésemet, hogy hívja össze az összes dolgozót a konferenciaterembe vagy akárhová, ahová mindenki befér. A terv egyelőre a tiszta lappal való indítás volt. El akartam mondani, hogy mi a helyzet, mi történt anyával, és természetesen, hogy miért vagyok itt. Liliannek hála fél óra múlva már teljesíthettem is az első feladatomat.
- Nem tudom, hogy tudjátok-e, hogy édesanyám autóbalesetet szenvedett, és még mindig kómában fekszik. Sajnos nem tudni, hogy mikor ébred fel vagy, hogy fel fog-e. – Hagytam egy kis időt, hogy mindenki gyomra megeméssze a hallottakat, így én is időt nyertem, hogy összeszedjem magam a folytatásra. Nem készültem semmilyen előre megírt beszéddel, nem is gondolkoztam rajta, hogy mit szeretnék mondani. Felesleges lett volna, úgyis máshogy mondtam volna el abban a pillanatban, úgyhogy inkább a spontaneitás mellett döntöttem. – A korházban apa azt mondta, hogy a cég most nem áll valami jól anyagilag. Ezzel tisztában voltatok? – megvártam, míg valakitől visszajelzést kaptam. Szerencsére tudtak róla, így ezt nem kellett tovább magyaráznom, hiszen igazából én magam sem tudtam, mennyire vészes, miért áll fenn ez a helyzet. Reméltem, hogy később el fogja mondani valamelyik jól tájékozódott. – Őszinte leszek hozzátok, amikor hallottam a problémáról, hirtelen döntöttem úgy, hogy segíteni fogok, és bár fikarcnyi fogalmam sincs az üzletről, igazából még azt sem tudom, mennyire vészes a helyzet, tényleg szeretném helyrehozni a dolgokat, hogy mire anya felébred, már ne legyen erre gondja. Mindenkire számítok, remélem, hogy partnerek lesztek velem, illetve egy jó nagy adag megértésre is szükségem lesz. Azt még hozzátenném, hogy eddig akármit vettem a fejembe, véghez is vittem, szóval így vagy úgy, de akkor is megcsinálom. Benne vagytok?
- Ugyan már, gőzöd sincs róla, hogy folynak itt a dolgok. Biztos vagyok benne, hogy nem egy visszavonult, a férje pénzén élő, női focista fogja gatyába rázni a céget. – A felszólaló férfi ismerős volt, és hamarosan rá is jöttem, hogy neki egyszer már szakadt fel a szája az én kezem által.
- Ahogy mondom, így vagy úgy, de megcsinálom. Rajtatok múlik, hogy szeretnétek-e megtartani az állásotokat. Különben neked ne legyen olyan nagy szád, mert ez a visszavonult, élősködő, női focista már egyszer megeresztette a véred, és könnyűszerrel megteszi legközelebb is, ha úgy adódik. A változatosság kedvéért, most az orrod fogja betörni – ígértem meg mindenki füle hallatára az okoskodó kajás gyereknek. – Fél óra múlva várok egy embert az irodához, aki elmondja nagyvonalakban a feladataimat, és hogy mit, hogy kell csinálnom. Addig pedig Lilian, légy szíves vezess körbe!
- Máris, Frau Schweinsteiger. – Ha nem először hallottam volna így kimondva a nevemet, valószínűleg először Lilianét majd az én fejemet vertem volna a falba, de így csak egy mosolyra futotta.
- Mindenki hívjon Nikkinek, és senkinek ne jusson eszébe magázni! – néztem még egyszer körbe, aztán Lili után mentem, aki egészen a bejárattól kezdte az idegenvezetést.
Voltak olyan részek, ahol már jártam, és emberek, akiket már ismertem, de nem mondom, hogy a végén el találtam volna bárhová. Szerencsémre az egész épületben mindenfelé táblácskák vannak, amik jelzik, mi melyik emeleten, merre található.
Hol vagy, baba? Bastian valószínűleg megelégelte, hogy reggel óta nem látott, ezért érdeklődni kezdett irántam. A kérdésre csak két betűvel válaszoltam: HB. Még mindig idegesített, hogy nem bízik bennem, bár most, hogy láttam, a fél munkaerő ellenem van, nem tudok tájékozódni az épületben, és még mindig nem mondta el senki, hogy mi is lenne a feladatom, kezdett a saját magamba vetett hitem is meginogni. De ezt semmiképp nem vallottam volna be Bastiannak. Sóhajtozva indultam meg az iroda felé, remélve, hogy valaki már vár rám odabenn, készen arra, hogy elmagyarázza a teendőimet.
- Remek. Van egy önként jelentkező – örültem meg az ajtó előtt toporgó, kosztümös hölgynek.
- Úgy tűnik – válaszolta, miközben beengedtem magunkat a világos helyiségbe. – Melinda vagyok, a szüleid titkárnője.
- Minden elismerésem a tiéd – fogtam vele kezet, aztán intettem, hogy üljön le, majd én is így tettem.
A következő órákban három köteg papír mögött ültem, és próbáltam Melinda minden szavát megjegyezni. Voltak olyan részek, sőt szinte csak olyan volt, amit legalább háromszor kellett elmondania ahhoz, hogy meg is értsem. Mire anyáék titkárnője azt mondta, hogy a bevezetővel végeztünk, már délután volt, és Basti is a társaságunkba ült.
- Te ezt érted? – néztem szenvedő arccal Bastira, de ő csak meredten bámult lefelé az utcára. – Szóval, nem is figyeltél – vettem tudomásul, hogy csak testileg van itt.
- Nem sokára jönni fog a tervező, hogy leadja a rajzokat, amiket még ma el kéne küldeni a varrodába, hogy a promóciós ruhákat legyártsák. Ezeket visszaküldik, hogy megcsináljuk a divatbemutatót, aztán kezdődik a nagyüzemi gyártás. Körülbelül egy hét alatt készen lesznek, majd megérkeznek kamionnal. Szét kell őket válogatni megrendelés szerint, majd elküldeni a megrendelőknek. Ne aggódj, erre van külön ember.
- Szerencsére – könnyebbültem meg egy kicsit, hogy a következő héten nem kell egy megrakodott kamion platója fölé görnyedve, ruhákat válogatnom, ugyanis fenn állt a veszélye, hogy ruhaundort kaptam volna, és fehérneműben flangáltam volna életem hátralévő részében. Gondolom Bastian nem bánta volna.
- Szerintem meg is jöttek az új tervek – állt fel, aztán kisétált, beengedve az oldalra fésült hajú, érdekes öltözetű, egyáltalán nem férfias pasast.
- De, hogy…? – akartam kérdezni, hogy mit is kell most tennem, de addigra kicserélődött a két ember.
- Jó napot! Danny vagyok, ezeket hoztam leadni – tette az asztalra a vastag mappát.
- Tegeződjünk, Danny. Szia! Ezeket meg kellene néznem vagy mi…? – néztem értetlenül a kupacra, mire Basti felröhögött.
- Csitt, ne kötözködj!
- Jó, akkor csak magamba nevetek, mert ez elég bizarr.
- Ha egész végig piszkálni fogsz, akkor inkább menj haza! – Miután nem kaptam választ, és továbbra is a helyén ült visszafordultam Danny felé.
- Hát elméletileg meg kéne mutatni, de Kornelia mindig azt mondja, hogy sok a dolga, bízik bennem, aztán nem nézi meg.
- Rendben, akkor én most megnézem.
- Komolyan? Érdekel? – vidult fel, mintha most adtam volna neki élete legszebb ajándékát.
- Ez a feladatom, nem de? – próbáltam kevésbé unalmas fejet vágni, aztán néztem, ahogy boldogan kinyitja a dossziét.
- Ha bármi nem tetszik, vagy ötleted van, szólj! Biztos vagyok benne, hogy egy ilyen gyönyörű lánynak az ízlése is jó.
- Ember, itt ül melletted a férje, és flörtölni kezdesz vele? – akadt ki Bastian, aminek aztán hangot is adott.
- Nem. Én nem. A szobában az egyetlen ember, akinek udvarolnék, te vagy, de nem teszem, mert itt ül velem szemben a feleséged – nézett mentegetőzve Bastira, aki igencsak döbbent képet vágott mikor megtudta Danny szexuális beállítottságát.
- Megtennéd, hogy hagysz dolgozni? – próbáltam kinyögni, miközben eszeveszett módon nevettem, és a könnyeimet próbáltam letörölni.
- Vágják ki a nyelvem, ha megszólalok – motyogta lefelé nézve.
- Verjenek fejbe, vagy akármi, de a nyelved maradjon – válaszoltam még, aztán teljes figyelmemet Danny felé fordítottam.
Egyesével néztük át mindet, és az első, ami feltűnt, hogy a férfiaknak tervezett ruhák szinte csak az egynegyedét tették ki az egész kollekciónak. Valamilyen szinten érthető is, hiszen a nők sokkal többet vásárolnak – ha nem olyanok, mint én –, de attól még nem kellene ennyire lecsökkenteni azoknak a számát. Egyelőre nem tettem ezt szóvá, hiszen nem akartam hülyeséget mondani. Remélve, hogy megfelelő címzettnek küldöm el a tervrajzokat, beborítékoltam és a korház felé menet feladtam a postán. A látogatási időből már nem sok volt hátra, mikor megérkeztem anyához, aki mellett ugyanúgy, mint minden nap ott ült apa. Mindenképpen be akartam jönni ma is. Attól, mert a Hugo Bossnál töltöm a napot, nem fogok kihagyni egy alkalmat se, amikor láthatom. Igyekeztem elterelni arról a figyelmemet, hogy azért járok be, mert nem tudom, meddig van erre lehetőségem.
- Azt hittem ma nem jössz – mondta apa meglepve, mikor meglátott.
- Volt pár elintéznivalóm, ezért jöttem ilyen későn – magyaráztam, aztán jelentőségteljesen Bastira néztem, hogy véletlenül se támadjon kedve kitalálni. – Egyedül maradhatok vele? – néztem apára, aki bólintott, majd Bastival együtt kimentek.
Ellenben apával, anyának elmeséltem, hogy mit tervezek. Igazából reménykedtem benne, hogy tényleg hallja, amit mondok, csak nem válaszol. Bíztam benne, hogyha ezt meghallja, nem akarja majd hagyni, hogy hozzá nem értő vezesse a céget, és felébred, de ez nem történt meg. Sem az nap, sem a következő napokban, amikor ugyanígy elmeséltem, hogy mennyire nem értem, és nem tudok belefolyni az üzlet világába. Azon a héten a divatbemutatóval foglalatoskodtam, hogy minden és mindenki a helyén legyen, tudja a dolgát, de elég nehéz valakinek úgy magyarázni, hogy igazából a saját dolgodat sem tudod. A dolgozók fele kezdetben a kajás srác pártjára állt. Ők kineveztek köz,- és főellenségnek, és saját kárukra hajtva tettek keresztbe nekem, ahol csak tudtak. A divatbemutató napjára azonban megbékéltek velem. Talán azért, mert látták tényleg minden erőmmel igyekszem, talán csak rájöttek, hogy felesleges az ellenségeskedés, mert úgy senki sem halad a saját feladatával, már pedig abból mindenkinek bőven kijutott.
- Ki következik? – nézett szét az egyik modell, akinek már rég kinn kellett volna lennie a kifutón. Válasz nélkül löktem ki a függöny mögül.
Kezdtem teljesen kétségbeesni. Nem ez volt az első hiba, a színvonal a legalsó határnál is lejjebb volt. Úgy éreztem kudarcot vallottam, hogy Bastiannak és az összes kételkedőnek igaza volt. Életem legnagyobb hibáját követtem el ezzel a próbálkozással. Megint túl önfejű voltam ahhoz, hogy mások tanácsát megfogadjam, legalább meghallgassam. Még anyához se volt kedvem bemenni, amint lehetett hazamentem. Gőzöm sem volt róla, hogy ilyenkor mennyi megrendelés szokott jönni, de azt még én is éreztem, hogy a mai nagyon kevés. Basti nem jött velem, már napok óta mással volt elfoglalva. Folyton a telefonon lógott, miközben nekem ötletem sem volt, kivel beszélhet, ha rákérdeztem, akkor pedig témát váltott. Többször veszekedtünk is, amit ő azzal zárt le, hogy megérti, hogy sok súly van most a vállamon. Mintha én lennék a vita generálója.
- Ilyen hamar itthon? – lepődött meg, amikor beléptem. A telefon most is a fülén a volt, de nem volt kedvem kérdezősködni. Vállrándítással jeleztem, hogy most az egyszer békén hagyhatna. – Indulok is. Szia – köszönt el az illetőtől, akivel beszélt.
- Hova mész? – Örülhettem volna, hogy egyedül leszek a nap további részében, de még mindig kíváncsi voltam, ki az, akivel beszélget. Nem volt pofám leellenőrizni a híváslistáját, addig nem süllyednék le sohasem, de be kell vallanom végre magamnak is, hogy kezdek féltékeny lenni.
- Helyesbítek: megyünk – mosolygott, aztán felemelt egy sporttáskát, amibe ki tudja, hogy mi volt.
- Én nem megyek sehová. Elegem van – vágtam le a tűsarkúmat a sarokba. Ez a cipő is egész nap a lábam nyomta, soha többé nem veszem fel.
- Nem akarod megtudni, kivel beszéltem ennyit telefonon?
- Ne szórakozz velem, nem vagyok jó kedvemben!
- Igen, képzeld, feltűnt. De nem érdekel. Most velem jössz, mert jelenésed van, na – keményített be. Életembe először vágtam volna szívesen képen, amitől igencsak megijedtem, úgyhogy inkább engedelmesen vettem vissza cipőmet, és beültem a kocsi hátsó ülésére.
- Most komolyan? – nézett hátra hitetlenkedve, de makacsul bámultam tovább az ablakot.
Feladva, hogy valamilyen értelmes választ kicsikarjon belőlem, elindultunk. Figyeltem, hogy merre megyünk, mert nem akartam megkérdezni, másrészt úgyse mondta volna meg. Az autópályára mentünk fel, és ott repesztettünk a Kölnt jelző tábláig. Mi a fenét akar csinálni Kölnben?

A focin keresztül - Baleset

Valószínű, hogy ez a rész az utolsó, amit a nyári szünetben felteszek. Iskola közben nem tudom, hogy lesz időm írni, megpróbálok megtenni minden tőlem telhetőt, de egyelőre még nem tudom, hogy alakul a végzős évem. Sok szerencsét és kitartást a sulihoz!

A következő hétvégén már az első Bundesliga meccsen ültem a srácokért szorítva. Basti a második félidőben lépett pályára, és majdnem össze is hozott egy találatot, de végül a három nullás meccsből góllal nem vette ki a részét. Nem így vasárnap, az álommeccs néven futó mérkőzésen, ahol sikerült betalálnia. Laza meccs volt, mint minden évben. Tizenhét góllal nyerték meg a találkozót, úgy, hogy a másik csapat létszáma alaposan meghaladta a Bayernét. A találkozó után borzalmasan pörögtek a srácok, így történt, hogy egy órával később már egy müncheni kocsmában ült az egész csapat, és vödörszámra itták a sört. A tavalyi feszült hangulat eltűnt, mintha soha nem is létezett volna.
- Táncoljunk – állt fel a legfiatalabb igazolás, Shaqiri.
- Nincs is zene, te barom – húzta vissza ülő helyzetbe Mandzukic, aminek következtében megkóstolhatta a táncolni vágyó sörét, ugyanis az képen locsolta.
Kisebb fröcskölődés kezdődött, amit a pultos nem igazán nézett jó szemmel, de egy csapat srác sok sört tud elfogyasztani, ami neki jó bevétel, így nem szólt semmit. Miután kinevettük őket, Basti, Toni, Holgi és én úgy döntöttünk, hogy inkább leszakadunk a társaságtól, és külön ünnepeljük tovább a tabellának a vezetését. Pár utcát sétáltunk, hogy ott ülhessünk be egy étterembe az éhségünket csökkenteni, majd teljesen megszüntetni. Belépve Liviát láttam meg, pár pillanattal később pedig a vele szemben ülő Marcot. Na, ők, hogy kerülnek ide?
- Ott van Reus – vette észre Toni is őket, aztán megindult feléjük, mi pedig követtük.
- Hát ti? – kérdeztem, miután mindenki elmormolt egy hellót.
- Hozzád jöttem beszélgetni, ő meg utánam jött – válaszolta Livia Marcora mutogatva.
Ezután még kiderült, hogy nem ma akart velem beszélni, csak meglátogatta az egyik ismerősét, és rám csak holnap került volna sor, a késői órák miatt.
- És ti? – kaptuk vissza a kérdést Marcotól.
- Ünneplünk, barátom, mert vezetünk – veregette meg a dortmundi játékos vállát Stubi.
- Lesz ez még fordítva…
- Az előbbi sörözés nem tett jót a vízcsatornáimnak – néztem Liviára, arra számítva, hogy kijön velem, és elmeséli, amit akart.
Számításom bevált, így amint beléptünk a mosdóba hallgathattam is az esti mesét.
- Marco kidobta Carolint, úgyhogy nyilvánosan is együttvagyunk.
- Carolin tudja?
- Igen, de nagyon kiakadt, mert nem mi mondtuk meg, hanem rájött.
- Hogy-hogy? – bíztattam a további mesélésre.
- Miután Marco szakított vele, hozzám jött, hogy elújságolja, aztán… hát elvoltunk. Aztán Carolin is betoppant, hogy egy pár napra visszaköltözhetne-e hozzám. Marco kisétált, hogy megnézze, ki az. A hiányos öltözetről persze egyből levágta a helyzetet, és nagy patáliát csapott, majd rögtön megfogta a cuccait, és az első járattal hazament. Úgyhogy, most én vagyok a család réme, mert persze Carolin nem tudta befogni a száját, a családom meg elé pletykás, így gyorsan körbeért az egész történet.
- Nézd a jó oldalát, legalább vége lett ennek az édes négyesnek. A család utálatát meg hamar meg fogod szokni.
- Menjünk vissza, mielőtt a srácok kitalálják, hogy őket beszéljük ki.
- Nem mintha amúgy nem tudnák – nevettem, de aztán kiléptem a Livia által kinyitott ajtón, és megindultam a nevető társaság felé.
A fiúk négyszemélyes helyre ültek le, és csak akkor jutott eszükbe, hogy a létszám magasabb, mint az ülőhelyek száma, amikor visszaértünk, de ezt betudtam az elfogyasztott söröknek, na meg hogy egyikük sem volt matekzseni. A problémamegoldó képességünk most sem hagyott cserben, és ahelyett, hogy felugrasztottuk volna a két hatszemélyes asztaltól a vendégeket, Basti és Marco ölébe ültünk, és zárásig beszélgettünk. A csapaton belül uralkodó jó hangulatra tekintettel másnap Bastival tartottam az edzésre. Az edzőnek egy szava sem volt, köszönt, mintha minden nap jelen lennék, az újonnan érkező, lelketlen Sammer viszont az örökös titkolózása miatt nem nagyon akart beengedni. Végül elnyomásba került, mert a csapatból többen kérték, hogy maradhassak és Heynckes is mellettem állt, így a dühös szempár kereszttüzében követhettem figyelemmel az edzést. Hihetetlen ez az ember, paranoiás, komolyan mondom. Mindent titokban akar tartani, jóformán a játékosok se tudják, hogy mi a helyzet éppen. Például itt van Javi Martinez érkezése… vagy nem érkezése, ember legyen a talpán, rajta kívül, aki tudja. Bár lehet, ő is belezavarodott már a saját talánjaiba. Gondolataimat a zsebemben először rezgő, majd megszólaló telefonom zavarta meg, melynek világító kijelzőjén az apu felirat állt. Miközben felvettem kicsit távolabb mentem, hogy véletlenül se zavarjam Herr Sammert. Apa fátyolos hangon szólt hozzám, amitől eléggé megijedtem. Bíztattam, hogy mondja el, mi a baj, mire bele is kezdett, de hol hadart, hol akadozva beszélt összefüggéstelenül, amiből csak annyit tudtam kivenni, hogy anyával történt valami, ami miatt most kórházban van. Megszakítottam a vonalat, aztán magam elé kezdtem bámulni. A szemem érzékelte, hogy a fiúk továbbra is edzenek, jobbra-balra szaladgálnak, hallottam, ahogy az edző kiabál valamit, de ezek egyike se jutott el az agyamig, nem fogtam fel. Gépies mozdulatokkal mentem oda Sammerhez, akit megkértem, hogy Bastiannak mondja el, hol vagyok, de csak edzés után. Kimentem a kocsihoz, és nem törődve vele, hogy ez Bastié, és neki nem lesz mivel hazamennie, egyenesen a korházba hajtottam. Bastian feltalálja magát, tud ő, ha akar. Valószínű hazaviszi majd az egyik csapattársa, aztán az én kocsimmal jön majd utánam. Hosszúnak tűnt az út, pedig nem volt tizenöt percnél több, amit a kormány mögött töltöttem el. Felhívtam apát, hogy merre menjek, majd elindultam arra, amerre mondta. Nem volt kedvem a liftre várni, úgyhogy a lépcsőn szaladtam fel kettesével véve a lépcsőfokokat. Mikor megérkeztem a megfelelő emeletre végig néztem a folyosón, ahol meg is láttam aput. Hozzásiettem, és követeltem, hogy mindent mondjon el, értelmesen és érthetően. Nem voltam anyával jóba, de attól még az édesanyám volt, és bár nem láttam sokszor, akkor is megnyugtató volt a tudat, hogy van. Nem bírtam volna ki, ha távozik közülünk.
- El kellett mennie egy találkozóra Berlinbe, ezért ült kocsiba. Az autópályán egy kamionnal ütközött. Eltört a bal keze, belső vérzése volt, de ezeket már megoldották az orvosok, mert nem egyből hívtalak.
- Akkor már jól van? – nyugodtam meg egy kicsit, de rögtön jött a legrosszabb hír.
- Kómába esett, és nem tudják, hogy felébred-e valaha.
Apával együtt zuhantam bele a székbe. Nem volt erőm tovább állni, nem akartam tudomást se venni a tényekről. Sokszor gondoltam, hogy könnyebb lenne az életem anya nélkül, de nem így gondoltam. A padlót kezdtem meredten bámulni, ahelyett, hogy apát próbáltam volna megnyugtatni pár bíztató szóval. Teljesen felesleges lett volna úgy beszélnem neki, hogy saját magam sem hiszem el. Reméltem, hogy Bastit hamar elengedik az edzésről, mert most nagy szükségem volt rá. Tudtam, hogy egy ölelés nem fogja felébreszteni anyát, de engem megnyugtatott volna. Írtam egy SMS-t, amiben az emelet és a szobaszám állt, majd miután elküldtem, kikapcsoltam és visszacsúsztattam a készüléket a zsebembe. Nem hiányzott, hogy most hívjon valaki, mert nem volt kedvem magyarázkodni, miért nem alkalmas időt választott az illető a beszélgetésre. Újabb fél óra telt el a padló bámulásával. Annyira belefeledkeztem, hogy a gondolataimat kiürítsem, hogy csak akkor vettem észre, hogy Bastian megérkezett, amikor elém guggolt. Gondterhelt arccal néztem rá, legalábbis véleményem szerint életem legfájdalmasabb képét vághattam.
- Minden rendben lesz – mondta ki, amit én azóta ismételgettem magamban, mióta apa felhívott. A különbség csupán az volt, hogy neki elhittem.
Előrehajoltam, hogy átöleljem, de nem hatott rám megnyugtatón, mint ahogy képzeltem. Most a plafont kezdtem el nézni, hogy a könnycsepp ne bukjon ki a szememből, de megint kudarcot vallottam. El akartam fordítani a fejemet, hogy apa ne lássa, de egy pillanatra elkapta a tekintetemet.
- Kislányom, te sírsz? – A meglepettségtől, hogy sírni lát, kibukott belőle a kérdés, de nem válaszoltam rá. Látta, akkor minek kell tovább piszkálnia?
Bastian végtelen türelemmel guggolt velem szembe, míg én szinte teljesen ránehezedtem. Nem akartam tovább kínozni, ezért hátra dőltem a székben, és a mellettem lévőre mutattam, hogy ő is üljön le. Közben apa elmesélte neki is, hogy mi a helyzet, aztán jött egy orvos, akitől megkérdezte, hogy bemehetünk-e hozzá.
- Természetesen be. Jót tesz neki, ha sokat vannak mellette, és beszéljenek hozzá, mert ezzel hozzásegíthetik a hamarabbi ébredéshez – mosolygott az amúgy barátságtalan kinézetű orvos.
Hagytam, hogy apa egyedül menjen be, én is inkább kettesben szerettem volna vele lenni, mint társasággal. Amint apa eltűnt az ajtó mögött Basti felőlem kezdett érdeklődni.
- Jól vagyok… amennyire lehetséges – nyugtattam meg. – Mióta itt vagy, jobb.
- Rendbe fog jönni. Felébred, és meg fogja jegyezni, hogy ma miért nem mostál hajat – próbált felvidítani, amire akaratlanul is elmosolyodtam.
Anyából képes voltam kinézni, hogy rögtön az első percben egy ilyennel indítson. De inkább szidjon minden nap, és kössön belém, ahol csak tud, minthogy meghaljon. Apa sokáig volt benn nála, de megvártam míg kijött, és csak azután mentem be. Bastit is megkértem, hogy maradjon kinn, így egyedül mentem be a szobába. Gépekre volt kötve, mozdulatlanul feküdt, nekem pedig az első percben azaz érzésem támadt, hogy el kell innen mennem amilyen messze csak lehetséges, ehelyett azonban maradásra késztettem magam, és leültem anya mellé. Nem tudtam, mit mondhatnék. Annyi minden volt, amit el szerettem volna mondani, amit soha nem mondtam neki, hogy nem tudtam, hol kezdjem, mellesleg a megfelelő szavakat se találtam.
- Ne csináld ezt velem, jó? – szólaltam meg végül ingerülten. – Nem hagyhatsz itt úgy, hogy egyszer sem mondtam el, hogy attól, mert nem mutatom ki, még szeretlek. – A szó súlyának érzékelésére újra összezártam ajkaimat. – Csak ébredj fel! Könyörgöm – suttogtam az utolsó szót, aztán felálltam, és kimentem.
Nem tudtam több időt odabenn tölteni, úgy éreztem, ha egy másodperccel is tovább maradok, megfulladok.
- Menjetek haza, rátok fér a pihenés – mondta apa, mielőtt újra bement volna anyához.
- Csak akkor megyek el, ha megígéred, hogy estére te is hazamész.
- Itt kell maradnom – erősködött.
- Nem! Reggel bejövünk, amint tudunk, de felesleges, hogy magadat is tökre tedd.
- Igaza van, Alex – értett velem egyet Basti is.
A következő héten minden nap bementem, és bár apával megígértettem, nem mozdult el egyik nap sem anya mellől. Minden látogatásomkor elmeséltem anyának, hogy mi történt, bízva abban, hogy hallja és érti, amit mondok.
- Ki van most benn a cégnél? – kérdezte Bastian aputól. Erre én is kíváncsi lennék.
- Senki, de értsétek meg, hogy képtelen vagyok innen elmozdulni. Nem tudom, mi lesz így a céggel, de most nagyobb gondom is van ennél.
- Pár hét kiesés biztos nem nagy vész – próbáltam megnyugtatni. – Majd a dolgozók elintézik – vállat vontam, de apa elég gondterhelt arccal nézett rám.
- Fogalmad sincs arról, hogy akár két nap hiányzás is mekkora károkkal jár, ugye? Főleg akkor, ha a csőd szélén állsz.
- De titeket nem veszélyeztet a csőd. – Kicsit túlreagálta, úgyhogy próbáltam másfelé terelni a témát, kevés sikerrel.
- De fenyeget, sajnos. Az utóbbi időben valamiért nagyon rosszul jöttünk ki a dolgokból. A cég egy cérnaszálon lóg, Nikki. A legkisebb vágástól elszakadhat, és akkor annyi.
Teljesen sokkolt a hír. Mindketten évek óta hajtottak, nem volt nap, hogy ne mentek volna be, a legfontosabb dolgokat is hátrautasították a munkájuk miatt, most mégis így állnak. Helyre kell hoznom!

A focin keresztül - Esküvő

Sziasztok! Nos, itt a csodarész, az esküvő! Magammal szemben elég magasra tettem a lécet, és egyelőre nem vagyok benne biztos, hogy sikerült megugranom. Azt hiszem az eljegyzés után ez a kedvenc részem, remélem nektek is tetszik majd!:) Jó olvasást, és írjatok kommentet amíg lehet, mert már közeledünk a történet vége felé:(

 

 

- Nagyon-nagyon szeretlek – mondta Bastian, miután a harmadik búcsúcsókomat kaptam.

Már kora délelőtt megjelentek a lányok, és amilyen gyorsan csak tudták elküldték Bastit a házból. Azt beszéltük meg, hogy én maradok itthon, a lányok felügyelete és karbantartása alatt, ő pedig Holgernél fog készülődni. Nem értettem, hogy miért kell ennyivel előtte elkezdeni az öltözködést, de kis ellenkezés után beleegyeztem, hogy azt csináljanak velem, amit akarnak. Livia egyetértett velem, hogy felesleges az öt órás piperézés, ezért keresett valami indokot, amivel kiszabadíthatott Kathrin kezéből, és behúzott a hálószobánkba.

- Örök hálám. Bárcsak ott állnék már – sóhajtottam. – Az előtte lévő hercehurcát szívesen kihagynám. Örülj, hogy nem most kell ezt átélned.

- És ami a legfontosabb, nem Marinnal.

- Mi van a másik Marcoval? – kérdeztem, ha már szóba jött.

- Még másnap felhívott, hogy találkozunk-e, mert nagyon sok megbeszélnivalónk lenne. – Nem szóltam közbe, csak csendben vártam, hogy folytassa a rövid történetet. – Beleegyeztem, aztán találkoztunk, és majd négy órán keresztül együtt voltunk. Az elejéről kezdve mindent átbeszéltünk, meghallgatott, meghallgattam, és most úgy néz ki, hogy kibékültünk. Viszont nem akartam bekavarni Carolinnak, mert tudom, hogy csak azért nem szeretem, mert együtt vannak. Őszinte beszélgetés volt, ezért én elmondtam, hogyan érzek, utána pedig ő is, és ha nem lenne Carol, már rég a barátnője lennék.

- Akkor most ez mi? Együtt vagytok, de mégse?

- Nem tudom, valami olyasmi. Csókkal búcsúzott – vigyorgott, mint a vadalma, de látszott rajta, hogy nem felhőtlenül boldog. Lehet, hogy mégse kellett volna Carolint a képbe tenni.

- Felvetted már a ruhád? – tört be Lotte. – Nem leszel kész, gyerünk! – A kezébe vette az anyagot, és várta, hogy felvegyem.

 Jó darabig szemeztem a fehér hercegnőruhával. Időközben megbékéltem a gondolattal, hogy viselnem kell. Nem volt habos-babos, csiricsáré, agyondíszített darab, de pont ezért választottam ezt. Egyszerű volt, mégis szép. A mellrészénél ezüst minta volt, ez volt az összes díszítő elem rajta. Deréktól lefelé lágyan hullott alá, kicsit meg volt csavarva, ezt pedig hosszú uszály követte. Azért döntöttem a hosszabb mellett, hogy a koszorúslányaimnak, Lottének, Livianak és Kathrinnek, legyen mit tartania. Próbáltam igyekezni, hogy Lotte keze ne szakadjon le a ruhától, de minél jobban igyekeztem, annál lassabban sikerült minden. Mikor végre rajtam volt, Lotte felhúzta hátul a cipzárt, és már nyomtak is bele egy székbe, hogy a hajam is szalonképes legyen. A frizurakérdést nem cicomáztam túl, ezért nem volt szükségem fodrászra. Egyszerű hullámosra varázsoltuk a hajsütővassal, majd óvatosan átfésültünk, hogy nagyobbak legyenek a hullámok, és ne legyen annyira szétálló. Mindez leírva nem tűnhet sok időnek, de az én hajammal bármit is kezdeni, külön művészet. Kellett hozzá másfél óra, sok türelem, és két doboz hajlakk. Hogy a lányok is kész legyenek, felváltva dolgoztak rajtam, így, akik éppen szabad kézzel rendelkeztek segíthettek egymásnak. Mindhármukon rajta volt már a ruha, Liviának és Kathrinnek meg volt a smink, mert otthon már elkészítették, Lottének pedig a haja volt kész. Sminkest sem hívattunk, ugyanis soha életemben nem kentem magamra négy réteg festéket, de még kettőt se, és ma sem akarom, hogy máshogy legyen. Mivel a ruhámon ezüst dísz volt, a szemhéjam is ilyen színnel volt kifestve, amit feketével erősítettünk meg. Felkerült a szemspirál, majd a barackos szájfény, és kész is voltam. Legalábbis azt hittem, de minden alkalommal, amikor a lányok rám néztek, alakítgattak még valamit. A lelkesedésük, a hangulatuk rám is átragadt, és bár tudtam, hogy tökéletes se ma, se soha nem leszek, ma olyan közel szerettem volna kerülni a fogalomhoz, amennyire csak lehet. Azt akartam, hogy amikor Bastian meglát, azt érezze, hogy én vagyok élete legjobb választása. Lenéztem a kezemre, ahonnan már hiányzott a gyűrű. Most mindkettő Lukasnál volt, hiszen Lou fogja odanyújtani nekünk a megfelelő pillanatban. Lotte, Kathrin és Livia is elvégezték magukon az utolsó simításokat, amikor megszólalt a csengő. Nem kellett kimennünk, mivel az illető sejthette, hogy nincs rá időnk, ezért bejött egyedül.

- Bastian vőlegénynek vagyok a küldötte,

Ki megbízását nagyon a lelkemre kötötte.

Kedves mennyasszonyát nagyon szépen kéri,

Hogy ma, pénteken, élete legszebb napján

Kész legyen vele az oltárhoz menni – hallottam meg Toni hangját, majd meg is láttam a fejét, ahogy valami idióta vőfély verset szaval, erősen koncentrálva, hogy ne nevesse el magát. Nem volt szó vőfélyről, de mint a versikében benne volt, Bastian küldte.

- Pénzt is kapsz érte? – kérdeztem tőle nevetve.

- Nem. Ez csak poén volt. El tudsz képzelni vőfélyként? – nézett rám furán.

- Bármit Toni, bármit. Na, hogy festek? – forogtam meg előtte, aztán vártam a reakciót.

- Kár, hogy nem nekem mutatott be Lukas – viccelődött. – Gyönyörű vagy, Basti el fog ámulni.

- Hogy van? – kérdeztem rá az említettre.

- Már a templomban van, és csak rád vár. De még egy ilyen türelmetlen embert… - rázta a fejét.

- Ha megjönnek apáék, mehetünk is. – Ahogy kimondtam, meg is szólalt a csengő, és a szüleim léptek be.

- Nagyon szép vagy – mondta apa, miközben két puszit adott.

Anyát inkább a ház kötötte le, kíváncsian nézett körbe. Még nem volt nálunk, mi is csak ritkán mentünk hozzájuk, így nem volt alkalma felmérni a terepet. A szemöldökömet felhúzva vettem tudomásul, hogy most sem érdeklem. A saját kis felszínes dolgai ma is fontosabbak nálam, és mindig azok is maradnak.

- Ne hagyd, hogy elrontsa a kedved. Ez a te napod – suttogta Toni a fülembe. Egészen biztos voltam benne, hogy ezt Basti mondta neki, így mosolyogva fogadtam meg a tanácsát. – Mindenki kész? – nézett fel végül a többiekre.

Én is körbenéztem. Én kész voltam, ez biztos volt. Volt rajtam kék, új, régi és kölcsönkapott is. A lányokon ott díszelgett egyforma, combközépig érő, piros ruhájuk, melyet deréknál strasszokkal kirakott csat díszített. Szépek voltak mindannyian, úgyhogy igen, mindenki elkészült. Belebújtunk a cipőnkbe, ami az én esetemben egy fehér, magassarkú volt, amelyet egy masni dobott fel. Bár előzőleg sétálgattam benne, hogy betörjem, a sarkamon ott díszelgett az átlátszó ragtapasz, hogy véletlenül se két feltört sarok rontsa el ezt a napot. Miután nyolc centivel magasabbak lettünk, Toni közölte, hogy engem ő visz el a templomig, így aztán az ő kocsijába ültem be. A nagy uszályt magam mellé tettem, vigyázva arra, hogy ne gyűrjem össze.

- Basti szinte megfenyegetett, hogy ne hagyjalak beülni a szüleid kocsijába – mondta Toni, amikor elindultunk. – Izgulsz?

- Nem vagyok ideges, inkább izgatottan várom – találtam meg a kifejezést, amit már jó pár napja keresek.

Mikor megérkeztünk a lelkemre kötötte, hogy maradjak a kocsiban, amíg ő megnézi, hogy mindenki elfoglalta már a helyét, és nem fogok idő előtt Bastianba botlani, de nem bírtam tovább ülni, úgyhogy kimásztam a kocsiból, és addig a ruhámat simogattam, hogy az esetleges gyűrődések kijöjjenek belőle.

- Te, mit mondtam neked? – jött vissza Toni, de én töretlenül mosolyogtam rá, így aztán nem firtatta tovább a kérdést. – Minden rendben. Bemegyek, én is leülök – adott egy puszit az arcomra, aztán eltűnt a látókörömből.

Anya követte a harminckilencest, apa mellém állt, a lányok pedig megfogták az uszályomat. Vettem egy nagy levegőt, aztán besétáltunk, és megálltunk a kétszárnyú, széles faajtók mögött várva, hogy felcsendüljön a jellegzetes dallam.

*Bastian szemszöge*

Legszívesebben a kezemet tördeltem volna izgatottságomba, ehelyett egyhelyben álldogálva vártam, hogy végre kinyíljon az ajtó, és belépjen rajta Nikki. Sosem gondolkodtam azon, milyen az ideális nő vagy, milyen nőt szeretnék feleségül venni, de ha tettem volna, minden bizonnyal egy ilyen lányt képzeltem volna el. Mielőtt megszólalt volna az orgona, közbenéztem a templomban, ahol mindenki ott volt, akit meghívtunk. Az első sorban anyáék, és Nikki szülei, Kornelia ült és Alexnek volt hely hagyva, majd szépen sorban, Lukas, Lou, Toni, Holgi. Mellettük a koszorúslányoknak volt a helye, mögöttük pedig pár rokon ült, aztán a csapattársak, és lényegében ennyi. Visszanéztem az első sorra, és reméltem, hogy Kornelia nem rontotta el Nikki kedvét, mert akkor hiába lesz az anyósom egy órán belül, én kicsinálom. Nem volt időm tovább foglalkozni ezzel, mert az orgonista leütötte az első hangot, és a faajtók kinyíltak, mögötte pedig Nikki nézett egyenesen rám. Egy pillanatra figyeltem, hogy Alex mellette áll, mögötte pedig a három lány, de aztán csak ő kötötte le a figyelmemet. Gyönyörű volt. Mindig az, de most különösen, csak lépkedhetne gyorsabban, mert ez a várakozás rosszabb, mint egy túl hosszúra nyújtott előjáték. Ahogy egyre közelebb jött, csak az járt a fejemben, hogy ő életem legjobb döntése. Rámosolyogtam, mikor odaért, és nem bírtam megállni, hogy ne jegyezzem meg, mennyire szép, amíg Alex átadta a kezét. Mosollyal válaszolt, aztán a pap felé fordultunk, aki belevágott a Kedves Egybegyűltek kezdetű szövegbe. Hihetetlen, hogy ennek a napnak a végén, már a feleségemnek szólíthatom. Mielőtt megismertem, az esküvőt feleslegesnek, egy darab papírnak tartottam, de őt minden lehetséges módon magamhoz akartam kötni. Igyekeztem minden figyelmemet a papra fordítani, hogy az elismételendő szöveget pontosan vissza tudjam mondani.

- Én, Bastian Schweinsteiger fogadom, hogy Isten, a barátaink és a családjaink előtt feleségül veszlek…

- Társad leszek jóban, rosszban…

- Gazdagságban, szegénységben…

- Betegségben és egészségben…

- A mai naptótól, amíg a halál el nem választ!

Egymás szemébe nézve mondtuk el a fogadalmat, majd miután a pap felszólított a gyűrűk felhúzására, Loura néztünk, aki hamar mellénk lépdelt, és a párnát, amin a két gyűrű volt, felénk nyújtotta. Én voltam az első, ezért a gyűrűért nyúltam, megcsókoltam, majd miközben felhúztam az ujjára, elmondtam a pap által számba adott szöveget.

- Viseld ezt a gyűrűt szeretetem és hűségem jeléül – mondta el ő is a szöveget, amíg az én ujjamra is felkerült a gyűrű.

- Most pedig üdvözöld a mennyasszonyt – mondta ki a végszót a pap, mire lassan a szájához hajoltam.

Amikor kitört a tapsvihar belemosolyogtam a csókba, majd hamarosan be is fejeztük. Megfogtam a kezét, és elsőként mentünk ki a templomból, a vendégek pedig követtek minket. A templom előtt megkezdődtek a gratulációk, de aztán a csokor eldobásával Nikki félbeszakította azokat.

*Nikki szemszöge*

 

Hátat fordítottam a többieknek, és eldobtam a piros és fehér színekben pompázó csokrot, aztán kíváncsian fordultam meg, kinél landolt. Lotténél láttam meg, aki mosolyogva állt kezében a csokorral. A násznépet elindítottuk a lagzi színhelyére, majd mi is beültünk az autóba. A kocsiban kibújtam a cipőmből, hogy pihentessem egy kicsit a lábamat, és boldogan mosolyogva néztem, hol kifelé az ablakon, hol Bastianra. Mire mi megérkeztünk a vendégsereg már bentről várt minket kitörő lelkesedéssel. Kathrin hihetetlenül jól feldíszítette a helyet. A színkérdés nem volt vitás, mindketten szerettünk volna megmaradni a Bayern színeinél, így a piros és a fehér keverékét választottuk, Kathrin pedig a lehető legtöbbet hozta ki belőlük. Az ablakoknál bordó függöny takarta a fényt, ami helyett körbe, mindenhol lámpák helyezkedtek el. Előre egy hosszú asztal került, ahová mi ültünk a családtagjainkkal, a többieknek kerek asztal köré helyezett székek szolgáltak ülőhelyül. A székek és asztalok egyaránt fehérrel voltak leterítve, amin piros masnik díszelegtek. Ezek mögött volt a tánctér, ahová mi léptünk fel először a vacsora után. Kaptunk egy lassú számot, amire lassúzni kezdtünk. Mint már régebben kiderült egyikünk sem nagy táncművész, úgyhogy a keringővel meg sem próbálkoztunk. Miután vége lett a számnak, sok új követte, de ahogy a zeneszámok cserélődtek, úgy a partnereim is.

- Annyira megható ez a nap – mondta Lukas, mikor elkért az előző embertől. – És az egész az én érdemem. Ha nem mutatlak be titeket egymásnak, akkor most ez nem lenne. Ez az igazán megható benne – szipogott, én pedig kezdtem aggódni, hogy beteg vagy valami baja van. Nem jellemző, hogy egy ilyet megkönnyezzen. – Úgy szeretlek mindkettőtöket, és örülök, hogy kivehettem a részem a kapcsolatotokból – nyöszörögte a végét, de akkor már a visszatartott nevetéstől.

- Te tiszta hülye vagy. Én meg elhittem, hogy… - Mondhattam én bármit, elkapta a röhögő görcs, és nem úgy nézett ki, mint aki rövid időn belül abbahagyja, ezért inkább Marko mellé álltam. – Szia. Eljöttél? – kérdeztem meglepve. Azt hittem, Livia miatt nem fog jönni, hogy ne legyen kínos a találkozás.

- Meg lettem hívva, még jó, hogy itt vagyok – bólintott, de nem volt túl lelkes. Valószínű már találkozott a lánnyal, aki a másik Marcoval érkezett. Carolin később jött képbe, mint, ahogy a meghívókat kiosztottuk, úgyhogy, ő nem jelent meg ma köreinkben.

- Hogy vagy? – kérdeztem meg végül. Így, ha akar mesélni róla, akkor elmondja, ha nem, akkor egy átlagos kérdésnek veszi.

- Jó Londonban, rendesek a csapattársak.

A második lehetőséget választotta, ezért nem faggattam tovább, viszont ő kényelmetlenül érezhette magát a kérdés után, mert hamar eltűnt mellőlem egy gyorsan kitalált ürüggyel. Milyen ironikus, hogy ezután Reus kért fel egy táncra. Ő beszédesebb volt, mint előző táncpartnerem, és elmondta, Marin egész végig Liviát tartotta szemmel, és borzalmasan idegesíti a srác. Miközben róla beszéltünk akaratlanul is az ő hátát néztük, így láthattuk, hogy Liviahoz megy, és mellé ül. Mondanom sem kell, hogy Marconak egy cseppet sem tetszett a dolog. Én csak figyeltem, hogy mi lesz ebből. Egy jó ideig ültek, és beszélgettek valamiről, de a táncparkettről is láttam, hogy egyiküknek sincs ínyére a társalgás. Néha egy-egy táncoló pár kitakarta a képet, de azt pont láttam, ahogy talpra ugranak, Marko mond valamit, Livia tenyere pedig az arcán csattan. A mellettem álló Marconak nem kellett több, megindult feléjük, és mérgesen állt meg.

- Egyetlen egy ok van, amiért nem most verem be a képed - hallottam meg, mikor én is odaértem. – Mert Nikki esküvőjén vagyunk, és nem szeretném elrontani.

- Hagyjátok abba – hallottam Liviát is. – Tudja nagyon jól, hogy miért kapta – nézett szánalmasan az újdonsült Chelsea játékosra.

- Mi a baj? – kérdeztem.

- Semmi. Ne haragudj, hogy balhét csaptunk – válaszolta Livia.

- Nem haragszom, ha elmondjátok, miért volt a pofon.

- Megjegyeztem, hogy máris Reus karjaiba szaladt.

- Nem egészen így zajlott – replikázott Liv. – Illetett egy nem szép szóval. Azért kapta a pofont.

- Rendben. Viselkedjünk kulturált emberek módjára – néztem rájuk. – Ez meg se történt. Menjetek táncolni – tereltem őket arrafelé.

- Mi az? – jelent meg Basti is. Jókor életem, mikor én már mindent elsimítottam.

- Nincs gáz – fordultam meg, hogy szembe legyek vele.

- Mehetünk a nászéjszakánkra? – kérdezte egy rövid csók után.

Bólintással jeleztem, hogy kész vagyok. Mivel már javában közeleg a bajnokság, nem tudott szabadulni az edzésektől, de a hétvégét megkapta, így szokásos helyünkre, Caprira mentünk erre a két napra. Válaszom után a kezébe kapott, amit a hirtelen mozdulat miatt halk sikkantással jutalmaztam, aztán átöleltem a nyakát, és tapskíséret mellett átlépte velem a küszöböt.

A focin keresztül - Hazatérés(ek)

Hamar eljött augusztus első napja is, mikor is Basti szülinapját ünnepeltük, ám ezúttal csak a családjával. Reggel elindultunk hozzájuk, és az éjszakát ott is töltöttük. Basti megkapta az ajándékait mindenkitől, szerencsére mind el is nyerte a tetszését. Másodikán hazamentünk, és befejeztük Tobi költöztetését, amit még két nappal ezelőtt kezdtünk el, csak a nagy melegbe senkinek nem volt kedve egyik háztól a másikig szaladgálni. Mikor készen lettünk ledőltem a fotelbe, és felhívtam Líviát, hogy megérdeklődjem, mi a helyzet vele.

- Itt a rég hallott, talán el is felejtett ismerős – szólt bele.

- Az a minimum, hogy elfelejtelek – ugrattam. – Mesélj, mi van veletek?

- Semmi se. Próbálok megbarátkozni a hellyel, feltalálni magam, elővenni az angoltudásomat, de egyelőre még nem igazán állt át az agyam erre a nyelvre. Hiányzik Németország, Marko is ilyen Torresekkel haverkodik – nevetett. – Képzelheted, milyen jó, mikor a spanyol tiszteletét teszi nálunk. Annyira unszimpatikus, tudom, hogy esélyt sem adok neki, hogy megismerjem, és megváltozzon a véleményem róla, de nem is akarom, hogy így legyen. - Már a múltkor is mondta, hogy nem érzi magát otthon, de biztos voltam benne, hogy hozzászokik majd idővel. – Legalább Markon látom, hogy jól érzi magát. Komolyan csak miatta vagyok még itt.

- Mit szól hozzá?

- Nem igazán mondtam neki. Így is talál elég dolgot, amin vitázhat.

- Azt hittem, rendbe vagytok már – komorultam el.

- Aha, én is – válaszolt röviden. – Erősen gondolkodom, mit csináljak. Szeretem, eljöttem vele ide, hogy együtt lehessünk, erre tovább folytatja a kötekedését, ráadásul nem érzem jól magam itt.

- Mi lenne, ha beszélnél vele, kicsit hazajönnél, ő pedig eldönti, hogy mit akar.

- Vele nem lehet csak így megbeszélni a problémákat. Egyből támad, aztán veszekedés lesz belőle. Mindegy, majd megoldódik. Otthon mizujs?

- Semmi. Unatkozom, munkát keresek, és megvan az esküvői ruhám.

- És még azt mondod semmi? Milyen?

- Majd meglátod. De a harmincegyes számút vettem meg – nevettem.

- Gondolhattam volna, hogy nem fogod élvezni.

- Miért, te élvezted amikor a koszorúslány ruhádat kerestük?

- Milyen munkát keresel? – váltott gyorsan témát. Tudtam, hogy ő is utálta, de az istenért sem vallotta volna be ezek után.

- Fogalmam sincs, de Basti nem díjazza az ötletet.

- Én mondom neked, addig úgy se találsz, amíg görcsösen keresed.

Megpróbáltam felhozni az első számú problémát, azaz Markot, de nem akart róla több szót ejteni, így búcsúzás után bontottuk a vonalat. De nem maradt távol a fülemtől a készülék, mert fogadott bátyám hívott, nagyszerű hírrel. Az Arsenal edzőtábora Kölnben lesz, szóval tudunk majd találkozni. Azon a héten elfelejtettem mindent, ami eddig foglalkoztatott, gondolok például a munkára és az esküvőre, és annyi időt töltöttem Lukasszal amennyit csak lehetett. Ilyenkor érzi meg igazán az ember, hogy mennyire hiányzik neki az illető. Szinte sírtam, mikor megláttam, de az egerek itatása helyett inkább a nyakába ugrottam, és egy darabig nem hagytam, hogy kibontakozzon az ölelésemből.

- Úgy hiányoztál! Mióta elköltöztem még egyszer sem kerültem fulladás közeli állapotba – nevetett, mikor kiszabadult kezeim közül. – Az egyik csapattársam is velünk tart – mutatott a mellette álló sötétebb társára.

- Bemutatsz egy csapattársadnak? Nem emlékszel, hogy alakult legutóbb? – viccelődtem, aztán elfogadtam a csapattárs kezét, miközben kimondtam a nevem.

- Alex Oxlade-Chamberlain. Sokat hallottam rólad – válaszolta angolul, mire mi is nyelvet váltottunk.

Mivel Alex velünk tartott, ma csak sétálgattunk a városban, megmutattuk neki Kölnt, és általános dolgokról beszélgettünk. Sajnos, nem voltunk sokáig együtt, mert jelenésük volt a csapattal, majd edzés is, ezért megbeszéltük, hogy holnap mikor találkozunk, aztán elbúcsúztunk. Hazafelé pityegett a telefonom, üzenetet jelzett, de mivel a közelben jártam, nem néztem meg, csak amikor kivettem a kulcsot a helyéről. Egy óra múlva nálatok vagyok. L. Mit keres ő Németországban? Szakított Marinnal? Újabb kérdések gyártása helyett, próbáltam kíváncsiskodás nélkül kibírni a következő órát. Figyelemelterelésként elmeséltem Bastinak, mi volt Lukasszal. Ő nem tudott jönni, mert edzése volt, bár még mindig nem végzett teljes értékű munkát a sérülése kiújulása miatt. A vasárnapi, Dortmund elleni szuperkupán nem is fog játszani, de remélte, hogy a csapat megnyeri a meccset, mert már nagyon szükséges lenne egy önbizalom növelő győzelem. Erről is váltottunk pár szót, aztán végre megérkezett Livia.

- Kimenjek? – kérdezte Bastian megszokásból. Általában kipateroljuk a nappaliból, mert Livia továbbra sem akarja, hogy más is tudjon az éjszakai kiruccanásáról, ami elég sokszor jön szóba. Éppen bólintani akartam, amikor Liv rávágta, hogy nem kell.

- Ó, életében először nem rak ki a saját lakásomból – ült vissza Bastian.

- Elmesélek valamit, majd utána örülj neki – mondta Livia, aztán meglepetésemre elmesélte neki az egész történetet. Basti jó hallgató volt, ült, bólogatott, de véleményt nem mondott. - Tegnap előtt veszekedtünk… megint, és megfogadtam a tanácsodat – nézett rám. – Megmondtam neki, hogy gondolkozzon, mert ha még mindig azért ilyen, mert nem tudott megbocsájtani, akkor hagyjuk egymást békén, mert sosem fog. Hazajöttem, hogy a távollétemben gondolja át az egészet, aztán majd meglátjuk. Azt mondta majd felhív, ha jutott valamire.

- Biztos vagyok benne, hogy rájön, mit akar. Saját tapasztalat – mondta Basti, mire én is aprót bólintottam.

- Mi van Carolinékkal? – kérdezte kis csend után Livia. Gondolkozott, hogy megkérdezze-e, de végül nem bírta megállni, hogy ne tegye fel.

- Tudtommal megvannak. Nem sokat beszéltem Marcoval, véleményem szerint az utóbbi időben teljesen megkergült.

- Értem.

- Bocs, hogy megkérdezem, de te most hogy állsz Reusszal? – Számítottam rá, hogy Bastian nem lesz kíméletes, és ha valami érdekli, meg fogja kérdezni.

- Ha én azt tudnám. Barátok voltunk, aztán többek, és most nem beszélünk.

- De… hogy is kérdezik a lányok? Bejön vagy tetszik? – A kérdésre mindketten felnevettünk.

- Persze, hogy jó pasinak tartom – sóhajtott lemondóan. – Különben nem lettem volna ott éjszaka, és nem lenne ez az egész felhajtás.

- Marint szereted még? – érkezett a következő kérdés, de úgy tűnt, Livia végleg letisztázta magában a helyzetet, nem éri váratlanul egy kérdés sem, és őszintén akar felelni.

- Tudom, hogy én rontottam el, de sem előtte, sem utána nem volt ugyanolyan, mint régebben. A folyamatos vitázással teljesen eltávolodtunk egymástól, de ez a kis egyedül lét, nem csak neki, hanem nekem is jót fog tenni, mert én sem tudom, mi lenne a helyes. Egyelőre csak azt tudom, hogy a gyűrűt nem lett volna szabad elfogadni abban a helyzetben, legalább addig, amíg nem derül ki, hogy tényleg tudunk-e ugyanúgy viselkedni, mint a baklövésem előtt.

Nem állt szándékomban, és nem is tudtam volna megmondani a történet végkimenetelét. Ebből a hármas, Carolinnal kiegészülve négyes körből még bármi lehet.

Másnap, ahogy Lukasszal megbeszéltük, délelőtt találkoztunk. A kölni házamba mentünk, és odabent kezdtünk beszélgetni. Több okból is jobb volt, hogy ketten voltunk. Egyrészt németül beszéltünk, másrészt így nem csak felszínes dolgok kerültek szóba. Én is, és ő is nyitottabb volt. Basti ma azért nem tudott jönni, mert Lotte ma készítette vele az interjút, de szombaton már neki sincs semmi dolga, úgyhogy újra összejön a hármasunk. Lementünk a kis focipályámhoz, és elkezdtünk dekázgatni, amibe Lukas természetesen meglátta a verseny lehetőségét.

- Ezt csináld meg! – mutatott egy kombinációt, amit aztán tökéletesen leutánoztam.

Felváltva adtuk egymásnak a feladatokat, amelyből én jöttem ki vesztesként, miután leejtettem a labdát. Újabb sorozatba kezdtünk, de ezúttal nem egymást utánoztunk, hanem csak egyszerűen dekázni kellett, ki ejti le hamarabb címmel. Közben beszélgettünk, és már csak azt vettük észre, hogy Lukasnak mennie kell, de egyikünk sem akarta feladni.

- Kénytelen leszel, mert én itt maradhatok életem végéig, neked viszont dolgod van – cukkoltam.

- Aj, de ezt még folytatjuk – kapta el a labdát a kezével.

Otthon Bastival megbeszéltük, kivel mi volt. Lotte kérdezte őt a sérüléséről, az új igazolásokról és a végén megemlítette még az esküvőt is, amire csak szűk szavakkal válaszolt. Szombaton a két srác társaságában gyorsan eltelt az idő, aztán este már a vasárnapot vártam. Éreztem, hogy most meglehet a Dortmund. Bár nem egy nagy kupa ez, és igazából csak a felkészülési meccsekhez tartozik, mégis nagy hangsúllyal bírt, mert a Bayernnek el kell hinni a bajnokságban, hogy le tudja győzni a sárgákat, és erre ez most tökéletes lehetőség lenne. Még délután belenéztem a Köln Arsenal elleni mérkőzésébe, ahol Lukas két gólt szerzett, egyiket büntetőből, a másikat viszont akcióból. Nem csapott különösebb ünneplést, ennyivel megtisztelte volt csapatát. Este Bastival és Tobival ültünk össze, hogy hárman nézzük meg a szuperkupát. Megbeszéltük, hogy most nem megyünk ki a meccsre, így hárman tökéletesen jól elleszünk. Így is lett. Bastian pattogott, én kommentáltam az eseményeket, Tobi pedig viszonylag nyugodtan ült, miközben rajtunk nevetett. Bár az első öt percben Mandzukic megszerezte a vezetést, és a tízedik percben Robben kapufája után, a higgadt Müller be is biztosította azt, a második félidőre egy kicsit elfáradtak a srácok, így a Dortmund játékosai előtt néha szabad tér nyílt a támadásra, aminek meg is lett az eredménye Lewandowski által. Ezután lett igazán parázshangulat, mivel a darazsak mindenképpen egyenlíteni akartak, és jó esélyeik is voltak rá, de szerencsére az eredmény kettő-egy maradt, és a Bayern vehette át a trófeát. Megnéztük, ahogy átveszik a kupát, és kergetik egy darabig Shaqirit, aztán felálltam, hogy kivigyem az üres sörös dobozokat, amiket a két Schweinsteiger termelt. Boldogan aludtam el, hiszen örültem a Bayern sikerének.

Reggel, amint felkeltem eszembe jutott, hogy ezen a héten, pénteken lesz az esküvőnk, és minimális izgalom fogott el, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan tűnt is el. Mivel később keltem, Bastian már edzésen volt, melyről hazaérve rögtön belekezdett, milyen fárasztó volt a program a sok rehabilitációs feladat után. Kedveskedő pillanatomban voltam, ezért felajánlottam, hogy átmasszírozom az izmait. Miközben ezen dolgoztam, Livia felhívott, hogy sürgős mondanivalója van. Bastit megkértem, hogy hangosítsa ki, aztán vártam, hogy mondja.

- Ma hívott Marin, és elkezdett fecsegni minden hülyeségről, mintha csak haverok lennénk. Nem is mondott először semmit erről a dologról, amiért már mióta várom, hogy hívjon. Annyira mérges lettem, azt hittem kinyomom, de előtte megkérdeztem, hogy most akkor mi is van, mire azt mondta, neki most így jó, ahogy van, mert azzal tud foglalkozni, amivel akar, nem fárasztja le a sok veszekedés, úgyhogy közöltem vele, hogy életem legnagyobb hibája volt elfogadni tőle a gyűrűt, aztán letettem.

- Ez egy szakítással ér fel? – kotyogott közbe Basti.

- Végeztem Marinnal, igen. De még nincs vége a történetnek. Nem a szakítás fáj a legjobban, hanem, hogy én idióta átmentem Reushoz, mert szükségem lett volna rá, mire ő rezzenéstelen arccal megkérdezte, hogy: Erre jó vagyok? – utánozta Marco hangleejtését. – Meg, hogy ne csak ilyenkor keressem fel, mert nem a lelkemet ápolgató valaki akar lenni. Oldjam meg magam, ahogy akarom, őt meg hagyjam békén.

- Áú – mondta Basti, mikor megcsúszott a kezem, és fájdalmasabb részhez értem.

- Egyébként teljesen igaza van, de attól még nem kéne ennyire bunkónak lennie. Ezzel most azt bizonyította, hogy soha nem akart csak a barátom lenni, akire számíthatok.

- Majd beszélek a fejével – ígértem neki.

- Meg ne próbáld! Nem akarom, oké?

- Jó, akkor nem – vontam vállat.

Úgyis beszélek vele. Nem bírom szó nélkül hagyni, hogy mekkora hülyeséget csinál. Eddig azért nyafogott, hogy ő azt hitte lehet köztük valami, amikor meg lehetne, akkor elhajtja? Hol ebbe a logika? Livia nem az a lány, aki többször oda fog menni hozzá. Nem fog a bocsánatáért esedezni, hanem hagyni fogja és inkább az egészet elfelejti. Ha most nem él a lehetőséggel, biztos vagyok benne, hogy soha nem kapja meg Liviát. Ezt közöltem is vele, amint Livia búcsúzott, és a vonal szabad volt. Bastian csak a fejét rázta, de nem tudott tenni ellene. Marcoval még az elején megígértettem, hogy nem rakja rám a telefont, így akármennyire nem akarta, kénytelen volt végighallgatni. Nem vártam választ, tudtam, hogy úgysem kapok tőle egyből, de reméltem, hogy egy kicsit elgondolkozik, és majd beszél Liviaval. Innentől az ő dolguk, én már tényleg nem szólok bele. Mielőtt letettem, még megkértem, hogy ne szóljon erről a beszélgetésről Liviának, mire hasonló megjegyzést tett, mint Bastian, aki szerint engem az ellenkezőjére kell megkérni, mint amit igazából szeretnének.

Szerdán Basti a Bayernnel lépett pályára, míg a többi válogatott Frankfurtban játszott Argentína ellen. Mind a két meccsen négy gól született, három-egyes elosztásban, azzal a különbséggel, hogy míg Bastiék nyertek, addig a válogatott kikapott egy rendkívül idegesítő és vicces meccsen. Bastiannal felváltva dühöngtünk, és estünk le a székről a nevetéstől. Másnap már rendesen gyomorgörccsel keltem. Holnap van a nagy nap, és ahogy Lotténak mondtam most kezdem érezni a súlyát. Rettentően vártam, hogy végre kimondjam az igent, és vége legyen ennek a felhajtásnak, de szívesen meg is szöktem volna. Nem tudom, miért volt az idegesség, nem egy nagy feladat belépkedni a pap elé, elismételni, amit mondd, de azt hiszem, ez még az egészséges izgalom fogalmába tartozik, amivel várni kell egy ilyen napot.