Karácsonyi ajándék novella

Sziasztok!

Kétmillió éve nem jelentkeztem itt, de idén a http://christmasfootballchallenge.blogspot.hu/ honlap egy karácsonyi ajándékozást hirdetett, és én is jelentkeztem. Mivel a téma focis, ezért erre a blogomra szeretném posztolni, remélem, nem csak a húzottam fogja olvasni, hanem talán még vagytok páran, akik feljártok ide, vagy szívesen olvasnátok tőlem. Mindenesetre Boldog Karácsonyt nektek!

Most pedig a húzottamhoz, Nienke Martin-hoz pár szót. Az általad megadott név listából, Szalait választottam, remélem, örülni fogsz neki. Nagyon izgulok ám, hogy tetszeni fog-e majd, amit írtam, de bízom benne. Nagyon boldog karácsonyt kívánok neked! 

xxx Nixííh

***********************************

Miután bontottuk a vonalat, legszívesebben tejes erőmből a falnak vágtam volna a kis készüléket. Nem mutattam Ádámnak, hogy mérges vagyok, de nagyon felidegesített, hogy nem úgy alakultak a dolgok, ahogy elterveztük. Már egy hónappal ezelőtt megbeszéltük, hogy az idei karácsonyt együtt töltjük. 24.-ére sütögetésben és karácsonyfa díszítésben egyeztünk meg, de jelenleg nagyon úgy állt a dolog, hogy semmi nem lesz belőle. Tudtam, hogy nem hibáztathatom, amiért az éjjel leszakadt a hó, és így nem tudott kocsival útnak indulni. Nem is szerettem volna, ha ilyen utakon vezet, de mégis szomorú voltam, hogy repülőjegyet csak a 24-én délben induló járatra tudott szerezni.

Nem is értettem, hogy a csapatnak, miért kellett 22.-ére szerveznie a karácsonyi bulit, lehetett volna jóval korábban is, és akkor már a hóvihar előtt elindulhatott volna. Ráadásul évek óta nem esett a hó karácsonykor, nem igazán tudtam elhinni, hogy pont idén kellett mégis ezzel megajándékoznia minket a fentieknek.

Amilyen izgatott voltam eddig az ünnepek miatt, olyan érdektelenné váltam hirtelen. Francba az egésszel, mindig csak a nyűg van vele. Duzzogva ültem le a nappaliban lévő kanapéra, és a TV-t bekapcsolva, próbáltam egy fokkal jobb hangulatba kerülni. Minden csatornán hülye karácsonyi filmek mentek, amiket minden egyes évben leadnak, így már egyiket se volt kedvem nézni. Jobb ötlet híján felhívtam barátnőmet, abban bízva, hogy talán ő felvidít majd. Bár biztos voltam benne, hogy neki is bőven van mit csinálnia így karácsony előtt, türelmesen végighallgatott, és utána fel is ajánlotta, hogy ha kész lesz a bejglikkel, átugrik délutánra.

- Na, milyen szépen fel van díszítve a ház – nézett körbe Petra, amikor órákkal később megérkezett.

- Valamivel le kellett foglalnom magamat – motyogtam a számat húzva.

- Hát meg haladnod is kell attól még, hogy Ádám nincs itt. – Vetettem rá egy felettébb gyilkos pillantást, de nagyon jól tudta, hogy haragom csak pillanatnyi, amiért megemlítette. – Szóval, hogy állsz a sütéssel és a főzéssel? – indult meg a konyha felé.

Nyolc éve voltunk legjobb barátok, az évek alatt pedig számtalanszor járt már nálam. Egyszer egy itt alvós estéből egy hetes pizsiparti lett, mert nem volt kedve hazamenni. Szóval otthonosan mozgott itt, sokszor talán túlzottan is, ezzel az idegeimre menve.

- Sehogy? – támaszkodtam neki a falnak, várva a jogos leszidást.

- Jézusom, Evelin! Ádámot gyorséttermi kajával meg péksütivel szeretnéd hazavárni? Na, megmondom, mi lesz. Te szépen nekiállsz a halászlének, én pedig megsütöm a halat, aztán együtt megcsináljuk még a bejglit.

- Éjfélig itt fogunk állni, ha ezt mind meg akarod csinálni – figyelmeztettem.

- Nem érdekel, akkor addig itt fogunk állni. Most pedig, hacsak nem szeretnéd, hogy az éjfélből hajnali egy legyen, igyekezz! – csapkodta össze tenyereit.

- Istenem, olyan idegesítő tudsz lenni – dünnyögtem, miközben a csaphoz léptem, hogy megmossam a kezem.

- Mégis engem hívtál, mert tudtad, hogy szükséged van a seggberúgásomra – húzta ki magát büszkén, én pedig csak csendben mosolyogtam magam elé. Totál igaza volt.

Számításaimhoz képest viszonylag hamar végeztünk, de ez nem jelentette, hogy nem voltam hulla fáradt. Örültem, hogy Petra rávett erre az egészre, mert így egyrészt gyorsabban eltelt az idő, másrészt nem sok időm volt azon agyalni, hogy Ádámnak már rég itt kellene lennie. Fürdés közben azért visszatért borús hangulatom, de utána eluralkodott rajtam az álmosság, és hamar ki is dőltem.

Jobb kedvvel ébredtem, mint amilyennel lefeküdtem, mert hát azért csak izgatott voltam, hogy hosszú idő után, ma újra találkozok Ádámmal. Elvégeztem a reggeli teendőimet, beágyazás, mosakodás, aztán azon kezdtem gondolkodni, hogy a mézeskalácsot csináljam-e meg vagy a fa díszítését. Nem tudtam, hogy Ádám melyikben segítene szívesebben. A kérdést végül az oldotta meg, hogy telefonom elkezdett csörögni, a kijelzőn pedig barátom neve villogott.

- Szia! Ugye nem azért hívtál, hogy még pár órát késni fogsz? – szóltam bele, félig viccelődve, félig viszont tartva a választól.

- Jaj, ne legyél már ilyen! – sóhajtott egy nagyot. – Nem ezért hívtalak, hanem hogy beszéljünk, mielőtt elindulok.

- Jó, csak vicceltem. Bepakoltál mindent?

- Remélem – nevetett fel. Hiába az évek rengeteg tapasztalata, valamit mindig kifelejtett. – Hogy haladsz nélkülem otthon?

- Tegnap délután átjött Petra, vele megcsináltuk a kaját és a bejglit. Most pedig éppen azon gondolkodtam, hogy a mézeskalácsot készítsem el vagy a fát díszítsem. Melyiket szeretnéd jobban csinálni? – kérdeztem tőle.

- A fát díszítsük együtt – válaszolta izgatottan.

- Rendben. Akkor most megyek, és neki kezdek a sütinek. Te pedig hívj, ha bármi van – adtam ki neki parancsba.

- Jól van. Szeretlek! – köszönt el, majd miután én is így tettem, bontottuk a vonalat.

Halkan dúdolva láttam neki a tészta begyúrásának, és immár úgy éreztem, hogy semmi nem törheti le a kedvemet. Pár órán belül itt lesz Ádám, karácsony van, finom illatok a konyhában, és minden jó lesz. A sütik díszítgetése közben észre se vettem, hogy már fél kettőt ütött az óra, egészen addig, amíg telefonom újra a jól ismert kis dallamot nem kezdte játszani. Izgatottan vettem fel, annak reményében, hogy Ádi landolt, ám újabb rossz hírrel szolgált. A járat alapból késve indult, ráadásul valami miatt nem tudtak leszállni, úgyhogy közölte, hogy három előtt biztos nem fog ideérni.

Ez volt az a pillanat, amikor eldobtam mindent, leültem a kanapéra, és tüntetőleg nem csináltam semmit. Ennek a napnak már úgyis teljesen mindegy. A hangulatom oda, Ádám kedvét is elrontottam, amiért nem voltam megértő, de hát senki ne várja tőlem, hogy mosolyogva táncoljam körbe a szobát a hír hallatán.

Fél óra múlva is ugyanott gubbasztottam, és magamban éppen random sorrendben szórtam a káromkodásokat, amikor csengettek. Ötletem se volt ki lehetett, de már előre eldöntöttem, hogy akárki is az, én bizony el fogom küldeni a jó büdös fenébe, amiért volt mersze megzavarni mély depressziómat.

- Meglepetés! – vigyorgott rám Ádám, lába mellett két jókora bőrönddel.

Zavartan pislogtam rá, aztán végül feladtam, hogy összerakjam, mégis, hogy került ide, amikor elvileg még a gépen kellett volna ülnie, és feltéptem a kaput, hogy a nyakába vessem magamat. Hosszú másodpercekig öleltem, amíg nem figyelmeztetett, hogy meg fogok fázni.

- Hogy kerülsz te ide? – kérdeztem tőle, miközben elindultunk befelé, hiszen valóban hideg volt. Arcomon levakarhatatlan vigyor ült, és már el is felejtettem, hogy mi bajom volt pár perccel ezelőtt.

- Csak bekamuztam azt a késést – húzta ki magát elégedetten.

- Haha, de vicces már valaki. Majdnem leszedtem az összes díszt, és azon gondolkoztam, hogy kidobom a sütit is, mert úgysincs semmi értelme – tájékoztattam korábbi hangulatomról, amin ő jót nevetett.

- Hát bocsánat – húzta be a nyakát, de továbbra is vigyorgott, ezzel egyértelművé téve, hogy egy cseppnyi bűntudat sincs benne.

- Jaj, gyere már ide! – öleltem át megint, aztán élveztem, ahogy karjai körém fonódtak. Arcomat a mellkasába fúrtam, illatát pedig mélyen beszívtam, majd elégedetten sóhajtottam. – Úgy hiányoztál!

- Te is nekem – emelte fel a fejemet, és ajkait az enyémre tapasztotta. – Meg ez is – nyomta nedves ajkait a homlokomra, én pedig boldog mosollyal fogadtam szavait.

- Menj, pakolj le, addig rendet varázsolok a konyhában – mondtam neki.

A cukormázas, ragacsos edények szanaszéjjel voltak, az asztal ragadt a tésztától, és liszt volt a földön, úgyhogy bőven volt munkám. Még mosogattam, amikor Ádám visszajött, és töltött magának egy pohár almalevet.

- Na, akkor feldíszítjük a karácsonyfát? – kérdezte izgatottan, helyes arcán pedig egy öt éves öröme jelent meg.

- Fel-fel. Szedd ki a dobozból, addig én befejezem ezt a pár kanalat – néztem vissza fintorogva a mosogatóra, ő pedig egy puszit nyomott az arcomra, és a nappaliba ment.

Mielőtt csatlakoztam volna hozzá, még bekapcsoltam a laptopomon egy karácsonyi lejátszási listát, hogy még kellemesebb legyen a hangulat, majd mellé léptem, és a műfenyő ágait kezdtem kihajtogatni.

- Ez lesz a világ legszebb fája – pakolgatta fel rá a gömböket, majd amikor mind felkerült rá, rácsavartuk az ezüst boákat, végül pedig az égőket próbáltuk szépen eloszlatni.

- Én akarom a csúcsot – vettem ki a dobozból, mielőtt ő odaléphetett volna. El akartam menni székért, mert nem értem fel a fa tetejét, de a derekamnál elkapott, és ő maga emelt meg, hogy fel tudjam tenni a legutolsó díszt.

- Na, nézzük! – lépett a konnektorhoz, és beizzította a fényeket, aztán mellém állt, és egymás derekát ölelve csodáltuk művünket.

Miután meguntuk, megbeszéltük, hogy eszünk, mert mindketten éhesek voltunk, úgyhogy neki láttam a terítésnek, és a tegnap este előre elkészített ételek megmelegítésének. Nem szokásom elrontani az ételeket, de azért örültem, amikor Ádám csak úgy lapátolta befelé a vacsorát, majd meg is dicsért, miután végzett mindennel.  Még a sütit is az asztalra tettem, de egyikünkbe se fért már bele, ezért úgy döntöttünk, hogy ideje odaadni egymásnak az ajándékokat.

Idén sokáig nem tudtam, mit vegyek neki, de aztán egy hónappal ezelőtt elhagyta a kedvenc óráját, így végül egy ugyanolyat szereztem be. Mellé egy parfüm-arcszesz csomagot adtam neki, hogy mégse csak egy dobozt nyújtsak át neki, még akkor is, ha az az egyetlen doboz már önmagában is drága volt.

Én egy fülhallgatót kaptam, innen is tudtam, hogy csak pár napja vásárolt be, ugyanis a múlthéten ment tönkre a fülesem, egy köntöst, amit már olyan régóta akartam, de valahogy sosem vettem egyet sem, és legutolsóként adta át a nyakláncot, amin egy szívecske medál lógott.

- Gyönyörű – simítottam a tenyerembe.

- Örülök, hogy tetszik – mosolygott rám, miközben felcsatolta a kezére az órát. – Azt hittem már sose lesz ilyenem – nézegette vidáman. – Köszönöm.

- Én is köszönöm – hajoltam hozzá, hogy nyomjak a szájára egy puszit.

Kidobtuk a szétszaggatott csomagolópapírt, amit idén is próbáltam szépen leszedni, de ismét kudarcot vallottam, majd leoltottuk a nagy lámpát, és csak a karácsonyfán villogó égők világították be a lakást. Ádámmal a tévé elé feküdtünk, és az éppen játszott karácsonyi filmet kezdtük nézni ölelkezve.

- Boldog Karácsonyt! – adott egy puszit, és ha lehet, még közelebb húzott magához.

- Boldog Karácsonyt! – mosolyogtam magam elé boldogan. A sok nehézség mellett, azért mégis sikerült egy nagyszerű délutánt együtt töltenünk, ettől pedig nem is lehettem volna boldogabb.