Not a drive by

Sziasztok! Őszintén bevallom, hogy az AFK-hoz egy betűt nem írtam, amióta feltettem az utolsó részt, mert belekezdtem ebbe, és teljesen belevetett magam. Egyelőre ez az első része, még nem tudom, hogy végül három vagy csak két részes lesz. Olvassátok el, remélem tetszik, és némileg kárpótol az elmaradt részekért. Azokkal is igyekszem majd, először ezt szeretném befejezni. Kommentben, ha kapok egy kis támogatást, lehet hamarabb fog jönni a következő AFK. :))

Bulik. Villogó fények, hullámzó tömeg, hangos zene, sok pia. Szex. Felejthetetlen kaland, emlékezetes este, élvezet. Pia. Jó kedv, határtalan oldottság. Szerelem. Nem létezik. Az előbb felsoroltak minden egyes betűje hűen jellemezte a mai estét. Nem csak a mait, hanem életem minden egyes buliban eltöltött estéjét, amiből tudván lévő dolog, hogy több van, mint átlagos, ágyban fetrengős napokból. De ne gondolkozzak, van ennél jobb dolgom is. Például a derekamnál magához húzó, helyes, kívánatos ajkú, jó mozgással megáldott férfi elemzése. Egy nő sok mindent levonhat a tánc alkalmával a partneréről. A tánc tulajdonképpen olyan, mint a szeretkezés. Ha tánc közben vezet a srác, az ágyban is ő szereti diktálni a tempót. Ha a lépések között beszél, az aktus közepén sem hallgatag, és végül, de nem utolsó sorban, ha a keze a zene ritmusára felfedező útra indul, a sóhajok hallatán sem marad majd egyhelyben. Ma esti tánc, majd később ágytársaságom pontosan ilyen volt. Talán összesen annyit beszéltünk egymással, amíg tisztáztuk, hogy melyikünkhöz menjünk. Természetesen hozzá, így amikor csak kedvem tartotta, leléphettem. Mióta régebben egy pasas nem akart hazamenni a lakásomból, nem viszek oda senkit. Nem hiányzik nekem egyetlen egy zaklató sem. Az életem így tökéletes, ahogy van. Nekem nem kell se több, se kevesebb. Legyen mit enni, legyen pénzem bulizni, és az ágyamba ne csak én feküdjek. Mai társaságomat nem tartottam valami érdekesnek, ezért a dolog után rögtön leléptem. Szép volt, jó volt, ennyi volt. Ahogy mindig is lenni szokott. Otthon lezuhanyoztam, és az ágyba estem. Hosszú éjszaka volt, a hajnalról nem is beszélve, szóval rám fért.

- Te idióta! – kiabált a fülem mellett Livia nevű barátnőm. Hogy jutott be egyáltalán a házba?

- Mi a fasz van? Hagyd már abba a visítozást! – ültem fel, miközben arrébb löktem.

- Kivel voltál együtt tegnap? – nézett egy újság címlapjára, amit én nem láthattam.

- Fogalmam sincs Livia, nem is érdekel, felőlem egy kisegér is lehet, ha jól teszi a dolgát. Most pedig alszok tovább.

- Nem, nem alszol – húzta le rólam a paplant. – Mit gondoltál, hogy nem fognak írni róla?

- Komolyan nem értem, mi a bajod. Híres, vagy mi? – értetlenkedtem tovább, aminek több oka is volt. Fájt a fejem, most keltem fel és fogalmam sincs ki volt a tegnapi srác. Mármint emlékeztem rá, de nem ismertem fel benne semmilyen ismert emberkét.

- Lena, az istenit! A német válogatott egyik játékosával voltál este. Ha egy kicsit is figyelnéd a világ történéseit, tudnád. Óriási botrány lesz. Hiába mondtam neked, hogy ennek az életmódnak nem lesz jó vége, te nem változtál meg.

- Nem is fogok. Nem érdekel, hogy mi történik. Mi jól éreztük magunkat, és ennyi. A többi egyszerűen nem izgat.

- De engem érdekel! – kiabált tovább, mire kimásztam az ágyból, és az ajtót rácsapva kimentem a szobából.

Hallgassa az ordítozását az, aki nem másnapos, és nem most kelt fel. Ezt a felhajtás! Hihetetlen, komolyan! A konyhába mentem, hogy a konyhaszekrény harmadik részének legfelső polcáról elvegyek egy fájdalomcsillapítót. Visszafelé megláttam az asztalon az újságot, címlapon pedig magamat, és az ezek szerint válogatott focistát, aki sokkal helyesebb volt, mint fájó fejemben élt. Felül szőke haj, vékony arc, édes mosoly. Mivel nem ugrott be a neve, pedig biztos elmondtam éjjel egy párszor, megnéztem a cikkben. Marco Reus? Biztos voltam benne, hogy nem így hívták. Úristen, akkor ezért akadt ki annyira Livia. Mindig mesélt valami csodagyerek Reusról, de sosem érdekelt annyira, hogy megnézzek róla egy képet, így aztán fogalmam sem volt, hogy ő az.

- Oké, megértem, ha féltékeny vagy – váltottam normális hangnemre, mikor kijött, ő viszont továbbra is felfokozott hangulatban magyarázott.

- Nem vagyok féltékeny! - Felcsattanása egyértelműen jelezte, hogy hazudik.

- Mivel tehetem jóvá? – sóhajtottam. Az esetek többségében azzal szórakoztunk, hogy utáljuk egymást, de igazából ez mindkettőnk érdekes és teljesen egyéni szeretetkinyilvánító módszere, szóval nem akartam neki keresztbe tenni.

- Nem kell semmit jóvátenni, csak valamit változtass az életmódodon, mert ha így folytatod, te leszel a helyi kurva, aki mindig címlapon van.

- Milyen mindig? Ez még csak a második alkalom – háborodtam fel megint. – Különben is ezeket mindig felfújják. Nem igaz, hogy ennek a Bildnek is ilyen hülyeségekkel kell foglalkoznia. Nem mindegy, hogy az a szerencsétlen focista mikor kivel van?

Erre Livia sem tudott semmit mondani, úgyhogy lezártnak tekintettem a témát, és a fürdőbe indultam, hogy összeszedjem magam. Gyors zuhanyzással kezdtem, közben pedig kezdett hatni a fejfájás csillapító. Törölközés közben hallottam, hogy csörög a telefon, de gondoltam, majd Liv felveszi, ezért nem is kapkodtam. Mikor kész voltam copfba kötöttem a hajam, tekintettel a melegre, aztán kimentem, és megérdeklődtem, ki volt az.

- Beni. Este lesz nála valami nagy buli, azt mondta ott a helyünk, de mivel tegnap voltunk, visszamondtam. Kell néha aludni is.

- Felejtsd el! Te aludhatsz, én megyek – vontam vállat. – Imádom Benét.

Még gimnáziumban ismertem meg. Tízedikbe csatlakozott hozzánk, akkor költöztek Németországba, de nem volt probléma a nyelvtudásával, és már az első nap adta a hangulatot az osztálynak. Végzős éveinkre ő lett a legnagyobb bulik szervezője, és gimi után is tartottuk vele a kapcsolatot. Őrült jó kis összejöveteleket csinált, aki egyszer volt nála, nem is akarta abbahagyni a bulizást. Engem is ő tett az éjszaka rabjává. Én pedig vittem magammal a rosszba Livit. Az esti program tudatában visszafeküdtem a pihe-puha ágyamba, hogy rendesen kialudjam magam, majd délután készülődni kezdtem, meglepetésemre barátnőm is. Felhívtam Benit, hogy mégis számoljon plusz két fővel, aztán kora éjjel el is indultunk a helyszínre. Pofás kis sor állt a belépőt begyűjtő, két nagydarab ember előtt, de mi nem álltunk be a sorba, egyszerűen csak előrementünk, köszöntünk az ikreknek, akik a nem kívánatos személyeket szűrték ki, majd két-két puszi után, ingyen léptünk be. Gyorsan végig néztünk az ott lévőkön. Még nem voltak sokan, de hamarosan, amikor a kinti sor is beszabadul, elkezdődik az igazi szórakozás. Még csak a haverok voltak benn, meg azoknak az ismerősei, csak páran táncoltak, így mi még nem álltunk fel a táncparkettre, hanem megcéloztuk először az italos, majd a DJ pultot.

- Mit hoztam neked? – kiabáltam túl a zenét, mire Bene lehúzta az egyik füléről a fülest, és mosolyogva vette át a poharat.

- Megjött a legjobb vendégem. Ma este sem leszel az enyém, mi?

- Felejtős – vigyorogtam.

Egyike volt azoknak, akikre soha nem úgy néztem, mint esetleges partnerre. Haver volt, nem több, ezért sosem voltam vele úgy. Ő is beletörődött már, de azért rendszerint megkérdezte, inkább már csak poénból, mint komolyan.

- Na, jó, gyűlik a tömeg, megyünk bulizni. Valami jó zenével indíts! – intettem hátra neki, aztán Liviával ketten kezdtünk el táncolni az addigra odaözönlő emberek tömkelegében.

- A következő szám a hely két legszebb lányának, Liviának és Lenának szól – jelentette be Bene, majd felszólalt Ne-yo Beautiful Monster című száma.

A táncolással csak akkor hagytunk fel, amikor megszomjaztunk, ezért rendeltünk egy abszolút nem alkoholmentes löttyöt tartalmazó pohárkát, amit gyorsan húztunk le, hogy újra táncba állhassunk, de barátnőm azt mondta, nincs kedve már hozzá, így egyedül mentem vissza, remélve, hogy van legalább egy srác, aki megtáncoltat. Pár pillanat erejéig megálltam néhány srácnál, akik egyedül táncoltak, de a legtöbbtől arrébblépdeltem, mígnem egyszer csak a tegnapi srácba botlottam.

- Á, szia! Hát te? – húzta két oldalra vékony ajkait.

- Bulizom – adtam egy rettentően primitív választ. – És te? Hogy-hogy itt élvezed az éjszakát?

- Bene hívott, ismered? – mutatott rá.

- Én ne ismerném? – mosolyogtam, de aztán mentem volna tovább.

Nem volt kedvem jópofizni vele. Tegnap együtt voltunk, jó volt, bár mint mondtam kicsit unalmas. Nem tudott újat mutatni, ugyanolyan volt, mint az előtte lévő, vagy az azelőtti.

- Táncolsz velem ma is? – tartotta a kezét, de le kellett törnöm a lelkesedését.

- Elfáradtam, talán később, de… - Ekkor eszembe jutott Liv, és hogy mennyire odavan érte. – Van egy gyönyörű barátnőm, esetleg addig fel tudom ajánlani őt.

- Nekem meg egy haverom valahol. Ahogy látom, én már tabu vagyok számodra, nem igaz? – döntötte oldalra a fejét. – Ne aggódj, nem gáz – a hitelesség és a lazaság kedvéért a vállát is megrántotta. – Szóval, mit szólnál egy négyeshez?

Jó darabig értetlenül néztem rá. Most komolyan arra gondolt, hogy négyen egyszerre, vagy valamit félreértettem?

- Ó, várj. Ez kétértelmű volt ugye? – A hangos zene mellett is hallottam a nevetését. – Arra gondoltam, hogy leülhetnénk négyen dumálni, te bemutatsz a barátnődnek, én meg téged a haveromnak. Ki tudja, lehet szerzek neked egy újabb jó éjszakát, még ha nem is közvetlenül.

- Oké, benne vagyok – adtam be a derekam, aztán megmutattam neki, hol ülünk, hogy utána a barátjával odataláljon. Leültem Lia mellé, aki a pohara társaságában üldögélt. – Kiengesztellek, jó?

- Miért is? – nézett fel unottan. Nem tetszett neki a mai buli, és ezt nem titkolta.

- A Reus eset miatt. Itt van ő is, találkoztam vele, és megbeszéltünk egy kis beszélgetést négyesben. Szóval, reményeim szerint, mindjárt itt lesz az én tegnapi, és a te mai partnered. Melegen ajánlom neki, hogy a haverja elnyerje a tetszésemet.

- Mi? Most viccelsz? – ült fel végre rendesen, mert már majdnem lecsúszott a székről. Hogy bizonyítsam, nem csak szórakozok vele a háta mögé mutattam, ahol már közeledett a két srác. – Úristen – motyogta maga elé, aztán velem együtt felállt, hogy bemutatkozzon.

Amíg a névcserélés folyamata zajlott alaposan megnéztem a Mario Götzének nevezett egyént, és hogy őszinte legyek, így elsőre nem jött be. Bár sötét volt, mikor odahajolt, hogy adjon két puszit, látszott, hogy mennyire barna. Véleményem szerint ilyen színt az ember csak szoláriumban tud magára varázsolni, és ez nem volt túl férfias. Fehér pólóban volt, ami elég nagy kontrasztot alkotott a bőrével, még akkor is, ha a fényektől a pólója néha kéken világított. Ezek mellett pedig a kölyökképéhez társult egy túlságosan magabiztos vigyor, amivel újabb mínuszpontot szerzett. Nem szeretem, ha a srácok azt hiszik, bármikor megkaphatnak. Jó, igaz, a legtöbbször odaadom magam mindenféle kérlelés nélkül, de aki így indít, annak már büszkeségből nem vagyok hajlandó megtenni ezt a szívességet. Úgyhogy Götze, ez ma nem fog összejönni, hacsak nem mutatsz valami olyat, amitől rögtön leesik az állam.

A bemutatkozás után leültünk, szándékosan úgy alakítva, hogy Marco Livia mellé üljön. Ezzel egyetlen gond volt, mégpedig, hogy én így Mario mellé kényszerültem ülni. Jó ideig csak Marcoékat nézve ültem, és egy szót se váltottam a mellem ülővel, de aztán kezébe vette az irányítást és sajnálatomra kérdezgetni kezdett. Az általános és közhelyes kérdései, illetve válaszai annyira untattak, mint még soha semmi, ezért jobb ötlet híján közöltem vele, hogy kimegyek a mosdóba, aztán véletlenül elfelejtettem visszamenni. Leültem Bene mellé, aki egyszerre próbált rám meg a zenére is figyelni, de mivel ő is csak egy férfi, neki sem ment jól az egy időben két különböző dologra koncentrálás. Nem akartam zavarni, és az is eszembe jutott, hogyha a Götze gyereket nem viszem el Marcoék közeléből, akkor sosem lesz köztük semmi. Ennek tudatában önfeláldozóan sétáltam vissza, majd Mario kezét fogva a táncparkettre.

- Nem vagy valami beszédes. Marcotól nem ezt hallottam.

Az öntelt vigyor továbbra is ott játszott az arcán, a keze pedig a fenekemre csúszott. Hátranyúltam, hogy a rossz helyen tapogatózó ujjak visszataláljanak derekamra, miközben eszem ágában sem volt reagálni megjegyzésére. Valószínűleg rájött, hogy ma nem fog velem értelmes dolgot csinálni, legalábbis ezt hittem, amíg két-három számmal később meg nem kérdezte, kihez megyünk: hozzá vagy hozzám?

- Te és én is hazamegyünk. Külön – szögeztem le.

- Nem gondoltam, hogy a lány, aki a haveromnak kérés nélkül odadobta magát, tőlem elvárja, hogy rózsával és bókokkal halmozzam el, várjak rá egy hónapot, majd hódítsam meg.

- Nem várom el. Sőt! Inkább ne is próbálkozz – forgattam meg a szemeim.

- De elvárod.

- Ha mondom, hogy nem, akkor nem, és ne idegesíts. Nem azért vagyok veled, mert érdekelsz, vagy akármi, csak segítek a barátnőmnek, hogy nélküled lehessen, Marcoval kettesben – adtam most már teljesen nyíltan a tudtára, hogy nem akarok tőle semmit.

- Ha nem várod el, bizonyítsd be. Gyere velem!

- Nem kell, bebizonyítsam, mert nem érdekel, hogy elhiszed-e.

- Elég izgató vagy mérgesen. Kössünk alkut! Ha ma velem jössz, nem látsz többé. Ha nem, akkor addig foglak zaklatni, amíg meg nem adod magad.

Pár másodpercig mozdulatlanul néztem a szemébe, várva, hogy mondjon valamit, amivel visszaszívja az előbbit, közli, hogy csak viccelt, bármi. De nem tette, úgyhogy gyorsan felmértem a helyzetemet. Mario jelenléte miatt nem volt időm bepasizni, tehát nem volt kivel távoznom. Egész este az ő társaságában kellett lennem, nem éreztem magam jól, egyenlő rám fér egy kis szórakozás. Mivel nem volt más, aki azt a fajta szórakozást megadhatta volna nekem, és az első opció, miszerint utána békén hagy, szimpatikusabb volt, megadtam magam. Grimaszolva fogtam meg a kezét, hogy eltűnhessünk innen, és minél hamarabb túl legyünk az alku rám eső részén.

- Legelső kérdésedre válaszolva, hozzám biztos nem megyünk. Ki tudja, még rám szállsz, és soha nem hagysz békén.

- Jó, de hozzám se. Ki tudja, még kiteregetsz a sajtónak – vágott vissza. – Lehetnél együttműködőbb, így zaklatás lesz a vége.

- Most komolyan zsarolsz? Mivel tudsz zaklatni? Nem tudod, hol lakok, nem tudod a számom, a nevemet egyáltalán megjegyezted? – Kezdett egyre nevetségesebbé válni a szememben. Lehet, hogy mégis inkább visszafordulok, és nem kérek a szolgáltatásaiból.

- Ö, L… Lola? Nem. Nora? Valami ilyesmi – vágott elgondolkodó képet. Ugyan már, tud egyáltalán olyat? – Ne nézz már így, Lena! Komolyan ekkora féregnek nézek ki?

- Vegyük költői kérdésnek.

- Csak mondom, nem voltam jó verstanból. – Jé, van humorérzéke is. Csak tudnám eddig miért nem ezzel hódított. – Na, és Lola-Nora, szereted a kalandokat?

- Magassarkúban, illetve miniszoknyában kevésbé, de amúgy bármi jöhet.

- Hm – kaptam a nem túl értelmes választ.

Feladtam, hogy normálisan beszélgessünk, ezért nem kérdeztem vissza, csak követtem. De fogalmam sem volt róla, hova megyünk. A legsötétebb utcákon mentünk, néhol még világítás sem volt. Hiába kérdezgettem, merre megyünk, de sejtelmesen csak annyit mondott, hogy majd meglátom. Amikor végre kiértünk a sikátoroknak is simán nevezhető utcákból, felismertem a helyet. A város egyik leggazdagabb családjának a házát vettem észre. Gyönyörű volt, mint mindig, estére ki is világították, mintha legalább egy parlament vagy hasonló lett volna. Az udvar, ami kovácsoltvas kerítéssel volt elkerítve hatalmas volt, szinte nem is lehetett belátni az egészet, amiben persze szerepet játszott a fák, bokrok és különböző díszítőelemek, mint például a szökőkút aszimmetrikus elrendezése.

- Oké, ez szép. De mit keresünk itt?

- Tudod, egy magamfajta embernek sokszor támadnak olyan gondolatai, hogy milyen lehet olyan helyzetben csinálni, amikor félsz a lebukástól, tilos helyen vagy. Mivel nem tudtunk rendes helyet megbeszélni, eszembe jutott egy régi vágyam – intett a kert felé.

- Hülye vagy? Neked elment az eszed. Vagy talán soha nem is volt. – Az éjszaka csendjében hangom hangosan hasította ketté a levegőt.

- Hé, nyugi már. Jó lesz, és tudom, hogy téged is érdekel a dolog – mászott fel a kerítésre, és a kezét nyújtotta, amit kis habozás után elfogadtam.

- Lehet, hogy tévedtem, amikor megítéltelek – morogtam az orrom alatt, de sajnos ő tökéletesen tisztán értette.

- Tessék? Azt hiszem, rosszul hallok.

- El ne bízd magad, még a végén lelöklek a kerítésről – fenyegettem.

Miután biztonságosan talajt értünk, tudatosult bennem, hogy mi most éppen betörünk valahová. Ha elkapnak minket, ez a család elintézi, hogy halálunk végéig ketrecben ücsörögjünk. Úgy véltem, velem ellentétben Götze nem félt ettől. Nevetve futott be egy sövénnyel kialakított körbe, aminek a közepén a szökőkút állt. Körülötte méregzöld fű volt, ahová Mario rögtön le is ült. Mielőtt mellételepedtem körbenéztem a sövény fölött, de sehol nem láttam senkit, így kicsit megnyugodtam. A bokrok körülvesznek, itt nem lát meg egy lélek se, hacsak nem sétál errefelé hajnali kettőkor.

- Engedd el magad! – mosolygott rám. Ezúttal eltűnt az idegesítő, beképzelt vigyor, és jobban megnézve anélkül még jól is nézett ki. – Vagy inkább segítsek? – hajolt közelebb az arcomhoz.

- Lepj meg, jó? – mondtam mielőtt végleg összeértek volna ajkaink.

Nem mondom, hogy kényelmes vagy izgató lett volna a fű érintése a testemen, főleg, miután bőrünk az izzadságtól nedvessé vált, de maga a tudat, hogy bármikor lebukhatunk, tényleg izgalmassá tette az egészet. Nevetést hallottam, és mivel Mario szája éppen foglalt volt, tudtam, hogy nem tőle származik a hang.

- Hallottad? – suttogtam.

- Képzelődsz – nézett rám, abbahagyva az eddigi tevékenységét.

- Nagyon jól éreztem magam ma – hallottam egyre tisztábban a beszélgetést.

- A francba – morogta Mario, majd a kezébe vette a ruháit, én pedig a sajátomat.

- És most, észlény? – néztem rá kétségbeesetten.

- Most pedig futás – adta ki a vezényszót, miután teljes erőnkből a kerítés felé futottunk.

Hallottam, hogy utánunk kiabálnak, az egyikük talán rohanni is kezdett utánunk, de szerencsére a kerítés nem volt olyan messze. Átmásztunk rajta, de nem álltunk meg. Még legalább három utcát végigfutottunk, aztán megálltunk, hogy térdemre támaszkodva kapkodhassam a levegőt.

- Futni jó érzés, boldogsággal tölt el, de egy orgazmussal azért nem ér fel – jegyezte meg, miközben nagyjából felöltözött.

Nevetésben törtem ki, ami elég hülyén hangzott figyelembe véve, hogy még mindig ziháltam, de vidámságomban Mario is osztozott. Végül nem is lett olyan rossz este, mint amire számítottam. Még ha orgazmus helyett futással fejeztük is be az együttlétet.

- Azt hiszem, haza kellene mennem – mondtam végül, mikor én is felvettem a ruhám, és a zihálásom, na meg a nevetésem alábbhagyott. – Ahhoz képest, ahogy indult, jó volt – bólogattam mosolyogva. – Kösz az élményt – adtam egy puszit az arcára, aztán megfordultam, és hazasétáltam.

Az ágyban még felelevenítettem az történteket, és mosolyogva aludtam el. Igazából jó volt a taktikája. Beállítja magát unalmas, idegesítő embernek, aztán rámenős, és mikor arra kerül a sor, akkor rájössz, hogy igazából nagyon is jó. Végül is, jobb, mint mikor azt hiszed, hogy hatalmas élményben lesz részed, aztán meg kiderül, hogy a kisujjaddal nagyobb örömöt okozol magadnak, mint ő.

Reggel, pontosabban dél környékén ébredtem fel, viszonylag kipihenten, ezért úgy döntöttem, hogy nem fetrengek tovább az ágyban, hanem rögtön neki kezdek a dolgaimnak. Először is kibújtam a pizsamámból, és azzal a lendülettel beleugrottam az itthoni felszerelésembe, ami egy fekete melegítőnadrágból, és egy piros-fehér pólóból állt. Leszaladtam reggelizni, ahol már ott ült Livia egy sonkás zsömlét majszolva.

- Hamar leléptetek tegnap, ennyire bejött Mario? – nézett rám, és a szemöldökét kezdte fel-le húzogatni.

- Hosszú történet – legyintettem.

- Sokáig tart ma a reggeli.

Hogy érzékeltesse komolyan gondolta, hogy rögtön kezdjek bele a mesélésbe, szinte morzsánként kezdte el enni a maradék szendvicsét. Beadtam a derekam, és belefogtam a történetbe, miközben én is gyártottam egy szendvicset, azzal a különbséggel, hogy az én reggelimben a szalámi játszotta a főszerepet.

- Meg is érdemeltétek, hogy lebukjatok – nevetett ki minket, amikor a végére értem.

- Nem is igaz – nyomtam felé egy szelet szalámit, amiről tudtam, hogy nem a kedvence. – Na, te jössz. Mi volt Marcoval?

- Miután nem találtunk titeket, mi is elindultunk, hogy nyugodtabb helyen tudjunk beszélgetni.

- Hm. Velem is így kezdte – nevettem, de a következő mondattól az arcomra fagyott a mosoly.

- De én nem feküdtem le vele.

- Mi? Ne viccelj velem! Akkor mit csináltatok?

- Mondom, hogy beszélgettünk.

- Beszélgettetek! – ráztam meg a fejem. – Beszélgettetek? – nem tudtam megemészteni. Vagy én vagyok hülye, vagy neki fog hamarosan éhen halni az agyrágó bogara. – És mégis miről?

- Magunkról. Jaj, hagyd már abba! Tudod, nem mindenki vágyik arra, hogy mindes este legyen valaki a lába között.

- Ez… erős volt – toltam hátra a széket. Az utolsó falatoktól még az étvágyam is elment.

- Nem úgy értettem – próbálta kimagyarázni magát, de ezúttal esélyt sem adtam neki arra, hogy más megvilágításba helyezze az előbb elhangzott mondatot.

Igen, voltak páran, akik ezen a véleményen voltak, de ő sosem ítélt el ezért, vagy legalábbis nem említette. Rettenetesen meglepődtem, hogy ezt gondolja rólam. Ő ismer a legjobban, tudnia kéne, hogy nem vagyok könnyűvérű, csak szabad, amit ki is használok. Szerintem hülye, aki nem teszi. Besétáltam a szobába, és az ágyra vetődve bekapcsoltam a tévét. Idióta szappanoperákat nézve kezdtem el gondolkodni, hogy mit fogok csinálni egész nap a szobámban, mert az biztos, hogy én nem állok szóba Liviával. Jellemzően ez a sorozat is tele volt bosszúval, így eszembe jutott, hogy én miért ne próbálkozhatnék meg ilyesmivel.