This long distance is killing me 2.

Viharos évek

A gimnázium végéig, azaz két évig voltunk együtt. Ökörködtünk, elvoltunk. Anya, természetesen az első perctől kezdve ellenezte, ahogy apa is. A suliban a barátnőim mondták, hogy ebből nem lesz semmi, mert komolytalanok vagyunk, és lassacskán mindenki ezt kezdte szajkózni, de egyikünket sem érdekelte. Egyedül az ő családtagjai voltak rendesek, imádtam őket. A tesóival órákig játszottunk activity-t, vagy bármilyen hülyeséget, ami éppen eszünkbe jutott. Mindent együtt csináltunk, és nem tudtam elképzelni nélküle az életemet. Idővel én komolyabb lettem, Bruno viszont nem, így nekem sokkal jobban szembetűnt a komolytalansága. Az egész kapcsolatot csak szórakozásnak láttam, de szerettem, és minden percet vele akartam tölteni, mert tudtam, hogy suli után el akar költözni Los Angelesbe. Ez volt az egyetlen út a sikerhez. Mennie kellett. Én viszont nem szerettem volna távkapcsolatot, tudtam, hogy mindketten csak vergődnénk, akadályoznám a munkájában, ezért inkább zokogva ugyan, de elengedtem. Azt mondtam neki, hogy ez csak egy tiniszerelem, ami nem ér annyit, hogy eldobjuk érte az álmainkat, ő pedig rögtön értette, hogy hova szeretnék kilyukadni. Hálás volt, amiért nem nehezítettem meg a dolgát, de látszott rajta, hogy neki is ugyanúgy fáj, mint nekem.

Ez volt az utolsó beszélgetésünk. Másnap elköltözött, én pedig itt maradtam. Semmit nem akartam csinálni, csak sírni a szobámban, ahol senki nem lát. De az élet megy tovább… mennie kell tovább. Főiskolára jártam, és próbáltam nem összetörtnek mutatkozni. Az elején senkivel nem beszéltem, a szülei kerestek, és kértek, hogy menjek át hozzájuk, de képtelen voltam. Nem voltam képes bemenni a házba, ahol annyi minden történt… ahol ketten voltunk. De ők nem adták fel. Egy évre rá mentem át először a Hernández családhoz. Nagyon örültek nekem, és én is nekik, de megkértem őket, hogy ne hozzák szóba Őt. Tulajdonképpen nekik köszönhetem, hogy valahogy kilábaltam ebből a komor hangulatból. Persze nem teljesen, de már nem ültem a szobámban, tudtam aludni éjszaka, és beszélgettem az emberekkel. A saját szüleimről annyit, hogy ők mindent megpróbáltak, amit csak lehetett, de lehetetlen voltam. Borzalmasan aggódtak értem, és minden alkalommal próbáltam megnyugtatni őket, de amint kimondtam, hogy jól vagyok, tudatosult bennem, hogy mennyire nem. Éppen ezért nem próbáltam senkinek ezt hazudni. Voltak napok, amikor látogatóba hazajött a családjához. Ezekben az időkben elbarikádoztam magam, és még az utcára se mentem ki. Nem bírtam volna ki, ha látom, és tudom, hogy megint elmegy. Kíváncsi voltam, hogy gondol-e rám, de soha nem kérdeztem meg, és a családja nem beszélt róla… egy ideig.

- Nagyon szépen kérünk, hallgass meg minket! Tudjuk, hogy a sebek már nagyrészt begyógyultak, és azt is, hogy mennyire szeretted Őt. De valamit tudnod kell. Valamit, ami tudjuk, hogy téged is érdekel. – Nem ellenkeztem. Nem lett volna értelme. Idő közben én is rájöttem, hogy az egyetlen módja, hogy tovább tudjak lépni az az, ha beszélek róla.

- Minden érdekel, ami ő. Persze, hogy érdekel – hajtottam le a fejem. – De ez már felesleges. Tudom, hogy hülyeség, amit csinálok, de higgyétek el, képtelen vagyok túllépni rajta.

- Hallottál azóta bármit is Brunoról? Tudod, hogy hol tart most? – Megráztam a fejem. – Két sráccal összeállt, és dalszövegeket írnak, elég neves előadóknak. Úgy néz ki hamarosan B.O.B-vel fognak egy közös számot felvenni.

- Nagyon örülök neki, hogy sikeres – mondtam őszintén, de éreztem, hogy a csomó egyre nagyobb a torkomban.

- A művésznevét érteni fogod, ebben biztos vagyok – mosolygott kedvesen Bernie. – Bruno Mars.

Ahogy meghallottam, eszembe jutott a nap, amikor mondtam neki. Aznap jöttünk össze, homokosan, vizesen. Legördült egy könnycsepp az arcomon.

- Habár nem látszik rajta, ő is gondol rád – simogatta meg a fejem Peter.

Összeszedtem magam, és megkérdeztem, hogy felmehetek-e a szobájába. Természetesen igennel válaszoltak, úgyhogy el is indultam, az ajtó előtt viszont megálltam. Ha most bemegyek, kétféleképpen sülhet el. Még jobban magamba zuhanok, vagy sikerül leküzdenem az összes rossz érzést, ami nyomaszt. Megfogtam a kilincset, és lassan lenyomtam. Nem sok minden változott meg, mégis az egykor a világ legotthonosabb szobájának vélt lakosztályt üresnek éreztem. Odaléptem a szekrényhez, kinyitottam. Csak pár ruha volt benne, de az egyik polcon megláttam azt a pólót, amit akkor adott, amikor járni kezdtünk. Elmosolyodtam, de a könnyeim közben patakzottak. Az íróasztalához léptem, ahol egy összegyűrt papír volt. Széthajtottam.

“It's so hard, it's so hard

Where we are, where we are

You're so far, this long distance is killing me”

Gyorsan összegyűrtem, aztán leültem az ágyra, és sírni kezdtem, miközben folyamatosan szidtam magam, hogy ennyi idő után sem tudom elfelejteni. A számítógépén a közös háttérképünket egy fekete háttér váltotta fel. Nem is tudom melyik lett volna jobb, látni egy képet, amin együtt vagyunk, vagy tudni, hogy lecserélte. Jó darabig, csak bámultam a képernyőt, aztán erőt vettem magamon, és beírtam a nevét a keresőbe. Végigolvastam néhány cikket róla, és amikor végeztem kikapcsoltam a számítógépet, lefeküdtem az ágyra, és álomba sírtam magam, azzal a reménnyel, hogy holnap felkelek, és rájövök, ez csak egy rossz álom. Bárcsak sose ültettek volna melléd, Bruno!

Ezután próbáltam minden nap szembesíteni magam tényekkel. Anya régebben tanácsolta a pszichológust, de én nem akartam. Elhatároztam, hogy saját magam csinálom végig, egyedül. Képeket nézegettem róla. Ugyanolyan őrült, mint volt, csak sokkal helyesebb, és férfiasabb. Hamarosan a rádióban is hallhattam, ugyanis elkészült a közös számuk B.O.B-vel, majd Travie McCoy-jal. Interjúkat keresgettem a neten, fellépéseket, mindent, ami róla szólt. Talán nem ez volt a legmegfelelőbb eszköz arra, hogy túltegyem magam rajta, de már későn jöttem rá. Szinte a függőjévé váltam. Az egyetlen, amit ezzel elértem, hogy ne emésszem magam, hanem értékeljem az együtt töltött napokat.

Bruno úgy robbant be a köztudatba, ahogy azt ő megálmodta. Örültem neki, és nagyon büszke voltam rá, hogy megcsinálta. 2010-ben kiadott egy kislemezt, majd az első CD-jét is. Anya látta, hogy ennek sosem lesz vége, így egy utolsó próbálkozást indított, hogy elvigyen egy pszichológushoz, és mikor rájött, hogy ez még mindig reménytelen, végső elkeseredésében, egy repülőjegyet adott Los Angelesbe. Nem tudtam mit mondjak. Közelebb lehettem volna ugyan hozzá, de mivel lettem volna előrébb? Azóta már biztos számos barátnője volt, engem elfelejtett, és nem hiányzom az életébe, ám végül mégis úgy döntöttem, hogy elmegyek. Béreltem egy lakást, mindent elintéztem, és én is Los Angelesbe költöztem. Nem volt különösebb tervem, igazából a találkozásra nem is gondoltam, csak próbáltam élvezni az életet, elvégre Los Angelesben vagyok.

Az egyik nap sétálgattam a városban, amikor egy oszlopon megláttam a hirdetést: Bruno Mars koncert. Abban a pillanatban azt éreztem, hogy látnom kell. Ha nem is beszélünk, csak had lássam. Úgy éreztem, enélkül sosem tudom majd elfelejteni. Nem is elfelejteni, csak lezárni ezt az időszakot. Amilyen gyorsan csak lehetett elmentem egy jegyárushoz, és megvettem a jegyeket, ami egy kisebb vagyon volt, de nem bántam.

A koncertre úgy indultam, hogy ezután hazamegyek, élem tovább az életemet – rendesen, és nem úgy, ahogy az elmúlt időszakban. A koncert úgy indult, mint a legtöbb előadóé: tehát ő jelent meg legutoljára a színpadon. Biztosan látni akartam, ezért a lehető legközelebb nyomakodtam a színpadhoz, nem kevés rajongó felháborodására. Mikor megjelent, végig folyt pár könnycsepp az arcomon, így úgy nézhettem ki, mint a visítozó tinik, akik meglátták a kedvencüket, és sokkos rohamot kaptak.

A koncertben az tetszett a legjobban, hogy a díszlet nem múlt felül minden képzeletet, a legegyszerűbb elemekből állt, így nem ez adta a hangulatot, hanem Bruno csinálta meg. Ahogy ott állt a színpadon, látszott rajta, hogy odaszületett, és tudtam, jól tettem, hogy elengedtem. Az első szám után köszöntötte a közönséget, és beszélni kezdett hozzánk, miközben a tömeget pásztázta. Ekkor jutott csak eszembe, hogy észrevehet, ha az első sorban állok, én pedig nem szeretném megzavarni koncertezés közben. Próbáltam hátrébb állni az első sorból, de mikor felnéztem, engem bámult. Egy pillanatra megakadt, de gyorsan folytatta.

- Remélem, tetszeni fog a koncert. Én már most jól érzem magam – kiabálta a végét, és elkezdték játszani a következő számot.

Csendben álltam, megbabonázva bámultam, pedig körülöttem őrjöngött a tömeg. Én csak élvezni akartam a tiszta hangját, a mozdulatait, hogy mindenre pontosan tudjak emlékezni. A koncert felénél tarthattunk, már folyt róla a víz, és én is éreztem, hogy egyre melegebb van, amikor a Talking to the Moon című dalt kezdte el énekelni. Az első pár sor közben már javában potyogtak a könnyeim, hát még mikor rám is nézett… és nem fordult el.

- I know you're somewhere out there, somewhere far away – énekelte a szemembe nézve.

Az egész koncerten ezt a számot adta elő a legszebben. Olyan átéléssel, amit még sose láttam, senkitől. Elgondolkoztam, hogy ez a dal nekem szól-e, de egészen biztos voltam benne, hogy nem. Próbáltam rámosolyogni, de csak a könnyeim folytak továbbra is. A mellettem lévő lányok dühösen néztek rám, amiért a dal nagy részét felém fordulva énekelne.

A fellépés végén odasétált a két oldalt álló testőrökhöz, mondott nekik valamit, elvette tőlük a törölközőt, picit megtörölte magát, aztán elköszönt a közönségtől, és a pengetőjét, a vizesüvegét és a törölközőt is a tömegbe hajította. Oldalt próbáltam meg kijutni a tömegből, mert kezdett kicsit sajogni a fejem a sok visítozástól, és nem akartam megvárni, amíg kiürül a csarnok.

- Kisasszony – szólított meg az egyik testőr.

- Igen? – próbáltam figyelni, hogy mit mondd, de még mindig elég vagy volt a hangzavar.

- Maradjon egy kicsit, kérem. Álljon mögénk, hogy ne lássák – hajolt közelebb a fülemhez.

- De miért? – lepődtem meg.

- Csak maradjon egy kicsit, és ne kérdezősködjön! – Szót fogadtam és nem kérdeztem többet, csak beálltam mögéjük. Nem értettem az egészet, már egy csomó dolog megfordult a fejemben. A legvalószínűbbnek az tűnt, hogy megvárták, amíg a rajongók elmennek, mert a mai világban a fanok képesek ölni akár azért is, mert a kedvencük nem rájuk nézett, hanem másra. Mire ennek a gondolatnak a végére értem a terem teljesen üres lett, csak én voltam ott meg a két testőr. Meg akartam kérdezni, hogy már mehetek-e, de amikor szólásra nyitottam a számat, Bruno jelent meg, a testőrök pedig leléptek.

This long distance is killing me

Sziasztok!

Kutakodtam egy kicsit a gépemen csütörtökön, és találtam valamit, ami még nagyon régen írtam. Szerintem körülbelül két éve. Egyelőre még nincs befejezve, mert ráunhattam vagy valami ilyesmi, és félbehagytam, de ha már egyszer elkezdtem, akkor végigírom már. Javítgattam rajta - na jó kitöröltem vagy három oldalt, és jóformán átírtam az egészet - de így se olyan hű, de jó.

Mivel még nem készültem el az ELJ második részével - oké-oké, el se kezdtem - úgy gondoltam, hogy addig hozom ennek a Bruno Marsos<3 rövid történetnek az első részét. Ha minden igaz, akkor összesen négy lesz belőle. Olvassátok, szeressétek!:)

A dúdolgatós fiú

President Theodore Roosevelt High School – álltam meg az iskola kapui előtt. Szerencsére egész nyáron a közelébe se jártam, szándékosan jó messzire elkerültem. Utáltam a sulit. Nem azért, mert rossz volt a társaság, egyszerűen csak jobban tetszett volna a szörfözés, a zenélés, vagy bármi más. Annyi jó dolog van az életben, az iskola pedig elveszi ezeket a dolgokat tőlünk. Na, jó, hát akkor, üdv újra „drága” iskolám.

Minden évben kijelentettem, hogy nem szenvedem végig az évnyitó ünnepséget, de a szüleim mindig elhoztak, hogy meggyőződjenek róla, eljövök.  A szememmel körbepásztáztam az udvart, és amikor megtaláltam az osztályomat, köszöntem, majd beálltam a sorba az egyik srác mellé, ugyanis bevett szokás volt, hogy kettesével kellett állni. Gimi, harmadik osztályában…
Oldalra néztem, hogy legalább tudjam, ki mellé álltam. Remek. Sikerült kifognom az egyetlen embert, akivel nem gyakran beszélek. Peter vagy Bruno, sosem tudom, melyiket használja, mivel mindenki máshogy szólítja. Pár emberrel jóban van, nagyrészt velük lóg, de a legjobb barátja az MP3-lejátszója. A tanítási idő nagy részében zenét hallgat, néha dúdolgat. Úgy tudom az egész családja zenemániás. Mindenesetre érdekes fiú.

- Szia – köszöntem neki is.

- Ó, szia – húzta ki a füléből a készüléket. – Hát, megint itt.

- Igen – húztam el a számat.

- Hogy telt a szünet? – kérdezte. Próbáltam leplezni meglepettségem, ám érezhetően feszült volt a hangom, nem igazán tudtam, hogy mit mondjak neki. Tényleg kíváncsi vagy csak a formalitás kedvéért kérdezi?

- Kicsit unalmas volt, de azért megvoltam a suli nélkül. – Úgy döntöttem, rövid választ adok, aztán pedig visszakérdeztem, hogy ne tűnjek bunkónak.

- Jó volt. A családdal elég sokat voltunk zenélni – mosolygott. Tessék, már megint a zene, az egyetlen dolog, amiről beszélni tud. Bár ha belegondolok, ez nekem most pont kapóra jön, mivel minden ember szereti, ezért közös témának megfelelő. Ennek ellenére egy idétlen az jó választ adtam.

- Milyen zenéket szeretsz? – kaptam meg a következő kérdést. Velem ellentétben, ő teljesen laza volt, úgy kérdezgetett, mintha már egy tucatszor beszéltünk volna, és ez engem is megnyugtatott.

- Hát… végül is mindent meghallgatok, nincs kedvenc műfajom. Hogy választhatnék ki egyet, mikor nem is ismerem mindet? – mosolyogtam el magam.

- Király. Én azt vallom, hogy minden műfajban vannak jók, de vannak rosszak is. Meghallgatom, aztán maximum többet nem.

- Csend legyen! 16 évesen nem tudtok végig állni csendben fél órát? – ripakodott ránk a tanárnőnk. Teljesen igaza volt, de ne várja el, hogy az igazgató unalmas, állandóan ismétlődő beszédét csendben unatkozzam végig. Bruno…vagy Peter, nevezzük akárhogy is, újra jó benyomást keltett bennem, amikor elnézést kért, és azt mondta, hogy ő tartott szóval, ezzel elvíve a balhét.

Tudtam, hogy idiótának fogok tűnni, de érdekelt, hogy akkor végtére is, milyen néven szólíthatom, így egy kis mentegőtés után megkérdeztem, hogy a Brunonak vagy a Peternek örülne jobban. Újabb meglepetésemre nem nézett rám furcsán, hanem lelkesen elmesélte, hogy még az apukája adta neki kiskorában a Bruno becenevet, ami ráragadt, és inkább azt használja.

- Tudod, mi a furcsa? – fordult újra felém kis gondolkodás után, kérdő tekintetem láttán pedig folytatta is. – Az, hogy mi eddig nem beszéltünk. – Nem értettem, hogy miért mondta ezt, így értelmes válasz hiányában megint megcsillogtattam bő szókincsemet: öhm, ja. – Csak mert egész jó fej vagy – mosolygott.

- Egész? Csak egész? – vigyorogtam rá.

- Nagyon – nevetett.

- Csendet már! – csitítgatott újra Mrs. Taylor.

Ezután tényleg befogtuk a lepénylesőnket, hiszen nem akartuk már az első napon kivívni az osztályfőnök ellenszenvét. Még képes egész évben szívatni.

- Sikeres tanévet kívánok mindenkinek! – búcsúzott az igazgató, az osztályok pedig bevonultak a termeikbe, hogy még négy, ennél is érdekfeszítőbb osztályfőnöki órán vegyenek részt.

Útközben a barátnőimhez szegődtem, akik rögtön azzal kezdték húzni az agyam, hogy ki mellett álltam.

- Jaj, mennyire hiányzott ez nekem – nevettem ki őket. – Csak mellette volt hely, nyugi van.

Eszük ágában sem volt abbahagyni a kínzásomat, úgyhogy kaptam mindegyiküktől legalább három kérdést, amik arra irányultak, hogy miről beszélgettünk, illetve, hogy tetszik-e. Szerencsére Letit jobban lekötötte, hogy lesz-e ülésrendünk, úgyhogy elterelte a témát rólam.

Amikor beértünk a terembe, megcéloztuk az utolsó előtti sort, és hárman bevágtuk magunkat egymás mellé.

- Ácsi-ácsi! – harsant a boszi hangja. – Ezt ugye nem gondoltátok komolyan? – nézett ránk gúnyosan mosolyogva. – Itt az én rendkívül tökéletes ülésrendem. Mindenki, minden órán eszerint ül. Ha meghallom, hogy valaki máshol foglal helyet… - ordítozott, mi pedig a szemünket forgattuk.

Elővette a nagyon szuper ülésrendjét, és elordibálta, hogy kinek hol kell ülnie. Mindenki épphogy csak kihallotta a nevét a hangzavarban, nem hogy még azt is tudja, ki mellé kell ülnie, így a tanárnő majd felrobbant az idegességtől, és szinte mindenkinek szótagonként mondta el, merre találja a helyét. Én a lehető legtávolabb kerültem barátnőimtől. A jobb oldali padsor második sorába lettem ültetve, Bruno mellé.

- Azt hiszem, a nagyon jó fej csajt el kell viselned ebben az évben – vágtam le mellé magam.

- Neked meg a zenemániás hülyegyereket. Na, figyelj, játsszunk! Ez a négy óra úgyis dögunalom lesz.

- Játsszunk? – néztem rá érdekesen.

- Elindítok egy zenét, te pedig megmondod, kitől melyik című dal az – tartotta felém a fülest, miközben ismertette a játékszabályokat.

Minden nap hallgattam zenét, de sosem próbáltam ki, hogy felismerném-e őket, úgyhogy elég bátortalanul álltam a dologhoz, főleg ha azt nézzük, hogy neki Krisztus előtti számokat is mutathatnék, annak is rögtön tudná a címét. Nem tudom hányat hallgattatott meg velem, de a végén már a női és a férfihangot se voltam képes megkülönböztetni, ezért inkább abbahagytuk.

- Egész jó vagy – ismerte be végül.

- Ah, megtisztelő ezt tőled hallani – fújtam ki a levegőt.

- Holnap akkor senki se késsen! – mondta el az utolsó mondatot a tanárnő, majd kivágtatott a teremből. Olyan jól elvoltunk, hogy fel se tűnt, hogy elteltek az órák. Csodálkozva álltam fel a helyemről, hogy a többiekkel együtt olyan gyorsan hagyjam el a termet, mintha bomba lenne elhelyezve a közepén. Most nem volt időm beszélgetni, mert ma kellett elmennem megvenni a tancuccokat, így csak elköszöntem a lányoktól, és már haladtam is kifelé az épületből.

- Nora – kiabálta valaki a nevem, én pedig próbáltam kivenni a tömegből, hogy ki az. – Nora – ért oda hozzám Bruno. – Ne haragudj, nem akarlak feltartani, csak… a hétvégén lesz egy fellépése apa együttesének. Nincs kedved eljönni? – mosolygott zavartan.

- De, persze. Nagyon szívesen – mosolyogtam vissza. – De most ha nem haragszol, nagyon sietek. Szia, Bruno.

- Rendben. Szia – integetett.

Amíg hazafelé sétáltam, akaratlanul is egy hatalmas mosoly terült szét az arcomon. Nem értettem magamat. Sosem néztem Brunora úgy, mint pasira, de ma annyira jól elvoltunk. Legszívesebben már most mennék újra suliba, hogy mellette ülhessek. Vajon miért hívott el? Ne álmodozz, elhívott, elmész, és majd lesz valahogy. Lehet, csak kedves akart lenni, ennyi az egész.

Másnap reggel olyan dolog történt, mint amilyen még soha: előbb keltem anyánál. Csodálkozva nézett rám, miközben a hogy létem felőlem érdeklődött.

- Megyek suliba, meglepő nem? – mondtam, mintha magától értetődő lenne, hogy fél órával hamarabb kelek, mint kellene. Felhúztam a cipőmet, és már nyúltam is a kilincsért.

- De még csak fél…

- Szia, anya – nyomtam egy puszit döbbent arcára, majd elindultam.

Tavaly Bruno csengetés előtt fél órával mindig benn volt, reménykedtem benne, hogy ez idén sem változott. Amikor reggel felkeltem, még mindig nem értettem magamat, de már rég lemondtam arról, hogy bármit is megértsek. Csak sodródom az árral, jelenleg. Majd ha felnövök, megváltozom. Bruno aranyos, és jó arc. Ha ő nem akar semmit, haverok még mindig lehetünk. Jó, talán kicsit előreszaladtam az időben. A termünkbe, ahogy vártam nem sokan voltak, de Bruno ott volt. Éppen dúdolgatott valamit.

- Jó reggelt – énekelte. Olyan idióta, mégis nevethetnékem támadt tőle.

- Nektek is – énekeltem vissza. Ő is elnevette magát, aztán tovább dúdolta az előbbi dalt. Leültem a két bennlévő lányhoz, Claire-hez és Katjahoz. Mindketten álmosak voltak, mert elmondásuk szerint a nyáron elszoktak a korán keléstől.

- Én nem vagyok – kotyogott bele a beszélgetésünkbe Bruno.

- Te mikor vagy az? – szólt neki oda Kevin, akinek épp volt ereje felemelni a fejét a padról. – És egész reggel énekelsz, nem hagysz aludni – dohogott, majd visszafeküdt a padra.

- Akkor énekeljek altatódalt? – nevette ki.

- Csak fogd be! – intette le Kev.

A napok nagyon lassan teltek, de én mégsem voltam fáradt. Vártam a hétvégét, és hét közben pedig a lehető legtöbb időt töltöttem Brunoval. Volt, hogy szünetekben is vele beszélgettem, aminek a barátnőim nem örültek túlzottan, de amikor végre bevallottam nekik, hogy komolyan kezd érdekelni a srác, lelkesek lettek, és szorítottak nekem.

- Akkor holnap látjuk egymást – köszönt el tőlem pénteken Bruno, mintegy figyelmeztetve, hogy meg vagyok hívva arra a koncertre.

- Ott leszek – ígértem.

- Ha nem… tudom, hol laksz – kacsintott.

- Ó, tényleg? – lepődtem meg.

- Nem – nevetett fel.

- Istenem – emeltem az égre a tekintetem.

- Nem, csak én – hajolt fölém.

- Javíthatatlan vagy – csaptam a mellkasára.

- Ja, tudom. Na, gyere holnap! – Elköszönt, aztán visszarakta a fülébe a zenéjét, és elsétált.

Másnap lázasan készülődtem a találkozóra. Csak annyit tudtam, hogy szabadtéri lesz, de semmi mást nem mondott, úgyhogy egy egyszerű lengébb ruhát vettem fel, majd elindultam.

Amikor odaértem, megkerestem a kis előadót, ami a magasságát tekintve nem volt valami könnyű. Végül is inkább ő talált rám, mint én rá, de az a lényeg, hogy sikerrel jártunk.

- Gyere, az első sorba fogunk állni. Vagyis pár szám erejéig én is énekelni fogok. Remélem nem bánod, ha addig egyedül maradsz, csak ezt elfelejtettem mondani – fogta meg a kezem, és maga után húzott.

A koncerten nem voltunk annyira sokan, de nem is mondhatnám, hogy kevés ember jött el. A hangulat viszont nagyon jó volt, Brunonak pedig eszméletlen hangja volt. Ha ezt továbbképzi, megvan a következő Grammy-díjas énekes. Az esemény végén érdeklődni kezdett afelől, hogy jól éreztem-e magam, illetve, hogy tetszett-e, amit énekelt. Természetesen lelkendezve válaszoltam, ugyanis nagyon felvillanyozott a produkciója. Beszélgetés közben sétálni kezdtünk, de előbb odaszólt az apukájának, hogy nem velük megy haza.

- Szeretek itt lenni – mondta, amikor a tengerparthoz értünk. - Főleg ilyenkor, estefelé. Van a naplementében valami, amitől elhiszem, hogy az álmaim valóra válhatnak – nézett el messzire, aztán sóhajtott. Most először láttam igazán komolynak.

- Mi az álmod? Énekes akarsz lenni? – lecsaptam a témára, és próbáltam minél tovább előtérben tartani a komolyabbik felét.

- Igen. Ez a példa van előttem. Szó szerint a zenébe születtem, és tudom, hogy apunak is ez volt az álma, sőt az egész családnak, de senkinek sem sikerült teljesen. Habár apa váltig állítja, hogy neki így is tökéletes. Az álmaikat szeretném valóra váltani. Hogy büszkék legyenek rám.

- Csak ezért? Mármint… jó, ez most hülyén hangzott, mert nyilván ez is nyomós ok, de…

- Tudom, hogy értetted. A válaszom pedig, nem. Nem csak ezért. Az éneklés tényleg az életem, ezt szeretném csinálni. – A hangja árulkodó volt, egyértelműen jelezte, hogy igazat mond, és ez minden vágya. Kicsit elgondolkoztam, hogy nekem van-e ehhez hasonló komoly célom, de rá kellett jönnöm, hogy nincs. Van egy csomó hobbim, de egyiket sem szeretném a munkámnak nevezni, úgyhogy egyelőre fel is adtam az életcéljaim előásását, helyette rajta kezdtem gondolkozni. Ahogy az arcára néztem, annyi mindent láttam benne. A bolondos, mindig dúdolgató fiút és ezzel egyetemben az álmaiért küzdő férfit, aki képes lenne eldobni magától mindent, hogy azok valóra váljanak.

- Olyan furcsa vagy. Vagyis nem tudnálak jellemezni téged, ha valaki arra kérne – szólaltam meg végül. Értetlenül nézett rám, úgyhogy megpróbáltam bővebben kifejteni előbbi mondatom. Amikor úgy gondoltam, hogy megértette, mire akarok kilyukadni, elnevettem magam. - Olyan vagy, mint aki a Marsről jött.

- Bruno a Marsról –húzta fel a szemöldökét. – Amúgy, ha jellemeznem kéne magam egy szóval, annyit mondanék, hogy őrült. – Szavait igazolván ruhástól a vízbe futott, majd kikiabált, hogy menjek én is, nekem azonban eszem ágában sem volt. Amikor erre rájött, megjátszotta, hogy fulladozik, és annak ellenére, hogy tudtam, hogy szórakozik, megfordult a fejemben, hogy mi van, ha tényleg van valami baja. Megforgattam a szemem, és utána indultam. Előérzetemet bebizonyítva, amint melléértem, abbahagyta a kapálózást, és nevetni kezdett, amiért bevettem a kis trükkjét. Hiába bizonygattam, hogy csak megjött a kedvem az úszáshoz, nem hitte el, így hatalmas fröcskölődésbe kezdtünk.

Amikor meguntuk, csurom vizesen indultunk meg a szárazföld felé, ahol leültünk a homokba. Az egyik karját átvetette a vállamon, és éreztem, hogyha felé fordítom a fejemet, akkor meg fog csókolni. Pár pillanatig haboztam, de én ugyanannyira akartam, mint ő, ezért ránéztem. Mosolyogva hajolt közelebb, és ajakaink összeérintésével könyvelte el, hogy sikerült teljesen elcsavarnia a fejemet.

Tudtam, hogy anya nem nézné jó szemmel, ha víztől csöpögő, homokos ruhában mennék haza, és miután ezt megemlítettem újdonsült barátomnak, felajánlotta, hogy öltözzek át náluk az egyik nővére ruhájába, és csak utána induljak haza. Jobb ötlet híján elfogadtam a segítséget, és így legalább meghosszabbítottuk az együtt töltött időt.

Egy lovas jövője - Látogató

Sziasztok!

Bár úgy terveztem, hogy addig nem hozok részt az új történetből, amíg nincs meg három fejezet, de fogalmam sincs, hogy akkor mikor jelentkeztem volna. Nem tudom, hogy lesz időm a továbbiakban, van egy halom beadandóm, tanulnivalóm, de majd igyekszem. Ez még elég bevezető jellegű rész, úgyhogy nem garantálom, hogy izgalmas lesz, de jó szórakozást hozzá. :)

Nix

"Puhán keresztülvágtatva a buja zöld fű rengetegén, a szívem mintha az élet egészén kelne át lóháton." (Katie Crozier)

- Gyerünk, fiú – mormoltam Surabaya fülébe – ma közönségünk van. Mutasd meg, mit tudsz!

Surabaya válaszként horkantott egyet, mintha azt mondta volna: Tátva fog maradni a szájuk. Fejemre húztam a kobakomat, becsatoltam, majd felkapaszkodtam a nyeregbe. Mivel még nem melegítettünk be, pár kör ügetéssel kezdtünk. Surabaya élvezte a közönséget, szeretett szerepelni. Ez a viselkedésén is látható volt. Mindig szerette az edzéseket, de amikor észrevette, hogy figyelik, büszkén felcsapta a fejét, és produkálta magát. Könnyű vágtába ugrattam, és ebben a tempóban tettünk meg három kört. Kezdte elunni a dolgot, és türelmetlenül oldalazott, mikor megállítottam a többiek előtt.

- Arra gondoltam, hogy alacsonyabb akadályokkal kezdünk, aztán feljebb rakhatnánk őket egy kicsivel – osztottam meg pár fős közönségünkkel a terveket. Surabaya gazdája csak rám mosolygott, majd jobbnak láttam indulni, mielőtt a ló kiugrik alólam.

 Általában jól viselkedett, és minden apró segítségre reagált. Igazából egyetlen probléma volt vele, mégpedig, hogy türelmetlen volt, de egy határozott lovas könnyen vissza tudta fogni. Velem különösen jól viselkedett, kiskora óta én lovagoltam és én gondoztam. A farm, ahol éltünk ugrólovakat tenyésztett, apám pedig az egyik tréner volt. A tulajdonos, Klaus Owen egy nagyon kedves ember, és Surabaya az egyik ismerősének a lova. Itt tartotta bérbe. Már a kezdetektől imádtam ezt a lovat, sok időt is töltöttem vele, és nagyon jól kijöttünk. Kedvenc lovam gazdája elég elfoglalt ember, ugyanis válogatott focista, ezért mikor látta mennyire szeretjük egymást a lovával, megkérdezte, nem-e vállalnám el a gondozását, és a lovaglását, mivel ő nem tud eleget foglalkozni vele. Természetesen rábólintottam. Édesapám lóimádatát kiskorom óta magammal hordozom, ezért örültem, hogy itt élhetek a lovak között. Az ugratás volt a kedvenc lovassportom, bár nem is igazán alakulhatott volna ki bennem más ezen a helyen.

- Jól van, megyünk már – érintettem meg sarkammal a ló oldalát és elindultunk.

Magabiztosan lovagoltam rá az első akadályra, ami egy oxer volt. Egyik akadály sem volt kihívás Surabayanak. Játszi könnyedséggel ugrotta át mindet, jóval a rudak fölött.

Jó barátom, az egyik lovász, Marcel tette nekünk magasabbra a rudakat, majd mielőtt lesétált volna megveregette a lábamat. Ő egyike volt azoknak, akikkel egyezett a lovakkal való bánási módszerünk, miszerint szavakkal bármit el lehet érni, és a pálcát csak figyelmeztetésként hordtuk magunknál. Bár tudtam az apró legyintés nem okoz nekik túlzott fájdalmat, jobb szerettem egyenlő félként tekinteni rájuk, és nem fitogtatni a felettük lévő hatalmamat. A lovaglás alapja a kölcsönös tisztelet. Nyilván könnyebb egy elrontott verseny után a lovat hibáztatni, de attól még nem fog megváltozni az elért eredmény, sem a tény, hogy valójában mi vagyunk a hibásak. Persze, van olyan, hogy nincs kedve a lónak az ugráshoz vagy a futáshoz, de ha csak az emberekből indulunk ki, kinek van töretlen kedve mindenhez? Valószínűleg senkinek, azonban ilyen téren Surabaya még sosem hagyott cserben. Valójában egyetlen egy alkalom volt arra, hogy nem számíthattam rá. Egy tereplovaglás alkalmával leestem, elengedtem a szárat, ő pedig hazabaktatott. Több órámba telt, mire hazaértem, de erről is csak egyedül én tehetek. Főszabály, ha már leesünk a nyeregből, a szárat tartsuk a kezünkben, különben a ló elfut, és lehet, sosem kerül elő többé.

- Szép volt – dicsért meg Klaus, aki régi cimborája, Philipp mellett állt.

- Övé az érdem – veregettem meg Bay nyakát, aztán lecsusszantam a hátáról. – Nincs kedved lovagolni rajta? Kimehettek terepre, élvezni fogja – javasoltam neki.

- Rendben, de nem tartanál velem?

- Ha ragaszkodsz hozzá – vontam vállat. Egy kis terepet sosem utasítok vissza. – Csak akkor hozok egy másik lovat.

Besiettem az istállóba, ahol megkérdeztem Markustól, van-e olyan ló, akit meg kellene mozgatni. Természetesen ilyen mindig van, ezért hamarosan már Rodeo hátán ültem, útra készen.

A lovarda mögött egy ideig mindenféle színes virágokkal tűzdelt mező terült el, utána pedig egy kisebb erdő következett. A fák nem voltak túl sűrűn ültetve, és rengeteg út is futott benne, ezért tökéletes volt a lovaglásra. Körülbelül a közepén egy kis patak is végigfutott, aminél minden alkalommal megállok, ha kijövök. Azonban ez nem szokott sűrűn előfordulni. Mivel versenylovakat tenyésztünk és foglalkoztatunk, a lovaglás a pályán belül történik, ott eddzük őket. Csak ritkán, különleges alkalmakkor visszük őket ki terepre, ugyanis a legtöbb gazda fél, hogy összeszed valamilyen sérülést a lova. Én viszont többször is ki szoktam hozni a focista lovát, mert hamar ráun a monoton munkára, és egy rövid tereppel pikk-pakk fel tudom rázni.

Miközben átügettünk a réten figyeltem, ahogy Lahm lovagol. A lábát rendesen odazárta, és lazán ült a nyeregben, de azért látszott rajta, hogy már rég ült nyeregben. Hamar el lehet szokni a lovaglástól, bár mondjuk nem hiszem, hogy neki izomláza lenne egy kis lovaglástól, mikor nap, mint nap sokkal keményebb edzéseket csinál végig.

- Jól megy az iskola? – kérdezte. Nem szoktunk sokat beszélgetni, ugyanis, mint már említettem, nincs sok ideje kijárni a lovardába, amikor pedig itt van, csak a lováról beszélgetünk. Ennek ellenére, ha mégis trécselésre adjuk a fejünket, megtaláljuk a közös hangot.

- Igen – bólintottam. – Bár a legutóbbi dolgozatom nem sikerült valami fényesre. – Állattenyésztő mérnöki szakra jártam, amit mindig is szerettem volna. Ilyen családban, helyen felnőve szóba se jöhetett más. Gyerekkorom óta imádtam ezt a légkört, és szerettem volna hivatásosan is ebbe a körbe tartozni.

- Remélem, nem Surabaya veszi el az idődet. – Mindig aggódott amiatt, hogy a plusz munka elveszi a szabadidőmet, vagy terhet jelent, de nem győztem neki elmondani, hogy életem legjobb dolga, hogy megkaptam a lovát. Tény, hogy a hétvégi versenyek miatt csak hét közben tudok tanulni, akkor is csak este, mert délutánonként lovagolnom kell, de inkább egybesűrítem a tanulást, minthogy feladjam a lovaglást.

- Hányszor kell még elmondanom, hogy életem legszebb órái, amiket vele tölthetek el? – mosolyogtam rá, mielőtt besoroltam elé. Az erdőben csak egy lovas fért el az úton, és én ismertem jobban a környéket, ezért én mentem elöl. Néha hátranéztem, hogy minden rendben van-e velük, de mivel semmi problémát nem észleltem, előre fordítottam a fejemet. – Mehet egy vágta? Rodeo már nagyon rajta van a témán – kiabáltam hátra, és mikor megkaptam a helyeslő választ, jeleztem a kis ficánkának, hogy száguldozhatunk. Élveztem, ahogy a szellő az arcomba csapott, és szívesen hagytam volna, hogy a lovam gyorsabb iramot diktáljon, de Philippre is gondolnom kellett. Ha Bayben feltámad a versenyösztön, akkor ember legyen a talpán, ez esetben nyeregben, aki megállítja. Az erdő végén visszavettem Rodeot, aminek láthatóan nem örült, majd megfordítottam, hogy visszafelé vegyük az irányt. Baynek úgy látszott, elég volt mára a mókából, mert nem ellenkezett, amikor Phil őt is hazafelé irányította.

- Szeretném most már meghálálni valamivel, hogy segítesz nekem – kezdeményezett újra beszélgetést, amikor a réthez érve megint egymás mellett haladtunk. Már éppen ellenkezni kezdtem, amikor folytatta. – Sokat gondolkoztam, és nevetséges, hogy ennyi idő ismertség után sem tudom, minek örülnél, de arra jutottam, hogy olyat adnék, ami nem sok mindenkinek adatik meg. Szóval, elvinnélek magammal egy edzésre. – Nahát! Nem vagyok nagy focirajongó, és ezt úgy kell érteni, hogy az első osztályban szereplő csapatokat sem tudnám felsorolni. Még ha szeretném, se tudnám nézni, mert sosem érek rá. – Nem tetszik az ötlet, ugye? – nevetett fel. – Persze, sose említetted, hogy érdekelne a foci.

- Nem, nem, nem – intettem le. – Szívesen elmegyek, és megnézem, hogy milyen vagy a saját „szakterületedben”. – Az utolsó szót viccesen mondtam, mert hirtelen semmi jobb megfogalmazás nem jutott az eszembe.

- Nem kényszerítelek rá. Kitalálok valami mást – bizonygatta.

- De ne! Szeretnék elmenni – mondtam meggyőzően, hitelesítés képen pedig el is mosolyodtam. Végül is, honnan tudhatom, hogy nem szeretem a focit, ha még sose néztem, sose jártam utána?

Miután a focista kihajtott az Audijával a lovarda területéről, igyekezni kezdtem. A kis kiruccanás miatt alaposan elmaradtam a teendőimmel. A pályán éppen Marcel dolgozott, akit szabadidőmben szívesen néztem, de most sajnos nem volt rá lehetőségem. Még három lóval kellett foglalkoznom, utána pedig már a trágyázás és az etetés következik. Szinte tudtam, hogy nem leszek kész időre, de nem akartam elsietni a három ló edzését. Szigorú napirendjük és kötött étrendjük volt, akárcsak a sportolóknak. Mindegyikükre jól oda kellett figyelni, ezért nem lehetett kapkodva dolgozni velük. Nem foglalkoztam a késésemmel, nyugodtan fordítottam rá Dariust az utolsó akadályokra, majd miután sikeresen magunk mögött hagytuk őket, megdicsérgettem, lelovagoltam, aztán kikötöttem, hogy az izzadtságot lemossam róla. A többiek már bent sürgölődtek, kihallatszott, ahogy a vasvilla a földhöz súrlódott, majd a talicskához csapódott. Imádtam ezeket a hangokat, mert megnyugvással töltöttek el, és mert az otthonomat jelentették.

- Láttam, hogy kicsit le vagy maradva, úgyhogy gondoltam besegítek. – Marcel Darius bokszában állt, a lapát nyelére támaszkodva. Hálásan néztem rá, aztán visszamentem Dariusért, hogy a helyére hozzam.

Marcel volt a legjobb barátom. Hihetetlenül jó lovas volt, ezért is szerettem nézni, amikor dolgozott, és mindemellett ugyanabban hitt, amiben én. Mindent el lehet érni szavakkal, nincs szükség a pálcára. Természetesen akadtak páran a lovardában, akik előbb jól odasóztak egyet szerencsétlen állatnak, ők rendszerint ezt tanácsolták nekünk, amikor valami nem sikerült.

- Minden jól ment Surabaya tulajával? – érdeklődött, amikor visszaértem, közben pedig arrébb állt, hogy beférjek a bokszba a szürkével. Elmeséltem, hogy Bay minta ló volt, aztán megemlítettem Lahm ajánlatát is. Férfi révén sokkal jobban örült, mint én, de a lelkesedése ragályos volt, úgyhogy hamarosan elkezdtem várni a kitűzött időpontot.

- Mennem kell haza, kislány, a barátnőm panaszkodott, hogy keveset vagyok otthon – nevette el magát. Mindig ugyanaz a lemez ment náluk, de senkit nem ismertem, akik jobban szerették volna egymást. Búcsúzóul megöleltem, és miután elment, én a házunk felé igyekeztem.

Hálát adtam az égnek, amiért nyár volt, és nem kellett tanulnom, így egy kiadós zuhanyzás után az ágyba ugrottam, és rögtön el is aludtam.

Igazából minden napom ugyanúgy nézett ki. Reggel etetés, almozás, azokat, akikkel nem kellett aznap foglalkozni, kivittük a legelőre, és mire ezeket elvégeztük már kezdődtek is az edzések. Mire végeztünk addigra újra etetés volt, a lovakat a helyükre kellett vinni, és már este is volt. Néha a szerszámok lemosását is bele kellett sűrítenünk a programba, ám ez alól a legtöbbször kihúztam magam. Szombaton és vasárnap pedig versenyekre jártam, a legtöbbször Bay-jel, de sokszor kaptam felkérést a többi ló tulajdonosától is, és olyankor velük kellett indulnom. Imádtam ezt csinálni. Az ugratás volt a mindenem, úgyhogy nem esett nehezemre megtenni nekik ezt a szívességet, mellesleg még pénzt is kaptam érte.

Ezen a héten is három lóval indultam, három különböző kategóriában. Bay-jel nyertünk, a másik kettővel pedig harmadikok lettünk. Makranc, mint a neve is mutatja, nem sok mindent hajlandó megcsinálni, pedig ha van hozzá kedve, akkor gyönyörűen ugrik. Szerencsére sikerült előhoznom belőle a jó oldalát, meg is lettem dicsérve az eredményért. Damien pedig önmagához képest átlagos teljesítményt nyújtott. Tud ő jobbat is, de ma nem találtam meg vele az összhangot. Bár kívülről nem látszott, éreztem, hogy sokszor ellenállt nekem, olyankor figyelmeztettem és ő haladt tovább, persze nem teljes erőbedobással. A lovarda tulajdonosa, Klaus kísért el minket, és összességében elégedett volt.

Rendes ember volt, aki már kiskoromban is mindig a kedvemre tett. Megengedte, hogy felüljek a lovaira, sőt egyszer még egy rövid lovaglóórát is tartott nekem. Mindig elnézte, hogy az istállóban lábatlankodok, sokszor nagy galibát okozva. Kicsit olyan volt nekem, mint egy pótpapa, bár mióta felnőttem már kevesebbet vagyunk együtt és kevesebbet beszélünk.

Szalagokkal és busás pénznyereménnyel tértünk haza. A hazaúton kiderült, hogy a többiek is sikeresen vették az akadályokat, több első és második hely is akadt, ami ünneplésre adott okot, amikor hazaértünk. Ilyenkor mindenki abbahagyta a munkáját, és kijöttek elénk, hogy megérdeklődjék, sikeres volt-e a hétvégénk, és amíg a lószállítóból pakoltunk ki, részletesen beavattuk őket az eseményekbe. Apa megszabadított a további munkától, és elküldött aludni, amiért nagyon hálás voltam. Szerettem volna kipihenni magam a holnapi napra, hogy ne úgy nézzek ki Philipp edzésén, mint akit most téptek ki egy oroszlán szájából.