A focin keresztül - Bukás

Sziasztok! Túl vagyunk az első héten, és huh... de azért írtam:) Úgyhogy most büszke vagyok magamra, lehetek?:$ Ha vannak apróbb hibák a részben, bocsánat, de csak gyorsan futottam át, mert még sok a dolgom. Újabb adag kitartást nektek! Jó olvasást!

Este Bastiannal is megosztottam a tervemet, miszerint majd én rendbe hozok mindent. Nem először fordult elő, hogy nézeteink különböztek, de ebben mos rendíthetetlen voltam.
- Nikki! – kiabált utánam, de nem akartam tovább hallgatni az ellenérveit, amiből persze bőven jutott. – Fogalmad sincs, hogy zajlik ez az egész. Mi van, ha csak még nagyobb kárt teszel?
- Kösz a bizalmat és a támogatást.
- Legalább Alexnek mondd el, mit tervezel, hogy ő tudjon segíteni, ha kell.
- El ne merd mondani az apámnak! – adtam világosan a tudtára, hogy hallani se akarok erről.
Felhívtam Lukas, hátha tőle kapok majd bíztatást, amit férjecskémtől nem, de újra csalódnom kellett. Köszönés nélkül tettem le a telefont, és elhatároztam, hogy már holnap bemegyek, és neki kezdek. Még fogalmam sem volt róla, hogy fogom csinálni, de bíztam benne, hogy megálmodom, úgyhogy ennek reményében hamar el is aludtam.
- Lilian!
Megálltam meg a recepciós lánynál, miután egy jó ideig tanakodtam, hogy is hívják. Megelőzve bárminemű kérdést, gyorsan el is mondtam kérésemet, hogy hívja össze az összes dolgozót a konferenciaterembe vagy akárhová, ahová mindenki befér. A terv egyelőre a tiszta lappal való indítás volt. El akartam mondani, hogy mi a helyzet, mi történt anyával, és természetesen, hogy miért vagyok itt. Liliannek hála fél óra múlva már teljesíthettem is az első feladatomat.
- Nem tudom, hogy tudjátok-e, hogy édesanyám autóbalesetet szenvedett, és még mindig kómában fekszik. Sajnos nem tudni, hogy mikor ébred fel vagy, hogy fel fog-e. – Hagytam egy kis időt, hogy mindenki gyomra megeméssze a hallottakat, így én is időt nyertem, hogy összeszedjem magam a folytatásra. Nem készültem semmilyen előre megírt beszéddel, nem is gondolkoztam rajta, hogy mit szeretnék mondani. Felesleges lett volna, úgyis máshogy mondtam volna el abban a pillanatban, úgyhogy inkább a spontaneitás mellett döntöttem. – A korházban apa azt mondta, hogy a cég most nem áll valami jól anyagilag. Ezzel tisztában voltatok? – megvártam, míg valakitől visszajelzést kaptam. Szerencsére tudtak róla, így ezt nem kellett tovább magyaráznom, hiszen igazából én magam sem tudtam, mennyire vészes, miért áll fenn ez a helyzet. Reméltem, hogy később el fogja mondani valamelyik jól tájékozódott. – Őszinte leszek hozzátok, amikor hallottam a problémáról, hirtelen döntöttem úgy, hogy segíteni fogok, és bár fikarcnyi fogalmam sincs az üzletről, igazából még azt sem tudom, mennyire vészes a helyzet, tényleg szeretném helyrehozni a dolgokat, hogy mire anya felébred, már ne legyen erre gondja. Mindenkire számítok, remélem, hogy partnerek lesztek velem, illetve egy jó nagy adag megértésre is szükségem lesz. Azt még hozzátenném, hogy eddig akármit vettem a fejembe, véghez is vittem, szóval így vagy úgy, de akkor is megcsinálom. Benne vagytok?
- Ugyan már, gőzöd sincs róla, hogy folynak itt a dolgok. Biztos vagyok benne, hogy nem egy visszavonult, a férje pénzén élő, női focista fogja gatyába rázni a céget. – A felszólaló férfi ismerős volt, és hamarosan rá is jöttem, hogy neki egyszer már szakadt fel a szája az én kezem által.
- Ahogy mondom, így vagy úgy, de megcsinálom. Rajtatok múlik, hogy szeretnétek-e megtartani az állásotokat. Különben neked ne legyen olyan nagy szád, mert ez a visszavonult, élősködő, női focista már egyszer megeresztette a véred, és könnyűszerrel megteszi legközelebb is, ha úgy adódik. A változatosság kedvéért, most az orrod fogja betörni – ígértem meg mindenki füle hallatára az okoskodó kajás gyereknek. – Fél óra múlva várok egy embert az irodához, aki elmondja nagyvonalakban a feladataimat, és hogy mit, hogy kell csinálnom. Addig pedig Lilian, légy szíves vezess körbe!
- Máris, Frau Schweinsteiger. – Ha nem először hallottam volna így kimondva a nevemet, valószínűleg először Lilianét majd az én fejemet vertem volna a falba, de így csak egy mosolyra futotta.
- Mindenki hívjon Nikkinek, és senkinek ne jusson eszébe magázni! – néztem még egyszer körbe, aztán Lili után mentem, aki egészen a bejárattól kezdte az idegenvezetést.
Voltak olyan részek, ahol már jártam, és emberek, akiket már ismertem, de nem mondom, hogy a végén el találtam volna bárhová. Szerencsémre az egész épületben mindenfelé táblácskák vannak, amik jelzik, mi melyik emeleten, merre található.
Hol vagy, baba? Bastian valószínűleg megelégelte, hogy reggel óta nem látott, ezért érdeklődni kezdett irántam. A kérdésre csak két betűvel válaszoltam: HB. Még mindig idegesített, hogy nem bízik bennem, bár most, hogy láttam, a fél munkaerő ellenem van, nem tudok tájékozódni az épületben, és még mindig nem mondta el senki, hogy mi is lenne a feladatom, kezdett a saját magamba vetett hitem is meginogni. De ezt semmiképp nem vallottam volna be Bastiannak. Sóhajtozva indultam meg az iroda felé, remélve, hogy valaki már vár rám odabenn, készen arra, hogy elmagyarázza a teendőimet.
- Remek. Van egy önként jelentkező – örültem meg az ajtó előtt toporgó, kosztümös hölgynek.
- Úgy tűnik – válaszolta, miközben beengedtem magunkat a világos helyiségbe. – Melinda vagyok, a szüleid titkárnője.
- Minden elismerésem a tiéd – fogtam vele kezet, aztán intettem, hogy üljön le, majd én is így tettem.
A következő órákban három köteg papír mögött ültem, és próbáltam Melinda minden szavát megjegyezni. Voltak olyan részek, sőt szinte csak olyan volt, amit legalább háromszor kellett elmondania ahhoz, hogy meg is értsem. Mire anyáék titkárnője azt mondta, hogy a bevezetővel végeztünk, már délután volt, és Basti is a társaságunkba ült.
- Te ezt érted? – néztem szenvedő arccal Bastira, de ő csak meredten bámult lefelé az utcára. – Szóval, nem is figyeltél – vettem tudomásul, hogy csak testileg van itt.
- Nem sokára jönni fog a tervező, hogy leadja a rajzokat, amiket még ma el kéne küldeni a varrodába, hogy a promóciós ruhákat legyártsák. Ezeket visszaküldik, hogy megcsináljuk a divatbemutatót, aztán kezdődik a nagyüzemi gyártás. Körülbelül egy hét alatt készen lesznek, majd megérkeznek kamionnal. Szét kell őket válogatni megrendelés szerint, majd elküldeni a megrendelőknek. Ne aggódj, erre van külön ember.
- Szerencsére – könnyebbültem meg egy kicsit, hogy a következő héten nem kell egy megrakodott kamion platója fölé görnyedve, ruhákat válogatnom, ugyanis fenn állt a veszélye, hogy ruhaundort kaptam volna, és fehérneműben flangáltam volna életem hátralévő részében. Gondolom Bastian nem bánta volna.
- Szerintem meg is jöttek az új tervek – állt fel, aztán kisétált, beengedve az oldalra fésült hajú, érdekes öltözetű, egyáltalán nem férfias pasast.
- De, hogy…? – akartam kérdezni, hogy mit is kell most tennem, de addigra kicserélődött a két ember.
- Jó napot! Danny vagyok, ezeket hoztam leadni – tette az asztalra a vastag mappát.
- Tegeződjünk, Danny. Szia! Ezeket meg kellene néznem vagy mi…? – néztem értetlenül a kupacra, mire Basti felröhögött.
- Csitt, ne kötözködj!
- Jó, akkor csak magamba nevetek, mert ez elég bizarr.
- Ha egész végig piszkálni fogsz, akkor inkább menj haza! – Miután nem kaptam választ, és továbbra is a helyén ült visszafordultam Danny felé.
- Hát elméletileg meg kéne mutatni, de Kornelia mindig azt mondja, hogy sok a dolga, bízik bennem, aztán nem nézi meg.
- Rendben, akkor én most megnézem.
- Komolyan? Érdekel? – vidult fel, mintha most adtam volna neki élete legszebb ajándékát.
- Ez a feladatom, nem de? – próbáltam kevésbé unalmas fejet vágni, aztán néztem, ahogy boldogan kinyitja a dossziét.
- Ha bármi nem tetszik, vagy ötleted van, szólj! Biztos vagyok benne, hogy egy ilyen gyönyörű lánynak az ízlése is jó.
- Ember, itt ül melletted a férje, és flörtölni kezdesz vele? – akadt ki Bastian, aminek aztán hangot is adott.
- Nem. Én nem. A szobában az egyetlen ember, akinek udvarolnék, te vagy, de nem teszem, mert itt ül velem szemben a feleséged – nézett mentegetőzve Bastira, aki igencsak döbbent képet vágott mikor megtudta Danny szexuális beállítottságát.
- Megtennéd, hogy hagysz dolgozni? – próbáltam kinyögni, miközben eszeveszett módon nevettem, és a könnyeimet próbáltam letörölni.
- Vágják ki a nyelvem, ha megszólalok – motyogta lefelé nézve.
- Verjenek fejbe, vagy akármi, de a nyelved maradjon – válaszoltam még, aztán teljes figyelmemet Danny felé fordítottam.
Egyesével néztük át mindet, és az első, ami feltűnt, hogy a férfiaknak tervezett ruhák szinte csak az egynegyedét tették ki az egész kollekciónak. Valamilyen szinten érthető is, hiszen a nők sokkal többet vásárolnak – ha nem olyanok, mint én –, de attól még nem kellene ennyire lecsökkenteni azoknak a számát. Egyelőre nem tettem ezt szóvá, hiszen nem akartam hülyeséget mondani. Remélve, hogy megfelelő címzettnek küldöm el a tervrajzokat, beborítékoltam és a korház felé menet feladtam a postán. A látogatási időből már nem sok volt hátra, mikor megérkeztem anyához, aki mellett ugyanúgy, mint minden nap ott ült apa. Mindenképpen be akartam jönni ma is. Attól, mert a Hugo Bossnál töltöm a napot, nem fogok kihagyni egy alkalmat se, amikor láthatom. Igyekeztem elterelni arról a figyelmemet, hogy azért járok be, mert nem tudom, meddig van erre lehetőségem.
- Azt hittem ma nem jössz – mondta apa meglepve, mikor meglátott.
- Volt pár elintéznivalóm, ezért jöttem ilyen későn – magyaráztam, aztán jelentőségteljesen Bastira néztem, hogy véletlenül se támadjon kedve kitalálni. – Egyedül maradhatok vele? – néztem apára, aki bólintott, majd Bastival együtt kimentek.
Ellenben apával, anyának elmeséltem, hogy mit tervezek. Igazából reménykedtem benne, hogy tényleg hallja, amit mondok, csak nem válaszol. Bíztam benne, hogyha ezt meghallja, nem akarja majd hagyni, hogy hozzá nem értő vezesse a céget, és felébred, de ez nem történt meg. Sem az nap, sem a következő napokban, amikor ugyanígy elmeséltem, hogy mennyire nem értem, és nem tudok belefolyni az üzlet világába. Azon a héten a divatbemutatóval foglalatoskodtam, hogy minden és mindenki a helyén legyen, tudja a dolgát, de elég nehéz valakinek úgy magyarázni, hogy igazából a saját dolgodat sem tudod. A dolgozók fele kezdetben a kajás srác pártjára állt. Ők kineveztek köz,- és főellenségnek, és saját kárukra hajtva tettek keresztbe nekem, ahol csak tudtak. A divatbemutató napjára azonban megbékéltek velem. Talán azért, mert látták tényleg minden erőmmel igyekszem, talán csak rájöttek, hogy felesleges az ellenségeskedés, mert úgy senki sem halad a saját feladatával, már pedig abból mindenkinek bőven kijutott.
- Ki következik? – nézett szét az egyik modell, akinek már rég kinn kellett volna lennie a kifutón. Válasz nélkül löktem ki a függöny mögül.
Kezdtem teljesen kétségbeesni. Nem ez volt az első hiba, a színvonal a legalsó határnál is lejjebb volt. Úgy éreztem kudarcot vallottam, hogy Bastiannak és az összes kételkedőnek igaza volt. Életem legnagyobb hibáját követtem el ezzel a próbálkozással. Megint túl önfejű voltam ahhoz, hogy mások tanácsát megfogadjam, legalább meghallgassam. Még anyához se volt kedvem bemenni, amint lehetett hazamentem. Gőzöm sem volt róla, hogy ilyenkor mennyi megrendelés szokott jönni, de azt még én is éreztem, hogy a mai nagyon kevés. Basti nem jött velem, már napok óta mással volt elfoglalva. Folyton a telefonon lógott, miközben nekem ötletem sem volt, kivel beszélhet, ha rákérdeztem, akkor pedig témát váltott. Többször veszekedtünk is, amit ő azzal zárt le, hogy megérti, hogy sok súly van most a vállamon. Mintha én lennék a vita generálója.
- Ilyen hamar itthon? – lepődött meg, amikor beléptem. A telefon most is a fülén a volt, de nem volt kedvem kérdezősködni. Vállrándítással jeleztem, hogy most az egyszer békén hagyhatna. – Indulok is. Szia – köszönt el az illetőtől, akivel beszélt.
- Hova mész? – Örülhettem volna, hogy egyedül leszek a nap további részében, de még mindig kíváncsi voltam, ki az, akivel beszélget. Nem volt pofám leellenőrizni a híváslistáját, addig nem süllyednék le sohasem, de be kell vallanom végre magamnak is, hogy kezdek féltékeny lenni.
- Helyesbítek: megyünk – mosolygott, aztán felemelt egy sporttáskát, amibe ki tudja, hogy mi volt.
- Én nem megyek sehová. Elegem van – vágtam le a tűsarkúmat a sarokba. Ez a cipő is egész nap a lábam nyomta, soha többé nem veszem fel.
- Nem akarod megtudni, kivel beszéltem ennyit telefonon?
- Ne szórakozz velem, nem vagyok jó kedvemben!
- Igen, képzeld, feltűnt. De nem érdekel. Most velem jössz, mert jelenésed van, na – keményített be. Életembe először vágtam volna szívesen képen, amitől igencsak megijedtem, úgyhogy inkább engedelmesen vettem vissza cipőmet, és beültem a kocsi hátsó ülésére.
- Most komolyan? – nézett hátra hitetlenkedve, de makacsul bámultam tovább az ablakot.
Feladva, hogy valamilyen értelmes választ kicsikarjon belőlem, elindultunk. Figyeltem, hogy merre megyünk, mert nem akartam megkérdezni, másrészt úgyse mondta volna meg. Az autópályára mentünk fel, és ott repesztettünk a Kölnt jelző tábláig. Mi a fenét akar csinálni Kölnben?