A focin keresztül - Béke

Drága Kingám. Tiéd a rész.

Kopogtak a lakásom ajtaján. Ajtót nyitottam és meglepetten néztem az illetőre. Ő elindult befelé.

- Nem mondtam, hogy bejöhetsz – álltam Lukas elé.

- Ne csináld, kérlek. Hadd magyarázzak el mindent. Már felnőttem hozzád.

- Nem tudom mit akarsz mondani, de szerintem három és fél után már annyira mindegy. Kimaradtunk egymás életéből, ez már bepótolhatatlan. Megváltoztam, te is megváltoztál.

- Azért hadd mondjam el amit szeretnék.

- Gyere – sóhajtottam nagyot. – Az a fránya jó szívem – dünnyögtem hozzá.

Leültem és elkezdtem hallgatni.

- Mikor a Bayernbe kerültem bizonyítani akartam. És mikor sikerült, túl fontos embernek éreztem magam. Az, hogy a válogatottba voltam már csak egy végső löket volt. Igazad volt, elszálltam magamtól. Bastian is mondta, de őt nem zavarta…egy ideig. Miatta jöttem el főként. Sikerült észhez térítenie, hogy nem én vagyok a mindenség. Nem hallgattam már az üzenetrögzítőmet. Mikor rám csaptad a telefont, amikor utoljára beszéltünk – nézett le a földre – meghallgattam mindet. Hívtalak, de nem vetted fel. Annyiszor hívtalak, ahányszor kérted az üzenetekben. 1 hónap után fogyott el, és rájöttem, hogy állati nagy marha vagyok. Hiányoztál. Az elmúlt 4 év minden napján gondoltam rád. De a sajtótól is meg akartalak óvni. Sokkal több lett, mint régen volt. Nem akartam, hogy összehozzanak minket, és mindig hülyeséget írjanak rólunk.

- Tehát ott tartunk, hogy értem csináltad az egészet.

- Részben. Hibáztam, tudom, de közben rájöttem, hogy nem tudok nélküled élni. Nekem kell egy ember, aki támogat és a jó felé terelget – idézte egy régi mondatomat. – Ne sírj. Ne miattam. Nem érdemlem meg.

- Szeretlek, te hülye, idióta, öntelt fasz. De ha még egyszer ilyen előfordul, laposra verlek.

- Nem fog, ígérem – ölelt szorosan magához. – Ha már az első meccsemen nem voltál ott, akkor az utolsóra eljössz? – kérdezte.

- Elmész a Bayernből? – kérdeztem vissza.

- FC Kölnbe vissza, igen.

- Persze, hogy elmegyek.

Annyira hiányzott, elmondani nem tudom. De visszakaptam, és úgy látszik tényleg megkomolyodott.A meccs egy hét múlva lesz, de ő már most izgul. Nem is tudom mit kezdett ő nélkülem.

- De muszáj jól játszanom!

- Akkora elvárásaid vannak, drága.

- Menni fog?

- Menni fog.

- Te focizol még? – kérdezte.

- Nem. Egy évvel azután, hogy utoljára beszéltünk abbahagytam.

- Hogy-hogy? – vett el egy csokit.

- Ne máár..az az utolsó! – csaptam a kezére.

- Felezzük eeel! – nyavalygott.

- Oké – sóhajtottam. – Na mesélj! Sok mindent hallottam rólad. Mondjuk kezdhetnénk a kisfiaddal. Nem tudom felfogni, hogy ezt sem tőled hallottam első kézből.

- Elhiszed, hogy amikor megtudtam, akkor nem arra gondoltam, hogy ,,Jézusom, apuka leszek,, hanem arra, hogy neked nem mondhatom el?

- Mesélj inkább!

- Monikától van, nyilván – mosolygott. – Louisnak hívják, lassan két éves már, és imádom. Majd bemutatom.

- Ajánlom is.

- Maradnék még, de lassan fürdetés meg ilyenek…

Elképzeltem, ahogy egy kád mellett ül, csurom vizesen. Hát finoman szólva kinevettem.

- Most mi van? Ne pukkadozz már!

- Annyira nem illik rád az apuka szó.

- Na, ezt megjegyeztem – vágta be a műdurcit. – Megyek is – nyomott két puszit, aztán otthagyott a nevetőgörcsömmel.

Volt mit bepótolnunk, és ezt meg is tettük. Móninak már elege is volt abból, hogy Lukas mindig velem volt. Sosem csíptük nagyon egymást, de megvoltunk egymás mellett. Nem akartam neki keresztbe tenni, ezért néha már én rúgtam ki Lukast, hogy húzzon haza a családjához. Volt, hogy én mentem át hozzájuk. Imádni való kis kölyök volt Louis.