A focin keresztül - Barátok örökre?

- Nikki, megvan! Megvan! Átigazoltam a Bayernbe! – rontott be a szobámba Lukas Podolski.

- Gratulálok! – ugrottam a nyakába.

Gyerekkorunk óta ismerjük egymást. Nála jobb barátot keresve sem találnék. Jóban, rosszban mellettem volt, és ez fordítva is így van. Régóta szeretett volna már a Bayern München-ben játszani, mert ott van neki valami haverja is, és most sikerült neki.

- Körbe tudnám futni a világot – vigyorgott.

- Te amúgy is…megállás nélkül. Elvégre focista vagy, vagy mi a szösz – vigyorogtam vissza.

- Majd jössz meccsre, és megnézed, ahogy nyerünk – kezdett jó szokásához híven egyből terveket szőni. – Muszáj lesz az első meccsen ott lenned! Mondd, hogy jössz! Kérlek!

- Ki nem hagynám!

Innentől fogva, nagyon keveset láttam. Ha nem a csapattal, akkor egyedül, de egész nap edzett. Akárhányszor hívtam csak az üzenet rögzítője kapcsolt be. Néztem a TV-ben a meccseit, de nem hívott, hogy menjek el. A foci VB előtt írt egy SMS-t, amiben tudósított, hogy ő is megy, ekkor viszont már sok idő telt el úgy, hogy nem is hallottunk egymásról. Nem is köszöntünk el. Nagyon magam alatt voltam. Szerettem a focit, így a VB-t végig néztem. Ügyesen játszottak, és végül harmadikok lettek. A VB alatt sem hívott. Pedig régen minden meccse előtt én nyugtattam meg, hogy jó lesz. Tudtam, hogy ennek a barátságnak vége, mert talált jobbakat. Mindig mindenki mondta, hogy lány és fiú között nincs barátság. Hát van, csak egy idő után megszakad. A világbajnokság után másnap csörgött a telefonom. A kijelző Lukas nevét írta ki.

- Láttad? Ugye, láttad? Annyira jó volt – kezdte egyből.

- Lukas!

- Lehettünk volna elsők is, csak…

- Lukas!

- Mondd!

- Eddig le se szartál. Értem én, hogy sok dolog összejött most, de azért beszélni szerintem tudtunk volna. Nem tudod milyen rossz, hogy az üzenetrögzítőre se válaszolsz.

- Bocsi, de most olyan fontos ember lettem és ezekre az apróságokra már nincs időm.

- Apróság mi? Mióta is ismersz? Csalódtam benned, nem hittem volna, hogy ilyen könnyen el tudsz szállni magadtól.

Lecsaptam a telefont és kitört belőlem a sírás. Nem tudtam felfogni, hogy ennyit jelentettem neki. Mindenben támogattam, ha hülyeséget is csinált, túlléptem egy ,,tanultunk belőle,, beszólással. És most? Most én vagyok az apró dolog az életében, ami már nem fontos. Sokszor csörgött a telefonom, és mindig ő hívott. Nem vettem fel, mert nem szerettem volna vele veszekedni. Egy hónappal később megunta. Nem hívott többet, nem keresett. Nekem pedig nem maradt más barátom, mivel tipikusan egyemberes vagyok. Lukas ott volt nekem mindig, nem kellett más barát(nő).