A táncon keresztül - Vidámpark

Sziasztok!

Mindannyian túl vagyunk az iskolán. Remek érzés, ugye? :D Ha valakit esetleg érdekel: minden tantárgyból négyesre érettségiztem le. Köszönet a sok jókívánságért, na meg a türelemért! Most viszont itt van a következő rész, ami még több kérdést vet fel, bár szerintem elég egyértelműek, úgyhogy nem fog gondot okozni a megfejtésük. Ennyit erről a részről.

Van egy olyan hírem, hogy ezen kívül már csak kettő rész van, utána vége. Természetesen jövök új történettel, de arra valószínűleg egy kicsit majd várnotok kell. Ezt majd még átgondolom, és az utolsó résznél pontosabb információkat adok nektek. Addig pedig olvassátok a maradékot és a Double Date-t!:)

A kezemet tördelve vártam az eredményhirdetést. Ma biztos, hogy a maximumot nyújtottuk, egész hónapban minden edzésen ott volt mindenki, teljes erőbedobással készültünk, és meg is érte. Soha nem éreztem ilyen magabiztosnak magam a színpadon, minden lépést tudtam, centiméterre pontosan, hol kell állnom, meddig kell emelnem a kezem. Most mégis ideges voltam, mert a tökéletesen kivitelezett mozdulatok ellenére a zsűri azt mondta, hogy túl egyszerű volt a koreográfiánk. Nem értettem, miért kötöttek bele, talán túl lazának látszottunk, ezért gondolták, hogy lehetett volna nehezebb is. Ellenben a miénkkel, Andreas új csapatának teljesítménye egy az egyben elnyerte a zsűri tetszését. Fintorogtam, amikor kimondták a csapata nevét, szerettem volna, ha végre nem kell már vele találkoznom, és nem kell hallgatnom a hülye megjegyzéseit, amiket akkor mondd, amikor elhalad mellettünk.
- Next Generation – kiabálta végre a nevünket a műsorvezető. Bólintva vettük tudomásul a továbbjutást, a zsűri kritikája miatt mindannyian el voltunk kenődve.

Anya széles mosollyal várt kicsit odébb. Ma ő jött el velem, és az egész hetet nála töltöm, mivel őszi szünet van. Hiányzott, hogy egész nap együtt legyünk, ezért nagyon örültem. Ezen a héten még az esti táncóráktól is eltekintettem. Annál sokkal jobb ötletem volt. Nem akartam megvárakoztatni, ezért nem öltöztem át, csak felkaptam a pulcsimat a fellépő ruhámra, és már indultunk is a bejárat felé.

- Chantelle – hallottam meg a nevem. Érdeklődve fordultam hátra, hogy a kisebb tömegben megkeressem a hang tulajdonosát. – Hé! – Nick integetett hevesen, aki év eleje óta állandó tagja volt a zsűrinek. Minden évben van egy nevesebb táncos a pontozók között, idén rá esett a választás. Már az első alkalommal örültem neki, mert nagy példaképem volt. – Nem találtam a többieket, de átadnál egy üzenetet? – Barátian a vállamra tette a kezét, amit meglepetten fogadtam. Ezután észrevette anyát, és bemutatkozott neki. A kézfogás után visszafordult hozzám. – Láttam, hogy szomorúak vagytok, és ne áruld el senkinek, de mivel ti vagytok a kedvenceim, kötelességemnek érzem, hogy egy kis lelket öntsek belétek. Nem voltatok rosszak, nem ezt mondtuk. Hatalmas elvárásokat fektettetek le az évek során, mindenki tudja, hogy a legjobbak közé tartoztok, ezért sokat várunk. Meg kell tanulnotok ezekkel az elvárásokkal együtt élni és eleget tenni nekik. A koreográfia, amit hoztatok önmagában nem volt gyenge, az elvárásokhoz képest viszont igen. Ehhez még fel kell nőnötök, tudjuk, hogy még gyerekek vagytok, de az a szint, amit hónapról hónapra produkáltok, jóval túlmutat a korotokon. Talán emiatt vetjük el néha a sulykot. – Figyelmesen hallgattam, amiket mondott, és próbáltam leszűrni belőle a lényeget, ami ez esetben az volt, hogy jók vagyunk. – Sokat beszélek, ugye? – mosolyodott el, aminek következtében én is. Imádtam, hogy a népszerűsége ellenére ennyire emberi maradt. – A lényeg az, hogy nem vagytok rosszak, csak túl nagy elvárásokat fektettünk le.

- Köszönjük. – Nem tudtam, mi mást mondhatnék erre. – Majd továbbítom.

- Rendben. Csak ügyesen – kacsintott rám, majd anyához fordult. – Örültem.

Miután senki és semmi nem akadályozta az utunkat, kisétáltunk a parkolóba és beültünk az autóba. Az úton arról beszélgettünk, hogy mit szeretnék csinálni a héten, ezért le is csaptam a tervemmel.

- Holnap menjünk vidámparkba – csaptam össze a kezeimet, mintha nagyon be lennék zsongva. Apa és anya is imádta azt a helyet, ezért mosolyogva bólintott rá. Még nem tudta, hogy én nem megyek vele. – Az edzés után indulhatnánk is – vetettem fel további ötleteimet, amibe szintén beleegyezett. Csodálatos!

Sokáig fent voltunk, mert elmeséltem neki, hogy azóta, hogy állok Louisszal. Nem érte meglepetésként, amikor először közöltem vele, hogy beleszerettem a legjobb barátomba, mostanra viszont próbált finoman lebeszélni erről. Jó, neki, hogy ő sose került ilyen helyzetbe Lukasszal, így nem kellett megtapasztania, mennyire megváltozik a viszony két ember között, ha az egyik mélyebb érzéseket táplál a másik iránt. Louisnak nem tűnt fel semmi, mert igyekeztem ugyanúgy viselkedni, viszont én mindent másképp láttam. Az eddigi baráti érintései, a bökdösés, a puszi, az ölelés, minden sokkal több értelmet nyert számomra.

Reggel elmentem az edzésre, de közben már izgultam a tervem sikeressége miatt. Apa úgy tudta, hogy délben a vidámpark bejáratánál találkozunk, én viszont anyával mentem volna, mert azt beszéltük meg, hogy eljön értem. Az edzés elején elmondtam a többieknek, mit mondott Nick, majd belekezdtünk az új koreográfia összerakásába. A tánc vége felé felhívtam anyát, hogy el fog húzódni az edzés, menjen a vidámparkba, mire odaér, addigra én is ott leszek. Kapóra jött, hogy a táncteremtől nem volt messze a vidámpark, anya viszont a város másik feléről utazott, így hihető volt, amit kitaláltam.

Nikki szemszöge:

Beriasztottam a kocsit, majd a bejárathoz sétáltam, ahol a lányommal megbeszéltük a találkozót. Még nem ért ide, de nem aggódtam miatta, hiszen szólt, hogy kicsit késni fog.

- Nikki? – lépett elém Bastian. Mondanom sem kell, hogy nagyon meglepődtem. – Nem tudtam, hogy te is jössz.

- Én sem, hogy te is itt leszel – húztam fel a szemöldököm.

Sejtettem, hogy Chantelle nem adta fel a reményt, hogy kibékélünk, a tánctanítós ötlete is teljesen átlátszó volt, de nem akartam még jobban megbántani, ezért nem szóltam neki. Bastian ugyanezen a véleményen volt, most viszont mind a ketten mérgesek voltunk rá. Elég nagy már ahhoz, hogy felfogja, ennek vége, hiábavaló minden kétségbeesett próbálkozás. Már a papírokat is elküldtük, a tárgyalásokon is túlestünk, már csak arra vártunk, hogy kiküldjék a papírt, amit alá kell írnunk.

- A kombinálásban vetélytársad akadt – rázta meg a fejét Basti egy félmosoly kíséretében. Régen ebbe szerettem bele, nem értem, hogy múlhatott el az érzés. Nem csak Chantelle akarta, hogy újra működjön közöttünk a dolog, de hiába próbálkoztunk, már nem dobogtatta meg a szívem.

- Felhívom – jelentettem ki, majd így is tettem. Lányom viszont egyszerűen csak kinyomta. – Van egy olyan érzésem, hogy még csak errefelé sem fog nézni – motyogtam, amikor harmadik próbálkozásomnak is ugyanaz lett a vége. – Bocsánat a nevében is, amiért iderángatott, majd beszélünk. – Miközben búcsúztam már hátráltam is el.

- Várj! Ha már itt vagyunk, miért nem megyünk be? Mindketten szeretünk itt lenni, és attól mert nem… vagyunk házasok, még jól érezhetjük magunkat – mondta, és végül is igaza volt. Ha már eljöttünk, szórakozzunk egy kicsit.

Nem hagyta, hogy kifizessem a saját jegyem, és amikor ennek ellenére elővettem a pénztárcámat, kikapta a kezemből és a zsebébe süllyesztette. Megforgattam a szemem, de inkább ráhagytam, mert jól tudtam, hogy felesleges ellenkeznem. A bejárat melletti térképen megnéztük, hogy melyik játékra üljünk fel először. Basti a körhintát választotta, amolyan bemelegítésképpen, amibe én is belegyeztem. Bizonyos okok miatt nem állt szándékomban felülni durvább játékokra, inkább lentről figyeltem Bastian önfeledt szórakozását. Szerettem volna én is így érezni magam, de képtelen voltam rá. Tudtam, hogy sürgősen beszélnem kellene vele, de nem tudtam eldönteni, hogy a papírok aláírása után vagy aláírása előtt kéne megtennem.

- Gyere már, tényleg nagyon jó – ragadta meg a kezem, és beültetett a hullámvasútba. A kezemet azután sem engedte el, hogy mindketten elhelyezkedtünk, ami nagyon furcsa érzés volt. Miközben elindultunk, eszembe jutott a vele eltöltött idő. Még mindig tisztán emlékeztem arra a Lukas által megrendezett ebédre, amiről végül lelépett, hogy kettesben maradhassak Bastival. Akkor kezdődött minden és tartott egészen tizennyolc éven át. Annyira sok időt voltunk együtt, annyi sok szép emlék köt hozzá, képtelenség egyik napról a másikra elfelejteni ezeket. És nem is akarom, illetve soha nem is fogom tudni, hiszen ha Chantelle-re nézek, mindig eszembe fog jutni. Pár hét múlva pedig magamról is, ha a tükörbe nézek.

Az egyik átfordulás után szédülni kezdtem, és reméltem, hogy hamar a végére érünk, mert tudtam, hogy a szédülés után pár perccel kidobom a taccsot is.

- Jól vagy? – kiabált át az ajtón Basti, amikor berohantam a mosdóba.

- Persze – nyöszörögtem, majd újra öklendezni kezdtem.

- Régebben sose voltál rosszul egy kis hullámvasúttól – mondta meglepetten, amikor holtsápadtan kiléptem az ajtón. Most sem attól voltam, ám ezt nem kötöttem az orrára.

- Haha, a Schweinchenbahnra üljünk fel – viccelődtem vele egy kicsit, amikor megláttam a feliratot. Reméltem, hogy ezzel elterelem a figyelmét az előbbi közjátékról.

- Á, nekem is elég volt egyenlőre a mozgó dolgokból, inkább lövök neked valami hasznosat, például egy Barbie babát – kezdett el nevetni, amikor oldalra pillantva meglátott egyet.

- Az a plüssfarkast szeretném inkább – mutattam fel az apró kisállatra.

Tudtam, hogy sose találja el, mert túl pici volt ahhoz, hogy rá tudjon célozni, de nem akartam játék babát. Ennek ellenére sikerült tényleg egy Barbie-t nyernie, amit rögtön a mögöttünk álldogáló kislány kezébe nyomtam. Újra próbálkozott, mert a fejébe vette, hogy ő akkor is megszerzi nekem a farkast, ám amikor a hatodik alkalommal is mellé lőtt, és már az egész sor kapott tőlünk ajándékot, alkudozni kezdett a fickóval, aki felügyelte a játékokat.

- Kifizetem, bármit is kér érte, csak adja nekem a farkast. – A férfi nem volt valami együttműködő, de hiába mondtam Bastinak, hogy nem fontos, nem hagyta annyiban. – Ne szórakozzon már! Nem tud ideadni egy plüssállatot, ráadásul nem is ingyen kérem. Mondja meg az árát, had vegyem már meg a fele… ségemnek – fejezte végül be a szót, ha már belekezdett. Most éreztem először hivatalosnak, hogy nem vagyunk együtt. Baromi rosszul esett, hogy megakadt a megnevezés közepén, bár tudtam, hogy végül is pár nap múlva már tényleg nem leszek a felesége. De akkor miért bántott ennyire?

Chantelle szemszöge:

- Remélem, nem fordultak sarkon mind a ketten – kukucskáltam ki Louis ablakán, hogy ellenőrizzem, apa itthon van-e már.

- Akkor apád már rég hazaért volna – biztatott Lou, aztán témát váltott. – Tudom, hogy a héten nem vagy itthon, de szombaton megejthetnénk azt a bulizást, amit már egy hónapja is beszéltünk.

Akárhányszor felhozta, mindig lemondtam valami valós vagy kitalált program miatt. A legutóbbi buliról nem voltak szép emlékeim, ezért nem mertem bevállalni újra, de most úgy döntöttem, hogy letudom. Egyszer úgy is el kell mennem vele, mert nem úgy tűnt, mint aki fel akarja adni a próbálkozást.

- Jön Lisa is? – kérdeztem rá, leplezve irigységemet.

- Nem – vágta rá azonnal, de nem hagyott időt a meglepődésre. – Hazavigyelek?

- Aha, megköszönném – válaszoltam, és már indultunk is kifelé.

Amikor megérkeztem mama eléggé rácsodálkozott, hogy egyedül érkeztem, de nem akartam neki elmesélni a kis csínytevésemet, ezért legyintettem egyet, és elvettem a tálcáról egy sütit. Anya sokat mesélt a viszonyukról, és ahogy hallottam, régen egy hárpia volt, aki azt sem tudta, hogy kell a sütőt bekapcsolni, mára viszont ő csinálta a legfinomabb kakaós csigát a világon.

- Még meleg, vigyázz, nehogy megülje a gyomrod – figyelmeztetett mosolyogva, mire bólogattam, majd az intés ellenére befaltam. Sose fájt még a gyomrom tőle, szóval nem foglalkoztam ilyenekkel.

Vesztemre anya tökéletesen tudta, hogy mivel büntessen meg. Amikor hazaért semmit nem tudtam leolvasni az arcáról, nem tudtam, hogy mérges-e, hogy mit gondol, és nem is avatott be. Úgy csinált, mintha semmi nem történt volna, és ezzel kikészített, ám egy szavam sem lehetett, mert úgy is én jöttem volna ki rosszul a dologból. Egész héten nem láttam rajta semmi változást, ezért azt gondoltam, hogy hiába próbálkoztam, nem értem el semmit. Csütörtökön apát is felhívtam, de ő se hozta szóba a kis magánakciómat, így biztos voltam benne, hogy összebeszéltek.

Pénteken még utoljára bementem anyával a céghez, hogy segítsek neki és a nagyszüleimnek, bár ez a segítség nagyrészt abból állt, hogy a kezembe nyomtak egy dossziét, amit el kellett vinnem valakinek az irodájába. Ezen kívül csak ültem, és hol a terveket néztem, hol az ablakon bámultam kifelé. A takarítónő halkan dúdolgatott, miközben felmosott, de úgy látszott, hogy ez csak engem zavar, ezért nem szóltam rá. Nem volt jó a kedvem, mivel nem értem el a vidámparkkal azt a hatást, amit akartam, de alapjáraton imádtam a Hugo Bossnál lenni és nézni, ahogy anyáék dolgoznak.

Amikor délután anya hazavitt – apához haza – bevonultam a szobámba, és sírni kezdtem. Tényleg fel kell adnom, hogy anya és apa újra egy pár legyenek. Bármit teszek, már nem fog segíteni, és ezt nehéz volt elfogadni. Nem akartam felvenni a telefonom, ami éppen csörögni kezdett, de megláttam, hogy keresztapa keres, ezért a fülemhez emeltem. Próbáltam nem szipogni, de soha nem voltam jó színész, ezért hamar feltűnt neki, hogy valami nincs rendben. Azért hívott, hogy a hétvégét nincs-e kedvem náluk tölteni, de végül úgy döntött, hogy ők jönnek. Megkért, hogy üzenjem meg apának, hogy estére itt lesznek, velem pedig megígértette, hogy elmesélem, mi a baj.

Tudtuk, hogy egyszer be kell majd számolni az embereknek a válásról, ezért beleegyeztem. Apa sem ugrott ki a bőréből örömében, de ő is egyetértett velem, ezért vártuk, hogy megérkezzenek.

Nem csak keresztapa jött, hanem Daisy és keresztanya is. Még szinte be se léptek, már követelték, hogy meséltem el, mi a baj, én viszont átadtam apának a szót, mert úgy éreztem, hogy ez nem az én feladatom. Eléggé meglepődtek, Marco először nem is akarta elhinni, de amikor rájött, hogy nem viccelünk, próbálta meggyőzni apát arról, hogy biztos helyre lehet még hozni a kapcsolatukat. Talán jó lett volna, ha hamarabb szólok, mert úgy láttam, hogy Livia és Marco is megpróbált volna beszélni a szüleim fejével. Csakhogy már késő volt, valószínűleg a következő hét elején aláírják a papírokat, és onnantól kezdve hivatalosan is szétválnak útjaik.

Fontos!

Július elsején megszűnik a Google Reader. Aki nem tudja, mi az, és mivel jár a megszüntetése, az ITT olvashat utána a dolgoknak. A megoldás a bloglovin, amiről a fenti linken szintén olvashattok.

Ezt a blogot ITT tudjátok követni, a Double Date-et pedig ITT.

Egyéb: A szavazásnak vége, az ATK újabb részére esett a választásotok, így azzal jelentkezem legközelebb:)

A táncon keresztül - Változó érzések

Sziasztok!

Elkészült, meghoztam! Most is remélem, hogy tetszik, és természetesen várom a komikat is.:) Elérkeztünk ahhoz a részhez, amit gondolom már mindannyian vártatok. Még nem tudom, hogy pontosan hány rész van hátra, de nem sok. Ráadásul a következő részre várnotok kell egy kicsit, mert most már szóbelik következnek és csak arra készülök. Leghamarabb 25.-e körül tudok jelentkezni. Addig legyetek jók:)
Nix

A következő időszakban apa mindent megtett, hogy ne legyek magam alatt. Minden napra programokat csinált, az összes szabadidejét velem töltötte és ajándékokkal halmozott el. Tudta, hogy igazából egyikre sincs szükségem, de így akart könnyíteni a lelkiismeretén, úgyhogy nem törtem le, hanem mosolyogva fogadtam minden próbálkozását. Mellesleg jól is éreztem magam. Mióta élek, először döntött úgy, hogy nem számít, mit írnak rólunk az újságírók, hogy követnek-e mindenhová, csak mentünk a nagyvilágba. Egyedül arra figyelt, hogy jól érezzük magunkat, és ezt sikerült is elérnie.

Anyával minden nap beszéltem telefonon, esténként pedig, ahogy megbeszéltük, átjött, hogy meg tudjam tartani a táncórát. Nem hittem volna, hogy betartják, de tényleg mind a ketten a szolgálatomra álltak és még komolyan is vették. Nem mondom, hogy az első nap ne lett volna feszült a hangulat, főleg, hogy kicsit megvárakoztattam őket, így kettesben kellett tölteniük tizenöt percet. Az arcukon látszott, hogy mennyire kínos negyedóra volt, de ami nem öli meg őket, az erősíti, ezért nem aggódtam sokat. Sejtettem, hogy fura lehet abban a házban vendégnek lenni, amiben régen lakott, mivel nekem ugyanolyan fura volt vendégként látni anyát otthon. Bíztam benne, hogy ez a tánc újra összehozza majd őket, mert azt nem hiszem, hogy minden érzés eltűnt volna belőlük, amit egymás iránt éreztek. Pár nap után már volt, hogy felszabadultan nevettek egymás bénázásán, majdnem olyan volt, mint régen. Ám tisztában voltam vele, hogy nem úgy van, ezért nem éltem bele magam, csak kihasználtam azokat a pillanatokat, amikor úgy éreztem, hogy a családom újra egy egységet alkot.

Louis sokszor kérdezte, hogy vagyok, amikor ideje volt, elkísért az edzéseimre és már azt is megígérte, hogy a következő versenyen ott lesz, ugyanis annak ellenére, hogy alaposan elrontottam a táncot, továbbjutottunk. Csakhogy a gondkupacra jöjjön még valami, Andreas is megjelent és megjegyezte, hogy nélküle igen kevés pontszámot sikerült elérnünk. Szavai után az egész csapat égett a bizonyításvágytól, ezért volt, hogy plusz órákat töltöttünk benn. Úgy látszott, hogy meg is lesz az eredménye.

Szombatonként meccset néztem, mert apa újfent kommentátori ülést kapott a skysportsnál és kíváncsi voltam, hogy oldja meg a feladatot. Egészen idáig tökéletes működött a dolog, vicces volt, pluszba is mondott információkat és a meccset is követte, azonban ma a Bayern - Dortmund mérkőzést kapta, véleményem szerint mintegy tesztként, hogy pártatlan tud-e maradni. A meccs elején teljesen normálisan viselkedett, amikor kiírták a képernyőre a kezdőket, felsorolta őket, viszonylag most is vidám volt a hangja, bár én tudtam, hogy mivel még mindig nagy harc volt a két csapat között, izgul, és volt csapatáért szorít. Ahogy én is.

- Mint tudjuk, a két csapat között messzire visszanyúló viszály van, hiszen ahogy most is, régebben is ők voltak a Bundesligát uraló csapatok – mondogatta a szokásos sablonszövegeket.

Rég láttam olyan meccset, ami ennyire gyors iramú volt, ezért nagyon sajnáltam, hogy a bírónak folyamatosan meg kell szakítania a játékot a dortmundiak szabálytalankodásai miatt.

- Úgy tűnik, a BVB játékosai nem fogadják jól, hogy a pirosak jobban játszanak – ejtett el egy apró megjegyzést apa. Talán, akik nem ismerik, azoknak nem tűnt fel az enyhén vádló hang, de én rögtön nevetni kezdtem. Tudtam, hogy ebbe a meccsbe bele fog törni a bicskája.

Amikor Großkreutzot mutatta a kamera egy szögletnél, mesélni kezdte, hogy az éppen szögletet rúgó játékos Kevin Großkreutz unokaöccse, aki nagybátyja után nem sokkal könnyedén beverekedte magát a sárgák kezdőjébe, így azóta próbálja túlszárnyalni Kevint több-kevesebb sikerrel. Éreztem, hogy erővel fojtja magába a megjegyzést, miszerint nem lenne nehéz, azonban éppen ekkor belebotlott saját lábába, és apa kis híján felnevetett.

- Ez a képsor ismerős ebből a családból – szólalt meg végül nem is annyira burkolt megjegyzést téve Kevinre.

Hihetetlen módon ez volt az egyetlen ilyen megnyilvánulása, különben tökéletesen vette az elé gördített akadályt, amiért nagyon büszke voltam rá. Boldogságom is teljes volt, mert szülővárosom vezetett pár perccel a vége előtt. Aztán történt egy kis szabálytalanság a tizenhatos környékén, így szabadrúgáshoz jutott a Borussia. A 31-es játékos állt a labda mögé és eszméletlen csavarással vágta a léc alá a labdát. Olyan erővel tekerte be, hogy a labda visszapattant a hálóról, a csapattársak pedig érte szaladtak és a labdával a kezükben kezdtek ünnepelni, miközben a bíró lefújta a meccset.

- Ezek a harmincegyesek milyen szép gólokat tudnak lőni – fényezte egy kicsit magát apa, majd összefoglalta a meccs eseményeit pár szóban, miközben a képen is megjelentek a mérkőzés fontosabb pillanatai, utána viszont elbúcsúzott a nézőktől.

Én még vagy öt percig nevettem az utolsó megjegyzésén és amint hazaért, meg is említettem neki, hogy milyen egoista. Nem piszkáltam sokáig, inkább megosztottam vele, hogy örülök, hogy megoldotta a feladatot. Rettenetesen büszke volt magára, mert a főnöke is megdicsérte, azt a Kevines beszólást pedig szinte el is felejtették neki.

- Átmegyek Lukashoz, jössz? – kérdezte, mire bólintottam, így felkaptunk egy kulcsot, majd átsétáltunk a szomszédba.

Nem volt jó döntés, hogy én is apával tartottam, ugyanis Lisa itt volt, én meg még mindig nem bírtam elviselni a jelenlétét, bármennyire is jóindulatú és csupa szív volt. Szerencsémre Lou még sose kérdezte meg, hogy miért vagyok ennyire ellenszenves a barátnőjével, pedig szinte biztos voltam benne, hogy észrevette, mennyire máshogy viselkedem a jelenlétében.

- Gyere nyugodtan – mondta Louis, amikor megjelentem az ajtóban. Lisa is kedvesen mosolygott, ahogy mindig is tette, amikor találkoztunk. Érdeklődni kezdtek, hogy mi járatban vagyok, mire elmeséltem, hogy csak apával jöttem át, de már azon gondolkoztam, hogy milyen indokkal lépjek le. Mostanában kezdtem kapizsgálni, hogy ez nem ilyen baráti féltékenység a részemről és ettől nagyon megijedtem, másrészt nagyon mérges voltam magamra. Nem akartam, hogy miattam menjen tönkre a barátságunk.

Letudtam az általános köröket, de aztán úgy tettem, mintha valamit elfelejtettem volna és nagyon fontos lenne, ezért elköszöntem tőlük, apával is közöltem, hogy otthon leszek, majd tényleg hazamentem. A kulcsot viszont a nagy menekülésben ottfelejtettem, ezért vissza kellett mennem érte. Luk és apa kórusban nevettek ki, de most sokkal nagyobb bajom is volt ennél, ezért nem is foglalkoztam vele.

Nagyon jól tudtam, hiába jövök haza, az érzésektől nem fogok megszabadulni csak úgy. A tánctermemig meg sem álltam, maximumra csavartam a hangerőt és egy sarokban ülve doboltam a lábammal az ütemet. Anyával akartam beszélni, de nem telefonon, hanem személyesen, ahhoz viszont már késő volt, hogy átmenjek hozzá, mert mire hazaértem volna már sötét lett volna, így másnapra kellett tolnom a lelkizést. Helyette hirtelen ötlettől vezérelve kikerestem Lars telefonszámát és megkértem, hogy jöjjön át. Mivel ő közelebb lakott, ezért nem volt gond, ha későn ment haza.

Mikor megérkezett már nem voltam olyan biztos benne, hogy meg kellene vele osztanom a problémámat, de mivel idehívtam és tudtam, hogy nála nagyobb biztonságban senkinél nem lesz majd a titkom, elmeséltem neki mindent. A szüleim válásáról senki sem tudott, szerencsére még a sajtó se szagolta ki, ezért nem kérdezgettek a suliban, nem kellett ezzel foglalkoznom. Lars volt az első, akinek elmondtam, de megeskettem, hogy erről senkinek sem fog beszélni. Meglepődött és láttam az arcán azt a sajnálatot, ami miatt még eddig nem mondtam el senkinek. Utáltam, mikor valaki szerencsétlennek titulált.

- Táncolsz velem? – kérdeztem tőle, mire a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen.

Volt pár mozdulata, amiből aztán egy 45 másodperces koreográfiát csináltunk. Miközben a lépésekre figyeltem teljesen kiment a fejemből, hogy miért is van itt Lars, illetve az is, hogy apa nem is tud róla. Már a végén bohóckodtunk, hogy hány forgást tudunk megcsinálni, amikor apa lejött.

- Ó, azt hittem egyedül vagy – csukta be maga után az ajtót.

Szerencsére még az Andreasos esetből kifolyólag tudta, hogy Lars rendes srác, ezért nem jegyezte meg, hogy a tudta nélkül van itt. Legalábbis nem előtte. Viszont miután elment, nem maradt el a számonkérés. Addig viaskodott, amíg meg nem ígértem, hogy legközelebb előbb őt kérdezem meg, mielőtt idehívok valakit. Nem esett nehezemre, hiszen tudtam, hogy normális esetben, alapjáraton így lett volna, de ez most egy rendkívüli alkalom volt. Erről viszont nem kell tudnia. Valahogy nem tudtam elképzelni, hogy vele beszéljem meg a szerelmi életem válságait.

- Na, jó – csapta össze a kezeit vacsora után. – Nézzünk régi videókat!

- Mi? Ne már, apa – kezdtem el nyafogni. Semmi kedvem nem volt azon nevetni, hogy milyen szerencsétlen voltam kicsinek. Csakhogy amit apa a fejébe vesz, az úgy is lesz, ezért miután hosszas könyörgés után sem tudtam meggyőzni arról, hogy millió más, sokkal jobb dolgot tudnánk csinálni, leültem a kanapéra és megvártam, amíg betette a DVD-t a lejátszóba.

Bíztam benne, hogy unalmasnak találom majd, így rögtön az elején elalszok, de nem így lett. Egyáltalán nem voltam álmos, folyton Louis járt a fejemben és az sem sokat segített rajtam, hogy majdnem az összes videóban ő is szerepelt. Már akkor is annyira aranyos volt. Mivel a kiskoromra nem igazán emlékszem, ezért úgy tudtam nézni a két kisgyereket a képen, mintha kívülálló lennék. Lou állandóan körülöttem volt, ha elestem segített felállni, zsebkendőt hozott, amikor folyt az orrom, szóval tényleg olyan volt, mint egy őrangyal. Szerintem a szüleim is nyugodtan bíztak rá, annak ellenére, hogy még ő is csak egy kisfiú volt.

A kertben voltunk, ahogy a kép alján megjelenő dátumból kiderült még nyár eleje volt, de elég meleg ahhoz, hogy csak rövidnadrág és póló legyen rajtunk. A szüleink a hátunk mögött ültek, egyedül apa hiányzott a képről, minden bizonnyal ő állt a kamera mögött.

- Chantelle – szaladt hozzám egy tulipánnal a kezében Louis. – Neked szedtem.

- Nagyon szép – nyúltam érte, majd egy puszit adtam az arcára.

- Louis! – kiabált rá Moni - Nem szabad letépni a virágot!

A további leszidást apa és az én nevetésemtől nem hallottam. Szegény Lou jót akart és rosszat tett. A nagy nevetés közben még azt sem vettük észre, hogy már nem ketten vagyunk a szobában, hanem a fiatalabbik Podolskival háromra bővültünk.

- Ó, szia – köszönt neki apa. – Gyere, nézd velünk!

A gyomrom pillanatok alatt ugrott össze. Azt sem tudtam, hogy üljek, szinte rögtön megváltozott a tartásom is. A kezemmel a lábamra terített plédbe markoltam és összébb húztam magam. Reméltem, hogy apa oldalára ül és nem az enyémre, mert nem tartottam fairnek, hogy ő úgy ül le mellém, mint egy jó barát, közben meg én…

Nem úgy nézett ki, mint aki szívesen néz régi, családi videókat, de végül leült egy másik fotelba és a tévére tapasztotta a szemét. Sikerült a legjobbkor érkeznie, ugyanis éppen ő került kivesézésre. Lukas születésnapja volt, amire egy hatalmas csokoládétortát kapott. Az édesszájú fia azonban hamarabb nekilátott a tortaevésnek, mint azt a felnőttek gondolták, így tiszta maszat lett az arca és a torta gyönyörű díszítése is tönkrement.

Louisnak nem tetszett, hogy pont ő van a képen, de megmosolyogtatta a jelenet, engem pedig a mosolya. Eddig hogy nem tűnt fel, hogy ennyire helyes?

- Majd beszélhetünk? – kérdezte meg aztán egy kis idő múlva, mire közöltem apával, hogy nekünk elég volt ennyi az esti meséből, a szobámban leszünk.

Amint becsuktam magunk után az ajtót, rögtön rátért a lényegre. Hiányoltam, hogy eddig nem kérdezte meg, mi a bajom Lisával, hát most megtette. Hablatyoltam valamit arról, hogy nem vele van a gond, csak nem éreztem jól magam, de ezzel még több hazugságba kevertem magam, mert a felől érdeklődött, hogy mitől voltam rosszul. Azt már az első percben eldöntöttem, hogy nem fogom neki bevallani az érzéseimet, nem teszem tönkre a barátságunkat a hülyeségem miatt.

- Női gondok – mondtam ki az első eszembe jutó kifogást. Jó húzás volt, mert nem faggatott tovább. A polcom előtt sétálgatott, miközben a dísztárgyakat nézegette rajta.

- Nincs kedved holnap bulizni? – kérdezte, és levette az egyik angyalfigurát a helyéről. Forgatni kezdte a kezében, de amikor rájött, hogy semmi érdekes nincs rajta, visszatette oda, ahonnan elemelte.

- Hétfőn suliba megyek, de amúgy lenne – húztam el a szám. Még ha azt nem is tudta, hogy mi a valódi bajom, azt tudta, mire van szükségem. Jót tett volna egy kis lazítás, de nem holnap, és nem vele.

- Jó, akkor menjünk jövő héten. Bastiannal majd én megbeszélem – villantotta rám a mosolyát.

- Ezer hála – mosolyogtam vissza. Mással úgysem nem fog elengedni apa, majd valahol lerázom, hogy legalább egy éjszakára kimenjen a fejemből, mert tudtam, hogyha velem lesz, nem tudok majd felejteni.

Amikor bejelentette, hogy csak ennyit szeretett volna, úgyhogy ő hazamegy, egyszerre voltam szomorú és boldog is. Féltem, hogy nem tudom magamban tartani a titkomat, de mellette akartam lenni, és ettől tudtam, hogy rövid úton meg fogok őrülni.

Háttérmunka

Sziasztok!

Aki járt a facebookos oldalon, az már tudja, hogy egy darabig még nem tudok az ATK-val foglalkozni, mert tönkrement a laptopom, illetve azt is, hogy ma egy szösszenettel jelentkezem, aminek ugyan nem sok értelme van, de mivel mi nagyon szeretjük az irodalmat, magyarázzuk bele, hogy ez a "mű" azt szeretné bemutatni, hogy a rajongók mennyivel többet látnak bele egy amúgy teljesen ártatlan mozdulatba, mint ami valójában benne van. Külön ajánlom Eszternek, Korinak és Líviának, akik már jó régóta rágják a fülemet egy bizonyos részért:P

Még mindig nem tudom, hogy mikor fogok tudni írni, egyelőre viszont itt van ez, és ne felejtsétek, hogy VASÁRNAP jön a DOUBLE DATE! Tessék olvasniii és véleményezni:D

(Mario)

Már egy hónapja, hogy mindenki számára nyilvánvalóvá vált, a közvetkező szezont a Bayern csapattagjaként kezdem meg. Amikor hivatalossá vált, hogy a 13/14-es idényben Pep Guardiola lesz az edző, érdeklődtem a klub iránt. Előtte talán sose fordult meg a fejembe, hogy piros mezt húzzak csodálatos felsőtestemre, de akkor komolyan elgondolkoztam. Nem sokkal ezután fel is keresett a müncheni alakulat igazgatósága, olyan ajánlatot nyújtva számomra, amin egy napot sem akartam gondolkozni. Peppel dolgozni olyan dolog volt, amire már jó ideje vágytam. Tudtam, hogy ezt most nem szalaszthatom el, nem lesz másik lehetőségem. A gyors döntés, hamar lezajló papírügyek miatt a sajtónak ideje sem volt találgatni, még csak szóba se került a szerződtetésem, és ennek kifejezetten örültem. Utánam Lewy-ről még hetekig pletykáltak, szóba hozták új csapatommal, és csak az után vált véglegessé, hogy a BVB őt is elveszítette. Boldog voltam, hogy azt a részét nekem nem kellett átélnem. Nem szerettem hazudni, titkolózni, ezért rögtön be is jelentettük. Ami utána következett, annak viszont a fele sem volt tréfa.

Egy valamit soha nem fogok elviselni, és ez a családom bántalmazása. ÉN döntöttem így, ÉN igazoltam a Bayernbe, ha valakit támadni akarnak, akkor ENGEM vegyenek elő, és ne a szeretteimet bántsák. Sajnos azonban pont ez történt. Reméltem, hogy hamar kidühöngik magukat egy-egy sértő plakáttal, neten keresztül szidalmazó üzenetekben, de nem így volt. Kezdetben igazából nem is zavart, nem érdekelt, hogy mit gondolnak. Én tudom, hogy nem a pénzért költözök Münchenbe, nekem ez éppen elég. Ha eddig a szurkolók ilyennek ismertek meg, akkor nagyon sajnálom, hogy nem tudtam egyenes jellemet nyújtani magamról.

A problémák azonban csőstől jöttek. Mintha dézsából borították volna rám. Először a zaklatások váltak idegesítővé, aztán a sajtó, amely találgatni kezdett, vajon miért igazoltam át. Hát nem teljesen egyértelmű? Ezután a Real Madrid ellen lesérültem, képzeljétek SZÁNDÉKOSAN(!), hogy ne kelljen jövendőbeli csapatom ellen játszanom a döntőben. Minden rosszindulatú megjegyzés ellenére minden energiámat abba fektettem, hogy felépüljek, segíteni tudjam egy ilyen kaliberű meccsen szeretett csapatomat, de ha mindez nem elég hihető indok, akkor magam miatt szerettem volna részt venni a döntőben. Ez egy olyan esemény a karrieremben, amelyiket bármelyik csapattal szívesen csináltam volna végig. Pechemre Münchenben volt az egyik legjobb orvos, aki sokat segíthetett volna a gyógyulásomban, de amint átléptem a városhatárt, megjelentek az újabb pletykák, miszerint én már a Bayernnek szorítok, egyáltalán nem érdekel a Dortmund döntőben való szereplése.

A visszatérés, minden küzdelem ellenére, mégsem sikerült. Felesleges lett volna úgy játszanom, hogy nem tudom magam maximálisan odatenni, így a lelátóról kényszerültem végig nézni a meccset, amelyet aztán a Bayern nyert meg. Igenis szomorú voltam, mert aznap én még a sárgák közé tartoztam, ám ezt senki nem hitte el nekem. Amikor lementem a pályára, hogy a többiekkel együtt megköszönjem a szurkolóknak a támogatást, egyértelműen jelezték, hogy nem tartozom ide. Kívülálló voltam. MÁR nem voltam a Dortmund játékosa, és MÉG nem voltam a Bayerné sem. Nem volt jó érzés.

Ezeket azonban még valahogy csak-csak fel tudtam dolgozni magamban. A legnagyobb problémám a legjobb barátom volt. Marco, aki próbált meggyőzni, hogy ne hagyjam ott a csapatot, és aki sírt, amikor elmondtam, hogy mégis megteszem. Azt nyilatkozta, hogy ez nem fog a barátságunkra kihatni, és nekem is ugyanezt mondta, mégsem így történt. Helyettem másokkal kezdett el beszélgetni a szabadidejében és a pályán is inkább más csapattársakkal lófrált. Egyértelműen jelezte, hogy nem ért velem egyet, hogy haragszik rám.

Ez volt az a pont, amikor végül padlóra kerültem. Pár hét múlva már Münchenbe fogok lakni, távol a legjobb haveromtól, aki jelenleg tojik a fejemre. Nincs alkalmam kihasználni a még kezünkben lévő időt, mert nem akar velem lenni.

(Trina)

- Alszol? – kérdeztem meg a mellettem fekvő fiútól. Nem voltam álmos, ezért nem tudtam elaludni, de nem akartam a barátomat piszkálni, hiszen nagyon jól tudtam, hogy ő viszont fáradt.

- Nem – fordult felém és rátette a kezét a derekamra. – Te miért nem? – érdeklődött, mire megosztottam vele előbbi gondolataimat. Azt nem kellett megkérdezem, hogy ő miért van ébren, hiszen nagyon jól tudtam. Mióta Marco nem foglalkozik vele, eléggé maga alatt van, és rengeteget rágódik azon, vajon helyesen döntött-e, amikor aláírta a szerződést. Hagytam, hogy a derekamnál fogva közelebb húzzon magához, én pedig az arcára simítottam a tenyeremet.

- Ne legyél szomorú, jó? – Nem tudtam már neki mivel segíteni, de bármit megtettem volna azért, hogy ne legyen ilyen lehangolt. A félhomályban láttam, a kezem alatt éreztem, hogy mosolyogni kezd, de tudtam, hogy ez nem valódi, csak az én megnyugtatásomra csinálta.

Már eddig is egymás szájába beszéltünk, de a maradék távolságot is megszüntette, hogy ajkait az enyémhez érinthesse. Eredetileg csak egy pillanatra akarta, de utána hajoltam és meghosszabbítottam közös élvezetünket. Az ujjaival cirógatni kezdte a hátamat, én pedig kezemet az arcáról a tarkójára csúsztattam, és úgy húztam magam fölé. Mindketten nagyon jól tudtuk, hogy ma este nem csak csókolózni fogunk. Keze már nem csak a hátamat simogatta, hanem a hasamat és a melleimet is, a szájával pedig a nyakam kényeztetésére tért át. Mindeközben én sem tétlenkedtem, igyekeztem legalább ugyanannyi helyen bejárni a testét, ahány helyen ő az enyémet. Éreztetni akartam vele, hogy mindig itt leszek vele, hogy számíthat rám, és hogy mennyire nagyon szeretem, ezért minden rezdülésemmel ezt sugalltam felé. Ahogy haladt lefelé a testemen, egyre kevésbé bírtam magammal, úgyhogy fordítottam a helyzeten, és én kerültem felülre. Végig játszottam ugyanazt, amit ő velem, hol halk, hol hangosabb sóhajokat kiváltva belőle, majd amikor ő is elégnek titulálta kezeink és ajkaink érintését, mélyen a szemembe nézve elhelyezkedett a lábaim között. Miközben csípőnk ütemes táncot járt, tovább simogattunk egymás bőrét, és ettől úgy éreztem, mintha mindenhol egyszerre érintene meg, mintha mindenhol ott lenne és körülvenné az egész testemet. Egyikünk sem bírt már magával, ezért nem húztuk tovább az időt, gyorsabb tempóra váltottunk, és kicsivel később összekulcsolt kézzel kapkodtuk a levegőt egymás mellett.

- Szeretlek – nyomott egy puszit a vállamra, aztán a nyakamba fúrta a fejét, és egy perccel később már egyenletes levegővétele arról árulkodott, hogy el is aludt.

- Én is téged, Mario!

Másnap, amint Mario hazament a szüleihez, én átbaktattam Marcoékhoz. Nem tudtam, hogyan fog fogadni, de meg kellett próbálnom kibékítenem őket, mert úgy tűnt, hogy egyedül nem akarják megoldani a problémájukat. Mikor meglátott, meglepődöttség látszott az arcán, de kis hezitálás után beengedett az ajtón, és a felől érdeklődött, hogy miért jöttem. Elmondtam neki, hogy nem értem, miért viselkedik így a szerelmemmel, illetve hogy Mario biztos tiszteletben tartotta volna a döntését fordított helyzetben. Nem akartam kioktatni, hiszen egész jóba voltunk egymással, de most tényleg nem értettem, hogy erre miért van szükség.

- Nem, nem, én nem haragszok – ült le a székre és onnan nézett fel rám gondterhelten. – Nem tudtam, hogy így érzi. Egyszerűen csak rossz, hogy elmegy. Megszoktam, hogy mindig itt volt, egy csomót szórakoztunk együtt, és most, hogy elmegy, már nem lesz így. Beszélhetünk telefonon, de az annyira más. Azért maradtam tőle távol, mert nem akartam letörni a lelkesedését, nem szerettem volna, ha én rontom el az örömét – magyarázta hatalmas karcsapásokkal. Őszintén reméltem, hogy nem most kezd el sírni, mert fogalmam sincs, hogy ilyen helyzetben, mit kellene csinálnom. Marioval más volt, őt sokkal jobban ismertem, tudtam, hogyan kezeljem, ha szomorú, ha hisztis, de ötletem sem volt, mivel lehet megvigasztalni Marcot. – Nagyon fog hiányozni.

- Ezt mondd el neki is, mert nincs vele tisztában – kértem rá, miközben a vállára tettem a kezem. – De minél hamarabb, megígéred? – Kérdésemre egy bólintással felelt, így megöleltük egymást, adtam neki két puszit, majd elégedetten hazaindultam. Most már tényleg mindent megtettem, amit csak lehetett, innentől már csak rajtuk múlik, hogy megbeszélik-e vagy hagyják a semmibe veszni a barátságukat.

(Mario)

Nem sokkal az után, hogy eljöttem a barátnőmtől, Marco hívott fel telefonon, hogy sürgősen beszélni akar velem. Nem tudtam, mit akarhat, de rábólintottam, így röpke fél óra múlva már nála is voltam. Elmesélte, hogy volt egy váratlan vendége, aki elmondta, hogy nagyon csúnyán félreértettük egymást és jó lenne, ha megbeszélnénk ezt az egészet. Nagyon jól tudtam, hogy a váratlan vendég a drága, az általam mindennél jobban szeretett barátnőmet takarja, úgyhogy miután Marcoval rendeztük sorainkat, rögtön elmentem hozzá, hogy megköszönjem neki a közben járást, és hogy van nekem. Ha ő nem lett volna, akkor lehet, hogy Marco elveszítette volna a világ legjobb, legkedvesebb emberét, azaz engem, akinél keresve sem talált volna jobbat.

A táncon keresztül - Költözés

Sziasztok! Hát itt vagyok, itt a rész is. Remélem, ti nem estek majd tőle akkora letargiába, mint én, miközben írtam. Most nem is szaporítanám a szót. A véleményetekre most tényleg nagyon-nagyon-nagyon kíváncsi vagyok, úgyhogy írjátok meg, mit gondoltok.:) Jó olvasást!

Az előző napi megpróbáltatások miatt olyan fáradt voltam, hogy egy moccanás nélkül aludtam végig az éjszakát és a fél délelőttöt is. Mivel nem kellett iskolába mennem, a szüleim sem keltettek fel, hagyták, hogy kipihenjem magam. Mikor ez megtörtént, kénytelen voltam levonulni, hiszen tudtam, hogy hamarosan most már biztos értem jönnének. Nagyon féltem, hogy mit fognak mondani. Nem is a leszidás részétől, az egyáltalán nem érdekelt. Attól féltem, hogy ezzel a beszélgetéssel hivatalossá válik, hogy a házasságuknak vége.

Apát a tévé előtt találtam meg, jó szokásához híven elterpeszkedve feküdt, anya pedig a konyhába tevékenykedett. Mikor rám mosolyogtak, legszívesebben rájuk kiabáltam volna, hogy ne játsszák meg magukat, de inkább csak elhúztam a számat. Rájöttem, hogy jó lenne már, ha túl lennénk ezen a beszélgetésen, bármi is legyen utána. Azonban nem nagyon igyekeztek az összegyűléssel, így kezdtem azt hinni, hogy mégsem fogunk beszélgetni, de aztán apa nagyon sóhajtott, és leültetett maga mellé, erre pedig anya is bejött a nappaliba.

- Én már mindent elmondtam neked a kocsiban tegnap – kezdett is bele apa. – Sajnálom, hogy ennyire rosszul érintett, de én azt gondoltam, hogy vagy már olyan nagylány, hogy fel tudd dolgozni, és úgy látszik sikerült is, mert még mindig itt vagy. – Végigsimított a hajamon, aztán a vállamnál fogva megához húzott.

- Nehogy azt hidd, hogy nem szeretünk. Ez a dolog… ami köztünk van apáddal, nem ellened irányul. Tegnap este sokat beszélgettünk még, hogy mit mondhatnánk. – Úgy tűnt, hogy nem anya lesz az, aki közölni fogja velem a végeredményt, mert hosszú időre csendben maradt. Apa segítette ki.

- Sokáig azt gondoltuk, hogy még helyre tudjuk hozni, de rá kellett jönnünk, hogy nem. Ennek fejében mi meghoztuk a döntésünket. Nem vagyunk miatta boldogak, de be kell ismernünk, hogy nem csinálhatjuk ezt tovább.

- Ha hagynánk ezt a helyzetet eluralkodni, akkor megutálnánk egymást, ezt viszont egyikünk sem akarja. – Egészen idáig megértően és erősen ültem közöttük, de amikor ezt kimondta anya, tudtam, hogy már nincs visszaút. Lefolytak az első könnycseppek.

- Chantelle, elválunk – mondta ki a végszót apa, miközben még szorosabban ölelt magához.

Tudtam, hogy nekik is milyen nehéz lehet, ezért nem akartam teljesen kiborulni. Csak csendben tűrtem, hogy végigfolyjanak a könnyek az arcomon. A másik oldalamon megéreztem anyát, aki szintén átölelt, így valószínűleg utoljára egy családként, egymásba kapaszkodva ültünk. Mikor felnéztem rájuk, láttam, hogy ők is sírnak, így bármilyen nehéz is volt, erőt vettem magamon.

- Tudom, hogy nektek ez így jobb lesz, nem szeretném még jobban megnehezíteni, és hát nem is tudok mit tenni ellene – próbáltam összefüggően beszélni, de a sírásról és a zaklatottságtól ez már azelőtt megbukott, hogy elkezdtem volna. Mondani akartam valami okosat, bíztatót vagy vigasztalót, de semmi sem jutott az eszembe.

- Semmiféleképpen nem szeretnénk rád erőltetni a saját akaratunkat, de én elköltözök. Egyelőre a szüleimhez megyek haza, aztán majd meglátom, hogy alakulnak a dolgok. A te döntésed, hogy kivel maradsz.

Anya bejelentése hidegzuhanyként ért. Az egy dolog, hogy tudtam, hogy veszekednek, számítottam a válásra is, de abba nem gondoltam bele, hogy ez milyen következményeket von maga után. Nem akartam választani közöttük, ezt senki nem kérheti tőlem. Mindkettőjüket ugyanannyira szeretem, nem tudom azt mondani, hogy apával szeretnék élni, illetve az sem, hogy anyával. Márpedig döntenem kellett, és tisztában voltam vele, hogy a választássommal mindenképp meg fogom sérteni valamelyiküket.

Tudtam, hogy hiába gondolkodok majd rajta, nem lesz eredménye, ugyanúgy nem fogom tudni a választ két óra vagy három év után sem, ettől függetlenül arra kértem őket, hogy ne kelljen azonnal választ adnom. Természetesen megértettek.

Mivel nem igazán volt több mondanivalónk, beállt a csend. Ha valaki belépett volna a szobába, rögtön érezte volna a feszültséget a levegőben. Némileg mind a hárman összeszedtük magunkat, letöröltük a könnyeinket, de a felszín mögött biztos voltam benne, hogy hozzám hasonlóan a szüleim is összeomlottak. Szabadulnom kellett ettől a légkörtől, ha egy perccel is tovább maradtam volna, tuti, hogy megfulladtam volna.

Az órára nézve láttam, hogy Louisnak még van egy teljes, remélhetőleg szabad órája az edzése előtt. Személy szerint én az enyémet ma biztos, hogy kihagyom. Az iskola elkezdődésével a délelőtti időpont átkerült délután öt órára, hiszen a suli miatt senki sem ért rá délelőtt, estére viszont szabaddá tettük magunkat. Csakhogy nagyon fontos lenne, ha ott lennék az órán, mert hétvégén van a verseny következő fordulója, amin viszont, ha törik, ha szakad, ott kell lennem és a legjobb formámat kell majd nyújtanom. Egyelőre még nem tudtam, hogy ezt hogyan fogom kivitelezni.

Miután szóltam anyáéknak, hogy átmegyek Louhoz beszélgetni, így is tettem. Féltem, hogy Lisával lesz, de nagy szerencsémre nem így volt. Ám előbb Lukason kellett átjutnom, aki apáék felől érdeklődött. Mivel ki akarták hagyni a vitáikból, kezdetben semmit nem tudott arról, hogy gond van nálunk, tegnap viszont mindenki számára egyértelmű vált, így ők is megtudták. Most viszont nem akartam neki részletes beszámolót tartani, és nem is gondoltam, hogy ez az én feladatom lenne. Majd anya vagy apa elmeséli neki a fejleményeket.

Louisnak azonban rögtön kifakadtam. Amit otthon visszatartottam, az itt kitört belőlem. Nem igazán tudott mit mondani, de nem is volt rá szükség. Tudtam, hogy számíthatok rá, és már ez hatalmas megnyugvás volt, viszont nem akartam, hogy miattam késsen el az edzéséről, ezért nem panaszkodtam neki sokáig.

- Csak segíts dönteni, jó? – könyörögtem neki, hogy ebben se hagyjon egyedül.

- Nem választhatok helyetted – törölte el minden reményemet, ami abban volt, hogy nem nekem kell végig csinálnom. – De ha akarod, írunk listát, átbeszéljük együtt és mindent megteszek, hogy könnyebb legyen.

- Nem lesz könnyebb – motyogtam lemondóan. – Na, menj focizni!

- Te meg táncolni – mosolygott bíztatóan, amíg meg nem ráztam a fejem. Még nem tudta, hogy ki akarom hagyni. – Ellie – húzta el a nevem, ami nem sok jót sejtetett. Visszahúzott az ágyra, hogy ne hagyjam ott. – Egyszer azt mondtad, hogy amíg táncolsz, úgy érzed, nincsenek gondjaid, hogy nincs semmi rossz a világban. A tánc a mentsvárad, emlékszel? Menj el az órádra, jobban leszel!

Igaza volt, de mostanában már az sem volt a régi. Minden hullám az én fejem fölött csapott össze. Andreasszal indult az egész, hogy járni kezdtünk, hogy szakítottunk, hogy kilépett a csapatból, aztán anyáék kezdtek veszekedni, jött a suli és a mostani helyzet. Nem hiszem, hogy még egy valamit el tudtam volna viselni. Nem szerettem hazudni Lounak, de tudtam, hogy amíg nem bólintok, nem fog békén hagyni, ezért úgy tettem, ahogy kívánta, majd egy puszi után hazamentem.

Anyáék beszélgettek, mikor megérkeztem, de nyilvánvalóan megzavartam őket, mert befejezték. Kis hezitálás után odahívtak magukhoz, és mindenféle butasággal kezdték tömni a fejemet. Anya próbált meggyőzni arról, hogy apával kellene maradnom, mert itt a suli, a tánc, a barátaim, de ez hülyeség volt. Anya se lesz sokkal messzebb, ha a nagyszüleimhez megy, ugyanúgy el tudnék járni mindenhová, ahová kell. Az természetesen egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy azért mondja, mert nem akarja, hogy vele lakjak, ennek ellenére mentegetőzni kezdett, amíg le nem nyugtattam, hogy nem értettem félre.

- Úgy volt, hogy az én döntésem, és bár fogalmam sincs, mit csináljak, hagyjátok, hogy lerendezzem ezt az egészet magamban – kértem őket arra, amire a legjobban vágytam. – Nem megyek ma edzésre, ha keresnétek, lent leszek – osztottam meg velük a fontosabb információkat, majd félig megfogadva Lou tanácsát a pincébe mentem, hogy táncoljak.

Pörgős zenét tettem be, hogy először kitombolhassam magam, aztán pedig a versenyre készültem, ha már az órán nem jelentem meg. Eszem ágában sem volt a saját problémáim miatt cserbenhagyni a csapatot, én nem Andreas vagyok. Nem sokkal később észrevettem, hogy csörög a telefonom. A zenétől nem hallottam a csengőhangot, de láttam, hogy világít, így lehalkítottam a zenét és felvettem. Lars érdeklődött aziránt, hogy hol vagyok, mire csak szűkszavúan azt válaszoltam, hogy nem érzem jól magam, és kérjen elnézést helyettem mindenkitől. Nem tudom, hogy elhitte-e, de nem faggatott, mert nem volt ideje, úgyhogy köszönés után bontottuk is a vonalat. Nem igazán voltam éhes, annak ellenére, hogy egész nap egy falatot se ettem, de tudtam, hogy ez így nem lesz jó, úgyhogy felmentem és legalább egy kis fagyit lenyomtam a torkomon.

- A boldogság nagyüzemű kitermelése – állt meg a székem mellett apa mosolyogva. – Én is kapok?

- Nem – húztam arrébb a kelyhet, mielőtt elvette volna.

- Pedig rám férne – ült le velem szembe, miután feladta a fagyim elcsenését. Az asztalra hajtotta a fejét és úgy nézett ki az ablakon a kinti sötétségbe. Nem nyújtott valami kellemes látványt.

- Te akartad így?

Az első perctől fogva érdekelt, hogy ki mondta ki a végszót. Mind a ketten annyira maguk alatt voltak, hogy teljesen értelmetlennek tűnt az egész. Miért adták fel? Egyikükre sem jellemző. Gondolatai annyira elkalandoztak, hogy meg sem hallotta kérdésemet. Láttam, hogy mennyire szomorú, és ettől újra sírni támadt kedvem, az étvágyam, ami amúgy sem volt, pedig elment. Odacsúsztattam neki a tányéromat, adtam egy puszit az arcára, aztán felmentem a szobámba.

Szerencsére annyiból jól időzítettek a hírek közlésével, hogy másnap már hétvége volt, így megint nem kellett iskolába mennem. Egész szombaton csak gondolkoztam, mégsem jutottam semmire. Elmentem a holnapi verseny előtti utolsó próbára, ami szintén nem dobott a hangulatomon. Rossz voltam, sokat rontottam, és biztos voltam benne, hogy tudják, valami nem stimmel velem. Délután Louis állított be, hogy hosszas könyörgés után rávegyen egy mozira. Amíg én kénytelen, kelletlen készülődtem, ő megbeszélte anyával, hogy elmegyünk. Később, mikor hazaértem, rájöttem, hogy ez az egész mozi megtervezett volt, mert anya nem akarta, hogy lássam, ahogy összepakolja a cuccait. Még mindig nem tudtam, hogy kivel szeretnék maradni, és amikor megláttam, hogy anya legtöbb dolga dobozokban van megfogalmazódott egy ötlet a fejemben. Tudtam, hogy butaság, de akkor sem fogok választani közülük.

- Mi lenne, ha egy hetet apával lennék, egy hetet pedig veled? – kérdeztem anyát, bár tudtam, hogy nemleges választ nem fogok elfogadni.

- Nem ingázhatsz ide-oda. Tudom, hogy ez most nehéz, de bárhogy is döntesz, nem fogsz minket elveszíteni.

- De nem akarok választani! Nem kérhettek ilyet! – kiabáltam el magam végül tehetetlenségemben. Apa rögtön a szobában termett, hogy megnézze mi a baj. Lou az ajtóban állt, látszólag kényelmetlenül érezte magát, és szeretett volna minél hamarabb eltűnni innen, de mégsem akart csak úgy lelépni.

- Chantelle, bármilyen nehéz, nekem is és neked is egyaránt, maradj itt apáddal! Ez nem jelenti azt, hogy nem találkozhatunk, ha szükséged van rám, bármikor átjöhetsz, én is jövök majd. De jobb lesz így, hidd el!

Ezután sokáig csendben maradtam, többek között azért, mert nem tudtam, mit mondani, és mert elgondolkoztam. Igaza van, sokkal kényelmesebb lenne itt maradni, de nem akarom, hogy anyát csak akkor lássam, ha elmegyek hozzá, és ez fordítva is fennáll. Ennek ellenére lassan és bizonytalanul bólintottam. Ezzel egyetemben apa szája halvány mosolyra húzódott, anya pedig hozzám lépett, hogy megöleljen.

- Amikor csak akarsz, jöhetsz. Nem leszek messze, tudod – erőltetett mosolyt az arcára, mire újra bólintottam.

- Belemegyek abba, hogy apával lakjak, de nekem is vannak feltételeim – léptem hátrébb immáron határozottan. – A táncórákat, amiket tartok nektek, továbbra is csinálnotok kell. A kedvemért – döntöttem oldalra a fejem.

Nem lepődtem meg, amikor mind a ketten egyszerre vágták rá, hogy oké. Tudták, hogy szükségem van olyan percekre, amikor együtt látom a családomat, és legalább egy kicsit úgy érzek, mintha minden normális lenne.

Sosem éreztem még magam annyira rosszul, mint amikor néztem, ahogy anya kilép az ajtón, és tudtam, hogy már csak a cuccaiért fog visszajönni valamelyik nap. Apa az egyik oldalról karol át, Lou pedig a kezemet fogta, de akkor még az is kevés volt ahhoz, hogy megnyugodjak. Úgy éreztem, mintha anya magával vitte volt a szívem és az életem felét.

Új blog

Sziasztok!

Nem a következő résszel jövök, hanem egy közérdekű közleménnyel. Közös blog írására adtam a fejem, Götze és Reus a főszereplő, de feltűnnek más Bayern játékosok is. Szerintem érdemes benézni. Június 2-től indulunk! Tartsatok velünk!:D

http://doubledatebyus.blogspot.hu/

A táncon keresztül - Elvesztem

Hosszú kihagyás után, újra A táncon keresztüllel jelentkezem. Nem egy vidám rész, de már közeledünk a vége felé. Remélem, elnyerni a tetszéseteket. Jó olvasást! :D

Az új csodafejlécet köszönöm Líviának. A kommentekbe tessék őt is megdicsérni! Nézd mit kapsz, majomka: <3 :)

A következő héten megvettük a tancuccokat, és minden egyéb mást, ami a suliba kellett. Apától természetesen Bayernes füzetet és tollat is kaptam, mondván egy kis reklám nem árt. Nem volt bajom a csapattal, mint minden müncheni születésű ember, szurkoltam nekik, meg hát ugye én játszottam is ott. Nem sokat voltam otthon, mert ki szerettem volna élvezni az utolsó napokat a nyári szünetből. Az időm nagy részét a parkban töltöttem, hol Kimékkel, hol Lou-val, de elmentem például egy Bayern edzésre is a volt csapatomhoz, és anyának is segítettem a cégnél. Apa vidámparkba vitt és fagyival tömött, de a két szülőmmel együtt egy percet se voltam. Nem azért, mert nem akartam, hanem mert lehetetlenség volt. Nem fejeződtek be a viták közöttük, és amikor lehetőségük volt rá, elkerülték egymást. Rettenetesen idegesítő volt, ezért folyamodtam újra a táncórákhoz. Megint kihasználtam, hogy nem mondanak nekem nemet, ha ilyenekről van szó, így esténként újra rendszerré vált a táncolgatás. Tényleg hittem benne, hogy ez majd összehozza őket, és rájönnek, hogy még mindig szeretik egymást.

Louis normális körülmények között is bemutatta nekem Lisát, akiről még mindig az volt a véleményem, hogy nagyon kedves. Ettől függetlenül furcsa volt őket együtt látni. Be kellett vallanom magamnak, hogy féltékeny voltam. Régebben, ha sétáltunk, engem karolt át, most pedig csak felesleges harmadik voltam, aki utánuk kullogott. Idegesített az érzés, mivel nem tudtam hová tenni. Máskor is volt már barátnője, és egyáltalán nem zavart. Talán ez most csak azért van, mert ő Andreas húga. Az érzés azon a napon végig velem maradt, mint egy hű társ. Mondanom sem kell, hogy nem örültem az efféle társaságnak, éppen ezért próbáltam jó mélyen elnyomni magamban. Csakhogy elég nehéz volt úgy, hogy senkinek sem beszélgettem róla.

A suli első napján fáradtan ébredtem fel. Egyáltalán nem volt kedvem iskolába menni, de muszáj volt. Felvettem az ünneplő ruhámat, reggeliztem, és miután mindennel elkészültem elindultam a suliba. Kicsit jó volt látni az osztálytársakat, bár annyira azért nem hiányoztak. Főleg nem az, hogy apa felől érdeklődjenek. Nem szívesen beszéltem most az otthoni helyzetről, mert csak hazudni tudtam volna. Apa jól van, minden rendben. Egyik sem volt igaz. A négy osztályfőnöki órán szinte végig csendben ültem, ami egyáltalán nem volt rám jellemző. Nem csacsogtam sokat, legalábbis nem annyit, mint anya átlagosan, de mindig akadt valaki, akivel beszélgettem, most viszont nem volt kedvem. A családi viták, akármennyire ki akartam őket zárni, rányomták a pecsétet a napjaimra. Szívesen a békülés fejezhet ugrottam volna már, de ember legyen a megmondója, hogy az mikor is következik. Remélem, hogy hamarosan.

Elmondhatatlanul örültem, amikor szabadultam. A fejemet lehajtva igyekeztem a suli bejárata felé, hogy elhagyjam jelenlegi ketrecemet, ámde ha jobban figyeltem volna, nem szaladtam volna bele az iskola második leggazdagabb lányába. Az első én voltam, csak természetesen én soha nem kérkedtem vele, mert nem hiszem, hogy ettől más és jobb lennék a többieknél. Utált engem. Utált, mert gazdagabb voltam nála, mert nem hirdettem és mégis népszerűbb voltam nála. Ha őt ez boldogabbá teszi, akkor egészségére. Én biztos nem leszek senki örömének elrontója. Figyelmen kívül hagytam a beszólását, a vállamat megrántva kikerültem, és végre kiléptem a szabad levegőre, ahol apát szúrtam ki. Pár iskolatársam vette körül, és vidám hangulatban beszélgettek. Komolyan nem tudom, hogy csinálja. Olyan szeretnék lenni, mint ő: nagylelkű és jó színész. Akkor is gondol másokra, ha éppen romokban van, és sosem látják rajta az emberek, ha rosszul érzi magát. Szeretném megtudni, hogy csinálja.

Elkértem a kulcsot, és csevegés helyett inkább beültem a kocsiba. A tankönyveimmel teli táskámat a hátsó ülésre dobtam, legyen csak minél távolabb tőlem. Nem volt kedvem jó arcot vágni a primitív kérdésekhez, a zavart hajcsavargatások, ideges nevetések csak jobban felidegesítettek volna. Apa aggódva nézett felém, bár nem láthatott semmit a sötétített ablakok miatt. Mérgesen töröltem le a kicsorduló könnyeimet, hogy ne lássa meg, de nem jártam túl nagy sikerrel. Ha nem is a sírást, hát a kedvemet rögtön kifogásolta. Nem akartam elmondani neki, hogy már teljesen kikészültem, mert nem tudom, mi lesz vele és anyával, hiszen tudtam, hogy soha sem bocsájtaná meg magának, hogy ennek tesz ki. De nem hagyta, hogy eltereljem a témát, és végül addig faggatott, míg össze-vissza nem kezdtem beszélni, és ki nem böktem szomorúságom okát. Rögtön félreállt a kocsival, leállította a motort, majd felém fordult.

- Őszintének kell lennem, mert megérdemled, hogy téged is tájékoztassunk a fejleményekről. Jogod van tudni arról, hogy mi lesz a jövőben. Anyáddal soha nem gondoltuk volna, hogy egyszer ilyen helyzetben leszünk, de úgy látszik a mi házasságunkat sem kerülte el Erisz (a viszály istennője). Egy ideig azt hittem, ez normális, minden házaspár vitázik néha, de már rájöttem, hogy mi nem csak egyszerűen veszekedünk apróságokon, hanem folyamatosan távolodunk is egymástól. Chantelle, sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de már nem szeretjük úgy egymást, mint régen.

Végre valaki őszinte volt velem. Jó ideje arra vártam, hogy valaki szépítés nélkül tényeket közöljön, hogy tudjam, mire kell számítanom. De az igazság fájdalmas volt… és kínzó.

- Egyedül szeretnék hazamenni – jelentettem ki érzelemmentes hangon, majd kiszálltam a kocsiból.

Hangom bármennyire is jól leplezte feldúltságom, belül úgy éreztem, összeszakadok. Nagyokat szipogva indultam el az ellenkező irányba. Egyáltalán nem akartam hazamenni. Talán nem így kellett volna fogadnom apa őszinteségét, bár nem hiszem, hogy más sokkal jobban reagált volna. Szerencsém volt, amiért nem jött utánam, és hagyta, hogy magamban találjam meg a válaszokat. Visszanézve még láttam, ahogy nagy gázzal befordul a sarkon, majd eltűnik a házak fala mögött.

Hosszas kóválygás után a parkban kötöttem ki, ahol leültem a legközelebbi padra. Az ünneplőcipőm feltörte a sarkamat, ezért már a járás is fájdalmat okozott. Nem volt elég bajom, még ennek is kínoznia kell egy kicsit. A park teljesen üres volt, úgyhogy az utónyári melegben, egyedül és csendben gondolkozhattam, mit kellene tennem. Nagyon jól tudtam, hogy nincs semmi, amivel segíthetnék. Pillanatokon belül rájöttem, hogy tehetetlen vagyok, így elemi erővel tört rám a düh. Levettem a lábamról a cipőmet, hogy mérgesen egy fa törzsének hajíthassam. Hangos csattanással ütődött a növénynek, majd a kavicsok közé hullott. Úgy éreztem, mintha a családom is így bukna el. Az eddig csak éppen, hogy utat törő könnyeim patakokban kezdett folyni, és képtelen voltam elállítani.

Az egyedül töltött órákban minden átfutott már az agyamon. Lemondtam arról, hogy én fogom helyrehozni a házasságukat, mert pontosan tudtam, hogy ők maguk is mindent megtettek ennek érdekében, és ha ők képtelen voltak rá, akkor én sem tehetek majd csodát. Ám újabb gondolataim cseppet sem voltak vidámabbak. Kérdések ezrei cikáztak át a fejemen. Ha nem szeretik egymás, vajon szétköltöznek? El fognak válni?

Mire besötétedett, rájöttem, hogy hiba volt egyedül maradnom. Így csak még jobban maga alá terített a kétségbeesés, és senki nem rángatott vissza a szakadék széléről. A szemeim és a lábaim fájtak, és nem tudtam, hogy fogok hazajutni. A sírástól és az elkeseredéstől annyi erő sem volt a végtagjaimban, hogy felálljak, nem hogy hazáig sétáljak, úgyhogy inkább továbbra is mozdulatlanul ültem a padon.

Beszélgetni akartam valakivel, de valaki olyannal, aki nem ismer sem engem, sem a családomat, ám ez esélytelen volt. Ilyen embert nem fogok ezen a környéken találni.

A hátam mögött a kavicsok visító hangot kiadva egymáshoz súrlódtak, mire ijedtem néztem hátra, hogy a sötétben kivegyem a közeledő ember alakját.

Bastian szemszög:

Tudtam, hogy hagynom kell, hogy helyrerakja magában a dolgokat, de aggódtam a lányom miatt. Egyértelmű volt, hogy nem fog egyből hazajönni, de reméltem, hogy csak egy kis kerülőt tesz. Ahelyett, hogy utánamentem volna, inkább beindítottam a motort, és hazahajtottam. Nikki meglepődve vette tudomásul, hogy egyedül érkeztem meg. Rögtön tudtam, hogy újabb veszekedés elé nézünk. Megbeszéltük, hogy nem terheljük Chantelle-t a dolgainkkal, én mégis megtettem.

- Arra kértelek, hogy… - támadt nekem rögtön.

- Tudom. Pontosan tudom, hogy mit beszéltünk meg. – Oké, talán én sem a legszebb stílusban beszéltem vele, de mostanában már a jelenlététől is ideges lettem. Bármennyire is akartam, egyszerűen nem tudtam normálisan hozzászólni. – De teljesen mindegy, hogy mit mondunk neki, és mit nem. Nem hülye, látja, érzi és tudja is, hogy ezek már nem csak hajba kapások. Joga van tudni, hogy mi a helyzet.

- Joga van, joga van. Állandóan ezt hajtogatod, aztán nézd meg mit értél el vele. De tudjuk, Bastian Schweinsteiger mindig jól dönt, soha nem hibázik. – Nem értettem, hogy mire fel kezdett el gúnyolódni, de pillanatok alatt felhúzott vele.

- Képzeld el, szoktam hibázni. Például akkor, amikor megkértem a kezedet. – Gondolkodás nélkül vágtam a fejéhez a szavakat. Nem tudom, miért mondtam. Soha nem bántam meg, hogy így döntöttem, még akkor se, ha ennek a kapcsolatnak vége szakad. Láttam, hogy könnybe lábad a szeme, nyel egy nagyot, de egy szót sem szólt. Mérgesen néztünk egymásra, azzal a különbséggel, hogy én már nem rá voltam mérges, hanem magamra… és a büszkeségemre, ami nem hagyta, hogy bocsánatot kérjek az előbbi kijelentésért.

Chantelle a délután folyamán nem jött haza, ezért hét órakor telefonálgatni kezdtünk, ugyanis a lányomat sehol sem lehetett elérni. Pedig tudom, hogy nála volt telefonja, amikor kiszállt a kocsiból, ott fogta a kezében. Louisnál kezdtük a keresgélést, de nem volt ott, sőt, egyáltalán nem is hallott felőle ma. Nikki felhívta a szüleit, hátha odament, de ott is csak Chantelle-mentes övezetbe ütköztünk. Keresés közben megállás nélkül kiabáltunk egymással, mert engem okolt lányunk eltűnéséért, úgyhogy úgy döntöttünk, külön kocsiba ültünk és két irányba indulunk el. Lukasék rögtön csatlakoztak a kereséshez, de ahogy mi se, úgy ők se tudták, hogy merre induljanak. Vicces volt, mert a nagy káoszban a felnőttek között is a legfelnőttebb Louis volt. Mindenkit nyugtatgatott, és végül ő osztotta ki az útvonalakat is, hogy ki, merre kutasson. Ő maga gyalog, egyedül indult útnak.

Chantelle szemszög:

Az alak gyorsan közeledett, de még mindig csak a körvonalait láttam, így pánikba estem. Nem kellene ilyen későn az utcán lennem, ráadásul egyedül. A telefonom után akartam nyúlni, de nem találtam. A fenébe, valahol elhagytam.

- Chantelle – szólított az alak a nevemen, aminek hatására rögtön kiengedtem az eddig benntartott levegőt. Lou volt az, biztonságban vagyok. – Mit csinálsz itt? Miért nem mentél haza? A szüleid nagyon aggódnak. – Válaszolni akartam, de képtelen voltam rá. Tudtam, hogyha megszólalok, újra sírni kezdek. – Jól vagy?

Miután megráztam a fejem, átölelt, így akármennyire is próbáltam visszatartani a sírást, megint zokogni kezdtem. Egészen addig szorított magához, amíg le nem nyugodtam, utána viszont kérdezősködni kezdett. Özönlöttek belőlem a szavak, az első vitától a legnagyobb veszekedésig mindent elmeséltem neki, és bár ő ismert engem is, a családomat is, sokkal jobb volt, hogy nem egyedül vagyok.

A beszámolóm után várnom kellett egy picit, mert telefonált a szüleinknek, hogy megvagyok, de aztán visszafordult hozzám, és bíztatni kezdett, hogy biztos csak rossz időszakon mennek át anyáék, és majd megbeszélik.

- Azt mondta, hogy már nem szeretik egymást. Ez nem olyannak tűnik, amit még rendbe lehet hozni. – Láttam rajta, hogy nem igazán tud erre mit válaszolni, ezért inkább javasolta, hogy induljunk haza, mert holnap iskola van. – Köszönöm, hogy emlékeztetsz rá, nincs elég nyűgöm – morogtam az orrom alatt, aztán mikor leléptem a földre felkiáltottam. Elfelejtettem, hogy nincs rajtam a cipőm, és az éles kavicsok mélyen a talpamba nyomódtak.

A telefon világításával kezdte megkeresni a lábbelimet, miközben valamit motyogott az orra alatt. Szerintem velem és az épelméjűségemmel lehetett kapcsolatban.

Podolski nyomozó hamarosan megtalálta a cipőmet, úgyhogy sziszegve felvettem, de amint betonra értünk, le kellett vegyem, mert rettenetesen fájt benne a lábam. Ezzel csak az volt a baj, hogy sötét volt, nem láttam az utat, és félő volt, hogy üvegbe lépek. Bíztam a szerencsémben, bár a mostani helyzetemet tekintve, ez volt az utolsó, amibe reményt fektethettem.

- Köszönöm, hogy hazahoztál, meghallgattál és minden egyéb – öleltem még egyszer magamhoz, mielőtt a szüleink megjelentek a kapuba. Mindannyian mérgesek voltak, de örültek, hogy előkerültem.

- Szívesen, de máskor inkább ne forduljon elő, hogy eltűnsz. Itt vagyok, ha kellek, gyere át, és ha szeretnéd, elbújtatlak az egész világ elől.

- Nem tudom, mivel érdemeltelek ki – nyomtam mosolygós puszit az arca jobb oldalára, aztán anya és apa között besétáltam a házba.

Odabent rám parancsoltak, hogy menjek el fürdeni, és feküdjek le aludni, viszont szolgáltak egy jó hírrel is: holnap nem kell iskolába mennem. Helyette elbeszélgetnek velem, gondolom, nem arról, hogy mi legyen az ebéd.

Mióta Louis megjelent a parkban, sokkal jobb kedvem volt. Pozitívabban vártam a holnapi napot is, és talán újra bízni kezdtem benne, hogy minden helyrejöhet. Csak azt nem tudtam egyelőre eldönteni, hogy Louis jelenléte vált ki belőlem mostanában ilyeneket, vagy csak a holnapi iskolamentes napnak örültem ennyire.