Az új csodafejlécet köszönöm Líviának. A kommentekbe tessék őt is megdicsérni! Nézd mit kapsz, majomka: <3 :)
A
következő héten megvettük a tancuccokat, és minden egyéb mást, ami a suliba
kellett. Apától természetesen Bayernes füzetet és tollat is kaptam, mondván egy
kis reklám nem árt. Nem volt bajom a csapattal, mint minden müncheni születésű
ember, szurkoltam nekik, meg hát ugye én játszottam is ott. Nem sokat voltam
otthon, mert ki szerettem volna élvezni az utolsó napokat a nyári szünetből. Az
időm nagy részét a parkban töltöttem, hol Kimékkel, hol Lou-val, de elmentem
például egy Bayern edzésre is a volt csapatomhoz, és anyának is segítettem a
cégnél. Apa vidámparkba vitt és fagyival tömött, de a két szülőmmel együtt egy
percet se voltam. Nem azért, mert nem akartam, hanem mert lehetetlenség volt.
Nem fejeződtek be a viták közöttük, és amikor lehetőségük volt rá, elkerülték
egymást. Rettenetesen idegesítő volt, ezért folyamodtam újra a táncórákhoz.
Megint kihasználtam, hogy nem mondanak nekem nemet, ha ilyenekről van szó, így
esténként újra rendszerré vált a táncolgatás. Tényleg hittem benne, hogy ez
majd összehozza őket, és rájönnek, hogy még mindig szeretik egymást.
Louis
normális körülmények között is bemutatta nekem Lisát, akiről még mindig az volt
a véleményem, hogy nagyon kedves. Ettől függetlenül furcsa volt őket együtt
látni. Be kellett vallanom magamnak, hogy féltékeny voltam. Régebben, ha
sétáltunk, engem karolt át, most pedig csak felesleges harmadik voltam, aki
utánuk kullogott. Idegesített az érzés, mivel nem tudtam hová tenni. Máskor is
volt már barátnője, és egyáltalán nem zavart. Talán ez most csak azért van,
mert ő Andreas húga. Az érzés azon a napon végig velem maradt, mint egy hű
társ. Mondanom sem kell, hogy nem örültem az efféle társaságnak, éppen ezért
próbáltam jó mélyen elnyomni magamban. Csakhogy elég nehéz volt úgy, hogy
senkinek sem beszélgettem róla.
A
suli első napján fáradtan ébredtem fel. Egyáltalán nem volt kedvem iskolába
menni, de muszáj volt. Felvettem az ünneplő ruhámat, reggeliztem, és miután
mindennel elkészültem elindultam a suliba. Kicsit jó volt látni az
osztálytársakat, bár annyira azért nem hiányoztak. Főleg nem az, hogy apa felől
érdeklődjenek. Nem szívesen beszéltem most az otthoni helyzetről, mert csak
hazudni tudtam volna. Apa jól van, minden
rendben. Egyik sem volt igaz. A négy osztályfőnöki órán szinte végig
csendben ültem, ami egyáltalán nem volt rám jellemző. Nem csacsogtam sokat,
legalábbis nem annyit, mint anya átlagosan, de mindig akadt valaki, akivel
beszélgettem, most viszont nem volt kedvem. A családi viták, akármennyire ki
akartam őket zárni, rányomták a pecsétet a napjaimra. Szívesen a békülés
fejezhet ugrottam volna már, de ember legyen a megmondója, hogy az mikor is
következik. Remélem, hogy hamarosan.
Elmondhatatlanul
örültem, amikor szabadultam. A fejemet lehajtva igyekeztem a suli bejárata
felé, hogy elhagyjam jelenlegi ketrecemet, ámde ha jobban figyeltem volna, nem
szaladtam volna bele az iskola második leggazdagabb lányába. Az első én voltam,
csak természetesen én soha nem kérkedtem vele, mert nem hiszem, hogy ettől más
és jobb lennék a többieknél. Utált engem. Utált, mert gazdagabb voltam nála,
mert nem hirdettem és mégis népszerűbb voltam nála. Ha őt ez boldogabbá teszi,
akkor egészségére. Én biztos nem leszek senki örömének elrontója. Figyelmen
kívül hagytam a beszólását, a vállamat megrántva kikerültem, és végre kiléptem
a szabad levegőre, ahol apát szúrtam ki. Pár iskolatársam vette körül, és vidám
hangulatban beszélgettek. Komolyan nem tudom, hogy csinálja. Olyan szeretnék
lenni, mint ő: nagylelkű és jó színész. Akkor is gondol másokra, ha éppen
romokban van, és sosem látják rajta az emberek, ha rosszul érzi magát.
Szeretném megtudni, hogy csinálja.
Elkértem
a kulcsot, és csevegés helyett inkább beültem a kocsiba. A tankönyveimmel teli
táskámat a hátsó ülésre dobtam, legyen csak minél távolabb tőlem. Nem volt
kedvem jó arcot vágni a primitív kérdésekhez, a zavart hajcsavargatások, ideges
nevetések csak jobban felidegesítettek volna. Apa aggódva nézett felém, bár nem
láthatott semmit a sötétített ablakok miatt. Mérgesen töröltem le a kicsorduló
könnyeimet, hogy ne lássa meg, de nem jártam túl nagy sikerrel. Ha nem is a
sírást, hát a kedvemet rögtön kifogásolta. Nem akartam elmondani neki, hogy már
teljesen kikészültem, mert nem tudom, mi lesz vele és anyával, hiszen tudtam,
hogy soha sem bocsájtaná meg magának, hogy ennek tesz ki. De nem hagyta, hogy
eltereljem a témát, és végül addig faggatott, míg össze-vissza nem kezdtem
beszélni, és ki nem böktem szomorúságom okát. Rögtön félreállt a kocsival,
leállította a motort, majd felém fordult.
-
Őszintének kell lennem, mert megérdemled, hogy téged is tájékoztassunk a
fejleményekről. Jogod van tudni arról, hogy mi lesz a jövőben. Anyáddal soha
nem gondoltuk volna, hogy egyszer ilyen helyzetben leszünk, de úgy látszik a mi
házasságunkat sem kerülte el Erisz (a viszály istennője). Egy ideig azt hittem,
ez normális, minden házaspár vitázik néha, de már rájöttem, hogy mi nem csak
egyszerűen veszekedünk apróságokon, hanem folyamatosan távolodunk is egymástól.
Chantelle, sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de már nem szeretjük úgy egymást,
mint régen.
Végre
valaki őszinte volt velem. Jó ideje arra vártam, hogy valaki szépítés nélkül tényeket
közöljön, hogy tudjam, mire kell számítanom. De az igazság fájdalmas volt… és
kínzó.
-
Egyedül szeretnék hazamenni – jelentettem ki érzelemmentes hangon, majd
kiszálltam a kocsiból.
Hangom
bármennyire is jól leplezte feldúltságom, belül úgy éreztem, összeszakadok.
Nagyokat szipogva indultam el az ellenkező irányba. Egyáltalán nem akartam
hazamenni. Talán nem így kellett volna fogadnom apa őszinteségét, bár nem
hiszem, hogy más sokkal jobban reagált volna. Szerencsém volt, amiért nem jött
utánam, és hagyta, hogy magamban találjam meg a válaszokat. Visszanézve még
láttam, ahogy nagy gázzal befordul a sarkon, majd eltűnik a házak fala mögött.
Hosszas
kóválygás után a parkban kötöttem ki, ahol leültem a legközelebbi padra. Az
ünneplőcipőm feltörte a sarkamat, ezért már a járás is fájdalmat okozott. Nem
volt elég bajom, még ennek is kínoznia kell egy kicsit. A park teljesen üres
volt, úgyhogy az utónyári melegben, egyedül és csendben gondolkozhattam, mit
kellene tennem. Nagyon jól tudtam, hogy nincs semmi, amivel segíthetnék.
Pillanatokon belül rájöttem, hogy tehetetlen vagyok, így elemi erővel tört rám
a düh. Levettem a lábamról a cipőmet, hogy mérgesen egy fa törzsének
hajíthassam. Hangos csattanással ütődött a növénynek, majd a kavicsok közé
hullott. Úgy éreztem, mintha a családom is így bukna el. Az eddig csak éppen,
hogy utat törő könnyeim patakokban kezdett folyni, és képtelen voltam
elállítani.
Az
egyedül töltött órákban minden átfutott már az agyamon. Lemondtam arról, hogy
én fogom helyrehozni a házasságukat, mert pontosan tudtam, hogy ők maguk is
mindent megtettek ennek érdekében, és ha ők képtelen voltak rá, akkor én sem
tehetek majd csodát. Ám újabb gondolataim cseppet sem voltak vidámabbak.
Kérdések ezrei cikáztak át a fejemen. Ha nem szeretik egymás, vajon
szétköltöznek? El fognak válni?
Mire
besötétedett, rájöttem, hogy hiba volt egyedül maradnom. Így csak még jobban
maga alá terített a kétségbeesés, és senki nem rángatott vissza a szakadék
széléről. A szemeim és a lábaim fájtak, és nem tudtam, hogy fogok hazajutni. A
sírástól és az elkeseredéstől annyi erő sem volt a végtagjaimban, hogy felálljak,
nem hogy hazáig sétáljak, úgyhogy inkább továbbra is mozdulatlanul ültem a
padon.
Beszélgetni
akartam valakivel, de valaki olyannal, aki nem ismer sem engem, sem a
családomat, ám ez esélytelen volt. Ilyen embert nem fogok ezen a környéken
találni.
A
hátam mögött a kavicsok visító hangot kiadva egymáshoz súrlódtak, mire ijedtem
néztem hátra, hogy a sötétben kivegyem a közeledő ember alakját.
Bastian
szemszög:
Tudtam,
hogy hagynom kell, hogy helyrerakja magában a dolgokat, de aggódtam a lányom
miatt. Egyértelmű volt, hogy nem fog egyből hazajönni, de reméltem, hogy csak
egy kis kerülőt tesz. Ahelyett, hogy utánamentem volna, inkább beindítottam a
motort, és hazahajtottam. Nikki meglepődve vette tudomásul, hogy egyedül
érkeztem meg. Rögtön tudtam, hogy újabb veszekedés elé nézünk. Megbeszéltük,
hogy nem terheljük Chantelle-t a dolgainkkal, én mégis megtettem.
-
Arra kértelek, hogy… - támadt nekem rögtön.
-
Tudom. Pontosan tudom, hogy mit beszéltünk meg. – Oké, talán én sem a legszebb
stílusban beszéltem vele, de mostanában már a jelenlététől is ideges lettem.
Bármennyire is akartam, egyszerűen nem tudtam normálisan hozzászólni. – De
teljesen mindegy, hogy mit mondunk neki, és mit nem. Nem hülye, látja, érzi és
tudja is, hogy ezek már nem csak hajba kapások. Joga van tudni, hogy mi a
helyzet.
-
Joga van, joga van. Állandóan ezt hajtogatod, aztán nézd meg mit értél el vele.
De tudjuk, Bastian Schweinsteiger mindig jól dönt, soha nem hibázik. – Nem értettem,
hogy mire fel kezdett el gúnyolódni, de pillanatok alatt felhúzott vele.
-
Képzeld el, szoktam hibázni. Például akkor, amikor megkértem a kezedet. –
Gondolkodás nélkül vágtam a fejéhez a szavakat. Nem tudom, miért mondtam. Soha
nem bántam meg, hogy így döntöttem, még akkor se, ha ennek a kapcsolatnak vége
szakad. Láttam, hogy könnybe lábad a szeme, nyel egy nagyot, de egy szót sem
szólt. Mérgesen néztünk egymásra, azzal a különbséggel, hogy én már nem rá voltam
mérges, hanem magamra… és a büszkeségemre, ami nem hagyta, hogy bocsánatot
kérjek az előbbi kijelentésért.
Chantelle
a délután folyamán nem jött haza, ezért hét órakor telefonálgatni kezdtünk,
ugyanis a lányomat sehol sem lehetett elérni. Pedig tudom, hogy nála volt
telefonja, amikor kiszállt a kocsiból, ott fogta a kezében. Louisnál kezdtük a
keresgélést, de nem volt ott, sőt, egyáltalán nem is hallott felőle ma. Nikki
felhívta a szüleit, hátha odament, de ott is csak Chantelle-mentes övezetbe
ütköztünk. Keresés közben megállás nélkül kiabáltunk egymással, mert engem
okolt lányunk eltűnéséért, úgyhogy úgy döntöttünk, külön kocsiba ültünk és két irányba
indulunk el. Lukasék rögtön csatlakoztak a kereséshez, de ahogy mi se, úgy ők
se tudták, hogy merre induljanak. Vicces volt, mert a nagy káoszban a felnőttek
között is a legfelnőttebb Louis volt. Mindenkit nyugtatgatott, és végül ő
osztotta ki az útvonalakat is, hogy ki, merre kutasson. Ő maga gyalog, egyedül
indult útnak.
Chantelle
szemszög:
Az
alak gyorsan közeledett, de még mindig csak a körvonalait láttam, így pánikba
estem. Nem kellene ilyen későn az utcán lennem, ráadásul egyedül. A telefonom
után akartam nyúlni, de nem találtam. A fenébe, valahol elhagytam.
-
Chantelle – szólított az alak a nevemen, aminek hatására rögtön kiengedtem az
eddig benntartott levegőt. Lou volt az, biztonságban vagyok. – Mit csinálsz
itt? Miért nem mentél haza? A szüleid nagyon aggódnak. – Válaszolni akartam, de
képtelen voltam rá. Tudtam, hogyha megszólalok, újra sírni kezdek. – Jól vagy?
Miután
megráztam a fejem, átölelt, így akármennyire is próbáltam visszatartani a
sírást, megint zokogni kezdtem. Egészen addig szorított magához, amíg le nem
nyugodtam, utána viszont kérdezősködni kezdett. Özönlöttek belőlem a szavak, az
első vitától a legnagyobb veszekedésig mindent elmeséltem neki, és bár ő ismert
engem is, a családomat is, sokkal jobb volt, hogy nem egyedül vagyok.
A
beszámolóm után várnom kellett egy picit, mert telefonált a szüleinknek, hogy
megvagyok, de aztán visszafordult hozzám, és bíztatni kezdett, hogy biztos csak
rossz időszakon mennek át anyáék, és majd megbeszélik.
-
Azt mondta, hogy már nem szeretik egymást. Ez nem olyannak tűnik, amit még rendbe
lehet hozni. – Láttam rajta, hogy nem igazán tud erre mit válaszolni, ezért
inkább javasolta, hogy induljunk haza, mert holnap iskola van. – Köszönöm, hogy
emlékeztetsz rá, nincs elég nyűgöm – morogtam az orrom alatt, aztán mikor
leléptem a földre felkiáltottam. Elfelejtettem, hogy nincs rajtam a cipőm, és
az éles kavicsok mélyen a talpamba nyomódtak.
A
telefon világításával kezdte megkeresni a lábbelimet, miközben valamit
motyogott az orra alatt. Szerintem velem és az épelméjűségemmel lehetett
kapcsolatban.
Podolski
nyomozó hamarosan megtalálta a cipőmet, úgyhogy sziszegve felvettem, de amint
betonra értünk, le kellett vegyem, mert rettenetesen fájt benne a lábam. Ezzel
csak az volt a baj, hogy sötét volt, nem láttam az utat, és félő volt, hogy
üvegbe lépek. Bíztam a szerencsémben, bár a mostani helyzetemet tekintve, ez
volt az utolsó, amibe reményt fektethettem.
-
Köszönöm, hogy hazahoztál, meghallgattál és minden egyéb – öleltem még egyszer
magamhoz, mielőtt a szüleink megjelentek a kapuba. Mindannyian mérgesek voltak,
de örültek, hogy előkerültem.
-
Szívesen, de máskor inkább ne forduljon elő, hogy eltűnsz. Itt vagyok, ha
kellek, gyere át, és ha szeretnéd, elbújtatlak az egész világ elől.
-
Nem tudom, mivel érdemeltelek ki – nyomtam mosolygós puszit az arca jobb
oldalára, aztán anya és apa között besétáltam a házba.
Odabent
rám parancsoltak, hogy menjek el fürdeni, és feküdjek le aludni, viszont
szolgáltak egy jó hírrel is: holnap nem kell iskolába mennem. Helyette
elbeszélgetnek velem, gondolom, nem arról, hogy mi legyen az ebéd.
Mióta
Louis megjelent a parkban, sokkal jobb kedvem volt. Pozitívabban vártam a
holnapi napot is, és talán újra bízni kezdtem benne, hogy minden helyrejöhet.
Csak azt nem tudtam egyelőre eldönteni, hogy Louis jelenléte vált ki belőlem
mostanában ilyeneket, vagy csak a holnapi iskolamentes napnak örültem ennyire.
Szióka!:)
VálaszTörlésKépzeld, felém is jártak azok a fránya madarak, de legalább eszembe juttaták, hogy akartam Neked írni!!! :)))
Mint tudod ezt a részt felületesen olvastam, de nem tanulás, hanem pubba indulás okán, szóval nekiesek megint. :)
Már a második mondtadért oda voltam. xD Basti drága nekem is vehetne Bayernes cuccokat! :)))
Emlékszem, hogy pénteken a Kiméket Kimiéknek olvastam. xD Csak néztem, hogy mi van???
Chantellenek, ugye nem csak annyi a baja a csajszival, hogy Andy tesója? *.*
Ajj, Basti meg Nikki. :((( Szerintem jól döntött azzal, hogy elmondta az igazat. Nem kislány már, hogy mindent el kelljen titkolni előle. Persze hidegzuhanyként érte, de akkor is jobb, ha tud róla.
"Podolski nyomozó hamarosan megtalálta a cipőmet." ez nagyon tetszett. :D
Egyértelműen Louis jelenléte! :))
Na, ennyi voltam mára! Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi lesz Basti és Nikki házasságával! Ne meg várom a fejleményeket Chantelle és Lou között! :)))
Ölel, puszil, meg (majdnem) minden egyéb, amit szertnél: Kori
Szia!
VálaszTörlésHát ezek a madaracskáák:DD mivel jöttél komizni, nem is olyan frányák:DD
Jaa, bayernes cuccokat én is szívesen fogadok, egy segélyszolgálat keretében küldhetne nekem valamit xDDD
Haha, képzeld, mikor olvastam át, akk én is Kimiéknek olvastam, és én is néztem, hogy került bele Kimi, de aztán rájöttem. xDDD
Chantelle sok baja, egyelőre nem tudja, hogy melyik honnan ered, de mindenre rá fog jönni:)
Örülök, hogy tetszett.:) Igyekszem a kövi résszel, de tudod, most egy másik projekttel voltam elfoglalva;):DD
Csak majdnem? nahát... xDD elvégre "mi már csókolóztunk" xDD (a sztoridban tudod xDDD)
Thanks for your comment:D (itt is egy kis angol xD)
Sziaa:)
N.