Háttérmunka

Sziasztok!

Aki járt a facebookos oldalon, az már tudja, hogy egy darabig még nem tudok az ATK-val foglalkozni, mert tönkrement a laptopom, illetve azt is, hogy ma egy szösszenettel jelentkezem, aminek ugyan nem sok értelme van, de mivel mi nagyon szeretjük az irodalmat, magyarázzuk bele, hogy ez a "mű" azt szeretné bemutatni, hogy a rajongók mennyivel többet látnak bele egy amúgy teljesen ártatlan mozdulatba, mint ami valójában benne van. Külön ajánlom Eszternek, Korinak és Líviának, akik már jó régóta rágják a fülemet egy bizonyos részért:P

Még mindig nem tudom, hogy mikor fogok tudni írni, egyelőre viszont itt van ez, és ne felejtsétek, hogy VASÁRNAP jön a DOUBLE DATE! Tessék olvasniii és véleményezni:D

(Mario)

Már egy hónapja, hogy mindenki számára nyilvánvalóvá vált, a közvetkező szezont a Bayern csapattagjaként kezdem meg. Amikor hivatalossá vált, hogy a 13/14-es idényben Pep Guardiola lesz az edző, érdeklődtem a klub iránt. Előtte talán sose fordult meg a fejembe, hogy piros mezt húzzak csodálatos felsőtestemre, de akkor komolyan elgondolkoztam. Nem sokkal ezután fel is keresett a müncheni alakulat igazgatósága, olyan ajánlatot nyújtva számomra, amin egy napot sem akartam gondolkozni. Peppel dolgozni olyan dolog volt, amire már jó ideje vágytam. Tudtam, hogy ezt most nem szalaszthatom el, nem lesz másik lehetőségem. A gyors döntés, hamar lezajló papírügyek miatt a sajtónak ideje sem volt találgatni, még csak szóba se került a szerződtetésem, és ennek kifejezetten örültem. Utánam Lewy-ről még hetekig pletykáltak, szóba hozták új csapatommal, és csak az után vált véglegessé, hogy a BVB őt is elveszítette. Boldog voltam, hogy azt a részét nekem nem kellett átélnem. Nem szerettem hazudni, titkolózni, ezért rögtön be is jelentettük. Ami utána következett, annak viszont a fele sem volt tréfa.

Egy valamit soha nem fogok elviselni, és ez a családom bántalmazása. ÉN döntöttem így, ÉN igazoltam a Bayernbe, ha valakit támadni akarnak, akkor ENGEM vegyenek elő, és ne a szeretteimet bántsák. Sajnos azonban pont ez történt. Reméltem, hogy hamar kidühöngik magukat egy-egy sértő plakáttal, neten keresztül szidalmazó üzenetekben, de nem így volt. Kezdetben igazából nem is zavart, nem érdekelt, hogy mit gondolnak. Én tudom, hogy nem a pénzért költözök Münchenbe, nekem ez éppen elég. Ha eddig a szurkolók ilyennek ismertek meg, akkor nagyon sajnálom, hogy nem tudtam egyenes jellemet nyújtani magamról.

A problémák azonban csőstől jöttek. Mintha dézsából borították volna rám. Először a zaklatások váltak idegesítővé, aztán a sajtó, amely találgatni kezdett, vajon miért igazoltam át. Hát nem teljesen egyértelmű? Ezután a Real Madrid ellen lesérültem, képzeljétek SZÁNDÉKOSAN(!), hogy ne kelljen jövendőbeli csapatom ellen játszanom a döntőben. Minden rosszindulatú megjegyzés ellenére minden energiámat abba fektettem, hogy felépüljek, segíteni tudjam egy ilyen kaliberű meccsen szeretett csapatomat, de ha mindez nem elég hihető indok, akkor magam miatt szerettem volna részt venni a döntőben. Ez egy olyan esemény a karrieremben, amelyiket bármelyik csapattal szívesen csináltam volna végig. Pechemre Münchenben volt az egyik legjobb orvos, aki sokat segíthetett volna a gyógyulásomban, de amint átléptem a városhatárt, megjelentek az újabb pletykák, miszerint én már a Bayernnek szorítok, egyáltalán nem érdekel a Dortmund döntőben való szereplése.

A visszatérés, minden küzdelem ellenére, mégsem sikerült. Felesleges lett volna úgy játszanom, hogy nem tudom magam maximálisan odatenni, így a lelátóról kényszerültem végig nézni a meccset, amelyet aztán a Bayern nyert meg. Igenis szomorú voltam, mert aznap én még a sárgák közé tartoztam, ám ezt senki nem hitte el nekem. Amikor lementem a pályára, hogy a többiekkel együtt megköszönjem a szurkolóknak a támogatást, egyértelműen jelezték, hogy nem tartozom ide. Kívülálló voltam. MÁR nem voltam a Dortmund játékosa, és MÉG nem voltam a Bayerné sem. Nem volt jó érzés.

Ezeket azonban még valahogy csak-csak fel tudtam dolgozni magamban. A legnagyobb problémám a legjobb barátom volt. Marco, aki próbált meggyőzni, hogy ne hagyjam ott a csapatot, és aki sírt, amikor elmondtam, hogy mégis megteszem. Azt nyilatkozta, hogy ez nem fog a barátságunkra kihatni, és nekem is ugyanezt mondta, mégsem így történt. Helyettem másokkal kezdett el beszélgetni a szabadidejében és a pályán is inkább más csapattársakkal lófrált. Egyértelműen jelezte, hogy nem ért velem egyet, hogy haragszik rám.

Ez volt az a pont, amikor végül padlóra kerültem. Pár hét múlva már Münchenbe fogok lakni, távol a legjobb haveromtól, aki jelenleg tojik a fejemre. Nincs alkalmam kihasználni a még kezünkben lévő időt, mert nem akar velem lenni.

(Trina)

- Alszol? – kérdeztem meg a mellettem fekvő fiútól. Nem voltam álmos, ezért nem tudtam elaludni, de nem akartam a barátomat piszkálni, hiszen nagyon jól tudtam, hogy ő viszont fáradt.

- Nem – fordult felém és rátette a kezét a derekamra. – Te miért nem? – érdeklődött, mire megosztottam vele előbbi gondolataimat. Azt nem kellett megkérdezem, hogy ő miért van ébren, hiszen nagyon jól tudtam. Mióta Marco nem foglalkozik vele, eléggé maga alatt van, és rengeteget rágódik azon, vajon helyesen döntött-e, amikor aláírta a szerződést. Hagytam, hogy a derekamnál fogva közelebb húzzon magához, én pedig az arcára simítottam a tenyeremet.

- Ne legyél szomorú, jó? – Nem tudtam már neki mivel segíteni, de bármit megtettem volna azért, hogy ne legyen ilyen lehangolt. A félhomályban láttam, a kezem alatt éreztem, hogy mosolyogni kezd, de tudtam, hogy ez nem valódi, csak az én megnyugtatásomra csinálta.

Már eddig is egymás szájába beszéltünk, de a maradék távolságot is megszüntette, hogy ajkait az enyémhez érinthesse. Eredetileg csak egy pillanatra akarta, de utána hajoltam és meghosszabbítottam közös élvezetünket. Az ujjaival cirógatni kezdte a hátamat, én pedig kezemet az arcáról a tarkójára csúsztattam, és úgy húztam magam fölé. Mindketten nagyon jól tudtuk, hogy ma este nem csak csókolózni fogunk. Keze már nem csak a hátamat simogatta, hanem a hasamat és a melleimet is, a szájával pedig a nyakam kényeztetésére tért át. Mindeközben én sem tétlenkedtem, igyekeztem legalább ugyanannyi helyen bejárni a testét, ahány helyen ő az enyémet. Éreztetni akartam vele, hogy mindig itt leszek vele, hogy számíthat rám, és hogy mennyire nagyon szeretem, ezért minden rezdülésemmel ezt sugalltam felé. Ahogy haladt lefelé a testemen, egyre kevésbé bírtam magammal, úgyhogy fordítottam a helyzeten, és én kerültem felülre. Végig játszottam ugyanazt, amit ő velem, hol halk, hol hangosabb sóhajokat kiváltva belőle, majd amikor ő is elégnek titulálta kezeink és ajkaink érintését, mélyen a szemembe nézve elhelyezkedett a lábaim között. Miközben csípőnk ütemes táncot járt, tovább simogattunk egymás bőrét, és ettől úgy éreztem, mintha mindenhol egyszerre érintene meg, mintha mindenhol ott lenne és körülvenné az egész testemet. Egyikünk sem bírt már magával, ezért nem húztuk tovább az időt, gyorsabb tempóra váltottunk, és kicsivel később összekulcsolt kézzel kapkodtuk a levegőt egymás mellett.

- Szeretlek – nyomott egy puszit a vállamra, aztán a nyakamba fúrta a fejét, és egy perccel később már egyenletes levegővétele arról árulkodott, hogy el is aludt.

- Én is téged, Mario!

Másnap, amint Mario hazament a szüleihez, én átbaktattam Marcoékhoz. Nem tudtam, hogyan fog fogadni, de meg kellett próbálnom kibékítenem őket, mert úgy tűnt, hogy egyedül nem akarják megoldani a problémájukat. Mikor meglátott, meglepődöttség látszott az arcán, de kis hezitálás után beengedett az ajtón, és a felől érdeklődött, hogy miért jöttem. Elmondtam neki, hogy nem értem, miért viselkedik így a szerelmemmel, illetve hogy Mario biztos tiszteletben tartotta volna a döntését fordított helyzetben. Nem akartam kioktatni, hiszen egész jóba voltunk egymással, de most tényleg nem értettem, hogy erre miért van szükség.

- Nem, nem, én nem haragszok – ült le a székre és onnan nézett fel rám gondterhelten. – Nem tudtam, hogy így érzi. Egyszerűen csak rossz, hogy elmegy. Megszoktam, hogy mindig itt volt, egy csomót szórakoztunk együtt, és most, hogy elmegy, már nem lesz így. Beszélhetünk telefonon, de az annyira más. Azért maradtam tőle távol, mert nem akartam letörni a lelkesedését, nem szerettem volna, ha én rontom el az örömét – magyarázta hatalmas karcsapásokkal. Őszintén reméltem, hogy nem most kezd el sírni, mert fogalmam sincs, hogy ilyen helyzetben, mit kellene csinálnom. Marioval más volt, őt sokkal jobban ismertem, tudtam, hogyan kezeljem, ha szomorú, ha hisztis, de ötletem sem volt, mivel lehet megvigasztalni Marcot. – Nagyon fog hiányozni.

- Ezt mondd el neki is, mert nincs vele tisztában – kértem rá, miközben a vállára tettem a kezem. – De minél hamarabb, megígéred? – Kérdésemre egy bólintással felelt, így megöleltük egymást, adtam neki két puszit, majd elégedetten hazaindultam. Most már tényleg mindent megtettem, amit csak lehetett, innentől már csak rajtuk múlik, hogy megbeszélik-e vagy hagyják a semmibe veszni a barátságukat.

(Mario)

Nem sokkal az után, hogy eljöttem a barátnőmtől, Marco hívott fel telefonon, hogy sürgősen beszélni akar velem. Nem tudtam, mit akarhat, de rábólintottam, így röpke fél óra múlva már nála is voltam. Elmesélte, hogy volt egy váratlan vendége, aki elmondta, hogy nagyon csúnyán félreértettük egymást és jó lenne, ha megbeszélnénk ezt az egészet. Nagyon jól tudtam, hogy a váratlan vendég a drága, az általam mindennél jobban szeretett barátnőmet takarja, úgyhogy miután Marcoval rendeztük sorainkat, rögtön elmentem hozzá, hogy megköszönjem neki a közben járást, és hogy van nekem. Ha ő nem lett volna, akkor lehet, hogy Marco elveszítette volna a világ legjobb, legkedvesebb emberét, azaz engem, akinél keresve sem talált volna jobbat.