A táncon keresztül - Álom

Sziasztok!

Elérkeztünk az utolsó részhez, aminek az elejéről most lehagynám a felesleges rizsát. Olvassátok, szeressétek, véleményezzétek. Komikra válaszolgatok folyamatosan, és hamarosan jelentkezem egy listával, amin a következő időszak történeteiről fogok írni.

Végül: köszönöm, hogy ebben a történetben is velem voltatok!:)<3
Nix

Hétfőn kelletlenül vonultam be az iskolába. Soha ilyen rossz hétvégém még nem volt. Vasárnap egész nap a lakásban bujkáltam, nehogy véletlen Louisba botoljak. Miután kereszt szüleim elmentek, a váláson is rágódtam, ugyanis tudtam, hogy ezen a héten már bármikor jöhetnek a papírok. Ráadásul a suliban már több ember találgatott, hogy mi lehet a szüleimmel, mert néhány szemfüles újságíró észrevette, hogy anya nem lakik otthon. Azt hittem egy napra több rossz már nem jöhet, de mikor hazaértem, apa bejelentette, hogy holnap írják alá a válást. Bólogatva vettem tudomásul, szavakat nem tudtam kipréselni magamból.

- Nem volt még időm megkérdezni, hogy milyen volt a buli – terelte el a témát, pedig esküszöm, hogy szívesebben beszélgettem volna a válásról, mint erről.

- Maradjunk annyiban, hogy én nem vagyok szerencsés a szórakozással. – Faggatni akart, hogy mi történt pontosan, de valaki csengetett, illetve úgyse mondtam volna el.

Kinéztem az ablakon, hogy megtudjam, ki jött, majd amikor megláttam, hogy Lou az, megkértem apát, mondja azt, még iskolában vagyok.

- Szia. Mi járatban? – kiabált ki az ajtón apa.

- Chantelle-lel szeretnék beszélni.

- Nem tudom, miért, de nem akar találkozni veled. – Sejthettem volna, hogy apa nem fog falazni nekem.

- Aj, Istenem – reagálta le, aztán elsétált.

Apa rögtön lecsapott a témára, én viszont csak annyit mondtam, hogy összevesztünk. Megforgatta a szemét, de nem firtatta tovább a dolgot. Este elmentem a táncórámra, ahol végre minden kiment a fejemből. Egyedül Larsnak tűnt fel, hogy valami nem okés, ezért felajánlotta, hogy hazakísér, közben pedig tudok mesélni.

- Holnap írják alá anyáék a válást – motyogtam, miközben azon gondolkoztam, hogy beavassam-e a másik problémámba is. Úgy döntöttem, hogy elmondom, mert nála nagyobb biztonságban senkinél nem lesz a titkom, és valakinek el kellett mesélnem, aki fiú és tanácsot tud adni.

- Ha keresett, akkor miért nem beszéled meg vele? – kérdezett rá, miután elmeséltem neki mindent.

- Mert félek, szégyellem magam és nem akarom neki bevallani, hogy szeretem – soroltam érveimet.

- Adj neki legalább egy esélyt. Csak hallgasd meg, lehet, azt akarja mondani, hogy ő is beléd szeretett. – Imádtam, hogy mindenhez ilyen pozitívan állt hozzá, de elhinni mégsem tudtam szavait.

- Andreasszal kibékültél? – érdeklődtem az ex-barátom felől, bár örültem, hogy nem hallok felőle.

- Nem, nem is akarok – vágta rá. Úgy tűnt, ő se szívesen beszél róla, ezért nem firtattam tovább a dolgot, és meg is érkeztünk.

Kedden a dolgozatom sem úgy sikerült, ahogy szerettem volna, pedig sokat tanultam rá előző este, úgyhogy ettől a naptól se vártam csodát. Amikor délután kettőkor kiléptem az iskola kapuján, már nagyon ideges voltam. Anya és apa délelőtt hivatalosan is újra egyedülállóvá vált, amit még mindig nagyon nehéz volt feldolgozni.

- Ellie! – kiabálta valaki a nevem. Rögtön felismertem, hogy Louis próbál kapcsolatot teremteni. Először megfordult a fejembe, hogy elrohanok, de az túl gyerekes viselkedés lett volna, így inkább megálltam.

- Mit csinálsz te itt? – kérdeztem hűvösen, ami az arából ítélve nem esett neki jól.

- Muszáj megbeszélnünk, hogy mi történt szombaton. – Tekintete könyörgő volt, ezért esélyem sem volt az ellenkezésre.

- Csókolóztunk – rántottam meg a vállam. Nem csak őt érte meglepetésként, hogy ennyire lazán veszem a dolgot, hanem engem is, ugyanis a gyomrom görcsben volt és a torkomban is egy nagy gombóc tanyázott.

- Ennyi? Nem is jelentett semmit? – kérdezett rá konkrétan. Hosszú ideig csendben voltam, ő pedig türelmesen várta a válaszomat.

- De. – Olyan halkan mondtam ki, hogy azt hittem meg sem fogja hallani. Talán jobb is lett volna.

- Szakítottam Lisával – jelentette be, majd kíváncsian figyelt, hogy milyen hatást vált ki belőlem előbbi mondata. Kettős érzések kavarogtak bennem. Örültem, hogy nincs barátnője, de nem tudtam, hogy ez milyen hatással lesz rá. – Nem voltam fair vele szemben.

- Ha a csók miatt, akkor az csak játék volt. Nem számít megcsalásnak – próbáltam neki megmagyarázni az eseményeket, de úgy nehéz volt, hogy én sem hittem el. Összehúzta a szemöldökét.

- Élveztem, úgyhogy annak számít. – Az első szónál nagyot dobbant a szívem, mégsem szólaltam meg. – Ráadásul azóta csak arra gondolok. Tudom, hogy neked is többet jelentett holmi feladatnál. – Most erre mit kellene mondanom? Nem tudtam, ezért inkább csendben maradtam. – Mondanál valamit? – Felidegesítette szótlanságom, de nem tehettem róla. Nem értettem, hova akar kilyukadni, mit akar elérni. Komolyan érdeklem vagy csak a barátságunkat próbálja megmenteni?

- Mit mondjak, Lou? – szólaltam meg kétségbeesetten. – Hogy hülye vagyok és beléd zúgtam? Hogy életem legjobb egy perce volt, amikor csókolóztunk? Hogy szeretlek, és nem kell a barátságod, mert nem elég? – Nem bírtam tovább magamba tartani az érzéseimet. Már az sem érdekelt, hogyan reagál rá, milyen következményei lesznek.

- Megcsókolhatlak? – Ez minden, amit az előbbi kifakadásomra tud mondani?

- Nem! – kiabáltam rá, és a biztonság kedvéért egyet hátraléptem.

- Chantelle, elmondom még egyszer, ha nem volt világos – rázta meg hitetlenkedve a fejét. – A legjobb barátom voltál, mindenkinek bizonygattuk, hogy igenis van barátság fiú és lány között. Idáig működött is, de felnőttél. Tisztában vagy vele, hogy mennyire csinos vagy? A vak se tudja figyelmen kívül hagyni, ráadásul én látok, és ismerlek is. Nem elég a barátság, én is többet szeretnék. Ezért szakítottam Lisával. Szeretném megpróbálni, esélyt adni magunknak. – Szavai hallatán olyan boldogság öntött el, mint még soha.

- Igen – válaszoltam előbbi kérdésére, ám nem értette, mire mondom. – Megcsókolhatsz. – Nem kellett kétszer mondanom, és ez alkalommal, érzelmektől túlfűtve még a szombatinál is jobb volt.

- Imádlak – mosolygott boldogan, aztán összekulcsolta ujjainkat, és elindulunk haza.

Nikki szemszöge:

Bastian pont akkor hívott, amikor egy erős rosszullét után felálltam a WC mellől. Igyekeztem egészséges hangnembe beleszólni a készülékbe.

- Holnap tízkor jön az ügyvéd a papírokkal. Gyere majd át, írjuk alá nálam – közölte velem a hírt.

Reméltem, hogy még elhúzódik egy ideig, amíg kitalálom, hogy adagolom be Bastiannak, hogy a hasamban a második gyerekünk növekszik. Nem akartam az ügy lezárása előtt, mert nem szerettem volna, ha úgy érzi, kötelessége velem maradnia, de joga volt tudni még előtte, hogy úgy írja alá a lapot, mindent tud, és átgondolta. Senki nem tudott a gyerekről, még anyuék sem. Hál’ Istennek még nem látszott a hasam, ezért titokban tudtam tartani. Egészen másnap kilencig rágódtam rajta, hogy mikor mondjam el, és végül úgy döntöttem, hogy utána.

Örültem, hogy Chantelle nem lesz otthon, mert tudom, hogy így is megviseli, nem kell, hogy végignézze, amikor odabiggyesztjük a nevüket a megfelelő helyre.

Igyekeztem pontosan odaérni, ezzel megkímélve magunkat egy kínos beszélgetéstől, ugyanis elképzelni sem tudtam, miről lehetne egy ilyen alkalom előtt diskurálni. Csengetés nélkül sétáltam be, már csak akkor jutott eszembe, hogy nem lakok itt, amikor beléptem az ajtón. Köszöntem, mire kijött a nappaliból, hogy ő is üdvözöljön, majd együtt mentünk vissza az előbb említett helyiségbe, pár pillanattal később pedig megjött az ügyvéd is. Szerencsére nem késett.

Basti szemszöge:

A vidámpark óta teljesen össze vagyok zavarodva. Nagyon jól éreztem magam Nikkivel, az esti táncórák is vidám hangulatban teltek el, néha olyan volt, mintha minden a régi lett volna. Ha nem lettek volna elég kuszák a gondolataim, Marco gondoskodott róla. A nosztalgiázás, amibe szombaton kezdett bele, felelevenítette az összes szép emléket, és nem voltam benne biztos, hogy ezeket el szeretném dobni. Sőt, egyenesen még többet akartam belőlük szerezni. A kérdés csak az, hogy Nikkivel vagy valaki mással?

Az ügyvéd elénk fektette a lapokat, amelyekbe szépen bele volt foglalva minden, amit és ahogy megbeszéltünk. Megmutatta, hogy hova írjuk a nevünket, aztán várt. Néztem a pontozott vonalat, és minél tovább húztam az aláírást. Nikki is csak tartotta a kezében a tollat, a használatára nem szánta el magát. Vajon neki is ennyire nehéz vagy csak azt várja, hogy elkezdjem?

- Nem megy – dobtam le a tollat, Nikki pedig velem szinte másodpercre pontosan ugyanígy tett. – Nem akarlak elveszíteni!

- Terhes vagyok. – Mind a ketten egyszerre mondtuk ki, ami a szívünket nyomta, és kettőnk közül én lepődtem meg jobban. Élesen kérdeztem vissza, hogy biztos jól hallottam-e, amit mondott. Ezt mégis mikor akarta velem megosztani?

- Magukra hagyom Önöket – jelentette be totális zavarban az ügyvéd, majd kiment a nappaliból.

- Nem tudtam, hogy mikor mondjam el, hogy mikor lenne helyes. Ennél rosszabbul pedig biztos, hogy nem időzíthettem volna, tudom, de nem írhattam alá úgy, hogy nem tudsz róla. – Ha eddig nem voltam benne biztos, hogy vele szeretnék maradni, akkor most már igen. Szeretem, még mindig.

- Én azt hittem, hogy már nem tudjuk helyrehozni a házasságunkat, de az utóbbi napokban kételkedni kezdtem a döntésünkben. Talán van még esély, és nem kellene ilyen könnyen feladnunk. Az nem a mi stílusunk.

- Ezt ugye nem csak a gyerek miatt mondod? Nem szeretném, ha ezzel láncolnálak magamhoz. Bár az tény, hogy hiányoztál az utóbbi időben, és én is adnék még egy esélyt magunknak. De ha csak emiatt, akkor inkább ne. – Sejtettem, hogy ezt fogja hinni, de természetesen nem ez volt a helyzet.

- Nem. Komolyan gondolom. Mit szólsz? Megpróbáljuk? – Hagytam, hogy egy kicsit szótlanul gondolkozzon, aztán újra megszólaltam. – Tudom, hogy mondtam csúnya dolgokat, de bárhogy is döntesz, szeretném, ha tudnád, hogy te voltál az egyik legjobb dolog az életemben, és sose bántam meg, hogy feleségül vettelek – osztottam meg vele további gondolataimat. Őszintén reméltem, hogy ezt eddig is tudta, de a biztonság kedvéért inkább elmondtam neki.

- Én sem akarlak elveszíteni – nézett rám végül egy újabb szünet után. – Oldjuk meg! – mosolyodott el halványan.

Amint kimondta, felpattantam a fotelből, hozzáléptem és szorosan átöleltem.

- Hiányoztál – suttogtam a hajába, miközben örömömben bekönnyezett a szemem.

- Te is nekem, de most már minden rendben lesz – magyarázta bizakodóan. – Chantelle pedig alaposan meg fog lepődni, ha hazaér – nevettünk fel. Már idejét sem tudom, mikor voltam ilyen felszabadult, amikor nem kellett megjátszanom az erős férfit és a tökéletes apukát. Mi egymáshoz tartozunk, nem tudom eddig miért nem éreztem így, de az a lényeg, hogy rájöttem.

- Remélem, fiú lesz – simítottam a kezemet a pocakjára, mire újra elmosolyodott. Jó volt végre őt is boldognak látni.

Az ügyvédünk kíváncsian lépett be a szobába, hogy megtudja, szükség van-e még rá, ám miután számára is nyilvánvalóvá vált, hogy feleslegesen van itt, kikísértük, ő pedig elment.

Rengeteg dolog volt, amit meg kellett beszélnünk, úgyhogy miután a kezembe vettem egy chipses zacskót, neki is láttunk. Örültem, hogy végre normálisan, veszekedés nélkül meg tudtuk beszélni a problémáinkat. Rájöttünk, hogy valójában hülyeségeken vitatkoztunk, amiken régebben simán átléptünk vagy mosolyogtunk egyet. Ennek ezentúl is így kell mennie, mert szeretjük egymást, és tisztában vagyunk vele, hogy mindkettőnknek vannak hibái, amelyek az állandó együttlét miatt sokkal erősebben kiütnek, de sosem szabad elfelejtünk, hogy miért szerettünk bele egymásba, mert az a dolog, továbbra is ott van bennünk, biztosítva örök szerelmünket.

Chantelle szemszög:

El sem hiszem, hogy végül összejöttünk. Hogy biztos legyek benne, nem csak álmodok, megszorítottam Louis kezét, mire ő is szorosabban fogott. Ez a valóság. Az öröm miatt, amit még mindig nem fogtam fel rendesen, szótlan voltam az úton, amikor viszont megérkeztünk, lelkesen fordultam felé.

- El akarom mondani apának, bejössz? – kérdeztem, mire felnevetett.

- De ha kikerget a világból, az a te hibád lesz – válaszolta viccesen, azonban én biztos voltam benne, hogy nem lesz ellene apának kifogása. Azt mondta, jó srác, megbízik benne, mellesleg nem hiszem, hogy találna jobbat nála.

Nemcsak nekem voltak híreim, hanem apának is, aki hatalmas vigyorral az arcán jött ki az előszobába, fel se tűnt neki, hogy Louval egymás kezét fogjuk. Hirtelen lettem dühös. Természetesen nem azért, mert nem vette észre, hogy járunk, hanem mert a válás után ennyire jókedvű. Én tényleg azt hittem, hogy szeretik egymást, ennek ellenére még nem láttam ennyire boldognak az apámat. Valóban ekkora megkönnyebbülés neki, hogy elvált anyától?

- Van egy meglepetésem – jelentette be, majd a nappali irányába nézett, ahonnan anya akkor lépett ki. Megjelenése belém fojtotta a mérges szavakat, amiket apa fejéhez szerettem volna vágni. Amikor rácsodálkoztam ittlétére, beszámoltak mindenről, ami a délelőtt folyamán történt, én pedig kezdtem tényleg azt hinni, hogy életem egyik legjobb álmát élem át, ahol minden tökéletes. Nem tudtam, hogyan reagáljak, annyira meglepett az egész. Az előbb még le akartam szidni apát, amiért ilyen jókedvű, mert biztos voltam benne, hogy elváltak, most pedig közli, hogy mindent megbeszéltek és egy család maradunk.

- Ráadásul lesz egy kisöcséd is – tette hozzá apa. Egy pillanatra Louisra néztem, aki ugyanolyan meglepetten állt a dolgok előtt, mint én, aztán kínomban felnevettem.

- Oké, most már biztos, hogy csak álmodok – hitetlenkedve ráztam a fejem, és még az is eszembe jutott, hogy csipkedni kezdtem az alkaromat. A szüleim felnevettek, és amíg hagyták, hogy feldolgozzam az imént hallottakat, megkérdezték Loutól, hogy mi járatban.

- Én csak… hazakísértem a barátnőmet. – Feleslegesen várta tőlem a reakciót, és amikor erre ő is rájött, megtette helyettem a nagy bejelentést.

- Louis… – komorodott el apa egy pillanat alatt, mire én is és Lou is lélegzetvisszafojtva vártuk a folytatást. – Végre! Azt hittem már sose tértek észhez – közölte nevetve, majd odajött hozzánk, hogy megöleljen minket. Pillanatokon belül anya is csatlakozott hozzánk, így már négyen, illetve a tesómat is beleszámítva öten álltunk egymást ölelve, végtelenül boldogan.

A táncon keresztül - Több, mint barát

Másnap már korán reggel azzal ostromoltak, hogy meséljem el részletesebben az eseményeket, hátha valamit nem vettünk észre, és még helyrehozható a házasságuk, persze ezt mind apa háta mögött. Remek cinkostársakra leltem személyükben, úgyhogy új erőre kaptam. Megint hittem benne, hogy lehetséges, hiszen amíg nincs aláírva a papír, addig még nem végleges. Úgy intéztük, hogy én kimaradjak belőle, mert én már így is túlléptem a határt, és félő volt, hogy veszekedni fognak velem, azt pedig mindennél jobban utáltam. Semmi nem ért meg egy veszekedést a szüleimmel, főleg nem akkor, ha intézhetem máshogy is. Az ötletelésből azonban kivettem a részem. Végül arra jutottunk, hogy Marco itt marad apával, Livia pedig anyához megy, és a régi, közös emlékeiket kezdik el felhozni, amiből persze bőven akadt. Daisy szerint az egyiknek meg kell hatnia őket, én meg reméltem, hogy igaza lesz.

Az előbbi téma megbeszélése után Daisyvel a szobámba vonultunk, hogy csajos dolgokról eszmecserét folytassunk, így szóba jöttek a fiúk. Kíváncsi voltam a véleményére, ezért elmeséltem neki, hogy mi a helyzet Louisszal. Annyira lelkes lett a hírtől, hogy egész nap nem tudott leállni, és a lelkesedére rám is átragadt. Az esti bulit most már izgatottan vártam, és megfogadva a lány tanácsát, feszengés helyett örültem a vele töltött időnek. Segített ruhát választani estére, szülei erőszakosságát örökölve pedig nem hagyta, hogy egyszerű farmert vegyek fel. A hajammal és a sminkemmel is sok időt töltött, ami miatt ugyan nyavalyogtam egy kicsit, de a végeredményt látva még az én állam is leesett. Legalább húsz évesnek néztem ki, és akármelyik szögből néztem magam, mindenhogy meg voltam elégedve a kinézetemmel. Alig mertem apa elé állni, nem tudtam, hogy mit fog szólni a rettentően rövid szoknyához és erősen sminkelt arcomhoz, ám szerencsém volt, mert annyira meglepődött, hogy szóhoz sem jutott. Keresztapa megdicsért, hogy milyen csinos vagyok, ami után körbepusziltam mindenkit, majd kiléptem az ajtón, ahol már Lou várt. Nagyon reméltem, hogy sikerült lenyűgöznöm, bár a vékony kabáttól, ami rajtam volt, még nem láthatott mindent.

- Hűha, kitettél magadért – mondta köszönés helyett mosolyogva.

- Daisy nálunk van, tudod milyen – legyintettem, mintha én nem is akartam volna ennyire kiöltözni. Ám be kell vallanom, hogy valójában örültem, hogy segített, mert komolyan tenni akartam azért, hogy Louis végre nőként nézzem rám.

- Megígértem apádnak, hogy nem hagylak idiótákkal összeállni – mondta, mintegy figyelmeztetésként.

- Nem áll szándékomban – motyogtam a szoknyám alját piszkálva. Az egyetlen, akit össze akartam szedni, ő volt, ám tisztában voltam vele, hogy ez lehetetlen. A bókja sem úgy hangzott, mint akit teljesen lenyűgöztem, egyszerűen csak udvarias volt és baráti, mint máskor. Soha nem nézett rám úgy, mint Lisára, és valószínűleg nem is fog.

Tudtam, hogy megint nagyon elkalandoztak a gondolataim, de Lou a válás miatti szomorúságnak tudta be, mint mindent mostanában. Pedig ha csak egy kicsit figyelt volna rám, rájött volna, hogy miatta van. Annyira egyértelműnek éreztem magam, neki mégsem tűnt fel semmi. Vagy talán nem akarta észrevenni. Az is érdekelt, hogy miért velem bulizik a barátnője helyett, illetve hogy miért nem hívta a haverjait is, de egyikre sem kérdeztem rá. Féltem a válaszoktól, féltem attól, hogy azt mondja, csak fel akar vidítani, semmi más oka nincs. Nem ezt szerettem volna hallani, hanem azt, hogy azért, mert Lisával szakított és azért, mert csak velem szeretne foglalkozni.

Bent megcéloztuk a pultot, mert nekem sürgősen szükségem volt valamire, ami után nem fog kattogni az agyam. Nem akartam lerészegedni, csak annyit ittam, hogy jól érezzem magam. Az elején nem volt kedve táncolni, így egyedül hagytam, remélve, hogy nem környékezik meg a lányok. Ki akartam adni magamból a feszültséget, ezért mentem azonnal táncolni. Az egyik srácnak nagyon tetszhettem, mert odalépdelt hozzám és közel hajolva megkérdezte, hogy táncolok-e vele. Nem akartam Louist lekoptatni magamról, de most nem volt itt és egyedül elég unalmas volt, ezért igennel válaszoltam. Mellesleg annak is örültem, hogy nem csak mögém állt, mint néhány bunkó, hanem normálisan felkért.

- Marknak hívnak – kiabálta túl a zenét, mire én is megosztottam vele a nevem. – Nem vagy német? Mármint a neved alapján…

- De, német vagyok, csak francia nevet kaptam – magyaráztam. Nem értettem, miért fontos ez. Több ezren élnek Németországban nem német eredetű névvel.

- Ismerős vagy nekem – ráncolta a homlokát, én pedig észrevettem, hogy igencsak jóképű. Rövid haja volt, középen hosszabbra hagyva, így sötétebb csíkot varázsolva a fejére. Világosbarna szemével elgondolkozva nézett, tudtam, hogy másodpercek kérdése és rájön, ki vagyok.

- Ó, tudom már – világosodott meg, mire elhúztam a számat. Jó lett volna, ha nem ismer fel. – Sokkal szebb vagy, mint a vidámparkban sikítós képeken – oldotta a feszültséget egy poénnal.

- Azt elhiszem – nevettem fel. Láttam néhány képet magamról újságban és neten egyaránt, ahol nem úgy néztem ki, mint egy topmodell. A vidámparkos képeket pedig szeretném minél előbb elfelejteni.

- Hé, kivel vagy itt? – kérdezte egy kisebb szünet után. – Gondolom, nem egyedül.

- Nem, Louis Podolskival. – Gondoltam, ha már úgy is tudja, ki vagyok, mindegy, hogy tudja-e a többit is.

- A csapattársa vagyok – jelentette be.

- Komolyan? – Tényleg kicsi a világ. – Keressük meg, még biztos ott ül, ahol hagytam – indítványoztam, mire bólintott és a kezembe csúsztatta a kezét, hogy ne keveredjünk el egymástól. Lou tényleg ott ült és nézelődött, majd amikor észrevett leugrott a székről.

- Azt hittem már nem is látlak többé – jegyezte meg viccesen, aztán meglátta, hogy hoztam magammal valakit. Valakit, akinek a kezét fogtam. Amikor a tekintete összekulcsolt ujjainkra tévedt, elhúztam a kezem és megigazítottam a hajam. – Mark, hát te? – Kezet fogtak, majd újra felém fordult. – Mondtam, hogy ne szedj össze idiótákat. – A jelzőért egy vállba bokszolást kapott annak tulajdonosától, utána viszont hárman ültünk le beszélgetni. Remek, tökéletesen elrontottam a kettesben levés lehetőségét.

Rengeteget beszélgettünk, és nem mondom, hogy nem éreztem jól magam velük, de most tényleg Louisra akartam koncentrálni, így viszont nem ment. Folyton azon járt az agyam, hogy épp le akarok csapni egy fiút egy lány kezéről. Nem volt valami kedves gesztus tőlem, és a sok gondolkozástól el is bizonytalanodtam, valószínűleg ezért mondtam igent, amikor Mark újra táncolni hívott. Egy ideig ellötyögtünk, aztán szembefordított magával, azt hittem meg akar csókolni, de helyette csak megszólalt.

- Nem vagyok ám vak. – Nem igazán értettem, hogy ezt most miért mondta, ezért kérdőn néztem rá, ő pedig folytatta. – Tetszik neked Louis. – Nem tudtam, hogyan reagáljak erre, ezért csak próbáltam valami makogni. – Miért nem csapsz le rá? – Mivel a beszéddel nem sokra jutottam, megrántottam a vállam. Ha ez ilyen egyszerű lenne. – Tudnod kell valamit rólam – kezdett bele. Reméltem, hogy nem fog szemétkedni, amiért úgymond faképnél hagytam. – mégpedig azt, hogy én nagyon-nagyon jófej vagyok. Éppen ezért segítek most neked. Tudok egy sokkal jobb bulit ennél, elviszlek titeket – ragadta meg a kezem, és visszaindult Louhoz.

Ötletem sem volt, hogy mit akar ebből kihozni, de olyan gyorsan mondta el Louisnak a terveit, hogy időm nem volt ellenkezni. Kettesben akartam vele lenni, mármint tudom, itt sok az ember, de csak egymást ismerjük. Miután Lou is rábólintott a dologra, már mentünk is kifelé a szórakozóhelyről. Gyalog indultunk el a Mark szerint hosszú útra, aminek szintén nem örültem. Nem féltem, mert két ilyen kaliberű srác mellett a lehető legnagyobb biztonságban éreztem magam, de ideges voltam, amiért már most nem úgy alakul az este, ahogy szerettem volna. Annyira felesleges próbálkoznom, Lou sosem lesz az enyém.

- Szóval, mesélj Chantelle – törte meg a csendet a számomra felesleges harmadik. – Mi a helyzet a pasikkal? – Az első gondolatom az volt, hogy azonnal megölöm, a második, hogy előtte jól megkínzom, de ezek helyett inkább próbáltam kitérni a válaszadás alól. Természetesen nem tudtam, ráadásul Louis is kíváncsiskodni kezdett, mert Andreas óta nem meséltem neki senkiről.

- Ez most hosszú sztori és nagyon bonyolult. Nem hiszem, hogy lesz belőle valami, úgyhogy hagyjuk is – tekintettem befejezettnek a témát. Szerencsére nem faggattak tovább, bár Mark elég rosszalló fejet vágott.

Kezdtem azt hinni, hogy igazából nem is megyünk sehová, csak sétálgatunk, amikor végre megérkeztünk. Hangos zene szólt az udvarból, így nem próbálkoztunk meg a csengetéssel, csak simán besétáltunk. Megkerestük a házigazdát, akit nem csak én, de Louis sem ismert, majd Mark elhessegetett minket az egyik sarokban felállított bárpulthoz. Valamit nagyon magyarázott a Patricknak keresztelt vendéglátónknak, és csak remélni tudtam, hogy nem írtam alá a halálos ítéletemet azzal, hogy eljöttem vele ide. A második pohár alkoholt kortyolgattam, amikor valaki lehalkította a zenét, és két bontatlan üveggel a kezében hadonászni kezdett.

- Emberek, figyeljetek egy kicsit! – próbálta túlkiabálni az illető a hangzavart. Amikor végre csend lett, elordította magát. – Buli van! Játsszunk soha nem-et!

Az ötletet hangos visítozás követte, majd mindenki magához ragadott egy széket és helyet foglalt a körben. Kérdőn néztem Louisra, aki végül megrántotta a vállát és leült a többiek közé. Követtem őt, és reméltem, hogy nem sok olyat fognak mondani, amit én még nem csináltam. Amíg mindenki elhelyezkedett poharak és nagy mennyiségű alkohol került középre.

- A szabályokat mindenki tudja, ugye? – kérdezte meg, ám az egyöntetű igen után mégis elmagyarázta, hogy kinek, mikor kell innia. Igazából az egész arról szólt, hogy olyan cselekvést mondjuk, amit a többiek már biztos, hogy csináltak. Könnyű játéknak tűnt, de mégsem volt az, főleg, hogy Louison kívül senkit se ismertem. – Én kezdek! – indította meg a kört az ötletgazda. – Én még soha nem szexeltem két lánnyal egyszerre. – Elmosolyodtam, amikor elhagyták a szavak a száját, ugyanis érthető okok miatt, nekem most nem kellett innom. Azon viszont meglepődtem, hogy milyen sokan nyúltak pohárért. Természetesen Louis nem volt az ivók között.

- Én soha nem voltam ismert ember gyereke – kiabálta közbe Mark pár körrel később, egyértelműen arra játszva, hogy innunk kelljen. Egész viccesnek találtam, úgyhogy kicsit lelkesebben nyúltam a pohár után, mint amennyi kedvem volt ehhez a játékhoz az elején.

Az eddig hallottak alapján sejtettem, hogy milyen társasággal lehet dolgom, ezért merészkedtem kijelenteni, hogy még soha nem voltam fiúval úgy.

- Ugye tudod, hogy olyat kell mondani, ami igaz rád? – nevettek fel.

- Tudom, és ez igaz is – vontam meg a vállam. – Úgyhogy lányok, igyatok! – Élveztem, hogy meglepetést okoztam, illetve azt is, hogy tudtam olyat mondani, ami miatt a fiúkat kivéve mindenkinek poharat kellett emelnie a szájához. A bal oldalamon ülő srác pacsira tartotta a kezét, amibe jó erősen bele is csaptam, elfogadva az elismerést.

Azt hiszem ezen kívül még négy alkalommal kellett innom, úgyhogy elég hamar kezdett szétesni a világ, pedig bevallom, pár körben csaltam is, hiszen nem ismertek, nem tudhatták, hogy tényleg nem csináltam még azokat a dolgokat, amiket mondtak. Louis nálam is többet ivott, de úgy látszott, ő jobban is bírja.

Megunhatták vagy csak úgy gondolták, hogy mindenki elég bevállalós már egy kis üvegezéshez, de előkerült egy üres palack és bele is kezdtünk az új játékba. Ismételtem reméltem, hogy nem fogom nagyon megszívni, de amikor a Mark által megpörgetett üveg rajtam állt meg, tudtam, hogy esélyem sincs.

- Csókold meg Podolskit! Minimum egy percig – tette hozzá. A megkínzós gondolataim újra előtérbe kerültek, a kisebb tömeg biztatására szédülni is kezdtem, de akaratomon kívül is hajolni kezdtem Louis felé. Akartam, nagyon akartam, de tudtam, hogyha nem ittam volna ennyit, akkor ezt most nem tenném meg. Nem figyeltem az arcát, igazából semmit nem érzékeltem csak azt, hogy nagyon forog a világ körülöttem, aztán megéreztem az ajkait, becsuktam a szemem és megállt minden. Olyan régóta vágytam már rá, hogy nem tudtam gondolkozni, egyre mohóbban faltam ajkait, melyek a vodka ízén túl édesek voltak. Sejtettem, hogy valószínűleg ezután sokkal jobban fogok vágyni a csókjaira, mint eddig.

- Jó-jó, letelt az egy perc – kiabálta valaki, de válaszul csak még közelebb húztam magamhoz. – Elég már – kiabálták újból, mire Louis eltolt magától. Teljes kábulatban ültem vissza a fenekemre és nagyokat pislogva próbáltam felfogni, hogy végre megtörtént. Ittas állapotom miatt azonban az nem jutott el az agyamig, hogy nem azért csókolóztunk, mert ő is akarta, hanem mert ez volt a feladat.

A játék további szakaszában már csak nevettem a többieken, miközben kezdtem egyre jobban szédelegni, ennek ellenére felálltam, hogy töltsek magamnak még egy pohárral.

- Hé-hé, szerintem elég lesz – fogta meg a kezem Mark mosolyogva. – Örülök, hogy jól érzed magad, de elég. – Miközben beszélt kivette a kezemből a poharat, én pedig annyira koncentráltam a szájára, hogy szinte észre se vettem, hogy már nincs a kezembe.

- Csókolj meg – kértem oldalra döntött fejjel.

- Megbánnád – figyelmeztetett, de nem foglalkoztam vele. Sokkal jobban tetszett, mint a szórakozóhelyen, és egyszerűen képtelen voltam levenni a szemem az ajkairól. Biztos, hogy csodákra képes vele. – Tényleg nem kéne – suttogta a számba, amikor felé hajoltam, ennek ellenére hagyta, hogy megszüntessem a köztünk lévő távolságot. A csók közben csak Louisra tudtam gondolni, és átkoztam, amiért még részegen sem tudok tőle megszabadulni. Újra megszédültem, ezért hátraléptem egyet, hogy ne essek el, így viszont meglöktem az asztalt és a felboruló poharak illetve üvegek hangos csörömpölést okoztak. Louis hamar mellettünk termett, finoman közölte, hogy jobb lenne, ha hazamennénk, én pedig nem ellenkeztem vele.

- Köszönöm – mondtam még Marknak, aztán Lou derekába kapaszkodva megindultam.

Jó volt, hogy ilyen sokat kellett sétálni, mert egy kicsit kiszellőzött a fejem, de persze ettől még nem párolgott ki belőlem az alkohol. Folyamatosan csacsogtam, miközben igyekeztem egyenesen haladni. Az fel sem tűnt, hogy Lou mennyire szótlan, jóformán csak onnan tudtam, hogy velem van, hogy erősen fogott a derekamnál, nehogy elessek.

- Nálunk alszol, mert így nem viszlek haza Bastiannak. Leszedi a fejünket – mormogta, amikor megérkeztünk. – Csak maradj csendben, légy szíves – kért, miközben kinyitotta az ajtót, hogy be tudjunk menni.

A szobájában az ágyra vetődtem, ám nem figyeltem arra, hogy még mindig fogta a derekamat, így ő is mellém zuhant. Szerettem volna megint megkóstolni az ajkait, és ennek érdekében meg is csókoltam. A pia bátorrá tett, nem féltem attól, hogy mi lesz, ha nem csókol vissza, de szerencsére nem ütköztem ellenállásba. Becsúsztattam a kezem a pólója alá, ezt a húzásomat viszont már nem hagyta.

- Ne – húzta le a pólója alját a helyére. – Nem szabad.

- Ki tiltja meg? – suttogtam, de ő már fel is állt az ágyról.

- A vendégszobában alszom, feküdj le te is – tanácsolta, majd kihátrált. Utána szóltam, de nem jött vissza, úgyhogy egy sóhajtás után betakaróztam és szinte azonnal el is aludtam. Időm nem volt rágódni vagy elgondolkozni azon, hogy viselkedtem az éjszaka.

Reggel úgy éreztem mintha tűvel szurkálnák a fejem, de hamar beugrottak a tegnapi képek és rögtön elszégyelltem magam. Reméltem, hogy Louis még alszik, mert nem tudtam volna a szemébe nézni. Egy gyors fésülködés és ruhaigazítás után halkan kinyitottam az ajtót, és eltűntem a házból. Hazasiettem, ahol apa érdeklődve mért végig.

- Louisnál aludtam, remélem, nem baj – mondtam leküzdve a lüktető érzést a fejemben. Eszem ágában sem volt elmondani apának, hogy szörnyen másnapos vagyok.

- Louis jó gyerek, úgyhogy nem aggódtam – válaszolta. – Hagytunk neked reggelit, ha éhes vagy.

- Aha – bólintottam, bár nem tudom, mire. – Még alszok egy kicsit – osztottam meg vele terveimet, majd célba vettem a szobámat. Csakhogy az ágyamon már ott terpeszkedett Daisy.

- Mi volt? Mesélj! – ugrott fel és teljesen bezsongva érdeklődött az éjszakám felől.

- Ne kiabálj már, szétmegy a fejem – dőltem le az ágyra. – Amúgy semmi jó nem volt – csuktam be a szemem és majdnem elaludtam, de eszembe jutott, hogy megkérdezzem, ők mire jutottak a szüleimmel.

- Hát, mi elmondtuk, amit akartunk, úgyhogy innentől már csak rajtuk múlik, hogy észbe kapnak-e – zárta rövidre. – Hagylak aludni, de ha felkeltél, részletes beszámolót kérek – ígértette meg velem, hogy nem hagyom éhesen a kíváncsiságát. Egy aprót bólintottam, lehet nem is látta, de amint becsukódott az ajtó, már újra álomvilágban jártam… egy olyan helyen, ahol anyáék együtt voltak és Louisszal is jól alakult mindent.

A táncon keresztül - Vidámpark

Sziasztok!

Mindannyian túl vagyunk az iskolán. Remek érzés, ugye? :D Ha valakit esetleg érdekel: minden tantárgyból négyesre érettségiztem le. Köszönet a sok jókívánságért, na meg a türelemért! Most viszont itt van a következő rész, ami még több kérdést vet fel, bár szerintem elég egyértelműek, úgyhogy nem fog gondot okozni a megfejtésük. Ennyit erről a részről.

Van egy olyan hírem, hogy ezen kívül már csak kettő rész van, utána vége. Természetesen jövök új történettel, de arra valószínűleg egy kicsit majd várnotok kell. Ezt majd még átgondolom, és az utolsó résznél pontosabb információkat adok nektek. Addig pedig olvassátok a maradékot és a Double Date-t!:)

A kezemet tördelve vártam az eredményhirdetést. Ma biztos, hogy a maximumot nyújtottuk, egész hónapban minden edzésen ott volt mindenki, teljes erőbedobással készültünk, és meg is érte. Soha nem éreztem ilyen magabiztosnak magam a színpadon, minden lépést tudtam, centiméterre pontosan, hol kell állnom, meddig kell emelnem a kezem. Most mégis ideges voltam, mert a tökéletesen kivitelezett mozdulatok ellenére a zsűri azt mondta, hogy túl egyszerű volt a koreográfiánk. Nem értettem, miért kötöttek bele, talán túl lazának látszottunk, ezért gondolták, hogy lehetett volna nehezebb is. Ellenben a miénkkel, Andreas új csapatának teljesítménye egy az egyben elnyerte a zsűri tetszését. Fintorogtam, amikor kimondták a csapata nevét, szerettem volna, ha végre nem kell már vele találkoznom, és nem kell hallgatnom a hülye megjegyzéseit, amiket akkor mondd, amikor elhalad mellettünk.
- Next Generation – kiabálta végre a nevünket a műsorvezető. Bólintva vettük tudomásul a továbbjutást, a zsűri kritikája miatt mindannyian el voltunk kenődve.

Anya széles mosollyal várt kicsit odébb. Ma ő jött el velem, és az egész hetet nála töltöm, mivel őszi szünet van. Hiányzott, hogy egész nap együtt legyünk, ezért nagyon örültem. Ezen a héten még az esti táncóráktól is eltekintettem. Annál sokkal jobb ötletem volt. Nem akartam megvárakoztatni, ezért nem öltöztem át, csak felkaptam a pulcsimat a fellépő ruhámra, és már indultunk is a bejárat felé.

- Chantelle – hallottam meg a nevem. Érdeklődve fordultam hátra, hogy a kisebb tömegben megkeressem a hang tulajdonosát. – Hé! – Nick integetett hevesen, aki év eleje óta állandó tagja volt a zsűrinek. Minden évben van egy nevesebb táncos a pontozók között, idén rá esett a választás. Már az első alkalommal örültem neki, mert nagy példaképem volt. – Nem találtam a többieket, de átadnál egy üzenetet? – Barátian a vállamra tette a kezét, amit meglepetten fogadtam. Ezután észrevette anyát, és bemutatkozott neki. A kézfogás után visszafordult hozzám. – Láttam, hogy szomorúak vagytok, és ne áruld el senkinek, de mivel ti vagytok a kedvenceim, kötelességemnek érzem, hogy egy kis lelket öntsek belétek. Nem voltatok rosszak, nem ezt mondtuk. Hatalmas elvárásokat fektettetek le az évek során, mindenki tudja, hogy a legjobbak közé tartoztok, ezért sokat várunk. Meg kell tanulnotok ezekkel az elvárásokkal együtt élni és eleget tenni nekik. A koreográfia, amit hoztatok önmagában nem volt gyenge, az elvárásokhoz képest viszont igen. Ehhez még fel kell nőnötök, tudjuk, hogy még gyerekek vagytok, de az a szint, amit hónapról hónapra produkáltok, jóval túlmutat a korotokon. Talán emiatt vetjük el néha a sulykot. – Figyelmesen hallgattam, amiket mondott, és próbáltam leszűrni belőle a lényeget, ami ez esetben az volt, hogy jók vagyunk. – Sokat beszélek, ugye? – mosolyodott el, aminek következtében én is. Imádtam, hogy a népszerűsége ellenére ennyire emberi maradt. – A lényeg az, hogy nem vagytok rosszak, csak túl nagy elvárásokat fektettünk le.

- Köszönjük. – Nem tudtam, mi mást mondhatnék erre. – Majd továbbítom.

- Rendben. Csak ügyesen – kacsintott rám, majd anyához fordult. – Örültem.

Miután senki és semmi nem akadályozta az utunkat, kisétáltunk a parkolóba és beültünk az autóba. Az úton arról beszélgettünk, hogy mit szeretnék csinálni a héten, ezért le is csaptam a tervemmel.

- Holnap menjünk vidámparkba – csaptam össze a kezeimet, mintha nagyon be lennék zsongva. Apa és anya is imádta azt a helyet, ezért mosolyogva bólintott rá. Még nem tudta, hogy én nem megyek vele. – Az edzés után indulhatnánk is – vetettem fel további ötleteimet, amibe szintén beleegyezett. Csodálatos!

Sokáig fent voltunk, mert elmeséltem neki, hogy azóta, hogy állok Louisszal. Nem érte meglepetésként, amikor először közöltem vele, hogy beleszerettem a legjobb barátomba, mostanra viszont próbált finoman lebeszélni erről. Jó, neki, hogy ő sose került ilyen helyzetbe Lukasszal, így nem kellett megtapasztania, mennyire megváltozik a viszony két ember között, ha az egyik mélyebb érzéseket táplál a másik iránt. Louisnak nem tűnt fel semmi, mert igyekeztem ugyanúgy viselkedni, viszont én mindent másképp láttam. Az eddigi baráti érintései, a bökdösés, a puszi, az ölelés, minden sokkal több értelmet nyert számomra.

Reggel elmentem az edzésre, de közben már izgultam a tervem sikeressége miatt. Apa úgy tudta, hogy délben a vidámpark bejáratánál találkozunk, én viszont anyával mentem volna, mert azt beszéltük meg, hogy eljön értem. Az edzés elején elmondtam a többieknek, mit mondott Nick, majd belekezdtünk az új koreográfia összerakásába. A tánc vége felé felhívtam anyát, hogy el fog húzódni az edzés, menjen a vidámparkba, mire odaér, addigra én is ott leszek. Kapóra jött, hogy a táncteremtől nem volt messze a vidámpark, anya viszont a város másik feléről utazott, így hihető volt, amit kitaláltam.

Nikki szemszöge:

Beriasztottam a kocsit, majd a bejárathoz sétáltam, ahol a lányommal megbeszéltük a találkozót. Még nem ért ide, de nem aggódtam miatta, hiszen szólt, hogy kicsit késni fog.

- Nikki? – lépett elém Bastian. Mondanom sem kell, hogy nagyon meglepődtem. – Nem tudtam, hogy te is jössz.

- Én sem, hogy te is itt leszel – húztam fel a szemöldököm.

Sejtettem, hogy Chantelle nem adta fel a reményt, hogy kibékélünk, a tánctanítós ötlete is teljesen átlátszó volt, de nem akartam még jobban megbántani, ezért nem szóltam neki. Bastian ugyanezen a véleményen volt, most viszont mind a ketten mérgesek voltunk rá. Elég nagy már ahhoz, hogy felfogja, ennek vége, hiábavaló minden kétségbeesett próbálkozás. Már a papírokat is elküldtük, a tárgyalásokon is túlestünk, már csak arra vártunk, hogy kiküldjék a papírt, amit alá kell írnunk.

- A kombinálásban vetélytársad akadt – rázta meg a fejét Basti egy félmosoly kíséretében. Régen ebbe szerettem bele, nem értem, hogy múlhatott el az érzés. Nem csak Chantelle akarta, hogy újra működjön közöttünk a dolog, de hiába próbálkoztunk, már nem dobogtatta meg a szívem.

- Felhívom – jelentettem ki, majd így is tettem. Lányom viszont egyszerűen csak kinyomta. – Van egy olyan érzésem, hogy még csak errefelé sem fog nézni – motyogtam, amikor harmadik próbálkozásomnak is ugyanaz lett a vége. – Bocsánat a nevében is, amiért iderángatott, majd beszélünk. – Miközben búcsúztam már hátráltam is el.

- Várj! Ha már itt vagyunk, miért nem megyünk be? Mindketten szeretünk itt lenni, és attól mert nem… vagyunk házasok, még jól érezhetjük magunkat – mondta, és végül is igaza volt. Ha már eljöttünk, szórakozzunk egy kicsit.

Nem hagyta, hogy kifizessem a saját jegyem, és amikor ennek ellenére elővettem a pénztárcámat, kikapta a kezemből és a zsebébe süllyesztette. Megforgattam a szemem, de inkább ráhagytam, mert jól tudtam, hogy felesleges ellenkeznem. A bejárat melletti térképen megnéztük, hogy melyik játékra üljünk fel először. Basti a körhintát választotta, amolyan bemelegítésképpen, amibe én is belegyeztem. Bizonyos okok miatt nem állt szándékomban felülni durvább játékokra, inkább lentről figyeltem Bastian önfeledt szórakozását. Szerettem volna én is így érezni magam, de képtelen voltam rá. Tudtam, hogy sürgősen beszélnem kellene vele, de nem tudtam eldönteni, hogy a papírok aláírása után vagy aláírása előtt kéne megtennem.

- Gyere már, tényleg nagyon jó – ragadta meg a kezem, és beültetett a hullámvasútba. A kezemet azután sem engedte el, hogy mindketten elhelyezkedtünk, ami nagyon furcsa érzés volt. Miközben elindultunk, eszembe jutott a vele eltöltött idő. Még mindig tisztán emlékeztem arra a Lukas által megrendezett ebédre, amiről végül lelépett, hogy kettesben maradhassak Bastival. Akkor kezdődött minden és tartott egészen tizennyolc éven át. Annyira sok időt voltunk együtt, annyi sok szép emlék köt hozzá, képtelenség egyik napról a másikra elfelejteni ezeket. És nem is akarom, illetve soha nem is fogom tudni, hiszen ha Chantelle-re nézek, mindig eszembe fog jutni. Pár hét múlva pedig magamról is, ha a tükörbe nézek.

Az egyik átfordulás után szédülni kezdtem, és reméltem, hogy hamar a végére érünk, mert tudtam, hogy a szédülés után pár perccel kidobom a taccsot is.

- Jól vagy? – kiabált át az ajtón Basti, amikor berohantam a mosdóba.

- Persze – nyöszörögtem, majd újra öklendezni kezdtem.

- Régebben sose voltál rosszul egy kis hullámvasúttól – mondta meglepetten, amikor holtsápadtan kiléptem az ajtón. Most sem attól voltam, ám ezt nem kötöttem az orrára.

- Haha, a Schweinchenbahnra üljünk fel – viccelődtem vele egy kicsit, amikor megláttam a feliratot. Reméltem, hogy ezzel elterelem a figyelmét az előbbi közjátékról.

- Á, nekem is elég volt egyenlőre a mozgó dolgokból, inkább lövök neked valami hasznosat, például egy Barbie babát – kezdett el nevetni, amikor oldalra pillantva meglátott egyet.

- Az a plüssfarkast szeretném inkább – mutattam fel az apró kisállatra.

Tudtam, hogy sose találja el, mert túl pici volt ahhoz, hogy rá tudjon célozni, de nem akartam játék babát. Ennek ellenére sikerült tényleg egy Barbie-t nyernie, amit rögtön a mögöttünk álldogáló kislány kezébe nyomtam. Újra próbálkozott, mert a fejébe vette, hogy ő akkor is megszerzi nekem a farkast, ám amikor a hatodik alkalommal is mellé lőtt, és már az egész sor kapott tőlünk ajándékot, alkudozni kezdett a fickóval, aki felügyelte a játékokat.

- Kifizetem, bármit is kér érte, csak adja nekem a farkast. – A férfi nem volt valami együttműködő, de hiába mondtam Bastinak, hogy nem fontos, nem hagyta annyiban. – Ne szórakozzon már! Nem tud ideadni egy plüssállatot, ráadásul nem is ingyen kérem. Mondja meg az árát, had vegyem már meg a fele… ségemnek – fejezte végül be a szót, ha már belekezdett. Most éreztem először hivatalosnak, hogy nem vagyunk együtt. Baromi rosszul esett, hogy megakadt a megnevezés közepén, bár tudtam, hogy végül is pár nap múlva már tényleg nem leszek a felesége. De akkor miért bántott ennyire?

Chantelle szemszöge:

- Remélem, nem fordultak sarkon mind a ketten – kukucskáltam ki Louis ablakán, hogy ellenőrizzem, apa itthon van-e már.

- Akkor apád már rég hazaért volna – biztatott Lou, aztán témát váltott. – Tudom, hogy a héten nem vagy itthon, de szombaton megejthetnénk azt a bulizást, amit már egy hónapja is beszéltünk.

Akárhányszor felhozta, mindig lemondtam valami valós vagy kitalált program miatt. A legutóbbi buliról nem voltak szép emlékeim, ezért nem mertem bevállalni újra, de most úgy döntöttem, hogy letudom. Egyszer úgy is el kell mennem vele, mert nem úgy tűnt, mint aki fel akarja adni a próbálkozást.

- Jön Lisa is? – kérdeztem rá, leplezve irigységemet.

- Nem – vágta rá azonnal, de nem hagyott időt a meglepődésre. – Hazavigyelek?

- Aha, megköszönném – válaszoltam, és már indultunk is kifelé.

Amikor megérkeztem mama eléggé rácsodálkozott, hogy egyedül érkeztem, de nem akartam neki elmesélni a kis csínytevésemet, ezért legyintettem egyet, és elvettem a tálcáról egy sütit. Anya sokat mesélt a viszonyukról, és ahogy hallottam, régen egy hárpia volt, aki azt sem tudta, hogy kell a sütőt bekapcsolni, mára viszont ő csinálta a legfinomabb kakaós csigát a világon.

- Még meleg, vigyázz, nehogy megülje a gyomrod – figyelmeztetett mosolyogva, mire bólogattam, majd az intés ellenére befaltam. Sose fájt még a gyomrom tőle, szóval nem foglalkoztam ilyenekkel.

Vesztemre anya tökéletesen tudta, hogy mivel büntessen meg. Amikor hazaért semmit nem tudtam leolvasni az arcáról, nem tudtam, hogy mérges-e, hogy mit gondol, és nem is avatott be. Úgy csinált, mintha semmi nem történt volna, és ezzel kikészített, ám egy szavam sem lehetett, mert úgy is én jöttem volna ki rosszul a dologból. Egész héten nem láttam rajta semmi változást, ezért azt gondoltam, hogy hiába próbálkoztam, nem értem el semmit. Csütörtökön apát is felhívtam, de ő se hozta szóba a kis magánakciómat, így biztos voltam benne, hogy összebeszéltek.

Pénteken még utoljára bementem anyával a céghez, hogy segítsek neki és a nagyszüleimnek, bár ez a segítség nagyrészt abból állt, hogy a kezembe nyomtak egy dossziét, amit el kellett vinnem valakinek az irodájába. Ezen kívül csak ültem, és hol a terveket néztem, hol az ablakon bámultam kifelé. A takarítónő halkan dúdolgatott, miközben felmosott, de úgy látszott, hogy ez csak engem zavar, ezért nem szóltam rá. Nem volt jó a kedvem, mivel nem értem el a vidámparkkal azt a hatást, amit akartam, de alapjáraton imádtam a Hugo Bossnál lenni és nézni, ahogy anyáék dolgoznak.

Amikor délután anya hazavitt – apához haza – bevonultam a szobámba, és sírni kezdtem. Tényleg fel kell adnom, hogy anya és apa újra egy pár legyenek. Bármit teszek, már nem fog segíteni, és ezt nehéz volt elfogadni. Nem akartam felvenni a telefonom, ami éppen csörögni kezdett, de megláttam, hogy keresztapa keres, ezért a fülemhez emeltem. Próbáltam nem szipogni, de soha nem voltam jó színész, ezért hamar feltűnt neki, hogy valami nincs rendben. Azért hívott, hogy a hétvégét nincs-e kedvem náluk tölteni, de végül úgy döntött, hogy ők jönnek. Megkért, hogy üzenjem meg apának, hogy estére itt lesznek, velem pedig megígértette, hogy elmesélem, mi a baj.

Tudtuk, hogy egyszer be kell majd számolni az embereknek a válásról, ezért beleegyeztem. Apa sem ugrott ki a bőréből örömében, de ő is egyetértett velem, ezért vártuk, hogy megérkezzenek.

Nem csak keresztapa jött, hanem Daisy és keresztanya is. Még szinte be se léptek, már követelték, hogy meséltem el, mi a baj, én viszont átadtam apának a szót, mert úgy éreztem, hogy ez nem az én feladatom. Eléggé meglepődtek, Marco először nem is akarta elhinni, de amikor rájött, hogy nem viccelünk, próbálta meggyőzni apát arról, hogy biztos helyre lehet még hozni a kapcsolatukat. Talán jó lett volna, ha hamarabb szólok, mert úgy láttam, hogy Livia és Marco is megpróbált volna beszélni a szüleim fejével. Csakhogy már késő volt, valószínűleg a következő hét elején aláírják a papírokat, és onnantól kezdve hivatalosan is szétválnak útjaik.

A táncon keresztül - Változó érzések

Sziasztok!

Elkészült, meghoztam! Most is remélem, hogy tetszik, és természetesen várom a komikat is.:) Elérkeztünk ahhoz a részhez, amit gondolom már mindannyian vártatok. Még nem tudom, hogy pontosan hány rész van hátra, de nem sok. Ráadásul a következő részre várnotok kell egy kicsit, mert most már szóbelik következnek és csak arra készülök. Leghamarabb 25.-e körül tudok jelentkezni. Addig legyetek jók:)
Nix

A következő időszakban apa mindent megtett, hogy ne legyek magam alatt. Minden napra programokat csinált, az összes szabadidejét velem töltötte és ajándékokkal halmozott el. Tudta, hogy igazából egyikre sincs szükségem, de így akart könnyíteni a lelkiismeretén, úgyhogy nem törtem le, hanem mosolyogva fogadtam minden próbálkozását. Mellesleg jól is éreztem magam. Mióta élek, először döntött úgy, hogy nem számít, mit írnak rólunk az újságírók, hogy követnek-e mindenhová, csak mentünk a nagyvilágba. Egyedül arra figyelt, hogy jól érezzük magunkat, és ezt sikerült is elérnie.

Anyával minden nap beszéltem telefonon, esténként pedig, ahogy megbeszéltük, átjött, hogy meg tudjam tartani a táncórát. Nem hittem volna, hogy betartják, de tényleg mind a ketten a szolgálatomra álltak és még komolyan is vették. Nem mondom, hogy az első nap ne lett volna feszült a hangulat, főleg, hogy kicsit megvárakoztattam őket, így kettesben kellett tölteniük tizenöt percet. Az arcukon látszott, hogy mennyire kínos negyedóra volt, de ami nem öli meg őket, az erősíti, ezért nem aggódtam sokat. Sejtettem, hogy fura lehet abban a házban vendégnek lenni, amiben régen lakott, mivel nekem ugyanolyan fura volt vendégként látni anyát otthon. Bíztam benne, hogy ez a tánc újra összehozza majd őket, mert azt nem hiszem, hogy minden érzés eltűnt volna belőlük, amit egymás iránt éreztek. Pár nap után már volt, hogy felszabadultan nevettek egymás bénázásán, majdnem olyan volt, mint régen. Ám tisztában voltam vele, hogy nem úgy van, ezért nem éltem bele magam, csak kihasználtam azokat a pillanatokat, amikor úgy éreztem, hogy a családom újra egy egységet alkot.

Louis sokszor kérdezte, hogy vagyok, amikor ideje volt, elkísért az edzéseimre és már azt is megígérte, hogy a következő versenyen ott lesz, ugyanis annak ellenére, hogy alaposan elrontottam a táncot, továbbjutottunk. Csakhogy a gondkupacra jöjjön még valami, Andreas is megjelent és megjegyezte, hogy nélküle igen kevés pontszámot sikerült elérnünk. Szavai után az egész csapat égett a bizonyításvágytól, ezért volt, hogy plusz órákat töltöttünk benn. Úgy látszott, hogy meg is lesz az eredménye.

Szombatonként meccset néztem, mert apa újfent kommentátori ülést kapott a skysportsnál és kíváncsi voltam, hogy oldja meg a feladatot. Egészen idáig tökéletes működött a dolog, vicces volt, pluszba is mondott információkat és a meccset is követte, azonban ma a Bayern - Dortmund mérkőzést kapta, véleményem szerint mintegy tesztként, hogy pártatlan tud-e maradni. A meccs elején teljesen normálisan viselkedett, amikor kiírták a képernyőre a kezdőket, felsorolta őket, viszonylag most is vidám volt a hangja, bár én tudtam, hogy mivel még mindig nagy harc volt a két csapat között, izgul, és volt csapatáért szorít. Ahogy én is.

- Mint tudjuk, a két csapat között messzire visszanyúló viszály van, hiszen ahogy most is, régebben is ők voltak a Bundesligát uraló csapatok – mondogatta a szokásos sablonszövegeket.

Rég láttam olyan meccset, ami ennyire gyors iramú volt, ezért nagyon sajnáltam, hogy a bírónak folyamatosan meg kell szakítania a játékot a dortmundiak szabálytalankodásai miatt.

- Úgy tűnik, a BVB játékosai nem fogadják jól, hogy a pirosak jobban játszanak – ejtett el egy apró megjegyzést apa. Talán, akik nem ismerik, azoknak nem tűnt fel az enyhén vádló hang, de én rögtön nevetni kezdtem. Tudtam, hogy ebbe a meccsbe bele fog törni a bicskája.

Amikor Großkreutzot mutatta a kamera egy szögletnél, mesélni kezdte, hogy az éppen szögletet rúgó játékos Kevin Großkreutz unokaöccse, aki nagybátyja után nem sokkal könnyedén beverekedte magát a sárgák kezdőjébe, így azóta próbálja túlszárnyalni Kevint több-kevesebb sikerrel. Éreztem, hogy erővel fojtja magába a megjegyzést, miszerint nem lenne nehéz, azonban éppen ekkor belebotlott saját lábába, és apa kis híján felnevetett.

- Ez a képsor ismerős ebből a családból – szólalt meg végül nem is annyira burkolt megjegyzést téve Kevinre.

Hihetetlen módon ez volt az egyetlen ilyen megnyilvánulása, különben tökéletesen vette az elé gördített akadályt, amiért nagyon büszke voltam rá. Boldogságom is teljes volt, mert szülővárosom vezetett pár perccel a vége előtt. Aztán történt egy kis szabálytalanság a tizenhatos környékén, így szabadrúgáshoz jutott a Borussia. A 31-es játékos állt a labda mögé és eszméletlen csavarással vágta a léc alá a labdát. Olyan erővel tekerte be, hogy a labda visszapattant a hálóról, a csapattársak pedig érte szaladtak és a labdával a kezükben kezdtek ünnepelni, miközben a bíró lefújta a meccset.

- Ezek a harmincegyesek milyen szép gólokat tudnak lőni – fényezte egy kicsit magát apa, majd összefoglalta a meccs eseményeit pár szóban, miközben a képen is megjelentek a mérkőzés fontosabb pillanatai, utána viszont elbúcsúzott a nézőktől.

Én még vagy öt percig nevettem az utolsó megjegyzésén és amint hazaért, meg is említettem neki, hogy milyen egoista. Nem piszkáltam sokáig, inkább megosztottam vele, hogy örülök, hogy megoldotta a feladatot. Rettenetesen büszke volt magára, mert a főnöke is megdicsérte, azt a Kevines beszólást pedig szinte el is felejtették neki.

- Átmegyek Lukashoz, jössz? – kérdezte, mire bólintottam, így felkaptunk egy kulcsot, majd átsétáltunk a szomszédba.

Nem volt jó döntés, hogy én is apával tartottam, ugyanis Lisa itt volt, én meg még mindig nem bírtam elviselni a jelenlétét, bármennyire is jóindulatú és csupa szív volt. Szerencsémre Lou még sose kérdezte meg, hogy miért vagyok ennyire ellenszenves a barátnőjével, pedig szinte biztos voltam benne, hogy észrevette, mennyire máshogy viselkedem a jelenlétében.

- Gyere nyugodtan – mondta Louis, amikor megjelentem az ajtóban. Lisa is kedvesen mosolygott, ahogy mindig is tette, amikor találkoztunk. Érdeklődni kezdtek, hogy mi járatban vagyok, mire elmeséltem, hogy csak apával jöttem át, de már azon gondolkoztam, hogy milyen indokkal lépjek le. Mostanában kezdtem kapizsgálni, hogy ez nem ilyen baráti féltékenység a részemről és ettől nagyon megijedtem, másrészt nagyon mérges voltam magamra. Nem akartam, hogy miattam menjen tönkre a barátságunk.

Letudtam az általános köröket, de aztán úgy tettem, mintha valamit elfelejtettem volna és nagyon fontos lenne, ezért elköszöntem tőlük, apával is közöltem, hogy otthon leszek, majd tényleg hazamentem. A kulcsot viszont a nagy menekülésben ottfelejtettem, ezért vissza kellett mennem érte. Luk és apa kórusban nevettek ki, de most sokkal nagyobb bajom is volt ennél, ezért nem is foglalkoztam vele.

Nagyon jól tudtam, hiába jövök haza, az érzésektől nem fogok megszabadulni csak úgy. A tánctermemig meg sem álltam, maximumra csavartam a hangerőt és egy sarokban ülve doboltam a lábammal az ütemet. Anyával akartam beszélni, de nem telefonon, hanem személyesen, ahhoz viszont már késő volt, hogy átmenjek hozzá, mert mire hazaértem volna már sötét lett volna, így másnapra kellett tolnom a lelkizést. Helyette hirtelen ötlettől vezérelve kikerestem Lars telefonszámát és megkértem, hogy jöjjön át. Mivel ő közelebb lakott, ezért nem volt gond, ha későn ment haza.

Mikor megérkezett már nem voltam olyan biztos benne, hogy meg kellene vele osztanom a problémámat, de mivel idehívtam és tudtam, hogy nála nagyobb biztonságban senkinél nem lesz majd a titkom, elmeséltem neki mindent. A szüleim válásáról senki sem tudott, szerencsére még a sajtó se szagolta ki, ezért nem kérdezgettek a suliban, nem kellett ezzel foglalkoznom. Lars volt az első, akinek elmondtam, de megeskettem, hogy erről senkinek sem fog beszélni. Meglepődött és láttam az arcán azt a sajnálatot, ami miatt még eddig nem mondtam el senkinek. Utáltam, mikor valaki szerencsétlennek titulált.

- Táncolsz velem? – kérdeztem tőle, mire a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen.

Volt pár mozdulata, amiből aztán egy 45 másodperces koreográfiát csináltunk. Miközben a lépésekre figyeltem teljesen kiment a fejemből, hogy miért is van itt Lars, illetve az is, hogy apa nem is tud róla. Már a végén bohóckodtunk, hogy hány forgást tudunk megcsinálni, amikor apa lejött.

- Ó, azt hittem egyedül vagy – csukta be maga után az ajtót.

Szerencsére még az Andreasos esetből kifolyólag tudta, hogy Lars rendes srác, ezért nem jegyezte meg, hogy a tudta nélkül van itt. Legalábbis nem előtte. Viszont miután elment, nem maradt el a számonkérés. Addig viaskodott, amíg meg nem ígértem, hogy legközelebb előbb őt kérdezem meg, mielőtt idehívok valakit. Nem esett nehezemre, hiszen tudtam, hogy normális esetben, alapjáraton így lett volna, de ez most egy rendkívüli alkalom volt. Erről viszont nem kell tudnia. Valahogy nem tudtam elképzelni, hogy vele beszéljem meg a szerelmi életem válságait.

- Na, jó – csapta össze a kezeit vacsora után. – Nézzünk régi videókat!

- Mi? Ne már, apa – kezdtem el nyafogni. Semmi kedvem nem volt azon nevetni, hogy milyen szerencsétlen voltam kicsinek. Csakhogy amit apa a fejébe vesz, az úgy is lesz, ezért miután hosszas könyörgés után sem tudtam meggyőzni arról, hogy millió más, sokkal jobb dolgot tudnánk csinálni, leültem a kanapéra és megvártam, amíg betette a DVD-t a lejátszóba.

Bíztam benne, hogy unalmasnak találom majd, így rögtön az elején elalszok, de nem így lett. Egyáltalán nem voltam álmos, folyton Louis járt a fejemben és az sem sokat segített rajtam, hogy majdnem az összes videóban ő is szerepelt. Már akkor is annyira aranyos volt. Mivel a kiskoromra nem igazán emlékszem, ezért úgy tudtam nézni a két kisgyereket a képen, mintha kívülálló lennék. Lou állandóan körülöttem volt, ha elestem segített felállni, zsebkendőt hozott, amikor folyt az orrom, szóval tényleg olyan volt, mint egy őrangyal. Szerintem a szüleim is nyugodtan bíztak rá, annak ellenére, hogy még ő is csak egy kisfiú volt.

A kertben voltunk, ahogy a kép alján megjelenő dátumból kiderült még nyár eleje volt, de elég meleg ahhoz, hogy csak rövidnadrág és póló legyen rajtunk. A szüleink a hátunk mögött ültek, egyedül apa hiányzott a képről, minden bizonnyal ő állt a kamera mögött.

- Chantelle – szaladt hozzám egy tulipánnal a kezében Louis. – Neked szedtem.

- Nagyon szép – nyúltam érte, majd egy puszit adtam az arcára.

- Louis! – kiabált rá Moni - Nem szabad letépni a virágot!

A további leszidást apa és az én nevetésemtől nem hallottam. Szegény Lou jót akart és rosszat tett. A nagy nevetés közben még azt sem vettük észre, hogy már nem ketten vagyunk a szobában, hanem a fiatalabbik Podolskival háromra bővültünk.

- Ó, szia – köszönt neki apa. – Gyere, nézd velünk!

A gyomrom pillanatok alatt ugrott össze. Azt sem tudtam, hogy üljek, szinte rögtön megváltozott a tartásom is. A kezemmel a lábamra terített plédbe markoltam és összébb húztam magam. Reméltem, hogy apa oldalára ül és nem az enyémre, mert nem tartottam fairnek, hogy ő úgy ül le mellém, mint egy jó barát, közben meg én…

Nem úgy nézett ki, mint aki szívesen néz régi, családi videókat, de végül leült egy másik fotelba és a tévére tapasztotta a szemét. Sikerült a legjobbkor érkeznie, ugyanis éppen ő került kivesézésre. Lukas születésnapja volt, amire egy hatalmas csokoládétortát kapott. Az édesszájú fia azonban hamarabb nekilátott a tortaevésnek, mint azt a felnőttek gondolták, így tiszta maszat lett az arca és a torta gyönyörű díszítése is tönkrement.

Louisnak nem tetszett, hogy pont ő van a képen, de megmosolyogtatta a jelenet, engem pedig a mosolya. Eddig hogy nem tűnt fel, hogy ennyire helyes?

- Majd beszélhetünk? – kérdezte meg aztán egy kis idő múlva, mire közöltem apával, hogy nekünk elég volt ennyi az esti meséből, a szobámban leszünk.

Amint becsuktam magunk után az ajtót, rögtön rátért a lényegre. Hiányoltam, hogy eddig nem kérdezte meg, mi a bajom Lisával, hát most megtette. Hablatyoltam valamit arról, hogy nem vele van a gond, csak nem éreztem jól magam, de ezzel még több hazugságba kevertem magam, mert a felől érdeklődött, hogy mitől voltam rosszul. Azt már az első percben eldöntöttem, hogy nem fogom neki bevallani az érzéseimet, nem teszem tönkre a barátságunkat a hülyeségem miatt.

- Női gondok – mondtam ki az első eszembe jutó kifogást. Jó húzás volt, mert nem faggatott tovább. A polcom előtt sétálgatott, miközben a dísztárgyakat nézegette rajta.

- Nincs kedved holnap bulizni? – kérdezte, és levette az egyik angyalfigurát a helyéről. Forgatni kezdte a kezében, de amikor rájött, hogy semmi érdekes nincs rajta, visszatette oda, ahonnan elemelte.

- Hétfőn suliba megyek, de amúgy lenne – húztam el a szám. Még ha azt nem is tudta, hogy mi a valódi bajom, azt tudta, mire van szükségem. Jót tett volna egy kis lazítás, de nem holnap, és nem vele.

- Jó, akkor menjünk jövő héten. Bastiannal majd én megbeszélem – villantotta rám a mosolyát.

- Ezer hála – mosolyogtam vissza. Mással úgysem nem fog elengedni apa, majd valahol lerázom, hogy legalább egy éjszakára kimenjen a fejemből, mert tudtam, hogyha velem lesz, nem tudok majd felejteni.

Amikor bejelentette, hogy csak ennyit szeretett volna, úgyhogy ő hazamegy, egyszerre voltam szomorú és boldog is. Féltem, hogy nem tudom magamban tartani a titkomat, de mellette akartam lenni, és ettől tudtam, hogy rövid úton meg fogok őrülni.