A táncon keresztül - Változó érzések

Sziasztok!

Elkészült, meghoztam! Most is remélem, hogy tetszik, és természetesen várom a komikat is.:) Elérkeztünk ahhoz a részhez, amit gondolom már mindannyian vártatok. Még nem tudom, hogy pontosan hány rész van hátra, de nem sok. Ráadásul a következő részre várnotok kell egy kicsit, mert most már szóbelik következnek és csak arra készülök. Leghamarabb 25.-e körül tudok jelentkezni. Addig legyetek jók:)
Nix

A következő időszakban apa mindent megtett, hogy ne legyek magam alatt. Minden napra programokat csinált, az összes szabadidejét velem töltötte és ajándékokkal halmozott el. Tudta, hogy igazából egyikre sincs szükségem, de így akart könnyíteni a lelkiismeretén, úgyhogy nem törtem le, hanem mosolyogva fogadtam minden próbálkozását. Mellesleg jól is éreztem magam. Mióta élek, először döntött úgy, hogy nem számít, mit írnak rólunk az újságírók, hogy követnek-e mindenhová, csak mentünk a nagyvilágba. Egyedül arra figyelt, hogy jól érezzük magunkat, és ezt sikerült is elérnie.

Anyával minden nap beszéltem telefonon, esténként pedig, ahogy megbeszéltük, átjött, hogy meg tudjam tartani a táncórát. Nem hittem volna, hogy betartják, de tényleg mind a ketten a szolgálatomra álltak és még komolyan is vették. Nem mondom, hogy az első nap ne lett volna feszült a hangulat, főleg, hogy kicsit megvárakoztattam őket, így kettesben kellett tölteniük tizenöt percet. Az arcukon látszott, hogy mennyire kínos negyedóra volt, de ami nem öli meg őket, az erősíti, ezért nem aggódtam sokat. Sejtettem, hogy fura lehet abban a házban vendégnek lenni, amiben régen lakott, mivel nekem ugyanolyan fura volt vendégként látni anyát otthon. Bíztam benne, hogy ez a tánc újra összehozza majd őket, mert azt nem hiszem, hogy minden érzés eltűnt volna belőlük, amit egymás iránt éreztek. Pár nap után már volt, hogy felszabadultan nevettek egymás bénázásán, majdnem olyan volt, mint régen. Ám tisztában voltam vele, hogy nem úgy van, ezért nem éltem bele magam, csak kihasználtam azokat a pillanatokat, amikor úgy éreztem, hogy a családom újra egy egységet alkot.

Louis sokszor kérdezte, hogy vagyok, amikor ideje volt, elkísért az edzéseimre és már azt is megígérte, hogy a következő versenyen ott lesz, ugyanis annak ellenére, hogy alaposan elrontottam a táncot, továbbjutottunk. Csakhogy a gondkupacra jöjjön még valami, Andreas is megjelent és megjegyezte, hogy nélküle igen kevés pontszámot sikerült elérnünk. Szavai után az egész csapat égett a bizonyításvágytól, ezért volt, hogy plusz órákat töltöttünk benn. Úgy látszott, hogy meg is lesz az eredménye.

Szombatonként meccset néztem, mert apa újfent kommentátori ülést kapott a skysportsnál és kíváncsi voltam, hogy oldja meg a feladatot. Egészen idáig tökéletes működött a dolog, vicces volt, pluszba is mondott információkat és a meccset is követte, azonban ma a Bayern - Dortmund mérkőzést kapta, véleményem szerint mintegy tesztként, hogy pártatlan tud-e maradni. A meccs elején teljesen normálisan viselkedett, amikor kiírták a képernyőre a kezdőket, felsorolta őket, viszonylag most is vidám volt a hangja, bár én tudtam, hogy mivel még mindig nagy harc volt a két csapat között, izgul, és volt csapatáért szorít. Ahogy én is.

- Mint tudjuk, a két csapat között messzire visszanyúló viszály van, hiszen ahogy most is, régebben is ők voltak a Bundesligát uraló csapatok – mondogatta a szokásos sablonszövegeket.

Rég láttam olyan meccset, ami ennyire gyors iramú volt, ezért nagyon sajnáltam, hogy a bírónak folyamatosan meg kell szakítania a játékot a dortmundiak szabálytalankodásai miatt.

- Úgy tűnik, a BVB játékosai nem fogadják jól, hogy a pirosak jobban játszanak – ejtett el egy apró megjegyzést apa. Talán, akik nem ismerik, azoknak nem tűnt fel az enyhén vádló hang, de én rögtön nevetni kezdtem. Tudtam, hogy ebbe a meccsbe bele fog törni a bicskája.

Amikor Großkreutzot mutatta a kamera egy szögletnél, mesélni kezdte, hogy az éppen szögletet rúgó játékos Kevin Großkreutz unokaöccse, aki nagybátyja után nem sokkal könnyedén beverekedte magát a sárgák kezdőjébe, így azóta próbálja túlszárnyalni Kevint több-kevesebb sikerrel. Éreztem, hogy erővel fojtja magába a megjegyzést, miszerint nem lenne nehéz, azonban éppen ekkor belebotlott saját lábába, és apa kis híján felnevetett.

- Ez a képsor ismerős ebből a családból – szólalt meg végül nem is annyira burkolt megjegyzést téve Kevinre.

Hihetetlen módon ez volt az egyetlen ilyen megnyilvánulása, különben tökéletesen vette az elé gördített akadályt, amiért nagyon büszke voltam rá. Boldogságom is teljes volt, mert szülővárosom vezetett pár perccel a vége előtt. Aztán történt egy kis szabálytalanság a tizenhatos környékén, így szabadrúgáshoz jutott a Borussia. A 31-es játékos állt a labda mögé és eszméletlen csavarással vágta a léc alá a labdát. Olyan erővel tekerte be, hogy a labda visszapattant a hálóról, a csapattársak pedig érte szaladtak és a labdával a kezükben kezdtek ünnepelni, miközben a bíró lefújta a meccset.

- Ezek a harmincegyesek milyen szép gólokat tudnak lőni – fényezte egy kicsit magát apa, majd összefoglalta a meccs eseményeit pár szóban, miközben a képen is megjelentek a mérkőzés fontosabb pillanatai, utána viszont elbúcsúzott a nézőktől.

Én még vagy öt percig nevettem az utolsó megjegyzésén és amint hazaért, meg is említettem neki, hogy milyen egoista. Nem piszkáltam sokáig, inkább megosztottam vele, hogy örülök, hogy megoldotta a feladatot. Rettenetesen büszke volt magára, mert a főnöke is megdicsérte, azt a Kevines beszólást pedig szinte el is felejtették neki.

- Átmegyek Lukashoz, jössz? – kérdezte, mire bólintottam, így felkaptunk egy kulcsot, majd átsétáltunk a szomszédba.

Nem volt jó döntés, hogy én is apával tartottam, ugyanis Lisa itt volt, én meg még mindig nem bírtam elviselni a jelenlétét, bármennyire is jóindulatú és csupa szív volt. Szerencsémre Lou még sose kérdezte meg, hogy miért vagyok ennyire ellenszenves a barátnőjével, pedig szinte biztos voltam benne, hogy észrevette, mennyire máshogy viselkedem a jelenlétében.

- Gyere nyugodtan – mondta Louis, amikor megjelentem az ajtóban. Lisa is kedvesen mosolygott, ahogy mindig is tette, amikor találkoztunk. Érdeklődni kezdtek, hogy mi járatban vagyok, mire elmeséltem, hogy csak apával jöttem át, de már azon gondolkoztam, hogy milyen indokkal lépjek le. Mostanában kezdtem kapizsgálni, hogy ez nem ilyen baráti féltékenység a részemről és ettől nagyon megijedtem, másrészt nagyon mérges voltam magamra. Nem akartam, hogy miattam menjen tönkre a barátságunk.

Letudtam az általános köröket, de aztán úgy tettem, mintha valamit elfelejtettem volna és nagyon fontos lenne, ezért elköszöntem tőlük, apával is közöltem, hogy otthon leszek, majd tényleg hazamentem. A kulcsot viszont a nagy menekülésben ottfelejtettem, ezért vissza kellett mennem érte. Luk és apa kórusban nevettek ki, de most sokkal nagyobb bajom is volt ennél, ezért nem is foglalkoztam vele.

Nagyon jól tudtam, hiába jövök haza, az érzésektől nem fogok megszabadulni csak úgy. A tánctermemig meg sem álltam, maximumra csavartam a hangerőt és egy sarokban ülve doboltam a lábammal az ütemet. Anyával akartam beszélni, de nem telefonon, hanem személyesen, ahhoz viszont már késő volt, hogy átmenjek hozzá, mert mire hazaértem volna már sötét lett volna, így másnapra kellett tolnom a lelkizést. Helyette hirtelen ötlettől vezérelve kikerestem Lars telefonszámát és megkértem, hogy jöjjön át. Mivel ő közelebb lakott, ezért nem volt gond, ha későn ment haza.

Mikor megérkezett már nem voltam olyan biztos benne, hogy meg kellene vele osztanom a problémámat, de mivel idehívtam és tudtam, hogy nála nagyobb biztonságban senkinél nem lesz majd a titkom, elmeséltem neki mindent. A szüleim válásáról senki sem tudott, szerencsére még a sajtó se szagolta ki, ezért nem kérdezgettek a suliban, nem kellett ezzel foglalkoznom. Lars volt az első, akinek elmondtam, de megeskettem, hogy erről senkinek sem fog beszélni. Meglepődött és láttam az arcán azt a sajnálatot, ami miatt még eddig nem mondtam el senkinek. Utáltam, mikor valaki szerencsétlennek titulált.

- Táncolsz velem? – kérdeztem tőle, mire a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen.

Volt pár mozdulata, amiből aztán egy 45 másodperces koreográfiát csináltunk. Miközben a lépésekre figyeltem teljesen kiment a fejemből, hogy miért is van itt Lars, illetve az is, hogy apa nem is tud róla. Már a végén bohóckodtunk, hogy hány forgást tudunk megcsinálni, amikor apa lejött.

- Ó, azt hittem egyedül vagy – csukta be maga után az ajtót.

Szerencsére még az Andreasos esetből kifolyólag tudta, hogy Lars rendes srác, ezért nem jegyezte meg, hogy a tudta nélkül van itt. Legalábbis nem előtte. Viszont miután elment, nem maradt el a számonkérés. Addig viaskodott, amíg meg nem ígértem, hogy legközelebb előbb őt kérdezem meg, mielőtt idehívok valakit. Nem esett nehezemre, hiszen tudtam, hogy normális esetben, alapjáraton így lett volna, de ez most egy rendkívüli alkalom volt. Erről viszont nem kell tudnia. Valahogy nem tudtam elképzelni, hogy vele beszéljem meg a szerelmi életem válságait.

- Na, jó – csapta össze a kezeit vacsora után. – Nézzünk régi videókat!

- Mi? Ne már, apa – kezdtem el nyafogni. Semmi kedvem nem volt azon nevetni, hogy milyen szerencsétlen voltam kicsinek. Csakhogy amit apa a fejébe vesz, az úgy is lesz, ezért miután hosszas könyörgés után sem tudtam meggyőzni arról, hogy millió más, sokkal jobb dolgot tudnánk csinálni, leültem a kanapéra és megvártam, amíg betette a DVD-t a lejátszóba.

Bíztam benne, hogy unalmasnak találom majd, így rögtön az elején elalszok, de nem így lett. Egyáltalán nem voltam álmos, folyton Louis járt a fejemben és az sem sokat segített rajtam, hogy majdnem az összes videóban ő is szerepelt. Már akkor is annyira aranyos volt. Mivel a kiskoromra nem igazán emlékszem, ezért úgy tudtam nézni a két kisgyereket a képen, mintha kívülálló lennék. Lou állandóan körülöttem volt, ha elestem segített felállni, zsebkendőt hozott, amikor folyt az orrom, szóval tényleg olyan volt, mint egy őrangyal. Szerintem a szüleim is nyugodtan bíztak rá, annak ellenére, hogy még ő is csak egy kisfiú volt.

A kertben voltunk, ahogy a kép alján megjelenő dátumból kiderült még nyár eleje volt, de elég meleg ahhoz, hogy csak rövidnadrág és póló legyen rajtunk. A szüleink a hátunk mögött ültek, egyedül apa hiányzott a képről, minden bizonnyal ő állt a kamera mögött.

- Chantelle – szaladt hozzám egy tulipánnal a kezében Louis. – Neked szedtem.

- Nagyon szép – nyúltam érte, majd egy puszit adtam az arcára.

- Louis! – kiabált rá Moni - Nem szabad letépni a virágot!

A további leszidást apa és az én nevetésemtől nem hallottam. Szegény Lou jót akart és rosszat tett. A nagy nevetés közben még azt sem vettük észre, hogy már nem ketten vagyunk a szobában, hanem a fiatalabbik Podolskival háromra bővültünk.

- Ó, szia – köszönt neki apa. – Gyere, nézd velünk!

A gyomrom pillanatok alatt ugrott össze. Azt sem tudtam, hogy üljek, szinte rögtön megváltozott a tartásom is. A kezemmel a lábamra terített plédbe markoltam és összébb húztam magam. Reméltem, hogy apa oldalára ül és nem az enyémre, mert nem tartottam fairnek, hogy ő úgy ül le mellém, mint egy jó barát, közben meg én…

Nem úgy nézett ki, mint aki szívesen néz régi, családi videókat, de végül leült egy másik fotelba és a tévére tapasztotta a szemét. Sikerült a legjobbkor érkeznie, ugyanis éppen ő került kivesézésre. Lukas születésnapja volt, amire egy hatalmas csokoládétortát kapott. Az édesszájú fia azonban hamarabb nekilátott a tortaevésnek, mint azt a felnőttek gondolták, így tiszta maszat lett az arca és a torta gyönyörű díszítése is tönkrement.

Louisnak nem tetszett, hogy pont ő van a képen, de megmosolyogtatta a jelenet, engem pedig a mosolya. Eddig hogy nem tűnt fel, hogy ennyire helyes?

- Majd beszélhetünk? – kérdezte meg aztán egy kis idő múlva, mire közöltem apával, hogy nekünk elég volt ennyi az esti meséből, a szobámban leszünk.

Amint becsuktam magunk után az ajtót, rögtön rátért a lényegre. Hiányoltam, hogy eddig nem kérdezte meg, mi a bajom Lisával, hát most megtette. Hablatyoltam valamit arról, hogy nem vele van a gond, csak nem éreztem jól magam, de ezzel még több hazugságba kevertem magam, mert a felől érdeklődött, hogy mitől voltam rosszul. Azt már az első percben eldöntöttem, hogy nem fogom neki bevallani az érzéseimet, nem teszem tönkre a barátságunkat a hülyeségem miatt.

- Női gondok – mondtam ki az első eszembe jutó kifogást. Jó húzás volt, mert nem faggatott tovább. A polcom előtt sétálgatott, miközben a dísztárgyakat nézegette rajta.

- Nincs kedved holnap bulizni? – kérdezte, és levette az egyik angyalfigurát a helyéről. Forgatni kezdte a kezében, de amikor rájött, hogy semmi érdekes nincs rajta, visszatette oda, ahonnan elemelte.

- Hétfőn suliba megyek, de amúgy lenne – húztam el a szám. Még ha azt nem is tudta, hogy mi a valódi bajom, azt tudta, mire van szükségem. Jót tett volna egy kis lazítás, de nem holnap, és nem vele.

- Jó, akkor menjünk jövő héten. Bastiannal majd én megbeszélem – villantotta rám a mosolyát.

- Ezer hála – mosolyogtam vissza. Mással úgysem nem fog elengedni apa, majd valahol lerázom, hogy legalább egy éjszakára kimenjen a fejemből, mert tudtam, hogyha velem lesz, nem tudok majd felejteni.

Amikor bejelentette, hogy csak ennyit szeretett volna, úgyhogy ő hazamegy, egyszerre voltam szomorú és boldog is. Féltem, hogy nem tudom magamban tartani a titkomat, de mellette akartam lenni, és ettől tudtam, hogy rövid úton meg fogok őrülni.