A táncon keresztül - Vidámpark

Sziasztok!

Mindannyian túl vagyunk az iskolán. Remek érzés, ugye? :D Ha valakit esetleg érdekel: minden tantárgyból négyesre érettségiztem le. Köszönet a sok jókívánságért, na meg a türelemért! Most viszont itt van a következő rész, ami még több kérdést vet fel, bár szerintem elég egyértelműek, úgyhogy nem fog gondot okozni a megfejtésük. Ennyit erről a részről.

Van egy olyan hírem, hogy ezen kívül már csak kettő rész van, utána vége. Természetesen jövök új történettel, de arra valószínűleg egy kicsit majd várnotok kell. Ezt majd még átgondolom, és az utolsó résznél pontosabb információkat adok nektek. Addig pedig olvassátok a maradékot és a Double Date-t!:)

A kezemet tördelve vártam az eredményhirdetést. Ma biztos, hogy a maximumot nyújtottuk, egész hónapban minden edzésen ott volt mindenki, teljes erőbedobással készültünk, és meg is érte. Soha nem éreztem ilyen magabiztosnak magam a színpadon, minden lépést tudtam, centiméterre pontosan, hol kell állnom, meddig kell emelnem a kezem. Most mégis ideges voltam, mert a tökéletesen kivitelezett mozdulatok ellenére a zsűri azt mondta, hogy túl egyszerű volt a koreográfiánk. Nem értettem, miért kötöttek bele, talán túl lazának látszottunk, ezért gondolták, hogy lehetett volna nehezebb is. Ellenben a miénkkel, Andreas új csapatának teljesítménye egy az egyben elnyerte a zsűri tetszését. Fintorogtam, amikor kimondták a csapata nevét, szerettem volna, ha végre nem kell már vele találkoznom, és nem kell hallgatnom a hülye megjegyzéseit, amiket akkor mondd, amikor elhalad mellettünk.
- Next Generation – kiabálta végre a nevünket a műsorvezető. Bólintva vettük tudomásul a továbbjutást, a zsűri kritikája miatt mindannyian el voltunk kenődve.

Anya széles mosollyal várt kicsit odébb. Ma ő jött el velem, és az egész hetet nála töltöm, mivel őszi szünet van. Hiányzott, hogy egész nap együtt legyünk, ezért nagyon örültem. Ezen a héten még az esti táncóráktól is eltekintettem. Annál sokkal jobb ötletem volt. Nem akartam megvárakoztatni, ezért nem öltöztem át, csak felkaptam a pulcsimat a fellépő ruhámra, és már indultunk is a bejárat felé.

- Chantelle – hallottam meg a nevem. Érdeklődve fordultam hátra, hogy a kisebb tömegben megkeressem a hang tulajdonosát. – Hé! – Nick integetett hevesen, aki év eleje óta állandó tagja volt a zsűrinek. Minden évben van egy nevesebb táncos a pontozók között, idén rá esett a választás. Már az első alkalommal örültem neki, mert nagy példaképem volt. – Nem találtam a többieket, de átadnál egy üzenetet? – Barátian a vállamra tette a kezét, amit meglepetten fogadtam. Ezután észrevette anyát, és bemutatkozott neki. A kézfogás után visszafordult hozzám. – Láttam, hogy szomorúak vagytok, és ne áruld el senkinek, de mivel ti vagytok a kedvenceim, kötelességemnek érzem, hogy egy kis lelket öntsek belétek. Nem voltatok rosszak, nem ezt mondtuk. Hatalmas elvárásokat fektettetek le az évek során, mindenki tudja, hogy a legjobbak közé tartoztok, ezért sokat várunk. Meg kell tanulnotok ezekkel az elvárásokkal együtt élni és eleget tenni nekik. A koreográfia, amit hoztatok önmagában nem volt gyenge, az elvárásokhoz képest viszont igen. Ehhez még fel kell nőnötök, tudjuk, hogy még gyerekek vagytok, de az a szint, amit hónapról hónapra produkáltok, jóval túlmutat a korotokon. Talán emiatt vetjük el néha a sulykot. – Figyelmesen hallgattam, amiket mondott, és próbáltam leszűrni belőle a lényeget, ami ez esetben az volt, hogy jók vagyunk. – Sokat beszélek, ugye? – mosolyodott el, aminek következtében én is. Imádtam, hogy a népszerűsége ellenére ennyire emberi maradt. – A lényeg az, hogy nem vagytok rosszak, csak túl nagy elvárásokat fektettünk le.

- Köszönjük. – Nem tudtam, mi mást mondhatnék erre. – Majd továbbítom.

- Rendben. Csak ügyesen – kacsintott rám, majd anyához fordult. – Örültem.

Miután senki és semmi nem akadályozta az utunkat, kisétáltunk a parkolóba és beültünk az autóba. Az úton arról beszélgettünk, hogy mit szeretnék csinálni a héten, ezért le is csaptam a tervemmel.

- Holnap menjünk vidámparkba – csaptam össze a kezeimet, mintha nagyon be lennék zsongva. Apa és anya is imádta azt a helyet, ezért mosolyogva bólintott rá. Még nem tudta, hogy én nem megyek vele. – Az edzés után indulhatnánk is – vetettem fel további ötleteimet, amibe szintén beleegyezett. Csodálatos!

Sokáig fent voltunk, mert elmeséltem neki, hogy azóta, hogy állok Louisszal. Nem érte meglepetésként, amikor először közöltem vele, hogy beleszerettem a legjobb barátomba, mostanra viszont próbált finoman lebeszélni erről. Jó, neki, hogy ő sose került ilyen helyzetbe Lukasszal, így nem kellett megtapasztania, mennyire megváltozik a viszony két ember között, ha az egyik mélyebb érzéseket táplál a másik iránt. Louisnak nem tűnt fel semmi, mert igyekeztem ugyanúgy viselkedni, viszont én mindent másképp láttam. Az eddigi baráti érintései, a bökdösés, a puszi, az ölelés, minden sokkal több értelmet nyert számomra.

Reggel elmentem az edzésre, de közben már izgultam a tervem sikeressége miatt. Apa úgy tudta, hogy délben a vidámpark bejáratánál találkozunk, én viszont anyával mentem volna, mert azt beszéltük meg, hogy eljön értem. Az edzés elején elmondtam a többieknek, mit mondott Nick, majd belekezdtünk az új koreográfia összerakásába. A tánc vége felé felhívtam anyát, hogy el fog húzódni az edzés, menjen a vidámparkba, mire odaér, addigra én is ott leszek. Kapóra jött, hogy a táncteremtől nem volt messze a vidámpark, anya viszont a város másik feléről utazott, így hihető volt, amit kitaláltam.

Nikki szemszöge:

Beriasztottam a kocsit, majd a bejárathoz sétáltam, ahol a lányommal megbeszéltük a találkozót. Még nem ért ide, de nem aggódtam miatta, hiszen szólt, hogy kicsit késni fog.

- Nikki? – lépett elém Bastian. Mondanom sem kell, hogy nagyon meglepődtem. – Nem tudtam, hogy te is jössz.

- Én sem, hogy te is itt leszel – húztam fel a szemöldököm.

Sejtettem, hogy Chantelle nem adta fel a reményt, hogy kibékélünk, a tánctanítós ötlete is teljesen átlátszó volt, de nem akartam még jobban megbántani, ezért nem szóltam neki. Bastian ugyanezen a véleményen volt, most viszont mind a ketten mérgesek voltunk rá. Elég nagy már ahhoz, hogy felfogja, ennek vége, hiábavaló minden kétségbeesett próbálkozás. Már a papírokat is elküldtük, a tárgyalásokon is túlestünk, már csak arra vártunk, hogy kiküldjék a papírt, amit alá kell írnunk.

- A kombinálásban vetélytársad akadt – rázta meg a fejét Basti egy félmosoly kíséretében. Régen ebbe szerettem bele, nem értem, hogy múlhatott el az érzés. Nem csak Chantelle akarta, hogy újra működjön közöttünk a dolog, de hiába próbálkoztunk, már nem dobogtatta meg a szívem.

- Felhívom – jelentettem ki, majd így is tettem. Lányom viszont egyszerűen csak kinyomta. – Van egy olyan érzésem, hogy még csak errefelé sem fog nézni – motyogtam, amikor harmadik próbálkozásomnak is ugyanaz lett a vége. – Bocsánat a nevében is, amiért iderángatott, majd beszélünk. – Miközben búcsúztam már hátráltam is el.

- Várj! Ha már itt vagyunk, miért nem megyünk be? Mindketten szeretünk itt lenni, és attól mert nem… vagyunk házasok, még jól érezhetjük magunkat – mondta, és végül is igaza volt. Ha már eljöttünk, szórakozzunk egy kicsit.

Nem hagyta, hogy kifizessem a saját jegyem, és amikor ennek ellenére elővettem a pénztárcámat, kikapta a kezemből és a zsebébe süllyesztette. Megforgattam a szemem, de inkább ráhagytam, mert jól tudtam, hogy felesleges ellenkeznem. A bejárat melletti térképen megnéztük, hogy melyik játékra üljünk fel először. Basti a körhintát választotta, amolyan bemelegítésképpen, amibe én is belegyeztem. Bizonyos okok miatt nem állt szándékomban felülni durvább játékokra, inkább lentről figyeltem Bastian önfeledt szórakozását. Szerettem volna én is így érezni magam, de képtelen voltam rá. Tudtam, hogy sürgősen beszélnem kellene vele, de nem tudtam eldönteni, hogy a papírok aláírása után vagy aláírása előtt kéne megtennem.

- Gyere már, tényleg nagyon jó – ragadta meg a kezem, és beültetett a hullámvasútba. A kezemet azután sem engedte el, hogy mindketten elhelyezkedtünk, ami nagyon furcsa érzés volt. Miközben elindultunk, eszembe jutott a vele eltöltött idő. Még mindig tisztán emlékeztem arra a Lukas által megrendezett ebédre, amiről végül lelépett, hogy kettesben maradhassak Bastival. Akkor kezdődött minden és tartott egészen tizennyolc éven át. Annyira sok időt voltunk együtt, annyi sok szép emlék köt hozzá, képtelenség egyik napról a másikra elfelejteni ezeket. És nem is akarom, illetve soha nem is fogom tudni, hiszen ha Chantelle-re nézek, mindig eszembe fog jutni. Pár hét múlva pedig magamról is, ha a tükörbe nézek.

Az egyik átfordulás után szédülni kezdtem, és reméltem, hogy hamar a végére érünk, mert tudtam, hogy a szédülés után pár perccel kidobom a taccsot is.

- Jól vagy? – kiabált át az ajtón Basti, amikor berohantam a mosdóba.

- Persze – nyöszörögtem, majd újra öklendezni kezdtem.

- Régebben sose voltál rosszul egy kis hullámvasúttól – mondta meglepetten, amikor holtsápadtan kiléptem az ajtón. Most sem attól voltam, ám ezt nem kötöttem az orrára.

- Haha, a Schweinchenbahnra üljünk fel – viccelődtem vele egy kicsit, amikor megláttam a feliratot. Reméltem, hogy ezzel elterelem a figyelmét az előbbi közjátékról.

- Á, nekem is elég volt egyenlőre a mozgó dolgokból, inkább lövök neked valami hasznosat, például egy Barbie babát – kezdett el nevetni, amikor oldalra pillantva meglátott egyet.

- Az a plüssfarkast szeretném inkább – mutattam fel az apró kisállatra.

Tudtam, hogy sose találja el, mert túl pici volt ahhoz, hogy rá tudjon célozni, de nem akartam játék babát. Ennek ellenére sikerült tényleg egy Barbie-t nyernie, amit rögtön a mögöttünk álldogáló kislány kezébe nyomtam. Újra próbálkozott, mert a fejébe vette, hogy ő akkor is megszerzi nekem a farkast, ám amikor a hatodik alkalommal is mellé lőtt, és már az egész sor kapott tőlünk ajándékot, alkudozni kezdett a fickóval, aki felügyelte a játékokat.

- Kifizetem, bármit is kér érte, csak adja nekem a farkast. – A férfi nem volt valami együttműködő, de hiába mondtam Bastinak, hogy nem fontos, nem hagyta annyiban. – Ne szórakozzon már! Nem tud ideadni egy plüssállatot, ráadásul nem is ingyen kérem. Mondja meg az árát, had vegyem már meg a fele… ségemnek – fejezte végül be a szót, ha már belekezdett. Most éreztem először hivatalosnak, hogy nem vagyunk együtt. Baromi rosszul esett, hogy megakadt a megnevezés közepén, bár tudtam, hogy végül is pár nap múlva már tényleg nem leszek a felesége. De akkor miért bántott ennyire?

Chantelle szemszöge:

- Remélem, nem fordultak sarkon mind a ketten – kukucskáltam ki Louis ablakán, hogy ellenőrizzem, apa itthon van-e már.

- Akkor apád már rég hazaért volna – biztatott Lou, aztán témát váltott. – Tudom, hogy a héten nem vagy itthon, de szombaton megejthetnénk azt a bulizást, amit már egy hónapja is beszéltünk.

Akárhányszor felhozta, mindig lemondtam valami valós vagy kitalált program miatt. A legutóbbi buliról nem voltak szép emlékeim, ezért nem mertem bevállalni újra, de most úgy döntöttem, hogy letudom. Egyszer úgy is el kell mennem vele, mert nem úgy tűnt, mint aki fel akarja adni a próbálkozást.

- Jön Lisa is? – kérdeztem rá, leplezve irigységemet.

- Nem – vágta rá azonnal, de nem hagyott időt a meglepődésre. – Hazavigyelek?

- Aha, megköszönném – válaszoltam, és már indultunk is kifelé.

Amikor megérkeztem mama eléggé rácsodálkozott, hogy egyedül érkeztem, de nem akartam neki elmesélni a kis csínytevésemet, ezért legyintettem egyet, és elvettem a tálcáról egy sütit. Anya sokat mesélt a viszonyukról, és ahogy hallottam, régen egy hárpia volt, aki azt sem tudta, hogy kell a sütőt bekapcsolni, mára viszont ő csinálta a legfinomabb kakaós csigát a világon.

- Még meleg, vigyázz, nehogy megülje a gyomrod – figyelmeztetett mosolyogva, mire bólogattam, majd az intés ellenére befaltam. Sose fájt még a gyomrom tőle, szóval nem foglalkoztam ilyenekkel.

Vesztemre anya tökéletesen tudta, hogy mivel büntessen meg. Amikor hazaért semmit nem tudtam leolvasni az arcáról, nem tudtam, hogy mérges-e, hogy mit gondol, és nem is avatott be. Úgy csinált, mintha semmi nem történt volna, és ezzel kikészített, ám egy szavam sem lehetett, mert úgy is én jöttem volna ki rosszul a dologból. Egész héten nem láttam rajta semmi változást, ezért azt gondoltam, hogy hiába próbálkoztam, nem értem el semmit. Csütörtökön apát is felhívtam, de ő se hozta szóba a kis magánakciómat, így biztos voltam benne, hogy összebeszéltek.

Pénteken még utoljára bementem anyával a céghez, hogy segítsek neki és a nagyszüleimnek, bár ez a segítség nagyrészt abból állt, hogy a kezembe nyomtak egy dossziét, amit el kellett vinnem valakinek az irodájába. Ezen kívül csak ültem, és hol a terveket néztem, hol az ablakon bámultam kifelé. A takarítónő halkan dúdolgatott, miközben felmosott, de úgy látszott, hogy ez csak engem zavar, ezért nem szóltam rá. Nem volt jó a kedvem, mivel nem értem el a vidámparkkal azt a hatást, amit akartam, de alapjáraton imádtam a Hugo Bossnál lenni és nézni, ahogy anyáék dolgoznak.

Amikor délután anya hazavitt – apához haza – bevonultam a szobámba, és sírni kezdtem. Tényleg fel kell adnom, hogy anya és apa újra egy pár legyenek. Bármit teszek, már nem fog segíteni, és ezt nehéz volt elfogadni. Nem akartam felvenni a telefonom, ami éppen csörögni kezdett, de megláttam, hogy keresztapa keres, ezért a fülemhez emeltem. Próbáltam nem szipogni, de soha nem voltam jó színész, ezért hamar feltűnt neki, hogy valami nincs rendben. Azért hívott, hogy a hétvégét nincs-e kedvem náluk tölteni, de végül úgy döntött, hogy ők jönnek. Megkért, hogy üzenjem meg apának, hogy estére itt lesznek, velem pedig megígértette, hogy elmesélem, mi a baj.

Tudtuk, hogy egyszer be kell majd számolni az embereknek a válásról, ezért beleegyeztem. Apa sem ugrott ki a bőréből örömében, de ő is egyetértett velem, ezért vártuk, hogy megérkezzenek.

Nem csak keresztapa jött, hanem Daisy és keresztanya is. Még szinte be se léptek, már követelték, hogy meséltem el, mi a baj, én viszont átadtam apának a szót, mert úgy éreztem, hogy ez nem az én feladatom. Eléggé meglepődtek, Marco először nem is akarta elhinni, de amikor rájött, hogy nem viccelünk, próbálta meggyőzni apát arról, hogy biztos helyre lehet még hozni a kapcsolatukat. Talán jó lett volna, ha hamarabb szólok, mert úgy láttam, hogy Livia és Marco is megpróbált volna beszélni a szüleim fejével. Csakhogy már késő volt, valószínűleg a következő hét elején aláírják a papírokat, és onnantól kezdve hivatalosan is szétválnak útjaik.