A táncon keresztül - Költözés

Sziasztok! Hát itt vagyok, itt a rész is. Remélem, ti nem estek majd tőle akkora letargiába, mint én, miközben írtam. Most nem is szaporítanám a szót. A véleményetekre most tényleg nagyon-nagyon-nagyon kíváncsi vagyok, úgyhogy írjátok meg, mit gondoltok.:) Jó olvasást!

Az előző napi megpróbáltatások miatt olyan fáradt voltam, hogy egy moccanás nélkül aludtam végig az éjszakát és a fél délelőttöt is. Mivel nem kellett iskolába mennem, a szüleim sem keltettek fel, hagyták, hogy kipihenjem magam. Mikor ez megtörtént, kénytelen voltam levonulni, hiszen tudtam, hogy hamarosan most már biztos értem jönnének. Nagyon féltem, hogy mit fognak mondani. Nem is a leszidás részétől, az egyáltalán nem érdekelt. Attól féltem, hogy ezzel a beszélgetéssel hivatalossá válik, hogy a házasságuknak vége.

Apát a tévé előtt találtam meg, jó szokásához híven elterpeszkedve feküdt, anya pedig a konyhába tevékenykedett. Mikor rám mosolyogtak, legszívesebben rájuk kiabáltam volna, hogy ne játsszák meg magukat, de inkább csak elhúztam a számat. Rájöttem, hogy jó lenne már, ha túl lennénk ezen a beszélgetésen, bármi is legyen utána. Azonban nem nagyon igyekeztek az összegyűléssel, így kezdtem azt hinni, hogy mégsem fogunk beszélgetni, de aztán apa nagyon sóhajtott, és leültetett maga mellé, erre pedig anya is bejött a nappaliba.

- Én már mindent elmondtam neked a kocsiban tegnap – kezdett is bele apa. – Sajnálom, hogy ennyire rosszul érintett, de én azt gondoltam, hogy vagy már olyan nagylány, hogy fel tudd dolgozni, és úgy látszik sikerült is, mert még mindig itt vagy. – Végigsimított a hajamon, aztán a vállamnál fogva megához húzott.

- Nehogy azt hidd, hogy nem szeretünk. Ez a dolog… ami köztünk van apáddal, nem ellened irányul. Tegnap este sokat beszélgettünk még, hogy mit mondhatnánk. – Úgy tűnt, hogy nem anya lesz az, aki közölni fogja velem a végeredményt, mert hosszú időre csendben maradt. Apa segítette ki.

- Sokáig azt gondoltuk, hogy még helyre tudjuk hozni, de rá kellett jönnünk, hogy nem. Ennek fejében mi meghoztuk a döntésünket. Nem vagyunk miatta boldogak, de be kell ismernünk, hogy nem csinálhatjuk ezt tovább.

- Ha hagynánk ezt a helyzetet eluralkodni, akkor megutálnánk egymást, ezt viszont egyikünk sem akarja. – Egészen idáig megértően és erősen ültem közöttük, de amikor ezt kimondta anya, tudtam, hogy már nincs visszaút. Lefolytak az első könnycseppek.

- Chantelle, elválunk – mondta ki a végszót apa, miközben még szorosabban ölelt magához.

Tudtam, hogy nekik is milyen nehéz lehet, ezért nem akartam teljesen kiborulni. Csak csendben tűrtem, hogy végigfolyjanak a könnyek az arcomon. A másik oldalamon megéreztem anyát, aki szintén átölelt, így valószínűleg utoljára egy családként, egymásba kapaszkodva ültünk. Mikor felnéztem rájuk, láttam, hogy ők is sírnak, így bármilyen nehéz is volt, erőt vettem magamon.

- Tudom, hogy nektek ez így jobb lesz, nem szeretném még jobban megnehezíteni, és hát nem is tudok mit tenni ellene – próbáltam összefüggően beszélni, de a sírásról és a zaklatottságtól ez már azelőtt megbukott, hogy elkezdtem volna. Mondani akartam valami okosat, bíztatót vagy vigasztalót, de semmi sem jutott az eszembe.

- Semmiféleképpen nem szeretnénk rád erőltetni a saját akaratunkat, de én elköltözök. Egyelőre a szüleimhez megyek haza, aztán majd meglátom, hogy alakulnak a dolgok. A te döntésed, hogy kivel maradsz.

Anya bejelentése hidegzuhanyként ért. Az egy dolog, hogy tudtam, hogy veszekednek, számítottam a válásra is, de abba nem gondoltam bele, hogy ez milyen következményeket von maga után. Nem akartam választani közöttük, ezt senki nem kérheti tőlem. Mindkettőjüket ugyanannyira szeretem, nem tudom azt mondani, hogy apával szeretnék élni, illetve az sem, hogy anyával. Márpedig döntenem kellett, és tisztában voltam vele, hogy a választássommal mindenképp meg fogom sérteni valamelyiküket.

Tudtam, hogy hiába gondolkodok majd rajta, nem lesz eredménye, ugyanúgy nem fogom tudni a választ két óra vagy három év után sem, ettől függetlenül arra kértem őket, hogy ne kelljen azonnal választ adnom. Természetesen megértettek.

Mivel nem igazán volt több mondanivalónk, beállt a csend. Ha valaki belépett volna a szobába, rögtön érezte volna a feszültséget a levegőben. Némileg mind a hárman összeszedtük magunkat, letöröltük a könnyeinket, de a felszín mögött biztos voltam benne, hogy hozzám hasonlóan a szüleim is összeomlottak. Szabadulnom kellett ettől a légkörtől, ha egy perccel is tovább maradtam volna, tuti, hogy megfulladtam volna.

Az órára nézve láttam, hogy Louisnak még van egy teljes, remélhetőleg szabad órája az edzése előtt. Személy szerint én az enyémet ma biztos, hogy kihagyom. Az iskola elkezdődésével a délelőtti időpont átkerült délután öt órára, hiszen a suli miatt senki sem ért rá délelőtt, estére viszont szabaddá tettük magunkat. Csakhogy nagyon fontos lenne, ha ott lennék az órán, mert hétvégén van a verseny következő fordulója, amin viszont, ha törik, ha szakad, ott kell lennem és a legjobb formámat kell majd nyújtanom. Egyelőre még nem tudtam, hogy ezt hogyan fogom kivitelezni.

Miután szóltam anyáéknak, hogy átmegyek Louhoz beszélgetni, így is tettem. Féltem, hogy Lisával lesz, de nagy szerencsémre nem így volt. Ám előbb Lukason kellett átjutnom, aki apáék felől érdeklődött. Mivel ki akarták hagyni a vitáikból, kezdetben semmit nem tudott arról, hogy gond van nálunk, tegnap viszont mindenki számára egyértelmű vált, így ők is megtudták. Most viszont nem akartam neki részletes beszámolót tartani, és nem is gondoltam, hogy ez az én feladatom lenne. Majd anya vagy apa elmeséli neki a fejleményeket.

Louisnak azonban rögtön kifakadtam. Amit otthon visszatartottam, az itt kitört belőlem. Nem igazán tudott mit mondani, de nem is volt rá szükség. Tudtam, hogy számíthatok rá, és már ez hatalmas megnyugvás volt, viszont nem akartam, hogy miattam késsen el az edzéséről, ezért nem panaszkodtam neki sokáig.

- Csak segíts dönteni, jó? – könyörögtem neki, hogy ebben se hagyjon egyedül.

- Nem választhatok helyetted – törölte el minden reményemet, ami abban volt, hogy nem nekem kell végig csinálnom. – De ha akarod, írunk listát, átbeszéljük együtt és mindent megteszek, hogy könnyebb legyen.

- Nem lesz könnyebb – motyogtam lemondóan. – Na, menj focizni!

- Te meg táncolni – mosolygott bíztatóan, amíg meg nem ráztam a fejem. Még nem tudta, hogy ki akarom hagyni. – Ellie – húzta el a nevem, ami nem sok jót sejtetett. Visszahúzott az ágyra, hogy ne hagyjam ott. – Egyszer azt mondtad, hogy amíg táncolsz, úgy érzed, nincsenek gondjaid, hogy nincs semmi rossz a világban. A tánc a mentsvárad, emlékszel? Menj el az órádra, jobban leszel!

Igaza volt, de mostanában már az sem volt a régi. Minden hullám az én fejem fölött csapott össze. Andreasszal indult az egész, hogy járni kezdtünk, hogy szakítottunk, hogy kilépett a csapatból, aztán anyáék kezdtek veszekedni, jött a suli és a mostani helyzet. Nem hiszem, hogy még egy valamit el tudtam volna viselni. Nem szerettem hazudni Lounak, de tudtam, hogy amíg nem bólintok, nem fog békén hagyni, ezért úgy tettem, ahogy kívánta, majd egy puszi után hazamentem.

Anyáék beszélgettek, mikor megérkeztem, de nyilvánvalóan megzavartam őket, mert befejezték. Kis hezitálás után odahívtak magukhoz, és mindenféle butasággal kezdték tömni a fejemet. Anya próbált meggyőzni arról, hogy apával kellene maradnom, mert itt a suli, a tánc, a barátaim, de ez hülyeség volt. Anya se lesz sokkal messzebb, ha a nagyszüleimhez megy, ugyanúgy el tudnék járni mindenhová, ahová kell. Az természetesen egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy azért mondja, mert nem akarja, hogy vele lakjak, ennek ellenére mentegetőzni kezdett, amíg le nem nyugtattam, hogy nem értettem félre.

- Úgy volt, hogy az én döntésem, és bár fogalmam sincs, mit csináljak, hagyjátok, hogy lerendezzem ezt az egészet magamban – kértem őket arra, amire a legjobban vágytam. – Nem megyek ma edzésre, ha keresnétek, lent leszek – osztottam meg velük a fontosabb információkat, majd félig megfogadva Lou tanácsát a pincébe mentem, hogy táncoljak.

Pörgős zenét tettem be, hogy először kitombolhassam magam, aztán pedig a versenyre készültem, ha már az órán nem jelentem meg. Eszem ágában sem volt a saját problémáim miatt cserbenhagyni a csapatot, én nem Andreas vagyok. Nem sokkal később észrevettem, hogy csörög a telefonom. A zenétől nem hallottam a csengőhangot, de láttam, hogy világít, így lehalkítottam a zenét és felvettem. Lars érdeklődött aziránt, hogy hol vagyok, mire csak szűkszavúan azt válaszoltam, hogy nem érzem jól magam, és kérjen elnézést helyettem mindenkitől. Nem tudom, hogy elhitte-e, de nem faggatott, mert nem volt ideje, úgyhogy köszönés után bontottuk is a vonalat. Nem igazán voltam éhes, annak ellenére, hogy egész nap egy falatot se ettem, de tudtam, hogy ez így nem lesz jó, úgyhogy felmentem és legalább egy kis fagyit lenyomtam a torkomon.

- A boldogság nagyüzemű kitermelése – állt meg a székem mellett apa mosolyogva. – Én is kapok?

- Nem – húztam arrébb a kelyhet, mielőtt elvette volna.

- Pedig rám férne – ült le velem szembe, miután feladta a fagyim elcsenését. Az asztalra hajtotta a fejét és úgy nézett ki az ablakon a kinti sötétségbe. Nem nyújtott valami kellemes látványt.

- Te akartad így?

Az első perctől fogva érdekelt, hogy ki mondta ki a végszót. Mind a ketten annyira maguk alatt voltak, hogy teljesen értelmetlennek tűnt az egész. Miért adták fel? Egyikükre sem jellemző. Gondolatai annyira elkalandoztak, hogy meg sem hallotta kérdésemet. Láttam, hogy mennyire szomorú, és ettől újra sírni támadt kedvem, az étvágyam, ami amúgy sem volt, pedig elment. Odacsúsztattam neki a tányéromat, adtam egy puszit az arcára, aztán felmentem a szobámba.

Szerencsére annyiból jól időzítettek a hírek közlésével, hogy másnap már hétvége volt, így megint nem kellett iskolába mennem. Egész szombaton csak gondolkoztam, mégsem jutottam semmire. Elmentem a holnapi verseny előtti utolsó próbára, ami szintén nem dobott a hangulatomon. Rossz voltam, sokat rontottam, és biztos voltam benne, hogy tudják, valami nem stimmel velem. Délután Louis állított be, hogy hosszas könyörgés után rávegyen egy mozira. Amíg én kénytelen, kelletlen készülődtem, ő megbeszélte anyával, hogy elmegyünk. Később, mikor hazaértem, rájöttem, hogy ez az egész mozi megtervezett volt, mert anya nem akarta, hogy lássam, ahogy összepakolja a cuccait. Még mindig nem tudtam, hogy kivel szeretnék maradni, és amikor megláttam, hogy anya legtöbb dolga dobozokban van megfogalmazódott egy ötlet a fejemben. Tudtam, hogy butaság, de akkor sem fogok választani közülük.

- Mi lenne, ha egy hetet apával lennék, egy hetet pedig veled? – kérdeztem anyát, bár tudtam, hogy nemleges választ nem fogok elfogadni.

- Nem ingázhatsz ide-oda. Tudom, hogy ez most nehéz, de bárhogy is döntesz, nem fogsz minket elveszíteni.

- De nem akarok választani! Nem kérhettek ilyet! – kiabáltam el magam végül tehetetlenségemben. Apa rögtön a szobában termett, hogy megnézze mi a baj. Lou az ajtóban állt, látszólag kényelmetlenül érezte magát, és szeretett volna minél hamarabb eltűnni innen, de mégsem akart csak úgy lelépni.

- Chantelle, bármilyen nehéz, nekem is és neked is egyaránt, maradj itt apáddal! Ez nem jelenti azt, hogy nem találkozhatunk, ha szükséged van rám, bármikor átjöhetsz, én is jövök majd. De jobb lesz így, hidd el!

Ezután sokáig csendben maradtam, többek között azért, mert nem tudtam, mit mondani, és mert elgondolkoztam. Igaza van, sokkal kényelmesebb lenne itt maradni, de nem akarom, hogy anyát csak akkor lássam, ha elmegyek hozzá, és ez fordítva is fennáll. Ennek ellenére lassan és bizonytalanul bólintottam. Ezzel egyetemben apa szája halvány mosolyra húzódott, anya pedig hozzám lépett, hogy megöleljen.

- Amikor csak akarsz, jöhetsz. Nem leszek messze, tudod – erőltetett mosolyt az arcára, mire újra bólintottam.

- Belemegyek abba, hogy apával lakjak, de nekem is vannak feltételeim – léptem hátrébb immáron határozottan. – A táncórákat, amiket tartok nektek, továbbra is csinálnotok kell. A kedvemért – döntöttem oldalra a fejem.

Nem lepődtem meg, amikor mind a ketten egyszerre vágták rá, hogy oké. Tudták, hogy szükségem van olyan percekre, amikor együtt látom a családomat, és legalább egy kicsit úgy érzek, mintha minden normális lenne.

Sosem éreztem még magam annyira rosszul, mint amikor néztem, ahogy anya kilép az ajtón, és tudtam, hogy már csak a cuccaiért fog visszajönni valamelyik nap. Apa az egyik oldalról karol át, Lou pedig a kezemet fogta, de akkor még az is kevés volt ahhoz, hogy megnyugodjak. Úgy éreztem, mintha anya magával vitte volt a szívem és az életem felét.