A focin keresztül - Minden jól alakul

Szép szerdai délelőttöt! Hosszú idő után újra jelentkezem ezzel a történettel is:) Új a dizi is, amit ismételten és mindig köszönök Líviának! Szeretnk szólni, hogy senkit ne érjen váratlanul, de lassan a végére érünk ennek a történetnek. Sőt, nem is olyan lassan.:/ Boldoggá tennétek pár kommentel:)) Jó olvasást!

Olyan gyorsan teltek a napok, hogy észre se vettem, hogy máris a válogatott napoknál tartunk. Bastianék keményen edzettek továbbra is, és idáig hibátlanul teljesítettek a bundesligában, túl voltak egy Valencia elleni győztes Bajnokok Ligája meccsen is, úgyhogy Basti és a Bayern miatt nem kellett aggódnom. Jól indult számukra a szezon, és bár tudják, hogy hosszú az év, mégis könnyebb így aludniuk. Különben még a Mainz elleni meccsen Toni és Basti betartotta az ígéretét, és lőttek egy-egy gólt nekem, amit meccs után rögtön puszival háláltam meg. Az elmúlt hónapban én is legalább annyira küzdöttem, amennyire csak tudtam. Volt, amikor éjt nappallá téve voltam benn a cégnél, de az eredménye mégsem látszott igazán. Ha nem az irodában ültem egy jó nagy rakás papír mögött, illetve nem a szállítást intéztem, akkor anyánál voltam benn, aki semmiféle javulást nem mutatott. Minden nap egyre nehezebb és nehezebb volt hozzá bemennem, látnom az orvosok szemében a lemondást, apám szemében a megtörtséget, de erősnek kellett maradnom. Anya fel fog ébredni, és büszke lesz rám, azért, amit a cégért teszek. Ez motivált, ezért csináltam mindent. Azonban Bastianra mindig szakítottam időt, eljártam a meccsei nagy részére, és most elkísérem a válogatottat is mind a két meccsre. A felkészülést Frankfurtban kezdték meg, így az volt az első állomásunk. Ahogy mindig is lenni szokott mindenki hozta a saját formáját, és az első percben egyszerre kezdtek beszélgetni, amiből egy jó kis hangzavar kerekedett. Az út közepén valamikor elaludtam, majd arra keltem fel, hogy valaki az arcomat simogatja, feltételeztem, hogy Bastian, ezért csukva tartottam a szemem, és élveztem a kényeztetést.
- Ha nem kelsz fel, énekelni fogok – morogta végül.
- Fent vagyok – nyitottam ki a szemeimet vigyorogva. – Csak maradj csendbe!
- Gonosz vagy vele – sétált el mellettünk Mesut.
- Hallottad már énekelni? – kiabáltam utána.
- Nem, de ha már itt tartunk, te hallottad az új viccem?
- Ó, istenem – fordult az ég felé Basti, aztán bejelentette, hogy ő előre megy, majd menjek utána. Én, mint mindig, meghallgattam Mesutot, hátha valami jó viccet mondd, ám ennek már a kezdete se volt jó.
- Ezt csak azért mondom neked, hogy nehogy előforduljon veled. Szóval, két szőke nő beszélget. Képzeld, ma elvégeztem a terhességi tesztet, meséli az egyik. Mire a másik: és nagyon nehezek voltak a kérdések? – Kis hatásszünet után nevetni kezdett, ahogy mindig is szokta.
- Szóval, hogy elő ne forduljon velem? – fogtam a kezem közé a hajamat. – Nos, gondolom, te leszel a másik szőke, akivel beszélgetni fogok – passzoltam vissza a gyenge oltást.
- Áú, hát nézd meg, a szép frissen vágott hajamat mered bántani? – simogatta meg a feje tetejét.
- Jó-jó. Nagyon szép lettél, de menjünk – javasoltam, aztán egymás mellett lépdelve mentünk be a hotel ajtaján. Ő egy új kulcsot kért, én viszont megkérdeztem, melyik szoba Bastiáné.
- Különben – nézett rám Mesut a 120-as szoba ajtaja előtt. – Ti mikor akartok gyereket? Babázni szeretnék – mosolygott. Kérdésével egyidejűleg kinyílt az ajtó, és Lukas lépett ki rajta.
- Bastian, ezt én is kérdeztem már tőled – hajolt vissza, mivel valószínűleg hallotta a Mókamester kérdését. Az említett érdeklődve jött ki a szobából.
- Azt kérdeztem, mikorra tervezitek a gyereket?
Nem tudtam, hogy erre mit kéne válaszolni, mert nem beszéltünk még róla. Csak azt tudtam, hogy én még nem érzem késznek magam erre.
- Egyelőre még nem tervezzük – válaszoltam végül, és vártam, hogy Bastian is mondjon valamit, de ő csak állt, megvonta a vállát, aztán visszament a szobába.
Lukas épp olyan értetlen tekintettel nézett utána, mint én, de miután összenéztünk, megrántotta a vállát, és annyit mondott, biztos csak rossz kedve van. Miután Mesut közölte, hogy lepakolja a cuccait, Lukas pedig, hogy elmegy megkeresni Pert, én bementem a szobába. Háromágyas volt, tehát Lukas most is velünk lesz. Cseppet sem bántam. Jó, hogy egy kicsit megint együtt lehetünk.
- Mi a baj? – kérdeztem Bastitól, amikor becsukódott mögöttem az ajtó.
- Semmi – válaszolta mosolyogva, aztán magához húzott.
Nem akartam piszkálni, de tudtam, hogy valami mégis van. Úgy döntöttem egyelőre békénhagyom, és majd, amikor már jobb kedve lesz, kihúzom belőle, mi bántotta. Joachim zavarta meg az ölelgetős fél óránkat, azzal, hogy mindenkit magához csődített, mert el akarta mondani a terveit. Elég beszédes hangulatában volt, mert minimum fél órát beszélt, de legalább nem hülyeségeket mondott. Végül kifogyott mondanivalójából, és kitessékelt minket a szobából. Páran a hallba vonultunk, hogy amíg nem találunk ki jobb programot, addig beszélgessünk. Minden szóba került, amiről a világon csak beszélni lehet, de a középpontban azért főleg az áll, hogy kivel mi történt. Bár az úton már esett erről szó, mindenkinek maradt még néhány hozzáfűznivalója.
- Nagyon csendbe vagy – nézett rám Livia, amíg a többiek tovább folytatták a beszélgetést. Egyedül Lotte fordult oda még hozzánk.
- Csak gondolkozom – magyarázkodtam.
- Kapcsolj ki egy kicsit! Ha hazamész, újra foglalkozhatsz a Hugo Bosszal – mondta Lotte, mire Benni is felénk fordult, majd szépen lassan mindenki engem kezdett faggatni, hogy anya hogy van, én hogy vagyok, milyen a cégnél és a többi. Elpanaszkodtam minden bánatomat, de még a sok sajnálom előtt közöltem, hogy egyet se szeretnék meghallani.
- Miért nem keresel valami reklámarcot a cégnek? Mármint valami híres emberre gondoltam – vetette fel Holgi. – Mondjuk, nézz rám! Nem vennéd meg az összes ruhát, csak hogy én ne tudjak felvenni semmit? – mutatott az arcára, aztán nevetni kezdett.
- Ne nevess, ez nem is hülyeség – gondolkoztam el. Minden ember rajong legalább egy valakiért, a legtöbbjük pedig van annyira idióta, hogy mindenben kövesse kedvencét. – Valaki hajlandó lenne elvállalni közületek?
- Miért nem engem kérdezel először? – kérdezte Bastian. – Én szívesen elvállalom, tudod, hogy segítek, ahol tudok.
- Köszönöm – válaszoltam röviden, figyelmen kívül hagyva sértett hangnemét.
Jobbnak láttam felmenni, mert kezdett idegesíteni Bastian stílusa, és nem akartam vele összeveszni. Megkértem a lányokat, hogy ne jöjjenek utánam, mert egyedül szeretnék lenni. Gondolkoztam Mesut kérdésén, és hogy miért nem akarok még gyereket. Az biztos, hogy Bastival akarok lenni életem végéig, ha gyerekem lesz, azt akarom, hogy ő legyen az apja. Mégsem éreztem, hogy még most nekem kellene. Lehet csak azért, mert jelenleg teljesen lefoglal a cég, a maradék enerigámat pedig az anyáért való aggódásom emészti fel. Semmiképp nem akartam rossz anya lenni, ha gyerekem lesz, akkor rendesen szeretném felnevelni, hogy mindig mellette vagyok, és támogatom, amiben csak tudom.
- Hé, mi a baj? – Lukas jött be a szobába, és leült mellém az ágyra. Ülőhelyzetbe tornáztam magam, aztán elhúztam a számat. – Bastian, ugye?
- Nem tudom, mi van vele. Történt valami az úton amíg aludtam? Mert azóta morcos.
- Szerintem a babakérdés óta ilyen. Előtte a szobában még nevetgélt – mutatott rá, hogy valószínűleg a legfontosabb tényező mellett siklottam el. – Tanács Podolskitól: beszélj vele! Este valamelyik jómadárnál lefoglalom magam, addig lesz időtök.
- Köszi – nyomtam egy puszit az arcára. – Mi a helyzet Louval? Úgy hiányzik.
- Tanulgatja az angolt, jár focizni is. Szerintem jól érzi magát – mosolygott. Továbbra is sütött róla, hogy imádja a fiát. Nézni is jó volt őket együtt, éppen ezért sajnáltam, hogy ő most nem jött vele.
- Ígérd meg, hogy valamikor eltölthet nálunk pár napot! Persze csak ha szeretne.
- Biztos, hogy szeretne. De te is jöhetsz ám majd.
- Mennék én, de most esélytelen, hogy szabadulok. Amíg anya kómában van addig…
- Biztos vagyok benne, hogy nem sokára fel fog kelni – mondta el ő is, amit mindenki más, már az elejétől fogva. – És a céget is megmented. Én hiszek benned.
- Bárcsak én is tudnék.
- Na, ne mondj ilyet! Minden elfogultság nélkül esküszöm, hogy te vagy a legcsodálatosabb nő, akit ismerek. Tudod, hogy értem – magyarázkodott, de nem volt rá szükség. Tudom, hogy nem úgy értette, ahogy egy minket kivülről figyelő gondolta volna.
- Tudom, de ne mondj nekem ilyeneket! Mostanában érzelmileg labilis vagyok – forgattam meg a szemem. – Menj vissza nyugodtan, én még megnézem az e-mailjeimet, hátha kell valamit intéznem innen a háttérből.
- Rendben – ezúttal ő adott egy puszit az arcomra, aztán kiment, én pedig úgy tettem, ahogy az előbb mondtam.
Szerencsére nem volt sok dolgom, csak jóvá kellett hagynom a nem tudom, kinek a nem tudom, milyen ötletét. Még mindig nem sikrült mindenkinek a nevét, arcát és feladatát megjegyezni, de szerencsére segítőkészek voltak, és örültek, hogy végül mégsem nem adtam fel. Segítettek, ha kellett, cserébe pedig próbáltam nem mindent a nyakukba varrni.
- Megérkezett a BeHappy csapat – lépett be a szobába Livia, mögötte Marco, Mario, Lotte és Benni.
Sikerült nagyon hamar elterelniük a figyelmemet mindennemű problémámról. Egészen estig randalíroztak nálunk, és a legkülönbözőbb dolgokat találták ki. Marco egy viccet is mesélt.
- Nem szeretném Mesut elől learatni a babérokat, és nem is áll szándékomban a helyére lépni, de ez a vicc jó, legalábbis amíg Özil fülébe nem jut – nevetett, aztán később mi is megértettük, hogy pontosan miért is. – A török álláshirdetésre jelentkezik. Kérdezik tőle, hogy milyen referenciamunkát tud felmutatni, mire azt válaszolja, hogy a kalahári erdőt. Mondja neki a munkáltató, hogy de hát az nem erdő, hanem sivatag. Erre a török: hát, most már…
- Tényleg jó, hogy nem hallotta Mesut – nevetett a fél társaság.
Bastian ekkor lépett be a szobába, majd nem sokkal utána a társaság is oszlani kezdett. Minden bizonnyal érezték a feszültséget, még akkor is, ha nem vitatkoztunk előttük. Mikor már csak mi voltunk a szobába, lefeküdt az egyik ágyra a fal felé fordulva, amitől teljesen ideges lettem. Ha valami baja van, akkor mondja már el, ne duzzogjon.
- Haragszol, amiért azt mondtam, még nem akarok gyereket? – kérdeztem rá konkrétan, hogy ne tudja megúszni egy semmi-bajom válasszal.
- Nem haragszok, csak… Nem beszéltünk róla, mégis rávágtad, hogy nem, mintha szóba se jöhetne.
- Miért nem válaszoltál akkor te? Mert én arra vártam, de mikor nem mondtál semmit…
- Jó, akkor én vagyok a hibás – fordult újra el tőlem.
- Nem, ezek szerint én. – Feladtam, hogy értelmesen beszéljek vele, úgyhogy én is lefeküdtem egy másik ágyra, és nem mondtam semmi mást egy darabig, de érdekelt, hogy ő mikorra gondolta a gyerekvállalást, úgyhogy megkérdeztem.
- Én nem látom akadályát, hogy már tervezzük – kaptam meg végre a választ. – Nem akartalak piszkálni, mert van elég bajod most. De attól én még szeretnék.
- Én egy szóval sem mondtam, hogy nem akarok, de egy kicsit még várni szeretnék vele. Különben mondhattad volna. Tudom, hogy anya balesete óta kevesebb időm van, de nem akarom, hogy úgy érezd, elhanyagollak.
- Nem, erről szó sincs – tiltakozott. – Na, idejössz? – ütögette meg maga mellett a paplant.
- Gyere te – csúsztam arrébb, amennyire az ágy szélessége, ez esetben keskenysége, engedte.
- Lusta dög vagy – állt fel a fejét rázva.
A következő két nap tele volt kemény edzésekkel, interjúkkal, úgyhogy hamar elteltek a napok. Az Írország elleni meccs előtt két nappal a helyszínre repültünk, hogy ott folytassuk tovább tennivalóinkat. A napok pörgésével egyre több e-mailem lett, úgyhogy amíg a csapat tréningen volt, addig én szorgosan pötyögtem a laptopomon. Livia volt, hogy velem maradt, mert nem volt kedve a fiúkkal menni, ilyenkor Marco rendszeresen azt mondta rá, hogy lusta. Szóval Basti és Marco elintézte, hogy legyen egy privát klubbunk Lustaságok néven. Az írek elleni meccsen jól szerepelt a csapat, sőt. Reus és Kroos kettő-kettővel, Klose és Özil pedig egy-egy találattal járultak hozzá a végereményhez, mely az írek meccs végén szerzett szépítő góljával hat egy lett. De ezen a mérkőzésen érdemes volt ott lenni, nem mintha a többin nem, de itt olyan csodaszép gólok voltak, hogy azt nem is lehet elmondani. Ellentétben a svéd meccsen, ahol hihetetlen dolog történt. Négy nullára vezetett a csapat, de a svédek fél óra alatt bekanalazgattak négyet, így felhozták magukat döntetlenre. Borzalmasan elaludtak a mieink, amiért aztán kaptak is rendesen. A sajtótól kezdve az edzőig mindenki őket boncolgatta. Később aztán Jogi is beletörődött, és közölte velük, hogy ne aggódjanak, még így is három ponttal állnak a második helyen lévő ország előtt. Nem mondanám, hogy ettől sokkal jobb kedvük kerekedett volna, de azért nem orrlógatva ültek fel a repülőre, ami visszavitt minket Németországba.
Otthon egy kiadós alvás után az első utam a kórházba vezetett, a második pedig a céghez, ahol az illetékessel rögtön megirattam Bastian szerződését. Ha csak rajtunk múlt volna, biztos nem rögzítettük volna hivatalos formában a megbeszélteket, de követelmény volt, szóval megcsináltam. Közben már a következő divatbemutatót is szervezni kellett, de másodjára már sokkal könnyebben ment, mint elsőre. Azonban szöget ütött valami a fejemben. Nem akartam Bastiant és a csapattársait eszközként használni, reméltem, hogy ők is tudni fogják ezt, amikor meglátják majd a meghívót a bemutatóra. Reméltem, hogy eljönnek, mert lehet, hogy Basti reklámarc lesz, de ha minél többen vannak jelen, annál nagyobb az esélye, hogy megfogjuk a szurkolóikat. Éppen elég újságtól jönnek majd el, hogy legalább egy leközölje a jelenlétüket. Szerencsére a legtöbbjüktől pozitív visszajelzést kaptam, miszerint el fognak jönni. Azoknak nem küldtem meghívót, akik nem Németországban tartózkodtak, mert tudtam, hogy ezért nem fognak hazautazni, de a Bayernből mindenki eljött, akinek nem volt aznap estére programja, és természetesen Bennire, Lottére, Marcora és Liviára, illetve Mariora és Schürrlére is számíthattam. Órákkal a kezdés előtt a helyszínen voltam, mindent átnéztem, mindennek stimmelnie kellett. Legutolsó teendőmet, az ülésrend átnézését, egy órával a nyitás előtt letudtam. Az első sorban természetesen a divatszakma nagyfejesei ültek, mint mindig, a támogatók és utánuk a focisták, majd a többiek viszonylag érkezési sorrendben. Örültem, hogy maradt egy órám, mert én is átöltöztem, és belebújtam a szokásos magassarkúba. Életemben összesen nem volt annyit rajtam magas cipő, mint amennyiszer az elmúlt két hónapban. A modellek már régen megérkeztek, őket kezelésbe vették a stylistok. Pontban kilenc órakor odasétáltam az ajtóhoz, hogy mindenkit személyesen köszöntsek. Mindenkinek örültem, de mikor megláttam Marcot nevetni kezdtem. Egy régebbi kollekció egyik darabját viselte, és büszkén mutogatta nekem. Imádtam érte, ahogy a többieket is szimplán a megjelenésükért.
Minden rendben ment az este folyamán, aminek nagyon örültem. Még a modellek közös felvonulása volt hátra, de az alatt nem lehet már semmi probléma. Az embereknek tetszett, amit láttak. Rápillanatottam a telefonomra, hogy megtudjam idővel hogy állunk, a kijelzőn viszont az óra helyett apa három nem fogadott hívását láttam meg. Nem foglalkoztam vele, hogy más dolgom lenne, rögtön visszahívtam, remélve, hogy nem anyával van gond, de szerencsére rögtön megnyugtatott. Megvártam, míg az összes modell vissza nem ért, aztán fogtam egy mikrofont, és a kifutóra sétáltam.
- Köszönöm mindenkinek, aki itt van. – Kis szünetet tartottam, hogy a tapsvihar elhalkuljon. – Remélem, jól érezték magukat. Nagyon rövid leszek. Először is szeretném megköszönni az egész stábnak, az összes dolgozónak, hogy újra hittek bennem – néztem körbe, mivel elszórva álldogáltak, és szerettem volna mindenkire ránézni, ha csak egy futó pillanatig is. – A Hugo Bossnál mindenki büszke lehet a teljesítményére. – Fogalmam sem volt róla, hogy anya vagy apa szokott-e ilyeneket mondani, de 99%-ban biztos voltam benne, hogy nem. Nem érdekelt, én nem ők voltam. Számomra ők nem csak ugráltatható robotok voltak, hanem emberek, egy nagycsalád tagjai. – Az előbb kaptam a hírt apától, hogy édesanyám felébredt a kómából. Hiszem, hogy mindannyiunk hite segítette ebben. Most pedig, ha nem veszik sértésnek, rohadok a kórházba. Köszönöm szépen!
Amilyen gyorsan csak lehetett lesétáltam a színpadról, hátul összeszedtem a cuccaimat, miközben a maradék feladatot kiosztottam a dolgozók között, aztán szaladva igyekeztem kifelé. A bejáratnál Basti már várt, megfogta a kezem, majd együtt indultunk meg a kórházba. Útközben elmeséltem neki, amit apa mondott. Ő is örült a hírnek. A bejártnál kitett, hogy minél gyorsabban anyánál legyek, ő pedig elment parkolni. Idegesen nyomogattam a lifthívó gombot, túl sok időnek tűnt, amíg odaért, pedig igazából nem lehetett fél perc sem. Végre valahára megérkeztem az ajtóhoz, és kis híján beestem. Apa anya mellett ült, miközben az orvosa különböző kérdéseket tett fel neki. Csendben maradtam, hogy ne zavarjam őket. Sőt, végül inkább ki is jöttem, és ott vártam Bastianra. Elmondhatatlanul megkönnyebbültem, örömömben a sírás kerülgetett, ami aztán ki is tört belőlem, amikor Basti megérkezett, és átöleltem. Igyekeztem abbahagyni, és mire a doki kijött, sikerült is. Bastian nem akart bejönni, hogy ne zavarjon, azonban nem hagytam neki. Amikor beléptünk anya mosolyogva nézett felénk.
- Sziasztok – mosolygott ránk. – Milyen jól néztek ki – jegyezte meg. – Merre voltatok?
- Szia, anya! – Segénykérően néztem Bastira. Nem ez volt a megfelelő alkalom, hogy előhozakodjak a hátuk mögött zajló eseményekkel.
- Az egyik barátomnak volt az eljegyzési partija, onnan jöttünk ide. Hogy van? – váltott témát csodálatosan rögtönző férjem.
- Hagyjuk a magázást, elvégre a lányom férje vagy. Jól vagyok, bár még kicsit össze vagyok zavarodva. Úgy érzem mintha fáradt lennék, pedig most aludtam át majdnem két teljes hónapot.
Teljesen ki volt cserélve, mintha nem is anya lett volna. Jó fej volt, viccelődős, és normálisan viselkedett mindenkivel.
- Szeretnék kettesben maradni egy picit veled – nézett rám, mire apáék kimentek a szobából. Leültem anya mellé az ágyra. – Nikki, remélem meg tudsz nekem bocsájtani azért, ahogyan viselkedtem veled. Tudom, hogy minden nap itt voltál, és nem emlékszem tisztán, de valamiért mégis érzem, tudom, hogy mennyire bántott ez téged. És talán sosem látszott, hogy valójában mennyire is szeretlek, de szeretlek, és bárhogy is döntöttél az életeddel kapcsolatban, boldog, férjezett nő vagy, és erre büszke lehetsz, mert én is az vagyok.
- Jaj, anya – fordultam el, mert attól tartottam, hogy megint elsírom magam. Vettem pár nagy levegőt, aztán visszafordultam. – Igen, minden nap itt voltam, és elmeséltem, hogy mi történt velem. Nagyon aggódtam, mert nekem is folyton az járt a fejembe, hogy sosem mutattam ki, hogy szeretlek. Nagyon sajnálom, hogy ennek meg kellett történnie ahhoz, hogy mind a ketten rájöjjünk erre.
Még egy ölelésre odahúzott magához, bár elég gyenge volt. Aggódtam, hogyha ezekre a dolgokra emlékszik, akkor a céggel kapcsolatos dolgokra is fog, de aztán nem hozta szóba, én pedig visszahívtam Bastiékat. Az orvos szerint még egy hétig legalább benn kell maradnia. Rendszeresen vizsgálni fogják, mert hosszú kóma után jelentkezhetnek más problémák, bár elég bizakodóak, mert így elsőre nem találtak nála semmi furcsát. A látógatási idő természetesen már este nyolckor lejárt, de ez alól mi kivételek voltunk. Itt is látszik, hogy mennyivel máshogy bánnak egy gazdagabbal, mint egy szegénnyel, és bár örültem, hogy bent lehettünk anyánál, ezt gerinctelennek és igazságtalannak éreztem. Még maradtunk egy darabig, de aztán úgy döntöttünk, hogy ideje lesz hazamenni, mert vezetni kell, és fárasztó napunk volt. Nem hiányzik, hogy ezúttal velünk történjen valami. Otthon már csak zuhanyozni, majd rögtön az ágyba esni volt erőm, de hosszú idő után most először tudtam magam tökéletesen kialudni.