5. fejezet

Lukas javaslatára felhívtam Bastit, hogy 15 perc múlva ott vagyok, és hogy sajnálom. Azt mondta, nem gond, de azért gondolom nem örült neki túlzottan. Hazarohantam, és Lukas tanácsára felvettem volt focimezemet, aztán mentem is a stadion elé. Úgy beszéltük meg, hogy ott találkozunk. Lukas elvitt kocsival.

-    Köszönöm, örök hála. Beszéljétek meg. Mire visszajövök, egy családot akarok látni, nem kettőt.

-    Én köszönöm. Sok sikert. Verd szét, oké? Mutasd meg neki, mi az a foci – kacsintott.

-    Szóval focizunk.

-    Nem tőlem tudod. Szia.

Kiszálltam és elindultam a bejárat felé. Bastian már ott volt.

-    Szia. Tényleg sajnálom, csak beálltam pszichológusnak és elment az idő.

-    Szia. Mondom, semmi baj.

-    Tényleg focizni akarsz?

-    Hát, inkább sportolni. Úgy mindent. Elmondta?

-    El, de nem én mondtam neked, hogy ő elmondta nekem.

-    Simán el lehet hinni, hogy tesók vagytok.

-    Pedig nem – vigyorogtam.

-    Jó a pólód – kacsintott.

Közben már beértünk az épületbe. Elmondta, hogy merre van a mosdó, ha kellene majd, aztán ő igénybe is vette. Én elmentem a szertárba, elvettem egy kosárlabdát, aztán dobálgattam addig, amíg nem jött. Sportiskolába jártam, szóval mindenből tudok egy kicsit. A kosár és foci volt, ami akkor kitöltötte életem minden percét. Nem akartam hazamenni, mert ott voltak a szüleim, így tanítás után kimentünk az osztálytársakkal a parkba, és kosaraztunk, fociztunk meg beszélgettünk. Voltak, akikkel teljesen jó kijöttem, de ahogy elballagtunk mindenki más felé ment, és nem is tartottuk a kapcsolatot. Megint eldobtam a labdát, de az már nem a kosárba ment, hanem Bastian kezei közé.

-    Kosaraztál is? – kérdezte miközben megindult a másik palánk felé.

-    Sportiskolába jártam, egész életemben. Simán leverlek – szereltem le.

-    Hát azt látom – próbálta elvenni a labdát, de már csak elkapni tudta, miután kiesett a hálóból. – Szép.

-    Ez így nem túl izgalmas – szólaltam meg mikor már a hatodik kosarat dobtam, ő meg nem jutott el a büntetővonalig.

-    Egyetértek.

-    Hogy sikerült ezt a ,,randi helyszínt,, választani?

-    Az egyik edzést kihagytam, és parancsba lett adva, hogy pótolnom kell. Miért ne kössem össze a hasznosat a kellemessel?

-    Jó ötlet volt. Pályán nőttem fel. Mióta nem focizok, azóta nem játszottam rendesen, csak otthon, eldobálgattam, vagy elrugdostam pár labdát.

-    Van otthon pályád? – nevetett. – Hihetetlen vagy.

Kivettük a focilabdát, aztán kimentünk a nagypályára.

-    Jézusom mekkora. Elszoktam a nagy pályáktól.

Mosolyogva figyelt, aztán elkezdett melegíteni. Leültem középre, ő pedig körbefutotta a pályát. Bejött középre ő is, és előttem kezdett el gyorsindulásokat csinálni. Utána magas térdezett, aztán mellém ült.

-    Te jössz – feküdt hanyatt.

-    Figyeld a mestert, és tanulj – álltam fel.

Gyorsan körbefutottam a pályát, aztán én is előtte csináltam meg a gyorsindulásokat, magas térdes futást. Lefeküdtem mellé, és felé fordítottam a fejem. Nem mondtunk semmit, csak néztük egymást sokáig. Végül sóhajtott egyet, és felállt. Kinyújtotta a kezét, hogy felsegítsen.

-    Mi a baj? – néztem rá.

-    Semmi.

-    Focizunk? – kérdeztem.

Olyan hirtelen lett csendes. Szomorúnak tűnt, és nem tudtam mivel tudnám felvidítani. Beálltam a kapuba, ő pedig kapura lőtt. Nem volt erőteljes.

-    Ha nem szeretnél, nem kell – mentem oda hozzá.

-    Egy pillanat – indult el befelé.

Nem értettem, hogy mi történt. Csináltam valamit? Felhívtam Lukast. Pontosabban felhívtam volna, ha nem lett volna foglalt.

-    A francba… mindig ilyenkor vagy elfoglalt – rúgtam bele a labdába olyan erővel, hogy az átrepülte az egész pályát, és végül a kapuba esett.

-    Szép volt – szólalt meg mögöttem egy idegen hang.

Alaposan megijesztett. Megfordultam, hogy szembe legyek vele.

-    De te hogy kerülsz ide? – döntötte oldalra a fejét Klose.

-    Bastian edz.

-    Schweinsteiger?

-    Nem ismerek más Bastiant a csapatból.

-    És hol van?

-    Nyugi már, nem törtem be, nem öltem meg. Bent van, azt mondta mindjárt jön.

-    Miroslav Klose – nyújtotta a kezét.

-    Nikolett Bleiblich.

-    Jaa, nem te vagy Podolski barátnője? Már nem csaja, hanem…

-    De.

Ekkor érkezett meg Bastian is.

-    Szia, hát te? – kérdezte Klosetól.

-    Csak észrevettem, hogy nyitva az ajtó, és bejöttem megnézni, hogy mi van. De megyek is, nem zavarok. Nem szólok senkinek, nyugi – nézett Bastianra. - Sziasztok.

-    Szia.

-    Szia.

-    Mit csináltál? Miről nem szól senkinek?– kérdeztem Bastiantól.

-    Csak elmentem az öltözőbe. Eszembe jutott, hogy kerestem tegnap az egyik pólóm, és megnéztem, hogy itt van-e. Arról, hogy itt vagy, mert idegenek nem jöhetnek be az épületbe. Te mit csináltál addig?

-    Berúgtam innen a másik kapuba. Aztán Klose megijesztett, a szép volt beszólásával, utána meg jöttél te.

-    Berúgtad innen? – sandított rám.

-    Kérdezd meg Klosét, ha nekem nem hiszel – fontam össze magam előtt a kezem.

-    Oké-oké, elhiszem – jött közelebb.

A focin keresztül - Veszekedés

-    Szeretném.

Telefonszámot cseréltünk, aztán adott két puszit, és elment. Bementem, aztán ijedtembe ugrottam egy nagyot. Lukas állt az ajtóban, állati büszke fejjel.

-    Most meghalsz! – kergettem ki az ajtón.

Elkezdett futni az utcán, néha hátra nézett, kinevetve engem. Nem tudtam utolérni, gyorsabb volt mint én, sokkal. Bastian mellett futottunk el, mire ő nevetve nézett utánunk.

-    Segítsek? – kiáltott utánam.

-    Nem fontos…percek kérdése és megáll. Mindig ezt csinálja – ordítottam vissza.

Így is lett.

-    Most ne mondd, hogy nem volt jó ötlet! Örültél, nem?

-    Annak örülnék, ha nem kombinálnál. Majd én intézem a magánéletem.

-    Csak egy pici köszönömöt, légyszí!

-    Köszönöm, hülyegyerek.

-    Nincs mit, kicsilány. Isten, mindent elintéz.

-    Rohadj meg! – bokszoltam a vállába.

-    Látom szent a béke. Na, sietek tovább. Nem mondom, hogy találkozunk edzésen – szomorodott el.  Annyira őszinte, tényleg Lukas a legjobb barátja. – De mostantól le se tudtok majd vakarni. Mi még beszélünk úgyis – fordult felém. – És csípem, ahogy futsz. Tényleg olyan focistás.

Őszinte, bolond, komoly és komolytalan egyszerre. Már most imádom, és úgy néz ki alakul valami. Pár nappal később fel is hívott. Megbeszéltük, hogy találkozunk még ma.

-    Jól van. Akkor majd találkozunk – köszöntem el.

-    Sportosan. Puszi.

Elképzelni nem tudtam, mit akar sportos ruhában. Gondoltam majd Lukas segít. Gyorsan át is mentem hozzájuk. Mónika nyitott ajtót.

-    Szia! – köszönt komoran.

-    Zavarok? – kérdeztem megilletődve.

-    Dehogy, te sosem – mondta gúnyosan. – A szobájába van – vágta oda.

Felmentem Lukashoz. Zárva volt a szobája, azaz veszekedtek.

-    Lukas, engedj be! – dörömböltem, mire kattant a zár.

A szekrénye felforgatva, két kinyitott bőrönd, az egyik már tele volt.

-    Mit csinálsz? – kérdeztem meglepődve.

-    Szerintem egyértelmű.

-    Ne csináld ezt. Hallod, gondold át.

-    Nem érdekel érted? Mindig ez megy. Nem veszem el feleségül, na. Érted? Nem akarom még. Nem hiszem el, hogy ezt nem lehet felfogni. És attól még szeretem, de ez hülye…ez nem fogja fel – vágta bele a cuccait idegesen.

-    Lukas! – Álltam mögé, és megfogtam a vállát. – Nyugodj meg. Gyere, sétáljunk, elmeséled mi volt, aztán én ellátlak jó tanácsokkal, te hazajössz, kibékülsz Mónival és happy end.

-    Nem megyek sehová – kiabálta.

-    Ne kiabálj velem, Lukas Podolski, mert nem állok jót magamért. Higgadjál le, mert ha egyedül nem megy, majd én segítek neked, de azt nem köszönöd meg.

-    Bocs. Menjünk, sétáljunk – fogott kézen.

Elmesélte, hogy régóta veszekednek azon, hogy Móni azt szeretné, ha megkérné a kezét, de Lukas még nem szeretné, mert nem érzi magát elég komolynak hozzá.

-    16 éves korod óta vele vagy. Van egy gyereketek is. Az, hogy papírod is lesz róla, hogy vele vagy, semmit nem változtat meg. 9 év, szerintem itt már mindegy. Vedd el, ha ő ezt szeretné, és ha neked úgy könnyebb lenne.

-    De az a papír, igenis sokat jelent. Nem megy és kész. De ettől még szeretem.

-    Én értem, de próbáld meg az ő szemszögéből nézni a dolgokat. Valamiért így látja.

-    Az a legrosszabb, hogy sokszor azt érzem, hogy a pénzemre hajt. Miért akarja ennyire mániákusan, hogy elvegyem?

-    Ugye, ezt nem mondtad neki? Lukas – ráztam meg a fejem mikor nem válaszolt. – Kérj bocsánatot tőle, jó? Ez a leggusztustalanabb dolog a világon.

-    Tudom, hogy nem így van, de nem tudtam mással megvédeni magam.

-    Ezt ne nekem mondd. Mondd el neki. Értelmes nő, meg fog érteni.

-    A másik baja meg az, hogy sokat vagyok veled. A múltkor konkrétan a szeretőmnek nevezett.

-    A kulcs… rakd össze.

-    Nem értem  – rázta a fejét értetlenül.

-    Férfiak, hogy lehettek ilyen lassú felfogásúak?

-    Elmondanád végre, hogy mi van, vagy szívod még a vérem?

-    Hááát… szívom még a véred. – Megforgatta a szemeit. – Azért szeretné annyira elvetetni magát, mert akkor biztos lehet benne, hogy nem csalod velem. De ezt hagyd rám, majd beszélek vele. Megvannak a módszereim.

-    Neked nincs ma már dolgod? – kérdezte.

-    Úristen. 6-kor találkozom Bastiannal.

-    6 óra múlt 2 perccel.

A focin keresztül - Ismerkedés

Elérkezett a meccs napja. Lukas rosszabb volt, mint régen.

- Nem megy! Nem játszom ma. Beteget jelentek – szaladgált körbe-körbe.

- Állj már meg, az ég szerelmére, és hagyd abba! Játszani fogsz, jó leszel! Tudod, hogy jó vagy! Mindenki tudja. Miattad nézik. Gyerünk, húzzál a pályára és melegíts!

- Oké, de utána bemutatom a legjobb haverom – ment el.

Elfoglaltam én is helyem, aztán lassan megkezdődött a meccs. Az FC Nürnberg ellen játszottak. Az első 20 percben nagyon lapos volt a meccs. Lukas próbálkozott egy kapura lövéssel, de nem lett belőle semmi. Csak ment a labda ide-oda, nagyjából a labdabirtoklás is megoszlott a két csapat között. A 23. perc után fellendült a meccs. A Nürnberg rúgott egy gólt, és ez mozgásra késztette a Bayern játékosait. Schweinsteiger szépen összedolgozott Poldival, így lett meg az ő első góljuk is. A másik gól pedig már a hosszabbítás alatt volt szögletből. Klose rúgta a kapuba. Jó meccs volt, az elejét leszámítva. Hátramentem az öltözőkhöz, és kinn megvártam Lukast. Régen ilyenkor még tomboltak egyet, aztán lefürdött, és jött ki hozzám. Ez most is így volt.

- Mondtam, látod? – öleltem át.

- Mindig tudod – ölelt vissza, – Ez hiányzott – nézett le rám.

- Nekem is, de mindig néztem a meccseidet.

- Akkor tudod ki az a Bastian Schweinsteiger.

- Persze.

- Őt akarom bemutatni.

- Soha, semmilyen barátodat nem mutattad be.

- Tudom, de te sem nekem.

- Mert nincs más?

Nem válaszolt, mert kijött Bastian. Elengedett – mivel még mindig öleltük egymást – és elindultunk felé.

- Lelkitársam, barátnőm, húgom, tanácsadóm… kihagytam valamit? – mutatott be Bastinak.

- Csak a nevem, te nagyon hülye.

- Ja. Nikki, Bastian, Bastian Nikki.

- Szia! Részvétem emiatt a lökött miatt. Vele felnőni – mondta két puszi között.

- Meg lehet szokni.

Tetszett, már Bastian és a stílusa. Zavartan mosolyogtam vissza.

- Menjünk enni, mert éhen halok – indult el Lukas figyelmen kívül hagyva Bastian beszólását.

- Csak el ne hízz! - futottam utána.

- Mit sportolsz? – kérdezte Basti mikor mellém ért.

- Már semmit, de honnan tudod, hogy sportoltam? – kérdeztem.

- Egy sasszemű focista észreveszi, ha valaki sportos. Egyébként csak rád kell nézni – vigyorgott.

Jesszusom, én meg hajlamos voltam elpirulni. Lukas felé fordultam, aki vigyorogva nézett rám.

- Megöllek – sziszegtem Lukasnak. – Fociztam – fordultam vissza Bastian felé.

Odaértünk az étterembe, és rendeltünk kaját. Mikor kihozták az ételeket, Lukasnak csörgött a telefonja.

- Monika volt az, mennem kell srácok, de jó étvágyat – kezelt le Bastiannal, nekem pedig adott két puszit és már el is rohant.

- Hát ez itt hagyott – nézett rám Bastian. – Jó étvágyat!

- Neked is.

Már megettem a kaja felét, mikor rájöttem miért hagyott itt Lukas.

- Megölöm – néztem Bastianra, mire ő kinevetett. – Te tudtál erről?

- Nem, csak nekem hamarabb leesett. Végül is bajunk nincs belőle, és egész kellemes a társaságod.

- A tied is – nyögtem ki elpirulva.

- Mesélj valamit magadról!

- Mit?

- Hát mondjuk kezdjük azzal, hogy van-e barátod?

- Dehogy van! Majd pont nekem – mosolyogtam rá.

- Most miért? Nehogy azt mondd, hogy nem vagy szép, mert az vagy.

- Uh.. hagyd már abba! – vörösödtem el megint.

- Jó nézni, ahogy elvörösödsz.

- Igazán kedves… - nevettem el magam. – És neked barátnőd?

- Nincsen. Szüleiddel élsz?

- Az kéne még! A szüleim a világ legnagyobb sznobjai. Apu valami üzletember, szerintem azt se tudja élek-e vagy halok. Anyu néha rám telefonál, de végül elkezdi mesélni, hogy éppen kivel tárgyal, vagy milyen ruhát vett magának. Mivel nem folytam bele a családi üzletbe vagy mibe, ezért én vagyok a rossz.

- Tesód?

- Nincsen, mert anyuék azt mondták, hogy nem bírnak még egy ilyen csalódást elviselni, mint amilyen én vagyok.

- Kedves, már bocsánat.

- De bátynak ott van Lukas. Már amikor…

- Szóval fiatalabb vagy, mint Lukas.

- 23 éves vagyok.

- Nekem még dolgom van. Hazakísérhetlek?

- Megköszönném.

Hazafelé kielemeztük Lukast. Mesélt erről a pár évről. Hogy Lukas is szenvedett, nehéz volt tartani benne a lelket, de így csak a focinak élt, és abba adta ki minden fájdalmát. Talán ezért lett nagy focista.

- Találkozhatnánk esetleg máskor is? Ha nem, akkor beszélek Podolskival, hogy csináljon megint valami ilyesmit.

- Randi?

- Ha nem akarod, akkor…

A focin keresztül - Béke

Drága Kingám. Tiéd a rész.

Kopogtak a lakásom ajtaján. Ajtót nyitottam és meglepetten néztem az illetőre. Ő elindult befelé.

- Nem mondtam, hogy bejöhetsz – álltam Lukas elé.

- Ne csináld, kérlek. Hadd magyarázzak el mindent. Már felnőttem hozzád.

- Nem tudom mit akarsz mondani, de szerintem három és fél után már annyira mindegy. Kimaradtunk egymás életéből, ez már bepótolhatatlan. Megváltoztam, te is megváltoztál.

- Azért hadd mondjam el amit szeretnék.

- Gyere – sóhajtottam nagyot. – Az a fránya jó szívem – dünnyögtem hozzá.

Leültem és elkezdtem hallgatni.

- Mikor a Bayernbe kerültem bizonyítani akartam. És mikor sikerült, túl fontos embernek éreztem magam. Az, hogy a válogatottba voltam már csak egy végső löket volt. Igazad volt, elszálltam magamtól. Bastian is mondta, de őt nem zavarta…egy ideig. Miatta jöttem el főként. Sikerült észhez térítenie, hogy nem én vagyok a mindenség. Nem hallgattam már az üzenetrögzítőmet. Mikor rám csaptad a telefont, amikor utoljára beszéltünk – nézett le a földre – meghallgattam mindet. Hívtalak, de nem vetted fel. Annyiszor hívtalak, ahányszor kérted az üzenetekben. 1 hónap után fogyott el, és rájöttem, hogy állati nagy marha vagyok. Hiányoztál. Az elmúlt 4 év minden napján gondoltam rád. De a sajtótól is meg akartalak óvni. Sokkal több lett, mint régen volt. Nem akartam, hogy összehozzanak minket, és mindig hülyeséget írjanak rólunk.

- Tehát ott tartunk, hogy értem csináltad az egészet.

- Részben. Hibáztam, tudom, de közben rájöttem, hogy nem tudok nélküled élni. Nekem kell egy ember, aki támogat és a jó felé terelget – idézte egy régi mondatomat. – Ne sírj. Ne miattam. Nem érdemlem meg.

- Szeretlek, te hülye, idióta, öntelt fasz. De ha még egyszer ilyen előfordul, laposra verlek.

- Nem fog, ígérem – ölelt szorosan magához. – Ha már az első meccsemen nem voltál ott, akkor az utolsóra eljössz? – kérdezte.

- Elmész a Bayernből? – kérdeztem vissza.

- FC Kölnbe vissza, igen.

- Persze, hogy elmegyek.

Annyira hiányzott, elmondani nem tudom. De visszakaptam, és úgy látszik tényleg megkomolyodott.A meccs egy hét múlva lesz, de ő már most izgul. Nem is tudom mit kezdett ő nélkülem.

- De muszáj jól játszanom!

- Akkora elvárásaid vannak, drága.

- Menni fog?

- Menni fog.

- Te focizol még? – kérdezte.

- Nem. Egy évvel azután, hogy utoljára beszéltünk abbahagytam.

- Hogy-hogy? – vett el egy csokit.

- Ne máár..az az utolsó! – csaptam a kezére.

- Felezzük eeel! – nyavalygott.

- Oké – sóhajtottam. – Na mesélj! Sok mindent hallottam rólad. Mondjuk kezdhetnénk a kisfiaddal. Nem tudom felfogni, hogy ezt sem tőled hallottam első kézből.

- Elhiszed, hogy amikor megtudtam, akkor nem arra gondoltam, hogy ,,Jézusom, apuka leszek,, hanem arra, hogy neked nem mondhatom el?

- Mesélj inkább!

- Monikától van, nyilván – mosolygott. – Louisnak hívják, lassan két éves már, és imádom. Majd bemutatom.

- Ajánlom is.

- Maradnék még, de lassan fürdetés meg ilyenek…

Elképzeltem, ahogy egy kád mellett ül, csurom vizesen. Hát finoman szólva kinevettem.

- Most mi van? Ne pukkadozz már!

- Annyira nem illik rád az apuka szó.

- Na, ezt megjegyeztem – vágta be a műdurcit. – Megyek is – nyomott két puszit, aztán otthagyott a nevetőgörcsömmel.

Volt mit bepótolnunk, és ezt meg is tettük. Móninak már elege is volt abból, hogy Lukas mindig velem volt. Sosem csíptük nagyon egymást, de megvoltunk egymás mellett. Nem akartam neki keresztbe tenni, ezért néha már én rúgtam ki Lukast, hogy húzzon haza a családjához. Volt, hogy én mentem át hozzájuk. Imádni való kis kölyök volt Louis.

A focin keresztül - Barátok örökre?

- Nikki, megvan! Megvan! Átigazoltam a Bayernbe! – rontott be a szobámba Lukas Podolski.

- Gratulálok! – ugrottam a nyakába.

Gyerekkorunk óta ismerjük egymást. Nála jobb barátot keresve sem találnék. Jóban, rosszban mellettem volt, és ez fordítva is így van. Régóta szeretett volna már a Bayern München-ben játszani, mert ott van neki valami haverja is, és most sikerült neki.

- Körbe tudnám futni a világot – vigyorgott.

- Te amúgy is…megállás nélkül. Elvégre focista vagy, vagy mi a szösz – vigyorogtam vissza.

- Majd jössz meccsre, és megnézed, ahogy nyerünk – kezdett jó szokásához híven egyből terveket szőni. – Muszáj lesz az első meccsen ott lenned! Mondd, hogy jössz! Kérlek!

- Ki nem hagynám!

Innentől fogva, nagyon keveset láttam. Ha nem a csapattal, akkor egyedül, de egész nap edzett. Akárhányszor hívtam csak az üzenet rögzítője kapcsolt be. Néztem a TV-ben a meccseit, de nem hívott, hogy menjek el. A foci VB előtt írt egy SMS-t, amiben tudósított, hogy ő is megy, ekkor viszont már sok idő telt el úgy, hogy nem is hallottunk egymásról. Nem is köszöntünk el. Nagyon magam alatt voltam. Szerettem a focit, így a VB-t végig néztem. Ügyesen játszottak, és végül harmadikok lettek. A VB alatt sem hívott. Pedig régen minden meccse előtt én nyugtattam meg, hogy jó lesz. Tudtam, hogy ennek a barátságnak vége, mert talált jobbakat. Mindig mindenki mondta, hogy lány és fiú között nincs barátság. Hát van, csak egy idő után megszakad. A világbajnokság után másnap csörgött a telefonom. A kijelző Lukas nevét írta ki.

- Láttad? Ugye, láttad? Annyira jó volt – kezdte egyből.

- Lukas!

- Lehettünk volna elsők is, csak…

- Lukas!

- Mondd!

- Eddig le se szartál. Értem én, hogy sok dolog összejött most, de azért beszélni szerintem tudtunk volna. Nem tudod milyen rossz, hogy az üzenetrögzítőre se válaszolsz.

- Bocsi, de most olyan fontos ember lettem és ezekre az apróságokra már nincs időm.

- Apróság mi? Mióta is ismersz? Csalódtam benned, nem hittem volna, hogy ilyen könnyen el tudsz szállni magadtól.

Lecsaptam a telefont és kitört belőlem a sírás. Nem tudtam felfogni, hogy ennyit jelentettem neki. Mindenben támogattam, ha hülyeséget is csinált, túlléptem egy ,,tanultunk belőle,, beszólással. És most? Most én vagyok az apró dolog az életében, ami már nem fontos. Sokszor csörgött a telefonom, és mindig ő hívott. Nem vettem fel, mert nem szerettem volna vele veszekedni. Egy hónappal később megunta. Nem hívott többet, nem keresett. Nekem pedig nem maradt más barátom, mivel tipikusan egyemberes vagyok. Lukas ott volt nekem mindig, nem kellett más barát(nő).

Sziasztok!

Régóta írok történeteket. Első írásom 4 évvel ezelőtt a saját oldalamra került fel, amely azóta már nem üzemel. Régebben Tokio Hotel témában írtam, de azóta már kinőttem őket. Mostanában a Twilight Sagáról, a fociról, és a Formula 1-ről szoktam írni. Először a focis történetemet osztanám meg veletek a blogomban, melynek címe A focin keresztül.
Puszil titeket Nixííh