A táncon keresztül - A családom

Sziasztook! Visszatértem:) Akárcsak Nikkiék:) Kíváncsi vagyok, hogy szerintetek jó-e az ötlet, úgyhogy nagyon izgatottan várom a komikat:D Nem szeretnék semmit hozzáfűzni, remélem, mindenkinek egyértelmű, hogy kinek a szemszögéből van:) Jó olvasást!

"A tánc az ember bensejének közvetlen, általános hatású kifejezője."
"A tánc olyan vers, melynek a mozdulatok a szavai."

Csendben ültem a hátsó ülésen. Nem tudtam, mit mondjak anyának. Nem akartam megbántani sem őt, sem apát, ezért lógtam el az edzést a tudtuk nélkül. Thomas, az edző viszont jóba van a szüleimmel, így értesítette őket. Szerettem focizni, de így tizenhat éves fejjel rájöttem, hogy nem annyira, hogy minden nap izzadjak csak azért, hogy legalább beérjem a labdát. Csak hobbi volt, de nem fűztem hozzá komolyabb terveket. Bezzeg a tánc. Azaz életem. Tudtam, hogy anyának és apának is nagyon fontos a foci, elvégre mindketten focisták voltak. Mára már visszavonultak, de ugyanolyan sokat jelentett nekik, mint azelőtt. Sosem mondták, hogy kötelező a nyomdokaikba lépnem, de tudtam, hogy igazából mindketten ezt szeretnék. Azonban egyike voltam azoknak az embereknek, akik nem tudnak muszájból csinálni valamit. Nem akartam beolvadni a környezetembe. Táncolni akartam.
Anya továbbra se mondott semmit, csak vezetett. Sejtettem, hogy én tartozom magyarázattal, de ha most beszélni kezdek, akkor le fog szidni, hogy én mindig csak kifogásokat keresek vagy, hogy mindenre lehet magyarázatot találni. Így hát inkább csendben ültem, amíg haza nem érkeztünk. A házba belépve, jobb ötlet híján, a szobámba akartam menekülni, de apa utánam szólt. Kelletlenül fordultam vissza, hogy végig hallgassam, amit mondani akar.
- Chantelle, mesélj! Mi a baj? – ütögette meg a kanapét maga mellett. Teljesen meglepődtem. Nagy leszidásra számítottam, ehelyett beszélgetni akar?

- Nincs baj – ültem le mellé. Nem igazán voltam még ilyen helyzetben, úgyhogy nem tudtam, mit kéne mondanom. Nem azt mondom, hogy sűrűn veszekedtek velem, de ha okot adtam rá, akkor alapos fejmosást kaptam. Szerintem erre most eléggé rászolgáltam, mégis inkább meghallgat. Úgy döntöttem, hogy kihasználom az alkalmat, és megosztom gondolataimat apával. Anya nem tudom, hová tűnhetett, de véleményem szerint ezt az esetet apa kezébe adta. Magyarázni kezdtem az érzéseimet, amibe végül annyira belejöttem, hogy jó tíz percig egyfolytában beszéltem neki.

- Szóval csak miattunk focizol? – vonta le a következtetés apa.
- Nem. Szeretem, néha jól esik, de nem napi szinten. Nem ezzel szeretnék foglalkozni, vagy mi. – Idegesített, hogy nem tudtam magam rendesen kifejezni. Mostanában sokszor éreztem így, amikor felnőttekkel beszéltem. Nem találtam a közös hangot velük, olyan volt, mintha mindig elbeszélnénk egymás mellett.
- Ha táncolni szeretnél, és komolyan gondolod, akkor csináld. De ne lógj el, inkább szólj nekünk, mert mi van, ha történik veled valami, mi meg nem tudjuk, mert azt hisszük, hogy edzésen vagy?
- De nem történik semmi – válaszoltam, mint erre a kérdésre általában. Mindig a legrosszabbra gondolnak.
- Ezt a kört sosem futjuk le, úgyhogy ne ma próbáljuk meg – legyintett válaszomra. – Pont olyan vagy, mint anyád.
- Bastian, ki beszél? – jött be anya is a szobába. Néha komolyan úgy éreztem, hogy két óvodással élek együtt.
- Nikki, be kell ismerned, hogy tőlem csak jót örökölt. – Természetesen egymás heccelésével sem fognak soha felhagyni. Az első csók elcsattanásakor döntöttem úgy, hogy ideje távozni. Egy darabig az ágyon fetrengtem, de hamar meguntam a csendet, úgyhogy bekapcsoltam a zenét. Képtelen voltam zene mellett mozdulatlanul ülni, a leglassabb zenére is képes voltam valamit táncolni. Ez ma sem volt másképp. Csak mozgattam a testemet amerre jól esett. Bár nagyon szívesen táncoltam volna életem végig, megállás nélkül, anya lehívott vacsorázni.
- Mi a ka…? – érdeklődtem volna a menü felől, de megláttam a szomszédjainkat az asztalnál. Lukas még mindig anya legjobb barátja volt. Reméltem, hogy egyszer én is megtalálom azt a barátot, aki mindenben mellettem áll, támogat és több mint harminc év ismertség után is elvisel. Sokszor éreztem úgy, hogy Louis személyében már szert tettem egy ilyenre, de egyre gyakrabban veszekedtünk, semmiben sem értettünk egyet. Jelenleg pont ezért nem örültem neki, hogy itt van. Ma dőlt meg az eddigi rekordunk, ennyi ideig még sosem haragudtunk a másikra. Monika mellé ültem, mert a másik üres hely Louis mellett volt, és semmiképp sem akartam közel kerülni hozzá.
- Srácok, ne csináljátok már! Tudjátok, hogy mint mindig, most is ki fogtok békülni – okoskodott Lukas. Mióta az eszemet tudom ez a legidegesítőbb tulajdonsága. Állandóan beleszól, hogyan intézzük a dolgainkat. Két éves koromba költöztek vissza Németországba, azóta töltjük a mindennapjainkat együtt, de mostanában úgy éreztem, mintha megunt volna. Sajnos elég hamar kiverem a balhét, mert apa féltékenységét sikerült megörökölnöm, ezért rendszeresen én vagyok vitáink generálója.
- Apa, felnőttek vagyunk, majd mi elintézzük. Nektek sem segített senki kibékülni – nézett anyára és Lukasra. – Meg tudjuk oldani, ha akarjuk. Nem kell hozzá mindenféle kamuvacsora – állt fel az asztaltól, majd hazament.

- Ez is jól sült el – jegyeztem meg halkan, de mielőtt én is otthagytam a felnőtteket, gyorsan megettem a vacsorát, mert éhes voltam.
Ahogy Louis beszélt rájöttem, hogy most nem pár napra vesztünk össze. Nem akar kibékülni, egyáltalán nem kíváncsi rám. A héten nem a barátságunk romlásáról, hanem a fociról folyt a vita. Elmondtam neki, hogy nem mentem el edzésre, hogy mennyire unom, hogy körülöttem mindenkinek a foci a legfontosabb. Nem voltam jó kedvemben, valószínűleg ezért csúszott ki a számon a teljesen átgondolatlan kijelentés, miszerint jó lenne, ha egy időre az összes ilyen ember eltűnne a közelemből. Abban a pillanatban, ahogy kimondtam zokon vette. Természetesen a lógással kapcsolatba sem állt mellém. Azóta nem beszéltünk, a szüleink pedig nem tudják ennek az okát. Szerencsére! Biztos, hogy ők is megutálnának, ha a fülükbe jutna, hogy mit mondtam. Annyira hülye vagyok. Miért kell gondolkodás nélkül beszélnem? A legtöbb dolgot a szüleimre kentem, mondván tőlük örököltem. Ezt a tulajdonságot sajnos duplán kaptam meg.

- Min vesztetek össze? – jött be kopogás után Lukas. Nem volt kedvem megvitatni vele a helyzetet, hiszen tudtam, hogy az indokot sosem fogom elmondani.
- Szokásos – válaszoltam röviden és tömören.
- Kérdezhetek valamit? – Bólintottam. – Te…te és Lou… szóval, ti barátok vagytok?
- Tudom, hogy az átlagosnál többet veszekszünk, de ő sértődékeny, én meg szókimondó vagyok, úgyhogy nem is lehet nagyon mást várni, de attól még igen, azok vagyunk.
- Csak barátok? – Kezdtem kapizsgálni, hova akar kilyukadni.
- Mi? Jaj, nem! Imádom őt, az életem odaadnám érte, de csak barátként tekintek rá.
Zavarban volt, hogy megkérdezte és csend állt be közöttünk. Valószínűleg ezért döntött úgy, hogy inkább magamra hagy. Gondolkozni kezdtem, hogy adtam-e okot arra, hogy bárki is azt feltételezze rólam, hogy szerelmes vagyok Louisba, de nem igazán találtam. Reméltem, hogy Lou nem azért távolságtartó, mert azt hiszi, hogy én… Fene a büszkeségembe, leszaladtam a lépcsőn, aztán átszaladtam a Podolski házba.
- Beszélnünk kell! Az előbb Lukas megkérdezte, hogy szerelmes vagyok-e beléd. Ugye te nem gondolod ezt? Nem ezért nem beszélsz velem, ugye?
- Nem, nem gondolom – húzta ki a másik füléből is az MP4-ét. – Én csak teljesítem a kívánságodat.
- Tudod, hogy nem gondoltam komolyan – csattantam fel. Miért nem tudja már eldönteni, hogy mi az, amit komolyan gondolok, és mi az, amit nem?
- Ha nem tudsz normálisan beszélgetni, akkor akár haza is mehetsz, és rázhatod tovább.
- Tudod, mit? Megyek is. Mikor lettél ilyen bunkó?
Az összes ajtót becsaptam magam után, de a leghangosabban a sajátom szólt. Bekapcsoltam a lejátszót, és maximumra vettem a hangerőt. Én többé biztos nem beszélek vele.
- Vedd halkabbra, légy szíves – kiabált be apa, mire előszedtem a fülhallgatómat, hogy abba hallgassam tovább. Legközelebb már csak akkor vettem ki, amikor fürdeni mentem.
- Várj egy kicsit – szólt utánam anya, amikor átmentem a nappalin. – Mi a baj?
- Semmi, csak az idióta Podolski.
- Ne foglalkozz vele. Az apja is ebben a korban hülyült meg, de kinőtte, és nézd meg, még mindig egymás vérét szívjuk. – Válasz gyanánt megrántottam a vállam. Nem akartam soha többé látni. – Holnap mit csinálsz?
- Délelőtt táncom van, utána semmit. Miért?

- Átjönnek keresztszüleid, meg haverka. – A haverka szó Mario Götzét takarta, aki keresztapukám legjobb haverja volt már egynéhány éve.
- Ó, mi lesz itt már megint – sóhajtottam lemondóan. – Majd kitalálok valami programot, hogy ne kelljen itthon lennem.
Hetente, legfeljebb kéthetente mindig összegyűltek az „öregek” valahol, és mint régebben valamit ökörködtek. Egy ideje az Activity nevű társasjátékra álltak rá, és akkor sem voltak hajlandóak felállni a játéktábla mellől, ha leég a ház fölöttük.
- Miért nem játszol velünk soha?
- Mert nem lehet mellettük megmaradni. – Imádtam őket, de a legtöbbször én voltam vicceik témája. Mindig találtak valamit, amivel kifigurázhattak, nekem meg természetesen sose jutott semmi ütős beszólás az eszembe. Ha a srácok beszólási képességeiknek a negyedét megkaptam volna, már boldog lennék. – Talán akkor játszom, ha Daisy is jön – követeltem kereszttesómat. Két évvel volt fiatalabb nálam, de jobb bajkeverőt nem ismertem nála. Nyilvánvaló volt, hogy Reus vérvonalból származik, és Mario mellett nőtt fel. Természetesen őket is szerettem, de ha ketten együtt voltak, ott kő kövön nem maradt. Folyton azt kérdezgettem, mikor fognak megkomolyodni, amire Mario felesége, Lena csak lemondóan, mosolyogva rázta a fejét minden egyes alkalommal.
Miután anyának nem volt több mondandója elmentem fürdeni. Örültem, hogy én vagyok az utolsó, mert így nem kopogtak felváltva, hogy siessek, mert álmosak. Addig áztattam magam, amíg jól esett, ezzel viszont az volt a baj, hogy kiment az álmosság a szememből. Nem tudtam, mivel üthetném el az időt, de végül elővettem a naplómat. Louisról akartam írni, de nem tudtam, úgyhogy kinyitottam az elején, és inkább olvasgatni kezdtem.

2022. május 31.
Győztüünk! Első meccs, amit végigjátszottam, és meg is nyertünk. Jó érzés. Igaza volt apának és anyának. Anya nagyon örült neki.

2023. március 13.
Next Generation-nel országos bajnokok lettünk. Imádok táncolni. A tánc az életem.

2024. december 24.
Életem legjobb karácsonya. Nekem van a legjobb családom a világon.

2025. október 6.
Szobafogságra ítélve. Louval alkoholt ittunk, de lebuktunk. Nem számít, hogy büntetést kaptunk, megérte. De most kénytelenek leszünk kitalálni egy jelbeszédet, hogy az ablakon keresztül beszélhessünk.

2026. január 14.
Katasztrófa a félévim, úgyhogy apa ragaszkodik a magántanárokhoz. Siralmas lesz suli után még különórára is menni. Hülyeség a tanulás.

2027. április 2.
Nem tudom, mit csináljak. Nem szeretem már úgy a focit, mint kicsinek. Jó volt nyerni, tényleg, de a táncfellépéseken a színpad illatától nagyobb lázba jöttem, mint a zöld fű látványától.

2028. július 1.
Már csak egy hónap a szülinapomig. Annyira kíváncsi vagyok, hogy mit kapok. Nem bírok várni. Jut eszembe, apa ajándékát is ki kéne találnom.

Néhány nagyon titkos résznél, amit néha még magam előtt is szégyellek jókat nevettem. Hihetetlen, hogy Louis mikbe bele nem vitt. Tényleg nem tudom, hogy jutottunk idáig, de reméltem, hogy ez az állapot nem fog örökre tartani. Nemrég még látni se akartam, de valamiért neki mindent megbocsájtottam. Ásításom jelezte, hogy aludnom kéne, ezért leoltottam a kislámpát, és bevackoltam magam az ágyba. A holnapi napra alaposan rá kell pihenni.

Reggeli után apa elvitt a táncórámra, mert nem volt kedvem sétálni, hazafelé viszont gyalog mentem, mert még beültem a McDonald’s-b. A sok ugrálástól megéheztem, illetve az időt is húzni akartam egy kicsit. Amikor a szüleim ilyen kis összejöveteleket rendeztek, Louisszal rendszerint leléptünk valahová, most viszont erre nem volt lehetőségem, egyedül meg nem szerettem az utcán sétálgatni, mert olyankor bátrabbak voltak az emberek, nagyobb eséllyel szólítottak meg, látva, hogy nem zavarnak meg semmit.
- Jó étvágyat! – kívánta valaki, amikor elhaladt az asztalom mellett. Illedelmesen megköszöntem, és viszontkívántam miközben reméltem, hogy a következő mondata nem egy kérdés lesz az apámról. Valószínűleg látta rajtam, hogy nem sok kedvem van beszélgetni, ezért egy mosoly után elfordult, majd leült egy üres asztalhoz. Evés közben figyeltem a kisebb társaságokat, amint nevetgélve eszegetik a sült krumplit vagy éppen a fagyit. Nekem is voltak barátaim, például a tánccsapatból vagy a suliból, de akiknek igazán megnyíltam az csak Louis és Daisy volt. Ők viszont családtagok. Tudtam, hogy velem van a baj, hogy paranoiás vagyok, mert a szüleim ismertek, és mindenkiben csak a rosszat látom, hogy ki akarnak használni. De valójában csak egy minimálisan elkapatott lány vagyok, aki rajong a szüleiért, és ezt kivetítem másokra is. Nekem anya a példaképem, míg más korombelinek egy színésznő vagy egy énekes.
Hol vagy? Megőrülök egyedül xD – írta Daisy SMS-ben.
Mosolyogva összegyűrtem a papírt, a tálcára dobtam, majd elhagytam a helyet. Nem laktunk messze, úgyhogy öt percen belül otthon is voltam.
- Sziasztok – kiabáltam be, miközben lerángattam a cipőmet. Daisy azonban nem várta meg, míg kiegyenesedem, a nyakamba ugrott, így mindketten elestünk. – Örülök neked – morogtam. – Meg van még Donald kacsa? – szívattam. Ahogy én, úgy ő is az apja névválasztásának lett az áldozata. Azonban én még mindig jobban jártam egy francia csapat elleni meccs után hallott francia névvel, mint ő, Marco kedvenc mesefigurájának, Donald kacsa barátnőjének a nevével. Innen jött, hogy a barátját Donald kacsának hívtam. Kicsit irigyeltem azért, mert volt pasija. Nekem eddig egyetlen párom volt, de ő is csak a táncpárom, szóval még mindig várok az igazira.
- Igen, még mindig Dannel járok – hangsúlyozta ki a nevét.
Feltápászkodtam a földről, hogy a többieknek is köszönhessek, de amint beléptem a nappaliba, máris áradt mindenkiből a szeretet.
- Kedvenc keresztlányom – ölelgetett meg Marco.
- Egyetlen – javítottam ki rosszallóan rázva a fejem.
- Mi volt edzésen? Táncoló talpak? – kérdezte Mario.
- A te idődben nyílván nagyon menő mese volt, de már nem az.
- Ne szóld már le a szüleidet! – vágta csípőre a kezét, utalva arra,hogy ezzel a szüleimet is bántom. Mindenki más jót nevetett, én viszont már most feladtam, hogy ezt az estét túlélem.
- Anya, ments meg – fordultam felé, segítséget remélve.
- Játsszunk! – mondta ki a vezényszót, mire mindenki az Activity köré ült.
Mivel Daisy-vel ma nagyon egymásra voltunk hangolódva, már egy vonalból is kitalálta, mit rajzolok, így igencsak nyerésre álltunk, ami a többieknek nem igazán tetszett. Mindent bevetettek, közbe kiabáltak, énekeltek, hogy ne halljam, mit mondd Daisy, de nem hagytuk magunkat, és mi értünk be elsőnek a célba. Pacsira tartottam a kezem, de Livia lenyomta.
- Még ne örülj, ez csak az első kör volt – mondta, majd visszapakolta a bábúkat a startmezőre.
A következő három kört elvesztettük. Először Mario és Lena, utána keresztszüleim, majd apáék nyertek, ezért belevágtunk a mindent eldöntő körbe. Hála a több doboz sörnek, amit kettőnk kivételével mindenki fogyasztott, mi nyertünk.
- Mi a nyereményünk? – kérdeztem követelőzve apától, mire felém nyújtott egy doboz sört. Anya rögtön kikapta a kezéből, hogy ne legyen már hülye. – Aj, anya, mi bajom lesz egy kis sörtől? – Közben Daisy már a sajátját a kortyolta. – Nézd meg, tizennégy éves és megengedik neki.
- Add már neki oda! – vette vissza apa anyától. – Egytől nem fog berúgni.
Végül nem ittam meg az egészet, mert láttam, hogy anya nem tud kibékülni a gondolattal. Visszaadtam neki a félig tele lévő dobozt, mire végre elmosolyodott.
- Mintagyerek vagyok – mosolyogtam.
- Haha – reagálta le keresztapa. – Melyik dimenzióban?
- A harmadikban. Hozzak szemüveget, hogy jól lásd? – kötözködtem. Ma eléggé elememben voltam, bár mostanában vissza tudtam vágni, ha kellett. Kicsiként esélyem sem volt, ők pedig alaposan kihasználták. Marco erre is válaszolni akart valamit, de keresztanyának megesett rajtam a szíve, és elhallgattatta.
A délután folyamán egyszer sem jutott eszembe Lou, aminek nagyon örültem. Talán mégis képes leszek nélküle eltölteni a napjaimat. Csak olyan kár, hogy Daisy messze lakik. De egy hét múlva születésnapom lesz, pontosabban születésnapunk, úgyhogy nemsokára újra találkozunk majd.

A focin keresztül - Ajándék

Sziasztok! Nos két hírem van, mindenki döntse el, hogy melyik rossz, melyik jó. Kezdtem az általam rossznak tituálttal: Ez az utolsó rész. Ezzel van vége a történetnek. Köszönöm mindenkinekinek, aki olvasta, kommentelt, kritizált, támogatott...stb:) Sosem fogom megbánni, hogy elkezdtem írni, remélem, ti sem, hogy elkezdtétek olvasni. A másik hír, ami szerintem jó: Lesz egy 2. évad... szerűség! Majd meglátjátok, ez mit takar, egyelőre annyit mondok, hogy ne nagyon búcsúzkodjatok Nikkiéktől, nem szabadultok tőlük ilyen könnyen. Remélem, tetszeni fog nektek az ötlet, amilyen hamar csak tudom, megírom annak is az első részét. Van egy kérésem is: KOMMENTELJETEK! Kíváncs vagyok, most, hogy vége, ki mit gondol róla. Mi tetszett, mi nem tetszett benne nektek? Ki volt a kedvenc mellékszereplőtök? Melyik a kedvenc részetek? stb... Várom szeretettel:) Végül pedig a szokásos kívánságom: Jó olvasást!

 

Reggel egyedül ébredtem, de Basti hagyott egy üzenetet a párnáján, amin tudatta velem, hogy igyekszik előbb hazaérni, mint ahogy felkelek, de ha mégsem jön össze, akkor ne aggódjak, mert hamar itt lesz. Amíg vártam, hogy megérkezzen, hogy megkérdezhessem, mi volt ilyen sürgős, felöltöztem, majd próbáltam egy kis rendet varázsolni legalább a szobánkban. Ki akartam szellőztetni, ezért az ablakhoz léptem, ami Lukas házára nézett, vagyis jelenleg Tobiéra. Az ablakból ráláttam a kapura is, ahol éppen a két Schweinsteiger állt. Valamin nevettek, majd kezet fogtak, és Basti elindult a saját kapunk felé. Leszaladtam, hogy meg tudjam, mit csinált.
- Hoztam neked valamit – tett le elém egy mai újságot, amelynek a címlapján a tegnapi divatbemutatónk szerepelt.
Kíváncsian nyitottam ki a jelzett oldalon, aztán lázasan olvasni kezdtem. Olyanannyira belemerültem, hogy el is felejtettem megkérdezni, merre járt. Nem tudtam, hogy mekkora sikere volt a műsornak, mert idő előtt eljöttem, de az újság szerint a tegnapi az egyik legnagyobb sikerű show volt. Megemlítették, hogy anya állapota, hogyan változott, és rólam is volt pár szó. Néhány kollégával készítettek interjút, és amiket mondtak mérhetetlenül jól estek, még ha teljesen nem is értettem velük egyet, hiszen ez nem csak nekem köszönhető.
- Talán mégis van érzéked az üzlethez és a divathoz – mondta mosolyogva Basti.
- Az esküvőnk után rögtön jött anya balesete, aztán a nyakamba vettem a céget. Nem volt időm boldognak lenni, de most elmondhatatlanul az vagyok – öleltem át. – Bemegyek anyáékhoz, el kell nekik mondanom, hogy a hátuk mögött vágtam bele ebbe, mielőtt még máshonnan értesülnek róla. Velem jössz? Kéne egy biztos támasz. Nem tudom, hogy fognak reagálni.
Miután Basti rábólintott, gyorsan megreggeliztem, átöltöztem elmenős ruhába és már hajtottunk is a kórházba. Az újságot magammal vittem, mert úgy gondoltam abba a legfontosabb dolgok benne voltak arról, hogyan kezdtem el, az első bemutató sikertelensége és a második nyereségessége is. Nem húztam sokáig az időt, közöltem velük, hogy valamit mondanom kell nekik, aztán eléjük tettem az újságot. Amíg vártam, hogy a cikk végére érjenek, idegesen néztem Bastianra, aki bíztatóan mosolygott rám. Képtelen voltam csendben maradni.
- Én… tudom, hogy rosszul is elsülhetett volna, de amikor apa mondta, hogy nem megy valami jól, és mégsem mozdult el mellőled, arra gondoltam, hogy majd én megoldom. Az elején nagyon nem ment jól, fel is akartam adni, de ráébresztettek – néztem Bastira – hogy nem tehetem meg, és végül nem okoztam kárt, szóval… remélem, nem haragszotok.
Úgy éreztem magam, mint mikor öt évesen próbáltam megmagyarázni, hogy szakadt szét egy csomó hivatalos papír, ami apa asztalán volt. Akkor mind a ketten leordították a fejemet, a mai napig emlékszem rá, pedig még kicsi voltam. Egész nap a szobámban ültem, utálva anyáék munkáját, azt, hogy egy papír fontosabb nálam. Sokan azt gondolják, hogy a pár éves gyerekek nem fogják fel a dolgokat, ami így is van, de éppen ezért éreznek sokkal intentívebben. Nem tudják megfogalmazni, miért éreznek úgy, ahogy, de tisztában vannak a dolgokkal, és ha mélyen megmarad bennük, amikor felnőnek, össze tudják rakni az akkori érzelmeiket. Azt hiszem, nekem az volt a döntő pillanat, amikor elhatároztam, hogy nekem ez nem kell. Reméltem, hogy most nem így járok.
- Tény, hogy mindent elronthattál volna, de… büszke vagyok rád – szólalt meg először apa, mire kifújtam a levegőt.
- Mindig is tudtam, hogy végül valahogy a céghez kerülsz – mosolygott anya is.
- Nem – tiltakoztam. – Én… most, hogy már jól vagy… nincs szükség rám.
- Dehogynem! Gondolom rájöttél, hogy mennyi munka van. Sosem elég két ember, maximum akkor, ha fejenként hat kezük van és napi negyven órájuk. Szeretnénk, ha végre csatlakoznál hozzánk.
- Örömmel – válaszoltam végül.
Munkahelyet kerestem. Olyat, aminek sem a Hugo Bosshoz, sem a divathoz, sem az üzlethez nincs köze. Erre kaptam egyet a Hugo Bossnál, csordultig tele divattal és üzlettel. De rá kellett jönnöm, hogy idő közben megszerettem, és örültem, hogy beszállhatok a vezetésébe. Jó érzés volt tudni, hogy valamit elértem, hogy a munkámat megbecsülik az emberek. Amíg dolgoztam, rájöttem, hogy itt is ugyanannyit lehet hibázni, mint a fociban, csak az életben nem egy elvesztett meccs, egy elbukott szezon a következmény, hanem maga a jövő elrontása.
- Úgy néz ki, hogy egész héten ide vagyok láncolva – sóhajtott anya. – Úgyhogy, arra gondoltam, esetleg leszedhetnél a netről egy meccset, amin játszottál, és megnézhetnénk együtt.
- Komolyan? Tényleg érdekel? – nevettem fel meglepetten.
Másnapra kiválasztottam a kupameccset, mert úgy gondoltam, ott értem el a legtöbbet. A mérkőzés első felében anyának próbáltuk elmagyarázni, hogy mi, miért van, és bár a legtöbb dolgot valószínűleg nem egy meccs megnézése alatt fogja megjegyezni, de a végére látszott rajta, hogy szorít a volt csapatomnak, izgul értünk. Mivel én már tudtam a végeredményt, és nem is igazán szerettem visszanézni magam, elkalandoztam. A labdával való első találkozástól a jelenig végig pörgettem, hogy jutottam idáig. Rájöttem, hogy bár anya nagyon sok fájdalmat okozott nekem, mégis neki tartozom a legnagyobb köszönettel. Ha tipikus gazdag lánynak nevelt volna, nyílvánvalóan nem is tartanék.
Hazafelé be sem állt a szám, amit Basti mosolyogva vett tudomásul. Néha megrázta a fejét, amikor a saját mondandómba belezavarodtam, de egyszer sem mondta, hogy fogjam már be. Mikor úgy éreztem már nincs mit mondanom, és hülyén vette volna ki magát, ha még egyszer ugyanazt elmondom neki, felhívtam Lukast, hogy közöljem vele is a jó híreket. Azonban nem csak én tudtam neki örömet okozni, hanem ő is nekem. Beszélt Monikával arról, hogy esetleg egy hetet itt tölthetne nálunk a keresztfiunk, és beleegyezett, illetve Lou is örült, úgyhogy megbeszéltük, hogy hétfőn, azaz holnap után Moniq elhozza hozzánk, mivel úgyis el kell intéznie Németországban valamit.
- Basti – szaladt felénk Lou a reptéren.
- Na, még mindig téged szeret jobban – jegyeztem meg mosolyogva.
- A személyiségem varázsa – emelte fel a közben megérkező, gyorsan növekedő kisfiút.
Miután Lou elköszönt az anyjától, hazafuvaroztuk és megbeszéltük, mihez lenne kedve a héten. Bastival felváltva vigyáztunk rá. Délelőtt én, amíg edzésen volt, délután pedig ő, amíg én a cégnél voltam. De voltak napok, amikor dupla edzés volt, és amikor nekem is korábban kellett bemenni a HB-hez. Olyankor magammal vittem és az irodában adtam neki egy lapot meg egy tollat, hogy rajzoljon. A többiek szívébe is hamar belopta magát, úgyhogy minden lehetséges módon próbáltak a kedvére tenni.
- Ezt neked rajzoltam – adta oda este Bastinak, amit készített.
- Ők kik? – kérdezett rá, mivel három ember volt a lapon.
- Az én vagyok – mutatott az alacsonyra – az Nikki, ez meg te – fejezte be.
- Nagyon szép – dicsérte meg. Lou, mint aki csak a dicséretre várt, leugrott az öléből, és újra eltűnt a szobájába.
Lout anyához is bevittem a héten, akinek rögtön a második mondata az volt, hogy neki mikor lesz unokája? Akkor már tudtam, hogy hamarosan. Néztem Bastit, ahogy Louisszal foglalkozott, és csodáltam, amiért ennyire jól bánik a gyerekekkel. Mindig figyelt rá, nem idegesítette, hogy folyamatosan zajong, hogy nem hallja tőle a tévét, és ha úgy adódott, hogy Lou almalevet akart inni, akkor beült a kocsiba és hozott neki. Türelmes ember, ha gyerekekről van szó, az biztos. Pályán, játék közben annyira azért nem illik rá ez a jelző. Mostanában minden összejött, anya gyógyul, a cég lassan talpra áll, Bastival boldogok vagyunk, de igaza van. Hiányzik egy gyerek. Látni akarom, ahogy Basti a karjában tartja szerelmünk gyümölcsét.
- Focizunk? – jelent meg Lou mellettem egy labdával.
- Tudod, mit? Elviszlek valahová, és ott fogunk focizni, rendben?
Rég voltam már az excsapatommal, és kezdett hiányozni néhány Thomas-féle vicc. Már egy ideje el akartam menni az egyik edzésre, hogy találkozzak velük, de sosem volt rá időm. Most viszont itt a megfelelő alkalom. Bastiannak jeleztem, hogy egy kicsit magára hagyjuk, aztán elindultunk. Lou is kíváncsi természetű volt, úgyhogy egész végig azt kérdezgette, hová megyünk. Amikor leparkoltam valószínűleg összetette a kirakóst, és rájött, hogy hová hoztam.
- Tudtad, hogy apa is játszott a Bayernbe? – kérdeztem tőle, miközben kinyitottam neki az ajtót.
- Igen, de nem szeret mesélni róla – válaszolta, mire felnevettem. – Rossz volt neki itt? Mert, akkor én nem fogok itt focizni. – Újra felnevettem.
- Nem kell mindig úgy tenned, ahogy mások. Vannak benn jó csajok, gyere! – Még az a szerencse, hogy ezt Lukas nem hallja. Addig élnék, ebben biztos vagyok.
Felemeltem, mert tudtam, hogy szégyenlősebb, mint az átlag gyerekek, na meg, hogy Thomas nem lesz erre nagy tekintettel.
- Sziasztok – örült meg Thomas, mikor felénk nézett. A lányok közben abbahagyták a feladatot, ezért visszafordult. – Ti csináljátok csak, amit kell – utasította őket, aztán megint ránk nézett. – Nikki, én tudtam, hogy hihetetlen jól focizol, hogy jó az ízlések pasik terén, kiderült az is, hogy jó az üzleti érzéked, de, hogy pár hónap leforgása alatt szülsz egy gyereket, és máris legalább öt éves. Gratulálok!
- Haha, még mindig tartom, hogy inkább humoristának kellett volna menned. Lou, bemutatkozol? – kérdeztem tőle, de a vállamra hajtotta a fejét. – Nem beszél veled, látod? – vontam meg a vállam Thomasnak.
- Thomas vagyok, és nem harapok – próbálkozott azért az ismerkedéssel, mire Lou is elmotyogta a nevét.
- Tudtam, hogy ismerős – csapott a homlokára régi, jó edzőm, mikor meghallotta a Podolski nevet. – Hogy-hogy beugrottatok?
- Focizni akart, én pedig már jó ideje jönni akartam, úgyhogy összekötöttem a kettőt, remélve, hogy rúghatunk párat a keresztfiammal.
Mivel semmi akadálya nem volt ennek, kaptunk egy labdát, és megmutattuk, hogy ki fogja tíz-tizenöt év múlva a német válogatottat győzelemhez vezetni. Mikor a lányok végeztek az edzéssel, odajöttek hozzánk, hogy beszélgessünk egy kicsit. Figyelemmel követtem az eredményeiket, de jobb volt az ő elmondásaikból megérteni a helyzetet. A negyedik-hatodik hely között ingadoztak, és bár szerették volna vezetni a tabellát, elégedettek voltak.
Az utolsó Louval töltött napunk megkoronázására elvittük a Bayern meccsre, amit nagy érdeklődéssel nézett végig. Sajnos a Leverkusen kifogott rajtuk, és megverték őket, de mindenki remélte, hogy nem fogja őket a vereség elbizonytalanítani. A Lautern elleni kupameccsen bizonyították, hogy egy vereség nem keseríti el őket annyira, hogy odaadják az egész szezont. Könnyedén nyertek, akárcsak november első hétvégéjén Hamburgban. Bastian, Thomas és Toni tette lehetővé, hogy legyen mit ünnepelni. Hazaérve kettesben is folytattuk az ünneplést, bár kicsit más módon. Bastian számára némi meglepetésem is volt, még pedig, hogy amikor az óvszerért nyúlt, elhúztam a kezét, közölve vele, hogy nincs rá szükség.


Nem tudtam aludni. Óvatosan felültem, és az ágy háttámlájának dőltem. A kicsi nem akarta abbahagyni a rugdosást, aki mivel már az utolsó napokat tölti odabenn, nemigen fért el. Amikor kicsit megnyugodott visszafeküdtem, annak reményében, hogy legalább az éjszakából hátra maradt pár órát végig tudom aludni. Örültem, hogy mozog, mert így tudtam, hogy rendben van, de ahogy nőtt a pocakom, egyre kellemetlenebb volt. Bárhogy feküdtem, nem volt kényelmes. Úgy tűnt, hogy megunta a focizást, ezt kihasználva pedig gyorsan elaludtam. Legközelebb, amikor felkeltem, már világosodott, de Basti továbbra is békésen aludt mellettem. Azonban nem sokáig folytathatta a cselekvését, mert rájöttem, mire keltem fel. A hasamba belenyilalt a fájdalom, és tudtam, hogy itt az idő.
- Basti – lökdöstem meg egy kicsit. – Úgy néz ki, megérkezik a születésnapi ajándékod. – Augusztus 1-je volt. Válasz gyanánt valamit dünnyögött, amiből egy szót sem értettem. – Bastian, beindult a szülés – fogalmaztam érthetőbben.
Végre rájött, hogy mi a problémám, és segített elkészülni, majd amilyen gyorsan csak lehetett a kórházba vitt. Nem akartam benn lenni, mert féltem, hogy mi lesz, de örültem, hogy hamarosan láthatom a csöppségünket. A görcsök nem enyhültek, sőt egyre gyakrabban jelentkeztek, de tudtam, hogy megéri. Néha, amikor vége volt az egyik görcshullámnak, örültem, de folyamatosan arra gondoltam, hogy nemsokára jön a következő. Bastian végig benn volt, a többiek pedig kinn várták, hogy végre megérkezzen közénk a legfiatalabb Schweinsteiger. Végül három óra vajúdás után tágultam annyit, hogy elkezdhessek szülni. Összeszorítottam a fogam, és hang nélkül tűrtem a fájdalmat. Bastian is így tett, akinek jóformán eltörtem a kezét. Az utolsó nyomás után belesüppedtem a párnába, hogy kifújjam magam, aztán látni akartam őt. Ahogy a nőgyógyászom megjósolta, kislány lett. Bastiannal abban egyeztünk meg, hogyha lány lesz, ő nevezi el. Annyira lázba jött, hogy ráhagytam, nekem úgysem a neve számít, hanem, hogy a miénk.
- Chantelle Schweinsteiger – mondta a nővérkének, aki rögtön ráírta a kicsi karszalagjára a nevet, majd odaadta nekem.
Hihetetlen érzés volt a karomban tartani. Kilenc hónapig a részem volt, most pedig végre foghatom. Gyönyörű volt, tökéletes. Apró kezét az arcánál tartotta, és néhny pislogás után el is aludt.
- Boldog születésnapot – néztem fel Basti könnyes szemébe, szintén nedves szemmel.
Sajnos a nővérke nem hagyta, hogy sokáig gyönyörködhessünk a kislányunkban, mert meg kellett fürdetnie, felöltöztetnie és pár vizsgálatot elvégeznie. Amíg ezek lezajlottak, addig én kifújtam magam aennyire tudtam. Fáradt volt, mert egyrészt nem aludtam éjszaka, másrészt nem volt könnyű a délelőttöm a szülés miatt. A szülőszobából áthelyeztek egy szobába, ahol három napig leszek, és nem sokkal később utánam hozták Chantelle-t is. A családunk és a barátaink is bejöttek a szobába, hogy meglessék a nyugodtan alvó szépséget.
- Livia, Marco – szólította meg őket Basti, hogy közölje velük a meglepetésünket. – Reméljük, hogy szívesen lesztek a keresztszülők.
- Komolyan? – ölelelt át Livia, amitől az eléggé érzékeny hasam fájni kezdett, de nem szóltam. Örültem, hogy örömet szereztünk nekik.
Megkértem Bastit, hogy hívja fel Lukast, és mondja el neki a nagy hírt. Miközben beszéltek én körbenéztem a szobába, ahol, mégha Lukas csak a vonalban is, mindenki ott volt, aki számított, aki támogatott és mellettünk állt bármiről is volt szó. Végül Chantelle-re és a mellette ülő, mosolygó Bastianra néztem. A családomra.

A focin keresztül - Minden jól alakul

Szép szerdai délelőttöt! Hosszú idő után újra jelentkezem ezzel a történettel is:) Új a dizi is, amit ismételten és mindig köszönök Líviának! Szeretnk szólni, hogy senkit ne érjen váratlanul, de lassan a végére érünk ennek a történetnek. Sőt, nem is olyan lassan.:/ Boldoggá tennétek pár kommentel:)) Jó olvasást!

Olyan gyorsan teltek a napok, hogy észre se vettem, hogy máris a válogatott napoknál tartunk. Bastianék keményen edzettek továbbra is, és idáig hibátlanul teljesítettek a bundesligában, túl voltak egy Valencia elleni győztes Bajnokok Ligája meccsen is, úgyhogy Basti és a Bayern miatt nem kellett aggódnom. Jól indult számukra a szezon, és bár tudják, hogy hosszú az év, mégis könnyebb így aludniuk. Különben még a Mainz elleni meccsen Toni és Basti betartotta az ígéretét, és lőttek egy-egy gólt nekem, amit meccs után rögtön puszival háláltam meg. Az elmúlt hónapban én is legalább annyira küzdöttem, amennyire csak tudtam. Volt, amikor éjt nappallá téve voltam benn a cégnél, de az eredménye mégsem látszott igazán. Ha nem az irodában ültem egy jó nagy rakás papír mögött, illetve nem a szállítást intéztem, akkor anyánál voltam benn, aki semmiféle javulást nem mutatott. Minden nap egyre nehezebb és nehezebb volt hozzá bemennem, látnom az orvosok szemében a lemondást, apám szemében a megtörtséget, de erősnek kellett maradnom. Anya fel fog ébredni, és büszke lesz rám, azért, amit a cégért teszek. Ez motivált, ezért csináltam mindent. Azonban Bastianra mindig szakítottam időt, eljártam a meccsei nagy részére, és most elkísérem a válogatottat is mind a két meccsre. A felkészülést Frankfurtban kezdték meg, így az volt az első állomásunk. Ahogy mindig is lenni szokott mindenki hozta a saját formáját, és az első percben egyszerre kezdtek beszélgetni, amiből egy jó kis hangzavar kerekedett. Az út közepén valamikor elaludtam, majd arra keltem fel, hogy valaki az arcomat simogatja, feltételeztem, hogy Bastian, ezért csukva tartottam a szemem, és élveztem a kényeztetést.
- Ha nem kelsz fel, énekelni fogok – morogta végül.
- Fent vagyok – nyitottam ki a szemeimet vigyorogva. – Csak maradj csendbe!
- Gonosz vagy vele – sétált el mellettünk Mesut.
- Hallottad már énekelni? – kiabáltam utána.
- Nem, de ha már itt tartunk, te hallottad az új viccem?
- Ó, istenem – fordult az ég felé Basti, aztán bejelentette, hogy ő előre megy, majd menjek utána. Én, mint mindig, meghallgattam Mesutot, hátha valami jó viccet mondd, ám ennek már a kezdete se volt jó.
- Ezt csak azért mondom neked, hogy nehogy előforduljon veled. Szóval, két szőke nő beszélget. Képzeld, ma elvégeztem a terhességi tesztet, meséli az egyik. Mire a másik: és nagyon nehezek voltak a kérdések? – Kis hatásszünet után nevetni kezdett, ahogy mindig is szokta.
- Szóval, hogy elő ne forduljon velem? – fogtam a kezem közé a hajamat. – Nos, gondolom, te leszel a másik szőke, akivel beszélgetni fogok – passzoltam vissza a gyenge oltást.
- Áú, hát nézd meg, a szép frissen vágott hajamat mered bántani? – simogatta meg a feje tetejét.
- Jó-jó. Nagyon szép lettél, de menjünk – javasoltam, aztán egymás mellett lépdelve mentünk be a hotel ajtaján. Ő egy új kulcsot kért, én viszont megkérdeztem, melyik szoba Bastiáné.
- Különben – nézett rám Mesut a 120-as szoba ajtaja előtt. – Ti mikor akartok gyereket? Babázni szeretnék – mosolygott. Kérdésével egyidejűleg kinyílt az ajtó, és Lukas lépett ki rajta.
- Bastian, ezt én is kérdeztem már tőled – hajolt vissza, mivel valószínűleg hallotta a Mókamester kérdését. Az említett érdeklődve jött ki a szobából.
- Azt kérdeztem, mikorra tervezitek a gyereket?
Nem tudtam, hogy erre mit kéne válaszolni, mert nem beszéltünk még róla. Csak azt tudtam, hogy én még nem érzem késznek magam erre.
- Egyelőre még nem tervezzük – válaszoltam végül, és vártam, hogy Bastian is mondjon valamit, de ő csak állt, megvonta a vállát, aztán visszament a szobába.
Lukas épp olyan értetlen tekintettel nézett utána, mint én, de miután összenéztünk, megrántotta a vállát, és annyit mondott, biztos csak rossz kedve van. Miután Mesut közölte, hogy lepakolja a cuccait, Lukas pedig, hogy elmegy megkeresni Pert, én bementem a szobába. Háromágyas volt, tehát Lukas most is velünk lesz. Cseppet sem bántam. Jó, hogy egy kicsit megint együtt lehetünk.
- Mi a baj? – kérdeztem Bastitól, amikor becsukódott mögöttem az ajtó.
- Semmi – válaszolta mosolyogva, aztán magához húzott.
Nem akartam piszkálni, de tudtam, hogy valami mégis van. Úgy döntöttem egyelőre békénhagyom, és majd, amikor már jobb kedve lesz, kihúzom belőle, mi bántotta. Joachim zavarta meg az ölelgetős fél óránkat, azzal, hogy mindenkit magához csődített, mert el akarta mondani a terveit. Elég beszédes hangulatában volt, mert minimum fél órát beszélt, de legalább nem hülyeségeket mondott. Végül kifogyott mondanivalójából, és kitessékelt minket a szobából. Páran a hallba vonultunk, hogy amíg nem találunk ki jobb programot, addig beszélgessünk. Minden szóba került, amiről a világon csak beszélni lehet, de a középpontban azért főleg az áll, hogy kivel mi történt. Bár az úton már esett erről szó, mindenkinek maradt még néhány hozzáfűznivalója.
- Nagyon csendbe vagy – nézett rám Livia, amíg a többiek tovább folytatták a beszélgetést. Egyedül Lotte fordult oda még hozzánk.
- Csak gondolkozom – magyarázkodtam.
- Kapcsolj ki egy kicsit! Ha hazamész, újra foglalkozhatsz a Hugo Bosszal – mondta Lotte, mire Benni is felénk fordult, majd szépen lassan mindenki engem kezdett faggatni, hogy anya hogy van, én hogy vagyok, milyen a cégnél és a többi. Elpanaszkodtam minden bánatomat, de még a sok sajnálom előtt közöltem, hogy egyet se szeretnék meghallani.
- Miért nem keresel valami reklámarcot a cégnek? Mármint valami híres emberre gondoltam – vetette fel Holgi. – Mondjuk, nézz rám! Nem vennéd meg az összes ruhát, csak hogy én ne tudjak felvenni semmit? – mutatott az arcára, aztán nevetni kezdett.
- Ne nevess, ez nem is hülyeség – gondolkoztam el. Minden ember rajong legalább egy valakiért, a legtöbbjük pedig van annyira idióta, hogy mindenben kövesse kedvencét. – Valaki hajlandó lenne elvállalni közületek?
- Miért nem engem kérdezel először? – kérdezte Bastian. – Én szívesen elvállalom, tudod, hogy segítek, ahol tudok.
- Köszönöm – válaszoltam röviden, figyelmen kívül hagyva sértett hangnemét.
Jobbnak láttam felmenni, mert kezdett idegesíteni Bastian stílusa, és nem akartam vele összeveszni. Megkértem a lányokat, hogy ne jöjjenek utánam, mert egyedül szeretnék lenni. Gondolkoztam Mesut kérdésén, és hogy miért nem akarok még gyereket. Az biztos, hogy Bastival akarok lenni életem végéig, ha gyerekem lesz, azt akarom, hogy ő legyen az apja. Mégsem éreztem, hogy még most nekem kellene. Lehet csak azért, mert jelenleg teljesen lefoglal a cég, a maradék enerigámat pedig az anyáért való aggódásom emészti fel. Semmiképp nem akartam rossz anya lenni, ha gyerekem lesz, akkor rendesen szeretném felnevelni, hogy mindig mellette vagyok, és támogatom, amiben csak tudom.
- Hé, mi a baj? – Lukas jött be a szobába, és leült mellém az ágyra. Ülőhelyzetbe tornáztam magam, aztán elhúztam a számat. – Bastian, ugye?
- Nem tudom, mi van vele. Történt valami az úton amíg aludtam? Mert azóta morcos.
- Szerintem a babakérdés óta ilyen. Előtte a szobában még nevetgélt – mutatott rá, hogy valószínűleg a legfontosabb tényező mellett siklottam el. – Tanács Podolskitól: beszélj vele! Este valamelyik jómadárnál lefoglalom magam, addig lesz időtök.
- Köszi – nyomtam egy puszit az arcára. – Mi a helyzet Louval? Úgy hiányzik.
- Tanulgatja az angolt, jár focizni is. Szerintem jól érzi magát – mosolygott. Továbbra is sütött róla, hogy imádja a fiát. Nézni is jó volt őket együtt, éppen ezért sajnáltam, hogy ő most nem jött vele.
- Ígérd meg, hogy valamikor eltölthet nálunk pár napot! Persze csak ha szeretne.
- Biztos, hogy szeretne. De te is jöhetsz ám majd.
- Mennék én, de most esélytelen, hogy szabadulok. Amíg anya kómában van addig…
- Biztos vagyok benne, hogy nem sokára fel fog kelni – mondta el ő is, amit mindenki más, már az elejétől fogva. – És a céget is megmented. Én hiszek benned.
- Bárcsak én is tudnék.
- Na, ne mondj ilyet! Minden elfogultság nélkül esküszöm, hogy te vagy a legcsodálatosabb nő, akit ismerek. Tudod, hogy értem – magyarázkodott, de nem volt rá szükség. Tudom, hogy nem úgy értette, ahogy egy minket kivülről figyelő gondolta volna.
- Tudom, de ne mondj nekem ilyeneket! Mostanában érzelmileg labilis vagyok – forgattam meg a szemem. – Menj vissza nyugodtan, én még megnézem az e-mailjeimet, hátha kell valamit intéznem innen a háttérből.
- Rendben – ezúttal ő adott egy puszit az arcomra, aztán kiment, én pedig úgy tettem, ahogy az előbb mondtam.
Szerencsére nem volt sok dolgom, csak jóvá kellett hagynom a nem tudom, kinek a nem tudom, milyen ötletét. Még mindig nem sikrült mindenkinek a nevét, arcát és feladatát megjegyezni, de szerencsére segítőkészek voltak, és örültek, hogy végül mégsem nem adtam fel. Segítettek, ha kellett, cserébe pedig próbáltam nem mindent a nyakukba varrni.
- Megérkezett a BeHappy csapat – lépett be a szobába Livia, mögötte Marco, Mario, Lotte és Benni.
Sikerült nagyon hamar elterelniük a figyelmemet mindennemű problémámról. Egészen estig randalíroztak nálunk, és a legkülönbözőbb dolgokat találták ki. Marco egy viccet is mesélt.
- Nem szeretném Mesut elől learatni a babérokat, és nem is áll szándékomban a helyére lépni, de ez a vicc jó, legalábbis amíg Özil fülébe nem jut – nevetett, aztán később mi is megértettük, hogy pontosan miért is. – A török álláshirdetésre jelentkezik. Kérdezik tőle, hogy milyen referenciamunkát tud felmutatni, mire azt válaszolja, hogy a kalahári erdőt. Mondja neki a munkáltató, hogy de hát az nem erdő, hanem sivatag. Erre a török: hát, most már…
- Tényleg jó, hogy nem hallotta Mesut – nevetett a fél társaság.
Bastian ekkor lépett be a szobába, majd nem sokkal utána a társaság is oszlani kezdett. Minden bizonnyal érezték a feszültséget, még akkor is, ha nem vitatkoztunk előttük. Mikor már csak mi voltunk a szobába, lefeküdt az egyik ágyra a fal felé fordulva, amitől teljesen ideges lettem. Ha valami baja van, akkor mondja már el, ne duzzogjon.
- Haragszol, amiért azt mondtam, még nem akarok gyereket? – kérdeztem rá konkrétan, hogy ne tudja megúszni egy semmi-bajom válasszal.
- Nem haragszok, csak… Nem beszéltünk róla, mégis rávágtad, hogy nem, mintha szóba se jöhetne.
- Miért nem válaszoltál akkor te? Mert én arra vártam, de mikor nem mondtál semmit…
- Jó, akkor én vagyok a hibás – fordult újra el tőlem.
- Nem, ezek szerint én. – Feladtam, hogy értelmesen beszéljek vele, úgyhogy én is lefeküdtem egy másik ágyra, és nem mondtam semmi mást egy darabig, de érdekelt, hogy ő mikorra gondolta a gyerekvállalást, úgyhogy megkérdeztem.
- Én nem látom akadályát, hogy már tervezzük – kaptam meg végre a választ. – Nem akartalak piszkálni, mert van elég bajod most. De attól én még szeretnék.
- Én egy szóval sem mondtam, hogy nem akarok, de egy kicsit még várni szeretnék vele. Különben mondhattad volna. Tudom, hogy anya balesete óta kevesebb időm van, de nem akarom, hogy úgy érezd, elhanyagollak.
- Nem, erről szó sincs – tiltakozott. – Na, idejössz? – ütögette meg maga mellett a paplant.
- Gyere te – csúsztam arrébb, amennyire az ágy szélessége, ez esetben keskenysége, engedte.
- Lusta dög vagy – állt fel a fejét rázva.
A következő két nap tele volt kemény edzésekkel, interjúkkal, úgyhogy hamar elteltek a napok. Az Írország elleni meccs előtt két nappal a helyszínre repültünk, hogy ott folytassuk tovább tennivalóinkat. A napok pörgésével egyre több e-mailem lett, úgyhogy amíg a csapat tréningen volt, addig én szorgosan pötyögtem a laptopomon. Livia volt, hogy velem maradt, mert nem volt kedve a fiúkkal menni, ilyenkor Marco rendszeresen azt mondta rá, hogy lusta. Szóval Basti és Marco elintézte, hogy legyen egy privát klubbunk Lustaságok néven. Az írek elleni meccsen jól szerepelt a csapat, sőt. Reus és Kroos kettő-kettővel, Klose és Özil pedig egy-egy találattal járultak hozzá a végereményhez, mely az írek meccs végén szerzett szépítő góljával hat egy lett. De ezen a mérkőzésen érdemes volt ott lenni, nem mintha a többin nem, de itt olyan csodaszép gólok voltak, hogy azt nem is lehet elmondani. Ellentétben a svéd meccsen, ahol hihetetlen dolog történt. Négy nullára vezetett a csapat, de a svédek fél óra alatt bekanalazgattak négyet, így felhozták magukat döntetlenre. Borzalmasan elaludtak a mieink, amiért aztán kaptak is rendesen. A sajtótól kezdve az edzőig mindenki őket boncolgatta. Később aztán Jogi is beletörődött, és közölte velük, hogy ne aggódjanak, még így is három ponttal állnak a második helyen lévő ország előtt. Nem mondanám, hogy ettől sokkal jobb kedvük kerekedett volna, de azért nem orrlógatva ültek fel a repülőre, ami visszavitt minket Németországba.
Otthon egy kiadós alvás után az első utam a kórházba vezetett, a második pedig a céghez, ahol az illetékessel rögtön megirattam Bastian szerződését. Ha csak rajtunk múlt volna, biztos nem rögzítettük volna hivatalos formában a megbeszélteket, de követelmény volt, szóval megcsináltam. Közben már a következő divatbemutatót is szervezni kellett, de másodjára már sokkal könnyebben ment, mint elsőre. Azonban szöget ütött valami a fejemben. Nem akartam Bastiant és a csapattársait eszközként használni, reméltem, hogy ők is tudni fogják ezt, amikor meglátják majd a meghívót a bemutatóra. Reméltem, hogy eljönnek, mert lehet, hogy Basti reklámarc lesz, de ha minél többen vannak jelen, annál nagyobb az esélye, hogy megfogjuk a szurkolóikat. Éppen elég újságtól jönnek majd el, hogy legalább egy leközölje a jelenlétüket. Szerencsére a legtöbbjüktől pozitív visszajelzést kaptam, miszerint el fognak jönni. Azoknak nem küldtem meghívót, akik nem Németországban tartózkodtak, mert tudtam, hogy ezért nem fognak hazautazni, de a Bayernből mindenki eljött, akinek nem volt aznap estére programja, és természetesen Bennire, Lottére, Marcora és Liviára, illetve Mariora és Schürrlére is számíthattam. Órákkal a kezdés előtt a helyszínen voltam, mindent átnéztem, mindennek stimmelnie kellett. Legutolsó teendőmet, az ülésrend átnézését, egy órával a nyitás előtt letudtam. Az első sorban természetesen a divatszakma nagyfejesei ültek, mint mindig, a támogatók és utánuk a focisták, majd a többiek viszonylag érkezési sorrendben. Örültem, hogy maradt egy órám, mert én is átöltöztem, és belebújtam a szokásos magassarkúba. Életemben összesen nem volt annyit rajtam magas cipő, mint amennyiszer az elmúlt két hónapban. A modellek már régen megérkeztek, őket kezelésbe vették a stylistok. Pontban kilenc órakor odasétáltam az ajtóhoz, hogy mindenkit személyesen köszöntsek. Mindenkinek örültem, de mikor megláttam Marcot nevetni kezdtem. Egy régebbi kollekció egyik darabját viselte, és büszkén mutogatta nekem. Imádtam érte, ahogy a többieket is szimplán a megjelenésükért.
Minden rendben ment az este folyamán, aminek nagyon örültem. Még a modellek közös felvonulása volt hátra, de az alatt nem lehet már semmi probléma. Az embereknek tetszett, amit láttak. Rápillanatottam a telefonomra, hogy megtudjam idővel hogy állunk, a kijelzőn viszont az óra helyett apa három nem fogadott hívását láttam meg. Nem foglalkoztam vele, hogy más dolgom lenne, rögtön visszahívtam, remélve, hogy nem anyával van gond, de szerencsére rögtön megnyugtatott. Megvártam, míg az összes modell vissza nem ért, aztán fogtam egy mikrofont, és a kifutóra sétáltam.
- Köszönöm mindenkinek, aki itt van. – Kis szünetet tartottam, hogy a tapsvihar elhalkuljon. – Remélem, jól érezték magukat. Nagyon rövid leszek. Először is szeretném megköszönni az egész stábnak, az összes dolgozónak, hogy újra hittek bennem – néztem körbe, mivel elszórva álldogáltak, és szerettem volna mindenkire ránézni, ha csak egy futó pillanatig is. – A Hugo Bossnál mindenki büszke lehet a teljesítményére. – Fogalmam sem volt róla, hogy anya vagy apa szokott-e ilyeneket mondani, de 99%-ban biztos voltam benne, hogy nem. Nem érdekelt, én nem ők voltam. Számomra ők nem csak ugráltatható robotok voltak, hanem emberek, egy nagycsalád tagjai. – Az előbb kaptam a hírt apától, hogy édesanyám felébredt a kómából. Hiszem, hogy mindannyiunk hite segítette ebben. Most pedig, ha nem veszik sértésnek, rohadok a kórházba. Köszönöm szépen!
Amilyen gyorsan csak lehetett lesétáltam a színpadról, hátul összeszedtem a cuccaimat, miközben a maradék feladatot kiosztottam a dolgozók között, aztán szaladva igyekeztem kifelé. A bejáratnál Basti már várt, megfogta a kezem, majd együtt indultunk meg a kórházba. Útközben elmeséltem neki, amit apa mondott. Ő is örült a hírnek. A bejártnál kitett, hogy minél gyorsabban anyánál legyek, ő pedig elment parkolni. Idegesen nyomogattam a lifthívó gombot, túl sok időnek tűnt, amíg odaért, pedig igazából nem lehetett fél perc sem. Végre valahára megérkeztem az ajtóhoz, és kis híján beestem. Apa anya mellett ült, miközben az orvosa különböző kérdéseket tett fel neki. Csendben maradtam, hogy ne zavarjam őket. Sőt, végül inkább ki is jöttem, és ott vártam Bastianra. Elmondhatatlanul megkönnyebbültem, örömömben a sírás kerülgetett, ami aztán ki is tört belőlem, amikor Basti megérkezett, és átöleltem. Igyekeztem abbahagyni, és mire a doki kijött, sikerült is. Bastian nem akart bejönni, hogy ne zavarjon, azonban nem hagytam neki. Amikor beléptünk anya mosolyogva nézett felénk.
- Sziasztok – mosolygott ránk. – Milyen jól néztek ki – jegyezte meg. – Merre voltatok?
- Szia, anya! – Segénykérően néztem Bastira. Nem ez volt a megfelelő alkalom, hogy előhozakodjak a hátuk mögött zajló eseményekkel.
- Az egyik barátomnak volt az eljegyzési partija, onnan jöttünk ide. Hogy van? – váltott témát csodálatosan rögtönző férjem.
- Hagyjuk a magázást, elvégre a lányom férje vagy. Jól vagyok, bár még kicsit össze vagyok zavarodva. Úgy érzem mintha fáradt lennék, pedig most aludtam át majdnem két teljes hónapot.
Teljesen ki volt cserélve, mintha nem is anya lett volna. Jó fej volt, viccelődős, és normálisan viselkedett mindenkivel.
- Szeretnék kettesben maradni egy picit veled – nézett rám, mire apáék kimentek a szobából. Leültem anya mellé az ágyra. – Nikki, remélem meg tudsz nekem bocsájtani azért, ahogyan viselkedtem veled. Tudom, hogy minden nap itt voltál, és nem emlékszem tisztán, de valamiért mégis érzem, tudom, hogy mennyire bántott ez téged. És talán sosem látszott, hogy valójában mennyire is szeretlek, de szeretlek, és bárhogy is döntöttél az életeddel kapcsolatban, boldog, férjezett nő vagy, és erre büszke lehetsz, mert én is az vagyok.
- Jaj, anya – fordultam el, mert attól tartottam, hogy megint elsírom magam. Vettem pár nagy levegőt, aztán visszafordultam. – Igen, minden nap itt voltam, és elmeséltem, hogy mi történt velem. Nagyon aggódtam, mert nekem is folyton az járt a fejembe, hogy sosem mutattam ki, hogy szeretlek. Nagyon sajnálom, hogy ennek meg kellett történnie ahhoz, hogy mind a ketten rájöjjünk erre.
Még egy ölelésre odahúzott magához, bár elég gyenge volt. Aggódtam, hogyha ezekre a dolgokra emlékszik, akkor a céggel kapcsolatos dolgokra is fog, de aztán nem hozta szóba, én pedig visszahívtam Bastiékat. Az orvos szerint még egy hétig legalább benn kell maradnia. Rendszeresen vizsgálni fogják, mert hosszú kóma után jelentkezhetnek más problémák, bár elég bizakodóak, mert így elsőre nem találtak nála semmi furcsát. A látógatási idő természetesen már este nyolckor lejárt, de ez alól mi kivételek voltunk. Itt is látszik, hogy mennyivel máshogy bánnak egy gazdagabbal, mint egy szegénnyel, és bár örültem, hogy bent lehettünk anyánál, ezt gerinctelennek és igazságtalannak éreztem. Még maradtunk egy darabig, de aztán úgy döntöttünk, hogy ideje lesz hazamenni, mert vezetni kell, és fárasztó napunk volt. Nem hiányzik, hogy ezúttal velünk történjen valami. Otthon már csak zuhanyozni, majd rögtön az ágyba esni volt erőm, de hosszú idő után most először tudtam magam tökéletesen kialudni.

Not a drive by 3.

Harmadik és egyben utolsó. Líviának nagyon szépen köszönöm a helyesírás ellenőrzést, lustaságom miatt, most megkértem őt. Most, hogy ezzel végeztem, már íródik a focis új része, igyekszem minél hamarabb feltenni. Jó olvasást!

Belenéztem a tükörbe, mielőtt kimentem volna a már öt perce várakozó fiúkhoz. Egy kék mini ruhát öltöttem magamra, amelynek nem volt pántja, és mell alatt egy fehér szalaggal volt körbefuttatva. Nem akartam sem kiöltözni, sem alulöltözni, ezért döntöttem végül emellett. Nem feszült rám, de nem volt túl bő se, mert azokat utálom, úgyhogy viszonylag semleges volt, illetve egy nem utolsó szempontnak is eleget tett: kényelmesen éreztem magam benne. Lábbelinek most nem magasat választottam, mert fogalmam sem volt, hogy mi a fiúk terve, azt meg nem akartam, hogy fájjon a lábam. Bár volt ideje hozzászokni, mégsem tette, így minden nap megszenvedtem vele. De ahogy mások mondanák: ez a nők átka. Bárcsak ez az egy lenne.
Liviával egyszerre léptünk ki a szobánkból, amin mindketten mosolyogni kezdtünk. Nem beszéltünk össze, a színvilág mégis egyezett. Ő azonban egy kicsit sportosabban öltözött fel, mint én, ugyanis farmer rövidnadrágot húzott kék tornacipővel, és ugyanolyan színű pólóval.
- Készen vagyunk – jelentettük be, aztán körbepusziltuk egymást.
- Ideje volt – jegyezte meg Marco.
Rajta fehér póló volt, fekete térdnadrággal és fehér sapkával, míg Mario megfordított fekete sapkában, fekete pólóban és szürke térdnaciban feszített. Ha így láttam volna meg először, egy percig sem gondolkodtam volna, hogy elmenjek-e vele. Bár határozottan jobb, hogy nem így történt. Akkor már rég elfelejtettük volna egymást, és csak egy lett volna a sok közül.
Még tinédzser koromban sok oldalt nézegettem a randevúkról. A legtöbb mindig azt mondta, hogy az ideális randi előre megbeszélt. Hogy tudjuk hova megyünk, mert úgy fel tudunk öltözni alkalomhoz illően. Nos, a mi négyesünk ezek szerint már az első lépést elrontotta. Minden cikk legvégére pedig oda volt írva, hogy tisztában kell lenni a másik szándékaival, például, hogy egy éjszakás, vagy komoly kapcsolatot szeretne-e a partnerünk. Ha listát írtam volna, emellé sem írhattam volna pipát. Azért remélem, nem torkollik majd katasztrófába.
- Hová megyünk? – kérdeztem meg, miután bezártam a bejárati ajtót, és letoltam a szememre a fejemen lévő napszemüveget. – Bocsánat, de megvakulok – magyaráztam mozdulatomat. Én is utáltam napszemüveges emberrel beszélgetni, mert nem láttam a szemét, de háromfős társaságomat úgy tűnt nem zavarja.
- Mikor voltatok állatkertben? – Marcot nem tanították meg, hogy kérdésre nem válaszolunk kérdéssel?
- Szerintem akkor, amikor apa elvitt még tíz éves koromban – válaszolt Liv, én pedig bólogattam. Körülbelül én is akkor.
- Remek. Akkor odamegyünk – mosolygott Marco. Áldottam az eszemet, amiért nem magassarkút vettem fel.
- Miért? Ennyire szeretitek az állatokat? – érdeklődtem, mivel furcsálltam a helyszínt.
- Igen, szeretem Marcot – ugratta barátját és csapattársát Mario.
Az út további részében kiveséztük az összes állatfajt. Kiderült, hogy Marionak a majom, Marconak pedig az oroszlán a kedvenc állata. A majmot nem tudta megmagyarázni, ezért aztán Marco visszaadta Marionak az előbbi szívatást, és közölte velünk, hogy azért szereti őket, mert szerelmes magába. Ezt persze hangos nevetés követte, amire Mario megjátszotta a sértődöttet, gondolom ürügyet találva arra, hogy egy kicsit leszakadjunk a Livia-Marco párostól. A négyfős sorból, kettő-kettő személyes lett, amit Mario úgy ért el, hogy a kezemnél fogva hátrébb húzott, azonban nem engedte el, miután rendeződtünk. Eszembe jutottak Livia szavai, mielőtt a srácok megérkeztek, miszerint ez arról szól, hogy megismerjük egymást, illetve a megváltozásom első lépése a mai nap. De nem akartam magamról beszélni, belegondolva nem is tudtam volna mit mondani. Nem célszerű randin előhozakodni az egyéjszakás kalandjaimmal, ami lehet, hogy a srác számaival is vetekedhet, nemde? Ezért inkább hagytam, hogy ő meséljen.
- Szóval, győzz meg, miért jó a foci? – vetettem fel a témát. Kezdetnek jó lesz.
Sosem néztem focit, mert nem érdekelt igazán. Kiskoromban apa sokat nézett, ezáltal tudtam néhány dolgot, később pedig a gimiben hallottam eredményeket, illetve amikor unottan kapcsolgattam a tévét, láttam pár másodpercet az éppen menő meccsekből, de sosem éreztem késztetést arra, hogy leüljek és 90 percig azt nézzem, ahogy pasik rohangálnak a labda után.
- Erről nem tudlak meggyőzni. Ha érdekel, akkor érzed, ha nem, akkor nem. De benevezek veled egy meccsnézésre – ajánlotta fel.
- Hm… majd megdumáljuk. Hány évesen kezdted?
- Anya szerint még a hasában – nevetett. – Amúgy oviban, aztán egyszer csak ott találtam magam Dortmundban és a válogatottban.
Még nem is merült bele a témába, de éreztem, hogy erről élete végig tudna beszélni, mert imádja, amit csinál. Remélem, hogy egyszer én is megtalálom azt, amit ilyen odaadással tudok csinálni. A változástréning kedvéért pedig ezt hangosan is kimondtam.
- Most nem csinálsz semmit?
- De, épp sétálok – lóbáltam meg a kezünket egy mosoly kíséretében. – Miután befejeztem a sulit, már eszeveszetten buliztam. Nem vállaltam el semmilyen munkát, mert tudtam, hogy nem végezném rendesen. Mondjuk ki, nem lettem volna megbízható. De azt hiszem, hogy ezen is változtatni fogok.
- Megbeszéltetek mindent? – bólintott fejével Livia felé.
- Igen. A kompromisszumok csodákra képesek.
Amikor megérkeztünk, Mario elengedte a kezem, hogy ki tudja fizetni a jegyet. Meglepődve tapasztaltam, hogy hiányzott a érintése, mégsem nyúltam a kezéért, mikor beléptünk az állatkert kapuján. Hogy a késztetést leküzdjem egy térképet vettem a kezembe, majd tanulmányozni kezdtem, bár annyira nem érdekelt, hogy mi merre van. Végül felnéztem, hogy megmondjam, merre menjünk, de tekintetem összeakadt Marioéval. Zavartam fordultam el, és értetlenül. Persze, a kezdeti nehézségek ellenére rájöttem, hogy nem rossz srác, sőt igazából borzalmasan aranyos, de megijesztett, hogy mennyire vonzódom hozzá. Hiába voltam már előtte rengetegszer férfivel, ő más volt, és ettől megijedtem.
- Menjünk, mielőtt megszöknek – siettem Marcoék után, és Livia mellé soroltam.
Lassan haladtunk állattól állatig, és amelyikeket lehetett, azokat meg is etettük. Egy pillanatra sem tágítottam Livia mellől, bár ez önző dolog volt tőlem. Tudtam, hogy sokkal szívesebben lenne Marcoval kettesben, de nem volt bátorságom újra Mariora nézni. Szerencsére a pillangóknál a két M azt mondta, hogy ők most nem jönnek be, így én Liviával megbeszélhettem aggályaimat, amíg a lepkék között sétáltunk.
- Csak lazán. Tudom, hogy eddig arról papoltam, változz meg, de próbálj Mariora is úgy tekinteni, mintha csak egyszeri alkalom lenne.
- Próbáltam, de nem tudok – nyavalyogtam.
- Nyugi! Aj, tudod, hogy nem vagyok jó tanácsadó – adta fel. – Csak… hagyd, hogy sodorjon az ár!
Bólintottam, aztán kimentünk, mert már túl sokáig időztünk bent. Livia megkérdezte merre megyünk tovább, mivel itt kétfelé ágazott az út, mire a két focista egyszerre vágta rá az ellentétes utat. Egy ideig érvelgettek, addig mi leültünk egy padra, mivel nekünk mindegy volt. Osztottak, szoroztak, aztán arra jutottak, hogy Marco menjen, amerre akar Liviával, és Mario is jön velem, amerre ő akar. Szorongásom ezután fokozódott, de próbáltam ellazulni, nézegetni az állatokat és élvezni a hangjukat. Ezek kicsit megnyugtattak.
- Nézzük meg a majometetést – kérte Mario olyan szépen nézve, hogyha nem tetszett volna, akkor is rögtön beleszerettem volna.
Beverekedtük magunkat a már gyülekező csoportba, hogy lássuk, mi történik, ne csak halljuk, de arra figyeltünk, hogy kisgyerekek elől ne takarjuk ki a képet. A férfi, aki gondozta Mario kedvenc állatait, közben beszélt a szokásaikról, és hogy tudják, mikor vannak ők a középpontban. Ennek remek példája volt az egyik majom, aki amint meglátta a népes tömeget tenni kezdte az agyát.
- Az a majom hasonlít valakire – néztem hátra Mariora, aki túl közel állt hozzám.
- Ó, ne is folytasd – nevetett, aztán mindketten visszafordultunk a jókedvű, immáron jóllakott állatokhoz.
Másodperceken belül a derekamon éreztem a kezét, ahogy átkarolt. Nem tudtam, hogyan reagáljak, de aztán Livia szavaira gondoltam, és hagytam maguktól alakulni a dolgokat. Nekidőltem a mellkasának, és úgy figyeltem tovább az eseményeket, amíg vége nem lett.
Mivel már körbejártuk az egész állatkertet, odasétáltunk a megbeszélt találkozó helyre.
- Különben, neked melyik állat áll legközelebb a szívedhez? Ha már én elárultam furcsa kedvencemet – mosolygott közben. Igazából egész végig mosolygott, de most nem az idegesítő vigyorával, hanem a zabálnivalóval, amitől nekem is felfelé görbült a szám.
- Hát az enyém elég átlagos: delfin.
- Tényleg? – Mintha felcsillanni láttam volna a szemét, ezért rákérdeztem, de válaszul csak a fejét rázta, hogy semmi fontos, így hát ráhagytam. – Szóval… én jól éreztem magam ma – mondta, mielőtt még odaértünk volna Liviáékhoz.
- Igen. Érdekes bepillantást nyerni az állatok életébe. – Fogalmam sincs, miért mondtam ezt. Legszívesebben azt mondtam volna, hogy egyik legjobb napom volt, hogy örülök, hogy megismertem, hogy adhattam magamból én is valami mást, mint amit a legtöbb embernek mutatok.
- Tudod, hogy nem erre gondoltam. – Nos, legalább azt elértem, hogy a nap folyamán először ne mosolyogjon.
- Én is jól éreztem magam – tuszkoltam ki végül magamból. Nem értettem, miért megy ennyire nehezen. Ez csak egy mondat, ami betűkből áll, amiket a számmal kell formázni. Nincs benne semmi bonyolult… és mégis.
Amikor összetalálkoztunk egymással, készítettünk egy csoportképet, aztán elindultunk hazafele. Marco és Mario elkísértek minket, miközben megkaptam mindkettejük számát, természetesen ők is az enyémet. Reméltem, hogy Mario fel fog hívni, mert tudtam, hogy én nem fogom.
Későn értünk haza, mivel eleve későn indultunk, mindezt azért, hogy ne zaklassák a fiúkat a rajongóik, aminek végül is megvolt az eredménye, mert egyetlen egybe sem botlottunk bele. Különösen tetszett Marioban, hogy nem tétovázik, nem áll szerencsétlenül előtted, azon gondolkodva, hogyan köszönjön el. Nekem ez csak jó volt, mert ha nekem kellett volna dönteni, valószínű ott állunk reggelig, ide-oda lépkedve. Ő nagyszerűen megoldotta a helyzetet. A szám sarkába adott puszit, így aztán az nem volt sem csók, sem egyszerű puszi. Áldom az eszét, bár legszívesebben letepertem volna. Mielőtt végleg eltettük volna magunkat másnapra, megbeszéltük, kivel mi volt, hogy alakulnak a dolgok. Nekik minden bizonnyal hamarabb össze fog jönni a dolog, mert mindketten szókimondóbbak, és esküszöm, hogy az ég is egymásnak teremtette őket. Amíg nem voltak velünk, elcsattant köztük pár csók, ami egyáltalán nem lepett meg, és a búcsúzásuk is jelenősen hosszabbra sikeredett, mint a miénk, Livia állítása szerint azonban, még nincsenek együtt. Próbáltam meggyőzni, hogy általában azok csókolóznak, akik járnak, na meg én, de ez megint más téma, mégis ragaszkodott az állításához, mert számára egy kapcsolat ott kezdődik, hogy kimondják. Újabb dolog, amiben nem értünk egyet. Néha nagyon béna tud lenni az a beszélgetés, amiben végül kijelentik, hogy igen együttvannak, ezért én szeretem kerülni. Bár ebben sincs sok gyakorlatom. Legutóbb kilencedikben volt barátom, akkor egy évnél kicsivel tovább, de kiderült, hogy az elején többször is megcsalt, amiért nem feküdtem le vele. Utána döntöttem el, hogy egyik férfi sem fog érdekelni, mert egyik sem érdemli meg. És félek… mert nem tudom, hogy Mario megérdemli-e. Ha biztos akarok benne lenni, hogy nem csinálnak belőlem megint bolondot, talán nem egy neves focistával kéne kezdenem, akit körbeugrálnak a rajongó lányok, és aki az első találkozásunkkor, csak egy kiadós szexre vágyott, mindenféle érzelemtől mentesen. De hát mit beszélek? Én is pontosan azt akarom, akartam. Ha kettőnket nézzük, lehet inkább neki kéne félnie, mert még csak most térek rá a helyes útra. Nem is értem, miért akarna ő terelgetni, egyáltalán akar-e? Talán jobb is volt, hogy a telefonom üzenetet jelezve rezegni kezdett. Ki tudja, a végén hova lyukadok ki végül, mert ha én gondolkozok, akkor ott már baj van.
Kitaláltam a következő randinkat. M:-)Először elmosolyodtam, aztán újra gondolkodni kezdtem. Tudja, hogy nyert ügye van, mert az üzenetben egy darab kérdés sem volt. Szimplán kijelentette, hogy lesz következő, ezért újabb elismerés jár neki. Valószínűleg tudja, hogyha választási lehetőséget ad, akkor a saját hülyeségem miatt valamiért visszakozok. Nem hagyott menekülési útvonalat. Ez viszont a másik oldalról nézve aggasztó. Már ilyen hamar írt, mi van, ha semmi levegőm nem lesz mellette, ha összejövünk? Nekem kell valamennyi szabadság, különben megfojt az egész kapcsolat, és feladom. Ilyen szempontból meg jó, hogy focista. Sok a dolga, ezért nem lesz rám mindig ideje. Valószínűleg fontosabb lesz a karriere, mint én. Állj! Kiabálta végre egy hang a fejemben. Abba kell hagynom! Saját magamat zavarom össze. Egyszer rábeszélem magam, rögtön azután le. Ez így nem jó. Bárcsak aludnék már, akkor kikapcsol az agyam, és nem fárasztom magamat a saját hülyeségeimmel.
Valamikor, magam sem tudom pontosan, mikor, de két idióta gondolatmenet között végre beléptem az álmok kapuján, ahol hét kellemes órát töltöttem el. Nem mondanám, hogy kialudtam magam, de legalább egy kicsivel pozitívabban láttam a dolgokat, mint elalvás előtt. Pizsamában, álmosan sétáltam ki a konyhába, hogy kapucsínóval ébresszem fel magam. Minden reggel próbálkoztam ezzel a módszerrel, de minden alkalom után rájöttem, hogy fikarcnyit sem segít. De azért nem adom fel.
- Szia – köszönt Marco, amikor leértem.
- Mi? Mit keresel itt? – ijedten néztem szét. Mario is itt van? Hangosan azonban nem kérdeztem meg.
- Szabadnapom van, úgyhogy Liviával töltöm a napot. Nem igazán vagyok a lassú kapcsolatok híve – magyarázta.
- De hol van Liv?
- Kiment a mosdóba, gondolom mindjárt itt lesz.
- Jó, én visszamegyek és kipofozom magam – fordultam vissza a szobám irányába, de mielőtt eltűntem volna az ajtó mögött, még kihajoltam. – Ha már itt vagy, hasznosítsd magad. Csinálj nekem kapucsínót!
Felöltöztem, és a fürdőben megmosakodtam, majd újra kimentem, immáron teljesen ébren. Elvettem a bögrét, amiben a koffeintartalmú nedű volt, és ahogy szoktam, gyorsan megittam. Ellentétben velem Livia az övét még mindig kiskanállal kavargatta, anélkül, hogy ivott volna belőle. Órákig tudta kortyolgatni, és minded nyelés után alaposan megkavarta.
- Mario üzeni, hogy délre itt lesz, addig készülj el – adta át az üzenetet Marco, amit megköszöntem, de azért érdeklődtem afelől, hová megyünk. – Nem mondom meg, de ha az érdekel, mit vegyél fel, akkor mindegy, mert ott úgyis át kell öltöznöd.
Furcsán néztem rá, hiszen a válaszával még jobban összezavart. Elképzelni nem tudtam, hogy mit tervezett mára, de aztán feladtam, hogy kiszedjem Marcból. Inkább bementem a szobába, és kikészítettem egy ruhát, amit majd felveszek. Lustaságom határtalansága miatt azonban ezután az ágyra vetettem magam és a tévét kezdtem bámulni. A Sky sporton épp egy Dortmund meccs ismétlése ment. Gondoltam, ha már van onnan két ismerősöm, egy kicsit tájékozódom. Végül annyira belemerültem, hogy fél tizenkettőkor ijedten ugrottam fel, és kapkodni kezdtem. Beleugrottam a felül fekete, alul lila színű ruhába, amelynek a közepén egy díszcipzár futott végig, aztán kihúztam a szemem alul és felül is lilával. A hajamat a melegre tekintettel egyszerűen felfogtam, majd büszkén néztem a tükörbe, mert időben elkészültem. A csengő megszólalásával egyszerre nyitottam ki a szobaajtómat. A gerlepár egyáltalán nem gondolt arra, hogy esetleg ajtót nyit, bár lehet nem is hallották, mert annyira belefeledkeztek egymás kényeztetésébe, ezért én sétáltam oda, hogy beengedjem Mariot.
- Még kell egy fél perc, sietek – ígértem neki, aztán elszaladtam a mosdóba, hogy út közben ne legyen rá gondom.
Visszafelé menet belebújtam a cipőmbe is, ami ma is lapos volt, és odaszóltam Liviáéknak.
- Tiétek a ház, isten tudja mennyi időre. Használjátok ki a lehetőséget, de kérlek, ne a konyhában, és ne olyan helyen, ahol utána én még járok.
Kezükkel intettek, amivel jóformán azt kérdezték, miért vagyunk még mindig itt, ezért jobbnak láttam végre elindulni.
- Nagyon jól nézel ki, és nagyon kíváncsi vagyok, hogy ez a cipzár csak dísz-e – utalt a ruhámon lévő díszítőelemre.
- Talán később megtudod – válaszoltam, aztán elindultunk, isten tudja, hogy hová.
Ma nem gyalog mentünk, hanem kocsival, aminek elmondása szerint több oka is volt. Az egyik a borzalmas meleg, a másik, hogy messze van, a harmadik, hogy így beszélgethetünk anélkül, hogy bárki figyelne minket az utcán. Utóbbiba rögtön bele is kezdtünk. Ott folytattuk, ahol tegnap abbahagytuk, és bár nem szerettem magamról mesélni, most megerőszakoltam magam, és elmondtam olyan dolgokat is, amiket csak Livia tud, na meg sajnos Heidi. Ő is mesélt pár személyes infót, ami nem tenne jót neki, ha a sajtó fülébe jutna. Jó érzéssel töltött el, hogy megbízik bennem.
- Most már elmondod, hova megyünk? – Elővettem a legszebb nézésemet és mosolyomat, de nem abból a fából faragták, hogy megenyhüljön.
- Tíz perc és megtudod. Addig még bírd ki valahogy, te kis kíváncsi. – Láthatólag jól mulatott rajtam, aztán a váltóról a combomra csúsztatta a kezét. Ezzel a maradék kis időre elterelte a figyelmemet arról a tényezőről, hogy nem tudtam, hova megyünk.
- Már tudom – nevettem fel. – Most meg fogsz ölni. Különben mivel magyarázod, hogy elmondtad az egyik legnagyobb titkod?
- Nem nézel te túl sok filmet? Különben megérkeztünk – mutatott előre, ahol egy hatalmas kapu volt, rajta pedig díszes felirat: Delfinárium.
- Ez… komoly? – néztem rá meglepetten.
- Remélem, örülsz. Azt mondtad ezek a kedvenc állataid. Itt úszhatsz is velük.
- Igen, a kedvenceim, mert szépek, de… félek tőlük. – Kíváncsi voltam erre, mit reagál.
- Hát ezt… nem tudtam – válaszolta végül kis gondolkodás után, de aztán kirobbant belőlem a nevetés. Kikötöttem az övet, és jóformán a nyakába ugrottam.
- El ne hidd. Gyerekkorom óta ez az egyik legnagyobb álmom. Köszönöm.
- A szívrohamot hoztad rám, de akkor örülök, hogy én váltom valóra az álmodat.
- Lehet, hogy nem csak ezt az álmom fogod valóra váltani – dünnyögtem, de mikor visszakérdezett, nem fejtettem ki bővebben a témát. – Menjünk, nem bírok várni.
Kerestünk egy parkolóhelyet, majd besétáltunk. Először csak körbesétáltuk a helyet, megnéztük a medencéket, aztán kettőkor kezdődött egy bemutató, amelyen nem csak delfinek szerepeltek, hanem fókák és bálnák is. Hihetetlen, hogy a hatalmas bálna ennyire engedelmes, pedig keresztbe lenyelhetné az idomárát. Nagyon tetszett a bemutató, ahogy a delfinek a vízből kiugráltak, ahogy a fókák labdával játszottak, és más számos, különböző, betanított dolgot csináltak, de legjobban a testközeli élményeket vártam, amire rögtön a bemutató után mentünk. Szerencsénk volt, mert a legtöbb ember ekkor ment el ebédelni, mi viszont megcseréltük egy kicsit a tevékenységeinket, hogy ne kelljen órákig sorban állni, míg sorra kerülünk. Mario kifizette a horribilis összeget, ami után rögtön azon kezdtem gondolkodni, hogy fizetem neki ezt vissza, de tudtam, hogy majd megtalálom a módját, még ha ő ellenkezik is ellene. Aztán kaptunk egy gumis úszócuccot, amit fel kellett vegyünk, mielőtt bementünk a világ legédesebb állataihoz. Három delfin volt a medencében, mi ketten meg a gondozó, hogy először ellásson minket néhány hasznos tanáccsal, majd később csak megfigyelőként legyen jelen a medence szélénél. A medencében töltött idő minden percét élveztem. Úgy éreztem magam, mint tíz évesen, amikor először jártam a vidámparkban, csak annyiban volt más, hogy ma nem a szüleim, hanem egy srác tett boldoggá, és magamnak is be kell vallanom, szerelmessé, és ez az érzés még mindig megijesztett, de nem hagytam, hogy ezt a napot a gondolataim tegyék tönkre.
- Nagyon szépen köszönöm – fordultam Mariohoz immáron visszaöltözve a saját ruhánkba. Szemeimből előbukott néhány örömkönny, amiket Mario törölt le az arcomról.
- Ugyan. Gyere, menjünk, mert még nem végeztünk!
Most sem mondta el, hová tartunk, de beültünk a kocsiba, és újabb egy órás utazás vette kezdetét, ami alatt kitartóan próbáltam kitalálni, hova megyünk. Egészen addig csak csendben mosolygott, amíg meg nem álltunk. A környéken semmi érdekeset nem fedeztem fel. Egyszerű házak mellett álltunk, szóval végleg nem tudtam, vajon hol vagyunk, azon kívül, hogy Dortmundban.
- Nem bírom tovább. Hogy lehet így nézni? – nézett rám nevetve. – Hozzám jöttünk. Annyi probléma van, hogy én a szüleimmel lakok, viszont csak ötre érnek haza, addig még van időnk. Beszélgetni.
- Beszélgetni? – kérdeztem vissza.
- Vagy amit akarsz - rántotta meg a vállát.
Közben kiszálltunk, és a kapuhoz sétáltunk, amit kulccsal akart kinyitni, de nem volt bezárva. Most már nem csak én voltam kíváncsi, hanem ő is úgy lépett be, hiszen tudni akarta, ki van otthon. Levettük a cipőnket, aztán gyorsan bejártuk a házat, amit alaposan megnéztem. Egyszerű volt, de szép, és végtelen tisztaság uralkodott mindenhol, kivéve a három srác szobájában, ugyanis Marionak van két testvére.
- Még van egy szint, valószínű ott lesz valamelyik tesóm is. Megvársz itt, vagy lejössz?
- Lemegyek – válaszoltam, aztán követni kezdtem.
Mi a fene lehet a pincében? Viszonylag hamar megkaptam a választ. Összesen huszonhárom lépcsőfok után egy kis focipályát láttam meg, amin elmosolyodtam. Jellemző. A pálya közepén pedig egy szőke srác dekázott.
- Felix – szólította meg Mario. – Neked mit mondtam?
- Be se mutatsz? – kérdezett vissza a szöszi. – Felix vagyok, a legkisebb családtag – fintorgott pozíciója miatt, de aztán újra visszatért az arcára a mosoly, ami határozottan hasonlított Marioéra.
-  Lena – mutatkoztam be én is, amit Mario még türelmesen megvárt, aztán újra feltette az első kérdését.
- Szóval, mit mondtam?
- Összevesztünk haverommal, úgyhogy hazajöttem. Nyugalom, itt maradok, és nem fogok zavarni.
- Ajánlom is – borzolta össze a haját Mario, aztán megfogta a kezem, és a lépcső felé fordult.
- Ilyenkor utállak – kiabált utána Felix duzzogva, aztán megigazította tönkretett haját.
Felfelé is megszámoltam a lépcsőfokokat, természetesen eggyel sem lett kevesebb, mint amennyi három perce volt. Nem azért számolgattam, mert unatkoztam, hanem mert el akartam terelni a figyelmem arról a tényről, hogy most felmegyünk, és kettesben leszünk. Egész nap figyeltem, és annyira vágytam rá, tényleg akartam. Nem voltam benne biztos, hogy türtőztetni tudom magam, ha arra lenne szükség. A szobájába mentünk, ahol az ágy két szélére ültünk le. Egy darabig néztem, próbáltam magamban dúdolni egy dalt, verset mondani, de a himnusz sorait nem tudtam volna előadni, annyira rajta járt az eszem. Végül nem én cselekedtem először. Közelebb ült, és miután nem látott tiltakozást a szemeimben, megcsókolt. Szó szerint faltuk egymás száját, az időérzékem valahol félúton elhagytam, úgyhogy fogalmam sincs meddig csókolóztunk különböző pozícióban, míg kicsit lenyugodtunk, és finomabbra váltottunk. Először ő szabadult meg a pólójától, majd rólam is lekerült a ruhám. Egymást simogatva hámoztuk le a maradék anyagot is magunkról. Nem tudtam vele betelni, mindenhol meg akartam érinteni, ahogy ő engem. Ahol keze elhaladt úgy éreztem, égek, a pillantása is perzselt, de figyelt rám. Nem olyan volt, mint először, nem olyan, mint másokkal. Ez más volt, több egy egyszerű szexnél. Éreztem, hogy szeretem, és tudtam, hogy az érzelmeim viszonozva vannak. Láttam a szemében, abból, ahogy rám nézett, ahogy megérintett. Sosem éreztem még ilyet, de az embernek a zsigereiben van, hogy ösztönösen felismerje.
- Elkérhetem a telefonod töltőjét? Az enyém… - Felix lépett be a szobába, aztán, mikor rájött, minek a kellős közepébe csöppent, inkább csendben maradt. – Hát ő… ne zavartassátok magatokat – hátrált ki, aztán visszacsukta az ajtót, de addigra mi már lemásztunk egymásról, és magunkra húztuk a paplant.
- Meg fogom ölni – sziszegte a fogai között Mario, mire belőlem kitört a nevetés.
- Hagyd már. Szerintem halál édes fejet vágott. Látott már ilyet?
- Hát nem tudom. Filmbe biztos – kezdett ő is vigyorogni.
- Talán jobb is így – motyogtam végül. – Tettek helyett inkább beszélnünk kéne pár dologról.
- Egyetértek, de azért belefért volna, nem? Az első alkalommal is megzavartak, most is. Kezdem azt hinni, hogy sosem fog összejönni.
- Dehogyisnem. Csak lehet a fentiek is azt akarják, hogy előbb tisztázzunk pár dolgot. – Nem tudom, honnan lett a nagy önbizalmam. Mióta ismerem, ettől a beszélgetéstől félek, most mégis minden félelmem elpárolgott. Sokan mondják, hogy a szex jó feszültségoldó, de ennyire nem hiszem.
- Oké. Akkor mondjuk, kezdem én, elvégre én vagyok a srác, de ha akarod te, akkor… - Megráztam a fejemet. Jobb, ha előbb elmondja ő, amit akar, így véletlen sem keveredek olyan helyzetbe, hogy teljesen félreértettem mindent. – Marco mesélt rólad, és mikor mondta, hogy ott vagy, rögtön lecsaptam a lehetőségre. Nem tőle hallottam először rólad, és igazából kíváncsi voltam, hogy mitől vagy olyan nagy szám. Azt gondoltam, tetszeni fog az a stílus, amit akkor este mutattam, vagy mondjuk, hogy játszottam, de időközben rájöttem, hogy mégsem. Nagyon meglepett, és kíváncsi voltam, akkor milyen vagy. Mert egyáltalán nem olyan, mint amilyennek képzeltelek. Meg akartalak ismerni, és nyilván ez nem két nap lesz, de amit eddig láttam, az bőven elég ahhoz, hogy el tudjam dönteni, mit akarok. Amit akarok, az pedig te vagy.
- Jó, most megnyugodtam, hogy nem kell átfogalmaznom a kis monológomat. Szóval, hát igen… egyáltalán nem jött be az a stílus, de amikor belógtunk a kertbe, már egészen érdekeltél. Mindig azt kerestem, aki mást nyújt nekem, mint a többi, de a veled töltött két nap, és a mai, be nem fejezett ügyünk rádöbbentett, hogy amíg csak kalandról van szó, addig mindenki egyforma lesz. Az együttlét attól a plusztól lesz jobb, amit te most megadtál nekem. Viszont félek, mert volt egy barátom, igaz nagyon régen volt már, de nem feküdtem le vele, ezért megcsalt. Ezután kezdtem átlépkedni a férfiakon, és attól tartok, hogy újra megtörténik. Nem azért mondom, mert kinézem belőled, de valljuk be, hogy a világ minden városában van legalább egy lány, aki érted áhítozik, én pedig nem tudom, hogy meddig leszek számodra érdekes. Szóval, akárhová mész, mindig vár... – próbáltam valami értelmes dolgot kerekíteni ebből az összevisszaságból, de Mario egy csókkal elhallgattatott. Elmosolyodtam. – Jó, befogtam.
- Remek. Akkor van még mit megbeszélnünk, vagy folytathatjuk, amit félbehagytunk?
- Hát… most akkor… mi...?
- Igen – mosolygott. – Azt hiszem, elmondhatod magadról, hogy barátod van.
- És erről tudhat a világ? – kotyogtam közbe.
- Ó, ne rontsd el, kérlek – nyavalygott, miközben a fejét a nyakamba fúrta. Láttam, hogy nem szeretne most ilyen dolgokkal foglalkozni, ezért nem piszkáltam tovább. Inkább frissítettem az emlékezetét, hogy tudja, hol is hagytuk abba, majd onnan folytattuk.
Kicsit később lementünk, hogy szóljunk Felixnek, hogy újra egyedül marad a házban, mert mi átmegyünk hozzánk, hogy ellenőrizzem egyben van-e még a ház, vagy Liviáék lebontották. Mire lementünk, már a másik tesóját is ott találtuk, aki kiköpött olyan volt, mint Mario, csak még gyerekesebb kinézete volt. Neki is bemutatkoztam, majd célszerűnek láttam lelépni, mert valószínűleg Felix elmesélte, amit látott, így Fabian igencsak vigyorogva nézett ránk. Újra kocsiba ültünk, és most hozzánk hajtottunk. Az ajtón belépve elkiabáltuk magunkat, hogy senkit ne érjen kellemetlen meglepetés, de meglepetésünkre a nappaliban ültek, hiánytalan öltözetben. Liviával egymásra mosolyogtunk, és egyszerre emeltük fel párjainkkal összekulcsolt kezünket, jelezve, hogy igen, együtt vagyunk. Bármivel is jár majd, bárhogy is alakul, együtt vagyunk. És ha esetleg rosszul is alakulna, legalább megpróbáltuk. Hátrafordultam, kezeimet a nyakára kulcsoltam és boldogan megcsókoltam.

Not a drive by 2.

Sziasztok! Itt van a novella következő része. Még lesz egy, aztán utána visszatérek az eredeti történethez:)


Kikerestem Heidi számát a telefonból. Szerencsére nem töröltem ki a névjegyzékből, ezért most áldottam a lustaságomat.
- Lena? Komolyan te vagy?
- Szia, Heidi! Igen.

- Azt hittem, sosem állsz már velem szóba.
- Felejtsük el! Régen történt, már nem fog megváltozni. Az jó emberek meg tudnak bocsájtani – dünnyögtem. – Nem jössz ma át?
- Livianak nem probléma?
- Semmi köze hozzá, hogy kit hozok ide. Fél óra múlva tudsz jönni?
- Igen, ott leszek – ígérte, aztán elköszöntünk, majd bontottuk a vonalat.
Gyorsan rendbe raktam a szobát, hogy mire megérkezik, ne papírhalmok és morzsadarabkák várják. Fél óra pontosan elég volt ezeknek a sarokba dobálása, ágy alá söprése, aztán már szaladhattam is az ajtóhoz, hogy a megszólaló csengő után kinyissam. Figyeltem, ahogy Livia kidugja a fejét az ajtón, de arról a pillanatról lemaradtam, amikor meglátta, hogy kit engedek be. Üdvözöltem Heidit, aztán visszanéztem Livia felé, akinek az arcán csalódottságtól gyűlöletig minden átfutott. Liv előtt Heidi volt a legjobb barátnőm, akinek mindent elmondtam. Akkor még nem folytattam olyan életmódot, mint most. A családommal laktam, és megvoltak a magam tinédzserkori problémái, amik közül egyet Heidi kifecsegett. Egy nappal később, már az egész suli rajtam csámcsogott, Heidi pedig azt hajtogatta, hogy mivel nem mondtam, hogy titok, nem is sejtette. Ebben különben igaza van, sosem mondtam neki, de azt gondoltam, hogy fel tudja mérni, mi az, amit elmondhat másoknak, és mi az, amit nem. A nagy felhajtás közepette kezdett Livia közeledni felém. Nem ítélkezett, és ha kellett ki is állt mellettem. Először nem akartam a bizalmamba engedni, nem akartam még egyszer úgy járni, mint Heidivel, de rájöttem, hogy attól, mert valaki megette ezt velem, nem retteghetek egész életembe végig, hogy mikor történik meg legközelebb. Mindig lesznek emberek, akik cserbenhagynak, akik átvágnak vagy kihasználnak, de ha nem tanuljuk meg ezeket kezelni, nem fogunk boldogan élni. Heidi erre tanított meg, úgyhogy valamilyen szinten köszönettel tartozom neki. Akkoriban jött Bene is a suliba, nem értette, hogy mi a probléma forrása, és én mondtam el neki személyesen. Nem foglalkozott vele, velünk lógott, bevezetett a bulik világába, és innentől már tudjátok a történet többi részét. Livia utálta és mai napig utálja volt legjobb barátnőmet, aki közben próbált olyanná válni, mint mi. Egy apró hiba csúszott viszont a számításaiba, mégpedig, hogy míg minket megszerettek a városban, addig őt a város legnagyobb könnyűvérű nőcskéjeként tartották számon.
Miután Livia vetett egy megvető pillantást párosunk felé, becsukta az ajtót.
- Tényleg nem akarom, hogy baj legyen.
- Ugyan már! Ha valakinek itt van rá oka, hogy haragudjon rád, az én vagyok, de én nem teszem. Majd ő is túllép ezen a témán.
- Köszönöm, hogy adsz még egy esélyt – mosolygott, de én nem akartam erről beszélni, mert közelében sem járt az igazságnak. Igazából kicsit büszke is voltam magamra, hogy visszavágtam Liviának, de csalódtam is magamban, amiért Heidit felhasználom a célom eléréséhez. De ha azt nézzük, neki is tartoztam még egy bosszúhadjárattal, úgyhogy akkor miért ne csapjak le két legyet egy csapással?
- Mit csináljunk? – Kérdésem nem azért hangzott el, mert mindenképpen vele szerettem volna programokat tervezni, csak a témát szerettem volna más csőbe terelni.
- Szerintem csak beszélgessünk. Hogy teltek az elmúlt évek?
Általános dolgokról kezdtem el mesélni, véletlenül sem kotyogtam ki ellenem felhasználható, teljesen bizalmas, magánjellegű dolgokat. Így például, hogy nem tanultam tovább, csak egy gagyi szakképesítést szereztem, de még nem vitt rá a lélek, hogy dolgozni kezdjek. Inkább bulizni jártam, sokkal felszabadultabb vagyok, ha nincs semmi kötöttség az életemben. Néhány viccesebb éjszakát is beleszőttem a történetben, de a tegnapit kihagytam. Túl friss volt még, szerettem ilyenkor magamnak megtartani az élményeket. Úgy gondoltam, bőven elég ennyi felszínes dolog rólam, ezért megkértem meséljen ő, de a csengőszó félbeszakította már az első szavánál. Kíváncsi voltam ki az, mert én nem hívtam senki mást, ezért csendben vártam az ajtó felé fordulva, hogy miután Livia kinyitja az ajtót, meglássam ki a számomra váratlan vendég. Az előbbi kifejezést értsétek szó szerint, illetve tegyétek többes számba, mivel két személy köszönt oda, mikor meglátott minket. Az egyik Marco volt a másik pedig Mario. Nem hiszem el, hogy Livia visszavág Heidi miatt. Nagyon jól tudja, hogy szándékosan nem mondtam meg Götzének a lakcímem, erre idehívja. Van egy átka az együttélésnek, mégpedig, hogy a lakótárs ellesi a jó bosszúterveket. De azért a tanítvány most nem fogja túlnőni a mesterét.
- Sztárvendégek is vannak? – ficergett a székén Heidi igazgatottan.
- Ezek szerint. – Válaszomba kevesebb öröm szorult, mint a kérdésbe.
- Sziasztok – hajolt oda hozzám két pusziért Mario, mire összehúztam a szemöldökömet. Ennek mi baja van? – Csatlakozom, jó? Hagyom had beszélgessenek egymással – intett Marcoék fele.
- Nem arról volt szó, hogy békén hagysz, ha…?
- De nem történt meg – vonta meg a vállát. – Nálam ez még nem szex.
- Ó, fúj. Lehetnél diszkrétebb – kotyogott közbe Heidi, mintha maximum tizenkét éves lenne, akinek a szex gondolata még undorító. Mindketten egyszerre fordultunk felé, jelentőségteljes pillantással, amiben azaz üzenet állt, hogy fogja be.
- De lefeküdtünk egymással, szóval szia. – Lezártnak tekintettem a Götze témát, úgyhogy visszafordultam Heidihez.
- Holnap nem megyünk el sétálni? – hajolt be elém Mario, hogy rá figyeljek, ne régi barátnőmre.
Bambán néztem rá, szerintem még a szám is szétnyílt meglepődöttségembe. Mit gondolt, hogy a nyakába ugrom, és boldogan azt mondom neki, vele akarom leélni az egész életemet? Hát tévedett. Senkivel nem akarok egy életet eltölteni. Túl rövid ahhoz, hogy egyetlen egy dolgot csináljak, hogy egyetlen egy emberrel legyek. A sétálás pedig már az első rosszjel, főleg, ha egy Mariohoz hasonló srác kéri. Esélytelen, hogy elmenjek vele. Most azonnal el is felejtheti.
- Szia, Mario! – Felálltam és a vállánál fogva az ajtó felé fordítottam. – Boldogíts valaki mást az én keserítésem helyett. – Megbocsájtasz egy percre? – néztem Heidi felé, aki egy bólintással adta tudtomra, hogy ő jól elvan egyedül is.
Livia szobájáig meg se álltam, sőt igazából még ott sem. Úgy mentem be az ajtón, mintha ott se lett volna. Az sem érdekelt, hogy Marco szájából kell kiszednem, de azonnal számon akartam kérni. A meglepettség erejétől nem tiltakozott. Csak akkor kapcsolt, amikor már az ajtó másik oldalán álltunk. Kitépte a kezét az enyémből, és monoton hangom közölte, hogy most azonnal engedjem el.
- Talán járnom kéne bokszolni, hogy ilyenkor meg tudjalak verni.
- Nem érdekel, hogy hova és miért mész. Nem érdekel, amíg veled kapcsolatos. De a marios húzással elástad magad nálam.
- Ó, mert Heidi szép húzás volt. Ja, bocs! Te bármit megtehetsz.
- Az én házamba – hangsúlyoztam ki az én szót – igenis azt hívok meg, akit akarok.
A házat még a szüleim vették nekem, Livia pedig annyit volt itt, hogy szinte itt lakott, végül ide is költözött a kényelem kedvéért. Minden hónapban felajánlotta, hogy beszáll a rezsibe, de sosem fogadtam el tőle, úgyhogy ezt semmiféleképpen nem vághattam volna a fejéhez.
- Én… elmegyek – reagálta le az előző mondatomat lehajtott fejjel.
- Nem mész sehová, anélkül, hogy ezt megbeszéljük.
- Nem engedsz el, mert nem akarsz egyedül maradni. Félsz, hogy soha senki nem fog majd elviselni, mi?
Hangjából áradt a megvetés, a gúny és hallottam, hogy megremeg a hangja. Remek, még sírja is el magát. Nem fog meghatni a krokodilkönnyeivel.
- Ne tartsd már magad ennyire fontosnak. Nem csak te vagy nekem. Ott van például Bene is.
- Aha, amíg meg nem adod magad, és szét nem teszed neki a lábad. Utána neki se fogsz kelleni.
- Talán mégis menned kellene – mondtam rezzenéstelen arccal.
- Minden rendben? – jelent meg egyik oldalról Heidi és Mario, a másikról pedig Marco.
- Nem. Heidi, hogy gondolod, hogy azután, amit tettél, ide mersz jönni? – támadta rögtön Livia. Csajbunyó lesz, már előre látom.
- Az előbb, ha jól hallottam, azt mondtátok, hogy ez Lena háza. Akkor fogok elmenni, ha ő küldd el – jelentette ki.
- Lányok, hagyjátok abba! Ennek semmi értelme – próbálta menteni az egyre forrósodó helyzetet Marco.
- Én is itt lakok, és ha azt mondom, elmész, akkor már itt sem vagy.
Livia a hajánál fogva kezdte az ajtó felé irányítani Heidit, aki persze nem tűrte, és megkezdődött visítozós hajtépés. Megvakartam a tarkómat, miközben vártam, hogy ebből mi lesz. Hagytam, Livia hagy élje ki magát, így legalább lenyugszik. A két M viszont nem sokáig állt tétlenül, szétszedték a két lányt, majd kijelentették, hogy ezt itt és most meg fogjuk beszélni. Mind a hárman duzzogva ültünk le az asztalhoz, és meredten bámultuk az asztallapot. Eszem ágában sem volt bocsánatot kérni, és úgy tűnt Liviának sem. Heidi pedig Heidi volt. Neki, ha meg is fordult volna a fejében, akkor sem ismerte volna be. Marco hozott egy plusz széket, mert csak négy szék volt az asztal köré helyezve, majd leült. Hamar megunták a csendet, és beszélgetni kezdtek egymással, míg mi továbbra is némán ültünk. Végül én szólaltam meg elsőnek.
- Heidi, neked haza kellene menned. Semmi közöd nincs ahhoz, hogy balhézunk. Különben is hülye ötlet volt téged idehívni. Nem bocsájtottam meg, és nem is fogok – vontam meg a vállam, aztán hátradőltem, mint aki jól végezte dolgát.
Heidi sértődötten állt fel, motyogott valamit arról, hogy még mindig túl naiv, hozzáteszem, ebben igaza van. De van ez így, néhányan sosem fognak megváltozni, és ő ebbe a kategóriába tartozik.
- Meddig fogtok itt ülni? – kérdezte Livia a srácoktól. Mi továbbra sem szóltunk egymáshoz.
- Amíg meg nem beszélitek. Ha kell, ideköltözünk.
- Kezdhetitek – morogtam.
Remek. Vagy elviselem Herr Unalmasvagyokazágyban-t és Herr Szépamosolyomdobdleabugyid-ot vagy most megbeszéljük Liviával. Az óra kattogása mellett azonban volt időm ezt alaposan átgondolni. Illetve nem csak ezt, hanem magát az egész helyzetet is. Ha már Livia is úgy látja, hogy túl sok, amit csinálok, akkor kénytelen vagyok egy kis önelemzést tartani. Az elmúlt két hónapban tizenhárom sráccal voltam, másnak lehet, hogy egész életében jut ennyi. Aludni körülbelül csak minden második nap tudok, folyton pörgök, és a múlt hónapba még egy tablettát is elfogadtam egy sráctól. Az túlzás volt, ezt rögtön másnap reggel beláttam, és azóta nem is élek vele. A tizenháromból körülbelül ötre nem emlékszem tisztán a sok alkohol miatt. Lehet, hogy ebből is visszább kellene vennem. De arra nem vagyok hajlandó, hogy megvonjam magamtól a férfiakat. Viszont attól mert nem fekszem le mindenkivel, aki egy kicsit is megmozgatja a fantáziámat, nem kell búcsút mondani a pasiktól. Itt van például Mario, aki elhívott sétálni. Mástól esetleg elfogadhatnám, kicsit ismerkednénk, és csak azután történne meg a dolog. Habár akkor meg mindegy, hogy lefekszem vele, és nem beszélünk többet vagy húzom az időt fecsegéssel, lefekszek vele és utána nem látom soha többé. Á, sehogy se jó ez.
- Tényleg ribancnak tartasz? – kérdeztem meg végül Liviától, de nem úgy nézett ki, mint aki rövid időn belül válaszolni fog, úgyhogy Mario felé fordultam. – Az vagyok?
- Nem ismerlek – tért ki a válaszadás alól, viszont ezt én egy igennek vettem. – De szívesen megismernélek… - Most rajtam volt a sor, hogy kikerüljem a választ.
- Marco, szerinted is?
- Szerintem hagynod kellene, hogy az emberek megismerjenek. A tényleges valódat, nem azt, akit mutatsz. – Az első értelmes mondatot tőle kaptam, de miért látott ő ennyire belém?
- Nem vagy kurva – szólalt meg végül Livia is. – De vissza kell venned egy kicsit. És ha összeveszünk, nem tervelhetsz ki kicsinyes bosszút. Szerintem ebből már kinőttünk.
- Látjátok? Megy ez nektek – tárta szét a karjait Mario, és elégedetten dőlt hátra. Elérte, amit akart. Megint. – Mit szólnátok egy dupla randevúhoz holnap? Addigra biztos megbeszéltek mindent.
- Nem tudom – húztam el a szám, de Livia hangosabban szólalt meg nálam.
- Hatra gyertek értünk.
Beletörődtem, hogy el kell mennem. Ezt most nem fogom visszamondani, különben megint oltári nagy balhé lenne. A terv egyelőre az, hogy megpróbálom kicsit fékezni magam, meglátjuk, mi sül ki belőle.
Miután a két fiú magunkra hagyott, újra összeültünk beszélgetni, hogy alaposabban is megvitassuk, mi legyen mostantól másképp. Bár fogadalmakat tenni újévkor szokás, mi most is tettünk egy párat. Számomra például véget érnek a majdnem mindennapos bulik, egy héten csak egyszer fogok menni. Valahogy ez túl radikális változás volt nekem, nem voltam benne biztos, hogy élvezni fogom az itthon ücsörgést. Livia természetesen erre is szolgált egy frappáns mondattal, miszerint attól, mert nem fedezzük fel az éjszakát, még kimozdulhatunk a lakásból, akár moziba, akár csak sétálgatni. Ragaszkodott hozzá, hogy mostantól valahogy beszálljon a költségekbe, aminek bár nem akartam, mégis engedtem. Miután ezeket a dolgokat sorra vettük, a pasi téma következett. Először én kérdeztem meg tőle, hogy mi van most köztük.
- Nem tudom. Nem beszéltünk kettőnkről, egyszer csak csókolózni kezdtünk, aztán meg jöttél te, mint a sebesvonat vagy nem is tudom, hogy mihez hasonlítsalak. De én is kíváncsi vagyok ám. Jó srác ez a Mario gyerek, nem?
- Erre hogy kell válaszolni? – nevettem, így kitérve egy normális válasz alól. A specialitásom.
- Ahogy gondolod. Szerintem meg kellene próbálnotok. Holnap a kis dupla találkozónkon megismered majd valamennyire, aztán eldöntheted, hogy akarsz-e valamit.
- Ne szaladjunk már ennyire előre – fintorogtam.
Próbáltam elképzelni, hogy én meg Mario kézen fogva sétálgatunk a moziból kifelé. Fintorom tovább mélyült. Annyira nem tudtam elképzelni. Azt azonban annál inkább, hogy befejezzük, amit tegnap elkezdtünk.
- Hé – csettintett a szemem előtt Livia, mire bájosan rámosolyogtam, és motyogtam egy figyelek-et. – Menjünk aludni, hosszú volt ez a nap – tanácsolta nagyon bölcsen.
- Egyetértek.
Amikor az ágy alám került, csak akkor jöttem rá, hogy valójában mennyire álmos is vagyok. Száműztem mindennemű gondolatot a fejemből, hogy minél hamarabb el tudjak aludni, azonban fáradtságom ellenére jó ideig csak forgolódtam, mielőtt nyolc kerek órára lecsukódtak volna szemeim. Az ébresztőre keltem, ugyanis mára terveztem a havi nagybevásárlást, ami azért is jött kapóra, mert elütöttem vele az időt az esti találkozóig. Bevallom, nem volt még kedvem Liviával tölteni egy teljes napot, ezért még azelőtt meglógtam, hogy ő felkelt volna. A nagy sietésben otthon felejtettem az előre megírt listát, de csak a Lidl bejáratában vettem észre, így már nem mentem haza érte. Reméltem, hogy az emlékezőképességem nem fog cserbenhagyni. Utáltam vásárolni, kivéve akkor, ha az otthonról való elmenekülés lehetősége volt. Amíg a kocsival szaladgáltam a sorok között, át tudtam gondolni mindent, amit akartam. Ma viszont már nem volt min rágni magam. Tegnap már ezerszer lepörgettem magamba mindent, teljesen felesleges lett volna, ha ma is megteszem még egyszer. Miután mindent, amire emlékeztem, a kocsiba dobáltam, kerestem egy viszonylag üres kasszát, ám mielőtt beálltam volna a sorba, alaposan megnéztem, ki ül a pult másik oldalán. Legutóbb végig kellett hallgatnom a fél életét az egyik nőnek. Én megértem, hogy unalmas minden nap ülni, és a termékeket lehúzni, de akkor mesélje egy öreg néninek, azok úgyis szeretnek beszélgetni. Szerencsére ma megúsztam a kellemetlen fizetést, úgyhogy viszonylag gyorsan már toltam is kifelé a kocsit, hogy a csomagtartóba pakolhassam a kifizetett cuccokat. Nem volt kedvem hazamenni, ezért beültem a sarkon lévő kávézóba. A kapucsínóm mellé egy sütit is rendeltem, és olyan lassan kezdtem el csipegetni, amennyire csak lehetett. Igazából nem tudtam, hogy mi a bajom. Már nem haragudtam Liviara, mégsem akartam beszélgetni vele, de aztán később rájöttem, hogy nem csak vele, hanem úgy általában senkivel se. Egyedül akartam lenni, de a népes kávézó erre nem adott lehetőséget. A sütim maradékát gyorsan befaltam, aztán fizetés után inkább a park felé vettem az irányt, de amikor megérkeztem, megláttam a középen álló szökőkutat, és Götze jutott eszembe, ettől pedig mérges lettem. Tegnap óta nem bírtam kiverni a fejemből. Felálltam a padról, visszavágtattam a kocsihoz, és hazáig meg sem álltam.