Kikerestem Heidi számát a telefonból. Szerencsére nem töröltem ki a névjegyzékből, ezért most áldottam a lustaságomat.
- Lena? Komolyan te vagy?
- Szia, Heidi! Igen.
- Azt hittem, sosem állsz már velem szóba.
- Felejtsük el! Régen történt, már nem fog megváltozni. Az jó emberek meg tudnak bocsájtani – dünnyögtem. – Nem jössz ma át?
- Livianak nem probléma?
- Semmi köze hozzá, hogy kit hozok ide. Fél óra múlva tudsz jönni?
- Igen, ott leszek – ígérte, aztán elköszöntünk, majd bontottuk a vonalat.
Gyorsan rendbe raktam a szobát, hogy mire megérkezik, ne papírhalmok és morzsadarabkák várják. Fél óra pontosan elég volt ezeknek a sarokba dobálása, ágy alá söprése, aztán már szaladhattam is az ajtóhoz, hogy a megszólaló csengő után kinyissam. Figyeltem, ahogy Livia kidugja a fejét az ajtón, de arról a pillanatról lemaradtam, amikor meglátta, hogy kit engedek be. Üdvözöltem Heidit, aztán visszanéztem Livia felé, akinek az arcán csalódottságtól gyűlöletig minden átfutott. Liv előtt Heidi volt a legjobb barátnőm, akinek mindent elmondtam. Akkor még nem folytattam olyan életmódot, mint most. A családommal laktam, és megvoltak a magam tinédzserkori problémái, amik közül egyet Heidi kifecsegett. Egy nappal később, már az egész suli rajtam csámcsogott, Heidi pedig azt hajtogatta, hogy mivel nem mondtam, hogy titok, nem is sejtette. Ebben különben igaza van, sosem mondtam neki, de azt gondoltam, hogy fel tudja mérni, mi az, amit elmondhat másoknak, és mi az, amit nem. A nagy felhajtás közepette kezdett Livia közeledni felém. Nem ítélkezett, és ha kellett ki is állt mellettem. Először nem akartam a bizalmamba engedni, nem akartam még egyszer úgy járni, mint Heidivel, de rájöttem, hogy attól, mert valaki megette ezt velem, nem retteghetek egész életembe végig, hogy mikor történik meg legközelebb. Mindig lesznek emberek, akik cserbenhagynak, akik átvágnak vagy kihasználnak, de ha nem tanuljuk meg ezeket kezelni, nem fogunk boldogan élni. Heidi erre tanított meg, úgyhogy valamilyen szinten köszönettel tartozom neki. Akkoriban jött Bene is a suliba, nem értette, hogy mi a probléma forrása, és én mondtam el neki személyesen. Nem foglalkozott vele, velünk lógott, bevezetett a bulik világába, és innentől már tudjátok a történet többi részét. Livia utálta és mai napig utálja volt legjobb barátnőmet, aki közben próbált olyanná válni, mint mi. Egy apró hiba csúszott viszont a számításaiba, mégpedig, hogy míg minket megszerettek a városban, addig őt a város legnagyobb könnyűvérű nőcskéjeként tartották számon.
Miután Livia vetett egy megvető pillantást párosunk felé, becsukta az ajtót.
- Tényleg nem akarom, hogy baj legyen.
- Ugyan már! Ha valakinek itt van rá oka, hogy haragudjon rád, az én vagyok, de én nem teszem. Majd ő is túllép ezen a témán.
- Köszönöm, hogy adsz még egy esélyt – mosolygott, de én nem akartam erről beszélni, mert közelében sem járt az igazságnak. Igazából kicsit büszke is voltam magamra, hogy visszavágtam Liviának, de csalódtam is magamban, amiért Heidit felhasználom a célom eléréséhez. De ha azt nézzük, neki is tartoztam még egy bosszúhadjárattal, úgyhogy akkor miért ne csapjak le két legyet egy csapással?
- Mit csináljunk? – Kérdésem nem azért hangzott el, mert mindenképpen vele szerettem volna programokat tervezni, csak a témát szerettem volna más csőbe terelni.
- Szerintem csak beszélgessünk. Hogy teltek az elmúlt évek?
Általános dolgokról kezdtem el mesélni, véletlenül sem kotyogtam ki ellenem felhasználható, teljesen bizalmas, magánjellegű dolgokat. Így például, hogy nem tanultam tovább, csak egy gagyi szakképesítést szereztem, de még nem vitt rá a lélek, hogy dolgozni kezdjek. Inkább bulizni jártam, sokkal felszabadultabb vagyok, ha nincs semmi kötöttség az életemben. Néhány viccesebb éjszakát is beleszőttem a történetben, de a tegnapit kihagytam. Túl friss volt még, szerettem ilyenkor magamnak megtartani az élményeket. Úgy gondoltam, bőven elég ennyi felszínes dolog rólam, ezért megkértem meséljen ő, de a csengőszó félbeszakította már az első szavánál. Kíváncsi voltam ki az, mert én nem hívtam senki mást, ezért csendben vártam az ajtó felé fordulva, hogy miután Livia kinyitja az ajtót, meglássam ki a számomra váratlan vendég. Az előbbi kifejezést értsétek szó szerint, illetve tegyétek többes számba, mivel két személy köszönt oda, mikor meglátott minket. Az egyik Marco volt a másik pedig Mario. Nem hiszem el, hogy Livia visszavág Heidi miatt. Nagyon jól tudja, hogy szándékosan nem mondtam meg Götzének a lakcímem, erre idehívja. Van egy átka az együttélésnek, mégpedig, hogy a lakótárs ellesi a jó bosszúterveket. De azért a tanítvány most nem fogja túlnőni a mesterét.
- Sztárvendégek is vannak? – ficergett a székén Heidi igazgatottan.
- Ezek szerint. – Válaszomba kevesebb öröm szorult, mint a kérdésbe.
- Sziasztok – hajolt oda hozzám két pusziért Mario, mire összehúztam a szemöldökömet. Ennek mi baja van? – Csatlakozom, jó? Hagyom had beszélgessenek egymással – intett Marcoék fele.
- Nem arról volt szó, hogy békén hagysz, ha…?
- De nem történt meg – vonta meg a vállát. – Nálam ez még nem szex.
- Ó, fúj. Lehetnél diszkrétebb – kotyogott közbe Heidi, mintha maximum tizenkét éves lenne, akinek a szex gondolata még undorító. Mindketten egyszerre fordultunk felé, jelentőségteljes pillantással, amiben azaz üzenet állt, hogy fogja be.
- De lefeküdtünk egymással, szóval szia. – Lezártnak tekintettem a Götze témát, úgyhogy visszafordultam Heidihez.
- Holnap nem megyünk el sétálni? – hajolt be elém Mario, hogy rá figyeljek, ne régi barátnőmre.
Bambán néztem rá, szerintem még a szám is szétnyílt meglepődöttségembe. Mit gondolt, hogy a nyakába ugrom, és boldogan azt mondom neki, vele akarom leélni az egész életemet? Hát tévedett. Senkivel nem akarok egy életet eltölteni. Túl rövid ahhoz, hogy egyetlen egy dolgot csináljak, hogy egyetlen egy emberrel legyek. A sétálás pedig már az első rosszjel, főleg, ha egy Mariohoz hasonló srác kéri. Esélytelen, hogy elmenjek vele. Most azonnal el is felejtheti.
- Szia, Mario! – Felálltam és a vállánál fogva az ajtó felé fordítottam. – Boldogíts valaki mást az én keserítésem helyett. – Megbocsájtasz egy percre? – néztem Heidi felé, aki egy bólintással adta tudtomra, hogy ő jól elvan egyedül is.
Livia szobájáig meg se álltam, sőt igazából még ott sem. Úgy mentem be az ajtón, mintha ott se lett volna. Az sem érdekelt, hogy Marco szájából kell kiszednem, de azonnal számon akartam kérni. A meglepettség erejétől nem tiltakozott. Csak akkor kapcsolt, amikor már az ajtó másik oldalán álltunk. Kitépte a kezét az enyémből, és monoton hangom közölte, hogy most azonnal engedjem el.
- Talán járnom kéne bokszolni, hogy ilyenkor meg tudjalak verni.
- Nem érdekel, hogy hova és miért mész. Nem érdekel, amíg veled kapcsolatos. De a marios húzással elástad magad nálam.
- Ó, mert Heidi szép húzás volt. Ja, bocs! Te bármit megtehetsz.
- Az én házamba – hangsúlyoztam ki az én szót – igenis azt hívok meg, akit akarok.
A házat még a szüleim vették nekem, Livia pedig annyit volt itt, hogy szinte itt lakott, végül ide is költözött a kényelem kedvéért. Minden hónapban felajánlotta, hogy beszáll a rezsibe, de sosem fogadtam el tőle, úgyhogy ezt semmiféleképpen nem vághattam volna a fejéhez.
- Én… elmegyek – reagálta le az előző mondatomat lehajtott fejjel.
- Nem mész sehová, anélkül, hogy ezt megbeszéljük.
- Nem engedsz el, mert nem akarsz egyedül maradni. Félsz, hogy soha senki nem fog majd elviselni, mi?
Hangjából áradt a megvetés, a gúny és hallottam, hogy megremeg a hangja. Remek, még sírja is el magát. Nem fog meghatni a krokodilkönnyeivel.
- Ne tartsd már magad ennyire fontosnak. Nem csak te vagy nekem. Ott van például Bene is.
- Aha, amíg meg nem adod magad, és szét nem teszed neki a lábad. Utána neki se fogsz kelleni.
- Talán mégis menned kellene – mondtam rezzenéstelen arccal.
- Minden rendben? – jelent meg egyik oldalról Heidi és Mario, a másikról pedig Marco.
- Nem. Heidi, hogy gondolod, hogy azután, amit tettél, ide mersz jönni? – támadta rögtön Livia. Csajbunyó lesz, már előre látom.
- Az előbb, ha jól hallottam, azt mondtátok, hogy ez Lena háza. Akkor fogok elmenni, ha ő küldd el – jelentette ki.
- Lányok, hagyjátok abba! Ennek semmi értelme – próbálta menteni az egyre forrósodó helyzetet Marco.
- Én is itt lakok, és ha azt mondom, elmész, akkor már itt sem vagy.
Livia a hajánál fogva kezdte az ajtó felé irányítani Heidit, aki persze nem tűrte, és megkezdődött visítozós hajtépés. Megvakartam a tarkómat, miközben vártam, hogy ebből mi lesz. Hagytam, Livia hagy élje ki magát, így legalább lenyugszik. A két M viszont nem sokáig állt tétlenül, szétszedték a két lányt, majd kijelentették, hogy ezt itt és most meg fogjuk beszélni. Mind a hárman duzzogva ültünk le az asztalhoz, és meredten bámultuk az asztallapot. Eszem ágában sem volt bocsánatot kérni, és úgy tűnt Liviának sem. Heidi pedig Heidi volt. Neki, ha meg is fordult volna a fejében, akkor sem ismerte volna be. Marco hozott egy plusz széket, mert csak négy szék volt az asztal köré helyezve, majd leült. Hamar megunták a csendet, és beszélgetni kezdtek egymással, míg mi továbbra is némán ültünk. Végül én szólaltam meg elsőnek.
- Heidi, neked haza kellene menned. Semmi közöd nincs ahhoz, hogy balhézunk. Különben is hülye ötlet volt téged idehívni. Nem bocsájtottam meg, és nem is fogok – vontam meg a vállam, aztán hátradőltem, mint aki jól végezte dolgát.
Heidi sértődötten állt fel, motyogott valamit arról, hogy még mindig túl naiv, hozzáteszem, ebben igaza van. De van ez így, néhányan sosem fognak megváltozni, és ő ebbe a kategóriába tartozik.
- Meddig fogtok itt ülni? – kérdezte Livia a srácoktól. Mi továbbra sem szóltunk egymáshoz.
- Amíg meg nem beszélitek. Ha kell, ideköltözünk.
- Kezdhetitek – morogtam.
Remek. Vagy elviselem Herr Unalmasvagyokazágyban-t és Herr Szépamosolyomdobdleabugyid-ot vagy most megbeszéljük Liviával. Az óra kattogása mellett azonban volt időm ezt alaposan átgondolni. Illetve nem csak ezt, hanem magát az egész helyzetet is. Ha már Livia is úgy látja, hogy túl sok, amit csinálok, akkor kénytelen vagyok egy kis önelemzést tartani. Az elmúlt két hónapban tizenhárom sráccal voltam, másnak lehet, hogy egész életében jut ennyi. Aludni körülbelül csak minden második nap tudok, folyton pörgök, és a múlt hónapba még egy tablettát is elfogadtam egy sráctól. Az túlzás volt, ezt rögtön másnap reggel beláttam, és azóta nem is élek vele. A tizenháromból körülbelül ötre nem emlékszem tisztán a sok alkohol miatt. Lehet, hogy ebből is visszább kellene vennem. De arra nem vagyok hajlandó, hogy megvonjam magamtól a férfiakat. Viszont attól mert nem fekszem le mindenkivel, aki egy kicsit is megmozgatja a fantáziámat, nem kell búcsút mondani a pasiktól. Itt van például Mario, aki elhívott sétálni. Mástól esetleg elfogadhatnám, kicsit ismerkednénk, és csak azután történne meg a dolog. Habár akkor meg mindegy, hogy lefekszem vele, és nem beszélünk többet vagy húzom az időt fecsegéssel, lefekszek vele és utána nem látom soha többé. Á, sehogy se jó ez.
- Tényleg ribancnak tartasz? – kérdeztem meg végül Liviától, de nem úgy nézett ki, mint aki rövid időn belül válaszolni fog, úgyhogy Mario felé fordultam. – Az vagyok?
- Nem ismerlek – tért ki a válaszadás alól, viszont ezt én egy igennek vettem. – De szívesen megismernélek… - Most rajtam volt a sor, hogy kikerüljem a választ.
- Marco, szerinted is?
- Szerintem hagynod kellene, hogy az emberek megismerjenek. A tényleges valódat, nem azt, akit mutatsz. – Az első értelmes mondatot tőle kaptam, de miért látott ő ennyire belém?
- Nem vagy kurva – szólalt meg végül Livia is. – De vissza kell venned egy kicsit. És ha összeveszünk, nem tervelhetsz ki kicsinyes bosszút. Szerintem ebből már kinőttünk.
- Látjátok? Megy ez nektek – tárta szét a karjait Mario, és elégedetten dőlt hátra. Elérte, amit akart. Megint. – Mit szólnátok egy dupla randevúhoz holnap? Addigra biztos megbeszéltek mindent.
- Nem tudom – húztam el a szám, de Livia hangosabban szólalt meg nálam.
- Hatra gyertek értünk.
Beletörődtem, hogy el kell mennem. Ezt most nem fogom visszamondani, különben megint oltári nagy balhé lenne. A terv egyelőre az, hogy megpróbálom kicsit fékezni magam, meglátjuk, mi sül ki belőle.
Miután a két fiú magunkra hagyott, újra összeültünk beszélgetni, hogy alaposabban is megvitassuk, mi legyen mostantól másképp. Bár fogadalmakat tenni újévkor szokás, mi most is tettünk egy párat. Számomra például véget érnek a majdnem mindennapos bulik, egy héten csak egyszer fogok menni. Valahogy ez túl radikális változás volt nekem, nem voltam benne biztos, hogy élvezni fogom az itthon ücsörgést. Livia természetesen erre is szolgált egy frappáns mondattal, miszerint attól, mert nem fedezzük fel az éjszakát, még kimozdulhatunk a lakásból, akár moziba, akár csak sétálgatni. Ragaszkodott hozzá, hogy mostantól valahogy beszálljon a költségekbe, aminek bár nem akartam, mégis engedtem. Miután ezeket a dolgokat sorra vettük, a pasi téma következett. Először én kérdeztem meg tőle, hogy mi van most köztük.
- Nem tudom. Nem beszéltünk kettőnkről, egyszer csak csókolózni kezdtünk, aztán meg jöttél te, mint a sebesvonat vagy nem is tudom, hogy mihez hasonlítsalak. De én is kíváncsi vagyok ám. Jó srác ez a Mario gyerek, nem?
- Erre hogy kell válaszolni? – nevettem, így kitérve egy normális válasz alól. A specialitásom.
- Ahogy gondolod. Szerintem meg kellene próbálnotok. Holnap a kis dupla találkozónkon megismered majd valamennyire, aztán eldöntheted, hogy akarsz-e valamit.
- Ne szaladjunk már ennyire előre – fintorogtam.
Próbáltam elképzelni, hogy én meg Mario kézen fogva sétálgatunk a moziból kifelé. Fintorom tovább mélyült. Annyira nem tudtam elképzelni. Azt azonban annál inkább, hogy befejezzük, amit tegnap elkezdtünk.
- Hé – csettintett a szemem előtt Livia, mire bájosan rámosolyogtam, és motyogtam egy figyelek-et. – Menjünk aludni, hosszú volt ez a nap – tanácsolta nagyon bölcsen.
- Egyetértek.
Amikor az ágy alám került, csak akkor jöttem rá, hogy valójában mennyire álmos is vagyok. Száműztem mindennemű gondolatot a fejemből, hogy minél hamarabb el tudjak aludni, azonban fáradtságom ellenére jó ideig csak forgolódtam, mielőtt nyolc kerek órára lecsukódtak volna szemeim. Az ébresztőre keltem, ugyanis mára terveztem a havi nagybevásárlást, ami azért is jött kapóra, mert elütöttem vele az időt az esti találkozóig. Bevallom, nem volt még kedvem Liviával tölteni egy teljes napot, ezért még azelőtt meglógtam, hogy ő felkelt volna. A nagy sietésben otthon felejtettem az előre megírt listát, de csak a Lidl bejáratában vettem észre, így már nem mentem haza érte. Reméltem, hogy az emlékezőképességem nem fog cserbenhagyni. Utáltam vásárolni, kivéve akkor, ha az otthonról való elmenekülés lehetősége volt. Amíg a kocsival szaladgáltam a sorok között, át tudtam gondolni mindent, amit akartam. Ma viszont már nem volt min rágni magam. Tegnap már ezerszer lepörgettem magamba mindent, teljesen felesleges lett volna, ha ma is megteszem még egyszer. Miután mindent, amire emlékeztem, a kocsiba dobáltam, kerestem egy viszonylag üres kasszát, ám mielőtt beálltam volna a sorba, alaposan megnéztem, ki ül a pult másik oldalán. Legutóbb végig kellett hallgatnom a fél életét az egyik nőnek. Én megértem, hogy unalmas minden nap ülni, és a termékeket lehúzni, de akkor mesélje egy öreg néninek, azok úgyis szeretnek beszélgetni. Szerencsére ma megúsztam a kellemetlen fizetést, úgyhogy viszonylag gyorsan már toltam is kifelé a kocsit, hogy a csomagtartóba pakolhassam a kifizetett cuccokat. Nem volt kedvem hazamenni, ezért beültem a sarkon lévő kávézóba. A kapucsínóm mellé egy sütit is rendeltem, és olyan lassan kezdtem el csipegetni, amennyire csak lehetett. Igazából nem tudtam, hogy mi a bajom. Már nem haragudtam Liviara, mégsem akartam beszélgetni vele, de aztán később rájöttem, hogy nem csak vele, hanem úgy általában senkivel se. Egyedül akartam lenni, de a népes kávézó erre nem adott lehetőséget. A sütim maradékát gyorsan befaltam, aztán fizetés után inkább a park felé vettem az irányt, de amikor megérkeztem, megláttam a középen álló szökőkutat, és Götze jutott eszembe, ettől pedig mérges lettem. Tegnap óta nem bírtam kiverni a fejemből. Felálltam a padról, visszavágtattam a kocsihoz, és hazáig meg sem álltam.
- Felejtsük el! Régen történt, már nem fog megváltozni. Az jó emberek meg tudnak bocsájtani – dünnyögtem. – Nem jössz ma át?
- Livianak nem probléma?
- Semmi köze hozzá, hogy kit hozok ide. Fél óra múlva tudsz jönni?
- Igen, ott leszek – ígérte, aztán elköszöntünk, majd bontottuk a vonalat.
Gyorsan rendbe raktam a szobát, hogy mire megérkezik, ne papírhalmok és morzsadarabkák várják. Fél óra pontosan elég volt ezeknek a sarokba dobálása, ágy alá söprése, aztán már szaladhattam is az ajtóhoz, hogy a megszólaló csengő után kinyissam. Figyeltem, ahogy Livia kidugja a fejét az ajtón, de arról a pillanatról lemaradtam, amikor meglátta, hogy kit engedek be. Üdvözöltem Heidit, aztán visszanéztem Livia felé, akinek az arcán csalódottságtól gyűlöletig minden átfutott. Liv előtt Heidi volt a legjobb barátnőm, akinek mindent elmondtam. Akkor még nem folytattam olyan életmódot, mint most. A családommal laktam, és megvoltak a magam tinédzserkori problémái, amik közül egyet Heidi kifecsegett. Egy nappal később, már az egész suli rajtam csámcsogott, Heidi pedig azt hajtogatta, hogy mivel nem mondtam, hogy titok, nem is sejtette. Ebben különben igaza van, sosem mondtam neki, de azt gondoltam, hogy fel tudja mérni, mi az, amit elmondhat másoknak, és mi az, amit nem. A nagy felhajtás közepette kezdett Livia közeledni felém. Nem ítélkezett, és ha kellett ki is állt mellettem. Először nem akartam a bizalmamba engedni, nem akartam még egyszer úgy járni, mint Heidivel, de rájöttem, hogy attól, mert valaki megette ezt velem, nem retteghetek egész életembe végig, hogy mikor történik meg legközelebb. Mindig lesznek emberek, akik cserbenhagynak, akik átvágnak vagy kihasználnak, de ha nem tanuljuk meg ezeket kezelni, nem fogunk boldogan élni. Heidi erre tanított meg, úgyhogy valamilyen szinten köszönettel tartozom neki. Akkoriban jött Bene is a suliba, nem értette, hogy mi a probléma forrása, és én mondtam el neki személyesen. Nem foglalkozott vele, velünk lógott, bevezetett a bulik világába, és innentől már tudjátok a történet többi részét. Livia utálta és mai napig utálja volt legjobb barátnőmet, aki közben próbált olyanná válni, mint mi. Egy apró hiba csúszott viszont a számításaiba, mégpedig, hogy míg minket megszerettek a városban, addig őt a város legnagyobb könnyűvérű nőcskéjeként tartották számon.
Miután Livia vetett egy megvető pillantást párosunk felé, becsukta az ajtót.
- Tényleg nem akarom, hogy baj legyen.
- Ugyan már! Ha valakinek itt van rá oka, hogy haragudjon rád, az én vagyok, de én nem teszem. Majd ő is túllép ezen a témán.
- Köszönöm, hogy adsz még egy esélyt – mosolygott, de én nem akartam erről beszélni, mert közelében sem járt az igazságnak. Igazából kicsit büszke is voltam magamra, hogy visszavágtam Liviának, de csalódtam is magamban, amiért Heidit felhasználom a célom eléréséhez. De ha azt nézzük, neki is tartoztam még egy bosszúhadjárattal, úgyhogy akkor miért ne csapjak le két legyet egy csapással?
- Mit csináljunk? – Kérdésem nem azért hangzott el, mert mindenképpen vele szerettem volna programokat tervezni, csak a témát szerettem volna más csőbe terelni.
- Szerintem csak beszélgessünk. Hogy teltek az elmúlt évek?
Általános dolgokról kezdtem el mesélni, véletlenül sem kotyogtam ki ellenem felhasználható, teljesen bizalmas, magánjellegű dolgokat. Így például, hogy nem tanultam tovább, csak egy gagyi szakképesítést szereztem, de még nem vitt rá a lélek, hogy dolgozni kezdjek. Inkább bulizni jártam, sokkal felszabadultabb vagyok, ha nincs semmi kötöttség az életemben. Néhány viccesebb éjszakát is beleszőttem a történetben, de a tegnapit kihagytam. Túl friss volt még, szerettem ilyenkor magamnak megtartani az élményeket. Úgy gondoltam, bőven elég ennyi felszínes dolog rólam, ezért megkértem meséljen ő, de a csengőszó félbeszakította már az első szavánál. Kíváncsi voltam ki az, mert én nem hívtam senki mást, ezért csendben vártam az ajtó felé fordulva, hogy miután Livia kinyitja az ajtót, meglássam ki a számomra váratlan vendég. Az előbbi kifejezést értsétek szó szerint, illetve tegyétek többes számba, mivel két személy köszönt oda, mikor meglátott minket. Az egyik Marco volt a másik pedig Mario. Nem hiszem el, hogy Livia visszavág Heidi miatt. Nagyon jól tudja, hogy szándékosan nem mondtam meg Götzének a lakcímem, erre idehívja. Van egy átka az együttélésnek, mégpedig, hogy a lakótárs ellesi a jó bosszúterveket. De azért a tanítvány most nem fogja túlnőni a mesterét.
- Sztárvendégek is vannak? – ficergett a székén Heidi igazgatottan.
- Ezek szerint. – Válaszomba kevesebb öröm szorult, mint a kérdésbe.
- Sziasztok – hajolt oda hozzám két pusziért Mario, mire összehúztam a szemöldökömet. Ennek mi baja van? – Csatlakozom, jó? Hagyom had beszélgessenek egymással – intett Marcoék fele.
- Nem arról volt szó, hogy békén hagysz, ha…?
- De nem történt meg – vonta meg a vállát. – Nálam ez még nem szex.
- Ó, fúj. Lehetnél diszkrétebb – kotyogott közbe Heidi, mintha maximum tizenkét éves lenne, akinek a szex gondolata még undorító. Mindketten egyszerre fordultunk felé, jelentőségteljes pillantással, amiben azaz üzenet állt, hogy fogja be.
- De lefeküdtünk egymással, szóval szia. – Lezártnak tekintettem a Götze témát, úgyhogy visszafordultam Heidihez.
- Holnap nem megyünk el sétálni? – hajolt be elém Mario, hogy rá figyeljek, ne régi barátnőmre.
Bambán néztem rá, szerintem még a szám is szétnyílt meglepődöttségembe. Mit gondolt, hogy a nyakába ugrom, és boldogan azt mondom neki, vele akarom leélni az egész életemet? Hát tévedett. Senkivel nem akarok egy életet eltölteni. Túl rövid ahhoz, hogy egyetlen egy dolgot csináljak, hogy egyetlen egy emberrel legyek. A sétálás pedig már az első rosszjel, főleg, ha egy Mariohoz hasonló srác kéri. Esélytelen, hogy elmenjek vele. Most azonnal el is felejtheti.
- Szia, Mario! – Felálltam és a vállánál fogva az ajtó felé fordítottam. – Boldogíts valaki mást az én keserítésem helyett. – Megbocsájtasz egy percre? – néztem Heidi felé, aki egy bólintással adta tudtomra, hogy ő jól elvan egyedül is.
Livia szobájáig meg se álltam, sőt igazából még ott sem. Úgy mentem be az ajtón, mintha ott se lett volna. Az sem érdekelt, hogy Marco szájából kell kiszednem, de azonnal számon akartam kérni. A meglepettség erejétől nem tiltakozott. Csak akkor kapcsolt, amikor már az ajtó másik oldalán álltunk. Kitépte a kezét az enyémből, és monoton hangom közölte, hogy most azonnal engedjem el.
- Talán járnom kéne bokszolni, hogy ilyenkor meg tudjalak verni.
- Nem érdekel, hogy hova és miért mész. Nem érdekel, amíg veled kapcsolatos. De a marios húzással elástad magad nálam.
- Ó, mert Heidi szép húzás volt. Ja, bocs! Te bármit megtehetsz.
- Az én házamba – hangsúlyoztam ki az én szót – igenis azt hívok meg, akit akarok.
A házat még a szüleim vették nekem, Livia pedig annyit volt itt, hogy szinte itt lakott, végül ide is költözött a kényelem kedvéért. Minden hónapban felajánlotta, hogy beszáll a rezsibe, de sosem fogadtam el tőle, úgyhogy ezt semmiféleképpen nem vághattam volna a fejéhez.
- Én… elmegyek – reagálta le az előző mondatomat lehajtott fejjel.
- Nem mész sehová, anélkül, hogy ezt megbeszéljük.
- Nem engedsz el, mert nem akarsz egyedül maradni. Félsz, hogy soha senki nem fog majd elviselni, mi?
Hangjából áradt a megvetés, a gúny és hallottam, hogy megremeg a hangja. Remek, még sírja is el magát. Nem fog meghatni a krokodilkönnyeivel.
- Ne tartsd már magad ennyire fontosnak. Nem csak te vagy nekem. Ott van például Bene is.
- Aha, amíg meg nem adod magad, és szét nem teszed neki a lábad. Utána neki se fogsz kelleni.
- Talán mégis menned kellene – mondtam rezzenéstelen arccal.
- Minden rendben? – jelent meg egyik oldalról Heidi és Mario, a másikról pedig Marco.
- Nem. Heidi, hogy gondolod, hogy azután, amit tettél, ide mersz jönni? – támadta rögtön Livia. Csajbunyó lesz, már előre látom.
- Az előbb, ha jól hallottam, azt mondtátok, hogy ez Lena háza. Akkor fogok elmenni, ha ő küldd el – jelentette ki.
- Lányok, hagyjátok abba! Ennek semmi értelme – próbálta menteni az egyre forrósodó helyzetet Marco.
- Én is itt lakok, és ha azt mondom, elmész, akkor már itt sem vagy.
Livia a hajánál fogva kezdte az ajtó felé irányítani Heidit, aki persze nem tűrte, és megkezdődött visítozós hajtépés. Megvakartam a tarkómat, miközben vártam, hogy ebből mi lesz. Hagytam, Livia hagy élje ki magát, így legalább lenyugszik. A két M viszont nem sokáig állt tétlenül, szétszedték a két lányt, majd kijelentették, hogy ezt itt és most meg fogjuk beszélni. Mind a hárman duzzogva ültünk le az asztalhoz, és meredten bámultuk az asztallapot. Eszem ágában sem volt bocsánatot kérni, és úgy tűnt Liviának sem. Heidi pedig Heidi volt. Neki, ha meg is fordult volna a fejében, akkor sem ismerte volna be. Marco hozott egy plusz széket, mert csak négy szék volt az asztal köré helyezve, majd leült. Hamar megunták a csendet, és beszélgetni kezdtek egymással, míg mi továbbra is némán ültünk. Végül én szólaltam meg elsőnek.
- Heidi, neked haza kellene menned. Semmi közöd nincs ahhoz, hogy balhézunk. Különben is hülye ötlet volt téged idehívni. Nem bocsájtottam meg, és nem is fogok – vontam meg a vállam, aztán hátradőltem, mint aki jól végezte dolgát.
Heidi sértődötten állt fel, motyogott valamit arról, hogy még mindig túl naiv, hozzáteszem, ebben igaza van. De van ez így, néhányan sosem fognak megváltozni, és ő ebbe a kategóriába tartozik.
- Meddig fogtok itt ülni? – kérdezte Livia a srácoktól. Mi továbbra sem szóltunk egymáshoz.
- Amíg meg nem beszélitek. Ha kell, ideköltözünk.
- Kezdhetitek – morogtam.
Remek. Vagy elviselem Herr Unalmasvagyokazágyban-t és Herr Szépamosolyomdobdleabugyid-ot vagy most megbeszéljük Liviával. Az óra kattogása mellett azonban volt időm ezt alaposan átgondolni. Illetve nem csak ezt, hanem magát az egész helyzetet is. Ha már Livia is úgy látja, hogy túl sok, amit csinálok, akkor kénytelen vagyok egy kis önelemzést tartani. Az elmúlt két hónapban tizenhárom sráccal voltam, másnak lehet, hogy egész életében jut ennyi. Aludni körülbelül csak minden második nap tudok, folyton pörgök, és a múlt hónapba még egy tablettát is elfogadtam egy sráctól. Az túlzás volt, ezt rögtön másnap reggel beláttam, és azóta nem is élek vele. A tizenháromból körülbelül ötre nem emlékszem tisztán a sok alkohol miatt. Lehet, hogy ebből is visszább kellene vennem. De arra nem vagyok hajlandó, hogy megvonjam magamtól a férfiakat. Viszont attól mert nem fekszem le mindenkivel, aki egy kicsit is megmozgatja a fantáziámat, nem kell búcsút mondani a pasiktól. Itt van például Mario, aki elhívott sétálni. Mástól esetleg elfogadhatnám, kicsit ismerkednénk, és csak azután történne meg a dolog. Habár akkor meg mindegy, hogy lefekszem vele, és nem beszélünk többet vagy húzom az időt fecsegéssel, lefekszek vele és utána nem látom soha többé. Á, sehogy se jó ez.
- Tényleg ribancnak tartasz? – kérdeztem meg végül Liviától, de nem úgy nézett ki, mint aki rövid időn belül válaszolni fog, úgyhogy Mario felé fordultam. – Az vagyok?
- Nem ismerlek – tért ki a válaszadás alól, viszont ezt én egy igennek vettem. – De szívesen megismernélek… - Most rajtam volt a sor, hogy kikerüljem a választ.
- Marco, szerinted is?
- Szerintem hagynod kellene, hogy az emberek megismerjenek. A tényleges valódat, nem azt, akit mutatsz. – Az első értelmes mondatot tőle kaptam, de miért látott ő ennyire belém?
- Nem vagy kurva – szólalt meg végül Livia is. – De vissza kell venned egy kicsit. És ha összeveszünk, nem tervelhetsz ki kicsinyes bosszút. Szerintem ebből már kinőttünk.
- Látjátok? Megy ez nektek – tárta szét a karjait Mario, és elégedetten dőlt hátra. Elérte, amit akart. Megint. – Mit szólnátok egy dupla randevúhoz holnap? Addigra biztos megbeszéltek mindent.
- Nem tudom – húztam el a szám, de Livia hangosabban szólalt meg nálam.
- Hatra gyertek értünk.
Beletörődtem, hogy el kell mennem. Ezt most nem fogom visszamondani, különben megint oltári nagy balhé lenne. A terv egyelőre az, hogy megpróbálom kicsit fékezni magam, meglátjuk, mi sül ki belőle.
Miután a két fiú magunkra hagyott, újra összeültünk beszélgetni, hogy alaposabban is megvitassuk, mi legyen mostantól másképp. Bár fogadalmakat tenni újévkor szokás, mi most is tettünk egy párat. Számomra például véget érnek a majdnem mindennapos bulik, egy héten csak egyszer fogok menni. Valahogy ez túl radikális változás volt nekem, nem voltam benne biztos, hogy élvezni fogom az itthon ücsörgést. Livia természetesen erre is szolgált egy frappáns mondattal, miszerint attól, mert nem fedezzük fel az éjszakát, még kimozdulhatunk a lakásból, akár moziba, akár csak sétálgatni. Ragaszkodott hozzá, hogy mostantól valahogy beszálljon a költségekbe, aminek bár nem akartam, mégis engedtem. Miután ezeket a dolgokat sorra vettük, a pasi téma következett. Először én kérdeztem meg tőle, hogy mi van most köztük.
- Nem tudom. Nem beszéltünk kettőnkről, egyszer csak csókolózni kezdtünk, aztán meg jöttél te, mint a sebesvonat vagy nem is tudom, hogy mihez hasonlítsalak. De én is kíváncsi vagyok ám. Jó srác ez a Mario gyerek, nem?
- Erre hogy kell válaszolni? – nevettem, így kitérve egy normális válasz alól. A specialitásom.
- Ahogy gondolod. Szerintem meg kellene próbálnotok. Holnap a kis dupla találkozónkon megismered majd valamennyire, aztán eldöntheted, hogy akarsz-e valamit.
- Ne szaladjunk már ennyire előre – fintorogtam.
Próbáltam elképzelni, hogy én meg Mario kézen fogva sétálgatunk a moziból kifelé. Fintorom tovább mélyült. Annyira nem tudtam elképzelni. Azt azonban annál inkább, hogy befejezzük, amit tegnap elkezdtünk.
- Hé – csettintett a szemem előtt Livia, mire bájosan rámosolyogtam, és motyogtam egy figyelek-et. – Menjünk aludni, hosszú volt ez a nap – tanácsolta nagyon bölcsen.
- Egyetértek.
Amikor az ágy alám került, csak akkor jöttem rá, hogy valójában mennyire álmos is vagyok. Száműztem mindennemű gondolatot a fejemből, hogy minél hamarabb el tudjak aludni, azonban fáradtságom ellenére jó ideig csak forgolódtam, mielőtt nyolc kerek órára lecsukódtak volna szemeim. Az ébresztőre keltem, ugyanis mára terveztem a havi nagybevásárlást, ami azért is jött kapóra, mert elütöttem vele az időt az esti találkozóig. Bevallom, nem volt még kedvem Liviával tölteni egy teljes napot, ezért még azelőtt meglógtam, hogy ő felkelt volna. A nagy sietésben otthon felejtettem az előre megírt listát, de csak a Lidl bejáratában vettem észre, így már nem mentem haza érte. Reméltem, hogy az emlékezőképességem nem fog cserbenhagyni. Utáltam vásárolni, kivéve akkor, ha az otthonról való elmenekülés lehetősége volt. Amíg a kocsival szaladgáltam a sorok között, át tudtam gondolni mindent, amit akartam. Ma viszont már nem volt min rágni magam. Tegnap már ezerszer lepörgettem magamba mindent, teljesen felesleges lett volna, ha ma is megteszem még egyszer. Miután mindent, amire emlékeztem, a kocsiba dobáltam, kerestem egy viszonylag üres kasszát, ám mielőtt beálltam volna a sorba, alaposan megnéztem, ki ül a pult másik oldalán. Legutóbb végig kellett hallgatnom a fél életét az egyik nőnek. Én megértem, hogy unalmas minden nap ülni, és a termékeket lehúzni, de akkor mesélje egy öreg néninek, azok úgyis szeretnek beszélgetni. Szerencsére ma megúsztam a kellemetlen fizetést, úgyhogy viszonylag gyorsan már toltam is kifelé a kocsit, hogy a csomagtartóba pakolhassam a kifizetett cuccokat. Nem volt kedvem hazamenni, ezért beültem a sarkon lévő kávézóba. A kapucsínóm mellé egy sütit is rendeltem, és olyan lassan kezdtem el csipegetni, amennyire csak lehetett. Igazából nem tudtam, hogy mi a bajom. Már nem haragudtam Liviara, mégsem akartam beszélgetni vele, de aztán később rájöttem, hogy nem csak vele, hanem úgy általában senkivel se. Egyedül akartam lenni, de a népes kávézó erre nem adott lehetőséget. A sütim maradékát gyorsan befaltam, aztán fizetés után inkább a park felé vettem az irányt, de amikor megérkeztem, megláttam a középen álló szökőkutat, és Götze jutott eszembe, ettől pedig mérges lettem. Tegnap óta nem bírtam kiverni a fejemből. Felálltam a padról, visszavágtattam a kocsihoz, és hazáig meg sem álltam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése