A táncon keresztül - A családom

Sziasztook! Visszatértem:) Akárcsak Nikkiék:) Kíváncsi vagyok, hogy szerintetek jó-e az ötlet, úgyhogy nagyon izgatottan várom a komikat:D Nem szeretnék semmit hozzáfűzni, remélem, mindenkinek egyértelmű, hogy kinek a szemszögéből van:) Jó olvasást!

"A tánc az ember bensejének közvetlen, általános hatású kifejezője."
"A tánc olyan vers, melynek a mozdulatok a szavai."

Csendben ültem a hátsó ülésen. Nem tudtam, mit mondjak anyának. Nem akartam megbántani sem őt, sem apát, ezért lógtam el az edzést a tudtuk nélkül. Thomas, az edző viszont jóba van a szüleimmel, így értesítette őket. Szerettem focizni, de így tizenhat éves fejjel rájöttem, hogy nem annyira, hogy minden nap izzadjak csak azért, hogy legalább beérjem a labdát. Csak hobbi volt, de nem fűztem hozzá komolyabb terveket. Bezzeg a tánc. Azaz életem. Tudtam, hogy anyának és apának is nagyon fontos a foci, elvégre mindketten focisták voltak. Mára már visszavonultak, de ugyanolyan sokat jelentett nekik, mint azelőtt. Sosem mondták, hogy kötelező a nyomdokaikba lépnem, de tudtam, hogy igazából mindketten ezt szeretnék. Azonban egyike voltam azoknak az embereknek, akik nem tudnak muszájból csinálni valamit. Nem akartam beolvadni a környezetembe. Táncolni akartam.
Anya továbbra se mondott semmit, csak vezetett. Sejtettem, hogy én tartozom magyarázattal, de ha most beszélni kezdek, akkor le fog szidni, hogy én mindig csak kifogásokat keresek vagy, hogy mindenre lehet magyarázatot találni. Így hát inkább csendben ültem, amíg haza nem érkeztünk. A házba belépve, jobb ötlet híján, a szobámba akartam menekülni, de apa utánam szólt. Kelletlenül fordultam vissza, hogy végig hallgassam, amit mondani akar.
- Chantelle, mesélj! Mi a baj? – ütögette meg a kanapét maga mellett. Teljesen meglepődtem. Nagy leszidásra számítottam, ehelyett beszélgetni akar?

- Nincs baj – ültem le mellé. Nem igazán voltam még ilyen helyzetben, úgyhogy nem tudtam, mit kéne mondanom. Nem azt mondom, hogy sűrűn veszekedtek velem, de ha okot adtam rá, akkor alapos fejmosást kaptam. Szerintem erre most eléggé rászolgáltam, mégis inkább meghallgat. Úgy döntöttem, hogy kihasználom az alkalmat, és megosztom gondolataimat apával. Anya nem tudom, hová tűnhetett, de véleményem szerint ezt az esetet apa kezébe adta. Magyarázni kezdtem az érzéseimet, amibe végül annyira belejöttem, hogy jó tíz percig egyfolytában beszéltem neki.

- Szóval csak miattunk focizol? – vonta le a következtetés apa.
- Nem. Szeretem, néha jól esik, de nem napi szinten. Nem ezzel szeretnék foglalkozni, vagy mi. – Idegesített, hogy nem tudtam magam rendesen kifejezni. Mostanában sokszor éreztem így, amikor felnőttekkel beszéltem. Nem találtam a közös hangot velük, olyan volt, mintha mindig elbeszélnénk egymás mellett.
- Ha táncolni szeretnél, és komolyan gondolod, akkor csináld. De ne lógj el, inkább szólj nekünk, mert mi van, ha történik veled valami, mi meg nem tudjuk, mert azt hisszük, hogy edzésen vagy?
- De nem történik semmi – válaszoltam, mint erre a kérdésre általában. Mindig a legrosszabbra gondolnak.
- Ezt a kört sosem futjuk le, úgyhogy ne ma próbáljuk meg – legyintett válaszomra. – Pont olyan vagy, mint anyád.
- Bastian, ki beszél? – jött be anya is a szobába. Néha komolyan úgy éreztem, hogy két óvodással élek együtt.
- Nikki, be kell ismerned, hogy tőlem csak jót örökölt. – Természetesen egymás heccelésével sem fognak soha felhagyni. Az első csók elcsattanásakor döntöttem úgy, hogy ideje távozni. Egy darabig az ágyon fetrengtem, de hamar meguntam a csendet, úgyhogy bekapcsoltam a zenét. Képtelen voltam zene mellett mozdulatlanul ülni, a leglassabb zenére is képes voltam valamit táncolni. Ez ma sem volt másképp. Csak mozgattam a testemet amerre jól esett. Bár nagyon szívesen táncoltam volna életem végig, megállás nélkül, anya lehívott vacsorázni.
- Mi a ka…? – érdeklődtem volna a menü felől, de megláttam a szomszédjainkat az asztalnál. Lukas még mindig anya legjobb barátja volt. Reméltem, hogy egyszer én is megtalálom azt a barátot, aki mindenben mellettem áll, támogat és több mint harminc év ismertség után is elvisel. Sokszor éreztem úgy, hogy Louis személyében már szert tettem egy ilyenre, de egyre gyakrabban veszekedtünk, semmiben sem értettünk egyet. Jelenleg pont ezért nem örültem neki, hogy itt van. Ma dőlt meg az eddigi rekordunk, ennyi ideig még sosem haragudtunk a másikra. Monika mellé ültem, mert a másik üres hely Louis mellett volt, és semmiképp sem akartam közel kerülni hozzá.
- Srácok, ne csináljátok már! Tudjátok, hogy mint mindig, most is ki fogtok békülni – okoskodott Lukas. Mióta az eszemet tudom ez a legidegesítőbb tulajdonsága. Állandóan beleszól, hogyan intézzük a dolgainkat. Két éves koromba költöztek vissza Németországba, azóta töltjük a mindennapjainkat együtt, de mostanában úgy éreztem, mintha megunt volna. Sajnos elég hamar kiverem a balhét, mert apa féltékenységét sikerült megörökölnöm, ezért rendszeresen én vagyok vitáink generálója.
- Apa, felnőttek vagyunk, majd mi elintézzük. Nektek sem segített senki kibékülni – nézett anyára és Lukasra. – Meg tudjuk oldani, ha akarjuk. Nem kell hozzá mindenféle kamuvacsora – állt fel az asztaltól, majd hazament.

- Ez is jól sült el – jegyeztem meg halkan, de mielőtt én is otthagytam a felnőtteket, gyorsan megettem a vacsorát, mert éhes voltam.
Ahogy Louis beszélt rájöttem, hogy most nem pár napra vesztünk össze. Nem akar kibékülni, egyáltalán nem kíváncsi rám. A héten nem a barátságunk romlásáról, hanem a fociról folyt a vita. Elmondtam neki, hogy nem mentem el edzésre, hogy mennyire unom, hogy körülöttem mindenkinek a foci a legfontosabb. Nem voltam jó kedvemben, valószínűleg ezért csúszott ki a számon a teljesen átgondolatlan kijelentés, miszerint jó lenne, ha egy időre az összes ilyen ember eltűnne a közelemből. Abban a pillanatban, ahogy kimondtam zokon vette. Természetesen a lógással kapcsolatba sem állt mellém. Azóta nem beszéltünk, a szüleink pedig nem tudják ennek az okát. Szerencsére! Biztos, hogy ők is megutálnának, ha a fülükbe jutna, hogy mit mondtam. Annyira hülye vagyok. Miért kell gondolkodás nélkül beszélnem? A legtöbb dolgot a szüleimre kentem, mondván tőlük örököltem. Ezt a tulajdonságot sajnos duplán kaptam meg.

- Min vesztetek össze? – jött be kopogás után Lukas. Nem volt kedvem megvitatni vele a helyzetet, hiszen tudtam, hogy az indokot sosem fogom elmondani.
- Szokásos – válaszoltam röviden és tömören.
- Kérdezhetek valamit? – Bólintottam. – Te…te és Lou… szóval, ti barátok vagytok?
- Tudom, hogy az átlagosnál többet veszekszünk, de ő sértődékeny, én meg szókimondó vagyok, úgyhogy nem is lehet nagyon mást várni, de attól még igen, azok vagyunk.
- Csak barátok? – Kezdtem kapizsgálni, hova akar kilyukadni.
- Mi? Jaj, nem! Imádom őt, az életem odaadnám érte, de csak barátként tekintek rá.
Zavarban volt, hogy megkérdezte és csend állt be közöttünk. Valószínűleg ezért döntött úgy, hogy inkább magamra hagy. Gondolkozni kezdtem, hogy adtam-e okot arra, hogy bárki is azt feltételezze rólam, hogy szerelmes vagyok Louisba, de nem igazán találtam. Reméltem, hogy Lou nem azért távolságtartó, mert azt hiszi, hogy én… Fene a büszkeségembe, leszaladtam a lépcsőn, aztán átszaladtam a Podolski házba.
- Beszélnünk kell! Az előbb Lukas megkérdezte, hogy szerelmes vagyok-e beléd. Ugye te nem gondolod ezt? Nem ezért nem beszélsz velem, ugye?
- Nem, nem gondolom – húzta ki a másik füléből is az MP4-ét. – Én csak teljesítem a kívánságodat.
- Tudod, hogy nem gondoltam komolyan – csattantam fel. Miért nem tudja már eldönteni, hogy mi az, amit komolyan gondolok, és mi az, amit nem?
- Ha nem tudsz normálisan beszélgetni, akkor akár haza is mehetsz, és rázhatod tovább.
- Tudod, mit? Megyek is. Mikor lettél ilyen bunkó?
Az összes ajtót becsaptam magam után, de a leghangosabban a sajátom szólt. Bekapcsoltam a lejátszót, és maximumra vettem a hangerőt. Én többé biztos nem beszélek vele.
- Vedd halkabbra, légy szíves – kiabált be apa, mire előszedtem a fülhallgatómat, hogy abba hallgassam tovább. Legközelebb már csak akkor vettem ki, amikor fürdeni mentem.
- Várj egy kicsit – szólt utánam anya, amikor átmentem a nappalin. – Mi a baj?
- Semmi, csak az idióta Podolski.
- Ne foglalkozz vele. Az apja is ebben a korban hülyült meg, de kinőtte, és nézd meg, még mindig egymás vérét szívjuk. – Válasz gyanánt megrántottam a vállam. Nem akartam soha többé látni. – Holnap mit csinálsz?
- Délelőtt táncom van, utána semmit. Miért?

- Átjönnek keresztszüleid, meg haverka. – A haverka szó Mario Götzét takarta, aki keresztapukám legjobb haverja volt már egynéhány éve.
- Ó, mi lesz itt már megint – sóhajtottam lemondóan. – Majd kitalálok valami programot, hogy ne kelljen itthon lennem.
Hetente, legfeljebb kéthetente mindig összegyűltek az „öregek” valahol, és mint régebben valamit ökörködtek. Egy ideje az Activity nevű társasjátékra álltak rá, és akkor sem voltak hajlandóak felállni a játéktábla mellől, ha leég a ház fölöttük.
- Miért nem játszol velünk soha?
- Mert nem lehet mellettük megmaradni. – Imádtam őket, de a legtöbbször én voltam vicceik témája. Mindig találtak valamit, amivel kifigurázhattak, nekem meg természetesen sose jutott semmi ütős beszólás az eszembe. Ha a srácok beszólási képességeiknek a negyedét megkaptam volna, már boldog lennék. – Talán akkor játszom, ha Daisy is jön – követeltem kereszttesómat. Két évvel volt fiatalabb nálam, de jobb bajkeverőt nem ismertem nála. Nyilvánvaló volt, hogy Reus vérvonalból származik, és Mario mellett nőtt fel. Természetesen őket is szerettem, de ha ketten együtt voltak, ott kő kövön nem maradt. Folyton azt kérdezgettem, mikor fognak megkomolyodni, amire Mario felesége, Lena csak lemondóan, mosolyogva rázta a fejét minden egyes alkalommal.
Miután anyának nem volt több mondandója elmentem fürdeni. Örültem, hogy én vagyok az utolsó, mert így nem kopogtak felváltva, hogy siessek, mert álmosak. Addig áztattam magam, amíg jól esett, ezzel viszont az volt a baj, hogy kiment az álmosság a szememből. Nem tudtam, mivel üthetném el az időt, de végül elővettem a naplómat. Louisról akartam írni, de nem tudtam, úgyhogy kinyitottam az elején, és inkább olvasgatni kezdtem.

2022. május 31.
Győztüünk! Első meccs, amit végigjátszottam, és meg is nyertünk. Jó érzés. Igaza volt apának és anyának. Anya nagyon örült neki.

2023. március 13.
Next Generation-nel országos bajnokok lettünk. Imádok táncolni. A tánc az életem.

2024. december 24.
Életem legjobb karácsonya. Nekem van a legjobb családom a világon.

2025. október 6.
Szobafogságra ítélve. Louval alkoholt ittunk, de lebuktunk. Nem számít, hogy büntetést kaptunk, megérte. De most kénytelenek leszünk kitalálni egy jelbeszédet, hogy az ablakon keresztül beszélhessünk.

2026. január 14.
Katasztrófa a félévim, úgyhogy apa ragaszkodik a magántanárokhoz. Siralmas lesz suli után még különórára is menni. Hülyeség a tanulás.

2027. április 2.
Nem tudom, mit csináljak. Nem szeretem már úgy a focit, mint kicsinek. Jó volt nyerni, tényleg, de a táncfellépéseken a színpad illatától nagyobb lázba jöttem, mint a zöld fű látványától.

2028. július 1.
Már csak egy hónap a szülinapomig. Annyira kíváncsi vagyok, hogy mit kapok. Nem bírok várni. Jut eszembe, apa ajándékát is ki kéne találnom.

Néhány nagyon titkos résznél, amit néha még magam előtt is szégyellek jókat nevettem. Hihetetlen, hogy Louis mikbe bele nem vitt. Tényleg nem tudom, hogy jutottunk idáig, de reméltem, hogy ez az állapot nem fog örökre tartani. Nemrég még látni se akartam, de valamiért neki mindent megbocsájtottam. Ásításom jelezte, hogy aludnom kéne, ezért leoltottam a kislámpát, és bevackoltam magam az ágyba. A holnapi napra alaposan rá kell pihenni.

Reggeli után apa elvitt a táncórámra, mert nem volt kedvem sétálni, hazafelé viszont gyalog mentem, mert még beültem a McDonald’s-b. A sok ugrálástól megéheztem, illetve az időt is húzni akartam egy kicsit. Amikor a szüleim ilyen kis összejöveteleket rendeztek, Louisszal rendszerint leléptünk valahová, most viszont erre nem volt lehetőségem, egyedül meg nem szerettem az utcán sétálgatni, mert olyankor bátrabbak voltak az emberek, nagyobb eséllyel szólítottak meg, látva, hogy nem zavarnak meg semmit.
- Jó étvágyat! – kívánta valaki, amikor elhaladt az asztalom mellett. Illedelmesen megköszöntem, és viszontkívántam miközben reméltem, hogy a következő mondata nem egy kérdés lesz az apámról. Valószínűleg látta rajtam, hogy nem sok kedvem van beszélgetni, ezért egy mosoly után elfordult, majd leült egy üres asztalhoz. Evés közben figyeltem a kisebb társaságokat, amint nevetgélve eszegetik a sült krumplit vagy éppen a fagyit. Nekem is voltak barátaim, például a tánccsapatból vagy a suliból, de akiknek igazán megnyíltam az csak Louis és Daisy volt. Ők viszont családtagok. Tudtam, hogy velem van a baj, hogy paranoiás vagyok, mert a szüleim ismertek, és mindenkiben csak a rosszat látom, hogy ki akarnak használni. De valójában csak egy minimálisan elkapatott lány vagyok, aki rajong a szüleiért, és ezt kivetítem másokra is. Nekem anya a példaképem, míg más korombelinek egy színésznő vagy egy énekes.
Hol vagy? Megőrülök egyedül xD – írta Daisy SMS-ben.
Mosolyogva összegyűrtem a papírt, a tálcára dobtam, majd elhagytam a helyet. Nem laktunk messze, úgyhogy öt percen belül otthon is voltam.
- Sziasztok – kiabáltam be, miközben lerángattam a cipőmet. Daisy azonban nem várta meg, míg kiegyenesedem, a nyakamba ugrott, így mindketten elestünk. – Örülök neked – morogtam. – Meg van még Donald kacsa? – szívattam. Ahogy én, úgy ő is az apja névválasztásának lett az áldozata. Azonban én még mindig jobban jártam egy francia csapat elleni meccs után hallott francia névvel, mint ő, Marco kedvenc mesefigurájának, Donald kacsa barátnőjének a nevével. Innen jött, hogy a barátját Donald kacsának hívtam. Kicsit irigyeltem azért, mert volt pasija. Nekem eddig egyetlen párom volt, de ő is csak a táncpárom, szóval még mindig várok az igazira.
- Igen, még mindig Dannel járok – hangsúlyozta ki a nevét.
Feltápászkodtam a földről, hogy a többieknek is köszönhessek, de amint beléptem a nappaliba, máris áradt mindenkiből a szeretet.
- Kedvenc keresztlányom – ölelgetett meg Marco.
- Egyetlen – javítottam ki rosszallóan rázva a fejem.
- Mi volt edzésen? Táncoló talpak? – kérdezte Mario.
- A te idődben nyílván nagyon menő mese volt, de már nem az.
- Ne szóld már le a szüleidet! – vágta csípőre a kezét, utalva arra,hogy ezzel a szüleimet is bántom. Mindenki más jót nevetett, én viszont már most feladtam, hogy ezt az estét túlélem.
- Anya, ments meg – fordultam felé, segítséget remélve.
- Játsszunk! – mondta ki a vezényszót, mire mindenki az Activity köré ült.
Mivel Daisy-vel ma nagyon egymásra voltunk hangolódva, már egy vonalból is kitalálta, mit rajzolok, így igencsak nyerésre álltunk, ami a többieknek nem igazán tetszett. Mindent bevetettek, közbe kiabáltak, énekeltek, hogy ne halljam, mit mondd Daisy, de nem hagytuk magunkat, és mi értünk be elsőnek a célba. Pacsira tartottam a kezem, de Livia lenyomta.
- Még ne örülj, ez csak az első kör volt – mondta, majd visszapakolta a bábúkat a startmezőre.
A következő három kört elvesztettük. Először Mario és Lena, utána keresztszüleim, majd apáék nyertek, ezért belevágtunk a mindent eldöntő körbe. Hála a több doboz sörnek, amit kettőnk kivételével mindenki fogyasztott, mi nyertünk.
- Mi a nyereményünk? – kérdeztem követelőzve apától, mire felém nyújtott egy doboz sört. Anya rögtön kikapta a kezéből, hogy ne legyen már hülye. – Aj, anya, mi bajom lesz egy kis sörtől? – Közben Daisy már a sajátját a kortyolta. – Nézd meg, tizennégy éves és megengedik neki.
- Add már neki oda! – vette vissza apa anyától. – Egytől nem fog berúgni.
Végül nem ittam meg az egészet, mert láttam, hogy anya nem tud kibékülni a gondolattal. Visszaadtam neki a félig tele lévő dobozt, mire végre elmosolyodott.
- Mintagyerek vagyok – mosolyogtam.
- Haha – reagálta le keresztapa. – Melyik dimenzióban?
- A harmadikban. Hozzak szemüveget, hogy jól lásd? – kötözködtem. Ma eléggé elememben voltam, bár mostanában vissza tudtam vágni, ha kellett. Kicsiként esélyem sem volt, ők pedig alaposan kihasználták. Marco erre is válaszolni akart valamit, de keresztanyának megesett rajtam a szíve, és elhallgattatta.
A délután folyamán egyszer sem jutott eszembe Lou, aminek nagyon örültem. Talán mégis képes leszek nélküle eltölteni a napjaimat. Csak olyan kár, hogy Daisy messze lakik. De egy hét múlva születésnapom lesz, pontosabban születésnapunk, úgyhogy nemsokára újra találkozunk majd.