A focin keresztül - Váratlan vendég

Sziasztok! Jöttem, láttam, írtam!;) Véleményeket nagy kedvvel olvasnék, szóval kicsit mozgósítsátok magatokat ebben a nagy melegben:) Éljétek túl ezt a meleget, aki teheti fürödjön;) Jó olvasást!

-   Gól! – kiáltottunk fel újra, mikor Gomez a második gólt is belőtte a hollandok ellen.

Eddig nem ment valami jól nekik az EB-n, kikaptak Dániától, és most nagyon úgy néz ki, hogy tőlünk is kifognak. Mario ezzel a találatával már háromgólos lett, és eddig ő az egyetlen, így a célja természetes a cím megszerzése. De a végéig még sok van hátra, bármi lehet. Hollandia még talált egy gólt, ami visszahozta valamennyire a reményeiket, de amikor a bíró lefújta a mérkőzést, még mindig 2-1 volt az eredmény, így mi újra begyűjtöttük a három pontot, míg a hollandok továbbra is szűkölködtek azokból. A meccseket már nem a kispadról néztem, ha a lelátóról Lotte mellől, de szerencsére jó helyünk volt, és mindent láttunk. Bastian ma nagyon jól teljesített, mind a két gólból jelentősen kivette a részét, úgyhogy ő is elégedetten beszélt a meccsről az ágyba fetrengve. A nap egyedül Jerome szemszögéből volt rossz, aki elbukta a fogadás, mivel kezezett a mérkőzésen. A következő meccsen az összegyűlt sárgalapok miatt így nem is játszhat majd. De még előtte teljesítenie kell azt a feladatot, amit a fiúk találnak ki neki. Az ünneplés ma is olyan sokáig tartott, mint az első meccs után, ha nem tovább, így másnap fáradtan tekertünk ki a pályára. Borzalmasan tűzött a nap, sajnáltam is a fiúkat, hogy a napon kell rohangálniuk, és én is visszautasítottam Jogi ajánlatát, miszerint álljak be, és eddzek a fiúkkal. Hiába szerettem, ebben a melegben, ha nem muszáj, inkább meghúzza magát az ember valamilyen hűvös helyen. Hát én sem fogok kilógni a sorból. Nem hiányzik, hogy egész nap fájjon a fejem, és használhatatlan legyek. A melegtől a fiúk se voltak a helyzet magaslatán, sorra borították fel a bójákat, és a különböző segédeszközöket. Lukas volt az egyik legdekoncentráltabb.

-   Lukas, figyelj! – szóltak rá sokadik alkalommal is. Válasz gyanánt hangos sóhajtással bólintott egyet.

Rajta kicsit elgondolkoztam, nem szokta meghatni egy kis meleg. Feltevésemet, miszerint valami nyomja a szívét, hamar igazolta is, mikor a kérdésemre, rám sem nézve annyit mondott, hogy semmi. Egyértelmű volt, hogy valami van, és nem akarja elmondani.

-   Kérdezem még egyszer: mi a baj? – állítottam meg, eléálltam és felnéztem rá. Kicsit vicces volt, és ha nem lett volna ennyire komoly a helyzet valószínű el is nevetem magam a magassági arányok miatt.

-   Aj, csak… Semmi. Hülyeség – hagyta félbe a mondandóját, miközben azzal próbálkozott, hogy kikerüljön. De csak jól megtáncoltatott, mivel mindig eléléptem.

-   Nem az. Mondd el! Szeretnék segíteni.

-   Jó, de akkor ígérd meg, hogy nem haragszol meg.

-   Megígérem! – biztosítottam róla.

-   Úgy érzem, kicsit háttérbe szorultam.

-   De hát mindig kezdő vagy. Megbízik benned Jogi, számít is rád. – Miközben beszéltem keserűen mosolyogva nézett rám, és a fejét rázta.

-   Nem a válogatottban. Mióta Bastival vagy…

Kezdtem kapisgálni, hogy mire akar kilyukadni. Elgondolkodtam, hogy mikor csináltunk legutóbb valamit együtt. Hogy mikor nevettünk a saját hülyeségünkön, és mikor beszéltünk igazán mélyen egymással. Sajnos rá kellett jönnöm, hogy tényleg régen volt. És mit tesz ilyenkor az ember?

-   Mi? Nem! Ez hülyeség. – Tagad.

-   Mondtam, hogy az.

-   Tényleg így érzed? – komorodtam el. – Pedig ugyanúgy szeretlek, mint előtte. Ugyanolyan fontos vagy.

-   Baba, van ma szabadfoglalkozás. Elmegyünk valahová? – lépett mellénk Basti. Ő is tudja, mikor kell jönni.

-   Ne haragudj, de ma Lukasszal megyek. Kettesben – kacsintottam Poldira. – Ugye nem baj? – néztem vissza vőlegényemre. Szerettem ezt a szót használni.

-   Nem. Érezzétek jól magatokat! – válaszolta, aztán eltűnt. Nem volt túl őszinte, de majd megmagyarázom neki.

-   Nem kellett volna – kezdett bele Lukas, de egy nézéssel elhallgattattam.

-   De kellett. Na, arra gondoltam, sétálhatnánk, megnéznék a várost, aztán beülhetnénk valahová.

Ennek fejében a szállásról lenyúltunk egy térképet, és nekivágtunk felfedezni Gdansk utcáit.

-   Menjünk erre a térre – bökött a térképre.

-   Jó, csak találjunk is vissza – aggodalmaskodtam.

-   Ezért van ez velünk – lengette meg a térképet.

-   Te mikor igazodtál ki utoljára térkép alapján? Mert én sosem. GPS-en nőttem fel.

-   Megoldjuk! – vágta rá, és elég biztos volt benne, hogy én is az legyek.

Míg a tér felé mentünk mesélt, de egy témát folyamatosan került, azonban tudtam, hogy egyszer arról is beszélnünk kell, ezért felhoztam. Felesleges volt tovább mellőzni. Az Arsenal leigazolta, ezért elköltözik. Megbeszélte velem is, mielőtt döntött volna, és akármennyire fájt, tudtam, hogy el kell engednem. Neki ott sokkal jobb lesz, és nem akadályozhatom meg a céljai elérésében szimpla önzőségből.

-   Találtatok már házat Londonban?

-   Igen. Elméletileg most is folyamatosan megy a költözés. Anyuék felügyelik.

-   Majd mindig felhívsz, ugye? – kérdeztem szomorúan.

-   Persze. De ne szomorkodj! Nem szabadulsz tőlem ilyen könnyen.

-   Ajánlom is – mosolyodtam el végre.

-   De most ne ezen rágódjunk. Végre együtt vagyunk, és megérkeztünk erre a mit tudom én milyen térre is. Legalább szép, nem?

-   Bizony, de mindjárt megsülök – ültem le a szökőkút peremére, ami jó hideg volt.

A következő pillanatban a nyakamban is érezhettem hideget, mert Lukas telibe fröcskölt. A meglepettségtől, és a hirtelen hidegtől felugrottam.

-   Hé, ezt még megfizeted! – fenyegettem, és fröcskölődve üldözni kezdtem.

Nem sokára, mint két óvodás futkároztunk közbe, miközben már csöpögött belőlünk a víz.

-   Nézd, ott a kis Mario – bökött felé Lukas vigyorogva.

-   Te is arra gondolsz, amire én?

-   Valószínű.

Abban a pillanatban, ahogy Mario odaért egy nagy adag vízzel találtuk telibe.

-   Mi a…! – kiáltott fel, mire mi nevetésben törtünk ki. – Esküszöm, hogy nem vagytok normálisak – rázta a fejét, de a mosoly az ő arcán is ott bujkált. – Hogy néztek ki? Jogi így meglát titeket, szívinfarktust kap.

-   Nézd már, az óvodás neveli az óvónőt – nevettem ki. – Meg ne sértődj, imádunk – közeledtem felé, hogy átöleljem.

-   Inkább ne – tette maga elé a kezeit. – Elhiszem, és én is imádlak titeket, csak vizes ölelést ne.

-   Egyedül vagy? – kérdezte közben Poldi.

-   Nem, csak két lustával jöttem, és az első helyen leültek. – Marco és André felé bökött, akik tényleg egy árnyékos padon terpeszkedtek el.

Ők hárman nagyon egymásra találtak. A három kicsi, többen is így hívtuk őket, de én találóbbnak találom a három csodagyerek nevet, mert ha ők lehetőséget kapnak, meg fogják mutatni, hogy aranyat ér a lábuk. Bár egyelőre még kell nekik plusz pár év, sok tapasztalat és legalább egy Münchenben eltöltött szezon.

-   Megyek, megölelgetem őket – indultam meg feléjük. – Marco – nyújtottam meg az o-t, és kitártam a karjaimat.

Megette, és átölelt. A fehér pólója kissé átázott, és a hasához tapadt.

-   Te lány, egyszer kiporollak – fenyegetett viccesen.

-   Most miért? Tök szexi – húztam meg a felsőjét, hogy ne tapadjon hozzá, de az anyagnak is volt ízlése, és szorosan visszasimult a mellkasához.

-   Na, ne félj, ha Basti megtudja, hogy mit mondtál!

-   Csak kimagyarázom – nevettem. – Tényleg, vele nem találkoztatok?

-   De. Holgival van, pár utcával arrébb láttuk őket.

-   Nem indulunk visszafelé? – kérdezte André. – Itt helyben fogok megsülni, és helyi gasztronómiai ínyencség lesz belőlem.

-   Jól van, menjünk. Nehogy itt jó pénzért rágós húst áruljanak – indult meg Mario, mi pedig követtük.

Szóval, volt nálunk térkép, voltunk öten, de mindannyian más irányba akartunk indulni.

-   Ne szórakozzatok már! Így a legrövidebb.

-   De úgy nem a szálláshoz mész, hanem valahová tök máshová.

-   Jó, akkor én megyek arra, ti meg amerre akartok – ragaszkodtam az én útvonalamhoz.

-   Arra megyünk, amerről jöttünk. Itt jobbra.

-   Biztos, hogy nem – vágta rá André. – Tisztán emlékszem, hogy a másik irányból jöttünk.

-   Lehetetlen. Nézd már meg! – dugta Lukas a térképet az orra alá.

Szerencsére a sok tanakodás, kanyargás után megláttuk a szállás sárgás falait.

-   Soha, de soha többé nem megyek veletek sehová – jegyezte meg Marco.

-   Ne már! Ilyen lehetőséget kihagyni – rázta a fejét nevetve Lukas.

-   Jó, lehet, hogy tényleg elég volt belőletek ennyi – nevettem én is. – További jó szórakozást, és Lukas, szeretlek, ezt jegyezd meg! – mondtam, majd otthagytam őket, mivel nem úgy nézett ki, mintha az egymásra licitálást rövid időn belül befejeznék.

-   Na, végre, hogy megjöttél – fogadott Basti.

-   Neked is szia – hajoltam oda egy pusziért, amit meg is kaptam. – Bocs, hogy leráztalak, de beszéltem Lukasszal, és azt mondta, hogy úgy érzi, már nem szeretem annyira. – Azt nem mondtam, hogy éppen miatta. – Ami ugye hülyeség, ezért akartam vele menni.

-   Oké, mondtam, hogy nem baj. - Hogy bizonyítsa, tényleg nem haragszik a nyakamba csókolt. – Különben lemaradtál a nap fénypontjáról. Jerome megkapta a feladatát. Szendvicset kellett csinálnia, és el kellett adnia az utcán. Mindezt úgy, hogy a keze hátra volt kötve. Hm, nos, aki megvette, remélem nem ette meg, mert a nyelvével kente rá a vajat, a szájával pakolgatta rá a felvágottat és a paradicsomot jobb ötlet híján harapásokkal tette rá. Ennek ellenére kiállt és szinte kisebb licitálás alakult ki, hogy ki vegye meg. A fizetéssel megint bajban volt, merthogy mi már előre megkértünk egy pasast, hogy ő vegye meg, a lehető legnagyobb értékű pénzzel, hogy vissza kelljen adnia. Egyszóval nagyot szívott – mesélte el, még mindig nevetve, én pedig csatlakoztam hozzá.

A nap további részében el sem mozdult mellőlem. Másnap viszont kénytelen volt elengedni, mert Lotténak segítettem pár dologban, miután lement az edzés, és nem haladtunk valami gyorsan, mivel közben folyamatosan beszélgettünk.

-   Befértél rendesen a fiúkhoz? – érdeklődtem.

-   Hát… a három személyes szobában négyen vagyunk, de nem bánom, így legalább kénytelen vagyok szorosan Bennihez simulni.

-   Fiúkról mit gondolsz? – faggattam tovább.

-   Óriási nagy arcok, szinte mind. Élvezet velük lenni.

-   Ugye? – helyeseltem. – Legjobb percek az életemben.

-   Valahogy úgy. Csak ne kéne közben dolgozni – húzta el a száját. – De ha ez az ára, hogy Bennivel lehessek, akkor bármit. Különben is, szeretem a munkám.

-   Láttam, az elején nem nagyon bírtál velük.

-   Igen, sokszor hülyültek, de már rájöttek, hogy hamarabb szabadulnak tőlem, ha viselkednek. De nekem ez annyira furcsa, hogy ekkora nyomás alatt vannak, minden nap elvárások tömkelege várja őket, mégis ilyen jó kedvűek, felszabadultak. Egyedül a meccs napján szoktak görcsösebbek lenni.

-   Ezek a srácok imádnak játszani, és tudják, hogy nagy jelentősége van ennek az egésznek, de nem munkának tekintik. Ha egy barátságos, felkészülési meccsen játszanak is ugyanekkora lelkesedéssel mennek ki a pályára, pedig akkor semmi tétje. Ezt szeretem bennük, hogy ennyi akarás van bennük, hogy tudnak küzdeni. Most nézd meg a spanyolokat, számomra az a foci borzalmasan unszimpatikus. Jó persze, maga a nép is, de a focijuk nekem visszataszító.

-   Nem tudom, én nem figyeltem annyira őket. Benniéket szoktam inkább csak nézni. De hallottam már, hogy ilyen gyors passzos focijuk van, nem?

-   Ja. – Nem akartam tovább róluk beszélni, bőven sok volt ennyi is.

Mivel a csoportban Németország 6 ponttal vezetett, ezért ha Dániával döntetlent játszanak is továbbjutnak. Bár ennek mindenki tudatában volt, senki nem akart visszafogottan játszani. Mikor kimentek a pályára ugyanúgy indítottak, mintha az életük múlt volna rajta. A 19. percben végül meg is született a gól. A labdát Lukas szolgáltatta a kapuba. Azonban nem sokáig örülhettünk, mert a 24. percben Krohn-Dehli szöglet után megszerezte az egyenlítést. Innentől hol a dánok kapujában, hol a mi kapunkban voltunk. Félidőben még mindig 1-1 volt, sőt egészen a végéig, amikor is Lars, aki Boateng helyett játszott, gólt szerzett, ezzel kialakítva a végeredményt. Velünk párhuzamosan ment a Hollandia-Portugália meccs, amelyet a portugálok nyertek meg, így Robbenék nulla ponttal távoztak, a dánok hősies küzdelemmel kiestek, mi és a portugálok pedig továbbjutottunk. Büszke voltam a csapatra, hogy az egyedüli olyan csapat volt, aki eddig hibátlanul teljesített. Csak mi jutottunk tovább kilenc ponttal. Az egyenes kieséses szakaszban Görögország lesz az ellenfelünk, ami szintén egy nagyon jó meccsnek ígérkezik, hiszen a görögök is harcos szelleműek. Bár már most mindenki német továbbjutást jósol, nem szabad lebecsülni őket. Láthattuk már a nyitómérkőzésen is, hogy mit tudnak, illetve Oroszországot is ők búcsúztatták nagy meglepetésre.

Hétfőn szabadnapot kaptak a fiúk, így nem volt sem edzés, sem interjúk, sem konferenciák. A nap első felében Bastival mentem el, többféleképen is, mivel már nem bírt magával, és tulajdonképpen én sem, ezért kivett a közeli hotelben egy szobát. A szálláson az ugratások természetesen nem maradhattak el, de mi hősiesen álltuk. Maradjunk annyiban, hogy nem is igazán hallottuk, elvoltunk mi ott egymással. Délutánra egy kis házi billiárdversenyt rendeztünk. Mivel nem mindenki szerette, nem mindenki tudta játszani, végül csak nyolcan indultunk: én, Basti, Benni, Lotte, kis Mario, André, Marco és Toni. Első körben én játszottam Lotte ellen, amit nagy szégyenemre ő nyert meg, mivel ő most állt körülbelül másodjára biliárdasztal mellé. De hát, akinek ilyen jó tanára van, mint Benni! Kiderült, hogy nagyon sokat játszik, és Lottéhoz simulva mutogatta, hogy fogja helyesen a dákót. És végül nyert. A következő kört, akinek a nyertesével majd Lotte fog játszani Benni és Basti játszotta. Hát, az előbb elmondottak alapján nem volt meglepetés, hogy a védő nyerte a menetet. A következő a két M volt, Mario és Marco, amiből az utóbbi jött ki győztesen. Az ellenfele pedig Toni lesz, mivel Andrét simán leverte. Róla is kiderült, hogy sokat játszik, és Benni ellen edzett, úgyhogy ez sem volt kétség. A Benni-Lotte összecsapásból a srác jött ki jól. Ennyi idő alatt úgy látszik nem tudta teljesen megtanítani Lottét. Marco kicsit megszorongatta Tonit, de végül összejött az álomdöntő, tehát Benni és Toni játszhattak egymás ellen. A döntő volt a legrövidebb az összes közül. Szépen sorjában a lyukakba helyezték a golyókat, és végül a feketét Benni jutatta előbb a helyére, így ő lett a házi bajnokunk. Időközben készítettem neki egy érmet, amit nagy büszkén, röhögve adtam át neki.

-   Ez gyönyörű – nézte meg, aztán hangos nevetésben tört ki.

-   Ilyen van, na. Örülj neki – veregettem vállon.

-   Basti! Nikki! – szólt utánunk André, mikor megindultunk kifelé. – Lehetne egy kérésünk?

-   Persze – nézett kíváncsian Bastian, miközben átkarolta a derekam.

-   Arról beszélgettünk, hogy mekkora buli volt régen, mikor gyerekként még a haveroknál aludtunk.

-   Nektek nem is volt olyan rég – szúrta közbe Basti, mire két szúrós pillantást kapott.

-   Szóval, visszahoznánk az emlékeket. Nem aludhatunk ma nálatok? Földön elleszünk mi – nevetett André elég kényszeredetten.

Nem értettem, hogy mire jó ez nekik, kicsit furcsának is találtam, de ha ez boldoggá teszi őket, akkor nem én fogom megakadályozni.

-   Felőlünk – vontuk meg a vállunkat. – Majd sztorizgatunk – tettem hozzá.

-   Jó – lelkesültek be, bár még mindig nem volt az igazi. Nekem kicsit megjátszottnak tűnt.

Estére aztán át is pakolták az ágyneműjüket hozzánk. Szépen megágyaztak maguknak a földön, és el is kényelmesedtek.

-   Marco nem jön?

-   Nem. Azt mondta, nem bírja a háta a földet – vonta meg a vállát kis gondolkodás után.

Kezdett egyre gyanúsabb lenni a dolog. Összevesztek volna, és nem akarnak egy szobában lenni? Mindenesetre nem kérdeztem rá, mert nem akartam őket ezzel zaklatni. Ha akarják, majd elmondják.

-   Fáradt vagyok. Javaslom, aludjunk – fordultam át a másik oldalamra, és szinte azonnal elaludtam.

Nem tudom, hogy a fiúk beszélgettek-e utána, vagy ők is átléptek az álmok világába, mindenesetre én nem nagyon zavartattam magam. Ezen az éjszakán nem aludtam valami jól. Nagyon meleg volt, ezért nyitva hagytuk az ajtót, hogy legyen valami légjárás, de azon kívül, hogy mindenféle zaj beszűrődött kintről semmi értelme nem volt az egésznek. Újra felébredtem. Kinyitottam a szemem, de még sötét volt, mind a négyen mozdulatlanul feküdtek a helyükön. Kintről ajtónyitódást hallottam, majd halk puffanást. Kíváncsian másztam át a fiúk között, figyelve arra, hogy ne keltsem fel egyiket sem. Kihajoltam az ajtón, de nem láttam senkit. Először. Aztán kinyílt Marco szobájának ajtaja, és egy lány lépett ki rajta. Aha, szóval ezért lett a szoba másik két lakója kipaterolva onnan. Épp azon gondolkoztam, hogy milyen megjegyzést tehetnék a dologra, mikor Marco visszament a szobába, a lány pedig felém fordult, és felismertem.

-   Te meg mit csinálsz itt?