A focin keresztül - Livia

-   Te meg mit csinálsz itt?

-   Nikki – suttogta ledermedten.

-   Livia – szólítottam én is a nevén. – Remélem, csak félreértem.

-   Igen! Nem! – Megrázta a fejét. – Elmagyarázom.

Becsuktam az ajtónkat, hogy ne szűrődjön be a zaj, sem a fény, majd kimentünk az épületből. Nagyon érdekel, hogy milyen mentséget tud erre felhozni. Már, ha erre van mentség. De kell lennie. Livia nem az a fajta lány, aki össze-vissza csalja a barátait. Szereti Markot. Valaminek történnie kellett, hogy ilyet tegyen. De várjunk csak, még nem is tudom, mi volt. Nem szabad előre ítélkeznem.

-   Hallgatlak! – Nem akartam számon kérni, hiszen nem tartozott nekem magyarázattal. Ezt tudtam. De azért mégis! – Egyáltalán honnan ismered?

-   Mondom a legelejéről. Ne hidd, hogy mentegetni akarom magam. Nem fogom! – szögezte le, ami bennem egyértelművé tette, hogy mi történt abban a szobában. – Marko elvitt az egyik meccsére, amit éppen a ’Gladbach ellen játszottak. Tudod, hogy nem vagyok oda a fociért, de szeretem nézni, ahogy a Törpe a játszik. Azon a meccsen valahogy mégsem őt néztem. Marcoból valahogy különös energia áradt, ahogy néztem.

-   Most akkor őt nézted, vagy nem? – szóltam közbe, mert nem igazán értettem.

-   Reust néztem.

-   Ja, jó. Hál’ Istennek, mind a kettőnek ugyanaz a neve – jegyeztem meg morcosan, aztán kíváncsian figyeltem tovább.

-   Nem tudtam levenni róla a szemem. Vonzotta a tekintetem, vagy nem tudom. Mikor jöttek le a pályáról összefutottam vele, és mondtam neki, hogy bár nem sokat értek a futballhoz, de nagyon tetszett, ahogy játszott. Azzal a tipikus vigyorával nézett rám, megjegyezte, hogy az ellenséget dicsérem, mikor a pasim nem sokára kijön az öltözőjéből, aztán hozzátette, hogy ez tetszik neki. Nem hiszem, hogy valaha is Manónak akart keresztbe tenni, de aztán egyik nap postán kaptam egy telefonszámot. Meg ne kérdezd, honnan tudta, hol lakok! Nem írt hozzá nevet, és kíváncsi voltam kié, ezért hát felhívtam. Utána sokszor beszéltünk telefonon, de csak barátként tekintettem rá. Jó fej volt, és elbűvölő személyisége van. Mármint nem úgy, hogy belészeressek, mert nem. Én Markot szeretem. Marint – tette hozzá, hogy biztosan ne értsem félre. – Aztán egyszer meccs után levette a pólóját, és beindult a fantáziám. Megijedtem, tudtam, hogy nekem ez tilos. Megszakítottam vele a kapcsolatot, az esélyét sem akartam annak adni, hogy bármi történjen közöttünk. Tudtam, hogy sosem bocsájtanám meg magamnak, és hogy nem tudnék többé egyiküknek sem a szemébe nézni.

-   Akkor most mi lesz? – kotyogtam közbe.

-   Még nem fejeztem be – szólt rám. – Marko… Marin, mostanában annyira kiállhatatlan. Olyan ingerült, mellesleg most elkezdte a spanyol focit isteníteni, és kevesebbet foglalkozott velem is. Egyszerűen nem bírtam nála lenni tovább. Reus pedig megint felhívott, kérdezte mi a helyzet, én meg kikotyogtam. Tudom, hülye vagyok. Soha nem panaszkodtam, erre pont neki nyögöm ki, hogy nincs minden rendben közöttünk. Pedig semmi komoly nem volt, én sértődtem meg egy kicsit, egy tök nagy baromság miatt. Pedig nem számít, mit csinál az a kis majom, én mindenhogy imádom. Reus mondta, hogy találkozhatnánk, ha akarok, küldd repülőjegyet, találkozunk, beszélgetünk. Én idióta! Beleegyeztem, mondtam neki, hogy oké, de nem akarom, hogy más tudjon róla, ezért jöttem este. Miért nem fényes nappal jöttem? Azt ki tudtam volna magyarázni Markonak. Így sosem fog hinni nekem. És akkor most jön a lényeg. Eljöttem, Marko úgy tudja, hogy hazamentem szüleimhez. Sikerült bejönnöm úgy, hogy senki ne lássa. Erre különben azért volt szükség, mert nem akartam, hogy induljon a pletyka. Én tényleg csak beszélgetni jöttem. Úgy is kezdtünk, de aztán hirtelen már csak azt vettem észre, hogy megcsókol. Visszacsókoltam, és hamar fölém is kerekedett. Az ágyon fetrengtünk, de esküszöm, Nikki, az életemre, hogy nem történt köztünk semmi azon kívül, hogy órákig csókolóztunk. Jó, tudom, ez is megcsalásnak számít. Teljesen jogos lesz, ha Marko kiakad, már pedig ki fog. Így elmondva még hülyébbnek érzem magam.

Elgondolkoztam. Próbáltam beleképzelni magam a helyzetébe, és rájöttem, hogy nem is annyira nehéz.

-   Tudod, egyáltalán nem vagy hülye. Jó, talán egy kicsit – mutattam a kezemmel, de azért komoly maradtam. – Reusban van valami érdekes. Nem tudom pontosan, hogy mi, de vonzó. Csecsemőnek, tininek, házas asszonynak, özvegynek, mindenkinek az. – Szavaim hallatáss meglepődve nézett rám.

-   De neked ott van Basti. Nekem meg Marin. Úgyhogy egyikünknek sem szabad, szabadott volna.

-   Hűséget fogadtam, nem vakságot. Valamelyik nap fehér pólóba volt, összevizeztem, na, az volt ám a látvány.

-   Oké, hagyd abba! – Már-már kiabált.

-   Rendben – emeltem fel a kezeimet. – Még a végén visszaszaladsz hozzá – nevettem.

-   Nem jó vicc – hurrogott le. – Kérlek, ne mondd senkinek ezt az egész ügyet. Most elindulok, mert megy vissza a repülő. Útközben felhívom Markot. lehet, hogy nem telefontéma, sőt biztos, de nem érdekel. És az sem, hogy alszik. Muszáj beszélnem vele. Szeretem – nézett rám keservesen.

-   Tudom. Majd hívj fel, hogy mi van.

Bólintott, elköszönt, aztán távozott. Egyedül üldögéltem tovább a sötétben. A szél épp hogy csak fújt, nagyon kellemes volt a benti fülledtség után. Livian gondolkoztam és a kialakult helyzeten. Egy percig sem kételkedtem a szavaiban, illetve abban sem, hogy neki Marko a mindene. Ezt azzal is bizonyította, hogy amikor kiderült, hogy a srác a Chelseahez igazol, biztosította róla, ha szeretné, akkor vele fog menni. Sajnos mindenki követ el hibákat, és nem kell egy-egy rosszul meghozott döntésért elítélni az embereket. Ha valaki nem tanul más hibájából, a sajátjából biztosan fog. Livia is tanult, erre a nyakamat tenném rá. Remélem, hogy Marko ha nem is érti meg, legalább megbocsájtja neki.

-   Gyere be, meg fogsz fázni – hallottam mögülem a hangot. Marco volt az.

Rá nem tudtam, hogy haragudjak-e. Tudta, hogy Livianak mennyit jelent Marko, és azt is, hogy nagy valószínűséggel erre rá fog menni a kapcsolatuk, mégis idehívta. Nagyon jól tudta, hogy nem csak beszélgetni fognak, kihasználta a helyzetet. De egy ilyen dologhoz ketten kellenek, szóval, ha az egyikre nem haragszok, a másikra miért lennék mérges? Meg hát nem is feladatom ítélkezni.

-   Nincs hideg. Jó itt. – ültem tovább a székben, és magam elé néztem.

Egy jó darabig még álldogált mögöttem, talán várta, hogy elmondom a véleményem, vagy leszúrom, vagy bármi.

-   Aj. Ha én megfázok az nem baj, de ha te is, akkor az igen – álltam fel, és bementem, hogy végre ő is befáradjon. Mellesleg csak egy boxer volt rajta. – Az rajtad maradt, vagy mi? – böktem a ruhadarab felé vigyorogva, de ahogy Livia, ő sem volt vevő a hülyeségemre. Jobb kedvében biztos megkérdezte volna, hogy ’Levegyem?’ – Nem volt szép – böktem ki végre, hogy mit gondolok. – De nem rám tartozik. Szóval, miért is állunk most itt alvás helyett? – tettem úgy, mintha nem tudnék semmiről.

-   Jó csaj vagy te – nyomott egy puszit az arcomra hálásan, aztán mindketten visszafeküdtünk az ágyunkba.

Mikor az embernek meg kell tartania egy titkot, akkor jön rá, hogy valójában mennyire nehéz is. Főleg akkor, ha olyan embernek nem mondhatod el, akivel mindent megosztasz. Annyira el akartam mesélni Bastinak, legalább neki. Tudtam, hogyha elmondom neki, biztos nem adná tovább, de akkor is becsaptam volna Liviat és Marcot is. Így hát csöndbe maradtam, és igyekeztem elfelejteni az éjjel történteket. Bárcsak ne keltem volna fel! Egész nap Liv hívását vártam, de csak nem akart hívni. Emiatt történt egy kis baleset is. A telefonomat bűvölve léptem ki a bejárati ajtón, hátha attól majd dallamot kezd játszani a készülék. Én tehát ezen okból kifolyólag nem figyeltem. Hogy a három srácnak milyen indoka volt, azt nem tudom, csak azt, hogy a roller egy személyes, nem pedig három. Azon a három kis csodagyerek együtt állt rajta, és pont akkor értek az ajtóhoz, mikor én azon kiléptem. Hát, a telefonom nem szólalt, én azonban igen.

-   A francba már! Figyeljetek oda – keltem ki magamból. Kis híján a telefonomat is a földhöz vágtam.

Meglepődve néztek rám, aztán bocsánatot kértek, és magyaráztak valamit, de otthagytam őket. Ez nem az én napom volt. Egyértelműen nem. Mérgesen raktam le a telefonom odabenn, azt is elfelejtettem, hogy miért indultam ki. Benn Toni mosolygott rám, elmentem mellette, aztán a szobámban folytattam a duzzogást. Miért is? Jó kérdés, magam sem tudtam. Ilyen hangulatom volt. Utáltam azokat a napokat, amik a havi bajok előtt álltak. Ilyenkor rendszerint teljesen bediliztem. Hol van Bastian? Ő is ilyenkor tűnik el. Hogy megtaláljam, az egész szállást végig kellett volna járnom, én meg ehhez lusta voltam. Szerencsém volt, Basti talált meg engem.

-   Az a pletyka járja, hogy behisztiztél – feküdt le mellém. – Mi az?

-   Nem tudom – morogtam. – Melegem van, fáradt vagyok, elegem van. És nem vagyok hisztis – tettem azért hozzá.

-   Persze, hogy nem. – Arcán ott bujkált a mosoly. – Mindenkinek vannak rossz napjai – vonta meg végül a vállát.

Mintegy végszóra, ekkor csörrent meg a telefonom. Hihetetlen gyorsan pattantam fel az ágyról, hogy elérjem a telefonomat. Nem foglalkozva Bastian meglepett arcával, kisétáltam a szobából, oké, inkább szaladtam, majd megérintettem az elfogadás feliratot.

-   Végre – szóltam bele.

-   Neked is, szia. – Hangja vidám volt, aminek nagyon örültem.

-   Elejétől – indítványoztam, hogy elmeséljen mindent.

-   A repülőn felhívtam, természetesen aludt, nem tudta, miért hívom. Elmeséltem neki mindent, amitől valószínűleg rögtön felkelt. Egyszer sem szólt bele a mondandómba, a végén is csak annyit mondott teljesen közömbös hanggal, hogy nem telefontéma, reggel megbeszéljük. Teljesen ki voltam, gondolhatod. Nem haza mentem, hanem hozzá, és addig tenyereltem a csengőn, míg ki nem jött. Bementem, vártam, hogy mondjon valamit, de nagyon sokáig nem tette.

-   Na, mondd már, hogy mi volt! Tudom, hogy szeretsz sokáig idegesíteni, de most nem jó alkalmat választottál. – Ekkor haladtam el Marco mellett, aki hirtelen nagyon figyelni kezdett. Vállon vágtam, figyelmeztetésül, aztán továbbmentem.

-   Aztán egyszer csak kiabálni kezdett, mindent a fejemhez vágott, és teljesen igaza volt, mindenben – mondta szomorúan. – Hazamentem, átgondoltam, amiket mondott.

-   Akkor haragszik? – kérdeztem együttérzően. Hm, Reus, már megint mit keres itt? Nem az előbb mentem el mellette? – De pofátlan vagy! Tűnés innen! – csuktam be az ajtót, természetesen őt kizárva.

-   Tessék?

-   Ja, bocs. Semmi. Folytasd! – kértem.

-   Már teljesen elhittem, hogy tényleg egyedül csak én vagyok a hibás mindenért, mikor felhívott. Azt mondta, hogy reggel sok butaságot hordott össze, nem gondolta komolyan. Aztán rájött, hogy igazából nem neki kéne bocsánatot kérnie, és elhallgatott. Megkérdezte találkozunk-e, én meg egyből rábólintottam, így nem sokkal később újra az ajtajában álltam. Bocsánatot kértem sokadszorra is, mire ő bólintott. Szó szerint azt mondta, hogy kezdjünk elölről mindent, de hogy ennek a legjobb módja, ha valami újba fogunk. Nem térdelt le, és mindenféle féle általános dolgot került, de nekem nincs is ezekre szükségem. Egyszerűen csak kinyitotta a kis dobozt, amiben a gyűrű volt. Gondolkozás nélkül mondtam igent – újságolta boldogan. Kedvem lett volna belevisítani a telefonba, de nem vallott rám, úgyhogy nem tettem.

-   Jaj, akkor minden rendben, sőt még annál is jobb, mint amire számítottunk. Gratulálok! Add át neki is! – Szinte el is párolgott az előbbi rosszkedvem. Örültem nekik, nagyon.

-   Köszönjük – válaszolta.

-   Nem akarok belerondítani a képbe, de azt hiszem, van egy nagyon kíváncsi fül az ajtó túloldalán. Elmondjam neki? Vagy mit csináljak?

-   Nem. Azt hiszem, jobb, ha én hívom fel, és én számolok be neki a dolgokról. Különben is van mit megbeszélnünk. Mondd neki, hogy felhívom.

-   Jó, de hamarabb, mint engem, mert ő is ki fog készülni – figyelmeztettem előre.

-   Bocsi, hogy megvárakoztattalak.

-   Mindegy. Lényeg, hogy végül csak megtudtam.

Egy keveset még beszéltük, aztán kiléptem a helységből. Még csak most vettem észre, hogy valami raktárba kerültem. Marco már elment addigra, amitől kicsit megkönnyebbültem, és gondolkoztam, hogy is kérjek tőle bocsánatot, meg a másik két rollerezőtől. A hallba találtam rájuk, a légkondicionáló hűvösét élvezték.

-    Hé, srácok. Bocs, hogy nemrég úgy felkaptam a vizet. Néha felforr az agyvizem, főleg ebben a melegben.

-   Nem gond – nyugtatott meg André, és Mario, azonban Marco nem szólt semmit. Kíváncsi volt. De itt vannak a többiek, most hogy szóljak neki?

-   Marc, legyen nálad a telefonod, ha esetleg valaki keresne. Az előbb próbáltalak hívni, de nem vetted fel. – Hála a jó égnek értette a célzást, mert felállt, és miközben elment mellettem egy ’köszi’-t dünnyögött.

Következő feladat Basti előkerítése volt, szerencsémre nem mozdult el az ágytól, így hamar megtaláltam.

-   Jól eltűntél – jegyezte meg.

-   Aha, Livia hívott. Képzeld, Marin eljegyezte – újságoltam, így legalább nem kellett hazudnom.

-   Remek, majd nem felejtek el gratulálni nekik – mosolygott. – Engem meg Tobi hívott közben. Ugye azt meséltem, hogy a Bayern II-be igazolt. Na, még nem talált lakást, azt kérdezte, addig beköltözhet-e hozzánk. Remélem, nem gond, hogy igent mondtam.

-   Dehogy baj. A bátyád, még jó, hogy segítesz neki. Én meg bírom, szóval…

-   Ja, csak nehogy a végén a nyakunkon maradjon – vigyorgott.

Egy újabb dallam jelezte, hogy Bastinak megint hívása van.

-   Mit felejtettél el? – szólt bele, ebből arra következtettem, hogy Tobias az. – Milyen meglepetést? Három perce tetted be a lábad a lakásomba, máris változtatni akarsz rajta? Sejtem, mennyire lesz jó, ha te csinálod – ugratta. – Egye fene, csinálj, amit akarsz, de azért ismerjek a házamra, amikor hazaérek!

A tippem bevált, tényleg Tobi volt az. Basti hallotta ugyan, hogy Tobi mit mondd, de még sem tudott többet, mint én. Annyit mondott a nagy fenegyerek, hogy valamit csinálni akar a kertben. Pontosabban csináltatni. Basti meg rábólintott.

-   Jó ötletei szoktak lenni, bízom benne – nézett rám, bár inkább magát győzködte.

-   Én meg benned, tudod. Bocs, az előbbi hisztirohamomért.

-   Á, volt már rosszabb is – karolt át.

-   Kösz-kösz – bólogattam elismervén, hogy most alulmaradtam.

-   Holnap meccs – említette meg.

-   Várod?

-   Persze. De azért van egészséges izgalom megint. Főleg, hogy ez már kieséses. Itt már nem hibázhatunk, nem lesz másik meccs, amin majd javíthatunk.

-   Jók lesztek, érzem – biztattam. – Lehet, hogy Reus és Schü fog kezdeni, ugye?

-   Igen. Ez jó ötlet amúgy, mert a csapatból sokan úgy vágnak neki, hogy a görögökön simán átjutunk. Nem szabad lebecsülni őket. Ők viszont nem foglalkoznak azzal, hogy kik ellen játszunk. Ők csak meg akarják mutatni, hogy jól játszanak, hogy nem hiába vannak itt. Bizonyítani akarnak majd, és ha játszanak fognak is.

-   Miről témázgattok? – jött be Lukas.

-   Holnapi meccsről.

-   Jó lesz. Főleg, ha Jogi tényleg kezdőként játszatja Andrét és Marcot – értett velünk egyet. – Bár akkor én nem leszek kezdő. De talán rám is fér egy kis pihenés.

-   Többiek mit művelnek odakinn? – kérdezte Basti, amikor hangos nevetést hallottunk.

-   Csak beszélgetnek, páran meg morognak magukban.

-   Mert? – kérdeztem.

-   Fogalmam sincs. De Reus pattog a legjobban. – Ezek szerint már beszélt vele Livia.

-   Fél perc, és jövök – álltam fel.

Úti célom a nappali volt, ahol általában mindenkit meg lehetett találni. Marco is ott üldögélt az egyik fotelban a telefonját nyomkodva.

-   Na, mi van? – ültem le a földre a fotel mellé.

-   Semmi – nézett rám egy pillanatra, aztán tovább játszott a telefonján. Mozdulatai idegesek voltak. – Remélem, kezdeni fogok holnap – mondta mérgesen, de úgy, hogy a többiek ne hallják. – Megmutatom neki, hogy mit veszített.

-   Sajnálom. – Tényleg sajnáltam. – De kár volt tévhitbe ringatnod magad. Ismered, szóval tudod, hogy neki ő a mindene.

-   Ha az lenne, akkor nem jött volna ide. Ő volt az, aki hamis reményeket keltett bennem.

-   Mindenkinek vannak gyengébb pillanatai, de te azt mondtad neki, hogy jöjjön ide beszélgetni. Tudtommal legalábbis így volt. – Vártam, hogy reagáljon rá. A szájhúzásos bólintás felért egy helyesléssel. – Azért jött ide. Kellett neki valaki, akivel megbeszélheti.

-   Azzal miért nem hozzád fordult?

-   Gőzöm sincs. Mostanában veled beszélt sokat, nem? Nem tudom. Nézd, hiba volt, hogy idejött, de az is, hogy idehívtad. Klassz srác vagy, biztos hamar találsz majd egy lányt – veregettem meg a karját, aztán felálltam mellőle.

Vissza akartam menni a szobába a Schweinski pároshoz, de Holgi félúton elkapott.

-   Nincs kedved játszani? – bökött a tévé felé, amin a FIFA legújabb verziója ment. – Bocsánatkérően ráztam meg a fejem. – Nem is beszéltünk még mióta itt vagyunk – duzzogott kisfiúsan, karba tett kézzel.

-   Oké, játszunk – ültem le. – De ne sírj, ha elverlek!

-   Ó, kicsi annak az esélye – vágott vissza miközben beállította a két csapatot, aztán játszani kezdtünk.

Én szereztem meg az első gólt, de a végén mégis ő nyert kettő-egyre.

-   Szerencséd volt – próbáltam menteni magam.

-   Neked volt, hogy csak ennyivel játszottam fölényben.

-   Tudod mit? Holnap edzés előtt, te meg én, tizenegyes párbaj – hívtam ki, mire jól nevetett. Hamar észrevette, hogy nem társulok hozzá, ezért abbahagyta.

-   Komolyan?

-   Te most kinevettél? – ráncoltam a homlokomat. – Halálosan komoly voltam.

Megbeszéltünk Jogival is, akitől az engedély mellé a kulcsokat is megkaptunk, így másnap húsz perccel a többiek előtt már a kapu előtt álltunk. Én a labda mögött, ő a kapuban. A labda pedig a lövésem után a hálóban. 1-0. De ő is belőtte, tétovázás nélkül. 1-1. A másodikat és a harmadikat is mindketten belőttük, azonban a negyediket én elhibáztam, míg ő azt is bevarrta. Az állás így négy-három volt.

-   Nagy a tét – hecceltem. – Ha berúgod, nyersz. Óriási ciki lenne, ha egy lánytól kapnál ki?

A piszkálódás megtette a hatását, mellérúgta. Újabb kör következett, amelynek a végén ugyanúgy álltunk, mint az elsőnek, azzal a különbséggel, hogy most nekem volt előnyöm, nekem kellett berúgni ahhoz, hogy megnyerjem. Az is lényeges különbség volt, hogy én be is lőttem. Nyertem.

-   Gratulálok – rázta meg vigyorogva a kezem.

A többiek, akik időközben megérkeztek, látták az utolsó két büntetőt, és kíváncsian érdeklődtek, hogy végül mi lett az eredmény.

Az edzésen az esti meccsre tekintettel nem hajtotta ki Jogi a srácokból a lelküket. Így történt, hogy Lukas is lazábbra vette a figurát, és a csapattársai gatyáját húzkodta le. Ennek az volt a következménye, hogy menekülés közben ő futotta a legtöbbet abban a 98 percben.

Estére véglegessé volt, hogy Thomas és a Lukas helyett Marco és Schü fog kezdeni. Illetve Miro lett a csatár is. Amit ezen az estén nyújtott a csapat az messze túlszárnyalta az összes eddigi meccsüket, sőt talán az összes válogatott teljesítményét. Egy nagyon támadó szellemű csapatot láthattunk, és viszonylag jól is zártak vissza, bár ennek ellenére a görögök kétszer is betaláltak Manu kapujába, amiből az egyik tizenegyes volt. Azonban a két kapott gól miatt nem kellett sírnunk, hiszen mi lőttünk négyet is. Phil kezdte meg a gólgyártást, és őt követte szépen sorban Sami, Miro és Marco. Elődöntőbe jutásunkat úgy ünnepeltük, mint még egyik győzelmet sem. Lehet, hogy az alkohol tartalmú üdítőkből is kicsit sokat szolgáltattak a csapat számára, ami néhány játékoson meg is látszott, de nem nagyon bántuk, mert így volt min nevetni az éjszaka hátralévő részében. A görög meccs után hatalmas önbizalommal vártuk az elődöntőt, amit, mint két nappal később kiderült, Olaszország ellen fogunk játszani.