A focin keresztül - Első napok

Sziasztok!
Sajnos tegnap megtörtént, amit nem szerettünk volna: Németország kiesett, és nem döntős. De ettől még mi vagyunk a legjobbak, és legközelebb meg fogjuk mutatni az egész világnak!! Remélem, nem szomorkodtok, ha mégis itt a rész vígaszként:) Jó olvasást! Nix

-   Nem, nem, nem – fordult velem szembe Toni. Egyszer régebben ráugrottam a hátára, azóta rituálészerűen minden repülőút előtt megteszem. Most szemfüles volt.
-   Ünneprontó vagy – vágtam szomorú fejet.
A világbajnokságon kiváló teljesítményt nyújtó válogatottak az Európa bajnokságra is behívót kaptak, de új, fiatal játékosok is érkeztek. Néhányukkal összefutottam már régebben egy-egy meccs előtt, de igazán egyiket sem ismertem, inkább csak névről. Ettől kicsit furcsán éreztem magam, ugyanazzal a huszonhárom játékossal szerettem volna lenni, mint 2010-ben.
-   Milyenek? – kérdeztem Bastitól a repülőúton.
-   Tehetségesek – kaptam a tömör választ.
-   Nahát! Azt hittem falábúak, és csak udvari bolondnak hívta be őket Jogi. – Megjegyzésemet valószínűleg a mellettünk ülő André Schürrle is meghallotta, mivel jóízűen felnevetett.
-   Pedig ez a helyzet – kapcsolódott be a beszélgetésbe. – A legtöbben közülünk nagy udvari bolondok – bólogatott nevetve.
-   Volt szerencsém megtapasztalni – hajoltam át Bastianon. – Nikki Bleiblich.
A nap folyamán a bemutatkozás műveletét jó párszor végrehajtottam, és megpróbáltam mindenkivel beszélgetni legalább egy kicsit. Nem azért, hogy udvarias legyek, mert nem igazán szokott izgatni, hogy az emberekre milyen benyomást teszek, hanem mert hajtott a kíváncsiság, hogy milyen emberekkel leszek összezárva majd egy hónapig. Szerencsére a társaság épp olyan jó volt, mint a VB-n, mindenkivel szót értettem. Kezdetben azonban kivételt képeztek a Borussia Dortmund játékosai, de hamar beláttam, hogy ez most nem arról szól, ki, hol játszik klubszinten. Itt mindenki Németországért játszik, együttes erővel, és nem számít, hogy a hetedosztályból, a Dortmundból vagy a világ másik végéről jött. A régiekkel hamar megtaláltuk a megszokott, jó hangulatú beszélgetést, és hamar átrágtuk, hogy mi történt a legutóbbi találkozásunk óta.
Minden ugyanúgy zajlott, mint régen. Jogi kitette a faliújságra a menetrendet, hánykor van kaja, edzés, szabadidő. A meccsekkel kapcsolatban annyi engedményt kaptak, hogy a 20:45-ös kezdésű mérkőzéseket nem volt kötelező megnézni, viszont tíz embernek kötelező volt ott lenni. A kihívás ebben az volt, hogy a srácok megegyezzenek, melyik nap, ki marad fenn tovább. Alvásról jut eszembe: szobabeosztás. Nos, az biztos volt, hogy Lukas, Basti és én idén is egy szobán fogunk osztozni. A Lars Bender, Mats Hummels, Benedikt Höwedes hármas pedig még az edzőtáborok alatt megbeszélte a szobaügyet. A többiek viszonylag hamar összeálltak: Ilkay Gündogan, Sami Khedira, Mesut Özil; Marco Reus, André Schürrle, Thomas Müller; Manuel Neuer, Tim Wiese, Ron-Robert Zieler; Marcel Schmelzer, Philipp Lahm, Per Mertesacker; Mario Gomez, Miroslav Klose, Jerome Boateng; Toni Kroos, Holger Badstuber, Mario Götze.
Miután lepakoltunk, elindultunk felderíteni a terepet. Elsőként Toni vágott neki, és rögtön a biliárd terem felé vette az irányt. Hamarosan mindenfelé egyenruhában mászkáló német játékosok vették uralom alá a szállás területét. Arra rögtön rájöttünk, hogy unatkozni nem fogunk, ugyanis pingpongasztaltól elkezdve tekepályáig minden volt. Illetve a hely szépsége is szembetűnő volt. Az épület mellett volt egy tó, és kert vette körbe. Nagyon barátságos hatása volt. Miután mindenki visszaért a hallba, beültünk a csapat lila buszába és elindultunk a pálya felé, ahol nyílt edzésen vettek részt. A kerítésen kívül nem kevés rajongó gyűlt össze, és minden mozdulatot figyelemmel követtek. A pályára velünk jött Lotte is. Ja, igen. Azt nem mondtam még, hogy ő hogy került ide. Mint az tudjátok ő sportriporter. 2011-ben egy cikkére felfigyelt a DFB egyik nagyfejese, és ajánlott neki egy álláslehetőséget. Ma már minden interjú, videó, ami az oldalra kerül az ő kezei közül kerültek ki. Az Európa bajnokságra is elküldték, hogy a fiúk minden napjáról a stáb segítségével videó naplót készítsen. Az edzésen egy adomány is átadásra került, a végén pedig a srácok labdákat rúgtak ki a közönségbe, majd néhány autógrammot is kiosztottak. Átöltözés után megint buszba ültünk, visszamentünk a szállásra és együtt ültünk le egy kicsit beszélgetni. Én hamar kerestem egy kibúvót, mert Jogival szerettem volna beszélni. Szerencsém volt, mert éppen a folyosón találtam.
-   Joachim – szólítottam meg, mire mosolyogva fordult felém.
-   Jól érzed magad?
-   Igen, nagyon jól, köszönöm. Csak eszembe jutott valami.
-   Ki vele – noszogatott kedvesen. Nem igazán tudtam, hogy kérjem meg rá.
-   Emlékszel, mikor a VB-n, azt kérted tőlem, hogy figyeljek a srácok lelki világára? – Mikor bólintott folytattam. – Tudom, hogy most nem kértél rá, de… szóval… Lotte, a riporterünk Benni barátnője. Ha úgy is a legtöbb idejét velünk kell töltenie az interjúk, felvételek miatt, akkor nem szállhatna meg velünk együtt? Mert Benni elejtett egy megjegyzést – próbáltam magyarázkodni, mert végül is, én itt nem vagyok senki, hogy megmondja, hogy rendezzék a dolgokat.
-   Milyen megjegyzést?
-   Nem nekem, csak hallottam, hogy beszélgettek róla. Annyit hallottam, hogy én itt vagyok, és ha Lotte velük dolgozik, akkor miért nem szállhat meg ő is itt.
-   Ha neki is megengedem, akkor lassan mindenki azzal fog az ajtóm előtt toporogni, hogy az ő barátnője, felesége is lakhasson velünk. – Hangjából kiérződött a tanácstalanság. – Megbeszélem a többiekkel. Számítok az ilyenekben rád – mondta végül, mert valószínűleg érezte, hogy elég kényelmetlenül érint. – Ami 2010-ben érvényes volt, az most is az.
-   Köszönöm – mosolyogtam megkönnyebbülten, hogy nem haragudott meg, amiért beleszóltam a dolgaiba.
Este, mikor a szobáinkba mentünk, a két fiú megint átrendezte a szobát a régi szép idők emlékére, én pedig a lehető leggyorsabban kipakoltam a cuccainkat a szekrénybe.
-   Lukas, ha lehet, most ne boruljon egyikünkre se a szekrényed tartalma – figyelmeztette viccesen Bastian, minek hatására egy baráti bunyó alakult ki.
-   Ha már itt tartunk. Ugye idén nem akarsz megverni senkit sem? – nézett rám Lukas, mikor Bastival végre leszálltak egymásról.
-   De. Téged, ha még egyszer felhozod ezt a témát – fenyegettem.
-   Nem elég, ha én verem el – nevetett Basti. – Mindenkitől ki akar kapni.
-   Javaslom, hogy aludjunk. Elég volt belőletek mára – nyomta le őket az ágyra, aztán közéjük másztam.
-   Édes hármas – sóhajtott fel boldogan Lukas, aztán nevetve aludtunk el.
A második napon nem történt semmi érdemleges, azon kívül, hogy ezen a napon nem busszal, hanem biciklivel közlekedtünk. A következő napon sok-sok interjúkészítés volt, ami kezdetben elég nehezen ment a fiúk jókedve miatt. De hát az legyen a legnagyobb probléma, hogy boldogok. Lotte ártatlan kérdéseit szánt szándékkal félreértelmezték és nagyon jókat nevettek magukon.
-   Oké, elegem van – emelte meg picit a hangját Lotte. – Úgy érzem magam, mintha egy kisebb ovis csoportba kerültem volna. Öt perc komolyságot kérek, utána nevetgélhettek tovább.
Kezdetben jól be is vált, hogy rájuk szólt, de nem sokkal később újrakezdődtek a poénos megjegyzések, így taktikát váltott, és magát az interjút is viccesre csinálta. Így legalább, aki megnézte, érezte, hogy a csapaton belül nagy a harmónia, és a jókedv.
Nyolcadikán közösen néztük meg a nyitómeccset. Addigra már mindenkiről kialakult a végleges véleményem, bár a későbbiekben ez még meginoghat. Jól kijöttem velük is, aminek nagyon örültem. Mekkora pech lett volna, ha veszekedéssel elrontottam volna a hangulatot. Az újak közül hárman kiemelkedően szimpatikussá váltak. Név szerint: André Schürrle, Mario Götze és Marco Reus. Ő kicsit Marinra emlékeztetett, ezzel eszembe juttatva Livia barátnőmet. Rá először az edzéseken figyeltem fel, mivel olyan határozottan játszott, olyan magabiztosan, hogy csodáltam érte. Talán ez volt az oka annak, hogy ilyen jó játékos volt. A meccs után megosztottuk egymással a véleményünket.
-   Ha az összes meccs ilyen lesz, akkor nagyon jó lesz ez az EB – húzta el a száját Jerome. – Nem szeretem, mikor kiállítások vannak.
-   Mert általában az téged fenyeget a legjobban? – ugratta Holgi.
-   Ez nem volt vicces – jegyezte meg Jer. – Tudjátok mit? Fogadjunk! Fogadjunk, hogy ezen az EB-n egyszer sem fogok kezezni.
-   Na, fogadjunk – hajolt hozzá majdnem a fél válogatott, hogy kezet fogjanak.
-   Mi a tét? – kérdeztem meg, mert ez nem volt teljesen lényegtelen.
-   Nem tudom – rántotta meg a vállát az egyedüli, aki arra fogadott, hogy nem fogja kézzel megérinteni a labdát. – Majd, ha szükség van rá, kitaláljuk.
Az első meccs napját edzéssel indítottuk, a fiúk be voltak zsongva, játszani akartak és nyerni. Ezt szerettem bennük a legjobban. Teljesen mindegy, mi az állás, ők mennek előre, támadnak, és egy percre sem szeretnének megállni. Sosem adják fel, bár ez nem mindig elég. Ezúttal viszont elég volt a portugálok ellen. Nem túl pörgős meccs volt ugyan, de megnyertük Mario Gomez találatával egy nullra. Nagy ünneplés közepette beleszaladtam Cristianoba, és nem hagyhattam megjegyzés nélkül.
-   Milyen volt a félidő? – vigyorogtam rá. – Reméltem, hogy elég lesz a tizenöt perc a hajad belövésére.
-   Nagyon vicces. – Nos, igen, ez a bunkó és sértődött Ronaldo volt. – Beletúrtam, ennyi az egész.
-   Persze-persze.
-   Gratulálok a srácaidnak – vágta oda, aztán távozott.
-   Köszi, átadom – kiabáltam még utána nevetve.
Nem voltam kárörvendő, nem akartam én piszkálni, csak nem tudtam megállni, hogy ne jegyezzem meg neki. A hazafelé úton a buszban fergeteges hangulat uralkodott. A rádióból hangosan szólt a zene, és mindenfelől nevetés hangzott. Jó volt végre ezt érezni. A hangulat kitartott a következő napra is. Mindenki jó kedvűen ébredt, ugratták egymást, és egyszer én is áldozatul estem.
-   Nem baj, ha van benne mazsola? – A kérdést akkor szegezte nekem a mellettem álldogáló Marco Reus, mikor az utolsó pulton lévő túrósbatyut a tányéromra tettem.
-   Fúj! Jó, hogy szólsz – mosolyogtam rá, és visszatettem.
Utáltam a mazsolát, és ezt egyik nap sem felejtettem el elmondani. Valószínűleg ő is hallotta már tőlem, ezért szólt. Ő egyébként hamar a szívembe lopta magát. Imádtam nézni, ahogy játszik, de ezt már mintha említettem volna. Marco az általam visszatett péksütit a tányérjára tette, és még mielőtt az asztalhoz ült volna, beleharapott. Szinte ezzel a mozdulattal egyszerre kiálltott fel a kis Mario.
-   Nem is mazsolás, te állat – nevetett.
-   Jó, na, hát kellett, és ez volt az utolsó – tette le vigyorogva a tányért, aztán odajött hozzám és átölelt. – Nem haragszol, remélem.
-   Nagy fenegyerek vagy te, Reus – jegyeztem meg, aztán én is beszálltam a nevetők soraiba.
A reggeli kellős közepén egyszer csak Jogi jelent meg, oldalán Lottéval.
-   Egyetek nyugodtan, csak fél füllel figyeljetek kicsit rám! – kérte a mester. – Van itt közöttünk egy jótündér, és mivel csak egy lány van, ezért nem nehéz kitalálni, hogy ki az. De nem ez a lényeg. Hanem az, hogy lesz egy plusz lakója a szállásunknak, Lotte személyében.
Hát megengedte! Mióta felhoztam neki a témát, nem beszéltünk róla, én pedig nem akartam lábatlankodni azzal, hogy sürgetem vagy kérdezgetem ezzel kapcsolatban. Így hát engem is meglepetésként ért a végső döntés.
-   Ez az! – kiáltott fel Benni, és Lottéhoz szaladt. Aranyosak voltak, jó volt így látni őket. Erről pedig eszembe jutott, hogy milyen jó lenne, ha kapott volna Marko is behívót a válogatottba. Most akkor Lotte, én és Livia egy hónapot ökörködhetnénk együtt.
-   Köszönjük – jöttek oda hozzám. Jutalmam egy-egy puszi volt, és példájukat Basti is követte.
-   Tudsz róla, hogy te vagy a legkedvesebb ember a világon? – kérdezte a puszi után.
-   Kötve hiszem – ellenkeztem.
-   De számomra igen. Meg a legjobb is – simított végig az arcomon.
-   Jaj, ne csináld már – mosolyogtam kínosan, mivel a többiek, akikkel az asztalon osztoztunk, minket bámultak.
-   Olyan jó titeket nézni – sóhajtott fel Lars. – Kapcsolatban ti vagytok a példaképeim – mondta teljesen komolyan.
-   Nyugtass meg, hogy csak viccelsz – nevettem ki. Jól esett, mert ezek szerint tényleg látszik, hogy szeretjük egymást, de ez már túlzás.
-   Tényleg így gondolom – vágta rá.
-   Álompár – szúrta közbe Toni. – Különben ez tényleg jellemez titeket.
-   Jó-jó, elhisszük, csak ne akasztgassatok ránk ilyen közhelyes jelzőket. – Basti reagálta le előbb, de én is ezt akartam mondani.
Az alaposan elhúzódott reggeli után újra biciklire pattantunk, és az edzés helyszínére mentünk. A kétkerekű jármű használata népszerűvé vált, így minden nap azzal jártunk ki. Több okból kifolyólag is jó volt, egyrészt bemelegítésnek is jó volt, másrészt a friss levegőn mindenki kellőképpen felébredt. Ma főleg váltófeladatok voltak, fokozó futással, és éles fordulásokkal fűszerezve. Az ütemváltást is gyakorolták, mert a következő ellenfél Hollandia lesz, ott pedig nem árt majd, ha a megfelelő időben, kellően használják. Két feladat között angol beszéd ütötte meg a fülem, és mikor odanéztem rájöttem, miért olyan ismerős a hang. Bastian és a nagyobbik, immáron a Super becenévvel is felvértezett Mario hülyült. Nem hallottam még Bastit angolul beszélni, ezért furcsa, de valahogy kellemesebb volt a hangja. Persze, nekem aztán bárhogy beszélhetett, de angolul lágyabb volt, és jobban kinyitotta a száját, mint általában. Este ezt meg is említettem neki.
-   Tudod, hogy szeretem, ha angolul beszélsz? – mosolyogtam rá, félig alóla, ugyanis az ágyon fetrengtünk, kihasználva, hogy Lukas még fürdött.
-   Really? – mosolygott, és az este további részében angolul kommunikált.
-   Mi folyik itt? – lépett be Lukas meglepve.
-   Say it in english! – szóltunk rá, szinte egyszerre. Ez a mondat általában az angoltanárok kedvence. Az első mondat, amit a diák megtanul, még akkor is, ha nem érti.
Tehát az este jó hangulatban telt el, akárcsak az eddig együtt töltött napok. Reméltük, hogy a döntőig jutunk, és addig ugyanilyen békés, és kellemes lesz a hangulat a csapatban. Ennek fejében vártuk a következő meccset is.