A focin keresztül - Majd legközelebb

Sziasztok! Újra itt:) Vissztérünk régi, jó módszerünkhöz. Négy, azaz 4 komment után kaptok új részt! Ehhez pedig annyit fűznék hozzá, hogy mindig van legalább egy ember, aki meghallgat! Én ma Kingának köszönöm, hogy kipanaszkodhattam magam:) Jó ovasást!

Bastian telefonja rezegni kezdett az öltöző padján. Az elbukott elődöntő után semmi kedve nem volt megnézni, ezért szótlanul felém csúsztatta, hogy nézzem meg én. Kezdtem hozzászokni a vereség utáni hangulathoz. Ma sem volt jobb az öltözőben lenni, mint a kupa vagy BL döntő után. A különbség csupán annyi volt, hogy dortmundi és müncheni játékos együtt szomorkodott. Kezembe vettem a telefont, majd megnyitottam az üzenetet, amelyben ez állt: „Ne szomorkodj tesó, ez vár itthon” Az üzenet mellett egy kép volt, ami egy medencéről készült. A mi kertünkben volt, ebből arra következtettem, hogy ez volt az, amiről beszélt, mikor beköltözött. Bolond ez a srác, de tényleg jó ötletei vannak. Ezekben a meleg időkben az ember csak valami hűsítésre vágyik. Megmutattam Bastinak, de érdemben nem reagált rá. Joachim kinn adott interjút, melyből egy részlet megcsapta a fülem, mikor befelé jöttem. Pontosan jellemezte a benn uralkodó állapotot: „Mindenki szomorú, senki nem szól egy szót se, és többen is sírnak.” Talán Mesut volt a legrosszabbul. Berúgta az utolsó percekben kapott büntetőt, így az eredmény kettő-egy volt, ami reményt keltett a csapatban, azonban a hátralévő idő már nem volt elég egy újabb gólhoz, ami a hosszabbítást jelentette volna. Ebben a csapatban sokkal több van, minthogy két Balotelli találattal kikapjanak az olaszoktól, de ez megint egy tipikus olyan meccs volt, amin semmi sem sikerült. Támadtak, és csinálták, amit kellett, de a két első félidőben bekapott gól után rendesen összezavarodott a csapat. Minden hiába volt. A vereség után egy ország állt csendben, sírva, de tudva, hogy igenis Németország a legjobb, és a remény még azután sem halt meg, hogy a Nationalelf búcsúzott az Európa-bajnokságból.  A hitük nem rendült meg bennük, és állítom, hogy soha nem is fog. Mert ez a válogatott jobb, mint a többi, még ha az eddigi eredmények nem is őket igazolják. De kismillió lehetőségük lesz még megmutatni, bebizonyítani, hogy a német foci a legjobb a világon.
Másnap indultunk haza. Reggel a repülőtéren a szokásos ellenőrzések után felszálltunk a gépre, és hazarepültünk. Az úton most nem voltak hangos nevetések, ugratások, de még sima beszélgetések sem, ezért hamar elnyomott az álom. Bár nem volt hosszú az út, örültem, hogy az alvással kicsit szabadulhatok a közegből. Szerettem volna valahogy segíteni rajtuk. Átvettem volna mind a huszonhárom játékos fájdalmát, csak ők ne legyenek szomorúak. Tőlem ez kicsit meglepő volt, ugyanis világéletemben inkább magamat helyeztem előtérbe, de változik az ember, és ha jó irányba, akkor az sosem baj.
Otthon, a repülőtéren szurkolók ezrei álltak táblákkal, plakátokkal, melyeken bíztató üzenetek voltak. Örültem, hogy a fiúk elolvastak legalább párat. Ragaszkodtam hozzá, hogy én vezessek haza, Basti pedig elég kedvetlen volt még ahhoz, hogy ellenkezzen. Ő egyike volt azoknak, akik bár szomorúak voltak, inkább a többiekbe próbáltak lelket önteni. Reméltem, ha kikerülünk a társaságból, visszajön a kedve egy kicsit. Egyelőre ez az autóúton még nem történt meg. Tobi az ajtóba várt bennünket. Egy-egy ölelést kaptuk tőle, aztán elvette a bőröndjeimet és bevitte helyettem. Idegesítő volt a következő pár órában beálló csend. Tobi és én is tudtuk, hogy Bastit most békén kell hagyni, de magára hagyni sem akartuk. Így hát csendben ültünk egy szobában, amikor is Bastit is zavarni kezdhette az egész.
-   Megnézem a medencét – állt fel.
-   Veled megyek – pattantam fel én is.
-   Nem. Egyedül megyek – jelentette ki és már el is tűnt az ajtó mögött.
Hangosan sóhajtva zuhantam vissza a kanapéra, és a párnába nyomtam a fejem.
- Nem fog sokáig tartani – mondtam Tobinak, de igazából magamat próbáltam győzködni.
-   Nem fog – erősített meg Tobi.
-   Oké. Azt mondta egyedül megy, de nem érdekel – álltam fel. – Én utána megyek.
-   Nem tudom, hogy ez jó ötlet-e – ellenkezett.
-   Akkor mindjárt megtudjuk.
Kimentem a kertbe a medencéhez. Élőben jobban nézett ki, mint a képen. A tűző nap ma is elviselhetetlen volt, még az árnyékban is, ahol Basti ült.
-   Mondtam, hogy – kezdte volna.
-   Nem vagyok süket – morogtam, aztán leültem mellé. – Nem lenne jobb, ha beszélnél róla? Tudom, hogy magadban szereted feldolgozni, de… - A szavamba vágott.
-   Elvesztettük a kupát. A Dortmund már nem is tudom, hányadszor győzött le minket egymás után. Egyszerűen nem értem, szerintem egy darab játékossal sem jobbak nálunk, mégis ők nyerik meg a meccset, mellesleg fölényben. Meg ugye a bajnokság is úszott, mert kikaptunk tőlük. De ha mindez nem lenne elég, bejutunk a BL döntőjébe, hazai pályán, úgy, hogy jobbak vagyunk a chelseanél. 120 percen keresztül játszunk úgy ellenük, hogy igazából semmi közük a játékhoz, mi voltunk fölényben, csak mi fociztunk, és tizenegyesekkel kikapunk. Ezen is túltettük magunkat, mert tudtuk, hogy jön az EB, és muszáj mindenkinek rendbe jönnie. Ez volt idén az utolsó reményünk, hogy valamit megnyerjünk. De ezt is elbuktuk. Mint mindig mindent. – Nagyon mérges volt, végig dühből beszélt, éreztem rajta. – Minden évben azt mondjuk, hogy majd legközelebb. Szinte már szállóigévé vált. De meddig fogjuk még mondani?
-   Jövőre megcsináljátok. Visszavágtok mindenért a Dortmundnak és a világnak is. Mellesleg azt néztem, hogy a Dortmund ellen lesz az első tétmérkőzésetek, ugye a szuperkupa. Ott fogjátok kezdeni.
-   Nagyszerű. Már rögtön az első meccs ellenük van – morgott.
-   Tényleg az – bíztattam. – Megnyeritek, és ez elég ösztönző lesz ahhoz, hogy végigcsináljátok az egész évet jól.
-   De ahhoz nyerni kell.
-   A nyeréshez pedig hinni. Úgyhogy hidd el, mert anélkül nem fog menni.
Erre már nem válaszolt. Nézte, ahogy a víz tetején megtörik a napfény, és az aljára fényes csíkokat varázsol.
-   Na. Ölelés? – kérdeztem karjaimat kitárva, azonnal hozzám bújt.
-   Köszönöm, hogy vagy nekem – suttogta a hajamba.
-   Inkább én köszönhetném, de ne menjünk ebbe bele. Kipróbáljuk a medencét? – vetettem fel az ötletet.
Gyorsan felszaladtunk, hogy átvegyük a fürdőruhánkat, aztán a medencéig versenyeztünk. Vesztettem, mégis én kerültem először a vízbe, egy lökésnek köszönhetően.
-   Bastian – szóltam rá, miután kiköpködtem a vizet, de igazából örültem, hogy időlegesen elmúlt a rossz kedve.
-   Á, ez hideg – állapította meg, mikor lelépett az első lépcsőfokra.
-   Nekem mondod? – fröcsköltem le, majd Tobi is segített, aki egy szép bombával landolt mellettem.
Basti száját válogatott káromkodások hagyták el, miközben elmerült a vízben, mi pedig abbahagytuk a fröcskölést. Szerencsére Basti nem került vissza abba az állapotba, mint amibe délelőtt volt, de azt azért még másnap sem mondhattam, hogy túltette magát rajta. Beszélt pár csapattársával, a legtöbben már jobban vannak, aminek szintén örültem. A következő hetet nyaralással töltöttük. Ahogy a torna előtt, most is Olaszországba mentünk, hiszen nagyon jól éreztük a múltkor ott magunkat. A különbség annyi volt, hogy Tobit is magunkkal vittük. A nyaralás alatt úgy éreztem Basti kezd teljesen rendbe jönni, és mire hazaértünk, már nem voltak rossz percei, amiben vagy velem vagy Tobival kötekedett. Miután hazajöttünk rájöttem, hogy hiányoznak a csapattársaim, ezért másnap bementem az edzésre, megnézni őket.
- Szia – köszöntöttek.
-   Remélem, nem zavarok – néztem Karin irányába, aki megrázta a fejét.
Amíg a lányok edzettek, addig én Thomas mellé ültem le, és hallgattam a csodálatos, új vicceit. Sosem hittem volna, hogy egyszer ezek hiányozni fognak majd, most mégis rá kellett jönnöm, hogy de. Thomasról azonban eszembe jutott Marko, róla Livia, róla pedig a másik Marco. Utóbbi akármennyire is kemény legény volt, akáhogy titkolta, hogy őt bizony nem érdekli már Livia, én azért láttam rajta, hogy de. Nem csak az én véleményem volt ez, hanem Liviáé is, ezért döntöttünk úgy, hogy keresünk neki valakit. Mikor ezt megbeszéltük, még nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz dolgom lesz, ugyanis Liviának senki nem volt megfelelő, mindenkiben talált valami hibát, és hiába bizonygattam, hogy senki sem tökéletes, ő hajthatatlan volt. Hazafelé fel is hívtam.
-   Találtál már olyat, aki még neked is megfelel?
-   Nem.
-   Nem akarlak megbántani, de szerintem nincs olyan csaj, akivel összehoznád. Megmondom neked, hogy miért. Tetszik, és nem bírnád elviselni, ha mással látnád.
-   Ez nem igaz. Én Marint választottam, nem hiába van a gyűrű az ujjamon. Csak szeretném, ha boldog lenne, ha olyan lány lenne mellette, aki tényleg jó neki.
-   Jó, rendben – dünnyögtem. – Szólj, ha van valaki. Én is fogok.
-   Várj. Lehet, hogy mégis van. Carolin Böhs a neve.
-   Ki ő?
-   A nagybátyám lányának a férjének a húga.
-   Tessék?
-   Mindegy, távoli családtag. Most jutott az eszembe. Felhívom, beszélek vele, megmutatom neki Marcot, aztán csörgök. De tudod, hogy Marco a te kezed alatt van, neked kell rábeszélned.
-   Megoldom.
Bontottuk a vonalat, én pedig hazahajtottam. Otthon Basti mosolyogva fogadott.
-   Na, mi az?
-   Csak gondolkoztam – kezdte.
-   Várj, ez tényleg vicces.
-   Haha. Szóval mikor szeretnél esküvőt?
-   Nekem mindegy. Csak szerintem ne szezon közbe legyen.
-   Én is erre gondoltam, szóval valamikor augusztus első hetében?
-   Rendben. Ö – húztam el a szám, aztán felnéztem rá. – A szervezéssel kapcsolatban mire gondoltál? Mert én nem vagyok ilyen nagy szervezgetős.
-   Ha szeretnéd, szerzünk rendezvényszervezőt – nyomott a homlokomra egy puszit.
Ám amíg nekem tetszett az ötlet, addig Kathrin, Lotte és Livia óriási meglepettséggel kiáltottak fel, és tiltották meg, mikor elújságoltam nekik.
- Majd mi megszervezzük.
-   Dehogyis. Livia, neked a sajátodat is meg kell, nem fogom az enyémet is a nyakadba varrni.
-   A miénk még nem most lesz.
-   Nincs vita.
-   Mi csináljuk, kész – fejezte be Lotte.
Esélyem se volt tovább ellenkezni, mellesleg örültem, hogy ilyen lelkesek. Bastival is megbeszéltük, és miután ő is rábólintott, már tervezgettek is.
-   De ne előtte. Legyen neki meglepetés – mondta Lotte, mire megbeszélték, hogy majd akkor, ha én nem leszek közöttük.
-   Remek, köszi lányok – jegyeztem meg. – Livia, mi van azzal a Carolinnal?
-   Azt mondta szívesen találkozna Marcoval, szóval beszélj vele, és akár jöhet is egy randi – mondta mosolyt erőltetve az arcára.
-   Kihangosítom, de meg ne mukkanjatok – szóltam rájuk, miközben tárcsáztam.
-   Szia – vette fel meglepetten.
-   Szia. Nem zavarlak? – Miután nemleges választ kaptam, folytattam. – Hogy vagy? Minden rendben?
-   Már egész jól… ami a focit illeti.
-   Ühüm. A másik problémád miatt szeretnék beszélni veled.
-   Nincs másik problémám – tagadta. – Mondtam már.
-   Szóval, megismertem egy lányt. Carolinnak hívják.
-   Hé, ácsi. Állj csak meg egy kicsit. Mondd, hogy félre értem a helyzetet. Most szerezni akarsz nekem egy csajt?
-   Úgy értelmezed, ahogy akarod. Küldök róla képet, miután letesszük. Csak látom, hogy nem vagy jól, és Livia is tudja. Nem akarja, hogy miatta…
-   Ő is benne van? – Teljesen kiakadt.
-   Marco!  Kérlek. Nem kell tenni, hogy te jól megvagy. Egyszerűen megismertem a lányt, és te jutottál róla eszembe – szépítettem a történetet, igazából még én is csak képről láttam. – Aranyos, kedves, biztos vagyok benne, hogy tetszeni fog.
-   Miért vagy te ebben annyira biztos?
-   Nem tudom. – Nem mondhatom neki, hogy azért mert Livia kereste. – De érzem. Vasárnap ráérsz?
-   Nem – válaszolta elnyújtva. Szinte láttam, hogy hitetlenkedve rázza a fejét. – Nem megyek randira. Nem vagyok rászorulva a sajnálatotokra.
-   Nem sajnálunk. Csak segítünk. Tudod mit? Kössünk alkut. Elmész egy randira Caroval, ha nem tetszik, nem kell többet találkoznod vele. Mi a probléma ezzel? Adj egy esélyt magadnak!
-   Úgysem hagysz békén, mi?
-   Hát nem – vágtam rá vigyorogva, Tudtam, hogy nyertem.
-   Elmegyek. Mikor, hol?
Megadtam neki a címet és az időpontot, aztán elbúcsúztunk egymástól. Ahogy ígértem elküldtem a képet a lányról, aztán belecsaptam Livia feltartott kezébe.
-   Indítványozom, hogy fürödjünk egyet – indultunk meg medence felé, aztán egyszerre ugrottunk bele a széléről.