A focin keresztül - Búcsú Lukastól

Szép napot mindenkinek! Ahogy ígértem, itt az új rész. Tartom a kommenthatárt: négyet szeretnék továbbra is. Tegnap tettem ki egy másik dolgot, ha még nem olvatátok, tessék leljebb görgetni, és jó olvasást ehhez és ahhoz is!:)

Tizenötödikén Basti Trentinoba utazott a Bayernnel, ott volt az első edzőtáboruk. Én most inkább otthon maradtam Tobival, bár néha ő is eltűnt, hiszen neki edzései voltak. Ilyenkor rendszerint az új kedvenc helyemen töltöttem az időt, a medencében.

-   Örülök, hogy tetszik – érkezett meg Tobi.

-   Igazából nem is tudom, hogy miért nem jutott eddig eszünkbe.

-   Figyelj csak! Nem azért mondom, hogy ugráltassalak, mert én itt csak vendég vagyok, de elég üres a hűtő.

-   Igen. Megszoktam, ha Basti nincs itthon, akkor nem kell megtömni. Ha lehűtötted magad, akár indulhatunk is – egyeztem bele egy vásárlásba.

Így jöttem rá, hogy Tobiasszal óriási buli vásárolni. A bevásárlókocsival száguldoztunk fel-alá, aminek következtében a többi vásárló alaposan megbámult minket. Mióta Basti megkérte a kezem, újra a napilapok egyik kedvenc témájává váltunk, ezért hát a másnapi újságból véletlenül se maradhatott ki, hogy „amíg a vőlegényem keményen edz Trentinoban, addig én a testvérét eláruló Tobiasszal töltöm az időm”. Később mikor Bastival beszéltem még mindig mérges voltam emiatt.

-   Mondtam már, hogy mennyire utálom ezt az újságot? – Bastian reakciója sem volt különb az enyémnél.

-   Párszor – nevettem. – Mindegy is. Hogy vagy?

-   Fáradtan. Hamar hozzászokik az ember a pihenéshez – válaszolta szenvedős hangos.

-   Főleg, ha Bastiannak hívják, nem?

-   Te csak ne beszélj. Mióta nem edzel mennyit is híztál?

-   Hé! Ez csúnya volt! Különben is, csak az jött vissza, ami lement, mikor újrakezdtem – védekeztem.

-   Nyugi van. Így amúgy is jobban tetszel.

-   Képzelem – morogtam, aztán szemügyre vettem magam az egész alakos tükörben.

-   Lapozz! Mit csinálsz most?

-   Azon kívül, hogy veled beszélek, most éppen semmit. De előtte kihajítottam az újságot, és átöltöztem, utána pedig megyek a vízbe.

-   Mázlista víz. Na, mennem kell. Ne csináljatok semmi rosszat az „Árulóval” – nevetett, majd köszönés után vonalat bontottunk.

Mire Tobi hazaért az edzésről délután, már túl voltam egy beszélgetésen anyuval, és a medencében is alaposan lehűtöttem magam.

-   Be kell mennem anyámhoz – nyavalyogtam neki.

-   Az miért ekkora baj? – nézett rám érdekesen.

-   Ha eljössz velem, a kocsiban elmesélem – használtam ki gyorsan az adódó lehetőséget.

-   Cseles. De átöltözök, aztán mehetünk – kacsintott, aztán eltűnt a szobában.

Az úton, ígéretemhez hűen elmeséltem a történetemet, amin nagyon meglepődött. Elképzelni sem tudta, milyen nem jóban lenni a szülőkkel. Ma inkább kihagytam a recepcióssal való beszélgetést, mert nem volt kedvem a faggatózásaihoz, így egyenesen a lift felé mentünk, és apáék irodájáig meg sem álltunk. Kopogás nélkül mentem be, ami természetesen egyikőjük ínyére sem volt, de nem éreztem úgy, hogy nekem külön időpontot kéne kérnem ahhoz, hogy a szüleimmel beszélhessek. A formális kérdések és válaszok után, megkértem, mondja meg, merre kell mennünk, aztán sietősen távoztunk.

-   Hű, mindig ilyen morcosak?

-   Szerintem csak velem – válaszoltam fintorogva.

Lenn azzal a lánnyal találtam szembe magam, aki a legutóbb is volt. Akkor Basti kísért el, és ha nem szólok közbe, szerintem előttem ajánlkozott volna fel neki. Tobival is eljátszotta, amit roppant idegesítőnek találtam.

-   Arra van a női ruha, erre pedig a férfi. Ha bármi segítség kell, én itt leszek. – Utóbbi mondat inkább csak Tobinak szólt, aki kapott az alkalmon és rövid flörtölésbe kezdett a nőnek nevezett lénnyel.

-   Tobias, ha kell ruha, válassz! – szóltam rá figyelmeztetően, bár jogom nem igazán volt hozzá, hogy megmondjam neki, mit csináljon. – Ha nem, akkor meg gyere segíteni nekem. Nem szeretnék egy ilyen csajt a családba – tettem még hozzá, hogy teljesen egyértelmű legyen.

Végül Tobi is rájött, hogy  nem több egy üresfejű libánál, aki csak a ruhamárkákat tudja felsorolni, ezért csatlakozott hozzám. Épp egy kék miniruhát emeltem fel.

-   Csini – nézett rá elismerően.

-   Aha, és szerinted hol a többi része? – néztem a ruhát undorodva.

-   Válság van, spórolni kell az anyaggal. – Épp, hogy befejezte a mondatot, csörögni kezdett a telefonom.

-   Bocsi – mondtam Tobinak, aztán felvettem.

Marco volt, ki is ment a fejemből a randevúja, de már nagyon kíváncsi voltam.

-   Aranyos volt a próbálkozásotok… és felesleges – lombozott le rögtön. – Nem tudom, miért gondoltátok, hogy be fog jönni, de most szólok, hogy nincs több kerítgetés.

-   Olyan hálátlan vagy. Mi nem tetszett?

-   Semmi – vágta rá. – Hülyeség volt egyáltalán elmenni.

-   Hát… akkor sajnálom.

-   Nem kell. Hú, szaladnom kell. Szia, kislány – tette is le. Milyen kislány? Idősebb vagyok nála.

Miután letettük morogtam egy keveset, aztán üzentem Livianak, hogy este egyeztetünk. Gyorsan összekaptam pár ruhát, írtam egy cetlit, hogy mit vittem el, felküldettem anyunak, aztán útban is voltam hazafelé. Este, ahogy ígértem, beszéltem barátnőmmel, és arra jutottunk, hogy Caro azért nem kell Marconak, mert mi szerveztük be neki. Ő ennél büszkébb.

-   Igen – értett egyet. – Új téma. A lányokkal felosztottuk, hogy kinek mi lesz a feladata az esküvő szervezésében. Az enyém a meghívó kiválasztása, megírása és elküldése lett, illetve a torta. Holnap után ráérsz? Átmennék, akkor már Basti is otthon lesz, ugye? – Helyeslő válaszom után, tovább hadart. – Akkor átmegyek, viszek pár mintát, kiválasztjátok, melyik legyen, meg írjátok össze a meghívottak neveit, címeit.

Másnap unaloműzésként rendet raktam az egész házban, és Lukason járt az agyam. Kedden végleg elköltözik. Az utóbbi időben csak ingázott ide-oda, én pedig egyre rosszabbul éreztem magam. Akárhányszor elment, olyan volt, mintha kilépett volna az életemből. Nagyon fog hiányozni.

Vásárnap boldogan ébredtem, hiszen Basti végre hazajön. Délelőtti unalmamban kitakarítottam az egész lakást, aztán először Livia érkezett mag, magával hozva Lottét és Kathrint is. Rögtön a lényegre tértek. Azt már tudtam, hogy mi Livia feladata, de a másik két lányé csak most derült ki. Lotte vállalta a ruhát és az embereket, mint például a vőfély, pap stb. Kathrin a helyszín kiválasztásán dolgozott, és annak feldíszítésén.

-   Majd’ elfelejtettem! – kiáltott fel Liv. – Sosem találod ki, mit csinál ma Carolin – mondta felháborodva. – Marcoval ebédel, ami elég érdekes, ha azt nézzük, hogy a srác hallani se akart róla.

-   Lányok, szerintem csak azt akarta elérni, hogy vegyétek ki a kezeiteket az ő dolgából – vetette fel Lotte.

-   De attól még nem kell hazudni – ráncolta a homlokát Livia. Nem tudtam eldönteni, mi fáj neki jobban. A füllentés vagy az újabb találka.

Bastit nem támadtuk le egyből, amikor hazaérkezett. Jobban mondta nem támadtuk le az esküvői cuccokkal, én viszont annál inkább. Hiányzott. Végül Basti kérdezte meg, hogy mi a helyzet, így leültünk megnézni a ajánlatokat. A tortával, illetve a helyszínnel nem volt gond, mind a ketten ugyanazt szerettük volna, de a meghívóból ő azt választotta, amelyik szerintem a legrondább volt. Sehogy nem tudtunk megegyezni a kettő között, így végül egy harmadikat választottunk. Ezután következett a díszlet színeinek kiválasztása. Mivel egyikünk sem volt egy tervezőzseni, ezért rábíztuk Kathre, csinálja olyanra, amilyenre csak akarja. Lotte feladatai maradtak már csak hátra, de ruhát azt el kell menni nézni, szóval az lehetetlen lett volna most, a másik dolgában pedig szabadkezet kapott. A meghívott személyek névsorát még nem írtuk össze Bastival, de megígértük, hogy még ezen a héten elkészítjük. Kathrin hamar lelépett, ment Manuelhez, hiszen ő sem látta már egy hete. Lotte is sietett, még volt valami dolga, amit el kellett intéznie. Livia még maradt. Neki mostanában több ideje volt, mert Marko már Angliában volt, ő viszont csak a jövő héten megy utána. Az ő feladatát addig le akarta tudni az esküvő szervezésével kapcsolatban, hogy ne onnan kelljen neki irányítgatnia. Miután a két lány elment, Liviával írtunk egy SMS-est Marconak, amiben csak egy szó állt: Hazug!:)

-   Tulajdonképpen ti mit csináltok? – kérdezte Basti, mikor hallotta, hogy Marcoról és Carolinról beszélünk.

-   Hát – mosolyogtam rá nagyon szépen, mire elnevette magát.

-   Mindig rosszban sántikálsz.

-   Ez nem igaz. A jó érdekében cselekszünk.

-  Szerdán átjön Holger és Toni. Ugye, nem gond? – lendült át az előbbi témánkon. Már megtanultuk, hogy felesleges leragadtunk egy-egy ilyen helyzetben, mert sosem fejeznénk be.

-   Dehogyis. Tudod, hogy mindkettőt bírom.

-   Főleg Tonit, tudom, emlékszem.

Továbbra sem értette, hogy miért látom Toniban őt, pedig már sokszor próbálta azóta megfejteni. Felálltam, és adtam neki egy puszit, mire nevetve kezdett el hátrálni.

-   Rendben, értem a célzást, már itt sem vagyok.

-   Ú, erre mondják, hogy szavak nélkül is megértik egymást? – kérdezte Livia nevetve.

-   Elképzelhető – válaszoltam elgondolkodva.

Kedden nem akartam felkelni. Nem akartam tudomásul venni, hogy Lukas elmegy. Nem akartam búcsúzni.

-   Meddig alszol még? – jött be Basti. Ő sem volt boldog, de jobban dolgozta fel a helyzetet, mint én.

-   Életem végéig – dünnyögtem a párnába.

Éreztem, hogy besüpped mellettem az ágy, aztán Basti simogatni kezdte a hátamat, aminek következtében még a sírhatnék is rámjött. Kénytelen voltam ellökni a kezét, ha nem akartam rögtön az egereket itatni. Kimásztam az ágyból, rendbetettem magam, és elhatároztam, hogy nem fogom Lukasnak megnehezíteni a költözést.

-   Nem fog magától elfogyni – utalt Basti az előttem lévő szendvicsre, amit már régóta néztem.

-   Megeheted – toltam felé. – Nem kell.

Ekkor szólalt meg a csengő, amitől úgy éreztem, hogy odakötöztek a székhez. Képtelen voltam felállni, csak néztem magam elé, mint egy bolond. Nekem ehhez nincs erőm, nem vagyok rá képes.

-   Hé – lépett mögém Lukas, és a vállamra tette a fejét.

-   Utálok búcsúzni – nyeltem egy nagyot, mintha ezzel lenyelhettem volna a könnyeimet is.

-   Ki mondta, hogy búcsúzunk? Szó sincs róla. Én is jövök még sokszor haza, te is jössz majd hozzánk. Miért kéne örökre búcsúzni? Tudod, feltalálták ezt a kütyüt is – bökött az asztalon lévő telefonomra. – Egész nap beszélhetünk, még a számla se érdekel. Rád elbeszélem az összes vagyonomat. – Erre végre halványan elmosolyodtam. – Na, gyere. Louisék is szeretnének elköszönni.

Az események innentől egybefolytak. Szinte nem is hallottam a hangokat, csak láttam, ahogy mozog a szájuk, elmosolyodnak, kezet ráznak, Moni két puszit ad Bastinak, és Lou felkéredzkedik hozzá. Tobival is végigcsinálták a procedúrát, és csak utána következtem én. Lukas egy nagy öleléssel indított, aztán úgy köszönt el, mint ahogy esténként szokott, amikor hazamegy.

-   Majd beszélünk. Szeretlek. – Rám mosolygott, mire erőnek erejével én is kipréseltem magamból egyet, majd felemeltem Lout.

-   Ne felejts el, jó? – néztem a kissrácra, akitől válaszként egy bólintást kaptam.

Moni két puszi után átvette tőlem Lout, majd beültek a kocsiba. Lukas még egy utolsó ölelésért lépett hozzám, aztán követte a családtagjait az autóba. Amíg láttuk őket, integettünk, de amint befordultak a sarkon, én vettem egy 180 fokos fordulatot és a szobánkig meg sem álltam. Ahogy becsukódott mögöttem az ajtó, zöldjelzést adtam a könnyeimnek, amit azok alaposan ki is használtak. Hallottam, ahogy lenn Tobi aggódva kérdezi Bastit, hogy ne jöjjenek-e utánam, de szerencsére a kérdezett nagyon jól tudta, hogy ilyenkor hagyni kell, had adjam ki magamból a feszültséget, ezért határozott nemmel válaszolt testvérének. Természetesen én is mindig ilyenkor jutok valakinek az eszébe, ám ezúttal nem derült ki, hogy ki keresett, mert nem vettem fel a telefont, azon az elven, hogy egyszer csak megunja. De a hívó nem gondolta úgy, hogy le kéne tennie, engem pedig idegesített a dallam, és ahelyett, hogy kinyomtam volna a falhoz vágtam. Ez volt az a pillanat, ami észhez térített, és tudatosította bennem, hogy már megint mit csinálok. Pár mély levegővétellel próbáltam előhozni a nyugodtságot, amit időközben elhagytam valahol.

-   Jól vagy? – jött fel Basti valószínűleg a zajra, de az ajtón túl maradt. Miután megnyugtattam, hogy nincs semmi vész, hallottam, ahogy léptei távolodnak.

Igyekeztem mielőbb összeszedni magam. Felszedtem a földről szegény telefonomat, ami hatalmas nagy mázlival túlélte az ütést, csak kikapcsolt. Mikor bekapcsolódott két üzenetet jelzett, előbb Marcoét nyitottam meg, aki arról érdeklődött, hogy haragszom-e rá, vagy miért nem veszem fel. Nem foglalkoztam vele, majd ha legközelebb hív, akkor felveszem. A másikat Lukas küldte, melyben arra kért, ne sírjak, és közölte még egyszer, hogy szeret. Szóval, hiába próbáltam előtte erős maradni, megint csak nem tudtam becsapni. Miután a sírás kellemetlen nyomai eltűntek az arcomról, lesétáltam. Basti már tudta, hogy mi ilyenkor a teendő, úgy kell tenni, mintha nem tudna róla, mit csináltam odafenn, Tobi azonban aggódva nézett rám, amitől végtelenül szánalmasnak éreztem magam.

-   Kinek van kedve kirakózni? – mentette a helyzetet a kezében egy dobozzal megjelenő Bastian. – Már ezer éve kaptam, arra gondoltam, hogy kirakhatnánk, bekereteztethetnénk és kitehetnénk a falra.

-   Mi van rajta? – néztem rá a dobozára, aminek következtében elvigyorodtam. A Bayern címere.

-   Sosem tesszük ki. 2000 darabos, és tele van egyforma részekkel – reagálta le Tobias.

-   Ide vele, majd én kirakom.

Azonban már a szélekkel gondba voltam, hiába segített a két fiú is. Nem a legegyszerűbb minta, ebben igaza volt Tobinak. Végül első nekifutásra, csak a szélét raktuk ki, de legalább az megvolt, így is bőven sok idő volt ez is. Aztán később valamelyikünk mindig leragadt a puzzle mellett, amikor arra jártunk. Aznap éjjel, azt álmodtam, hogy kirakózok. Reggel nevetne keltem fel, hogy ekkora baromságot álmodtam, majd a villanykörte felvillant a fejem felett, és eszembe jutott, hogy ma jön Toni és Holgi. Halkan kimásztam az ágyból, az alvó Bastinak adtam egy puszit az arcára, aztán hamarosan már a bevásárló központot róttam, hogy vegyek a mai menühöz alapanyagokat. A többiekkel nem egyeztettem, hogy mi lesz az ebéd, de volt egy olyan érzésem, hogy ez mindenkinek meg fog felelni. Első utam a henteshez vezetett, aki nagyon segítőkész volt, soron kívül akart kiszolgálni, de ragaszkodtam hozzá, hogy tartsuk be a sorrendet. Mennyivel jobban fog mutatni az újságban, hogy udvarias vagyok, mint, hogy bunkó módon előre tolakodtam a boltban! A bácsi jó étvágyat kívánt miután kiszolgált, majd a zöldséges részleg felé mentem.  Vettem krumplit és uborkát, aztán a savanyúságokat kutattam fel. A csemege uborkát és a savanyú káposztát mindenki szereti, ezért ezek mellett döntöttem. Úgy tartottam, hogy minden más van otthon, ami kell a sütögetéshez, úgyhogy hazaindultam. Ha mégis kellene valami, majd visszajövök, pontosabban visszaküldöm valamelyik Schweinsteigert. Otthon Tobit fogtam be, mert ő már felébredt.  Megpucoltattam vele a krumplit, amíg én grillpáccal besóztam a húsok felét, a másik részét pedig tejes, fokhagymás lébe áztattam.

-   Mi ez a sürgés-forgás? – jelent meg álmos képpel Bastian.

-   Jó, hogy jössz. Keresd elő, légy szíves, valahonnan a grillsütőt, és üzemeld be!

-   Nektek is jó reggelt! – távozott morogva, de aztán teljesítette a kérésemet.

-   Kész a krumpli – tette le elém a tálat Tobi.

-   Felkarikázod? – néztem rá szépen. – Aztán sózd is meg!

-   Igenis – tisztelgett, majd hozzálátott a feladatához.

Amíg ő ezzel foglalatoskodott, én csináltam cacikit, és ami már kész volt, kihordtam az udvarra.

-   Hoztam még segítséget – találkoztam szembe Bastival, amikor a konyhába mentem vissza. Két oldalán Toni és Holgi állt.

-   Foglaljatok csak helyet, vagy amit akartok – intettem a nappali felé. – Bastian, te gyere segíteni – szóltam utána, mikor le akart velük lépni.

-   Ah, vendég akarok lenni – sóhajtott lemondóan.

-   Úristen! – hallottuk a kiáltást nem sokkal később. – Ezt a kirakót nem akarom látni – jelent meg a hang tulajdonosa, aki Holger volt. – Nagy nehézségek árán kiraktam, erre az unokahúgom lerántotta a földre.

A történet hallatán mi diszkréten kinevettük, majd mindannyian kivonultunk, hogy megsüssük az ebédünket. A kerti partinkat, azonban délután a nagy esőfelhők tönkretették, így jobb megoldás híján a lakásba vonultunk, és odabent folytattuk a hülyülést. Toni nekiállt kirakózni, én pedig társultam hozzá. Ha nem mondtam volna még, imádom a kirakókat, jól leköti az embert, csak hosszútávon nincs hozzá türelmem. De jó társasággal, beszélgetés közben klassz buli. Nagy keresgélésünket a csengő szakította felébe. Jeleztem, hogy majd én nyitom, ennek fejében az ajtóhoz sétáltam, és kíváncsian nyitottam ki a tárgyat, ami meggátolt abban, hogy tudjam ki áll a másik oldalon.