A focin keresztül - Carolin

Sziasztok!  Új rész, új kinézettel. Először is köszönöm a fejlécet LÍVIÁNAK!:) Köszönöm a négy kommentelőnek a hosszászólást!! Itt a következő rész, ami véleményem szerint rossz, és erőltett, mivel mostanában valahogy nem megy nekem az írás, de azért igyekszem. A négy hozzászólást továbbra is várom, utána, amint tudom, hozom a következőt;) Jó olvasást!
A részt pedig Líviának ajánlom, mert az övét nekem "címezte",szóval:P Kölcsön kenyér visszajár:D<3

Érdekesen méregettem egy darabig, már éppen kezdett beugrani, hogy ő lehet a híres-neves Carolin, amikor megállíthatatlanul kitört belőle mondandója. Félig a nyakamba csimpaszkodva, félig egyhelyben ugrálva hadart és hadart.
-    Annyira elmondhatatlanul hálás vagyok. Nem hiszed el, hogy mennyire. Ennyire még nem voltam soha senkinek. Ha te nem vagy! Á nem, nem is fogom tudni soha meghálálni. Mivel? Mit szeretnél? De tényleg annyira aranyos vagy, te vagy a legjobb ember, akit ismerek. – Nem is ismer, de elmondani nem tudtam neki, mert levegővétel nélkül tovább beszélt. – Örülten boldoggá tettél. Tudom, hogy nagyon sokkal tartozom, de ígérem, hogy bármiben a szolgálatodban állok. Mondd, mit tegyek, és megteszem.
-    Maradj csendben! – kiabáltam túl, hátha így lesz hatása.
Basti, Tobi, Toni és Holgi, akik időközben megnézték, hogy ki ez az energiabomba, pukkadozva álltak az ajtóban. Carolin meglepődve nézett, és egy pillanatig belé is fagyott a szó, de hamar túllendült rajta, és újra kezdte.
-    Jaj, ne haragudj! Túl sokat beszélek, tudom. Nem akarlak ám untatni, csak én tényleg annyira hálás vagyok, hogy egyszerűen nem tudom elmondani. Nincs elég szó arra, hogy kifejezzem. Szóval, ezért a sok beszéd, de remélem nem haragszol érte. Tényleg annyira köszönöm…
-    Carolin! – jelent meg kiabálva Livia, aztán az ajtóban a térdére támaszkodva lihegni kezdett.
Kezdett az egész egy vígjáték csúcspontjára emlékeztetni, amikor a hangzavarban igazából senki se tudja, hogy most akkor mi lesz. Érdeklődve néztem Liviára, valamilyen magyarázatot várva, hogy mi is ez az egész. Miért hálálkodik egyáltalán nekem?
-    Ezer bocs, nem bírtam visszatartani. Összejöttek Marcoval, és mindenképpen úgy érezte, meg kell, köszönje. – Végre megkaptam a választ fel nem tett kérdésemre.
-    Nagyon kedves tőled, de igazán nem tartozol köszönettel – mondtam Carolinnak, miközben szinte rettegtem, hogy megint újrakezdi. Azt nem akartam fennhangon megkérdezni, hogy jöttek össze. Mindenesetre így elsőre tényleg Marcohoz való. Energiazsákhoz energiabomba való. – Mellesleg: szia, Nikki Bleiblich vagyok – nyújtottam a kezem.
-    Tudom – vigyorgott elégedetten, majd kis várakozás után ő is bemutatkozott. – Carolin Böhs.
-    Nos, Caro nem megyünk beljebb? – kérdezte Bastian.
-    De-de. Láttalak már játszani, te vagy a Bayernben a 31-es, ugye? Régen volt ilyen szőke hajad, nagyon bírtam. Most miért nem olyan? – választ nem várt. Minek az? – Ha gondolod…
Itt tűntek el a hallótávolságomból, mire Liviara néztem, bővebb információkért.
-    Őszintén? Mit láttál benne, és mit látott benne később Reus?
-    Hát…Marconak olyan ember kell, akit azért kedvére táncoltathat, nem rossz értelemben mondom, de például veled biztos, hogy képtelen lenne élni. Ezt sem rosszindulatból mondom. Csak túl karakteres vagy, tudod, mit akarsz, és nem hagynád magad. Illetve mellette nem lehet unatkozni, mindig kitalál valamit, kreatív, tényleg, csak sokat beszél, és engem speciel nagyon tud untatni. De mesélte, hogy Marconak sikerült elhallgattatnia.
-    Jó, részletektől kímélj meg – fintorogtam. – Hogy vagy?
-    Eljegyezve. Markoval azóta minden rendben, és tudom, hogy jól döntöttem – bizonygatta. Most először talán tényleg úgy éreztem, hogy így is gondolja.
-    Ha olyan lennék, mint Caro, most biztos megölelnélek és elmondanám, hogy ha máshogy döntöttél volna is melletted álltam volna. De csakis legalább háromszor egymás után, anélkül nem hiteles. De nem vagyok ilyen, és nem is szeretnéd, ha ilyen lennék – biztosítottam róla nevetve.
-    Szóba se álltam volna veled – mosolygott. – Én a helyedben megnézném, hogy Basti él-e még.
De párom hősiesen állta az ostromot, sőt igazából úgy látszott, mintha mulattatná is ez az egész.
-    Carolin, nem tudnál végre csendbe maradni? – szólt rá megint Livia, amikor beértünk. – Ne idegesítsd már őket is.
-    Miért kit idegesítek még? – nézett fel meglepetten, talán kicsit el is szomorodott.
-    Engem – motyogta Liv, mire újabb csend állt be. Ez azért nagy szám Caroval egy légtérben.
-    Kértek inni? Van még ennivaló is, ma kerti parti volt – mentettem a helyzetet.
-    Egy pohár vizet elfogadok – mondta végül Carolin normális, emberi tempóban. Fél siker.
Hiába mondtam, hogy ne vizet igyon már, ő ragaszkodott hozzá, amivel újabb jó pontot szerzett. Nem nagyravágyó, valószínűleg Marcot sem fogja lehúzni anyagilag. Kihívtam magammal, megérdeklődtem, mi volt a randin. Úgy láttam, hogy rosszul esett neki az előbbi kis incidens, ami igazából nem meglepő, mert mindenkinek sértő lett volna, ezért próbáltam beszélgetni vele. Fogalmam sincs, hogy mikor váltam én ilyen megértővé. Amíg kinn voltunk a konyhában lassan beszélt, és csak a lényeget mondta. Megy ez neki. Elmesélte mindkét randevút, hogy mindkétszer estig együtt voltak, hogy már az első percben közös hullámhosszon voltak. Aztán én következtem, miután betalált a kérdéssel, hogy én miért nem tudtam, hogy összejöttek? Nagyvonalakban felvázoltam a helyzetet, amin kicsit felhúzta az orrát, de mint eddig mindenen, ezen is gyorsan túltette magát.
Lassan visszamentünk a többiekhez, mert elég sokáig maradtunk már el. Közben pedig egy első benyomás is kialakult Carolinról. Nem gondoltam, hogy egy buta liba lenne, egyszerűen ilyen mozgalmas a természete. A konyhában töltött percek ezt a nézetet erősítette is bennem. Tényleg aranyos, hogy ennyire hálálkodni akar, azt leszámítva, hogy a nyakamba ugrik, ami ugye nem az én stílusom, de erről könnyen leszoktatható, elvégre Livián sem lóg. Örömmel töltött el, hogy boldoggá tettem legalább egy embert, meg persze reméltem, hogy a párját is.
-    Mi addig kitaláltuk, hogy mit csináljunk a kibővült csapatunkkal – terítette le a twistert a padlóra Basti.
-    Én pörgetek – szólaltunk meg egyszerre Liviaval. – Én mondtam hamarabb – szögeztem le, aztán gyorsan ki is kaptam Toni kezéből a pörgőt.
-    Fél pillanat – ment ki a nappaliból Caro, hogy felvegye csörgő telefonját.
Röpke negyedóra múlva ért vissza egy kis meglepetéssel.
-    Ha nem bánjátok, áthívtam Marcot – csicseregte.
Nem szándékosan, reflexből kaptam a fejem Livia felé, akinek az arcán átfutott pár kifejezés, amik közül egyértelműen kiemelkedett a düh, de aztán tökéletes pókerarcra váltott.
-    Milyen remek ötleteid vannak – mondta színtiszta iróniával.
A srácok nem érthették az egész helyzetet, néhány értetlenkedő kérdés emiatt érkezett is, de inkább pörgettem, és elkezdtük a játékot. Már rendesen össze voltak gabalyodva, pont Holgi jött volna, sürgetett is, mert alig bírta magát tartani, amikor megszólalt a csengő. Livia, hogy a csengő hallatán vagy amúgy sem bírta volna, nem tudom, de összecsuklott, így elsőként esett ki a játékból.
-    Gyere be! – ordított Holgi, hogy véletlenül se hagyjam tovább szenvedni. Kegyes voltam, pörgettem.
-    Jobb kéz, kék. Szia, Marco! – köszöntem, majd a szőnyegre néztem, ahonnan Carolin felpattant, Marco pedig a szájához tapadt. Mínusz egy játékos.
A csókcsata egy jó darabig eltartott, akárcsak a játék első köre. A fiúk nem akarták feladni, nem hagyták magukat, de végül Holgi győzött, ő volt a legkitartóbb. Livia biztos örült volna, ha a védő megajándékozza néhány csomag kitartással, mert a Marco-Caro páros nem igazán akart kiszállni egymás szájából, mellesleg még én is észrevettem, hogy a srác szándékosan hergeli Livet. De legalább Carolin nem csacsogott folyamatosan.
-    Marc, segíts nekem légy szíves – vetettem véget egy újabb forró puszinak.
Az ürügy, amivel kihívtam a konyhába az volt, hogy nem tudok ennyi poharat bevinni egyszerre. Carolinnak nehezére esett az öt perces levegőszünet, de aztán elengedte, így segítőm velem tudott jönni, én pedig el tudtam mondani, amit akartam. Nem is halogattam, rögtön belevágtam.
-    Oké, elfelejtem azt a telefonhívást, amiben közölted, hogy soha többé nem akarod látni, és társai. De ugye nem csak szórakozol vele? Mert látok rá esélyt, hogy meg lehet vele tenni.
-    Nem játszok vele. Azt a hívást meg tényleg felejtsd el, mert csak szórakoztam. Gondoltam így majd nem piszkálsz vele. Különben is, soha többé nem csináltok ilyet. Egyáltalán hogy jött az ötlet, hogy kerítőnőt játszattok? Livia nem is beszélt velem azóta, hogy elmondta hozzámegy ahhoz a… hozzá. – Nem valami nyugodt természetű, eddig is tudtam, de most rendesen felspanolta magát.
-    Mindegy az. De azaz érzésem, hogy csak azért vagy Carolinnal, hogy Liviat idegesítsd.
-    Már miért idegesíteném? Ő Marint szereti, nem kell neki más – gúnyolódott. – Magasról tesz a fejemre. Caro rendes, megpróbáljuk, aztán majd meglátjuk, mi lesz.
-    Jó, de ajánlom, hogy ne legyen semmilyen hátsószándék! – Komolyan gondoltam. Carolint nem ismertem még igazán, de ha megbántja nagy pofonnak lesz kis gazdája. Hát még, ha Liviat!
-    Ú, ezt vegyem fenyegetésnek? – vont vállat. Sejtettem, hogy nem fogja meghatni.
-    Ahogy akarod – válaszoltam én is félvállról. – Türtőztesd magad estig, utána azt csináltok egymással, amit akartok. – Felkaptam a poharakat, hogy kiinduljak, de karba tett kezekkel előttem termett.
-    Tehát, zavarja Liviat? – idétlen vigyor ült ki az arcára.
-    Nem, ő Markot szereti, nem kellesz neki. – Kicsit talán keményebb voltam, mint kellett volna, de vegye már észre magát. - Engem zavar. Ha megengeded, most visszamegyek.
Végre félreállt az útból, elmentem mellette, majd követett, miután ő is megfogott pár poharat. Livia később érdeklődött, hogy mit beszéltünk odabenn, de csak annyit mondtam, hogy Carolinról folyt a társalgás. Még játszottunk pár menetet, különböző négyesekkel, a legérdekesebbnek azonban a Livia, Marco, Carolin, Toni bizonyult a legérdekesebbnek. Livia végig heccelte Carolint, hogyan fog összeesni, míg szerencsétlen tényleg le nem tette a fenekét. Őt Toni követte, aki olyan lendülettel vágódott le mellém, hogy félig rám is esett.
-    Mássz csak le róla! – szólt rá Basti nevetve, aki az első kör után nem vett részt a játékban fájós lába miatt. Még az EB előtt szerzett egy újabb sérülést, ami úgy nézett ki, hogy nem gátolja meg a tornán való szereplésben, de a folyamatosan játék mellett nem gyógyult meg a lába, így a második edzőtábort, ami holnap fog kezdődni, ki is hagyja. Kapott egy külön edzéstervet, akárcsak Lahm, így itt Münchenben fognak majd edzeni.
Twister-partinknak Lukas vetett véget, mivel felhívott, hogy elmondja, milyen kinn. A többieket is érdekelte, ezért kihangosítottam, így kialakítva egy nagyon hosszú beszélgetést. Jól érezték magukat, kedvesek az emberek, a csapattársaival is találkozott, és örömmel fogadták, úgyhogy mindent egybevéve úgy érezte, helyesen döntött, ettől pedig nekem is könnyebb volt megbékélni a helyzettel.
Carolin és Marco ment el leghamarabb, már nagyon nem bírtak magukkal. Utána Livia is bejelentette, hogy hazamegy, mert még van pár cucca, amit össze kell pakolnia, mivel holnap költözik Markohoz, úgyhogy tőle is elbúcsúztunk. A pakolásról Toninak és Holgernek is eszébe jutott a holnapi edzőtáboruk, amire még nem csomagoltak be, ezért hamar kiürült a ház, és újra hárman maradtunk.

A focin keresztül - Búcsú Lukastól

Szép napot mindenkinek! Ahogy ígértem, itt az új rész. Tartom a kommenthatárt: négyet szeretnék továbbra is. Tegnap tettem ki egy másik dolgot, ha még nem olvatátok, tessék leljebb görgetni, és jó olvasást ehhez és ahhoz is!:)

Tizenötödikén Basti Trentinoba utazott a Bayernnel, ott volt az első edzőtáboruk. Én most inkább otthon maradtam Tobival, bár néha ő is eltűnt, hiszen neki edzései voltak. Ilyenkor rendszerint az új kedvenc helyemen töltöttem az időt, a medencében.

-   Örülök, hogy tetszik – érkezett meg Tobi.

-   Igazából nem is tudom, hogy miért nem jutott eddig eszünkbe.

-   Figyelj csak! Nem azért mondom, hogy ugráltassalak, mert én itt csak vendég vagyok, de elég üres a hűtő.

-   Igen. Megszoktam, ha Basti nincs itthon, akkor nem kell megtömni. Ha lehűtötted magad, akár indulhatunk is – egyeztem bele egy vásárlásba.

Így jöttem rá, hogy Tobiasszal óriási buli vásárolni. A bevásárlókocsival száguldoztunk fel-alá, aminek következtében a többi vásárló alaposan megbámult minket. Mióta Basti megkérte a kezem, újra a napilapok egyik kedvenc témájává váltunk, ezért hát a másnapi újságból véletlenül se maradhatott ki, hogy „amíg a vőlegényem keményen edz Trentinoban, addig én a testvérét eláruló Tobiasszal töltöm az időm”. Később mikor Bastival beszéltem még mindig mérges voltam emiatt.

-   Mondtam már, hogy mennyire utálom ezt az újságot? – Bastian reakciója sem volt különb az enyémnél.

-   Párszor – nevettem. – Mindegy is. Hogy vagy?

-   Fáradtan. Hamar hozzászokik az ember a pihenéshez – válaszolta szenvedős hangos.

-   Főleg, ha Bastiannak hívják, nem?

-   Te csak ne beszélj. Mióta nem edzel mennyit is híztál?

-   Hé! Ez csúnya volt! Különben is, csak az jött vissza, ami lement, mikor újrakezdtem – védekeztem.

-   Nyugi van. Így amúgy is jobban tetszel.

-   Képzelem – morogtam, aztán szemügyre vettem magam az egész alakos tükörben.

-   Lapozz! Mit csinálsz most?

-   Azon kívül, hogy veled beszélek, most éppen semmit. De előtte kihajítottam az újságot, és átöltöztem, utána pedig megyek a vízbe.

-   Mázlista víz. Na, mennem kell. Ne csináljatok semmi rosszat az „Árulóval” – nevetett, majd köszönés után vonalat bontottunk.

Mire Tobi hazaért az edzésről délután, már túl voltam egy beszélgetésen anyuval, és a medencében is alaposan lehűtöttem magam.

-   Be kell mennem anyámhoz – nyavalyogtam neki.

-   Az miért ekkora baj? – nézett rám érdekesen.

-   Ha eljössz velem, a kocsiban elmesélem – használtam ki gyorsan az adódó lehetőséget.

-   Cseles. De átöltözök, aztán mehetünk – kacsintott, aztán eltűnt a szobában.

Az úton, ígéretemhez hűen elmeséltem a történetemet, amin nagyon meglepődött. Elképzelni sem tudta, milyen nem jóban lenni a szülőkkel. Ma inkább kihagytam a recepcióssal való beszélgetést, mert nem volt kedvem a faggatózásaihoz, így egyenesen a lift felé mentünk, és apáék irodájáig meg sem álltunk. Kopogás nélkül mentem be, ami természetesen egyikőjük ínyére sem volt, de nem éreztem úgy, hogy nekem külön időpontot kéne kérnem ahhoz, hogy a szüleimmel beszélhessek. A formális kérdések és válaszok után, megkértem, mondja meg, merre kell mennünk, aztán sietősen távoztunk.

-   Hű, mindig ilyen morcosak?

-   Szerintem csak velem – válaszoltam fintorogva.

Lenn azzal a lánnyal találtam szembe magam, aki a legutóbb is volt. Akkor Basti kísért el, és ha nem szólok közbe, szerintem előttem ajánlkozott volna fel neki. Tobival is eljátszotta, amit roppant idegesítőnek találtam.

-   Arra van a női ruha, erre pedig a férfi. Ha bármi segítség kell, én itt leszek. – Utóbbi mondat inkább csak Tobinak szólt, aki kapott az alkalmon és rövid flörtölésbe kezdett a nőnek nevezett lénnyel.

-   Tobias, ha kell ruha, válassz! – szóltam rá figyelmeztetően, bár jogom nem igazán volt hozzá, hogy megmondjam neki, mit csináljon. – Ha nem, akkor meg gyere segíteni nekem. Nem szeretnék egy ilyen csajt a családba – tettem még hozzá, hogy teljesen egyértelmű legyen.

Végül Tobi is rájött, hogy  nem több egy üresfejű libánál, aki csak a ruhamárkákat tudja felsorolni, ezért csatlakozott hozzám. Épp egy kék miniruhát emeltem fel.

-   Csini – nézett rá elismerően.

-   Aha, és szerinted hol a többi része? – néztem a ruhát undorodva.

-   Válság van, spórolni kell az anyaggal. – Épp, hogy befejezte a mondatot, csörögni kezdett a telefonom.

-   Bocsi – mondtam Tobinak, aztán felvettem.

Marco volt, ki is ment a fejemből a randevúja, de már nagyon kíváncsi voltam.

-   Aranyos volt a próbálkozásotok… és felesleges – lombozott le rögtön. – Nem tudom, miért gondoltátok, hogy be fog jönni, de most szólok, hogy nincs több kerítgetés.

-   Olyan hálátlan vagy. Mi nem tetszett?

-   Semmi – vágta rá. – Hülyeség volt egyáltalán elmenni.

-   Hát… akkor sajnálom.

-   Nem kell. Hú, szaladnom kell. Szia, kislány – tette is le. Milyen kislány? Idősebb vagyok nála.

Miután letettük morogtam egy keveset, aztán üzentem Livianak, hogy este egyeztetünk. Gyorsan összekaptam pár ruhát, írtam egy cetlit, hogy mit vittem el, felküldettem anyunak, aztán útban is voltam hazafelé. Este, ahogy ígértem, beszéltem barátnőmmel, és arra jutottunk, hogy Caro azért nem kell Marconak, mert mi szerveztük be neki. Ő ennél büszkébb.

-   Igen – értett egyet. – Új téma. A lányokkal felosztottuk, hogy kinek mi lesz a feladata az esküvő szervezésében. Az enyém a meghívó kiválasztása, megírása és elküldése lett, illetve a torta. Holnap után ráérsz? Átmennék, akkor már Basti is otthon lesz, ugye? – Helyeslő válaszom után, tovább hadart. – Akkor átmegyek, viszek pár mintát, kiválasztjátok, melyik legyen, meg írjátok össze a meghívottak neveit, címeit.

Másnap unaloműzésként rendet raktam az egész házban, és Lukason járt az agyam. Kedden végleg elköltözik. Az utóbbi időben csak ingázott ide-oda, én pedig egyre rosszabbul éreztem magam. Akárhányszor elment, olyan volt, mintha kilépett volna az életemből. Nagyon fog hiányozni.

Vásárnap boldogan ébredtem, hiszen Basti végre hazajön. Délelőtti unalmamban kitakarítottam az egész lakást, aztán először Livia érkezett mag, magával hozva Lottét és Kathrint is. Rögtön a lényegre tértek. Azt már tudtam, hogy mi Livia feladata, de a másik két lányé csak most derült ki. Lotte vállalta a ruhát és az embereket, mint például a vőfély, pap stb. Kathrin a helyszín kiválasztásán dolgozott, és annak feldíszítésén.

-   Majd’ elfelejtettem! – kiáltott fel Liv. – Sosem találod ki, mit csinál ma Carolin – mondta felháborodva. – Marcoval ebédel, ami elég érdekes, ha azt nézzük, hogy a srác hallani se akart róla.

-   Lányok, szerintem csak azt akarta elérni, hogy vegyétek ki a kezeiteket az ő dolgából – vetette fel Lotte.

-   De attól még nem kell hazudni – ráncolta a homlokát Livia. Nem tudtam eldönteni, mi fáj neki jobban. A füllentés vagy az újabb találka.

Bastit nem támadtuk le egyből, amikor hazaérkezett. Jobban mondta nem támadtuk le az esküvői cuccokkal, én viszont annál inkább. Hiányzott. Végül Basti kérdezte meg, hogy mi a helyzet, így leültünk megnézni a ajánlatokat. A tortával, illetve a helyszínnel nem volt gond, mind a ketten ugyanazt szerettük volna, de a meghívóból ő azt választotta, amelyik szerintem a legrondább volt. Sehogy nem tudtunk megegyezni a kettő között, így végül egy harmadikat választottunk. Ezután következett a díszlet színeinek kiválasztása. Mivel egyikünk sem volt egy tervezőzseni, ezért rábíztuk Kathre, csinálja olyanra, amilyenre csak akarja. Lotte feladatai maradtak már csak hátra, de ruhát azt el kell menni nézni, szóval az lehetetlen lett volna most, a másik dolgában pedig szabadkezet kapott. A meghívott személyek névsorát még nem írtuk össze Bastival, de megígértük, hogy még ezen a héten elkészítjük. Kathrin hamar lelépett, ment Manuelhez, hiszen ő sem látta már egy hete. Lotte is sietett, még volt valami dolga, amit el kellett intéznie. Livia még maradt. Neki mostanában több ideje volt, mert Marko már Angliában volt, ő viszont csak a jövő héten megy utána. Az ő feladatát addig le akarta tudni az esküvő szervezésével kapcsolatban, hogy ne onnan kelljen neki irányítgatnia. Miután a két lány elment, Liviával írtunk egy SMS-est Marconak, amiben csak egy szó állt: Hazug!:)

-   Tulajdonképpen ti mit csináltok? – kérdezte Basti, mikor hallotta, hogy Marcoról és Carolinról beszélünk.

-   Hát – mosolyogtam rá nagyon szépen, mire elnevette magát.

-   Mindig rosszban sántikálsz.

-   Ez nem igaz. A jó érdekében cselekszünk.

-  Szerdán átjön Holger és Toni. Ugye, nem gond? – lendült át az előbbi témánkon. Már megtanultuk, hogy felesleges leragadtunk egy-egy ilyen helyzetben, mert sosem fejeznénk be.

-   Dehogyis. Tudod, hogy mindkettőt bírom.

-   Főleg Tonit, tudom, emlékszem.

Továbbra sem értette, hogy miért látom Toniban őt, pedig már sokszor próbálta azóta megfejteni. Felálltam, és adtam neki egy puszit, mire nevetve kezdett el hátrálni.

-   Rendben, értem a célzást, már itt sem vagyok.

-   Ú, erre mondják, hogy szavak nélkül is megértik egymást? – kérdezte Livia nevetve.

-   Elképzelhető – válaszoltam elgondolkodva.

Kedden nem akartam felkelni. Nem akartam tudomásul venni, hogy Lukas elmegy. Nem akartam búcsúzni.

-   Meddig alszol még? – jött be Basti. Ő sem volt boldog, de jobban dolgozta fel a helyzetet, mint én.

-   Életem végéig – dünnyögtem a párnába.

Éreztem, hogy besüpped mellettem az ágy, aztán Basti simogatni kezdte a hátamat, aminek következtében még a sírhatnék is rámjött. Kénytelen voltam ellökni a kezét, ha nem akartam rögtön az egereket itatni. Kimásztam az ágyból, rendbetettem magam, és elhatároztam, hogy nem fogom Lukasnak megnehezíteni a költözést.

-   Nem fog magától elfogyni – utalt Basti az előttem lévő szendvicsre, amit már régóta néztem.

-   Megeheted – toltam felé. – Nem kell.

Ekkor szólalt meg a csengő, amitől úgy éreztem, hogy odakötöztek a székhez. Képtelen voltam felállni, csak néztem magam elé, mint egy bolond. Nekem ehhez nincs erőm, nem vagyok rá képes.

-   Hé – lépett mögém Lukas, és a vállamra tette a fejét.

-   Utálok búcsúzni – nyeltem egy nagyot, mintha ezzel lenyelhettem volna a könnyeimet is.

-   Ki mondta, hogy búcsúzunk? Szó sincs róla. Én is jövök még sokszor haza, te is jössz majd hozzánk. Miért kéne örökre búcsúzni? Tudod, feltalálták ezt a kütyüt is – bökött az asztalon lévő telefonomra. – Egész nap beszélhetünk, még a számla se érdekel. Rád elbeszélem az összes vagyonomat. – Erre végre halványan elmosolyodtam. – Na, gyere. Louisék is szeretnének elköszönni.

Az események innentől egybefolytak. Szinte nem is hallottam a hangokat, csak láttam, ahogy mozog a szájuk, elmosolyodnak, kezet ráznak, Moni két puszit ad Bastinak, és Lou felkéredzkedik hozzá. Tobival is végigcsinálták a procedúrát, és csak utána következtem én. Lukas egy nagy öleléssel indított, aztán úgy köszönt el, mint ahogy esténként szokott, amikor hazamegy.

-   Majd beszélünk. Szeretlek. – Rám mosolygott, mire erőnek erejével én is kipréseltem magamból egyet, majd felemeltem Lout.

-   Ne felejts el, jó? – néztem a kissrácra, akitől válaszként egy bólintást kaptam.

Moni két puszi után átvette tőlem Lout, majd beültek a kocsiba. Lukas még egy utolsó ölelésért lépett hozzám, aztán követte a családtagjait az autóba. Amíg láttuk őket, integettünk, de amint befordultak a sarkon, én vettem egy 180 fokos fordulatot és a szobánkig meg sem álltam. Ahogy becsukódott mögöttem az ajtó, zöldjelzést adtam a könnyeimnek, amit azok alaposan ki is használtak. Hallottam, ahogy lenn Tobi aggódva kérdezi Bastit, hogy ne jöjjenek-e utánam, de szerencsére a kérdezett nagyon jól tudta, hogy ilyenkor hagyni kell, had adjam ki magamból a feszültséget, ezért határozott nemmel válaszolt testvérének. Természetesen én is mindig ilyenkor jutok valakinek az eszébe, ám ezúttal nem derült ki, hogy ki keresett, mert nem vettem fel a telefont, azon az elven, hogy egyszer csak megunja. De a hívó nem gondolta úgy, hogy le kéne tennie, engem pedig idegesített a dallam, és ahelyett, hogy kinyomtam volna a falhoz vágtam. Ez volt az a pillanat, ami észhez térített, és tudatosította bennem, hogy már megint mit csinálok. Pár mély levegővétellel próbáltam előhozni a nyugodtságot, amit időközben elhagytam valahol.

-   Jól vagy? – jött fel Basti valószínűleg a zajra, de az ajtón túl maradt. Miután megnyugtattam, hogy nincs semmi vész, hallottam, ahogy léptei távolodnak.

Igyekeztem mielőbb összeszedni magam. Felszedtem a földről szegény telefonomat, ami hatalmas nagy mázlival túlélte az ütést, csak kikapcsolt. Mikor bekapcsolódott két üzenetet jelzett, előbb Marcoét nyitottam meg, aki arról érdeklődött, hogy haragszom-e rá, vagy miért nem veszem fel. Nem foglalkoztam vele, majd ha legközelebb hív, akkor felveszem. A másikat Lukas küldte, melyben arra kért, ne sírjak, és közölte még egyszer, hogy szeret. Szóval, hiába próbáltam előtte erős maradni, megint csak nem tudtam becsapni. Miután a sírás kellemetlen nyomai eltűntek az arcomról, lesétáltam. Basti már tudta, hogy mi ilyenkor a teendő, úgy kell tenni, mintha nem tudna róla, mit csináltam odafenn, Tobi azonban aggódva nézett rám, amitől végtelenül szánalmasnak éreztem magam.

-   Kinek van kedve kirakózni? – mentette a helyzetet a kezében egy dobozzal megjelenő Bastian. – Már ezer éve kaptam, arra gondoltam, hogy kirakhatnánk, bekereteztethetnénk és kitehetnénk a falra.

-   Mi van rajta? – néztem rá a dobozára, aminek következtében elvigyorodtam. A Bayern címere.

-   Sosem tesszük ki. 2000 darabos, és tele van egyforma részekkel – reagálta le Tobias.

-   Ide vele, majd én kirakom.

Azonban már a szélekkel gondba voltam, hiába segített a két fiú is. Nem a legegyszerűbb minta, ebben igaza volt Tobinak. Végül első nekifutásra, csak a szélét raktuk ki, de legalább az megvolt, így is bőven sok idő volt ez is. Aztán később valamelyikünk mindig leragadt a puzzle mellett, amikor arra jártunk. Aznap éjjel, azt álmodtam, hogy kirakózok. Reggel nevetne keltem fel, hogy ekkora baromságot álmodtam, majd a villanykörte felvillant a fejem felett, és eszembe jutott, hogy ma jön Toni és Holgi. Halkan kimásztam az ágyból, az alvó Bastinak adtam egy puszit az arcára, aztán hamarosan már a bevásárló központot róttam, hogy vegyek a mai menühöz alapanyagokat. A többiekkel nem egyeztettem, hogy mi lesz az ebéd, de volt egy olyan érzésem, hogy ez mindenkinek meg fog felelni. Első utam a henteshez vezetett, aki nagyon segítőkész volt, soron kívül akart kiszolgálni, de ragaszkodtam hozzá, hogy tartsuk be a sorrendet. Mennyivel jobban fog mutatni az újságban, hogy udvarias vagyok, mint, hogy bunkó módon előre tolakodtam a boltban! A bácsi jó étvágyat kívánt miután kiszolgált, majd a zöldséges részleg felé mentem.  Vettem krumplit és uborkát, aztán a savanyúságokat kutattam fel. A csemege uborkát és a savanyú káposztát mindenki szereti, ezért ezek mellett döntöttem. Úgy tartottam, hogy minden más van otthon, ami kell a sütögetéshez, úgyhogy hazaindultam. Ha mégis kellene valami, majd visszajövök, pontosabban visszaküldöm valamelyik Schweinsteigert. Otthon Tobit fogtam be, mert ő már felébredt.  Megpucoltattam vele a krumplit, amíg én grillpáccal besóztam a húsok felét, a másik részét pedig tejes, fokhagymás lébe áztattam.

-   Mi ez a sürgés-forgás? – jelent meg álmos képpel Bastian.

-   Jó, hogy jössz. Keresd elő, légy szíves, valahonnan a grillsütőt, és üzemeld be!

-   Nektek is jó reggelt! – távozott morogva, de aztán teljesítette a kérésemet.

-   Kész a krumpli – tette le elém a tálat Tobi.

-   Felkarikázod? – néztem rá szépen. – Aztán sózd is meg!

-   Igenis – tisztelgett, majd hozzálátott a feladatához.

Amíg ő ezzel foglalatoskodott, én csináltam cacikit, és ami már kész volt, kihordtam az udvarra.

-   Hoztam még segítséget – találkoztam szembe Bastival, amikor a konyhába mentem vissza. Két oldalán Toni és Holgi állt.

-   Foglaljatok csak helyet, vagy amit akartok – intettem a nappali felé. – Bastian, te gyere segíteni – szóltam utána, mikor le akart velük lépni.

-   Ah, vendég akarok lenni – sóhajtott lemondóan.

-   Úristen! – hallottuk a kiáltást nem sokkal később. – Ezt a kirakót nem akarom látni – jelent meg a hang tulajdonosa, aki Holger volt. – Nagy nehézségek árán kiraktam, erre az unokahúgom lerántotta a földre.

A történet hallatán mi diszkréten kinevettük, majd mindannyian kivonultunk, hogy megsüssük az ebédünket. A kerti partinkat, azonban délután a nagy esőfelhők tönkretették, így jobb megoldás híján a lakásba vonultunk, és odabent folytattuk a hülyülést. Toni nekiállt kirakózni, én pedig társultam hozzá. Ha nem mondtam volna még, imádom a kirakókat, jól leköti az embert, csak hosszútávon nincs hozzá türelmem. De jó társasággal, beszélgetés közben klassz buli. Nagy keresgélésünket a csengő szakította felébe. Jeleztem, hogy majd én nyitom, ennek fejében az ajtóhoz sétáltam, és kíváncsian nyitottam ki a tárgyat, ami meggátolt abban, hogy tudjam ki áll a másik oldalon.

Eljátszott gyémánt by Liv

Sziasztok! Egyelőre nem az én részemet kapjátok, az enyém holnap fog érkezni. De, hogy addig se maradjatok olvasás nélkül, egyik hűséges olvasóm, barátnőm, kedvenckommentelőm, avagy Lívia (név alapján kitalálhatjátok, hogy a történetben Marin barátnője,most már lassan felesége, ő:)) Nos, neki ugye volt egy kis kitérője Reusnál, az élő, teljesen valódi Lívia pedig ott folytatta a történetet, a saját elépzelése alapján. Tehát az ő fantáziájának szüleménye ez, melyben leírja azt, amit én nem fogok a sztoriban, mert máshogy tervezem. Szerintem nagyon jó lett, ha tetszett írjatok pár szót, majd nézzetek be hozzá is: www.spbyliv.blogspot.com
Ui: Régebben én is írtam neki egyet, amit az ő története ihletet, bár az enyém csak egy oldal, az ő hetével szemben, de ha van rá érdeklődés, kommentben jelezzétek, és valamelyik nap felteszem:) Bár annak inkább akkor van értelme, ha olvastátok az övét:) Ja, és jó olvasást!:)<3

http://www.youtube.com/watch?v=IKr9OYpAZX0

/Livia/
Jessy Biedermann, 18 éves, idén érettségizett – állt a következő fénykép hátulján, amit felemeltem a dohányzóasztalról. Megfordítottam, és egy csinos, mosolygós, sötétbarna hajú, fehér bőrű lány nézett velem farkasszemet. Első pillantásra Hófehérke jutott róla az eszembe. Nézegettem őt egy darabig, aztán félredobtam. Nem illik Marcohoz. Túl fiatal, még tanulnia kell – gondoltam magamban. Nagyot sóhajtva félretoltam az előttem heverő fényképkupacot, amiben a Nikki, Kathrin, Lotte és általam összegyűjtött nőismerősök, nőrokonok fotói voltak; és hátradőltem a bézs bőrfotelben. Már legalább harminc lány fotóját végignéztem ma, de egyiküket sem találtam elég jónak, mindenkiben volt valami kis apró hiba. Nikki meg az ő idióta ötlete, hogy keressünk barátnőt Reusnak… Nem hinném, hogy Marco segítségre szorulna ezen a téren, de Nik addig nyaggatott, míg bele nem mentem. Beállított hozzám vagy száz fotóval, és meghagyta nekem, hogy válasszak valakit. Első alkalommal ott ült felettem, és figyelte, ahogy félredobálom a lányok képeit. Miután mindenkiben találtam valami hibát, megpróbált meggyőzni, hogy senki sem tökéletes, de nem járt sikerrel. Azóta minden egyes nap telefonált, hogy találtam-e már valakit, de eddig mindig nemleges válasszal tudtam csak szolgálni. Meg sem lepődtem már, mikor csörögni kezdett a telefonom, és a kijelzőn Nikki neve állt.
- Szia – köszöntem neki, miután megnyomtam a kis zöld telefonkagylót.
- Találtál már olyat, aki még neked is megfelel? – támadott le azonnal.
- Nem.
- Nem akarlak megbántani, de szerintem nincs olyan csaj, akivel összehoznád. Megmondom neked, hogy miért. Tetszik, és nem bírnád elviselni, ha mással látnád. – Hihetetlen. Nem is ismer olyan régóta, mégis belém lát. Nem szívesen, de magamban azért igazat adtam neki.
- Ez nem igaz – hazudtam. – Én Marint választottam, nem hiába van a gyűrű az ujjamon. – Az ékszerre tévedt a pillantásom. Gyönyörű, gyémántköves, fehérarany gyűrű volt, egy vagyonba kerülhetett. Szégyelltem magam, amiért így utólag úgy gondoltam, óriási hiba volt elfogadni. De én még nem akarok férjhez menni, túl fiatal vagyok hozzá. Ráadásul itt van Marco is, aki most alaposan felkavarta az állóvizet… - Csak szeretném, ha boldog lenne, ha olyan lány lenne mellette, aki tényleg jó neki.
- Jó, rendben – dünnyögte Nikki. Lehetett hallani a hangján, hogy egy szavamat sem hiszi el. – Szólj, ha van valaki. Én is fogok.
Már éppen le akarta tenni, mikor a fényképkupac tetején megpillantottam azt a fotót, amit már az elejétől fogva csak ide-oda rakosgattam, nem tudtam eldönteni, jó lenne-e vagy sem.
- Várj. Lehet, hogy mégis van. Carolin Böhs a neve – emeltem fel az asztalról a szőke lány képét.
- Ki ő?
- A nagybátyám lányának a férjének a húga.
- Tessék?
- Mindegy, távoli családtag. Most jutott az eszembe. Felhívom, beszélek vele, megmutatom neki Marcot, aztán csörgök. De tudod, hogy Marco a te kezed alatt van, neked kell rábeszélned. – Velem nem volt hajlandó szóba állni, mióta elmondtam neki, hogy eljegyeztek, és ez nagyon rosszul esett.
- Megoldom. – Letette, én pedig újra kézbe vettem Carolin-rokon fényképét. Carolin Böhs. Életemben ha háromszor találkoztam vele, és nagyjából ugyanennyi szót is váltottunk. Egyáltalán nem ismertem őt, semmit nem tudtam róla, nem is tudom, miért esett rá végül a választásom. Felhívtam a nagybátyám lányát – az unokatestvéremet – és a telefonhoz hívattam a férjét, aki lediktálta nekem Carolin számát. Ezután a lányt tárcsáztam, miközben reménykedtem, hogy éppen van valakije, így sajnos nem tud találkozni Marcoval. Meglepődött, mikor mondtam neki, hogy ki vagyok, és miért keresem, de belement a találkozóba.
Később Kathrin és Lotte társaságában tettünk egy látogatást Nikkiéknél. Nik boldogan mesélte, hogy augusztus elejére tervezik az esküvőt, és szeretnének rendezvényszervezőt fogadni. A másik két lánnyal szinte egyszerre kezdtünk tiltakozni, és felajánlottuk, hogy majd mi megszervezzük.
- Dehogyis. Livia, neked a sajátodat is meg kell, nem fogom az enyémet is a nyakadba varrni – próbált tiltakozni Nikki, de hármunk túlerejével szemben esélytelen volt.
- A miénk még nem most lesz – legyintettem.
- Nincs vita.
- Mi csináljuk, kész – fejezte be Lotte.
Végül belátta, hogy veszített, aztán még azt is beismerte, hogy igazából örül, hogy ilyen lelkesek vagyunk. Bastival is megbeszélték a dolgot, és miután ő is rábólintott, nekiláttunk tervezgetni és szervezkedni.
- De ne előtte. Legyen neki meglepetés – mondta Lotte, mire megbeszéltük, hogy majd akkor folytatjuk, ha Nikki nem lesz közöttünk.
- Remek, köszi lányok – jegyezte meg Nik, aztán hozzám fordult: – Livia, mi van azzal a Carolinnal? – Remek, előkerült a kedvenc témám. Bár elfelejtette volna!
- Azt mondta, szívesen találkozna Marcoval, szóval beszélj vele, és akár jöhet is egy randi – mondtam mosolyt erőltetve az arcomra. Nem gondoltam, hogy azonnal fel is hívja, de előkapta a telefonját a zsebéből, és tárcsázni kezdte a számot.
- Kihangosítom, de meg ne mukkanjatok – szólt ránk.
- Szia – vette fel meglepetten Marco. Ahogy meghallottam a hangját, összevissza kezdett verni a szívem. Tényleg nem értettem, mi van velem. Eddig Marin volt a mindenem, de mostanában azt vettem észre magamon, hogy valami megváltozott.
- Szia. Nem zavarlak? – kérdezte tőle Nikki. Miután nemleges választ kapott, folytatta. – Hogy vagy? Minden rendben?
- Már egész jól… ami a focit illeti.
- Ühüm. A másik problémád miatt szeretnék beszélni veled.
- Nincs másik problémám – tagadta. Hát persze, hogy nincs. Nekem sincs. – Mondtam már.
- Szóval, megismertem egy lányt. Carolinnak hívják.
- Hé, ácsi. Állj csak meg egy kicsit. Mondd, hogy félre értem a helyzetet. Most szerezni akarsz nekem egy csajt? – vonta kérdőre Nikkit.
- Úgy értelmezed, ahogy akarod. Küldök róla képet, miután letesszük. Csak látom, hogy nem vagy jól, és Livia is tudja. Nem akarja, hogy miatta…
- Ő is benne van? – Teljesen kiakadt. Abszolút megértettem, fordított esetben nekem sem lenne túlzott jókedvem.
- Marco!  Kérlek. Nem kell tenni, hogy te jól megvagy. Egyszerűen megismertem a lányt, és te jutottál róla eszembe – szépített egy kicsit a történeten, igazából még ő is csak képről látta Carolin-rokont. És lényegében én is, ha azt a néhány esetet nem vesszük figyelembe, mikor élőben találkoztunk egy köszönés erejéig. – Aranyos, kedves, biztos vagyok benne, hogy tetszeni fog.
- Miért vagy te ebben annyira biztos?
- Nem tudom. De érzem. Vasárnap ráérsz?
- Nem – válaszolta elnyújtva. Szinte láttam magam előtt, ahogy hitetlenkedve rázza a fejét. – Nem megyek randira. Nem vagyok rászorulva a sajnálatotokra.
- Nem sajnálunk. Csak segítünk. Tudod mit? Kössünk alkut – ajánlotta neki Nikki. – Elmész egy randira Caroval, ha nem tetszik, nem kell többet találkoznod vele. Mi a probléma ezzel? Adj egy esélyt magadnak! – Titokban drukkoltam, hogy Marco nemet mondjon. Nem mondhat igent, nem teheti ezt velem!
- Úgysem hagysz békén, mi?
- Hát nem – vágta rá Nik vigyorogva. Mindannyian tudtuk, hogy ő nyert, csak a többiek örültek neki, én meg nem. Marco túl hamar megadta magát.
- Elmegyek – egyezett bele. – Mikor, hol?
Nikki megadta neki a címet és az időpontot, aztán elbúcsúztak egymástól. Pár perccel később elküldte neki Carolin fotóját, én meg magamra erőltettem egy mosolyt és pacsira nyújtottam a kezem.
- Indítványozom, hogy fürödjünk egyet – javasolta Nikki. Elindultunk a medence felé, aztán egyszerre ugrottunk bele.
Nem maradtam sokáig, mert semmi kedvem nem volt velük örülni, sőt egyáltalán semmihez nem volt kedvem, viszont az ő kedvüket sem akartam elrontani. Marko hívott, hogy ugorjak fel hozzá, de most nem akartam találkozni vele, úgyhogy arra hivatkoztam, hogy nem érzem jól magamat, ezért szeretnék inkább hazamenni és aludni egy nagyot. Az alvásból persze nem lett semmi, három óra forgolódás után feladtam a próbálkozást, kiültem a nappaliba, elhelyezkedtem a kedvenc fotelemben, magamhoz szorítottam egy kispárnát és bekapcsoltam a tévét. Semmilyen műsor nem kötött le igazán, de legalább elterelték a figyelmemet arról az éjszakáról, mikor Marconál jártam. Mert hogy napok óta másra sem tudtam gondolni, csak rá.
Napokkal később rám hárult az a csodás feladat, hogy elmehessek Carolinért a reptérre – elvégre az én rokonom volt. Kocsiba vágtam magam, aztán elindultam. A Párizsból érkező gépe késett, mert nem tudott leszállni, ezért tennie kellett még pár kört odafent, de aztán csak landoltak sikeresen, és Caro is megérkezett épségben. Három puszival üdvözölt és egyből csacsogni kezdett. Annyira lelkes volt a randi miatt, vagy ezerszer megköszönte, hogy leszerveztük neki. Fogcsikorgatva hallgattam őt vezetés közben, és már azon tűnődtem, hogy fogom kibírni őt az alatt a három nap alatt, amíg nálam lakik majd. Vajon megsértődne, ha egyedül hagynám a lakásomon, én meg lelépnék Markohoz?
Végül nem hagytam otthon, mert mire hazaértünk, lecsillapodott. Annyira kifárasztotta a repülőút, hogy miután megmutattam neki a szobáját, vacsora meg minden nélkül elvonult lefeküdni. Én persze aznap sem aludtam. A vőlegényem megint hívott, de ismételten hazudtam neki és kihúztam magam a látogatás alól. Ajánlotta, hogy majd akkor jön ő, de Carolinra hivatkozva ezt is visszautasítottam. Kicsit meg volt sértődve, mikor letette a telefont, de igazából ezen már meg sem lepődtem. Mostanában egyfolytában csak veszekszünk, mindenen felhúzza az orrát, egyszerűen semmi nem jó neki, amit csinálok vagy mondok.
A napomat ismét a fotelben fejeztem be, ráadásul itt is aludtam el, így másnap elgémberedett, fájós tagokkal ébredtem. A rosszkedv tehát már alapból megvolt, erre csak rátett egy lapáttal az aznap esedékes Marco-Carolin randi. Caro teljesen be volt zsongva, egyfolytában ruhákkal szaladgált ki-be a szobájából, és tőlem kérdezgette, hogy szerintem melyiket kellene felvennie. Unott fejjel, citromos teát szürcsölgetve ültem a konyhaasztalnál, és azért imádkoztam, hogy Nikki felhívjon azzal, hogy Marco ilyen-olyan elfoglaltság miatt lemondta a találkát. Miután ez nem történt meg, találomra ráböktem Carolin egyik ruhájára, aztán kiültettem magam mellé a konyhába, és elmagyaráztam neki, merre és hová kell mennie.
- Nem viszel el? Nem akarok eltévedni…
- Dehogy viszlek! – vágtam rá. Még csak az kellene… - Baromi egyszerű odatalálni, egyszerűen eltéveszthetetlen – nyugtattam meg.
Miután útjára eresztettem Carolint, valamivel el kellett terelnem a figyelmemet, mert azt vettem észre magamon, hogy azon kattog az agyam, vajon mit csinálhatnak éppen ezek ketten. Valakivel beszélnem kellett, úgyhogy felhívtam egy régi barátnőmet, akit ezer éve nem láttam, és elmeséltettem vele az életét. Ezzel sajnos csak fél óra ment el, utána más elfoglaltságot kellett találnom. Főzni akartam vacsorát kettőnknek, és direkt olyan kaját választottam, amihez nem volt minden otthon, hogy el kelljen mennem bevásárolni. Összevissza szlalomoztam a boltban a polcsorok között és tök felesleges dolgokat is megvettem, de legalább addig sem gondoltam Carolinékra.
A boltból hazafelé tartottam, amikor hívott Nikki.
- Rossz hírem van – közölte. Hát… Relatív, kinek mi a rossz… Ha most azt mondod, hogy jól megvoltak, az tényleg rossz. De ha azt, hogy Marconak nem jött be Carolin, én kiugrom a bőrömből boldogságomban. – Nem tetszett neki Carolin. – Akkora kő esett le a szívemről, mint még soha. Még jó, hogy Nik nem látott most, mert az arcomon szétterülő mosoly azonnal elárult volna. Hirtelen kedvem lett volna lehúzódni az út szélére, kiszállni a kocsiból és táncra perdülni az utca kellős közepén. – Azt mondta, felesleges volt játszanunk a kerítőt. Szerintem egyébként az volt a legnagyobb probléma, hogy mi szerveztük be a lányt, Marconak meg ott az a fene nagy büszkesége.
- Sajnálom. – Próbáltam ezt úgy mondani, mintha tényleg így is éreznék.
- A fenéket sajnálod – vágta rá Nikki. – Nagyon is örülsz. Még mindig azt gondolom, hogy tetszik neked, és nem akarod mással látni. Mi lenne, ha eldöntenéd, hogy őt akarod vagy Marint? Mert ez, ami most van, hármatok közül senkinek sem jó.
- Mondtam már neked, hogy Markot választottam. Marint.
- Akkor viselkedj is úgy, és verd ki a fejedből Reust. – Ha az olyan könnyű lenne… - jegyeztem meg magamban. – Nem te csókolóztál vele órákon át. – Na, később találkozunk. Szia – tette le a telefont.
Be kellett látnom, hogy Nikkinek igaza van. El kellett végre felejtenem valahogy Marcot és azt az éjszakát, mert én más menyasszonya vagyok, nem az övé. Otthon úgy döntöttem, hagyom a fenébe a vacsorát, és inkább felhívom Reust. Azt nem döntöttem még el, hogy mit mondok majd neki, csak hallani akartam a hangját. De hiába próbálkoztam, nem vette fel, utána egyszerűen kinyomta, végül pedig kikapcsolta a telefonját. Nem akart beszélni velem most sem, ahogy azóta egyszer sem tudtam elérni, hogy elmondtam neki az eljegyzést. Nem esett jól, de meg tudtam érteni, és talán így lesz a legjobb. Ha nem beszélünk, könnyebb lesz kiverni a fejemből.
Megvártam, hogy Caro hazaérjen és elsírja nekem minden bánatát. Azt mondta, a randi egy katasztrófa volt, Marco nem volt hajlandó beszélgetni vele, alig lehetett kipréselni belőle pár szót, ezért inkább hamar véget is vetettek az egésznek. Kicsit vigasztaltam szegény rokont, aztán viszont, jó menyasszonyhoz hűen meglátogattam végre a vőlegényemet.
- Nahát, te még tudod, hol lakom? – jegyezte meg egy kis éllel a hangjában, miután ajtót nyitott.
- Ha egész este ilyen leszel, inkább el is megyek – sértődtem meg egyből. – Nincs kedvem a hisztidet hallgatni.
- Mész Reushoz? – Na, ez volt az a pillanat, amikor sarkon fordultam és otthagytam őt. Tényleg nem volt kedvem ehhez az új, kiállhatatlan Marko Marinhoz… Csak tudnám, mikor változott meg ennyire. Azelőtt soha nem viselkedett velem így. Nyilván a Marcos dolog is szerepet játszott abban, hogy nem bízik bennem, de attól még nem kellene egyfolytában hisztiznie és engem piszkálnia. Hozzámegyek, az ő felesége leszek, és ha azt nézzük, hogy soha nem akartam ilyen fiatalon férjhez menni, akkor ez elég nagy áldozat a részemről. Igazán megérdemelném, hogy normális legyen, és úgy viselkedjen, mintha tényleg szeretne.
Bűntudatom volt, amiért az első utam egy nyilvános telefonfülkéhez vezetett. Előhalásztam a mobilomat, megnyitottam a névjegyzéket és kikerestem Reus számát. Dobtam pár érmét a készülékbe, aztán tárcsáztam. Nem tudom, hogy miért pont hozzá fordultam már megint, mikor Marko és köztem nem volt minden rendben. Nikkit is hívhattam volna, mégsem őt választottam.
- Ne tedd le, légy szíves! – szóltam bele, miután Marco felvette.
- Nem akarok beszélni veled – dünnyögte, de nem nyomta ki. Fél siker.
- Tudom, csak… Megint veszekedtünk Marinnal.
Egy pillanatig csend volt a vonal túlsó végén, aztán végre megszólalt: - Nem hiszem, hogy ezt velem kellene megbeszélned. Őt választottad, oldjátok meg együtt a problémáitokat, és engem lehetőleg hagyjatok ki belőle. Nem rohanhatsz mindig hozzám, ha valami bajod van vele. Felejts el, én is azon vagyok. És ne keress többet, ne nehezítsd meg a dolgunkat… - Ismét elhallgatott egy kicsit, aztán még hozzátette: - Remélem, legalább boldog leszel mellette.
Az utolsó mondata után már csak egy kattanást hallottam, majd a telefon zúgását. Hát ennyi volt. Így, hogy az ő szájából is hallottam, hogy el kell felejtenünk egymást, végleg beletörődtem, és megfogadtam, hogy most már tényleg minden erőmmel ezen leszek. Kezdő lépésként félretettem a saját büszkeségemet és visszamentem a vőlegényem lakásához. Becsengettem, és vártam, hogy újra ajtót nyisson.
- Ne haragudj, hogy az előbb csak úgy itt hagytalak.
- Szerintem inkább nekem kellene bocsánatot kérnem – vakargatta a tarkóját. – Gyere be. – Szélesebbre tárta az ajtót, én pedig beléptem. Egyenesen a nappaliba mentem és elhelyezkedtem a kanapén. – Kérsz valamit inni? – kérdezte Marko. Nemet intettem a fejemmel, nem voltam szomjas. A vőlegényem letelepedett mellém, megfogta a kezem, és a jegygyűrűmet kezdte nézegetni. – Felejtsük el ezt a Reus-dolgot, rendben? – pillantott rám. – Mintha meg sem történt volna.
- Mintha meg sem történt volna – ismételtem. Már régen így kellett volna tennünk.
- Milyen esküvőt szeretnél? – váltott hirtelen témát.
- Semmi nagy felhajtás – vágtam rá, miután leküzdöttem a meglepettséget. – Csak szűk családi kör és barátok.
- Remek – bólintott. – Mielőtt visszajöttél, azon gondolkodtam… Mit szólnál, ha már a jövő hónapban összeházasodnánk? – vetette fel az ötletet. Köpni-nyelni nem tudtam. Hogy a jövő hónapban?! És ezt mégis hogy képzeli, honnan lesz ruhám, ki fogja megszervezni, hol lesz egyáltalán maga az esküvő és a lagzi? Idióta ötlet volt, minden egyes porcikám tiltakozott ellene, végül mégis belementem. Hogy miért? Azért, mert minél hamarabb a felesége leszek, annál hamarabb tudatosul bennem, hogy én hozzá tartozom. Csakis hozzá. Marcot pedig el kell felejtenem.
Egy hónapnyi lázas készülődés kezdődött, Nikki esküvője végül maradt a másik két lányra, mivel nekem a sajátommal kellett törődnöm. Szereztünk rendezvényszervezőt, aki azért sokat segített, meg persze a barátok, rokonok is jelezték, hogy ha bármire szükségünk van, csak szóljunk. Két héttel Nikki és Basti esküvője után a miénk napja is elérkezett. Addigra már teljesen kimerült voltam, még az utolsó nap is éjszakáztam volna, és az utolsó simításokat intéztem volna, ha a lányok nem követelik, hogy este nyolc órakor húzzak el aludni, nehogy karikás legyen a szemem a nagy napon.
Reggel korán keltem, fürödtem, aztán kiültem a konyhába, de egy falatot nem bírtam enni, bármire ránéztem, felfordult tőle a gyomrom. Később beállított hozzám Nikki és Kathrin, hogy segítsenek a készülődésben, ami abból állt, hogy mindent ők csináltak, nekem jóformán megmukkanni sem volt szabad. Hallgathattam a rendezvényszervezőt, aki szintén ott mászkált a szobában, pontos menetrendet készített nekem az egész napról, éppen azt ismertette. A templomi szertartásra délután ötkor kerül majd sor, az anyakönyvvezető hatkor fogad minket, fél nyolctól pedig mehetünk az előre lefoglalt étterembe vacsorázni, majd a lagzira.
Miután elkészült a hajam és a sminkem, köntösbe bújva rohangáltam a lakásban, felforgattam mindent, mert az istennek sem találtam egy szem gyógyszert, ami csillapíthatná a fejfájásomat. Végül Kathrin táskájából került elő egy-két szem pirula, amit egy kis vízzel be is vettem, hogy gyorsan hasson.
- Nem kellene idegeskedned – jegyezte meg Manu barátnője.
- Mintha tudnám irányítani – morogtam. Többet nem zargattak ezzel, inkább követelték, hogy vegyem fel végre a ruhámat is. – Minek? Nem korai még?
- NEM! – vágták rá egyszerre, aztán összenevettek. Berángattak a hálóba, óvatosan kiemelték a ruhát a dobozából és csodálták egy kicsit a vállfán.
- Olyan szép, annyira hozzád illik – áradozott Nikki az A-vonalú ruháról, amit mell alatt gyöngyberakás díszített, alul pedig csipke. A rendezvényszervezővel két napon keresztül jártuk a várost, hogy rátaláljunk. Leginkább azt szerettem benne, hogy nemcsak szép, hanem könnyű is volt, és lehetett mozogni benne. Miután felvettem, a cipőbe is bele kellett bújnom, mert a csajok és az időközben beállító anyukám látni akarták az összképet. Addigra a csokrom is megérkezett, egy vázában tároltuk, hogy le ne kókadjon indulásig.

Éppen elkészültem mindennel, mikor csengettek. Elképzelni sem tudtam, ki lehet az, mert senkit nem vártunk már. Lotte nem tud jönni az esküvőre, nincs is most itthon, szóval ő tuti nem lehetett a folyosón. Mindenki mással a templomban találkozunk majd, apukám pedig közvetlenül indulás előtt érkezik csak. Nikki szaladt ajtót nyitni, és hamarosan André Schürrle társaságában tért vissza a szobába.

- Szia – üdvözölt André, aztán két puszit is kaptam tőle. Régebbről ismertem őt, szinte gyerekkoromtól fogva és mindig is jóban voltunk. Később aztán más-más városba kerültünk, és csak néha tartottuk a kapcsolatot, de mostanában megint egymásra találtunk. Sokat segített, amikor éjszaka be kellett jutnom a válogatotthoz. – Beszélhetnénk négyszemközt?
- Persze – bólintottam. A lányokat kiküldtem a konyhába és adtam nekik egy kis elfoglaltságot, hogy ne unatkozzanak. Mert ha unatkoznak, akkor hallgatóznak is. – Valami baj van? – fordultam vissza Schürrléhez.
- Nem tudok róla – mosolygott. – Először is hadd dicsérjelek meg, nagyon szép menyasszony lettél. Kár ezért a szép ruháért, de nem hiszem, hogy szükséged lesz rá ma…
- Hogy?
- Nemrég elbeszélgettem kicsit egy nagyon jó barátommal, és szóba kerültél te is… Javaslom, hogy menj le egy kis friss levegőt szívni az utcára – mondta sejtelmesen. Teljesen összefüggéstelen magyarázat volt, nem is értettem, mit akar.
- Beszélj már értelmesen… - morgolódtam, de nem volt hajlandó többet mondani, csak felajánlotta, hogy szórakoztatja addig a lányokat, amíg megjárom. – De így menjek? – mutattam végig magamon.
- Fogja díjazni, nem hiszem, hogy arra számít, megjelensz előtte menyasszonyi ruhában – vonta meg a vállát.
- És kiről is beszélünk?
- Ajj, Livia, menj már, és ne kérdezősködj – lökdösött finoman a bejárati ajtó felé. – Majd meglátod, ha eddig még nem jöttél rá.
- Ugyan miből jöttem volna rá, mikor nem mondtál semmi érdemi információt? – morogtam, mire megjegyezte, hogy csak nem figyeltem eléggé. Kikísért a lépcsőházba, mert szerinte magamtól sose jutottam volna el odáig. – A lépcsőn nem akarsz lelökni?
- Még egyszer megszólalsz, akkor fontolóra veszem – nevetett. – Na, menj, ne várakoztasd meg. Nem volt valami könnyű rávenni, hogy eljöjjön.
Elindultam lefelé a lépcsőn, hiszen csak két emeletet kellett lesétálni, az nem jelentett gondot. Illetve most annyiból igen, hogy figyelni kellett a ruhámra, nehogy rátapossak és elszakítsam. Miután szerencsésen leértem, megigazítottam mindenhol a ruhát, aztán kinyitottam az ajtót, de a küszöbön megtorpantam. A társasház előtt, amiben laktam, Marco autója parkolt, ő maga a kocsinak dőlve várakozott. Meglepődött, mikor meglátott a csipkés-gyöngyös csodában, de aztán elindult felém. Leléptem a járdára, közben a szívem összevissza, mindenféle szabályosságot mellőzve vert. Egy hónap kevés volt, hogy elfelejtsem őt. Talán egy élet is kevés lenne… http://www.youtube.com/watch?v=oxqnFJ3lp5k
- Hogy kerülsz ide? – kérdeztem, mikor már ott állt előttem pár lépésre. Eszembe jutott, mit mondott odafent Schü… Elbeszélgetett egy jó barátjával. Marcoval.
- Majd elmondom, útközben mindent megbeszélünk. Szállj be – bökött az autója felé.
- Micsoda? Minek? – pislogtam rá meglepetten.
- Nem mehetsz hozzá, tudom, hogy nem szereted őt – jelentette ki. – Illetve… Tudom, hogy nem őt szereted – pontosított aztán. – Gyere velem – nyújtotta felém a kezét. Nem kellett sokat gondolkodnom, hogy elhatározzam magam. Igaza volt abban, amit mondott. Hiba lenne hozzámenni Markohoz, hiszen már egy ideje nem ugyanazt érzem iránta, mint az elején. Még mindig kedvelem, de már nincsenek pillangók a gyomromban, ha meglátom, se remegő térd, semmi. Mostanában ezek a „tünetek” leginkább akkor jelentkeztek, ha Marcoval találkoztam vagy beszéltem. Belecsúsztattam a tenyeremet az övébe, mire megjelent az arcán az a tipikus Reus-mosoly. Akkor már biztosan tudtam, hogy jól döntöttem. Azt nem említette ugyan, hová akar vinni, de nem is számított. Tőlem akár a világ végére is elmehetünk, nekem ezentúl minden hely megfelel, ahol ő is ott van.

A focin keresztül - Majd legközelebb

Sziasztok! Újra itt:) Vissztérünk régi, jó módszerünkhöz. Négy, azaz 4 komment után kaptok új részt! Ehhez pedig annyit fűznék hozzá, hogy mindig van legalább egy ember, aki meghallgat! Én ma Kingának köszönöm, hogy kipanaszkodhattam magam:) Jó ovasást!

Bastian telefonja rezegni kezdett az öltöző padján. Az elbukott elődöntő után semmi kedve nem volt megnézni, ezért szótlanul felém csúsztatta, hogy nézzem meg én. Kezdtem hozzászokni a vereség utáni hangulathoz. Ma sem volt jobb az öltözőben lenni, mint a kupa vagy BL döntő után. A különbség csupán annyi volt, hogy dortmundi és müncheni játékos együtt szomorkodott. Kezembe vettem a telefont, majd megnyitottam az üzenetet, amelyben ez állt: „Ne szomorkodj tesó, ez vár itthon” Az üzenet mellett egy kép volt, ami egy medencéről készült. A mi kertünkben volt, ebből arra következtettem, hogy ez volt az, amiről beszélt, mikor beköltözött. Bolond ez a srác, de tényleg jó ötletei vannak. Ezekben a meleg időkben az ember csak valami hűsítésre vágyik. Megmutattam Bastinak, de érdemben nem reagált rá. Joachim kinn adott interjút, melyből egy részlet megcsapta a fülem, mikor befelé jöttem. Pontosan jellemezte a benn uralkodó állapotot: „Mindenki szomorú, senki nem szól egy szót se, és többen is sírnak.” Talán Mesut volt a legrosszabbul. Berúgta az utolsó percekben kapott büntetőt, így az eredmény kettő-egy volt, ami reményt keltett a csapatban, azonban a hátralévő idő már nem volt elég egy újabb gólhoz, ami a hosszabbítást jelentette volna. Ebben a csapatban sokkal több van, minthogy két Balotelli találattal kikapjanak az olaszoktól, de ez megint egy tipikus olyan meccs volt, amin semmi sem sikerült. Támadtak, és csinálták, amit kellett, de a két első félidőben bekapott gól után rendesen összezavarodott a csapat. Minden hiába volt. A vereség után egy ország állt csendben, sírva, de tudva, hogy igenis Németország a legjobb, és a remény még azután sem halt meg, hogy a Nationalelf búcsúzott az Európa-bajnokságból.  A hitük nem rendült meg bennük, és állítom, hogy soha nem is fog. Mert ez a válogatott jobb, mint a többi, még ha az eddigi eredmények nem is őket igazolják. De kismillió lehetőségük lesz még megmutatni, bebizonyítani, hogy a német foci a legjobb a világon.
Másnap indultunk haza. Reggel a repülőtéren a szokásos ellenőrzések után felszálltunk a gépre, és hazarepültünk. Az úton most nem voltak hangos nevetések, ugratások, de még sima beszélgetések sem, ezért hamar elnyomott az álom. Bár nem volt hosszú az út, örültem, hogy az alvással kicsit szabadulhatok a közegből. Szerettem volna valahogy segíteni rajtuk. Átvettem volna mind a huszonhárom játékos fájdalmát, csak ők ne legyenek szomorúak. Tőlem ez kicsit meglepő volt, ugyanis világéletemben inkább magamat helyeztem előtérbe, de változik az ember, és ha jó irányba, akkor az sosem baj.
Otthon, a repülőtéren szurkolók ezrei álltak táblákkal, plakátokkal, melyeken bíztató üzenetek voltak. Örültem, hogy a fiúk elolvastak legalább párat. Ragaszkodtam hozzá, hogy én vezessek haza, Basti pedig elég kedvetlen volt még ahhoz, hogy ellenkezzen. Ő egyike volt azoknak, akik bár szomorúak voltak, inkább a többiekbe próbáltak lelket önteni. Reméltem, ha kikerülünk a társaságból, visszajön a kedve egy kicsit. Egyelőre ez az autóúton még nem történt meg. Tobi az ajtóba várt bennünket. Egy-egy ölelést kaptuk tőle, aztán elvette a bőröndjeimet és bevitte helyettem. Idegesítő volt a következő pár órában beálló csend. Tobi és én is tudtuk, hogy Bastit most békén kell hagyni, de magára hagyni sem akartuk. Így hát csendben ültünk egy szobában, amikor is Bastit is zavarni kezdhette az egész.
-   Megnézem a medencét – állt fel.
-   Veled megyek – pattantam fel én is.
-   Nem. Egyedül megyek – jelentette ki és már el is tűnt az ajtó mögött.
Hangosan sóhajtva zuhantam vissza a kanapéra, és a párnába nyomtam a fejem.
- Nem fog sokáig tartani – mondtam Tobinak, de igazából magamat próbáltam győzködni.
-   Nem fog – erősített meg Tobi.
-   Oké. Azt mondta egyedül megy, de nem érdekel – álltam fel. – Én utána megyek.
-   Nem tudom, hogy ez jó ötlet-e – ellenkezett.
-   Akkor mindjárt megtudjuk.
Kimentem a kertbe a medencéhez. Élőben jobban nézett ki, mint a képen. A tűző nap ma is elviselhetetlen volt, még az árnyékban is, ahol Basti ült.
-   Mondtam, hogy – kezdte volna.
-   Nem vagyok süket – morogtam, aztán leültem mellé. – Nem lenne jobb, ha beszélnél róla? Tudom, hogy magadban szereted feldolgozni, de… - A szavamba vágott.
-   Elvesztettük a kupát. A Dortmund már nem is tudom, hányadszor győzött le minket egymás után. Egyszerűen nem értem, szerintem egy darab játékossal sem jobbak nálunk, mégis ők nyerik meg a meccset, mellesleg fölényben. Meg ugye a bajnokság is úszott, mert kikaptunk tőlük. De ha mindez nem lenne elég, bejutunk a BL döntőjébe, hazai pályán, úgy, hogy jobbak vagyunk a chelseanél. 120 percen keresztül játszunk úgy ellenük, hogy igazából semmi közük a játékhoz, mi voltunk fölényben, csak mi fociztunk, és tizenegyesekkel kikapunk. Ezen is túltettük magunkat, mert tudtuk, hogy jön az EB, és muszáj mindenkinek rendbe jönnie. Ez volt idén az utolsó reményünk, hogy valamit megnyerjünk. De ezt is elbuktuk. Mint mindig mindent. – Nagyon mérges volt, végig dühből beszélt, éreztem rajta. – Minden évben azt mondjuk, hogy majd legközelebb. Szinte már szállóigévé vált. De meddig fogjuk még mondani?
-   Jövőre megcsináljátok. Visszavágtok mindenért a Dortmundnak és a világnak is. Mellesleg azt néztem, hogy a Dortmund ellen lesz az első tétmérkőzésetek, ugye a szuperkupa. Ott fogjátok kezdeni.
-   Nagyszerű. Már rögtön az első meccs ellenük van – morgott.
-   Tényleg az – bíztattam. – Megnyeritek, és ez elég ösztönző lesz ahhoz, hogy végigcsináljátok az egész évet jól.
-   De ahhoz nyerni kell.
-   A nyeréshez pedig hinni. Úgyhogy hidd el, mert anélkül nem fog menni.
Erre már nem válaszolt. Nézte, ahogy a víz tetején megtörik a napfény, és az aljára fényes csíkokat varázsol.
-   Na. Ölelés? – kérdeztem karjaimat kitárva, azonnal hozzám bújt.
-   Köszönöm, hogy vagy nekem – suttogta a hajamba.
-   Inkább én köszönhetném, de ne menjünk ebbe bele. Kipróbáljuk a medencét? – vetettem fel az ötletet.
Gyorsan felszaladtunk, hogy átvegyük a fürdőruhánkat, aztán a medencéig versenyeztünk. Vesztettem, mégis én kerültem először a vízbe, egy lökésnek köszönhetően.
-   Bastian – szóltam rá, miután kiköpködtem a vizet, de igazából örültem, hogy időlegesen elmúlt a rossz kedve.
-   Á, ez hideg – állapította meg, mikor lelépett az első lépcsőfokra.
-   Nekem mondod? – fröcsköltem le, majd Tobi is segített, aki egy szép bombával landolt mellettem.
Basti száját válogatott káromkodások hagyták el, miközben elmerült a vízben, mi pedig abbahagytuk a fröcskölést. Szerencsére Basti nem került vissza abba az állapotba, mint amibe délelőtt volt, de azt azért még másnap sem mondhattam, hogy túltette magát rajta. Beszélt pár csapattársával, a legtöbben már jobban vannak, aminek szintén örültem. A következő hetet nyaralással töltöttük. Ahogy a torna előtt, most is Olaszországba mentünk, hiszen nagyon jól éreztük a múltkor ott magunkat. A különbség annyi volt, hogy Tobit is magunkkal vittük. A nyaralás alatt úgy éreztem Basti kezd teljesen rendbe jönni, és mire hazaértünk, már nem voltak rossz percei, amiben vagy velem vagy Tobival kötekedett. Miután hazajöttünk rájöttem, hogy hiányoznak a csapattársaim, ezért másnap bementem az edzésre, megnézni őket.
- Szia – köszöntöttek.
-   Remélem, nem zavarok – néztem Karin irányába, aki megrázta a fejét.
Amíg a lányok edzettek, addig én Thomas mellé ültem le, és hallgattam a csodálatos, új vicceit. Sosem hittem volna, hogy egyszer ezek hiányozni fognak majd, most mégis rá kellett jönnöm, hogy de. Thomasról azonban eszembe jutott Marko, róla Livia, róla pedig a másik Marco. Utóbbi akármennyire is kemény legény volt, akáhogy titkolta, hogy őt bizony nem érdekli már Livia, én azért láttam rajta, hogy de. Nem csak az én véleményem volt ez, hanem Liviáé is, ezért döntöttünk úgy, hogy keresünk neki valakit. Mikor ezt megbeszéltük, még nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz dolgom lesz, ugyanis Liviának senki nem volt megfelelő, mindenkiben talált valami hibát, és hiába bizonygattam, hogy senki sem tökéletes, ő hajthatatlan volt. Hazafelé fel is hívtam.
-   Találtál már olyat, aki még neked is megfelel?
-   Nem.
-   Nem akarlak megbántani, de szerintem nincs olyan csaj, akivel összehoznád. Megmondom neked, hogy miért. Tetszik, és nem bírnád elviselni, ha mással látnád.
-   Ez nem igaz. Én Marint választottam, nem hiába van a gyűrű az ujjamon. Csak szeretném, ha boldog lenne, ha olyan lány lenne mellette, aki tényleg jó neki.
-   Jó, rendben – dünnyögtem. – Szólj, ha van valaki. Én is fogok.
-   Várj. Lehet, hogy mégis van. Carolin Böhs a neve.
-   Ki ő?
-   A nagybátyám lányának a férjének a húga.
-   Tessék?
-   Mindegy, távoli családtag. Most jutott az eszembe. Felhívom, beszélek vele, megmutatom neki Marcot, aztán csörgök. De tudod, hogy Marco a te kezed alatt van, neked kell rábeszélned.
-   Megoldom.
Bontottuk a vonalat, én pedig hazahajtottam. Otthon Basti mosolyogva fogadott.
-   Na, mi az?
-   Csak gondolkoztam – kezdte.
-   Várj, ez tényleg vicces.
-   Haha. Szóval mikor szeretnél esküvőt?
-   Nekem mindegy. Csak szerintem ne szezon közbe legyen.
-   Én is erre gondoltam, szóval valamikor augusztus első hetében?
-   Rendben. Ö – húztam el a szám, aztán felnéztem rá. – A szervezéssel kapcsolatban mire gondoltál? Mert én nem vagyok ilyen nagy szervezgetős.
-   Ha szeretnéd, szerzünk rendezvényszervezőt – nyomott a homlokomra egy puszit.
Ám amíg nekem tetszett az ötlet, addig Kathrin, Lotte és Livia óriási meglepettséggel kiáltottak fel, és tiltották meg, mikor elújságoltam nekik.
- Majd mi megszervezzük.
-   Dehogyis. Livia, neked a sajátodat is meg kell, nem fogom az enyémet is a nyakadba varrni.
-   A miénk még nem most lesz.
-   Nincs vita.
-   Mi csináljuk, kész – fejezte be Lotte.
Esélyem se volt tovább ellenkezni, mellesleg örültem, hogy ilyen lelkesek. Bastival is megbeszéltük, és miután ő is rábólintott, már tervezgettek is.
-   De ne előtte. Legyen neki meglepetés – mondta Lotte, mire megbeszélték, hogy majd akkor, ha én nem leszek közöttük.
-   Remek, köszi lányok – jegyeztem meg. – Livia, mi van azzal a Carolinnal?
-   Azt mondta szívesen találkozna Marcoval, szóval beszélj vele, és akár jöhet is egy randi – mondta mosolyt erőltetve az arcára.
-   Kihangosítom, de meg ne mukkanjatok – szóltam rájuk, miközben tárcsáztam.
-   Szia – vette fel meglepetten.
-   Szia. Nem zavarlak? – Miután nemleges választ kaptam, folytattam. – Hogy vagy? Minden rendben?
-   Már egész jól… ami a focit illeti.
-   Ühüm. A másik problémád miatt szeretnék beszélni veled.
-   Nincs másik problémám – tagadta. – Mondtam már.
-   Szóval, megismertem egy lányt. Carolinnak hívják.
-   Hé, ácsi. Állj csak meg egy kicsit. Mondd, hogy félre értem a helyzetet. Most szerezni akarsz nekem egy csajt?
-   Úgy értelmezed, ahogy akarod. Küldök róla képet, miután letesszük. Csak látom, hogy nem vagy jól, és Livia is tudja. Nem akarja, hogy miatta…
-   Ő is benne van? – Teljesen kiakadt.
-   Marco!  Kérlek. Nem kell tenni, hogy te jól megvagy. Egyszerűen megismertem a lányt, és te jutottál róla eszembe – szépítettem a történetet, igazából még én is csak képről láttam. – Aranyos, kedves, biztos vagyok benne, hogy tetszeni fog.
-   Miért vagy te ebben annyira biztos?
-   Nem tudom. – Nem mondhatom neki, hogy azért mert Livia kereste. – De érzem. Vasárnap ráérsz?
-   Nem – válaszolta elnyújtva. Szinte láttam, hogy hitetlenkedve rázza a fejét. – Nem megyek randira. Nem vagyok rászorulva a sajnálatotokra.
-   Nem sajnálunk. Csak segítünk. Tudod mit? Kössünk alkut. Elmész egy randira Caroval, ha nem tetszik, nem kell többet találkoznod vele. Mi a probléma ezzel? Adj egy esélyt magadnak!
-   Úgysem hagysz békén, mi?
-   Hát nem – vágtam rá vigyorogva, Tudtam, hogy nyertem.
-   Elmegyek. Mikor, hol?
Megadtam neki a címet és az időpontot, aztán elbúcsúztunk egymástól. Ahogy ígértem elküldtem a képet a lányról, aztán belecsaptam Livia feltartott kezébe.
-   Indítványozom, hogy fürödjünk egyet – indultunk meg medence felé, aztán egyszerre ugrottunk bele a széléről.