A focin keresztül - Ajánlat

-          Nanana. Ezzel nem szórakozunk. – ráztam meg a fejem – Mit csináltál?

-          Semmit. Nem volt kedvem beszélni vele.

-          Hazudsz.

-          Nem hazudok. Nem volt kedvem beszélni vele, mert összevesztetek.

-          Bastian. – álltam fel – Most mondom el először és utoljára. Ha én összeveszek Lukasszal abból te maradj ki. Miattam ne vesszetek össze. Soha.

-          tudom, de ő kezdte. Szerinte én veszlek el tőle.

-          Ó, édes Istenem. – túrtam a hajamba gondterhelten. Nem akartam, hogy miattam vesszenek össze.

-          Ne aggódj, helyreraktam. Ha nem haragszol, mondtam neki, hogy a szomszéd árulja a házát, és költözzön ide.

-          Ne haragszom, de maradj ki a veszekedéseinkből, és tegyél meg nekem még valamit. – mondtam komolyan

-          Mit?

-          Csókolj meg. – mondtam, de ő már teljesítette is a kérésemet – Máskor is ilyen szorgalmasan

-          Vicces vagy. – fintorgott, majd újból megcsókolt

** **

-          Jó napot! – köszöntünk az első edzésen Loius van Gaalnak

-          Öltözzetek. – mondta a fiúknak, amikor mindenki befutott

Miután átöltöztek tartott egy rövid beszédet, amiben elmondta mit vár el a fiúktól idén.

-          Sziasztok. Nos, remélem mindenki pihente a VB fáradalmait, mert minden megy tovább. Ebben az évben minimum úgy kell teljesítenünk, ahogy a tavalyi évben. Tavaly megmutattuk, hogy képesek vagyunk ilyen eredményekre, most meg kell mutatnunk, hogy még többre vagyunk képesek. Ehhez mindenkitől kitartó és odaadó munkát várok el. A tavalyi szabályok ugyanúgy érvényesek, mindenkire. Nincs késés, a kihagyott edzéseket le kell dolgozni. Nem veszélyeztetjük a másik testi épségét, és a sajátunkat sem. Világos? Rendben, akkor sok sikert az idei szezonhoz. – borítottak ki a hálóból a labdákat, majd miután kapott egy kis tapsot elkezdődött az edzés.

-          Bírtam volna még pár napot pihenni. – mondta halkan Basti

-          De azért vártad már. – lökte meg Holgi viccesen

-          Aha, annyira, mint te. – vigyorgott rá vissza

Edzés után hazamentünk, és átugrott Lukas, aki időközben már átköltözött mellénk. Ezután minden edzésre bejártam, mivel jobb dolgom nem akadt, de már nem élveztem annyira, mint régebben. Sokkal komorabb volt a hangulat, erőltetett volt, és Louis csak dirigált.

-          Oké, egy levezető meccs, és mehettek. – kiabált be a pályára, majd hozzátette – Menj játszani te is, Nikki.

Nekem több se kellett, gyorsan beálltam, addig is kihasználva, hogy nem kell feszengve mellette ülnöm. Egy nagyon pörgős meccset játszottunk le a fiúkkal, és az eredmény végül döntetlen lett.

-          Nikki, gyere ide egy picit. – kiabált nekem Louis, mellette pedig Karin Danner állt. Jó ég. – Szeretne megismerni Karin. Gondolom tudod ki ő.

-          Persze. – bólintottam – Nikki Bleiblich – nyújtottam a kezem, amit el is fogadott

-          Karin Danner vagyok. Örülök, hogy találkoztunk. Épp bejöttem, mikor láttam, hogy te is játszol. Nem kérdezem miért hagytad abba, biztos meg ovlt az oka, bár sosem fogom megérteni – tette hozzá halkabban – De helyette megkérdezném, hogy nem szeretnéd folytatni?

-          De szeretném, csak ez bonyolult. Kiestem már a ritmusból.

-          Nem úgy néztél ki az előbb, mintha útközben elvesztetted volna a tehetségedet. Kevés olyan nő van, aki azon a szinten tud lenni, mint a férfiak. Ennél nagyobb ajándékot nem is kaphattál volna. Nem lenne szabad eldobnod magadtól.

-          Senkinek nem kell egy visszavonult női focista. Valószínű minden edző azt gondolja, hogy nincs kitartásom, hiszen egy év hajtás után abba is hagytam.

-          Hát nekünk szükségünk lenne most egy ilyen játékosra, úgyhogy mi ajánlanánk neked egy lehetőséget a csapatban.

Szerintem mondanom sem kell, hogy meglepettségemben meg se tudtam szólalni. Mióta abbahagytam azóta vágyom rá, hogy újrakezdjem, és most itt van álmaim lehetősége, mégsem tudom, mit válaszoljak.

-          Gondolkozz rajta, nem kell most válaszolnod. Holnap gyere el az edzésre. – mosolygott rám kedvesen – Hátha az majd könnyít a döntésen.

-          Rendben. – bólintottam szerencsétlenül, majd Basti után mentem

Kinn az öltöző előtt megvártam, majd elindultunk kifelé.

-          Na, mit akart?

-          Karin Danner ajánlott játéklehetőséget. – nyögtem ki nagy nehezen, még mindig teljesen sokkolódva

-          Úristen ez tök jó. – kapott fel nevetve, és megpörgetett majd megállt – Ugye igent mondtál?

-          Nem válaszoltam még.

-          Akkor most megyünk vissza, és szépen elfogadod. – fogta meg a kezem

-          Nem tudom. – álltam meg határozottan egyhelyben

-          Dehogyisnem. – kezdett el húzni, mire kattant az első fényképezőgép, majd sorozatban a többi.

-          Beszéljük meg ezt otthon. – kértem, majd beszálltam a kocsiba, ő pedig utánam

Soha ilyen gyorsan nem értünk még haza, legalábbis nekem úgy tűnt, mintha két másodperc lett volna az egész. Kiszálltunk, de Basti nem a saját házunkhoz ment, hanem Lukasékhoz.

-          Szia. Gyere át légy szíves, beszélnünk kell. – szólt fel a kapucsengőn, majd utánam jött a házba

-          Őt most muszáj volt belevonnod? – fordultam meg mérgesen – Megbeszéljük ketten, aztán majd megbeszélem vele is. Ketten egy ellen nem ér. Tudod, hogy ő is azt akarja, hogy visszamenjek, nem érdekli majd az, ami miatt nem tudok visszavenni. Remek. – csaptam az asztalra, amikor hallottam, hogy nyílik a bejárati ajtó.

-          Hé, gyerekek, mi folyik itt? – lépett be kíváncsian Lukas – Ha veszekedés megy, abból hagyjatok ki, nem leszek senkinek a védelmezője.

-          Nem azért hívtunk. – szólalt meg Bastian, hiába néztem rá még mérgesebben, ha ez lehetséges – A Bayern női csapatából az egyik tag ajánlott neki játéklehetőséget.

-          Ez nagyszerű, akkor min veszekedtek? Vagy, várj. Nemet mondott?

-          Ne beszéljetek úgy, mintha itt se lennék. Nem mondtam nemet. Még nem válaszoltam. El tudom dönteni, mit akarok, nem kell hozzá egyikőtök se.

Felvágtattam a szobánkba, és magamra zártam az ajtót. Elmondhatatlanul mérges voltam, hogy nem hallgatnak meg, csak a ,,vissza kell menned,, szövegeikkel tukmálják a fejembe.

-          Ki vagy? – szóltam ki, mikor valamelyikük kopogott, és gyorsan elkezdtem eltűntetni a sírás nyomait az arcomról.

-          Lukas, engedj be légy szíves.

Sóhajtva álltam fel, és nyitottam ki az ajtót. Lukas lábbal belökte, de közben már ölelt is át.

-          Tessék, hoztam zsepit. – nyújtotta oda – Mikor fogod felfogni, hogy nem kell minden egyedül csinálnod? Hogy segíteni akarunk? Ketten is, de te csak eltaszítasz magad mellől mindenkit a hülye makacsságoddal.

-          Jó ember mondja. – dünnyögtem a mellkasába

-          Segíteni akarunk.

-          Oké, akkor segíts. Hallgatlak. – vontam vállat, úgyis tudtam mit fog mondani.

-          Mióta kibékültünk látom rajtad, hogy csak erre vágysz. Focizni akarsz, itt van a lehetőség, nem mondhatsz nemet. Meg fogod bánni.

-          Látod? Ez minden csak nem segítség. Basti is ezt gondolja. És igen én is. De ti csak a mostra gondoltok, de mi lesz később? Minek menjek vissza egy vagy két évre, hogy utána újra azt mondjam, köszönöm, de ennyi volt?

-          Miért kéne ilyen hamar ezt mondanod?

-          Mert nem Bastian fog gyereket szülni. Márpedig ő akar gyereket, és nem vonhatom ezt meg tőle csupán önzőségből, mert én focizni akarok.

-          Nem érné meg az a két év is, amíg boldog vagy, élvezed, amit csinálsz? Használd ki. Különben sem biztos, hogy Bastian két éven belül gyereket akar majd.

-          Hát akkor mikor? Majd 40 évesen szüljek?

-          Ez már a ti részetek. Én továbbra is azt mondom, menj vissza, csináld amíg tudod, mert később nem lesz ilyen lehetőséged. Sosem agyaltunk azon mi lesz később, élvezzük, ami most van, vagy ami lehet, a többit meg majd hozza az idő. Jó? – bólintottam, ő pedig megsimogatta a fejem és felállt – Beszéljétek meg ezt ti is, aztán szólj nekem is, amikor igent mondtál. Mert tudom, hogy az lesz a vége. Csinálod a feszkót, mint mindig, agyalsz hülyeségeken, aztán ugyanaz lesz, mint ami az első gondolatod volt.

-          Megverlek. – fenyegettem meg, fejrázva – Szia.

Nem sokkal később Basti jött be.

-          Hallom, mi miatt aggódsz. – ült le velem szembe – És ez hülyeség. Meg oldjuk. Nem kell nekem egy év múlva gyerek, addig pedig nem foszthatom meg tőled azt, amit szeretnél, csupán önzőségből. Akkor lesz gyerekünk, ha majd te is akarod. Ha 5 év múlva, akkor akkor, ha holnap akkor meg akkor.  Ne legyél buta. Menj el holnap az edzésre, és írd alá azt a szerződést.

-          Alszok rá egyet, elmegyek az edzésre, és majd utána döntök.

-          Rendben.

Másnap reggel, ahogy megbeszéltük elmentem az edzésre. Karin hihetetlenül biztos volt magában, ugyanis már a szerződést lobogtatva fogadott.

-          Szia Nikki. Az edzés után csak át kell olvasnod, majd aláírnod itt, ha minden megfelel. – mutatott a köteg papír utolsó oldalára. Csak át kell olvasnom. Még az a szerencse, így is rámegy az egész napom.

Az edzésre én is beálltam, és bár furcsa volt, mégis örültem, és jól éreztem magam. A többiekkel nem igazán beszéltem. Láttam, hogy néha engem néznek, majd mondanak valamit, de ez engem mindig is hidegen hagyott. Csak csináltam, amit kellett, miközben egyre jobban kifulladtam. Jól gondoltam, hogy kijöttem a gyakorlatból, és majd apránként kell újra felépítenem az erőnlétemet.

Fáradtan zuhantam le az öltöző padjára, miközben az a sok oldal lebegett a szemem előtt, amit most el kell olvassak.

-          Gyere erre. – vitt be egy irodába – Ülj csak le. Olvasd végig nyugodtan. Mindent beleírtunk.

-          Rendben. – láttam neki, majd egy jó háromnegyed óra múlva felnéztem

-          Nos? – nézett föl Karin mosolyogva

A focin keresztül - Számonkérés

Sziasztok! Újra itt. Hihetetlen, mi? Vannak magyarázataim, amiért nem hoztam részeket, de mivel senkit sem érdekel, ezért nem írom le. xD Végre nyári szünet, ezt vártuk szeptember óta. Nagyon remélem, hogy tudok nektek egy csomó részt hozni a nyáron. :) Igyekszem is. Kezdetnek itt ez a rész. Remélem tetszeni fog, bár rövid... de majd legközelebb ;) Jó olvasást !! Puszi nektek!
UI: Írjatok komiiiiit!!! :):)

-          Igen, összeköltözök veled, de te költözöl hozzám.

-          Nem-nem. Imádom a házam. – tartózkodott egyből

-          Én is.

-          De az enyém közelebb van a stadionhoz. – próbált érveket felhozni, majd az ötödik ilyen után engedtem neki, és rábólintottam.

A következő két hét költözködéssel telt. Csak a fontosabb cuccokat hoztam el, és hagytam otthon is pár dolgot. Kicsit furcsa volt, és rossz érzéssel töltött el, hogy ott kell hagyjam, hisz azt a helyet szoktam meg. A házat sem adtam el, lehet kelleni fog még.

***
Kikapcsoltam a TV-t, nem volt benne semmi érdekes. Elindultam kifelé, de csörgött a telefonom.

-          Szia Lukas. – vettem fel

-          Helló. – köszönt szárazon

-          Mi a baj?

-          Hol vagy?

-          Bastinál.

-          Odaköltöztél?

-          Igen. Mi ez kihallgatás?

-          Nekem mikor akartál róla szólni?

-          Most ez a bajod?

-          Azt hittem mindent megbeszélünk, mielőtt döntünk róla, és hogy mindenről tudunk, ami a másikkal történik. – mondta gúnyosan aztán letette.

Lementem Bastihoz, aki az ebédlőbe ült, és valószínűleg két percen belül elaludt volna, ha nem megyek.

-          Nem tudod Lukasnak mi a baja? Bekattant már megint.

-          Talált. Nem. – dünnyögte

-          Álmos vagy? Mit csináltál éjszaka?

-          Nem is tudom. –vigyorgott fel rám, aztán megnézte a telefonját, amire SMS érkezett. – El kell mennem. Sietek vissza. – pattant fel, adott egy puszit és már el is ment

Amíg én otthon unatkoztam egyedül, addig Lukasnál:

-          Csengettek Lukas, kinyitnád? – kiabált Moni a konyhából, ahol éppen Lou-t etette.

-          Megyek. – indult meg Lukas, aztán amikor kinyitotta az ajtót, vissza is akarta csukni, de basti odatette a lábát

-          Hello. Mi ez? – mutatta föl a telefonját

-          Telefon. Menj el innen.

-          Azt kérdeztem mi ez? – kérdezte Bastian újból beljebb lökve az ajtót

-          Nagyon jól tudod, hogy bőven elég volt négy év nélküle. Most már nem fogom hagyni, hogy egy percre is távol legyen tőlem.

-          Attól még hogy jut az eszedbe az, hogy én veszem el tőled. Legközelebb ilyen SMS-t, kapok tőled, nem szép szavakkal fogom elintézni. Vedd már észre magad, saját magadtól taszítod el. Nagyon jól tudod, hogy utálja, ha számonkérik.

-          Igen, egy kicsit régebb óta ismerem, mint te. – mondta Lukas sértődötten

-          Ez lesz mindig? Hogy te régebb óta ismered, mint én? Meg hogy nem mozdulhat el mellőled? Tudtommal nem a te barátnőd, és ha ez a ki ismeri jobban, vagy régebb óta témát hozod fel, akkor legalább viselkedj is úgy. Mert ha annyira nagyon jól ismernéd, akkor nem csinálnád ezt.

-          Akkor mi a jó eget csináljak te nagyon okos? – emelte fel Lukas a hangját

-          Először is ne kiabálj, másodszor Nikki nálam fog lakni, ha azt akarod, hogy a közeledben legyen, akkor költözz mellénk.

-          Ha egyedül lennék szó nélkül köldöznék, de nekem már nem csak magamra kell gondolnom, hanem az egész családra.

-          Ha szeretnél, költözzünk. – állt meg Lukas mögött Moni, mire mind a két fiú meglepetten nézett rá

-          Gondolkozzál haver, én csak ennyit akartam. Ja, és szerintem mostanába ne nagyon keresd, meg engem se, amíg nem kértél tőle bocsánatot. Hello. – fordult sarkon Bastian, majd elindult haza

-          Megjöttem. – mondta Basti, mikor hazaért. Ledobta a kulcsot az asztalra, aztán válaszolt kérdő tekintetemre. – Csak Tobinak támadt némi gondja a rajongókkal. De megoldottam a problémát. – húzta ki magát büszkén

-          Ja, így nem őt hanem téged szedtek szét.

-          Inkább te szedj szét. – hajolt le egy csókért, meg még egyért, meg még egyért…

Estefelé csörgött Basti telefonja, de letette, amin meglepődtem, de nem tettem szóvá. Sosem nyomja ki, inkább megvárja, míg elhallgat. Pár perccel később jött egy üzenet Lukastól, melyben bocsánatot kért. Ezután újra csörgött Basti telefonja, és most már felvette.

-          Ki hívott? – kérdeztem miután letette

-          Lukas.

-          És először?

-          Akkor is ő.

-          De… kinyomtad.

-          Tudom.

-          Jó, de én meg nem értem.

-          Mondtam már, néha jobb a tudatlanság. – kacsintott, aztán felállt és ott hagyott

A focin keresztül - Bemutatás(ok)

Másnap összekészültünk, és elindultunk anyuékhoz ebédre. Bastit felkészítettem, hogy ne egy nagy öröm ebédre készüljön, és én is igyekeztem felkészülni erre. Apu nyitott ajtót.

-          Szia, apu. – adtam neki két puszit

-          Sziasztok. Alexander Bleiblich vagyok. – nyújtott kezet Bastinak, közben pedig közölte, hogy anyu nagyon rossz hangulatban van.

-          Bastian Schweinsteiger. Örülök. – viszonozta a kézfogást, majd bementünk

Anyu nem leplezte nemtörődömségét, hanyagul bemutatkozott, aztán az asztalhoz ült.

-          Végezzünk minél hamarabb. – húzta be a széket, és miután mi is leültünk a bejárónője felszolgálta az ételt.

Anyu egész végig Bastiant figyelte, aki apu mindenféle kérdésére válaszolgatott, és bár anya nem vallotta volna be, de tudtam, hogy Basti átment a vizsgáján. Az ebéd eleje nagyon kényszeredettre sikerült, de miután anyunak elhalaszthatatlan dolga támadt a cégnél, és el kellett mennie, kicsit oldódott a hangulat. Apu továbbra is szóval tartotta Bastit, és úgy láttam, hogy bastinak sikerült belopni magát apu szívébe.

-          Örülök, a találkozásnak. – búcsúzott apu – Sziasztok.

Az utunk ezután Basti szüleihez vezetett, ahol nagyon kellemes délutánt és estét töltöttünk el.

-          Szia öcsi. – nyitott ajtót Tobias – Hello kedvenc sógornőm. – vigyorgott rám

-          Kedvenc? Miért több is van? – sandítottam Bastira

-          Mondtam, hogy ne buktass le. – mérgelődött Basti az nevetve bementünk

A szülei mosolyogva vártak minket a nappaliban.

-          Szia kisfiam. – ölelgette meg az anyukája – Úgy hiányoztál, már nem is tudom mikor voltál itt utoljára. Nagyon ügyes voltál a VB-n. – árasztotta el a mondani valójával

-          Sziasztok. – mosolygott fülig érő szájjal

Sosem láttam még ennyire boldognak. Látszott rajta, hogy mennyire örül, hogy itt lehet a családjával. Aztán kibújt az ölelések alól, és hozzám fordult.

-          Anya, apa, szeretném bemutatni nektek a barátnőmet. – mosolygott rám

-          Jó napot. Nikki Bleiblich vagyok.

-          Tegezz csak nyugodtan. Monika vagyok, ő pedig Alfred. – mutatott Basti apukájára

-          Nagyon örülünk, hogy megismerhetünk. Sokat hallottunk már rólad.

-          Sok jót. – nevetett fel Tobi, mire egy kedves pillantást intéztem felé

-          Na, akkor, üljetek csak le, mi megterítünk. – mosolygott Monika

-          Ne öljétek meg egymást. – nézett Alfred a fiúkra, aztán kimentek a konyhába

-          Lehet egy kérdésem? – kérdezte Tobi tőlem, mikor bólintottam folytatta – Honnan volt bátorságod megütni Cristiano Ronaldot?

-          És most ne visítsak. Végre nem kell minden nap egy levegőt szívnom vele, de továbbra is szerepel minden napomban. Különben is, honnan tudsz te erről? – kérdeztem, aztán Basti túl aranyos mosolyára megforgattam a szememet.

-          Mit csináltál volna, ha elmondja az újságíróknak? – faggatózott továbbra is

-          Tudom, hogy nagyon hülyének néz ki a srác, de annyira ő se hülye, hogy saját magát járassa le ország-világ előtt azzal, hogy részegen megütött egy nőt. Amúgy pedig megbeszéltük, és ez rá meg rám tartozik, nem a sajtóra.

-          Lapozzunk. – javasolta Basti roppant okosan – Veled mi van?

-          Hát amíg te Afrikában heverésztél, addig én keményen edzettem itthon. – ugratta Bastit

-          Tessék? Nem is tudom ki heverészett, meg kinek volt nyári szünete. – reagálta le Basti

-          Azt hiszem az én voltam. – vigyorogtam rájuk

-          Erről jut eszembe. Mikor focizol majd újra?

-          Tobias, felcsaptál újságírónak? – nevettem fel – Ki mondta, hogy vissza akarok térni?

-          Senki, de mindenki nagyon jól látja. – dünnyögte Basti alig hallhatóan

-          Oké, ezt majd otthon megbeszéljük. – néztem rá meglepetten

A vacsora alatt gyerekkori történeteken nevettünk fulladásig, aztán eljött a búcsú ideje is.

-          Gyertek sűrűbben kisfiam. – mosolygott Monika, aztán két-két puszi után beültünk a kocsiba és elindultunk haza.

Már nem akartam ma feszegetni a focis témát, de másnap reggel azzal kezdtem.

-          Szóval, mi volt az a megjegyzés, amit tegnap tettél azzal kapcsolatban, hogy focizni szeretnék?

-          Semmi más, mint aminek hangzott. Egész végig, az összes edzésen amin ott voltál látszott rajtad, hogy legszívesebben beállnál, hogy te is velünk játszanál.

-          Én nem…

-          Tudom-tudom. Most lefogod tagadni.

-          De…

-          És igen, ennyire kiismertelek. – vágott újra a szavamba, én pedig duzzogva álltam fel az asztaltól.

-          Vagy csak azt gondolod. – mentem fel a lépcsőn

-          Gyere vissza. – mondta határozottan, mire visszafordultam, hogy megmondjam neki, nem fogja megszabni, mit csináljak, de megint gyorsabb volt. – Légy szíves. – fintorgott hozzá – Tudod, nem kéne mindig elfutnod, ha valakinek igaza van.

-          Baromi okos lettél. – válaszoltam mérgesen – Akkor azt mond meg nekem, hogy ennyi év kihagyás után, hogy térhetnék csak úgy vissza?

-          Jé, csak bevallottad, hogy újra játszani akarsz. – mosolygott rám nagyon idegesítően

-          Hagyj békén ma Bastian. – fordultam vissza, és most már tényleg felmentem a szobába

Nagyon jól tudta, hogy nem érdemes utánam kiabálnia, és azt is tudta, hogy sokkal hatásosabb, ha csak vállat von, és úgy csinál mintha annyit mondtam volna, hogy felmegyek. Természetesen meg is csinálta, és jó mérges is lettem. Nem az a baj, hogy ismer, nem is az, hogy tudja, hogy focizni akarok. De hiába erősködik, attól mert kimondom, ugyan ott fogok tartani, és továbbra sem fogok játszani. Tehát megint én vagyok a hülye, aki mást okol a saját hülyeségei miatt. Néha hátba tudnám magam veregetni, hogy: Ügyes vagy, Nikki, megint megcsináltad. Aztán ott az a fene nagy büszkeség, ami tudván lévő dolog nagyúr, főleg nálam. Semmi pénzért le nem mentem volna bocsánatot kérni Bastiantól. Egész nap ugyanúgy csinálta a dolgát, mintha semmi sem történt volna. Bejött a szobába, felöltözött, telefonált, mintha ott se lettem volna. Estig bírtam, aztán kínomba elnevettem magam, ő pedig kérdőn nézett rám.

-          Szörnyű vagy. – álltam fel a TV elől

-          Te is. – vont vállat, aztán megölelt – Sőt, te vagy a világ legmakacsabb, legbüszkébb embere. De… - kezdte el, én pedig befejeztem

-          Így szeretsz.

-          És te is engem.

-          Akkor ezt megbeszéltük. – nyomtam az arcára egy puszit, mire morcosan nézett – Bocsi, ennyi jár. – táncikoltam ki a kezei közül, és menekülőre fogtam.

Nem sokára elkapott és a földön feküdtünk kiterülve.

-          Hozzám költözöl? – hajolt fölém

A focin kersztül - Otthon, édes otthon

Tádáám, ahogy ígértem. ;) Jó olvasást :)

A csatabárt a csapaton belül el lett ásva már a következő napra. Egymásba próbáltak lelket önteni, hiszen tudták, hogy most van a legnagyobb szükségük egymásra. A pihenő napjuk főleg az erő és az önbizalomgyűjtéssel telt el, majd július 9-én újult erővel vetették bele magukat az edzésbe. Mindenki kétszeres erővel dolgozott, és újra látszott rajtuk az akarás.
Nem volt kivel passzolgatni a labdát vagy beszélgetni, mivel Lou-t hazavitte Moni, Michael is elment, és Dieter pedig beállt segíteni az edzésbe. Most tényleg mindenki az utolsó erőket ásta elő magából, és még én is be-be álltam, amikor segíteni kellett. Én is ki akartam venni a részem a felkészülésükből.
A hotelben megebédeltünk, aztán élveztünk az utolsó itt töltött napot. Többen elkezdtünk összepakolni, mivel holnap nem nagyon lesz már rá idő, ma pedig nincs meccs. Mi is pakolni kezdtünk, és közben erről az egy hónapról beszélgettünk, majd eszünkbe jutott, hogy Arjenék a döntőbe vannak, és még nem gratuláltunk nekik, úgyhogy elindultunk, hogy ezt megtegyük. Jobb később, mint soha.

-          Sziasztok. – nyitott ajtót Arjen

-          Szia. – köszöntünk kórusba, aztán Basti vette át a szót – Gratulálni jöttünk, és sok sikert kívánni a döntőhöz.

-          Köszönjük szépen. Nektek is sok sikert holnapra. Izgultok?

-          Nem annyira, mintha döntőt játszanánk.

-          Nagyon hamar eltelt ez az egy hónap. – mondta Arjen

-          Szerintem meg egy fél évvel is felért volna. – ellenkezett Basti – Annyi meccs volt, annyi készülés, egy percre sem ült meg senki a fenekén. De nagyon jó volt. Újabb életre szóló emlékek. – sorolta az érveit

-          Végülis… van benne valami. – nézett hátra, mert a nevét kiabálták, amit valami holland mondat követte.

-          Na, nem tartunk fel. Sok sikert még egyszer. – búcsúztunk el, aztán Lukas és Basti visszament a szobába, én viszont lementem valami édességért.

Lenn nem várt emberekbe botlottam.

-          Adri? – csodálkoztam – Mit keresel itt?

-          Neked is szia. Csak visszajöttünk – mutatott a hátam mögé, hogy értsem a többesszámot

-          Tudom már ki hiányzott a napokban. – fintorogtam, mikor megláttam Ronaldot.

-          Szóval jöttünk, hogy megköszönjük, hogy összehoztál minket. – fejezte be Adri

-          Ezért igazán kár volt repülőre szállnotok. Semmit nem csináltam.

-          Beszélni is akartam veled, úgyhogy nem volt felesleges. – ijesztett meg hátulról Roni

-          Ezzel az ijesztéssel nem a ,,C.Ronaldo pozitív oldala,, listámra kerültél fel. – piszkáltam tovább

-          Listát írsz rólam, de kis kedves. – mondta, mire inkább már nem reagáltam

-          Inkább mondd, amit akarsz. – ültem le egy székre, majd ők is csatlakoztak ehhez a mozdulathoz

-          Akkor bevezető: Azért szeretném elmondani neked, hogy min borultam ki aznap, mert téged érintett a legjobban, és azt hiszem, megbízhatok benned.

-          Mondtam már, hogy ne bízz meg az ellenségben.

-          De te nem azt ellenségem vagy, hanem a barátom. - Nem szeretném látni, hogy milyen vejet vágtam erre a kijelentésére. – Oké. Tárgy: Tavaly lefeküdtem egy lánnyal, egyszeri alkalom volt. Azon a héten pedig felhívott, hogy terhes tőlem, és a 9. hónapban jár. Ragaszkodtam az apaságihoz, meg is csináltuk, és tényleg tőlem van. Nem fér a fejembe, hogy történhetett ez meg.

-          Cristiano Ronaldo apa lesz. – képzeltem el egy újság címlapján – Nem, ez még főcímnek sem hangzik jól.

-          Kösz a megértést. – húzta el a száját

-          Mi lesz a gyerekkel? Ne, várj. Inkább másik kérdés. Adri, te úgy kezdtél el vele járni, hogy ezt tudtad?

-          Mindent megbeszéltünk. A kicsi Chriséknél fog lakni, az anyja beleegyezett, és nem fog semmi pénzért megszólalni az újságíróknak.

-          Csendbe marad? – hitetlenkedtem

-          Némi ösztönzés után, de igen. – vont vállat Chris

-          Hát gratulálok apuka. – veregettem hátba

-          Köszi. Na mi megyünk, mert indul a gépünk nem sokára. A srácaidnak sok sikert holnapra.

-          Átadom. Legyetek jók, és vigyázzatok, nehogy jöjjön a következő bébi.

-          Nagyon vicces vagy. – mondták együtt, aztán elnevették magukat

Másnap egy nehéz meccset láthattunk. Az eredmény hol nekünk, hol Uruguaynak kedvezett. A vége előtt pár perccel, még hosszabbításra állt a meccs, de végül egy fontos góllal mi nyertünk. Nagy volt az öröm, és hál’ Istennek a fiúk túltették magukat a spanyolok elleni vereségen és tudtak szívből örülni a harmadik helynek. Lenyomtak pár interjút, átvették az érmeket, aztán ünneplés után visszamentünk a hotelbe egy jó nagyot aludni, hogy holnap újult erővel szálljunk fel a gépre, amely hazarepít minket, hogy ugyanott folytatódjanak az átlagos napok, ahol abbahagytuk, mikor elmentünk. Mintha ezt a hónapot csak álmodtuk volna. De a két elvesztett meccs emlékeztetett mindenkit, hogy ez nem csak álom volt. Otthon ünneplő tömeg várta a válogatottat, de előbb mindenki kipiheni magát, és csak azután jönnek majd a nyilvános szereplések. Thomas Müller a gólkirálynak járó trófeával jött haza utánunk.

-          Pihend ki magad, kicsim. – búcsúzott a házam előtt Basti, aztán megcsókolt, és tovább ment.

Bementem a lakásba, lepakoltam és körülnéztem. Rend volt, és néhány dolog nem ott volt, ahol hagytam. Ebből arra következtettem, hogy anyuék küldtek valakit, aki rendben tartotta, amíg én távol voltam. El ne felejtsem megköszönni. Jó volt, hogyújra a saját szobámba lehetek, de annyira nagy volt a csend, hogy szinte zavart. Hozzászoktam, hogy valakivel mindig beszélgetek. Életemben talán először éreztem milyen az, ha barátok vesznek körül, és milyen az, amikor hiányoznak. Pedig még csak most köszöntem el tőlük. Ez mosolygásra késztetett.
Egyáltalán nem voltam álmos, ezért elkezdtem kipakolni a bőröndjeimet, aztán pedig Moni adott egy kis feladatot, ugyanis Lukas aludt, neki pedig sürgősem el kellett mennie, Lou-ra pedig nem volt, aki vigyázzon. A bébicsőszt, pedig az én személyemben találta meg. Lou-val nem voltunk sokáig kettesben, mivel Lukas felkelt a nagy csöndre – azóta sem értem, hogy ez, hogy lehetséges – és nem talált sehol senkit, átjött megkérdezni tőlem, nem-e tudom véletlenül.

-          Lou itt van, Moni pedig bement a munkahelyére.

-          Jól van akkor. – vágta magát hasra a kanapén.

Nemsokára Lou is mellé mászott, és együtt aludtak tovább. Amíg ők aludtak én felhívtam apát.

-          Szia, kislányom. – vette fel

-          Szia, csak azért hívlak, hogy hazaérkeztem.

-          Oké. Minden rendbe a házzal? Anyáddal küldtünk egy takarítót, hogy karbantartsa egy kicsit.

-          Igen. Köszönöm szépen.

-          Nem jössz át holnap ebédre? – kérdezte, közben pedig hallottam, hogy a papírokkal zörög

-          De. Átmehetek. – egyeztem bele

-          Egy pillanat. – mondta, aztán egy valakivel beszélni kezdett. Miután elintézte visszatette a füléhez a telefont. – Itt vagyok.

-          Lehet, hogy holnap ebédre viszem a barátomat is.

-          Oké, akkor felkészítem anyádat. – nevetett – Ne haragudj, mennem kell. Nem boldogulnak nélkülem. Holnap akkor várunk. Szia.

-          Szia apu. – tettem le

Este miután Lukas és Lou felkeltek, Moni átjött értük, és visszaköltöztek a saját házukba. Én pedig, hogy tovább gyarapítsam a telefonszámlát, felhívtak Bastit is.

-          Szia. – szólt bele

-          Szia. Ugye nem keltettelek fel?

-          Dehogyis. Nem tudtam rendesen aludni, nagyon hozzád szoktam. – nevetett

-          Azért hívlak, hogy lenne-e kedved holnap eljönni velem a szüleimhez ebédre. – mondta, mire felnevetett

-          Te is meg vagy hívva holnap ebédre az én szüleimhez.

-          Remek. Jól összehoztuk.

-          Ez van, ha nem vagyunk együtt. Úgyhogy nyisd ki az ajtót, aztán megbeszéljük. – rakta le a telefont, én pedig mosolyogva mentem ajtót nyitni

Igaza volt, tényleg nagyon egymáshoz szoktunk a világbajnokság alatt. Már nagyon hiányzott pedig körülbelül 5 órája láttam utoljára. Megbeszéltük, hogy holnap ebédre akkor hozzám megyünk, és vacsorára az ő szüleihez, aztán aludni mentünk. És együtt egymás karjaiban, sikerült is mindkettőnknek hamar elaludnia.