A focin keresztül - Bemutatás(ok)

Másnap összekészültünk, és elindultunk anyuékhoz ebédre. Bastit felkészítettem, hogy ne egy nagy öröm ebédre készüljön, és én is igyekeztem felkészülni erre. Apu nyitott ajtót.

-          Szia, apu. – adtam neki két puszit

-          Sziasztok. Alexander Bleiblich vagyok. – nyújtott kezet Bastinak, közben pedig közölte, hogy anyu nagyon rossz hangulatban van.

-          Bastian Schweinsteiger. Örülök. – viszonozta a kézfogást, majd bementünk

Anyu nem leplezte nemtörődömségét, hanyagul bemutatkozott, aztán az asztalhoz ült.

-          Végezzünk minél hamarabb. – húzta be a széket, és miután mi is leültünk a bejárónője felszolgálta az ételt.

Anyu egész végig Bastiant figyelte, aki apu mindenféle kérdésére válaszolgatott, és bár anya nem vallotta volna be, de tudtam, hogy Basti átment a vizsgáján. Az ebéd eleje nagyon kényszeredettre sikerült, de miután anyunak elhalaszthatatlan dolga támadt a cégnél, és el kellett mennie, kicsit oldódott a hangulat. Apu továbbra is szóval tartotta Bastit, és úgy láttam, hogy bastinak sikerült belopni magát apu szívébe.

-          Örülök, a találkozásnak. – búcsúzott apu – Sziasztok.

Az utunk ezután Basti szüleihez vezetett, ahol nagyon kellemes délutánt és estét töltöttünk el.

-          Szia öcsi. – nyitott ajtót Tobias – Hello kedvenc sógornőm. – vigyorgott rám

-          Kedvenc? Miért több is van? – sandítottam Bastira

-          Mondtam, hogy ne buktass le. – mérgelődött Basti az nevetve bementünk

A szülei mosolyogva vártak minket a nappaliban.

-          Szia kisfiam. – ölelgette meg az anyukája – Úgy hiányoztál, már nem is tudom mikor voltál itt utoljára. Nagyon ügyes voltál a VB-n. – árasztotta el a mondani valójával

-          Sziasztok. – mosolygott fülig érő szájjal

Sosem láttam még ennyire boldognak. Látszott rajta, hogy mennyire örül, hogy itt lehet a családjával. Aztán kibújt az ölelések alól, és hozzám fordult.

-          Anya, apa, szeretném bemutatni nektek a barátnőmet. – mosolygott rám

-          Jó napot. Nikki Bleiblich vagyok.

-          Tegezz csak nyugodtan. Monika vagyok, ő pedig Alfred. – mutatott Basti apukájára

-          Nagyon örülünk, hogy megismerhetünk. Sokat hallottunk már rólad.

-          Sok jót. – nevetett fel Tobi, mire egy kedves pillantást intéztem felé

-          Na, akkor, üljetek csak le, mi megterítünk. – mosolygott Monika

-          Ne öljétek meg egymást. – nézett Alfred a fiúkra, aztán kimentek a konyhába

-          Lehet egy kérdésem? – kérdezte Tobi tőlem, mikor bólintottam folytatta – Honnan volt bátorságod megütni Cristiano Ronaldot?

-          És most ne visítsak. Végre nem kell minden nap egy levegőt szívnom vele, de továbbra is szerepel minden napomban. Különben is, honnan tudsz te erről? – kérdeztem, aztán Basti túl aranyos mosolyára megforgattam a szememet.

-          Mit csináltál volna, ha elmondja az újságíróknak? – faggatózott továbbra is

-          Tudom, hogy nagyon hülyének néz ki a srác, de annyira ő se hülye, hogy saját magát járassa le ország-világ előtt azzal, hogy részegen megütött egy nőt. Amúgy pedig megbeszéltük, és ez rá meg rám tartozik, nem a sajtóra.

-          Lapozzunk. – javasolta Basti roppant okosan – Veled mi van?

-          Hát amíg te Afrikában heverésztél, addig én keményen edzettem itthon. – ugratta Bastit

-          Tessék? Nem is tudom ki heverészett, meg kinek volt nyári szünete. – reagálta le Basti

-          Azt hiszem az én voltam. – vigyorogtam rájuk

-          Erről jut eszembe. Mikor focizol majd újra?

-          Tobias, felcsaptál újságírónak? – nevettem fel – Ki mondta, hogy vissza akarok térni?

-          Senki, de mindenki nagyon jól látja. – dünnyögte Basti alig hallhatóan

-          Oké, ezt majd otthon megbeszéljük. – néztem rá meglepetten

A vacsora alatt gyerekkori történeteken nevettünk fulladásig, aztán eljött a búcsú ideje is.

-          Gyertek sűrűbben kisfiam. – mosolygott Monika, aztán két-két puszi után beültünk a kocsiba és elindultunk haza.

Már nem akartam ma feszegetni a focis témát, de másnap reggel azzal kezdtem.

-          Szóval, mi volt az a megjegyzés, amit tegnap tettél azzal kapcsolatban, hogy focizni szeretnék?

-          Semmi más, mint aminek hangzott. Egész végig, az összes edzésen amin ott voltál látszott rajtad, hogy legszívesebben beállnál, hogy te is velünk játszanál.

-          Én nem…

-          Tudom-tudom. Most lefogod tagadni.

-          De…

-          És igen, ennyire kiismertelek. – vágott újra a szavamba, én pedig duzzogva álltam fel az asztaltól.

-          Vagy csak azt gondolod. – mentem fel a lépcsőn

-          Gyere vissza. – mondta határozottan, mire visszafordultam, hogy megmondjam neki, nem fogja megszabni, mit csináljak, de megint gyorsabb volt. – Légy szíves. – fintorgott hozzá – Tudod, nem kéne mindig elfutnod, ha valakinek igaza van.

-          Baromi okos lettél. – válaszoltam mérgesen – Akkor azt mond meg nekem, hogy ennyi év kihagyás után, hogy térhetnék csak úgy vissza?

-          Jé, csak bevallottad, hogy újra játszani akarsz. – mosolygott rám nagyon idegesítően

-          Hagyj békén ma Bastian. – fordultam vissza, és most már tényleg felmentem a szobába

Nagyon jól tudta, hogy nem érdemes utánam kiabálnia, és azt is tudta, hogy sokkal hatásosabb, ha csak vállat von, és úgy csinál mintha annyit mondtam volna, hogy felmegyek. Természetesen meg is csinálta, és jó mérges is lettem. Nem az a baj, hogy ismer, nem is az, hogy tudja, hogy focizni akarok. De hiába erősködik, attól mert kimondom, ugyan ott fogok tartani, és továbbra sem fogok játszani. Tehát megint én vagyok a hülye, aki mást okol a saját hülyeségei miatt. Néha hátba tudnám magam veregetni, hogy: Ügyes vagy, Nikki, megint megcsináltad. Aztán ott az a fene nagy büszkeség, ami tudván lévő dolog nagyúr, főleg nálam. Semmi pénzért le nem mentem volna bocsánatot kérni Bastiantól. Egész nap ugyanúgy csinálta a dolgát, mintha semmi sem történt volna. Bejött a szobába, felöltözött, telefonált, mintha ott se lettem volna. Estig bírtam, aztán kínomba elnevettem magam, ő pedig kérdőn nézett rám.

-          Szörnyű vagy. – álltam fel a TV elől

-          Te is. – vont vállat, aztán megölelt – Sőt, te vagy a világ legmakacsabb, legbüszkébb embere. De… - kezdte el, én pedig befejeztem

-          Így szeretsz.

-          És te is engem.

-          Akkor ezt megbeszéltük. – nyomtam az arcára egy puszit, mire morcosan nézett – Bocsi, ennyi jár. – táncikoltam ki a kezei közül, és menekülőre fogtam.

Nem sokára elkapott és a földön feküdtünk kiterülve.

-          Hozzám költözöl? – hajolt fölém