A focin keresztül - Nincs döntő...

Reggel veszekedésre keltem. Álmosan mentem ki a nappaliba, ahol 3 kisebb csoport állt.

-          Mi van már? – dünnyögtem

-          Michael értesült a tegnapi interjúról. – tett elém egy újságot Basti, amit gyorsan el is olvastam

,,Nagyon élvezem a csapatkapitányságot. Önszántamból nem szívesen adnám vissza a karszalagot Michaelnek.”

Nem is olvastam tovább, a többit már hallottam.

-          Én vagyok a csapatkapitány. – hangsúlyozta Michael, mire a mögötte állók bólogatni kezdtek, nekem pedig kezdett leesni, hogy miért is van három csoport.

-          De rajtam van a karszalag. – válaszolt mérgesen Phil

-          Hagyjátok már abba. Nem vesztiek észre, hogy hülyeségen veszekedtek? Philipp, te most az ő helyettese vagy, Michael, ő meg nem azt mondta, hogy nem adja vissza, hanem hogy nem szívesen. Mit kell ezen annyira kiakadni. – szólalt meg a 3. klikk egyik tagja is

Nem akartam egyikőjük mellé sem állni. Nem is tudtam volna. Michael abbahagyva a rehabilitációját idejött, hogy segítse a csapatot, és ezt kapja viszont. Phil pedig tényleg nem azt mondta, hogy nem fogja visszaadni, egyszerűen csak kijelentette, hogy ő élvezi ezeket a feladatokat. nem kellett volna senkinek sem megsértődnie, és főleg nem kellett volna az egész csapatnak belefolynia ebbe.

-          De engem illet a karszalag, és vissza is fogom kapni, amint újra játszhatok. – mondta határozottan, aztán kivonult.

Akkor még nem tudtuk, hogy nem csak a lakosztályunkról, de a kontinensről is távozott. Aggódtam, hogy ez a vita milyen kihatással lehet a csapatra. Vajon széthúzza őket? Megbomlik-e az a harmónia, ami eddig végig kísérte ezt az egy hónapot? A legnagyobb kérdés, hogy egy csapat, ahol belviszályok vannak, tud-e úgy játszani, mint egy olyan, akiknél teljesen családias a légtér. A franciáknak nem ment.

A napok, ha ez lehetséges, még gyorsabban teltek. A sok veszekedés addig vezetett, hogy pár ember kivételével senkiben sem volt meg a kellő önbizalom azon a bizonyos napon. A legtöbben pályára se akartak lépni, nem, hogy játszanak. Nem csak a kapitányi ügy volt fontos tényező ebben e helyzetben. A fiúk minden kritikát, jóslatot figyeltek, így a polip jóslatáról is értesültek, mely a spanyoloknak adta a döntőbejutás lehetőségét.

-          Srácok, könyörgöm, csak addig, amíg a pályán vagytok, csak addig felejtsétek el, hogy haragszotok egymásra, különben nem fog menni. – mondta még egyszer Joachim, aztán kiengedte őket az öltözőből, melyet fejrázva hagytak el

Igazság szerint én nem is ezzel a kezdőcsapattal léptem volna ki a pályára. Thomas a sárgalapok miatt nem játszhatott, ami nagyon nagy kár volt. Benne nem láttam semmi kétséget, afelől, hogy ezt a meccset is megnyernék. Amiben abszolut nem értettem egyet Jogival, az Toni Kroos volt. nem akarta berakni, mert nagyon támadószellemű… pont az kellett volna a meccsre. De a meccs után már minden okoskodás hiába való, már csak a 3. helyért küzdhetnek, amire pár nap, pár hét múlva, nagyon is büszkék lesznek mind ők, mind egész Németország. Egyelőre csak a keserűség van, mert egy olyan ellenfél ellen vesztettünk, aki a VB-n nem nyújtott olyan formát, amit csodálni lehetett volna. Ha az egész VB-t nézzük, akkor ott lett volna a helyünk a döntőben, ha csak ezt a meccset, akkor nem.

-          Bastian. – kopogtam az öltöző ajtaján sokadszor – Gyere ki légy szíves, már mindenki végzett. – vártam, de megint semmi – Legalább engedj be. – próbálkoztam utoljára, mindhiába

Sóhajtva fordultam el, és mentem vissza a többiekhez. Nagyon sajnáltam. De nem csak őt. Mindenki szomorúan nézett maga elé. Joachim próbálta továbbra is tartani bennük a lelket, de ő is el volt keseredve. Annyira jól szerepeltek az egész világbajnokságon, már mindenki elhitte, hogy ott lehetnek a döntőben, aztán egyszer csak minden elkezdett lefelé csúszni a lejtőn. Vagy szakadékon. Nem is tudom, minek hívjam.
Lukas jött oda hozzám, és átölelt.

-          Ne aggódj, nem sokára ki fog jönni. – suttogta, miközben szorosan ölelt, én pedig mellkasába rejtettem el könnytől csillogó szemem

Nem azért sírtam, mert vesztettek. Nem azért sírtam, mert ennyire elkeseredtem. Hiszen a harmadik hely is sokat ér. De látni, ahogy a közvetlen közelemben egy csomó embernek törik össze az álma. Ráadásul Basti is köztük van.

Basti bő fél órát volt az öltözőben, aztán végre kijött, és elindultunk vissza a hotelbe.

-          Sajnálom. – mondta Basti a fürdőszobába – Önző voltam. Most is a csapat mellett kellett volna lennem, erősítenem őket, ahogy Phil tette, pedig ő is maga alatt volt.

-          Ne legyél bolond. Lehet, hogy jobb volt nekik úgy, hogy nem látták mennyire összetörtél.

-          Elég neked látnod. Meg Lukasnak. Igazad van. – hajtotta le a fejét

-          Nem számít, hogy elvonulsz-e az öltőzőbe, nem számít, hogy mit csinálsz, ha kikaptok, az sem számít, ha össze-vissza töröd a berendezést. Akkor is szeretlek, és nekem akkor is te leszel a világbajnok. – álltam elé egy kicsit mérgesen – És nem akarok többet ilyen hülyeséget hallani a szádból.

-          Szeretlek. – húzta mosolyra a száját egy pillanatra – Szeretlek. – s szorosan átölelt

A focin keresztül - Ellenfél: Argentína

A meccs előtti napon újra összeültünk Joachimmal, hogy eszmecserét folytassunk. Ő is nagyon meglepődött a karszalag körüli felhajtáson.

-          A másik probléma a kispadosoknál akad, ugyanis többet akarnak játszani.

-          Oké. Köszönöm szépen. A csapatkapitány dologra majd kitalálok valamit, a játéklehetőséget pedig a jobbak kapják, ez mindenki érdeke, az övék is, meg kell érteniük. Megmondanád még azt a fiúknak, hogy fél óra múlva legyenek fenn itt? összeállítottam megint egy elemzést, meg szeretném mutatni még a meccs előtt.

-          Persze. Akkor nem sokára találkozunk. – búcsúztam, majd visszamentem – Egy picit figyeljetek! – álltam meg középen – Fél óra múlva majd menjetek fel Joachimhoz, arra kér titeket. Megmutatja az elemzését az argentin válogatottról.

Megvártam míg mindenki elmormol egy okét, aztán kimentem, hogy beszéljek Adrival. Az ajtóban Kevinbe futottam, aki éppen Jeromehoz tartott.

-          Szia Kevin.

-          Prince. – mondta el mosolyogva már sokadjára

-          A Kevin jobban tetszik, elvégre engem sem hívnak hercegnőnek.

-          Látom tényleg esélytelen, hogy az életben egyszer Prince-nek szólíts. – nevetett – Jerome itt van?

-          Igen, kisherceg. – kacsintottam, aztán lementem az ebédlőbe

Igazából pár nap alatt nagyon megkedveltem Kevint. Amikor először láttam még talán egy kis rokonszenv is volt bennem. Nagyképűnek tűnt, de kiderült, hogy nagyon aranyos.

Leültem az ebédlőbe, és tárcsáztam Adri számát.

-          Szia. – szólt bele bizonytalanul

-          Szia. Hol vagy?

-          Magyarországon. Miért?

-          Gyere vissza. Beszéljétek meg. Chris állítólag teljesen beléd szeretett, egyébként pedig tényleg meg van hülyülve, és engem piszkál, hogy adjam meg neki a telefonszámod.

-          Mondd azt, hogy számot cseréltem. – vágta rá

-          Senkinek nem fogok hazudni, még neki sem. Beszéld meg vele, hallgasd végig, aztán majd eldöntöd, hogy mit kezdesz az információkkal. Idézem: Csak adjatok még egy esélyt.

-          Már én sem tudom, mit akarok. – sóhajtott

-          Ééés, megjött az emlegetett szamár. – néztem a belépő Chris felé – Ne hallgatózz, Ronaldo. – szóltam rá, mert elég feltűnően csinálta

-          Kibékültetek?

-          Ez úgy hangzott? – fintorogtam. bár ezt ő nem láthatta

-          Iderepülsz, odaadjam neki a számod, vagy beszélsz vele most a telefonomon? – soroltam fel a lehetőségeket

-          Nem tudok odarepülni, most nem akarok vele beszélni.

-          Oké, akkor megadom neki a számod. Szia. – tettem le mielőtt még neki áll volna ellenkezni

Gyorsan felírtam egy kis cetlire, aztán odacsúsztattam a számot Cristiano elé. Gyorsan el akartam enni, nem volt kedvem most hozzá, meg a hálálkodását hallgatni.

-          Várj. – szólt utánam, mire sóhajtva visszafordultam – Ez tuti az ő száma? Nem valami átverés megint?

-          Csak akkor tudod meg, ha felhívod. – vontam vállat, aztán ott hagytam

Amikor felértem, Basti egyből az ölébe húzott.

-          Alig láttalak ma. – vágott szomorú fejet, aztán elmosolyodott – Viszont annál többet hallottam.

-          Ajaj. Mit csináltam már megint?

-          Phil mondta, hogy beszéltetek, és hogy aranyat érsz.

-          Ja, akkor csak a szokásos.

-          Most tovább növeltem az amúgy is túl nagy egód. – nyögött fel

-          Bagoly mondja verébnek… - nevettem

-          Áh, borzasztó vagy.

Felemelt, és egészen Joachim szobájáig cipelt. A liftben próbáltam megtudni, miért cipel, de csak vállat vont. Joachim is megijedve nézett ránk, mikor beléptünk.

-          Mi a baj?

-          Semmi.

-          Akkor miért cipel? – nézett értetlenül

-          Ezt szeretném én is megtudni. – nevettem, aztán drága Bastim végre letett

-          Többiek jönnek? – hajolt le a TV távirányítójáért, és bekapcsolta, hogy mire felérnek, már csak el kelljen indítani

-          Persze, szerintem pár perc, és befutnak. – ült le Basti a tévével szembe, majd én is mellé ültem

Hamarosan befutottak a többiek is, neki kezdtünk az elemzésnek. mindig szerettem megnézni, amit Jogiék állítottak össze, mert olyan érdekes dolgokat figyeltek meg, ami nekem eszembe se jutott volna. Mondjuk az elemzés sosem az én világom volt. Sem a verselemzés, sem egy csapat elemzése. Néhány játékosnak, aki már előre tudja, hogy mit fog csinálni, nagyon hasznos dolog, de nekem hiába mutogatják, én a pályán figyelem meg, hogy milyen taktikát választottak, és az alapján döntöm el, hogy milyen stílusban játszom. Mellesleg még én sem tudom, hogy mit fogok kezdeni a labdával, csak érzésből jön, amikor már nálam a labda. Ennek van egy rossz és egy jó oldala. A jó az, hogy az ellenfél nem tudja mire készülök, a rossz az, hogy a saját csapattársaim se. De érdekességnek mindig is jól voltak ezek az összeállítások, amely jelen esetben az argentin válogatottról szólt.

Másnap reggel elmentünk egy utolsó edzésre, de ma rövidebb volt, mert délutáni meccs volt. Amíg a fiúk kezgették a labdát, és egyéb gyakorlatokat végeztem, én a feltűnően csendbe lévő Lou mellé ültem.

-          Mi a baj? – kérdeztem tőle

-          Semmi. – rázta meg a fejét

-          Fáj valamid?

-          Nem. – rázta meg még egyszer, de én láttam rajta, hogy valami nem oké.

Sokáig gondolkoztam, hogy mi lehet a gond, aztán eszembe jutott, hogy mostanában, sokat érdeklődött az anyja felöl.

-          Hiányzik anya? – kérdeztem meg

Nem válaszolt, de láttam, hogy végig folyik egy könnycsepp az arcocskáján. Az ölembe ültettem, és egy kicsit megvigasztaltam.

-          Szeretnél beszélni anyával? – vettem elő a telefonom, miután bólintott, és megdörzsölte a szemét

Megtöröltem az arcát, aztán kikerestem Moni számát, és tárcsáztam.

-          Szia. Lou hiányol, tudsz most vele beszélni egy kicsit?

-          Szia. Persze, pont most van egy kis szünetem.

-          Akkor adom is. – nyújtottam át a telefont Louisnak

Miután beszéltek, egy kicsit boldogabb volt. Visszaadta a telefont, én pedig beszéltem még Monival.

-          Holnap után van egy szabadnapom, ha a fiúk továbbjutnak, akkor tudok menni.

-          Oké, átadom Lukasnak.

-          Köszi. Szia.

-          Hello.

Eltettem a telefont, majd visszafordultam Louhoz.

-          Anya jön, holnap után. Örülsz neki?

-          Igen. – mosolygott, aztán átölelt

Amint befejeződött az edzés, mentünk vissza a hotelbe, hogy összekészüljünk, majd pattantunk is be a buszba. Gyors utolsó átbeszélés, néhány bíztató szó, aztán irány ki a pályára játszani. Játszani egy olyan meccsen, ahol Németország négy nullra veri Argentínát. Azt hiszem mindenki meglepődött egy kicsit. Biztosak voltunk a sikerben, de nem ekkora gólkülönbséggel. Ahogy a meccs befejeződött mindenki a pályára rohant, és egymás nyakába ugrott. Michael a bejáratnál áll fülig érő szájjal. Az argentinok pedig csalódott arccal gratuláltak a fiúknak. Minden jó volt. Aztán következtek az interjúk, ami az elkövetkezendő pár napra rányomta a pecsétet.

A focin keresztül - Meglepetés

Sziasztok! Ezzel is csúsztam két napot, mint láthatjátok. Nem vagyok rá büszke. Na de itt a rész. Puszii, jó olvasást :)

Érdeklődve rájuk néztem, aztán amikor hirtelen elkezdtek beszélgetni valami éppen most kitalált történetről, elkezdtem gyanakodni.

-          Na, ki vele. – ültem le közéjük

-          Mivel? – nézett rám értetlenül Lukas

-          Mi volt Joachimmal? Megbeszéltétek, amit kellett? – nézett rám érdeklődve Basti

-          Srácok, átlátok rajtatok. Tudom, hogy valamit eltitkoltok.

-          Dehogyis. Honnan veszed? Éppen arról beszéltünk, hogy… - kezdte Lukas, majd Basti segítette ki

-          Vajon milyen meccs lesz az argentinok elleni.

-          Jól tudsz rögtönözni. – mosolyogtam rá – Ha nem mondjátok el, hát nem mondjátok el. – vontam vállat, mintha nem érdekelne, pedig már lyuk volt az oldalamon a kíváncsiságtól.

-          Nincs mit elmondani. – hajolt fölém Basti, aztán kaptam egy puszit… engesztelő puszit?

Másnap folytatódott tovább a munka. Edzés, meccs, meccs és meccs. Amíg a fiúk tréningeztek én Louval labdázgattam, és Michaellel beszélgettem.

-          Tegnapelőtt nagyon meglepődtem. – vallottam be neki, utalva arra, hogy tudta ki vagyok

-          Régóta figyeltelek. – vont vállat – Csak egy dolog érdekelne. Mindig megakartam kédezni. Miért hagytad abba?

-          Gondoltam. – sóhajtottam, és belekezdtem sokadszorra is ugyanabba a történetbe, amit elmondtam Bastinak, az egész csapatnak, Joachimnak és Dieternek is.

-          Rúgd már, rúgd már. – sürgetett Lou, miután befejeztem

-          Jó, jó. – rúgtam oda neki – Te vagy az első, akinek mondom, de megpróbálok visszamenni. Mármint újra kezdeni. Szerinted rossz ötlet?

-          Rossznak nem rossz, sőt. De nagyon nehéz lesz. Kihagytál egy pár évet, mire újra formába jössz…

-          Hosszú lesz, az biztos.

-          De megcsinálod. Mikor volt neked bármi is akadály? – mosolygott rám bíztatóan, mire bólintottam egyet, és inkább meghagytam költői kérdésnek.

Mikor volt nekem bármi is akadály? Annyi, de annyi volt, csak sosem mondtam, sosem meséltem róla. Jó, ha az emberek nem a magánéletedben turkálnak. Ha azt hiszik, semmi rossz nem ért engem sosem, akkor nem kérdeznek róla. Amúgy sem kell mindent tudniuk. Senki sem a múltja miatt lesz focista, senki nem azért válik azzá, mert jól néz ki, vagy sok a pénze. Az én életemben a legnagyobb akadály anyu. Azaz ember, akinek nem akadályokat kéne elém raknia, hanem inkább azok lebontásában segíteni. De igen, igaza van. Mindig túljutottam mindegyiken, ezen is túl fogok.

Amikor visszaértünk a hotelbe, mindenki elhelyezkedett a TV előtt, csak Basti és én voltunk még mindig a szobában.

-          Milyen meccs lesz? – kérdezte tőle

-          Nem tudom, de minket ez most nem is érdekel. – mikor értetlenül néztem mosolyogva folytatta – Beszéltem Jogival, és kaptunk egy délután kettesben. Szóval, mi most szépen lelépünk.

-          Én is megkérdeztem Joachimtól, és nekem nem engedte meg. – értetlenkedtem

-          Mert én kértem hamarabb, és nekem már igent mondott, neked akkor nem mondd még egyszer. De meglepetésnek szántam, megkértem, hogy ne mondja el.

-          Lukasszal erről beszéltetek?

-          Igen. Na de menjünk. – fogta meg a kezem, aztán elindultunk

-          Mit fogunk csinálni? – tettem fel a leghülyébb kérdést a világon

-          Először eszünk, aztán foglaltam egy szobát a közeli hotelben. – válaszolta, majd beültünk egy taxiba

Jól ,,viselkedett,, azt elmúlt időben. Tudta, hogy nem tudom magam elengedni, ha a többiek is ott vannak a közelben, ezért nem is piszkált. De már szinte zavaró volt, ahogy rám nézett. És hát nekem is vannak szükségleteim.

***

-          Vissza kéne mennünk lassan. – mondta 8 óra körül, de továbbra sem mozdult meg

-          Kéne. Messze vagyunk a hoteltől? – kérdeztem

-          Nem, miért?

-          Nincs kedvem kocsikázni, nem sétálunk inkább vissza?

-          Ha szeretnél. – hajolt oda egy csókért – De akkor induljunk.

Rendet raktunk magunk után, aztán elindultunk. Mikor beléptünk a lakosztályba, egyből jöttek az ugratások.

-          Milyen kielégült fejük van. – nevetett Toni

-          Nekünk is lehet ám. Engesztelésül, hogy nekünk itt kellett rohadni, kaptunk epret, meg tortát.

-          Azért az eper finomabb a barátnőd hasáról. – szólt vissza Basti, mire mindenki el kezdett nevetni

-          Jó rátok nézni, de komolyan. – szúrta még be Lukas

A következő napom sok beszélgetéssel telt el. Először a kezdőcsapat tagjaival kezdtem. Nem akartam faggatózni, inkább csak beszélgetés szinten maradtam.

-          Szia. Fáradt vagy? – kérdezte a földön fekvő Mirotól

-          Nem, csak jól esett egy kicsit kinyúlni. – ült fel

-          Várod a meccset? – érdeklődtem

-          Hú, hát… igen is meg nem is. Valamelyik nap nézegettem pár honlapot, és voltak olyan hozzászólások, hogy az angolokon szerencsével továbbjutottunk, de az argentinokon még szerencsével sem fogunk tudni.

-          Nem kéne netezned, ha ilyen kommentek elbizonytalanítanak. Az angolokon nem szerencsével, hanem focival jutottatok tovább, és ez ugyanígy lesz az argentin válogatottal is.

-          Meg itt van Michael is – nézett felé – és ha már eljött, itt van, akkor legalább neki meg kell nyernünk.

-          Jaj, ezt felejtsd el. Ne másnak akard megnyerni a meccset, hanem magadnak. Ha kimész ne az járjon a fejedbe, hogy ki néz most éppen, hanem az, hogy játszol egy jót, és megmutatod mindenkinek, hogy nem hiába vagy lassan százszoros válogatott.

-          Próbálkozom, próbálom ezt az oldalát nézni. A másik pedig Philipp. Mióta Michael megjött sokkal feszültebb, már-már idegesítő a közelében lenni.

-          nincsenek jóban? – lepődtem meg

-          Nem, nem erről van szó. Csak szerintem, most hogy itt van Michael, jobban érzi, hogy ő csak a csapatkapitányt helyettesíti. De én sem tudom pontosan miért, ez csak egy felvetés, bár más logikát nem látod a dologban.

Érdekes, ennek mindenképp utána járok majd. Miro az egész beszélgetés alatt a segítségemre volt. Mindent mondott magától, amire kíváncsi lettem volna, meg sem kellett kérdeznem. Rögtön utána odamentem Philhez, aki éppen egyedül ült, láthatóan a gondolataiba merülve.

-          Min gondolkodsz? – ültem le mellé

-          Semmi fontos, csak a csapaton. – válaszolt nem túl sok kedvvel

-          Na az érdekel. Te hogy látod a csapatot? – csaptam is le a témára

-          A védelmünk erős, középpályánk nem is lehetne jobb, a gólokat meg szerezzük, szóval teljesen rendben van.

-          Milyen csapatkapitánynak lenni? – próbáltam arra a részére terelni a beszélgetést, amit ki akartam deríteni

-          Talán túlságosan is megszerettem.

-          És ez miért baj?

-          Nem baj, csak. Én tulajdonképpen Michaelt helyettesítem, ha visszajön, a karszalag újra az övé. lehet, hogy ez önzőség, de nem akarok megválni tőle.

-          Figyelj, egy ideig még biztos, hogy a tiéd. Nem úgy néz ki szegény, mint aki holnapra fel fog épülni. Egyébként pedig nem is biztos, hogy visszakerül rá a szalag. Lehet, hogy Joginak jobban tetszik a te munkád, mint az övé.

-          Tudom, csak ettől feszültté válok, és nem akarom ezzel lehúzni a többiek kedvét, tönkrevágni a csapat munkáját.

-          Srácok, folytatjuk. – kiabálta Joachim

-          Na menjél kapitány. – mosolyogtam rá, szándékosan használva ezt a jelzőt, látszólag nagyon jól esett neki

-          Köszönöm, tündér vagy. – mosolygott rám, aztán elment edzeni

A focin keresztül - Beszélgetések

Sziasztook! Szombaton nyertünk 4-0-ra. Nem ez volt  a legszebb meccsünk, de az eredmény tökéletes. Egy napot csúsztam a résszel, elnézést érte. Jó olvasást, további szép estét! csók

-          Beszélhetnénk? – kérdezte

-          Azt hiszem már elég egyértelműen az értésedre adta, hogy nem vagy kívánatos személy a közelében. – mondta Basti mire mérgesen ránéztem egy ,,én is eltudom intézni,, pillantással.

-          Kérlek. Esküszöm békén hagylak. – nézett rám továbbra is Chris a többiekkel nem foglalkozva.

-          Mondd. – vontam vállat

-          De… nem lehetne négyszemközt? – alkudozott tovább

-          Fél perc és jövök. – álltam fel kelletlenül

Lukas rám szólt, kifejezve nem tetszését, de nem törődtem vele.

-          Ahogy mondtam. Fél perc múlva visszamegyek, szóval jó lesz, ha sietsz. – álltunk meg hallótávolságon kívül

-          Oké-oké. Értettem. Először is, a múltkor kaptam egy hírt, ami nagyon földhöz vágott. Nem bírtam elviselni józan állapotban. – mondta aztán elhallgatott

-          Igen, és? Ha ez egy bocsánatkérés akart lenni, akkor ezt meglehetett volna oldani két másodpercben is egy sajnálom szóval, és nem vett volna el 20 mp-et a 30-ból. – mondtam hűvösen

-          Jó. Jön a lényeg. Megadod Adri telefonszámát?

-          Esélytelen. Megkért, hogy semmit ne mondjak neked róla. Nem akar veled beszélni.

-          Csak adjatok még egy esélyt, muszáj vele beszélnem.

-          Neked van barátnőd, ugye? Akkor minek kell Adri?

-          Elméletileg van, de nekem gyakorlatilag kell. Csak hadd beszéljem meg vele. – győzködött

-          Haj, jó. Add a telefonod, beírom.

A kezembe adta a méregdrága telefonját a bolond. Azt gondolta, egy kis sajnáltatással levesz a lábamról? Hát nagyon tévedett. Gyorsan bepötyögtem, hogy: Sose bízz meg az ellenségben ;). Visszaadtam neki a mobilt, aztán hátat fordítottam és leültem Basti mellé. Amikor odanéztem rá, alig bírtam visszatartani a nevetést. A feje a világ összes színében pompázott, aztán valószínűleg portugálul szitkozódva elvonult.

-          Kezdem sajnálni a pasast. – rázta a fejét nevetve Lukas

Nem tudhatta, hogy mit csináltam, de a reakcióból szerintem le lehetett vágni, hogy megint nagyon kikészítettem.
Ebédig elütöttük az időt, aztán mindenki levonult enni. Miután befejeztük az ebédet, a fiúk felmentek, Jogi pedig megkért, hogy maradjak egy kicsit, mert szeretne beszélgetni velem. nem is sokat húzta, belecsapott a közepébe.

-          Szóval először is a kis bunyós kavalkádról. Megérte, hogy felhúzott - be kell vallani nagyon ért hozzá a srác – és azt is, hogy megvédted magadat, de most, hogy velünk vagy itt számításba kell vegyed, hogyha ebből botrányt csinált volna a sajtó, akkor a válogatott nagyon megsínylette volna. Basti azzal foglalkozott volna, hogy elsimítsa az ügyet, és nem lett volna meg az elegendő koncentrációja. – bólintottam, hogy tudomásul vettem – Másodszor jöjjön a Monika ügy. Nos, egyrészről köszönöm, mert még időben véget vetettél Lukas rossz időszakának, rendbe tette a fejében a dolgokat a találkozás, és az önbizalma is újult erővel jött ki a pályán. Tehát ez az eset is jól végződött, de… szeretném ha szólnál, mielőtt bármit is véghezviszel. Például örülök, hogy Lukas először velem beszélte meg, hogy Lou maradhat-e, és csak utána rukkolt elő a többieknek az ötlettel. Próbálok meghúzódni a háttérben, hogy a srácok ne azt érezzék minden nap, hogy egy kiképzőtáborban vannak, ahol katonás rend van, de ettől függetlenül a dolgok elsősorban az én engedélyemmel történhetnek. Ezt nem azért mondom, hogy na én vagyok itt a valaki és…

-          Tudom. Teljesen értem, hogy mit miért mondasz, és nagyra becsülöm a munkádat, meg mindent, amit a fiúkért teszel, és nem szeretném elrontani a fáradozásaidat néhány meggondolatlan cselekedetemmel. Örülök, hogy ezeket elmondod, hogy rám szólsz, ha hülyeséget csinálok, és bocsánat az összes ilyen helyzetért.

-          Oké, akkor ezt megbeszéltük. Lenne még egy kérésem is. Tudom, hogy nem azért vagy itt, ohgy a fiúk lelkét ápolgasd, arra ott van a sportpszichológusunk, de nem látom szükségesnek őket bevetni, mert akkor a fiúk úgy éreznék, mintha valami vallatáson lennének, ráadásul az szakértők nem is ismerik annyira őket, nincsenek úgy belefolyva a mindennapjaikba, mint te.  Szóval egy-egy adandó alkalommal nem beszélnék mindegyik sráccal?

-          De, persze. Miről érdeklődjek?

-          Hát főképp azt szeretném megtudni, hogy ők hogyan látják az eredményeiket, mit változtatnának. Hogy érzik itt magukat, a kényelmüket mivel lehetne még jobbá tenni.

-          Rendben. Majd akkor beszélgetek velük.

-          Akkor azt hiszem én mindent elmondtam, amit szerettem volna. Neked esetleg valami kérésed?

-          Ha már így rákérdeztél lenne egy. Meg lehetne-e oldani, hogy Basti és én pár órát kettesben tölthessünk? – kérdeztem meg kicsit pironkodva

-          Öhm… hát azt ma lehetett volna megoldani, sajnálom, de az Argentína elleni meccs előtt nem tudok nektek beszorítani pár órát. – mondta furcsán, mintha legszívesebben nem ezt mondta volna

-          Jó, nincs semmi gond. – válaszoltam – Akkor én most felmegyek a többiek után, ha beszéltem velük, és ha van valami extra kérésük, akkor szólok.

-          Oké, köszönöm.

Együtt indultunk fel, aztán a liftben Kakába botlottam, aki már nevetve köszöntött. Kiszálltunk a liftből, és elkezdtünk beszélgetni.

-          Hát ez baromi nagy volt. Látnod kellett volna a fejét, mikor félig röhögve, félig hisztizve jött be hozzám a telefonját mutogatva, hogy te mit mertél már megint csinálni. – nevetett tovább – De ki kell álljak mellette, mivel a barátja vagyok. Tudod, elég nagy dolog tőle, hogy bocsánatot kért, és komolyan mondom – de nem én mondtam – totálisan beleszeretett Adriba.

-          Az a baj veletek, pasikkal, hogy azt hiszitek, hogy beleszeretni és a büszkeségeteket védeni egy és ugyanazon dolog. Csak azért kell neki Adri, mert vissza lett utasítva, és most jó játéknak tűnik megszerezni.

-          Ez nem így van. – tagadta le egyből a mondat első felét

-          Persze, persze. – mutattam a kezemmel, hogy csak a szája jár

-          Megadod Adri számát? – váltott vissza az eredeti témára

-          Látom, nem hagytok békén, amíg meg nem adom. – sóhajtottam egy nagyot

-          Bizony nem.

-          Na, jó, akkor add ide a telód, beírom a számot. – mondtam beletörődő hangnemben, mire odanyújtotta, én pedig beírtam: Okos ember mások hibájából tanul.

Mikor visszaadtam neki elkezdett nevetni.

-          Ennyire vicces? Én nem nevetnék a saját hülyeségemen. – ugrattam tovább

-          Még Roni is röhögött rajta. De gondolkozz rajta, hogy megadod-e. – fordított hátat, aztán elindult visszafelé

-          Kaká. – szóltam utána – Beszélek Adrival, ha áldását adja a dologra, akkor megadom.

-          Hálás köszönet. További szép napot. – hajolt meg viccesen, mire fejrázva én is megindultam a lakosztály felé

Először leültem a nappaliba Marcell, Jerome és Arne mellé, akik a FIFA-t nyomatták. Egy ideig néztem őket, aztán bementem a szobába, ahol Lukas és Basti az ágyon beszélgettek, Lou pedig a földön játszott a kocsijával. Amikor beléptem Basti és Lukas hirtelen elhallgattak.

A focin keresztül - Vendég

-          Szia. Hogy hogy itt vagy? Jól vagy? Mi újság? – özönlöttek a kérdések Michael Ballack felé. Mindenkinek eltűnt az álmosság a szeméből.

-          Nem gondoltam, hogy ennyire örültük majd nekem. Gratulálok srácok az eredményekhez, a mai este is szép volt. Jöttem egy kis ösztönzésre.

Mindenki levágta magát gyorsan egy ülőalkalmatosságra, és kérdezgették Michaelt.

-          Hogy van a lábad?

-          Az orvosom azt mondta, hogy szépen javul, de még egy jó ideig tutira nem lesz a régi.

-          Meddig maradsz?

-          Ameddig szükségetek van rám. Amíg ki nem dobtok. – tette hozzá viccesen

Én csendben figyeltem az eseményeket. A srácok igazán örültem Michaelnek. Mindenkin látszott, hogy mennyire felnéznek rá. Lou-t letettem aludni már mikor megjöttünk. Egy idő után mindenki elment lefeküdni, de Basti előbb még bemutatott Michaelnek.

-          Szeretném bemutatni a barátnőmet. – tolt maga elé Basti

-          Nikki Bleiblich, ha nem tévedek. – mosolygott rám Michael, mire nagyon meglepődtem

-          Honnan…?

-          Pár éve bekapcsoltam a TV-t, és női foci ment benne. Megnéztem, pont játszottál. Hát meg kell mondjam annyira megfogott amit csináltál, hogy elkezdtem női focit nézni.

Hát be kell valljam köpni-nyelni nem tudtam. Michael segített ki.

-          Én pedig Michael Ballack vagyok.

-          Ja. Tudom. – nyögtem ki

-          Oké-oké. Aludj erre egyet. Te is pihenj Bastian, rengeteg időnk lesz még beszélgetni.

Én fürödtem hamarabb, így mire Basti végzett én már aludtam. Egy pillanatra felkeltem, amikor mellém feküdt, de hamar visszaaludtam. Nem így reggel. Lou átmászott rajtunk, és ennivalóért nyavalygott.

-          Drága kicsi keresztfiam, nem szeretnék még aludni pár órácskát? – dünnyögtem

-          Éhes vagyok. – lökdösött tovább, míg mind a hárman fel nem keltünk

Kimásztunk az ágyból, és a fiúk lementek reggelizni, de én még nem voltam éhes, ezért leültem kinn Marko mellé.

-          Összefutottam tegnap legjobb barátunkkal, Beckhammel. Elhordott minket minden szépnek, például csalónak, meg hogy lefizettük a bírót.

-          Faszkalap. Mit mondtál?

-          Csupán csak annyit, hogy jó utat. Látnod kellett volna a fejét. – nevetett, majd én is, ahogy elképzeltem. – Szerintem tegnap mi kikészítettük. – nevetettünk tovább

-          Nagyon gonoszak vagyunk. – jegyeztem meg, de a nevetést nem hagytam abba

-          Nagyon jó kedvetek van ma. – jelent meg Toni is – Min nevettek?

-          Tényleg, min nevetünk? – nézett rám Marko, mire újra kitölt belőlem a nevetés

-          Nem tudom.

-          Uram atyám. Mit szívtatok? – ült le a tévéhez

-          A Nationalelf érdekes meccsen búcsúztatta az angol válogatottat. Az angolok ezen a VB-n, szinte semmit nem mutattak, ellenben a remek formában lévő németekkel. Messze ők nyújtják a legélvezhetőbb játékot. Mesut Özil bravúros játéka, Thomas Müller tehetsége ámulatba ejti az egész világot. Mostantól nem ciki a német válogatottnak szurkolni. – mondta a riporter

-          Miért eddig az volt? – jött be Michael is

-          Mi lehet a titkuk? A fiatal átlag életkor, vagy Joachim Löw, szövetségi kapitány kék pulóvere? Nem tudni, de mindenesetre jó lesz rájuk odafigyelni…és érdemes is. – folytatta a hülyeségét

-          Szerintem kapcsoljunk el. – tanácsolta Michael

-          Hű, ettől a sok hülyeségtől megéheztem. – álltam fel aztán lementem

Lenn Lukas, Basti és Lou ült, Arjen Robben társaságában.

-          Hello. – ültem le én is közéjük – Ne nézzetek TV-t, ha nem akartok hülyeségeket hallgatni.

-          Igen, erre már rájöttünk. – helyeseltek mindannyian

-          Ilyet még tutira nem hallottatok. Szerintetek mitől ilyen jó a csapat? – mikor kíváncsian néztek rám, folytattam – Jogi kék felsőjétől.

Ezen jót nevettek, aztán Arjen felállt.

-          Na és felmegyek, nem sokára edzés, meg még ki tudja, hogy mi. Aztán sok szerencsét a kék pulcsinak. – poénkodott

-          Ó, köszönjük szépen, ne aggódj átadjuk.  – folytatta Basti, én meg addig lenyúltam Basti fánkját.

-          Te, veszed el a kezed. Az az enyém.

-          Volt. – haraptam bele

Ekkor érkezett meg az ebédlőbe Roni, majd odajött hozzám.