A focin keresztül - Bemutatás(ok)

Másnap összekészültünk, és elindultunk anyuékhoz ebédre. Bastit felkészítettem, hogy ne egy nagy öröm ebédre készüljön, és én is igyekeztem felkészülni erre. Apu nyitott ajtót.

-          Szia, apu. – adtam neki két puszit

-          Sziasztok. Alexander Bleiblich vagyok. – nyújtott kezet Bastinak, közben pedig közölte, hogy anyu nagyon rossz hangulatban van.

-          Bastian Schweinsteiger. Örülök. – viszonozta a kézfogást, majd bementünk

Anyu nem leplezte nemtörődömségét, hanyagul bemutatkozott, aztán az asztalhoz ült.

-          Végezzünk minél hamarabb. – húzta be a széket, és miután mi is leültünk a bejárónője felszolgálta az ételt.

Anyu egész végig Bastiant figyelte, aki apu mindenféle kérdésére válaszolgatott, és bár anya nem vallotta volna be, de tudtam, hogy Basti átment a vizsgáján. Az ebéd eleje nagyon kényszeredettre sikerült, de miután anyunak elhalaszthatatlan dolga támadt a cégnél, és el kellett mennie, kicsit oldódott a hangulat. Apu továbbra is szóval tartotta Bastit, és úgy láttam, hogy bastinak sikerült belopni magát apu szívébe.

-          Örülök, a találkozásnak. – búcsúzott apu – Sziasztok.

Az utunk ezután Basti szüleihez vezetett, ahol nagyon kellemes délutánt és estét töltöttünk el.

-          Szia öcsi. – nyitott ajtót Tobias – Hello kedvenc sógornőm. – vigyorgott rám

-          Kedvenc? Miért több is van? – sandítottam Bastira

-          Mondtam, hogy ne buktass le. – mérgelődött Basti az nevetve bementünk

A szülei mosolyogva vártak minket a nappaliban.

-          Szia kisfiam. – ölelgette meg az anyukája – Úgy hiányoztál, már nem is tudom mikor voltál itt utoljára. Nagyon ügyes voltál a VB-n. – árasztotta el a mondani valójával

-          Sziasztok. – mosolygott fülig érő szájjal

Sosem láttam még ennyire boldognak. Látszott rajta, hogy mennyire örül, hogy itt lehet a családjával. Aztán kibújt az ölelések alól, és hozzám fordult.

-          Anya, apa, szeretném bemutatni nektek a barátnőmet. – mosolygott rám

-          Jó napot. Nikki Bleiblich vagyok.

-          Tegezz csak nyugodtan. Monika vagyok, ő pedig Alfred. – mutatott Basti apukájára

-          Nagyon örülünk, hogy megismerhetünk. Sokat hallottunk már rólad.

-          Sok jót. – nevetett fel Tobi, mire egy kedves pillantást intéztem felé

-          Na, akkor, üljetek csak le, mi megterítünk. – mosolygott Monika

-          Ne öljétek meg egymást. – nézett Alfred a fiúkra, aztán kimentek a konyhába

-          Lehet egy kérdésem? – kérdezte Tobi tőlem, mikor bólintottam folytatta – Honnan volt bátorságod megütni Cristiano Ronaldot?

-          És most ne visítsak. Végre nem kell minden nap egy levegőt szívnom vele, de továbbra is szerepel minden napomban. Különben is, honnan tudsz te erről? – kérdeztem, aztán Basti túl aranyos mosolyára megforgattam a szememet.

-          Mit csináltál volna, ha elmondja az újságíróknak? – faggatózott továbbra is

-          Tudom, hogy nagyon hülyének néz ki a srác, de annyira ő se hülye, hogy saját magát járassa le ország-világ előtt azzal, hogy részegen megütött egy nőt. Amúgy pedig megbeszéltük, és ez rá meg rám tartozik, nem a sajtóra.

-          Lapozzunk. – javasolta Basti roppant okosan – Veled mi van?

-          Hát amíg te Afrikában heverésztél, addig én keményen edzettem itthon. – ugratta Bastit

-          Tessék? Nem is tudom ki heverészett, meg kinek volt nyári szünete. – reagálta le Basti

-          Azt hiszem az én voltam. – vigyorogtam rájuk

-          Erről jut eszembe. Mikor focizol majd újra?

-          Tobias, felcsaptál újságírónak? – nevettem fel – Ki mondta, hogy vissza akarok térni?

-          Senki, de mindenki nagyon jól látja. – dünnyögte Basti alig hallhatóan

-          Oké, ezt majd otthon megbeszéljük. – néztem rá meglepetten

A vacsora alatt gyerekkori történeteken nevettünk fulladásig, aztán eljött a búcsú ideje is.

-          Gyertek sűrűbben kisfiam. – mosolygott Monika, aztán két-két puszi után beültünk a kocsiba és elindultunk haza.

Már nem akartam ma feszegetni a focis témát, de másnap reggel azzal kezdtem.

-          Szóval, mi volt az a megjegyzés, amit tegnap tettél azzal kapcsolatban, hogy focizni szeretnék?

-          Semmi más, mint aminek hangzott. Egész végig, az összes edzésen amin ott voltál látszott rajtad, hogy legszívesebben beállnál, hogy te is velünk játszanál.

-          Én nem…

-          Tudom-tudom. Most lefogod tagadni.

-          De…

-          És igen, ennyire kiismertelek. – vágott újra a szavamba, én pedig duzzogva álltam fel az asztaltól.

-          Vagy csak azt gondolod. – mentem fel a lépcsőn

-          Gyere vissza. – mondta határozottan, mire visszafordultam, hogy megmondjam neki, nem fogja megszabni, mit csináljak, de megint gyorsabb volt. – Légy szíves. – fintorgott hozzá – Tudod, nem kéne mindig elfutnod, ha valakinek igaza van.

-          Baromi okos lettél. – válaszoltam mérgesen – Akkor azt mond meg nekem, hogy ennyi év kihagyás után, hogy térhetnék csak úgy vissza?

-          Jé, csak bevallottad, hogy újra játszani akarsz. – mosolygott rám nagyon idegesítően

-          Hagyj békén ma Bastian. – fordultam vissza, és most már tényleg felmentem a szobába

Nagyon jól tudta, hogy nem érdemes utánam kiabálnia, és azt is tudta, hogy sokkal hatásosabb, ha csak vállat von, és úgy csinál mintha annyit mondtam volna, hogy felmegyek. Természetesen meg is csinálta, és jó mérges is lettem. Nem az a baj, hogy ismer, nem is az, hogy tudja, hogy focizni akarok. De hiába erősködik, attól mert kimondom, ugyan ott fogok tartani, és továbbra sem fogok játszani. Tehát megint én vagyok a hülye, aki mást okol a saját hülyeségei miatt. Néha hátba tudnám magam veregetni, hogy: Ügyes vagy, Nikki, megint megcsináltad. Aztán ott az a fene nagy büszkeség, ami tudván lévő dolog nagyúr, főleg nálam. Semmi pénzért le nem mentem volna bocsánatot kérni Bastiantól. Egész nap ugyanúgy csinálta a dolgát, mintha semmi sem történt volna. Bejött a szobába, felöltözött, telefonált, mintha ott se lettem volna. Estig bírtam, aztán kínomba elnevettem magam, ő pedig kérdőn nézett rám.

-          Szörnyű vagy. – álltam fel a TV elől

-          Te is. – vont vállat, aztán megölelt – Sőt, te vagy a világ legmakacsabb, legbüszkébb embere. De… - kezdte el, én pedig befejeztem

-          Így szeretsz.

-          És te is engem.

-          Akkor ezt megbeszéltük. – nyomtam az arcára egy puszit, mire morcosan nézett – Bocsi, ennyi jár. – táncikoltam ki a kezei közül, és menekülőre fogtam.

Nem sokára elkapott és a földön feküdtünk kiterülve.

-          Hozzám költözöl? – hajolt fölém

A focin kersztül - Otthon, édes otthon

Tádáám, ahogy ígértem. ;) Jó olvasást :)

A csatabárt a csapaton belül el lett ásva már a következő napra. Egymásba próbáltak lelket önteni, hiszen tudták, hogy most van a legnagyobb szükségük egymásra. A pihenő napjuk főleg az erő és az önbizalomgyűjtéssel telt el, majd július 9-én újult erővel vetették bele magukat az edzésbe. Mindenki kétszeres erővel dolgozott, és újra látszott rajtuk az akarás.
Nem volt kivel passzolgatni a labdát vagy beszélgetni, mivel Lou-t hazavitte Moni, Michael is elment, és Dieter pedig beállt segíteni az edzésbe. Most tényleg mindenki az utolsó erőket ásta elő magából, és még én is be-be álltam, amikor segíteni kellett. Én is ki akartam venni a részem a felkészülésükből.
A hotelben megebédeltünk, aztán élveztünk az utolsó itt töltött napot. Többen elkezdtünk összepakolni, mivel holnap nem nagyon lesz már rá idő, ma pedig nincs meccs. Mi is pakolni kezdtünk, és közben erről az egy hónapról beszélgettünk, majd eszünkbe jutott, hogy Arjenék a döntőbe vannak, és még nem gratuláltunk nekik, úgyhogy elindultunk, hogy ezt megtegyük. Jobb később, mint soha.

-          Sziasztok. – nyitott ajtót Arjen

-          Szia. – köszöntünk kórusba, aztán Basti vette át a szót – Gratulálni jöttünk, és sok sikert kívánni a döntőhöz.

-          Köszönjük szépen. Nektek is sok sikert holnapra. Izgultok?

-          Nem annyira, mintha döntőt játszanánk.

-          Nagyon hamar eltelt ez az egy hónap. – mondta Arjen

-          Szerintem meg egy fél évvel is felért volna. – ellenkezett Basti – Annyi meccs volt, annyi készülés, egy percre sem ült meg senki a fenekén. De nagyon jó volt. Újabb életre szóló emlékek. – sorolta az érveit

-          Végülis… van benne valami. – nézett hátra, mert a nevét kiabálták, amit valami holland mondat követte.

-          Na, nem tartunk fel. Sok sikert még egyszer. – búcsúztunk el, aztán Lukas és Basti visszament a szobába, én viszont lementem valami édességért.

Lenn nem várt emberekbe botlottam.

-          Adri? – csodálkoztam – Mit keresel itt?

-          Neked is szia. Csak visszajöttünk – mutatott a hátam mögé, hogy értsem a többesszámot

-          Tudom már ki hiányzott a napokban. – fintorogtam, mikor megláttam Ronaldot.

-          Szóval jöttünk, hogy megköszönjük, hogy összehoztál minket. – fejezte be Adri

-          Ezért igazán kár volt repülőre szállnotok. Semmit nem csináltam.

-          Beszélni is akartam veled, úgyhogy nem volt felesleges. – ijesztett meg hátulról Roni

-          Ezzel az ijesztéssel nem a ,,C.Ronaldo pozitív oldala,, listámra kerültél fel. – piszkáltam tovább

-          Listát írsz rólam, de kis kedves. – mondta, mire inkább már nem reagáltam

-          Inkább mondd, amit akarsz. – ültem le egy székre, majd ők is csatlakoztak ehhez a mozdulathoz

-          Akkor bevezető: Azért szeretném elmondani neked, hogy min borultam ki aznap, mert téged érintett a legjobban, és azt hiszem, megbízhatok benned.

-          Mondtam már, hogy ne bízz meg az ellenségben.

-          De te nem azt ellenségem vagy, hanem a barátom. - Nem szeretném látni, hogy milyen vejet vágtam erre a kijelentésére. – Oké. Tárgy: Tavaly lefeküdtem egy lánnyal, egyszeri alkalom volt. Azon a héten pedig felhívott, hogy terhes tőlem, és a 9. hónapban jár. Ragaszkodtam az apaságihoz, meg is csináltuk, és tényleg tőlem van. Nem fér a fejembe, hogy történhetett ez meg.

-          Cristiano Ronaldo apa lesz. – képzeltem el egy újság címlapján – Nem, ez még főcímnek sem hangzik jól.

-          Kösz a megértést. – húzta el a száját

-          Mi lesz a gyerekkel? Ne, várj. Inkább másik kérdés. Adri, te úgy kezdtél el vele járni, hogy ezt tudtad?

-          Mindent megbeszéltünk. A kicsi Chriséknél fog lakni, az anyja beleegyezett, és nem fog semmi pénzért megszólalni az újságíróknak.

-          Csendbe marad? – hitetlenkedtem

-          Némi ösztönzés után, de igen. – vont vállat Chris

-          Hát gratulálok apuka. – veregettem hátba

-          Köszi. Na mi megyünk, mert indul a gépünk nem sokára. A srácaidnak sok sikert holnapra.

-          Átadom. Legyetek jók, és vigyázzatok, nehogy jöjjön a következő bébi.

-          Nagyon vicces vagy. – mondták együtt, aztán elnevették magukat

Másnap egy nehéz meccset láthattunk. Az eredmény hol nekünk, hol Uruguaynak kedvezett. A vége előtt pár perccel, még hosszabbításra állt a meccs, de végül egy fontos góllal mi nyertünk. Nagy volt az öröm, és hál’ Istennek a fiúk túltették magukat a spanyolok elleni vereségen és tudtak szívből örülni a harmadik helynek. Lenyomtak pár interjút, átvették az érmeket, aztán ünneplés után visszamentünk a hotelbe egy jó nagyot aludni, hogy holnap újult erővel szálljunk fel a gépre, amely hazarepít minket, hogy ugyanott folytatódjanak az átlagos napok, ahol abbahagytuk, mikor elmentünk. Mintha ezt a hónapot csak álmodtuk volna. De a két elvesztett meccs emlékeztetett mindenkit, hogy ez nem csak álom volt. Otthon ünneplő tömeg várta a válogatottat, de előbb mindenki kipiheni magát, és csak azután jönnek majd a nyilvános szereplések. Thomas Müller a gólkirálynak járó trófeával jött haza utánunk.

-          Pihend ki magad, kicsim. – búcsúzott a házam előtt Basti, aztán megcsókolt, és tovább ment.

Bementem a lakásba, lepakoltam és körülnéztem. Rend volt, és néhány dolog nem ott volt, ahol hagytam. Ebből arra következtettem, hogy anyuék küldtek valakit, aki rendben tartotta, amíg én távol voltam. El ne felejtsem megköszönni. Jó volt, hogyújra a saját szobámba lehetek, de annyira nagy volt a csend, hogy szinte zavart. Hozzászoktam, hogy valakivel mindig beszélgetek. Életemben talán először éreztem milyen az, ha barátok vesznek körül, és milyen az, amikor hiányoznak. Pedig még csak most köszöntem el tőlük. Ez mosolygásra késztetett.
Egyáltalán nem voltam álmos, ezért elkezdtem kipakolni a bőröndjeimet, aztán pedig Moni adott egy kis feladatot, ugyanis Lukas aludt, neki pedig sürgősem el kellett mennie, Lou-ra pedig nem volt, aki vigyázzon. A bébicsőszt, pedig az én személyemben találta meg. Lou-val nem voltunk sokáig kettesben, mivel Lukas felkelt a nagy csöndre – azóta sem értem, hogy ez, hogy lehetséges – és nem talált sehol senkit, átjött megkérdezni tőlem, nem-e tudom véletlenül.

-          Lou itt van, Moni pedig bement a munkahelyére.

-          Jól van akkor. – vágta magát hasra a kanapén.

Nemsokára Lou is mellé mászott, és együtt aludtak tovább. Amíg ők aludtak én felhívtam apát.

-          Szia, kislányom. – vette fel

-          Szia, csak azért hívlak, hogy hazaérkeztem.

-          Oké. Minden rendbe a házzal? Anyáddal küldtünk egy takarítót, hogy karbantartsa egy kicsit.

-          Igen. Köszönöm szépen.

-          Nem jössz át holnap ebédre? – kérdezte, közben pedig hallottam, hogy a papírokkal zörög

-          De. Átmehetek. – egyeztem bele

-          Egy pillanat. – mondta, aztán egy valakivel beszélni kezdett. Miután elintézte visszatette a füléhez a telefont. – Itt vagyok.

-          Lehet, hogy holnap ebédre viszem a barátomat is.

-          Oké, akkor felkészítem anyádat. – nevetett – Ne haragudj, mennem kell. Nem boldogulnak nélkülem. Holnap akkor várunk. Szia.

-          Szia apu. – tettem le

Este miután Lukas és Lou felkeltek, Moni átjött értük, és visszaköltöztek a saját házukba. Én pedig, hogy tovább gyarapítsam a telefonszámlát, felhívtak Bastit is.

-          Szia. – szólt bele

-          Szia. Ugye nem keltettelek fel?

-          Dehogyis. Nem tudtam rendesen aludni, nagyon hozzád szoktam. – nevetett

-          Azért hívlak, hogy lenne-e kedved holnap eljönni velem a szüleimhez ebédre. – mondta, mire felnevetett

-          Te is meg vagy hívva holnap ebédre az én szüleimhez.

-          Remek. Jól összehoztuk.

-          Ez van, ha nem vagyunk együtt. Úgyhogy nyisd ki az ajtót, aztán megbeszéljük. – rakta le a telefont, én pedig mosolyogva mentem ajtót nyitni

Igaza volt, tényleg nagyon egymáshoz szoktunk a világbajnokság alatt. Már nagyon hiányzott pedig körülbelül 5 órája láttam utoljára. Megbeszéltük, hogy holnap ebédre akkor hozzám megyünk, és vacsorára az ő szüleihez, aztán aludni mentünk. És együtt egymás karjaiban, sikerült is mindkettőnknek hamar elaludnia.

A focin keresztül - Nincs döntő...

Reggel veszekedésre keltem. Álmosan mentem ki a nappaliba, ahol 3 kisebb csoport állt.

-          Mi van már? – dünnyögtem

-          Michael értesült a tegnapi interjúról. – tett elém egy újságot Basti, amit gyorsan el is olvastam

,,Nagyon élvezem a csapatkapitányságot. Önszántamból nem szívesen adnám vissza a karszalagot Michaelnek.”

Nem is olvastam tovább, a többit már hallottam.

-          Én vagyok a csapatkapitány. – hangsúlyozta Michael, mire a mögötte állók bólogatni kezdtek, nekem pedig kezdett leesni, hogy miért is van három csoport.

-          De rajtam van a karszalag. – válaszolt mérgesen Phil

-          Hagyjátok már abba. Nem vesztiek észre, hogy hülyeségen veszekedtek? Philipp, te most az ő helyettese vagy, Michael, ő meg nem azt mondta, hogy nem adja vissza, hanem hogy nem szívesen. Mit kell ezen annyira kiakadni. – szólalt meg a 3. klikk egyik tagja is

Nem akartam egyikőjük mellé sem állni. Nem is tudtam volna. Michael abbahagyva a rehabilitációját idejött, hogy segítse a csapatot, és ezt kapja viszont. Phil pedig tényleg nem azt mondta, hogy nem fogja visszaadni, egyszerűen csak kijelentette, hogy ő élvezi ezeket a feladatokat. nem kellett volna senkinek sem megsértődnie, és főleg nem kellett volna az egész csapatnak belefolynia ebbe.

-          De engem illet a karszalag, és vissza is fogom kapni, amint újra játszhatok. – mondta határozottan, aztán kivonult.

Akkor még nem tudtuk, hogy nem csak a lakosztályunkról, de a kontinensről is távozott. Aggódtam, hogy ez a vita milyen kihatással lehet a csapatra. Vajon széthúzza őket? Megbomlik-e az a harmónia, ami eddig végig kísérte ezt az egy hónapot? A legnagyobb kérdés, hogy egy csapat, ahol belviszályok vannak, tud-e úgy játszani, mint egy olyan, akiknél teljesen családias a légtér. A franciáknak nem ment.

A napok, ha ez lehetséges, még gyorsabban teltek. A sok veszekedés addig vezetett, hogy pár ember kivételével senkiben sem volt meg a kellő önbizalom azon a bizonyos napon. A legtöbben pályára se akartak lépni, nem, hogy játszanak. Nem csak a kapitányi ügy volt fontos tényező ebben e helyzetben. A fiúk minden kritikát, jóslatot figyeltek, így a polip jóslatáról is értesültek, mely a spanyoloknak adta a döntőbejutás lehetőségét.

-          Srácok, könyörgöm, csak addig, amíg a pályán vagytok, csak addig felejtsétek el, hogy haragszotok egymásra, különben nem fog menni. – mondta még egyszer Joachim, aztán kiengedte őket az öltözőből, melyet fejrázva hagytak el

Igazság szerint én nem is ezzel a kezdőcsapattal léptem volna ki a pályára. Thomas a sárgalapok miatt nem játszhatott, ami nagyon nagy kár volt. Benne nem láttam semmi kétséget, afelől, hogy ezt a meccset is megnyernék. Amiben abszolut nem értettem egyet Jogival, az Toni Kroos volt. nem akarta berakni, mert nagyon támadószellemű… pont az kellett volna a meccsre. De a meccs után már minden okoskodás hiába való, már csak a 3. helyért küzdhetnek, amire pár nap, pár hét múlva, nagyon is büszkék lesznek mind ők, mind egész Németország. Egyelőre csak a keserűség van, mert egy olyan ellenfél ellen vesztettünk, aki a VB-n nem nyújtott olyan formát, amit csodálni lehetett volna. Ha az egész VB-t nézzük, akkor ott lett volna a helyünk a döntőben, ha csak ezt a meccset, akkor nem.

-          Bastian. – kopogtam az öltöző ajtaján sokadszor – Gyere ki légy szíves, már mindenki végzett. – vártam, de megint semmi – Legalább engedj be. – próbálkoztam utoljára, mindhiába

Sóhajtva fordultam el, és mentem vissza a többiekhez. Nagyon sajnáltam. De nem csak őt. Mindenki szomorúan nézett maga elé. Joachim próbálta továbbra is tartani bennük a lelket, de ő is el volt keseredve. Annyira jól szerepeltek az egész világbajnokságon, már mindenki elhitte, hogy ott lehetnek a döntőben, aztán egyszer csak minden elkezdett lefelé csúszni a lejtőn. Vagy szakadékon. Nem is tudom, minek hívjam.
Lukas jött oda hozzám, és átölelt.

-          Ne aggódj, nem sokára ki fog jönni. – suttogta, miközben szorosan ölelt, én pedig mellkasába rejtettem el könnytől csillogó szemem

Nem azért sírtam, mert vesztettek. Nem azért sírtam, mert ennyire elkeseredtem. Hiszen a harmadik hely is sokat ér. De látni, ahogy a közvetlen közelemben egy csomó embernek törik össze az álma. Ráadásul Basti is köztük van.

Basti bő fél órát volt az öltözőben, aztán végre kijött, és elindultunk vissza a hotelbe.

-          Sajnálom. – mondta Basti a fürdőszobába – Önző voltam. Most is a csapat mellett kellett volna lennem, erősítenem őket, ahogy Phil tette, pedig ő is maga alatt volt.

-          Ne legyél bolond. Lehet, hogy jobb volt nekik úgy, hogy nem látták mennyire összetörtél.

-          Elég neked látnod. Meg Lukasnak. Igazad van. – hajtotta le a fejét

-          Nem számít, hogy elvonulsz-e az öltőzőbe, nem számít, hogy mit csinálsz, ha kikaptok, az sem számít, ha össze-vissza töröd a berendezést. Akkor is szeretlek, és nekem akkor is te leszel a világbajnok. – álltam elé egy kicsit mérgesen – És nem akarok többet ilyen hülyeséget hallani a szádból.

-          Szeretlek. – húzta mosolyra a száját egy pillanatra – Szeretlek. – s szorosan átölelt

A focin keresztül - Ellenfél: Argentína

A meccs előtti napon újra összeültünk Joachimmal, hogy eszmecserét folytassunk. Ő is nagyon meglepődött a karszalag körüli felhajtáson.

-          A másik probléma a kispadosoknál akad, ugyanis többet akarnak játszani.

-          Oké. Köszönöm szépen. A csapatkapitány dologra majd kitalálok valamit, a játéklehetőséget pedig a jobbak kapják, ez mindenki érdeke, az övék is, meg kell érteniük. Megmondanád még azt a fiúknak, hogy fél óra múlva legyenek fenn itt? összeállítottam megint egy elemzést, meg szeretném mutatni még a meccs előtt.

-          Persze. Akkor nem sokára találkozunk. – búcsúztam, majd visszamentem – Egy picit figyeljetek! – álltam meg középen – Fél óra múlva majd menjetek fel Joachimhoz, arra kér titeket. Megmutatja az elemzését az argentin válogatottról.

Megvártam míg mindenki elmormol egy okét, aztán kimentem, hogy beszéljek Adrival. Az ajtóban Kevinbe futottam, aki éppen Jeromehoz tartott.

-          Szia Kevin.

-          Prince. – mondta el mosolyogva már sokadjára

-          A Kevin jobban tetszik, elvégre engem sem hívnak hercegnőnek.

-          Látom tényleg esélytelen, hogy az életben egyszer Prince-nek szólíts. – nevetett – Jerome itt van?

-          Igen, kisherceg. – kacsintottam, aztán lementem az ebédlőbe

Igazából pár nap alatt nagyon megkedveltem Kevint. Amikor először láttam még talán egy kis rokonszenv is volt bennem. Nagyképűnek tűnt, de kiderült, hogy nagyon aranyos.

Leültem az ebédlőbe, és tárcsáztam Adri számát.

-          Szia. – szólt bele bizonytalanul

-          Szia. Hol vagy?

-          Magyarországon. Miért?

-          Gyere vissza. Beszéljétek meg. Chris állítólag teljesen beléd szeretett, egyébként pedig tényleg meg van hülyülve, és engem piszkál, hogy adjam meg neki a telefonszámod.

-          Mondd azt, hogy számot cseréltem. – vágta rá

-          Senkinek nem fogok hazudni, még neki sem. Beszéld meg vele, hallgasd végig, aztán majd eldöntöd, hogy mit kezdesz az információkkal. Idézem: Csak adjatok még egy esélyt.

-          Már én sem tudom, mit akarok. – sóhajtott

-          Ééés, megjött az emlegetett szamár. – néztem a belépő Chris felé – Ne hallgatózz, Ronaldo. – szóltam rá, mert elég feltűnően csinálta

-          Kibékültetek?

-          Ez úgy hangzott? – fintorogtam. bár ezt ő nem láthatta

-          Iderepülsz, odaadjam neki a számod, vagy beszélsz vele most a telefonomon? – soroltam fel a lehetőségeket

-          Nem tudok odarepülni, most nem akarok vele beszélni.

-          Oké, akkor megadom neki a számod. Szia. – tettem le mielőtt még neki áll volna ellenkezni

Gyorsan felírtam egy kis cetlire, aztán odacsúsztattam a számot Cristiano elé. Gyorsan el akartam enni, nem volt kedvem most hozzá, meg a hálálkodását hallgatni.

-          Várj. – szólt utánam, mire sóhajtva visszafordultam – Ez tuti az ő száma? Nem valami átverés megint?

-          Csak akkor tudod meg, ha felhívod. – vontam vállat, aztán ott hagytam

Amikor felértem, Basti egyből az ölébe húzott.

-          Alig láttalak ma. – vágott szomorú fejet, aztán elmosolyodott – Viszont annál többet hallottam.

-          Ajaj. Mit csináltam már megint?

-          Phil mondta, hogy beszéltetek, és hogy aranyat érsz.

-          Ja, akkor csak a szokásos.

-          Most tovább növeltem az amúgy is túl nagy egód. – nyögött fel

-          Bagoly mondja verébnek… - nevettem

-          Áh, borzasztó vagy.

Felemelt, és egészen Joachim szobájáig cipelt. A liftben próbáltam megtudni, miért cipel, de csak vállat vont. Joachim is megijedve nézett ránk, mikor beléptünk.

-          Mi a baj?

-          Semmi.

-          Akkor miért cipel? – nézett értetlenül

-          Ezt szeretném én is megtudni. – nevettem, aztán drága Bastim végre letett

-          Többiek jönnek? – hajolt le a TV távirányítójáért, és bekapcsolta, hogy mire felérnek, már csak el kelljen indítani

-          Persze, szerintem pár perc, és befutnak. – ült le Basti a tévével szembe, majd én is mellé ültem

Hamarosan befutottak a többiek is, neki kezdtünk az elemzésnek. mindig szerettem megnézni, amit Jogiék állítottak össze, mert olyan érdekes dolgokat figyeltek meg, ami nekem eszembe se jutott volna. Mondjuk az elemzés sosem az én világom volt. Sem a verselemzés, sem egy csapat elemzése. Néhány játékosnak, aki már előre tudja, hogy mit fog csinálni, nagyon hasznos dolog, de nekem hiába mutogatják, én a pályán figyelem meg, hogy milyen taktikát választottak, és az alapján döntöm el, hogy milyen stílusban játszom. Mellesleg még én sem tudom, hogy mit fogok kezdeni a labdával, csak érzésből jön, amikor már nálam a labda. Ennek van egy rossz és egy jó oldala. A jó az, hogy az ellenfél nem tudja mire készülök, a rossz az, hogy a saját csapattársaim se. De érdekességnek mindig is jól voltak ezek az összeállítások, amely jelen esetben az argentin válogatottról szólt.

Másnap reggel elmentünk egy utolsó edzésre, de ma rövidebb volt, mert délutáni meccs volt. Amíg a fiúk kezgették a labdát, és egyéb gyakorlatokat végeztem, én a feltűnően csendbe lévő Lou mellé ültem.

-          Mi a baj? – kérdeztem tőle

-          Semmi. – rázta meg a fejét

-          Fáj valamid?

-          Nem. – rázta meg még egyszer, de én láttam rajta, hogy valami nem oké.

Sokáig gondolkoztam, hogy mi lehet a gond, aztán eszembe jutott, hogy mostanában, sokat érdeklődött az anyja felöl.

-          Hiányzik anya? – kérdeztem meg

Nem válaszolt, de láttam, hogy végig folyik egy könnycsepp az arcocskáján. Az ölembe ültettem, és egy kicsit megvigasztaltam.

-          Szeretnél beszélni anyával? – vettem elő a telefonom, miután bólintott, és megdörzsölte a szemét

Megtöröltem az arcát, aztán kikerestem Moni számát, és tárcsáztam.

-          Szia. Lou hiányol, tudsz most vele beszélni egy kicsit?

-          Szia. Persze, pont most van egy kis szünetem.

-          Akkor adom is. – nyújtottam át a telefont Louisnak

Miután beszéltek, egy kicsit boldogabb volt. Visszaadta a telefont, én pedig beszéltem még Monival.

-          Holnap után van egy szabadnapom, ha a fiúk továbbjutnak, akkor tudok menni.

-          Oké, átadom Lukasnak.

-          Köszi. Szia.

-          Hello.

Eltettem a telefont, majd visszafordultam Louhoz.

-          Anya jön, holnap után. Örülsz neki?

-          Igen. – mosolygott, aztán átölelt

Amint befejeződött az edzés, mentünk vissza a hotelbe, hogy összekészüljünk, majd pattantunk is be a buszba. Gyors utolsó átbeszélés, néhány bíztató szó, aztán irány ki a pályára játszani. Játszani egy olyan meccsen, ahol Németország négy nullra veri Argentínát. Azt hiszem mindenki meglepődött egy kicsit. Biztosak voltunk a sikerben, de nem ekkora gólkülönbséggel. Ahogy a meccs befejeződött mindenki a pályára rohant, és egymás nyakába ugrott. Michael a bejáratnál áll fülig érő szájjal. Az argentinok pedig csalódott arccal gratuláltak a fiúknak. Minden jó volt. Aztán következtek az interjúk, ami az elkövetkezendő pár napra rányomta a pecsétet.

A focin keresztül - Meglepetés

Sziasztok! Ezzel is csúsztam két napot, mint láthatjátok. Nem vagyok rá büszke. Na de itt a rész. Puszii, jó olvasást :)

Érdeklődve rájuk néztem, aztán amikor hirtelen elkezdtek beszélgetni valami éppen most kitalált történetről, elkezdtem gyanakodni.

-          Na, ki vele. – ültem le közéjük

-          Mivel? – nézett rám értetlenül Lukas

-          Mi volt Joachimmal? Megbeszéltétek, amit kellett? – nézett rám érdeklődve Basti

-          Srácok, átlátok rajtatok. Tudom, hogy valamit eltitkoltok.

-          Dehogyis. Honnan veszed? Éppen arról beszéltünk, hogy… - kezdte Lukas, majd Basti segítette ki

-          Vajon milyen meccs lesz az argentinok elleni.

-          Jól tudsz rögtönözni. – mosolyogtam rá – Ha nem mondjátok el, hát nem mondjátok el. – vontam vállat, mintha nem érdekelne, pedig már lyuk volt az oldalamon a kíváncsiságtól.

-          Nincs mit elmondani. – hajolt fölém Basti, aztán kaptam egy puszit… engesztelő puszit?

Másnap folytatódott tovább a munka. Edzés, meccs, meccs és meccs. Amíg a fiúk tréningeztek én Louval labdázgattam, és Michaellel beszélgettem.

-          Tegnapelőtt nagyon meglepődtem. – vallottam be neki, utalva arra, hogy tudta ki vagyok

-          Régóta figyeltelek. – vont vállat – Csak egy dolog érdekelne. Mindig megakartam kédezni. Miért hagytad abba?

-          Gondoltam. – sóhajtottam, és belekezdtem sokadszorra is ugyanabba a történetbe, amit elmondtam Bastinak, az egész csapatnak, Joachimnak és Dieternek is.

-          Rúgd már, rúgd már. – sürgetett Lou, miután befejeztem

-          Jó, jó. – rúgtam oda neki – Te vagy az első, akinek mondom, de megpróbálok visszamenni. Mármint újra kezdeni. Szerinted rossz ötlet?

-          Rossznak nem rossz, sőt. De nagyon nehéz lesz. Kihagytál egy pár évet, mire újra formába jössz…

-          Hosszú lesz, az biztos.

-          De megcsinálod. Mikor volt neked bármi is akadály? – mosolygott rám bíztatóan, mire bólintottam egyet, és inkább meghagytam költői kérdésnek.

Mikor volt nekem bármi is akadály? Annyi, de annyi volt, csak sosem mondtam, sosem meséltem róla. Jó, ha az emberek nem a magánéletedben turkálnak. Ha azt hiszik, semmi rossz nem ért engem sosem, akkor nem kérdeznek róla. Amúgy sem kell mindent tudniuk. Senki sem a múltja miatt lesz focista, senki nem azért válik azzá, mert jól néz ki, vagy sok a pénze. Az én életemben a legnagyobb akadály anyu. Azaz ember, akinek nem akadályokat kéne elém raknia, hanem inkább azok lebontásában segíteni. De igen, igaza van. Mindig túljutottam mindegyiken, ezen is túl fogok.

Amikor visszaértünk a hotelbe, mindenki elhelyezkedett a TV előtt, csak Basti és én voltunk még mindig a szobában.

-          Milyen meccs lesz? – kérdezte tőle

-          Nem tudom, de minket ez most nem is érdekel. – mikor értetlenül néztem mosolyogva folytatta – Beszéltem Jogival, és kaptunk egy délután kettesben. Szóval, mi most szépen lelépünk.

-          Én is megkérdeztem Joachimtól, és nekem nem engedte meg. – értetlenkedtem

-          Mert én kértem hamarabb, és nekem már igent mondott, neked akkor nem mondd még egyszer. De meglepetésnek szántam, megkértem, hogy ne mondja el.

-          Lukasszal erről beszéltetek?

-          Igen. Na de menjünk. – fogta meg a kezem, aztán elindultunk

-          Mit fogunk csinálni? – tettem fel a leghülyébb kérdést a világon

-          Először eszünk, aztán foglaltam egy szobát a közeli hotelben. – válaszolta, majd beültünk egy taxiba

Jól ,,viselkedett,, azt elmúlt időben. Tudta, hogy nem tudom magam elengedni, ha a többiek is ott vannak a közelben, ezért nem is piszkált. De már szinte zavaró volt, ahogy rám nézett. És hát nekem is vannak szükségleteim.

***

-          Vissza kéne mennünk lassan. – mondta 8 óra körül, de továbbra sem mozdult meg

-          Kéne. Messze vagyunk a hoteltől? – kérdeztem

-          Nem, miért?

-          Nincs kedvem kocsikázni, nem sétálunk inkább vissza?

-          Ha szeretnél. – hajolt oda egy csókért – De akkor induljunk.

Rendet raktunk magunk után, aztán elindultunk. Mikor beléptünk a lakosztályba, egyből jöttek az ugratások.

-          Milyen kielégült fejük van. – nevetett Toni

-          Nekünk is lehet ám. Engesztelésül, hogy nekünk itt kellett rohadni, kaptunk epret, meg tortát.

-          Azért az eper finomabb a barátnőd hasáról. – szólt vissza Basti, mire mindenki el kezdett nevetni

-          Jó rátok nézni, de komolyan. – szúrta még be Lukas

A következő napom sok beszélgetéssel telt el. Először a kezdőcsapat tagjaival kezdtem. Nem akartam faggatózni, inkább csak beszélgetés szinten maradtam.

-          Szia. Fáradt vagy? – kérdezte a földön fekvő Mirotól

-          Nem, csak jól esett egy kicsit kinyúlni. – ült fel

-          Várod a meccset? – érdeklődtem

-          Hú, hát… igen is meg nem is. Valamelyik nap nézegettem pár honlapot, és voltak olyan hozzászólások, hogy az angolokon szerencsével továbbjutottunk, de az argentinokon még szerencsével sem fogunk tudni.

-          Nem kéne netezned, ha ilyen kommentek elbizonytalanítanak. Az angolokon nem szerencsével, hanem focival jutottatok tovább, és ez ugyanígy lesz az argentin válogatottal is.

-          Meg itt van Michael is – nézett felé – és ha már eljött, itt van, akkor legalább neki meg kell nyernünk.

-          Jaj, ezt felejtsd el. Ne másnak akard megnyerni a meccset, hanem magadnak. Ha kimész ne az járjon a fejedbe, hogy ki néz most éppen, hanem az, hogy játszol egy jót, és megmutatod mindenkinek, hogy nem hiába vagy lassan százszoros válogatott.

-          Próbálkozom, próbálom ezt az oldalát nézni. A másik pedig Philipp. Mióta Michael megjött sokkal feszültebb, már-már idegesítő a közelében lenni.

-          nincsenek jóban? – lepődtem meg

-          Nem, nem erről van szó. Csak szerintem, most hogy itt van Michael, jobban érzi, hogy ő csak a csapatkapitányt helyettesíti. De én sem tudom pontosan miért, ez csak egy felvetés, bár más logikát nem látod a dologban.

Érdekes, ennek mindenképp utána járok majd. Miro az egész beszélgetés alatt a segítségemre volt. Mindent mondott magától, amire kíváncsi lettem volna, meg sem kellett kérdeznem. Rögtön utána odamentem Philhez, aki éppen egyedül ült, láthatóan a gondolataiba merülve.

-          Min gondolkodsz? – ültem le mellé

-          Semmi fontos, csak a csapaton. – válaszolt nem túl sok kedvvel

-          Na az érdekel. Te hogy látod a csapatot? – csaptam is le a témára

-          A védelmünk erős, középpályánk nem is lehetne jobb, a gólokat meg szerezzük, szóval teljesen rendben van.

-          Milyen csapatkapitánynak lenni? – próbáltam arra a részére terelni a beszélgetést, amit ki akartam deríteni

-          Talán túlságosan is megszerettem.

-          És ez miért baj?

-          Nem baj, csak. Én tulajdonképpen Michaelt helyettesítem, ha visszajön, a karszalag újra az övé. lehet, hogy ez önzőség, de nem akarok megválni tőle.

-          Figyelj, egy ideig még biztos, hogy a tiéd. Nem úgy néz ki szegény, mint aki holnapra fel fog épülni. Egyébként pedig nem is biztos, hogy visszakerül rá a szalag. Lehet, hogy Joginak jobban tetszik a te munkád, mint az övé.

-          Tudom, csak ettől feszültté válok, és nem akarom ezzel lehúzni a többiek kedvét, tönkrevágni a csapat munkáját.

-          Srácok, folytatjuk. – kiabálta Joachim

-          Na menjél kapitány. – mosolyogtam rá, szándékosan használva ezt a jelzőt, látszólag nagyon jól esett neki

-          Köszönöm, tündér vagy. – mosolygott rám, aztán elment edzeni