Érdeklődve rájuk néztem, aztán amikor hirtelen elkezdtek beszélgetni valami éppen most kitalált történetről, elkezdtem gyanakodni.
- Na, ki vele. – ültem le közéjük
- Mivel? – nézett rám értetlenül Lukas
- Mi volt Joachimmal? Megbeszéltétek, amit kellett? – nézett rám érdeklődve Basti
- Srácok, átlátok rajtatok. Tudom, hogy valamit eltitkoltok.
- Dehogyis. Honnan veszed? Éppen arról beszéltünk, hogy… - kezdte Lukas, majd Basti segítette ki
- Vajon milyen meccs lesz az argentinok elleni.
- Jól tudsz rögtönözni. – mosolyogtam rá – Ha nem mondjátok el, hát nem mondjátok el. – vontam vállat, mintha nem érdekelne, pedig már lyuk volt az oldalamon a kíváncsiságtól.
- Nincs mit elmondani. – hajolt fölém Basti, aztán kaptam egy puszit… engesztelő puszit?
Másnap folytatódott tovább a munka. Edzés, meccs, meccs és meccs. Amíg a fiúk tréningeztek én Louval labdázgattam, és Michaellel beszélgettem.
- Tegnapelőtt nagyon meglepődtem. – vallottam be neki, utalva arra, hogy tudta ki vagyok
- Régóta figyeltelek. – vont vállat – Csak egy dolog érdekelne. Mindig megakartam kédezni. Miért hagytad abba?
- Gondoltam. – sóhajtottam, és belekezdtem sokadszorra is ugyanabba a történetbe, amit elmondtam Bastinak, az egész csapatnak, Joachimnak és Dieternek is.
- Rúgd már, rúgd már. – sürgetett Lou, miután befejeztem
- Jó, jó. – rúgtam oda neki – Te vagy az első, akinek mondom, de megpróbálok visszamenni. Mármint újra kezdeni. Szerinted rossz ötlet?
- Rossznak nem rossz, sőt. De nagyon nehéz lesz. Kihagytál egy pár évet, mire újra formába jössz…
- Hosszú lesz, az biztos.
- De megcsinálod. Mikor volt neked bármi is akadály? – mosolygott rám bíztatóan, mire bólintottam egyet, és inkább meghagytam költői kérdésnek.
Mikor volt nekem bármi is akadály? Annyi, de annyi volt, csak sosem mondtam, sosem meséltem róla. Jó, ha az emberek nem a magánéletedben turkálnak. Ha azt hiszik, semmi rossz nem ért engem sosem, akkor nem kérdeznek róla. Amúgy sem kell mindent tudniuk. Senki sem a múltja miatt lesz focista, senki nem azért válik azzá, mert jól néz ki, vagy sok a pénze. Az én életemben a legnagyobb akadály anyu. Azaz ember, akinek nem akadályokat kéne elém raknia, hanem inkább azok lebontásában segíteni. De igen, igaza van. Mindig túljutottam mindegyiken, ezen is túl fogok.
Amikor visszaértünk a hotelbe, mindenki elhelyezkedett a TV előtt, csak Basti és én voltunk még mindig a szobában.
- Milyen meccs lesz? – kérdezte tőle
- Nem tudom, de minket ez most nem is érdekel. – mikor értetlenül néztem mosolyogva folytatta – Beszéltem Jogival, és kaptunk egy délután kettesben. Szóval, mi most szépen lelépünk.
- Én is megkérdeztem Joachimtól, és nekem nem engedte meg. – értetlenkedtem
- Mert én kértem hamarabb, és nekem már igent mondott, neked akkor nem mondd még egyszer. De meglepetésnek szántam, megkértem, hogy ne mondja el.
- Lukasszal erről beszéltetek?
- Igen. Na de menjünk. – fogta meg a kezem, aztán elindultunk
- Mit fogunk csinálni? – tettem fel a leghülyébb kérdést a világon
- Először eszünk, aztán foglaltam egy szobát a közeli hotelben. – válaszolta, majd beültünk egy taxiba
Jól ,,viselkedett,, azt elmúlt időben. Tudta, hogy nem tudom magam elengedni, ha a többiek is ott vannak a közelben, ezért nem is piszkált. De már szinte zavaró volt, ahogy rám nézett. És hát nekem is vannak szükségleteim.
***
- Vissza kéne mennünk lassan. – mondta 8 óra körül, de továbbra sem mozdult meg
- Kéne. Messze vagyunk a hoteltől? – kérdeztem
- Nem, miért?
- Nincs kedvem kocsikázni, nem sétálunk inkább vissza?
- Ha szeretnél. – hajolt oda egy csókért – De akkor induljunk.
Rendet raktunk magunk után, aztán elindultunk. Mikor beléptünk a lakosztályba, egyből jöttek az ugratások.
- Milyen kielégült fejük van. – nevetett Toni
- Nekünk is lehet ám. Engesztelésül, hogy nekünk itt kellett rohadni, kaptunk epret, meg tortát.
- Azért az eper finomabb a barátnőd hasáról. – szólt vissza Basti, mire mindenki el kezdett nevetni
- Jó rátok nézni, de komolyan. – szúrta még be Lukas
A következő napom sok beszélgetéssel telt el. Először a kezdőcsapat tagjaival kezdtem. Nem akartam faggatózni, inkább csak beszélgetés szinten maradtam.
- Szia. Fáradt vagy? – kérdezte a földön fekvő Mirotól
- Nem, csak jól esett egy kicsit kinyúlni. – ült fel
- Várod a meccset? – érdeklődtem
- Hú, hát… igen is meg nem is. Valamelyik nap nézegettem pár honlapot, és voltak olyan hozzászólások, hogy az angolokon szerencsével továbbjutottunk, de az argentinokon még szerencsével sem fogunk tudni.
- Nem kéne netezned, ha ilyen kommentek elbizonytalanítanak. Az angolokon nem szerencsével, hanem focival jutottatok tovább, és ez ugyanígy lesz az argentin válogatottal is.
- Meg itt van Michael is – nézett felé – és ha már eljött, itt van, akkor legalább neki meg kell nyernünk.
- Jaj, ezt felejtsd el. Ne másnak akard megnyerni a meccset, hanem magadnak. Ha kimész ne az járjon a fejedbe, hogy ki néz most éppen, hanem az, hogy játszol egy jót, és megmutatod mindenkinek, hogy nem hiába vagy lassan százszoros válogatott.
- Próbálkozom, próbálom ezt az oldalát nézni. A másik pedig Philipp. Mióta Michael megjött sokkal feszültebb, már-már idegesítő a közelében lenni.
- nincsenek jóban? – lepődtem meg
- Nem, nem erről van szó. Csak szerintem, most hogy itt van Michael, jobban érzi, hogy ő csak a csapatkapitányt helyettesíti. De én sem tudom pontosan miért, ez csak egy felvetés, bár más logikát nem látod a dologban.
Érdekes, ennek mindenképp utána járok majd. Miro az egész beszélgetés alatt a segítségemre volt. Mindent mondott magától, amire kíváncsi lettem volna, meg sem kellett kérdeznem. Rögtön utána odamentem Philhez, aki éppen egyedül ült, láthatóan a gondolataiba merülve.
- Min gondolkodsz? – ültem le mellé
- Semmi fontos, csak a csapaton. – válaszolt nem túl sok kedvvel
- Na az érdekel. Te hogy látod a csapatot? – csaptam is le a témára
- A védelmünk erős, középpályánk nem is lehetne jobb, a gólokat meg szerezzük, szóval teljesen rendben van.
- Milyen csapatkapitánynak lenni? – próbáltam arra a részére terelni a beszélgetést, amit ki akartam deríteni
- Talán túlságosan is megszerettem.
- És ez miért baj?
- Nem baj, csak. Én tulajdonképpen Michaelt helyettesítem, ha visszajön, a karszalag újra az övé. lehet, hogy ez önzőség, de nem akarok megválni tőle.
- Figyelj, egy ideig még biztos, hogy a tiéd. Nem úgy néz ki szegény, mint aki holnapra fel fog épülni. Egyébként pedig nem is biztos, hogy visszakerül rá a szalag. Lehet, hogy Joginak jobban tetszik a te munkád, mint az övé.
- Tudom, csak ettől feszültté válok, és nem akarom ezzel lehúzni a többiek kedvét, tönkrevágni a csapat munkáját.
- Srácok, folytatjuk. – kiabálta Joachim
- Na menjél kapitány. – mosolyogtam rá, szándékosan használva ezt a jelzőt, látszólag nagyon jól esett neki
- Köszönöm, tündér vagy. – mosolygott rám, aztán elment edzeni