A táncon keresztül - Borzasztó hét

Sziasztok! Meghoztam a következő részt, mintegy hatalmas köszönömként a 20.000 látogatóért!! Remélem, hogy aki akár egyszer is benézett ide, az nem csalódottan távozott, és remélem, továbbra is a főszereplőkkel tartotok. Köszönöm a rendszeres olvasóknak és... inkább hagyjuk... köszönöm mindenkinek. I'm glad you came!:)<3

- Haza is jöttél? – érdeklődött mosolyogva anya, majd átkarolt és kisétált velem a szobából. Nem úgy nézett ki, mint aki szeretné elmesélni, minek voltam az előbb szemtanúja. – Mi volt Andreasszal? 

Be kell vallani, tökéletesen terelte el a témát. Kénytelen voltam elmesélni neki az alig fél órával ezelőtt történteket, utána viszont támadt egy jó ötletem. Kosarazni akartam menni, ezért megkértem, hogy jöjjön velem. Nem mertem rákérdezni, min vesztek össze, és úgy gondoltam, hogy játék közben nyíltabb lesz. Tudni akartam, hogy mennyire komoly, és nagyon reméltem, hogy semennyire. Eléggé megrémisztett, mivel még sosem tapasztaltam ilyet. 

Jó negyed óra után nem bírtam tovább szó nélkül. Egyértelmű volt, hogy magától nem fog belekezdeni, csak bizakodtam, hogy kérdésekkel ki tudok belőle préselni valamit. 

- Anya, tudod, hogy nekem elmondhatod, ugye? Nagy vagyok, fel tudom dolgozni, bármi is van. Mi a baj? – Az elhangzottak után felsóhajtott, és nem túl bőbeszédűen, de legalább válaszolt. 

- Nem komoly, Chantelle, nem kell ezzel foglalkoznod. Többször is veszekedtünk már, csak úgy intéztük, hogy ne tudj róla, mert nem akarunk belekeverni. De mindig megoldottuk, úgyhogy felejtsd el, jó? – Amíg beszélt, megálltunk és abbahagytuk a labda pattogtatását, hogy halljam, amit mondd. Amint végigmondta, nekem passzolta a labdát, ezzel jelezve, hogy a továbbiakban nem kíván erről nyilatkozni. 

Versenyezni kezdtünk, hogy ki tud többet bedobni tízből, és miután ötödik alkalommal is én kaptam ki, inkább feladtam. Hazafelé láttam anyán, hogy nem nagyon van kedve apával egy légtérben lenni, úgyhogy egyértelművé vált, hogy sokkal komolyabb a helyzet, mint amilyennek beállítja. 

- Louisra ugye nem haragszol? – kérdezte, mikor elhaladtunk a házuk előtt. Vállat vontam, már magam sem tudtam. Haragudtam, amiért megszegte az ígéretét, de végül is jól sült el, ezért nem lenne okom rá. – Csak jót akart – jegyezte meg mielőtt beléptünk volna a kapun. 

Ahogy hazaértünk, apa le is lépett Tobias bácsihoz. Gondolom, ki akarta beszélni magából a gondjait, és ezzel természetesen nem hozzám fog fordulni, Lukasszal pedig már régóta nem osztották meg a veszekedéseiket, mert nem akart belekeveredni anyáék életébe. 

Csörögni kezdett a telefonom, és mikor ránéztem, azt is láttam, hogy Andreas az, ezért kinyomtam. Eszem ágában sem volt beszélni vele, azonban ezt ő nem nagyon akarta elfogadni, és a következő órában öt percenként csörgetett, míg végül ki nem kapcsoltam a telefont. Anya kíváncsi volt, ki hív ennyiszer, és azt mondta, ha még egyszer hív, szóljak neki, majd ő elintézi. Azt hiszem, ezzel a lehetőséggel nem fogok élni, én is el tudom intézni, egy idő után ő is rá fog jönni, hogy nem érdekel többé. 

Így viszont nem volt kellemes érzés táncra járni. Igazából az egész hetem pocsék volt. Andreas hívogatott, hiába küldtem el melegebb éghajlatra órákon és telefonon keresztül is egyaránt. A veszekedés mindennapossá vált otthon, pedig tényleg nem akartak előttem veszekedni. Többször is bocsánatot kértek, de egyikük sem mondta el, hogy mi a baj igazából. Talán ez idegesített a legjobban. Órák után inkább sétálgattam, hagytam, hogy kikiabálják magukat, és csak utána mentem haza. Önző voltam, de nem akartam hallani, nem akartam tudni, hogy meddig fajul el a vitájuk. 

Louisszal azóta sem beszéltem, kötve hiszem, hogy szégyellte magát megszegett ígérete miatt, de nem keresett, és egészen péntekig én se. Lars sokat beszélgetett velem, ám az nem volt olyan, mint mikor Lou hallgat meg. Hiába kedveltem nagyon, nem tudtam úgy megnyílni előtte, mint a legjobb barátom előtt. Muszáj volt valakivel rendesen beszélgetem, ezért hát félretettem a büszkeségem és átmentem hozzá. Hosszú percekig ecseteltem neki az egész hetemet, hogy mennyire rosszul érzem magam. 

- Utálom a táncórákat, ami eddig az életemet jelentette – temettem tenyerembe az arcom. – Mostanában már azt sem tudom, ki vagyok. 

- Emlékeztesselek? Egy gyönyörű, magabiztos, kiegyensúlyozott lány vagy, aki nem mellesleg az egyik legelbűvölőbb ember, akit ismerek, imádsz táncolni, és egyetlen egy szemét alak sem változtathatja ezt meg. 

- Kicsit túlzásokba estél – ráztam meg a fejem mosolyogva. 

- Egyáltalán nem. Na, szeretnéd, hogy holnap elmenjek veled táncra? – borzolta össze a hajamat, hogy elterelje a figyelmemet a többi problémámról. 

- Jó lenne, és délután is ráérsz, ugye? – kérdő tekintete miatt folytattam. – Már jó előre lebeszélték anyáék, hogy megint átjönnek az ismerősök. Tudod, Holgi, keresztszüleim, Toni meg azt hiszem Thomas is. Abba biztos vagyok, hogy apud ott lesz, és nem akarják lemondani a balhéjuk miatt. 

- Arra a nyakamat tenném. – Lukas sosem maradhatott ki az ilyenekből, még ha nem is szóltak neki, valahonnan akkor is értesült róla. Na, nem mintha ki akarták volna zárni. – Számíthatsz rám, amúgy. De figyelj csak, nekem most el kell mennem, Lisával találkozok – küldött burkoltan haza. 

- Jaj, tényleg, remélem nem kavartam be nektek ezzel a kis közjátékkal – mondtam bűnbánóan, mire rögtön tiltakozni kezdett. Természetesen nem örült, hogy Lou megütötte a bátyját, de igazat adott nekünk, ezért nem haragudott meg. 

Szerencsére otthon csend volt, csak a tévé szólt, meg anya csörömpölt valamivel a konyhában. Apa aziránt érdeklődött, hogy merre jártam ilyen sokáig, de megnyugodott, amikor elmondtam, hogy a szomszédban töltöttem az időmet. Következő témának sikerült az iskolát felhoznia, amely nemsokára kezdetét veszi, és ettől, ha egyáltalán lehetséges, még jobban elfancsalodtam. A hátam közepére sem hiányzott még egy probléma, amivel küzdenem kell. Nem ment valami könnyen a magolás, ezért meggyűlt a bajom a történelemmel és a magyarral is. Az egyetlen tantárgy, amit értettem és mondjuk, hogy szerettem is, a matek volt. Csakhogy apa azt szerette volna, ha mindenből egyformán jó vagyok, így a hétvégéim tanulással teltek, hogy örömet tudjak szerezni neki. 

Reggel, mikor Louval az edzésre indultunk, szüleim már közös erőbedobással készültek a délutáni „nyugdíjas klubra”. Úgy látszott, hogy erre a napra, tényleg félretették a problémáikat, és ennek örültem. Reméltem, hogy a mai nevetgélés majd elfeledteti velük, hogy egyáltalán fasírtban vannak. 

Illetve azt is reméltem, hogy Louis jelenlétében nem fog Andreas nyomulni, de nem váltak be számításaim. Egyértelmű volt, hogy csak azért is próbálkozik. Még óra előtt megkértem Lou-t, hogy bármi van, ne verekedjenek, és úgy tűnt, végre tartja is magát a megállapodásunkhoz. 

- Chantelle! Andreas! Abbahagynátok? Értem én, hogy összevesztetek, de most már kénytelenek vagytok végigcsinálni. Ne civakodjatok tánc közbe, mert ez így a leggyengébb szóval is pocsék. – Petra idáig egyszer sem szólt bele a vitáinkba, ennek ellenére tudtam, hogy zavarja. Mi is tudtuk, hogyha nyerni akarunk, akkor össze kell szednünk magunkat. Vagyis, én tudtam… Andreast viszont már cseppet sem érdekelte a csapat, ahogy elnéztem. 

- Nekem is elegem van – szállt be Kim, Eva és Loretta is. A leghangosabb persze az utóbbi volt. – Beszéljétek meg, akármi is a bajotok, ha már így titkolóztok. – Sejtettem, hogy innen ered sértettsége. Nem tetszik neki, hogy nem tud pontos részleteket, és ezért amint alkalma nyílt rá, szóvá is tette. Dühösen néztem rá, de nem válaszoltam. Andreas ugyanígy tett, csak ő rám szegezte tekintetét. Végül Lars törte meg a csendet, és egyben meg is oldotta a problémát. 

- Mi lenne, ha én táncolnék Andreas helyett? Ebből, ebben a felállásban sose lesz semmi, ezt mindenki láthatja. – Bizonytalan volt, de igaza volt, és az ötlet is tetszett, ezért vele ellentétben határozottan szólaltam fel, hogy megerősítsem felvetését. Petra, jobb ötlet híján beleegyezett, mire Andreas előbb leordította Lars fejét, mondván milyen barát az ilyen, utána rám nézett, és miközben Lou felé biccentett, gúnyosan sok boldogságot kívánt, végül pedig kijelentette, hogy kiszáll a csapatból. 

Míg a többiek döbbenten nézték, ahogy összeszedi a cuccát, és köszönés nélkül elmegy, én legszívesebben ugráltam volna örömömben. Sosem hittem volna, hogy eddig jutok, mégis megtörtént. Évekkel ezelőtt, első látásra belezúgtam, majd sok idő után összejöttünk, és meg kellett ismernem egy olyan oldalát, amelyet, ha előre tudok, még csak szóba sem állok vele. Mindenesetre egyet megtanultam: az emberek nem mindig olyanok, mint amilyennek képzeljük őket. Néhányukról sokszor több éves ismertség után hullik le az álarc, de hát jobb később, mint soha. 

- Aki úgy gondolja, hogy nem tartozik ide, az most menjen el. - Petra még sosem volt olyan ideges, mint most, de remekül kezelte a helyzetet. Miután senki se mozdult a helyéről, folytatta az órát ott, ahol abbahagyta, nekem viszont parancsba adta, hogy itt maradok óra után Larsszal, hogy megtanítsam neki Andreas koreográfiáját. 

A maradék pár perc csendben telt el, csak a zene szólt, és néha a cipőnk visított fel, amikor találkozott a parkettával. Lou kihívott a teremből, amikor a többiek távozni készültek. 

- Látod? Megjelenek, és a gond megoldódik – húzta ki magát nevetve. 

- Jaj, de vicces – reagáltam le a szememet forgatva. 

- Ha már rám nincs itt szükség, akkor megyek, hisz’ hív a kötelesség, ezer bajbajutott ember vár rám, hogy elüldözzem a problémáikat – folytatta hülyeségét. – Te meg legyél jó tanár néni! – Nem hagyhatta ki az adandó alkalmat, hogy beszóljon. Tudta, hogy menekülnie kell, ezért adott egy puszit, és gyors léptekkel, vigyorogva távozott. Idióta… 

- Menekülj csak, Gabriel arkangyal – kiáltottam utána. Tudtam, hogy nem szereti, ha ezt a nevét használják, de most épp ide illet, ha már annyira dicsérte magát. Isten embere azonban már nem fordult meg, hogy visszavágjon. 

Nem volt nehéz dolgom Larsszal, biztos sokat figyelte elődjét, mert szinte, néhány apróságot leszámítva, az egészet tudta. Bár nem hozta fel, látszott rajta, hogy szomorú, amiért a legjobb haverjával összeveszett. Nem is értem, hogy lehetnek barátok. Olyan külön állnak egymástól, mint a V-nek a két vége. 

- Köszönöm és sajnálom, hogy miattam haragudott meg rád – mondtam neki, mielőtt elbúcsúztunk egymástól. – Biztos megbékél majd – mosolyogtam biztatóan. – Rá fog jönni, hogy aranyat érsz. – Csak a vállát vonta meg. Mindig ezzel jelzi, ha nem ért egyet, de nem akar belemerülni a témába, ezért hagytam. Elköszöntem tőle és vidáman sétáltam haza. Még azt is elfelejtettem, hogy anyáék haragszanak egymásra. 

Otthon lelkesen meséltem el a történteket, ám figyelmeztettek, hogy ne csak a szám járjon, hanem a kezem is, ezért beszéd közben kipakoltam a mosogatógépet. Anya nagyon sietett pedig még volt egy jó óra a vendégek érkezéséig. Igazából nem volt kedvem segíteni, ezért amikor befejeztem mondandómat és a pakolást, felsiettem a szobámba mielőtt újabb feladatot bíztak volna rám. Ott viszont nem volt jobb dolgom, ezért lezuhanyoztam és átöltöztem. Mivel még mindig maradt pár percem, valamilyen belső indíttatásból kisminkeltem magam, és ezzel le is foglaltam magam, amíg Louis meg nem ijesztett. 

- Jesszusom, most miattad majdnem kiszúrtam a szemem – csaptam hátra az irányába. 

- Hát minek sminkelsz, nem randira mész. – Cseppet sem izgatta az előbbi kijelentésem, és az újabb ütéseket elkerülve az ágyamra feküdt. 

- Aha, érezd csak magad otthon – válaszoltam a fel nem tett kérdésre. 

- Mivel játszunk ma? Megint Activity? 

- Nem tudom, de ma elverjük a szüleinket, bármivel is álljanak elő. – Kijelentésemre helyeslően bólintott, aztán meghallottuk a csengőt, és lesétáltunk. 

Szépen, sorban érkeztek az emberek. Toni volt az első, utána Holgi jelent meg, majd a Reus család és legvégül Thomas. Lukas még Louisszal jött, és természetesen nem hagyta otthon jókedvét, illetve humorát sem. 

Az első öt percben megbántam, hogy kifestettem magam, ugyanis arról faggattak, kinek akarok ennyire tetszeni. Viccből bevallottam, hogy valójában már régóta odavagyok Thomasért, csak nem mertem elmondani, így miután ezen kinevették magukat, leszálltam rólam. 

A következő órákban történelmet írtunk: nem került elő egyetlen játék sem. Egyszerűen csak beszélgettek, ami átcsapott nosztalgiázásba. Mivel mi a felhozott emlékek nagy részéről nem hallottunk még, részletesen elmesélték, miközben hangosan nevettek. Először anya került terítékre, azzal a tettével, amikor megütötte Cristiano Ronaldot. Nos, ezt a történetet ismertük, hiszen nem volt alkalom, amikor anyát ne verekedősnek nevezték volna, mi pedig már régen megkérdeztük, hogy miért használják rá ezt a jelzőt. Azt azért el kell mondanom, hogy rettenetesen büszkén mesélte el a szituációt. Hogy ne maradjon egyedül a veszekedős jelenetekkel, rögtön elmesélte, hogyan rendeztek jelenetet Liviáék a szüleim esküvőjén. Volt egy erős érzésem, hogy az előzmények cenzúrázva lettek előadva, de nem akaratoskodtam, mert tudtam, hogy később kifaggathatom Daisy-t, aki sokkal nagyobb hajlandóságot fog mutatni az események elbeszélésére, mint szülei. 

Számos másik életkép is felszínre került, például, hogy anya hány másik játékossal volt összeboronálva, mielőtt mindenki számára világossá vált, hogy apával van. 

- Jaj, hogy volt az a vicc? – kezdett el nevetni Holger. – Tudjátok, Mesut tette fel Jogi Löwnek a kérdést valamelyik világbajnokság alatt. 

- Valami a hálóval volt – válaszolta Toni, akinek úgy tűnt dereng néhány részlet. 

- Nem tudom – vonta meg a vállát keresztapám. – De tudjátok, min gondolkoztam valamelyik nap? 

- Mit csináltál? – kérdezett vissza Lukas, aztán hagyta, hogy végigmondja, amit szeretne. 

- Haha… szóval azon, hogy szerintetek ki kapta a legtöbb sárga lapot életében? 

Hosszas tanácskozás után, amihez én és Daisy nem nagyon tudtunk hozzászólni, Livia száját határozottan hagyta el Kevin Prince Boateng neve, akiről csak annyit tudtam, hogy Jerome testvére, na meg, hogy ezek szerint sokat szabálytalankodott. 

- Ja, az lehet. Csodálkoztam is, hogy visszavonult és nem eltiltás miatt kellett abbahagynia a focizást – jegyezte meg Thomas roppant jóindulatúan, mire mindenki felnevetett. 

Az eddigi „kupaktanácsok” közül messze ez volt a legjobb. Jó volt a hangulat, nem játszottak tizenéveseknek való játékokat, és a viccelődéseket leszámítva igazi felnőttként viselkedtek. Talán mégis van remény arra, hogy egyszer felnőnek. 

A délután méltó lezárása volt ennek a borzasztó hétnek. Megoldódott az Andreasnak nevezett probléma, és úgy tűnt anyáék is újra megférnek egymás mellett. Csak remélni tudtam, hogy a mai nap után is így marad.

Álarcba bújt szerelem

Idegesen ültem a telefonom mellett. Azt mondták, hogy mára várhatom a hívást, amiben közlik velem, megkapom-e az állást vagy sem. Igazából először csak a poén kedvéért jelentkeztem a munkára, viccesnek gondoltam egy kabalaállat jelmezébe bújni, ma már viszont görcsösen akarom, hogy felvegyenek. Valószínű a versengő jellememnek tudható be ez a hozzáállás, versenyként fogtam fel ezt is, akárcsak az élet minden egyes mozzanatát, és nem akartam veszíteni. 

Egész nap senkinek se vettem fel a telefont, nehogy akkor hívjanak, amikor valaki mással beszélgetek. Tényleg mindent megtettem, innentől már nem rajtam áll a dolog. A válogatáson odatettem magam, az elejétől a végig maximálisan teljesítettem, úgyhogy ezek után muszáj, hogy én bújhassak a Mainz bohócának, Johannesnek a jelmezébe. 

A válogatás természeten se komoly, se bonyolult nem volt. Az egész két részből állt, az egyikben beszélgetés volt, hogy felmérjék a kommunikációs készségeinket, a másodikban pedig szórakoztatni, lelkesíteni kellett egy tíz-tizenöt fős közönséget. Úgy érzem, mind a két akadályt könnyedén vettem, reméltem, hogy a zsűri is így látta és érezte. 

Amikor meghallottam Eric Saade Sleepless című számát, először dúdolni kezdtem, és csak utána kapcsoltam, hogy ez a telefonom, hiszen ez a dal a csengőhangom. Ismeretlen szám volt, sietősen kaptam fel, bízva benne, hogy a munkával kapcsolatban hívnak. Nem kellett csalódnom. A nő, bemutatkozott, majd elkezdte nyomni a rizsaszövegét, aminek egyáltalán nem örültem. Kezdtem bepánikolni, hogy elbuktam. 

- Önnek a maximális ötven pontból negyvenhármat sikerült elérnie, ami a jók közé tartozik, mert voltak, akik csak a húszas számokig jutottak. – Ha a következő mondatában nem mondta volna el a lényeget, idegességembe rácsaptam volna az apró készüléket. – Mindegy, mondom inkább azt, ami önt érdekli. Gratulálunk, megkapta az állást. A mai vagy a holnapi nap folyamán jöjjön be a központba, és megbeszéljük a továbbiakat. 

Miután elköszöntünk, kiörömködtem magam, majd felöltöztem és elmentem a megbeszélt helyre. Szerettem volna minél hamarabb hivatalossá tenni a munkaviszonyt. Az ismerőseim nem tudtak az új állásomról, és nem is szerettem volna elmondani nekik. Szerettem titkolózni, és viccesnek tartottam, hogy senki sem tudja, ki van a jelmez mögött. Voltak néha gyerekes dolgaim, minden bizonnyal sokan ezt is ezek közé sorolják, de nem akartam elsietni a felnőtté válást. 

A központban alá kellett írnom a szerződést, amelynek hosszúsága a tíz oldalt is meghaladta. Elképzelni se tudtam, mi mindent tartalmazhat, de annyira nem voltam kíváncsi, hogy el is olvassam, inkább csak átfutottam, hogy úgy látszódjon, átnyálaztam az egészet. Miután a pontozott vonalra odabiggyesztettem a nevemet, átnyújtottam a papírköteget, ami helyett kaptam egy beosztást, amelyeken a meccsnapok voltak megjelölve. Értelemszerűen az összesen ott kellett ugrabugrálnom a pálya mellett. Ezeken a napokon kívül, nem volt dolgom, viszont eljárhattam edzésre, ha úgy tartotta kedvem. Hát pont nem. 

Az első meccsen, amin magamra kellett öltenem a bohócjelmezt, a Fürth volt az ellenfél. Amikor az első szurkolók megjelentek a lelátón, én már a pályán sétálgattam, majd egy idő után átadtam a zöld teret a játékosoknak, hogy bemelegíthessenek. Néhányuktól kaptam egy-egy pacsit, miközben elhaladtak mellettem. Furcsa volt, hogy ennyire foglalkoztak a kabalafigurájukkal. Régebben is láttam már képeket, amin közösen fotózkodnak, de átélni még ledöbbentőbb volt. A meccsen egész végig lelkesítettem a szurkolókat, megtapsoltam a játékosokat egy-egy jó támadásnál, és fogtam a fejemet, amikor valamit nagyon elszúrtak. A hangulat, ami a stadionban volt teljesen magával ragadott, így nem volt nehéz beleélnem magamat a játékba, pedig ezelőtt nem igazán néztem focit, mert nem láttam benne semmi érdekfeszítőt. Az első gólt az 53. percben sikerült megszereznie a Mainznak, Szalai Ádám jóvoltából. A következő gólt Malli neve mellé könyvelhették el, ekkor már hatalmas gólörömöt csaptak, ezzel mintegy a Fürth orra alá dörgölve a meccset szinte eldöntő találatot. Az amúgy is összezavarodott ellenfél teljesen elvesztette önmagát a góloktól, és a meccs lefújásáig már nem is találták meg a visszavezető utat. Ezen persze az sem segített, hogy a mainzi 28-as a 84. percben megszerezte második gólját is, ezzel 3-0-ra véglegesítve az eredményt. 

A meccs lefújását követően hatalmas mezcserék következtek, miközben én már a pályán lófráltam. Lány létemre nem tudtam eltekinteni a kidolgozott felsőtestek tömkelege mellett, és megállapítottam, hogy a Mainzből a két gólt szerző játékosnak van a legjobb felsőteste. Ő egyébként előttem cserélt mezt egy játékossal, így alaposan meg tudtam nézni. Miután átadták egymásnak pólójukat, és kezet fogtak egymással, a fürthi focista elment a csapattársai felé, Szalai pedig átölelt. Nem tagadom, mennyire meglepődtem. Persze, ő úgy fogta fel, hogy a kabalát szorongatja, de én máshogy láttam, mivel én voltam benne. 

- Ügyes voltál – kiabáltam neki magyarul és hangosan, hogy a stadionból távozó szurkolók hangjától hallja. 

- Was? – kérdezett vissza közelebb hajolva. 

- Ügyes voltál – mondtam még hangosabban. Mosolyából tudtam, hogy megértette. Gondolom nem számított rá, hogy magyarul szólal majd meg a kabala. 

Honnan tudok magyarul? Amikor a szüleim, tizenkét éves koromban elváltak, anyával a nagyszüleimhez költöztünk, Magyarországra. Őszintén bevallom, sosem éreztem magam ott jól, nem jöttem ki jól az emberekkel sem, ezért amint nagykorúvá váltam visszajöttem Németországba apához. A magyar nyelvet viszont elsajátítottam, és mivel tudtam, hogy Ádám onnan származik, hasznosítottam tudásomat. 

- Köszönöm. Magyar vagy? – érdeklődött. Azzal nem számoltam, hogy emiatt majd érdeklődni kezd, úgyhogy mikor mégis megtörtént, szidtam magamat, amiért megszólaltam. Továbbra is játszani akartam a kis titkolózós játékomat. 

- Titok. – Ha látta volna az arcomat még kacsintottam is voltam hozzá, de így csak intettem egyet, aztán továbbsétáltam. Ő sem foglalkozott a találkozással többet, és a csapattársaihoz ment, egy kört alkottak és ugrálni kezdtek. 

Meleg volt a jelmez, még úgy is, hogy hűvös volt az idő, ezért örültem, amikor megszabadultam tőle. Összefogtam a hajam, megigazítottam a ruhám, elraktam a szekrényembe a jelmezt, ugyanis kaptam egyet, aztán hazaindultam. Néhány játékos még a stadion előtt lézengett, de számukra csak egy arra sétáló lehetettem, mert személyesen nem ismertek. 

Volt egy rossz tulajdonságom. Egy olyan dolog, ami szerintem minden lányra igaz. Ha megtetszik egy srác, és a nőneműeknél ez elég könnyen, illetve sokszor megesik, azt képesek vagyunk követni. Nem kell semmi rosszra gondolni, nem turkálunk a múltjában, nem zaklatjuk, hanem kihasználjuk az adandó alkalmakat, amikor egyszerre lehetünk ugyanazon a helyen. Hát ezért kezdtem el mégis bejárni az edzésekre. Idióta módjára flangáltam kényelmetlen szerelésemben, aminek mégis volt egy előnye. Feltűnésmentesen nézhettem Ádámot úgy, hogy senki nem tudott róla, mivel nem láthatták arcomat. 

- Sose volt olyan kabalánk, aki az edzéseken is támogatott volna minket – állt le velem beszélgetni az egyik játékos. Próbáltam észrevétlenül a hátára nézni, hogy megtudjam, ki az. 

- Hát most van – válaszoltam, és végre megláttam a nevét. Müller. 

- Lány vagy – inkább kijelentette, mint kérdezte, de azért hallatszott a hangján, hogy még nem teljesen biztos benne. 

- Miért érdekel az téged? – Hihetetlen, hogy ennyire fontos, ki lakozik az álarc mögött. Nem ő volt az első, aki érdeklődött, már korábban is jött ide hozzám egy srác, hogy megkérdezze a nevem. Persze, nem mondtam meg. 

- Hé, srácok. Lány a kabalánk! – kiabált oda a többieknek, de néhány érdeklődő tekintetet leszámítva mindenki csinálta tovább a gyakorlatát. Szerencsére Müller is felhívta magára az edző figyelmét, úgyhogy mennie kellett, én pedig úgy döntöttem, ideje lelépni, mielőtt erőszakkal szedik le a fejemről a jelmezt. 

Igyekeztem kiszabadítani magamat a bohócból, mert tudtam, hogy lassan az edzésnek is vége, és ha kifelé menet meglátnak, biztos, hogy összerakják a kirakó széthullott darabkáit. Miután elpakoltam magam után, bezártam a szekrényemet, majd a hajamat igazgatva kiléptem az ajtón, és ezzel egyetembe felsikkantottam, ugyanis egy mellkasba ütköztem. 

- Szia, Johannes – vigyorgott rám Ádám a kabalafigurájuk nevén szólítva. Magyarul beszélt, és roppant elégedett volt magával, amiért rajtakapott. 

- Megijesztettél – mondtam ki a nyilvánvalót heves szívdobogással. Azt magam sem tudtam eldönteni, hogy az ijedtségtől vagy a jelenlététől akar kiugrani a szívem a helyéről, mindenesetre a titkomnak lőttek. 

- Miért titkolózol? – Kezét az ajtófélfának támasztotta, így esélyem sem volt, hogy kikerüljem és eltűnjek. Na, nem mintha itt akartam volna hagyni. Értelmes válasszal nem tudtam szolgálni, hiszen körberöhögött volna, ha elmondtam volna, hogy viccesnek találtam a rejtőzködést, mert a filmekben is így szokták csinálni, ezért használtam a Nem szól szám, nem fáj fejem rendkívül igaz mondást, és válasz gyanánt csak megrántottam a vállam. – Nem vagy valami beszédes, te lány. Egy kávé közben rá tudlak bírni pár szóra? 

- Talán. – Visszafogottan válaszoltam, leplezve határon túli boldogságomat, nehogy azt higgye, erre vártam. De vajon miért szeretne velem beszélgetni? 

Hogy előbbi kérdésemre választ kapjak, megvártam, amíg átöltözött, azonban mielőtt elvonult volna az öltözőbe megígértette velem, hogy nem hagyom faképnél. Ahelyett, hogy bevallottam volna, a világ összes kincséért sem mozdulnék innen el, csak rámosolyogtam, és közöltem vele, hogy bízzon benne, hogy nem gondolom meg magam. Ennek tudatában borzalmasan hamar elkészült, és vigyorogva vette tudomásul, hogy még mindig rá várok. 

Gyalog indultunk meg a legközelebbi kávézóba, a Maximba. Út közben rengeteg kérdéssel bombázott, amiket ötletem sem volt, honnan kerített elő. Életemben ennyit még nem kérdeztek velem kapcsolatosan. Mindent tudni akart rólam, és ezt nem titkolta, ugyanis még a legelején kijelentette, azzal a céllal, hogy ne lepődjek meg, ha a legapróbb dologra is rákérdez. Elsősorban természetesen magyar nyelvtudásom érdekelte, ezért elmeséltem neki rövid, kis történetemet, ami hallatán nagyon belelkesült, és arról kezdett kérdezgetni, hogy tetszett az ország. Itt be kellett valljam, hogy nem igazán nyerte el a tetszésemet, amitől nem volt boldog. 

- Egyszer hazajössz velem, felcsapok az idegenvezetődnek, és rá fogsz jönni, hogy igenis klassz hely – hozakodott elő újabb ötletével. Eszméletlen ez a srác. Nem győzőm hangsúlyozni, mennyire árad belőle a magabiztosság, mellé még vicces is, és még sem szállt el magától. Pedig valljuk be, lenne rá oka… bőven. 

Idejét sem tudom, mikor beszélgettem el ilyen jól valakivel az ellentétes nemből. Rendszerint idiótákat fogtam ki, akikről már az első alkalom után kiderült, hogy nem nekem szánta őket az ég. Persze, nem jelenthetem ki, hogy Ádám lesz a férjem, hiszen lehet, hogy ő meg abba a kategóriába tartozik, akiről a második találkozáskor derül ki mindez. Mindenesetre sikerült pillanatok alatt elvarázsolnia és a bűvkörébe vonzania. 

Több órásra nyúló kávézásunknak a tennivalóink vetettek véget. Én el voltam ígérkezve apai nagymamához, és igencsak indulnom kellett, ha oda akartam érni, a csatárra pedig ráfért egy kiadós pihenés. Búcsúzáskor nem beszéltünk meg legközelebbi időpontot, de nem idegeskedtem miatta, úgyis találkozni fogunk az edzéseken, és ha úgy alakul, akkor lesz még következő alkalom is. Legalábbis én nem vagyok ellene, azt majd meglátjuk, ő hogyan vélekedik erről. 

Az edzésre járás esetében elég tanácstalan voltam. Nem tudtam, nem-e túl egyértelmű, miért vagyok ott, viszont látni akartam Szalait. Sokáig küzdöttem magammal, mígnem arra jutottam, hogy minden második edzésre elmegyek. Ezt a tervet három hétig sikerült betartanom, utána viszont az összes napon ott voltam. Nem bírtam ki nélküle egy napig sem, és ez eléggé megijesztett. A kávézásunk utáni első edzésen meglepődtem, ugyanis azt hittem Ádám el fogja újságolni, amit megtudott, de úgy tűnt egy újabb jó tulajdonságát fedeztem fel. Sejthette, mire gondolok, mert cinkos mosollyal az arcán kacsintott rám mielőtt nekikezdett volna feladatának. 

Több okból kifolyólag utáltam az edzéseket, példának okáért: viszkettem a jelmeztől, hol fáztam, hol melegem volt és összességében semmi izgalmas nem volt abban, hogy a pálya szélén állva, vagy éppen ülve, néztem, ahogy futkároznak. Volt néhány vicces pillanat, amikor egy-egy szerencsétlen mozdulattól saját áldozataik lettek a játékosok, de ezeket a nagyon ritka alkalmakat leszámítva, csak néztem kifelé a fejemből, és azon gondolkoztam, miért ilyen őrültek a nők. Bevállalják a kényelmetlen ruhákat, unatkoznak egy sporteseményen, és mindezt azért, hogy lássák a férfit, akiért odavannak. Mivel én is ezen őrültek közé tartoztam egész héten a padon ücsörögtem, miközben szememmel Ádámot követtem. Szenvedéseim végén azonban megkaptam a jutalmat kitartásomért, azaz a kedvenc játékosom, amikor csak ráért, elhívott beszélgetni. Ezen a héten, szerdán sétálgattunk a városban, és egy régebbi mainzi játékossal, Ádám egyik legjobb haverjával, André Schürrlével találkoztunk, akivel egész jót beszélgettünk, de én egy kicsit feleslegesnek éreztem magam. Nem akartam zavarni őket, mert nem járnak össze túl sűrűn az összeegyeztethetetlen napirendjük miatt. Pénteken újra felkerestük a Maximot, hogy együnk valamit, mert mindketten kihagytuk a reggelit, és eléggé éhesek voltunk. 

- Mikor magyarul szólítottál meg, rögtön tudtam, hogy ki kell derítenem, ki vagy – váltott hirtelen témát. Az előbb még jóízűen nevettünk egy régi történeten, most viszont úgy vált komollyá, ahogy egyik nap az eső jött a napfény helyére. – Jól gondoltam, és egyáltalán nem bánom, hogy lebuktattalak. Hoztál nekem egy keveset az otthonomból, mert annak ellenére, hogy sokat járok haza, jó az anyanyelvemet használni, kicsit közelebb érzem magamhoz az otthoniakat. – Hát nem ezt vártam, amikor megkomolyodott. Jó, tudom, mindig többet látok bele a dolgokba, de tényleg reménykedtem valami olyanba, aminek nem az a lényege, hogy jó haver vagyok. Mosolyt erőltettem az arcomra, hogy ne látszódjanak a csalódottság egyértelmű vonásai. – Jövő hét pénteken meccsem van a magyar válogatottal, ezért vasárnap haza kell utaznom. Arra gondoltam, hogy betarthatnám az ígéretemet, és magammal vihetnélek. 

- Nem, ezt nem fogadhatom el. Biztos sok lesz ott a dolgod, nem akarok a terhedre lenni. – Igazából legszívesebben a nyakába ugrottam volna örömömben, de nem akartam ráakaszkodni. Különben is, nincs most annyi pénzem, hogy utazást és szállást is fizessek, ezt viszont nem szerettem volna megmondani neki, mert tudtam, hogy rögtön felajánlotta volna, hogy kifizeti, azt pedig végképp nem fogadnám el. 

- Dehogy leszel a terhemre. Zsófi is ott lesz, úgyhogy nem lennél egyedül akkor sem, amikor nem érek rá. – Milyen Zsófi? Barátnője van, és eddig ezt nem is említette? Közelkerültem a végső kiakadáshoz, de miután nagymamám jó tanácsát megfogadtam, és elszámoltam tízig, arra jutottam, hogy előbb rákérdezek, ki is a lány pontosan. – Gergő felesége. – Válasza hallatán tökéletesen megnyugodtam, bár sokkal előrébb mégse kerültem. 

- És ki az a Gergő? – kérdeztem meg nevetve. Hazai fociban sem voltam járatos, nemhogy a magyarban. Ádám készséges és megértő velem, és mindig részletesen magyarázott egy-egy dolgot, ha a fociról beszéltünk, ugyanis tudta, hogy egy szót sem értek belőle. Most is elmondta, hogy Gergő is válogatott játékos, ám ezután visszatért az eredeti témánkra. 

- Szóval, számíthatok rád? – Egyre türelmetlenebb volt, ezért nem akartam tovább húzni a válaszadást, de én magam sem tudtam, mit kellene erre mondanom. 

- Nem tudom, Ádám. Elég hirtelen jött, apával is meg kell beszélnem, hogy kifizesse, és… 

- Felejtsd el! Semmit nem kell fizetned, úgyhogy akkor meg is beszéltük. Vasárnap egykor indulunk – zárta le a témát, majd elégedetten hátradőlt a székben. 

- Borzasztó vagy – forgattam meg a szemem, ezzel végleg beleegyezve a magyarországi kiruccanásba. 

Ennek fejében a másnapi meccs után, melyen a srácok a Bayern ellen játszottak és ki is kaptak, pakolni kezdtem. Nem tudtam, mit rakjak be, hiszen az időjárás itt napról napra változott, Magyarország pedig nincs olyan messze, hogy más legyen a helyzet. Végül vasárnap mindenféle időjárásra felkészülten tettem be a bőröndömet Ádám kocsijának csomagtartójába, majd beültünk és elindultunk, hogy minél hamarabb odaérjünk. A körülbelül hét órás út jó hangulatban telt el, végig tudtunk miről beszélni, úgyhogy zavart csend sem állt be. Budapestre mentünk, a focista itteni lakására, ami a Duna-parttól nem messze foglalt helyet. Nem volt annyira belakva, gondolom azért, mert nem sok időt tölt itt. Amikor hazajön, általában a szüleihez megy, nem ide, de most nem volt ideje őket is meglátogatni, ugyanis már este nyolc óra volt, és elfáradt a vezetésben is. 

- Nincs itthon semmi, ezért azt javaslom, menjünk el enni, aztán tartok egy rövid idegenvezetést neked, ha nem vagy fáradt – tárta elém terveit. 

- Nekem megfelel, de te nem akarsz pihenni? – Tényleg sokat vezetett, és tapasztalatból tudom, hogy akármilyen könnyűnek is tűnik a kormány mögötti ücsörgés, nagyon le tudja amortizálni az embert. 

- Már hozzászoktam – válaszolta. Nem volt több kifogásom, így miután figyelmeztetett, hogy vegyem fel a kabátomat, mert a parton erősebb a szél, elindultunk. 

Az étteremben rábíztam a döntést, ő pedig magyar ételeket rendelt nekem is, amiknek a nagy részét kóstoltam már, de a németországihoz képest más volt az ízesítése, és régi itt töltött éveimből már nem emlékeztem pontosan. A pincér, aki rögtön felismerte Ádámot, furcsállta, hogy vacsorára ilyeneket eszünk, de nem szólt bele. 

Ádám nagyon éhes volt, mert beszéd nélkül kanalazta magába a levest, és a másodikat is gyorsan pusztította el. A desszertet hatalmas önmegtartóztatással nem kérte, mert tudta, hogy vigyáznia kell, különben számíthat pár pluszedzésre. Nem kezdtem el ezzel cukkolni, csak megettem a sajátomat. Amint mindketten jóllaktunk, vitáztunk egy sort az elfogyasztott mennyiségem kifizetésén, és természetesen ő győzött, így büszkén invitált ki az étkezdéből, hogy kezdetét vegye a Szalai Ádám-féle várostúra. 

Nem volt sok időnk, ezért persze nem jártuk körbe egész Budapestet, és még a legfőbb látványosságoknak is csak a negyedét néztük meg, de ez is elég volt ahhoz, hogy megállapítsam, tényleg szép hely. 

- Mondtam én. – Mögöttem állt így nem láttam az arcát, de a hangján hallottam, hogy mosolyog. A parton álltunk, és a kivilágított város adta lenyűgöző élményben fürdőztem. Nem sokkal később Ádám biztonságot nyújtó karjai között csodálhattam tovább a tájat, ő pedig a vállamra támasztotta az állát. Egészen addig álltunk ott, amíg ki nem rázott a hideg, és idegenvezetőm azt nem mondta, hogy menjünk haza, mielőtt megfáznánk. Támogattam az ötletet, ezért fél órával később már a meleg lakásban pislogtam nagyokat, míg el nem nyomott az álom. 

Reggel Ádám ébresztgetésére keltem. Említette, hogy korán kell kelnünk, de nem gondoltam, hogy ennyire. Még csak hat óra lehetett, amikor félig nyitott szemmel a fürdőszobába vonszoltam magamat, hogy valamiféle kinézetet varázsoljak magamnak. A művelet inkább kevesebb, mint több sikerrel járt, ám nem akartam sokáig elfoglalni a fürdőt, mert Ádám is oda készült. Ötletem sem volt, vajon mikor kelt fel, mert az asztalon meleg péksütemény volt, amit elmondása szerint nemrég hozott a boltból. Amíg lezuhanyozott, elfogyasztottam a finomságot, majd együttes erővel levittük a bőröndjeinket a kocsiba. Útközben elmesélte, hogy körül-belül hogyan fog zajlani ez a hét, én pedig igyekeztem mindent megjegyezni. 

Egészen odáig, hogy megérkeztünk az edzőtábor helyszínére, és Ádám csapattársai ki nem jöttek üdvözölni minket, azt hittem, jól megy a magyar, de a hangzavar, és az össze-vissza való beszélésből örültem, ha egy mondatot sikerült kiszűrnöm. Inkább csendben maradtam, és csak akkor szólaltam meg, amikor Ádám bemutatott nekik. Zavaromat, melyet nem az idegen emberek, hanem az előbb említett tökéletlen nyelvtudásom okozott, minden bizonnyal észrevette az egyetlen lány, aki a srácokkal volt, és kicsit arrébb vitt a tömegtől. 

- Ha jól gondolom, akkor te vagy Zsófi – mondtam neki, mire bólintott. 

- Én is hallottam már rólad – kacsintott rám, de nem hagyott időt, hogy visszakérdezzek, ezt hogy érti. – A fiúk nemsokára lenyugszanak, csak amikor találkoznak, eléggé elszalad velük a ló. 

Minden bizonnyal jó régóta ismeri a magyar válogatott tagjait, ugyanis igaza lett. Lassacskán elhalkultak, többen el is mentek, Ádám pedig, oldalán egy férfival, felénk sétált. Mikor odaértek, számomra is kiderült, hogy az ismeretlen személy Zsófi férje, Gergő. Nem beszélgettünk velük sokáig, mert felmentünk az emeletre, hogy berendezkedjünk a szobáinkba, de az alatt a pár perc alatt is szimpatikussá váltak, így nem bántam, amikor hamarosan kettesben maradtam Zsófival. A játékosok zöme sajtótájékoztatóra ment, így a hatalmas házban uralkodó csendet beszéddel töltöttük meg. Elmesélte, hogy ismerte meg Gergőt, majd én következtem, ám közben félbeszakított. 

- Ha szeretnél németül beszélni, akkor nyugodtan, érteni fogom. – Figyelmes volt tőle, hogy nem akart a magyar nyelvvel szenvedtetni, de fordított esetben meg ő járt volna így a némettel. – Nem gond, úgyis régen használtam már, rám fér a gyakorlás – oszlatta el aggodalmaimat, így nyelvet váltottunk. 

Német nyelven folytatott társalgásunk egészen addig tartott, míg az interjúadók vissza nem értek. Az első dolog, ami rögtön feltűnt, a nem túl vidám hangulat volt. Az egyetlen ember, aki nevetett, ha jól emlékszem, akkor a kimondhatatlan vezetéknevű Balázs volt, ám pillanatokon belül kiderült, hogy ő is csak kínjában teszi eme cselekvést. 

- Mi történt? – fordultam Ádám felé, amikor mellém zuhant a kanapéra. (Videó a sajtótájékoztatóról.)

- Kiosztott egy újságírót – válaszolta Balázs, csak nem értettem meg. Ádámhoz hajoltam, hogy megérdeklődjem, mit jelent az előbbi kifejezés. Ezen végre elmosolyodott, és csak azért nem haragudtam meg rá, mert jókedvet csinált neki. 

- Megint előhozták, hogy milyen rég rúgtam gólt, és ezzel teljesen felidegesítettek. Illettem őket pár nem túl szép hangnemű mondattal, de igazam volt – szögezte le. 

- Nagyon vicces volt. Amúgy meg mindenkit szívattak, belekötöttek mindenbe, amit mondtunk – rázta meg a fejét Gergő. 

- Ezt értetted? – vigyorgott rám kedvenc magyarom, mire oldalba vágtam, és elküldtem a fenébe. – Ó, káromkodni bezzeg tud magyarul – vágott hitetlen arcot, még mindig jól szórakozva rajtam, ami miatt egy kisebb birkózás alakult ki, melyben én maradtam alul. 

Hasonló, viccelődős hangulatban telt el a következő pár nap is. Néhányan hatalmas pingpong meccseket játszottak, míg mások FIFA-ztak szabadidejükben. Mivel a stadionba nem engedhették be a szurkolókat, Zsófival otthon maradtunk, és tévéből néztük a mérkőzést, mely elég elkeserítő végkimenetelű volt. Úgy látszott, hogy hozzák a mérkőzést, és három pontot zsebelnek, de az utolsó percben kiegyenlítettek a románok, ami hatalmas elkeseredést váltott ki, mind belőlünk, mind a játékosokból. Még akkor sem voltak valami közlékenyek, amikor visszaértek a szállásra, inkább csendben elmentek a szobájukba, és lefeküdtek aludni. Nem mondanám, hogy reggelre, jobban érezték magukat, de egyikük sem szeretett volna évekig emiatt bánkódni, úgyhogy túlléptek a dolgon, és a keddi, törökök elleni mérkőzésre koncentráltak. 

A reptérre még együtt mentünk ki, de ott elváltak útjaink, mivel ők Törökországba én viszont Németországba repültem. Utoljára sok sikert kívántam nekik, megöleltem Ádit, majd felszálltam a gépre. 

Furcsa volt, hogy a következő héten nem láttam Ádámot, akivel az elmúlt napokban szinte minden időmet együtt töltöttem. Elemi erővel tőrt rám a hiánya, és bár eddig is éreztem, hogy egyre többet kezdek érezni iránta, mostanra biztossá vált, hogy kell nekem. Úgy éreztem, hogy múlthéten sikerült alaposan kiismernem, és rájöttem, hogy nem sokban tér el az edzőtábor után kialakított kép az első benyomástól. Ez azt jelentette, hogy őszinte, nem játssza meg magát mások előtt. 

Majdnem minden gondolatomat ő tette ki, és bár csütörtökön már újra Mainzba volt, nem találkoztunk. Egyszer hívott, hogy elmesélje, megérkezett és mennyire fáradt, de akármennyire vártam, hogy meghívjon valahová, nem tette, és ettől nagyon csalódott lettem. Lehet, hogy csináltam valami olyat, ami neki nem tetszett, vagy lehet, hogy miután jobban megismert már nem érdeklem. Ennek tudatában, nem jártam be az edzésekre sem, semmi kedvem nem volt hozzá, bármennyire hiányzott is. 

Letörve mentem el a meccsre szombaton is, de lelkességet erőltettem magamra. A stadion majd felrobbant, úgy örültek a drukkerek, hogy egy hét szünet után újra láthatják kedvenceiket, és én is hasonló módon éreztem magam, amikor megláttam Ádámot. Egy pillanatra felém nézett, elmosolyodott, aztán elkezdett bemelegíteni. Legszívesebben odaszaladtam volna hozzá, hogy átöleljem, de több dolog is megakadályozta elvetemült ötletemet. Az egyik a roppant csodálatos jelmez, amiben a sétálás sem volt könnyű, nemhogy a futás, a másik pedig, hogy Ádám nem fog egy bohócot ölelgetni. Ráadásként egy egész stadion nézett volna minket, én meg inkább kerültem a feltűnést. 

- Hé, benne voltál a helyi újságban, azt találgatják, ki vagy – futott el előttem az egyik játékos. Kijelentésével egy időre elterelte a gondolataimat a 28-asról. Hogyan lehetnek ennyire nagy rajongók, hogy még az is számít nekik, ki hordja a kabalajelmezt? 

Bevallom őszintén, a meccset nem igazán követtem figyelemmel, ha néztem is, mi zajlik a pályán, akkor a csatárra szegeztem a tekintetem. Néhányszor ugráltam a közönségnek, amikor unalmasabb percek voltak, de ezen kívül nem voltam aktív. Megváltásként tekintettem a találkozó végét jelző sípszóra. Nem szándékoztam sokat a pályán tartózkodni, néhány játékosnak kitartottam a kezem, hogy belecsapjanak, de legszívesebben már otthon lettem volna. Nem igaz, hogy Ádám még mindig nem foglalkozik velem. 

- Szia – köszönt rám ugyanabban a pillanatban, amikor az előbbi gondolat átfutott az agyamon. – Levehetem? – mutatott Johannes fejére. Most meg mégis mit akar? Ahhoz, hogy megtudjam, úgy néz ki, le kell vennem az arcomat elrejtő figurát. Végül is, ideje volt. Semmiképpen sem szerettem volna, ha ez lett volna az újságok kedvenc témája, úgyhogy leemeltem a bohóc arcát az enyémről. Abban a pillanatban, ahogy lekerült rólam, és hajam a vállamra omlott, Ádám megcsókolt. Épp annyira ért váratlanul, mint amennyire jól esett. Nem tudtam, mit jelent neki, úgyhogy csak reméltem, hogy ugyanazt, mint nekem. Leejtettem kezemből a jelmezt, és a nyaka köré fontam karjaimat. 

- Hm… ideje elmondani, hogy ki is Johannes – nézett rám, majd a stadionban lévő emberekre, miután elszakadtunk egymástól. 

- Maja vagyok, a csapat kabalája – kiáltottam el magam, bár kötve hiszem, hogy a hangos zenétől, és szurkolóktól bárki is hallotta volna. – És most meg foglak csókolni – közöltem immáron halkan, hogy csak Ádám hallja, majd bejelentésem szerint cselekedtem.

A táncon keresztül - Szakítás

Sziasztok!
Megint jó sokára hoztam a következő részt, de remélem némileg kárpótol titeket, hogy közben írok mást is, és azokat is kiteszem ide. Készül már a következő Mario-s novella is, sőt kettő is:P Amint kész lesznek, természetesen felrakom és olvashatjátok. Tettem ki pipákat, úgyhogy most már ott is tudjátok jelezni, hogy tetszett vagy nem tetszett a rész. Aki olvassa, nyomjon már egyet, csak, hogy tudjam, nem négyen olvassák a blogot összesen. Danke, előre is:) Jó olvasást!

Óriási szerencsém volt, hogy Lou és Lisa is arra járt, különben belegondolni se merek, meddig mentünk volna. Andreas annyira ideges lett, amiért megzavarták, hogy üvöltözni kezdett megmentőimmel.

- Hozzá ne merj nyúlni az húgomhoz még egyszer! Te meg Lisa, miért állsz le ilyen rohadékokkal?

Pár mondat erejéig még összefüggéstelen mondatokat ordítozott, aztán meglökte Louist, aki nem hagyta annyiban a dolgot, és behúzott Andreasnak. Az amúgy is bizonytalanul álló srác, az ütéstől elesett, ám addigra Lou már magán kívül volt. Felráncigálta a földről, majd hagyta, hogy újra összeessen.

- Hagyd abba, Louis – kiabáltam rá látva, hogy ennek nem lesz jó vége. Lisa csak ledermedve állt, szeméből patakzott a könny, én pedig annyira megsajnáltam, hogy Lou kezének lefogása helyett inkább a lányhoz sétáltam, és onnan kértem legjobb barátomat, hogy álljon le.

- Tűnjünk innen – kapta el végül az én kezem és sietős léptekkel a kapu felé kezdett menni. Egy pillanatra hátranézett Lisára, szigorú tekintete ellágyult, de aztán újra előrenézett és már szinte rohanva távoztunk. Ahogy a kormányra tette a kezét, láttam, hogy mennyire remeg az idegességtől.

- Talán nem kéne most vezetned – jegyeztem meg halkan.

- Talán nem kéne idiótákkal járnod – kiáltott rám, majd figyelmeztetésemről tudomást sem véve beindította az autót, és elindultunk.

Szótlanul néztem ki az ablakon. Nem tudtam, hogy mit mondhatnék vagy, hogy kell-e egyáltalán bármit is mondanom. Talán nem is tudtam volna megszólalni. Bántott, hogy Andreas tulajdonképpen meg akart erőszakolni, bár nem tudom, lehet-e erőszakról beszélni, ha együtt járunk. Nagyon sokat ivott, tudom, hogy nem volt beszámítható állapotban, de akkor sem kellett volna ezt tennie. Teljesen összezavarodtam, ideges voltam, és a sírás is kerülgetett.

Louis gyorsan hajtott, de tudtam, hogy nem hülyült meg, és biztonságosan vezet, ezért nem foglalkoztam vele. Biztos voltam benne, hogy haragszik rám, hogy engem okol, és igaza is van. Megérdemlem, bármit is fogok tőle kapni. Ő is olyan indulatos, mint az apja, ezért egyáltalán nem célszerű felidegesíteni. Örültem, hogy egyáltalán békén hagyta Andreast, még azelőtt, hogy komolyabb kárt tett volna benne.

- Jól vagy? – fordult felém, amikor leparkolt a ház előtt. Megvontam a vállam, hiszen még magam sem tudtam, mit érzek. Egy sóhajtás kíséretében, a fejét rázva felém hajolt, hogy átöleljen. – Remélem, tudod, hogy mit kell tenned. Messzire kerüld el az ilyen embereket, jó? Bastiannak is igaza volt, most már te is láthatod. – Még mindig ideges volt, mérgesen és gyűlölettel beszélt barátomról… a volt barátomról.

- Ne mondd el senkinek, jó? – kértem meg. Nem tudtam, hogy megteszi-e, szinte biztos voltam benne, hogy legszívesebben már most elmondaná a szüleimnek, mi történt. Nem válaszolt. – Louis, kérlek, nem mondhatod el! Ígérd meg, Lou! – kétségbeesetten ismételgettem magamat, amíg egy gyenge bólintással nem jelezte, hogy rendben van. Kibontakozott az ölelésből, majd kiszállt a kocsiból, én pedig követtem a példáját.

Nem tartottam vele a szobájába, szerettem volna most inkább egyedül lenni a nekem kialakított kis zugban, hogy nyugodtan gondolkozhassak. Csakhogy nem jutottam semmire. Egyet azonban fixen elhatároztam, méghozzá, hogy holnap, amint Andreas beszámítható állapotban lesz, felhívom, és szakítok vele. Még csak nem is személyesen, azt se érdemli meg. De mi lesz így táncon? Egy csapatban vagyunk, minden nap találkozunk. Mellesleg az új koreográfiánk ránk épül, nem hagyhatjuk cserben a csapatot azért, mert összevesztünk. A sok feszültség, ami felgyülemlett bennem délután óta, sírás formájában szabadult ki belőlem. Természetesen, amint az első könnycseppek utat törtek maguknak, Louis jött be a szobába. Nem akartam, hogy lássa, mennyire kikészített a helyzet, mert akkor csak még idegesebb lesz, és ha egyszer véletlen összefut Andreasszal tuti, hogy agyonveri.

- Jaj, Ellie – ült mellém az ágyra, és letörölte az arcomról az éppen lecsorgó könnycseppet. – Sajnálom, hogy ennek kellett történnie ahhoz, hogy rájöjj, milyen a srác valójában. – Egy jó ideig hozzábújva sírtam, de aztán eltolt magától, és rám mosolygott. – El kell mennem, nem sokára jövök, oké? Rendbe leszel?

- Persze – bólintottam, miközben egy zsebkendőért nyúltam, hogy kifújjam az orromat. – Lou! – szóltam utána, mielőtt becsukta volna az ajtót. – Köszönöm. Ha nem vagy ott, nem tudom, mi lett volna…

- Ne gondolj erre. Ott voltam, ez a lényeg – mosolygott kedvesen, aztán eltűnt az ajtó mögött.

Kicsit helyre hoztam magam, aztán kimentem Lukashoz és Monikához, hogy ne egyedül unatkozzak a szobába. Fel voltam rá készülve, hogy megkérdezik, milyen volt a medencés buli, ezért reflexszerűen mosolyt varázsoltam az arcomra, és azt hazudtam, hogy jól éreztük magunkat. Megkínáltak nasival is, de nem voltam éhes, ezért csak csendben néztük az éppen vetített meccset. Vagyis úgy néztük volna, ha Lukas nem kommentálta volna végig az egészet, vicces megjegyzésein pedig nem nevettünk volna. Egészen addig, amíg Louis haza nem jött, egész jó kedvem volt, de amikor megláttam, hogy mögötte apa lép be, rögtön tudtam, hogy elmondta.

- Gyere haza, légy szíves – kért apa, de hangja parancsoló volt, aminek hallatán meg sem fordult a fejemben az ellenkezés lehetősége. Dühösen néztem Louisra, miközben elmentem mellette, aztán vonakodva kiléptem az ajtón. Apa még elnézést kért Lukastól a sietős távozás miatt, és megígérte, hogy később mindent elmesél, majd követett.

Fogalmam se volt, mi fog következni, úgyhogy fokozódó idegességgel nyitottam ki az ajtót, hogy utána megláthassam anya aggódó arcát. A nappaliba mentünk, ahol rám parancsoltak, hogy üljek le. Anya mellém ült, apa viszont járkálni kezdett, miközben beszélt.

- Hogy gondoltad, hogy egy ilyen dolgot eltitkolsz előlünk? Az ilyet bármilyen körülmények között is el kell mondanod! Mit csinált veled pontosan? Jól vagy? Meg ne forduljon a fejedben többé, hogy vele barátkozol! – Váltakozó hangerősséggel beszélt, hiszen hasonlóan Louishoz ő is ideges volt, ám kérdéseibe némi aggodalom is vegyült.

- Nem volt semmi, csak fogdosott. Szerencsére Lou hamar jött – válaszoltam. – És nincs semmi bajom. Szakítok vele, úgyhogy örülhetsz.

- Nem beszélhetsz így velem! – dörrent rám, és megállt előttem. – Egyáltalán nem örülök, hogy szomorú vagy. Tudtam, hogy ez lesz, azért utáltam annyira azt a kölyköt. Miattad, érted? – hajolt közelebb indulatosan, mire anya halkan figyelmeztette, hogy elég lesz. Hogy lenyugodjon, sóhajtott egyet, majd letérdelt elém és a lábamra tette a kezét. – Azt szeretnénk, hogy mindig számíthass ránk, és hogyha bármi baj van, hozzánk mindig fordulhatsz, ezt ne felejtsd el. Nem akarok veled összeveszni, azt meg főleg nem, hogy lelépj a házból, még akkor sem, ha csak a szomszédban alszol. Nagyon jól tudjuk, hogy mindentől nem védhetünk meg, de amitől lehet, attól megfogunk. Tudod, érted haragszunk, nem ellened – mondta immáron nyugodtan.

- Most már tudom – bólintottam, majd átöleltem, amibe aztán anya is bekapcsolódott.

Örültem, hogy apával nem gyilkoltuk tovább egymást, de nem akartam bevallani magamnak, hogy ezt Lounak köszönhetem, ugyanis nagyon mérges voltam rá. Megbízok benne, ráadásul ígéretet is tett, mégis elárult. Nem tudtam sokáig ezen gondolkodni, mert anya, hogy kicsit felvidítson, felvetette, hogy tarthatnék most egy táncórát nekik. 

Nagyon aranyos volt tőlük, hogy elterelték a figyelmemet, ám teljesen mégsem sikerült elérniük, amit akartak. Folyton az járt a fejemben, hogy mi lett volna, ha nem jön oda senki. Vajon meddig ment volna el? A történtekért főleg magamat hibáztattam, észrevehettem volna, hogy milyen valójában. Be kellene iratkoznom valami emberismerő tanfolyamra.

Szüleim látták rajtam, hogy nem tudok szabadulni a gyötrő gondolatoktól, úgyhogy a lehető legtöbb hibát vétették, hogy kénytelen legyek rájuk figyelni. Végül is egész ügyesek voltak, a szándékos hibákat leszámítva, bár a gyakorlatlanság meglátszott mozdulataikon. Örültem, hogy tényleg érdeklődnek a hobbim iránt, és még ha az elején nem is élvezték annyira, úgy vettem észre, hogy egyre jobban érezték magukat közben. Bár ez a mai napra nem volt igaz, hiszen a legkevésbé se nevezhettem volna őket felszabadultnak, de ezt betudtam az Andreassal történt dolgok utójeleinek.

Éjszaka nem tudtam nyugodtan aludni. Már az elalvás is nehezen ment, mert amikor becsuktam a szemem, folyton Andreas arcát láttam, így inkább bámultam a sötét szobámat, míg a fáradtság teljesen át nem vette az irányítást felettem, és el nem nyomott az álom. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, mióta elaludtam, de felriadtam. Tudtam, hogy rosszat álmodtam, de nem emlékeztem, hogy pontosan miről szólt. Jó ideig próbáltam visszaaludni, amiből csak forgolódás lett, és még a fejemet is bevertem a falba, ezért feladtam, és inkább a konyhába mentem, hogy igyak egy pohár vizet.

Igyekeztem minél halkabban eljutni a célpontomhoz, és szerencsére sikerült is odaérnem anélkül, hogy felkeltettem volna a szüleimet. Időközben meggondoltam magam, és víz helyett tejet töltöttem magamnak, majd miután megittam, elindultam visszafelé. A vendégszoba ajtaja félig nyitva volt, és szuszogást hallottam bentről, ezért kicsit beljebb löktem az ajtót, egészen addig, amíg meg nem láttam apát. Mostanában nem aludt valami jól, minden neszre felkelt, pedig régen bombával se lehetett felkelteni. Anya elmondása szerint kiskoromba sose kelt fel, amikor éjszaka felsírtam. Vissza akartam csukni az ajtót, de hallottam, hogy kérdőn a nevemen szólít.

- Én vagyok. Csak ittam, és láttam, hogy itt vagy – válaszoltam. – Miért nem anyával alszol?

- Nem tudsz aludni? – Hát választ nem kaptam, ehelyett nekem kellett magyarázkodnom. Nem állt szándékomban elmondani az igazságot, mert tudtam, hogy csak idegeskedne és aggódna miattam. Teljesen felesleges pánikot kelteni. Visszamegyek aludni, kipihenem az eseményeket, szakítok Andreasszal és vége. Soha többé nem foglalkozok ezzel, nem gondolok rá.

Persze, mondani mindig mindent sokkal könnyebb. Megtenni már más… nehéz. Kezdve azzal, hogy már az elalvás sem sikerült, így hát a kipihenésről szó se lehetett. Reggel pedig még át kellett mennem Louishoz is, mert nála maradtak a cuccaim, így az edzőtáskám is a ruhámmal együtt. Remélve, hogy még alszik, kopogtam az ajtón. Monika nyitott ajtót, akinek arcán kíváncsiság tükröződött, de nem kérdezte meg, hogy mi volt tegnap, és ezt díjaztam. Elmondtam neki, hogy csak a cuccomért jöttem, gyorsan összekaptam őket, és mielőbb próbáltam elhagyni a házat, de nem volt szerencsém. Lou akkor lépett ki a konyhából, amikor én a vendégszobából. Nem vártam meg, hogy bármit is mondjon, közöltem vele, hogy nem érek rá, sietnem kell, mert késésben vagyok, és leléptem. Nem csak azért mondtam, mert haragudtam rá, hanem tényleg így volt. Majd ha hazajöttem, megbeszéljük. Bőven lesz rá időnk.

Apa ragaszkodott hozzá, hogy elvigyen az edzésre, ami ellen nem tudtam mit tenni. Elhatározta, úgyhogy döntését már a jó Isten se változtatja meg. Anya ott is akart maradni, hogy biztosan ne legyen semmi gáz, de elmagyaráztam neki, hogy az lenne a gáz, ha elkísérne, mint valami ovist, így erről nagy nehézségek árán sikerült lebeszélnem.

Mikor megérkeztem Andreas még nem volt a terembe, már-már azt hittem, hogy nem is fog jönni, de végül mégis megjelent. Nem volt időnk beszélni, mert rögtön kezdtünk, így aztán kénytelen voltam csendben elviselni a társaságát, pedig már a látványától is rosszul voltam. Utáltam, amikor hozzámért, és rájöttem, hogy ez nem fog menni. Nem fogom tudni eltáncolni ezt a szerelmes részt, amit kitaláltunk a következő versenyre, csakhogy nem tudtam mit tenni. Nem volt idő új koreográfiát kitalálni, és be is tanulni, szó nélkül kellett egy levegőt szívnom vele. De még csak az óra végét se vártam, mert akkor meg beszélnünk kellett egymással.

- Engedj el – húztam el a kezemet az edzés végén, amikor megfogta.

- Ne csináld már, Ellie! Nem történt semmi, ne duzzogj már – mosolygott rám, amitől ha lehetséges, még mérgesebb lettem.

- Ez nem duzzogás, és nagyon örülök, hogy neked ez semmi volt. Az egész együttlétünk semmi most már, jó? Undorodom tőled, úgyhogy hagyj békén! – tagoltam érthetően, hogy még neki is sikerüljön felfognia. Sajnos a többiek is szemtanúi voltak az eseménynek, és igencsak meglepődve nézték, hogy mi fog történni.

- Most viccelsz, ugye? Ittam, nem tudtam, mit csinálok. Nem haragudhatsz rám ezért!

- Nem haragszom – vontam meg a vállam. – Gyűlöllek!

Eszem ágában sem volt tovább magyarázkodni neki. Azt hiszem elég egyértelmű voltam, úgyhogy a többiek értetlen tekintetének kereszttüzében, hallva, ahogy Andreas belerúg a falba, távoztam. Az a szerencse, hogy ma kedd van, tehát nincs plusz táncom Greggel. Biztos, hogy nem bírtam volna ki, ha a következő másfél órában is nyugodtnak kellett volna maradnom.

Úgy terveztem, hogy anya módszerét alkalmazva, elmegyek kosarazni, így vezetve le a feszültséget. Közel sem voltam jó kosárlabdából, de abban igaza volt, hogy az erőteljes dobásokban tökéletesen ki lehet tölteni a dühünket. Apa még nem volt az épület előtt, ezért elindultam hazafelé. Sosem szokott késni, mindig ott van már öt perccel azelőtt, hogy kijönnék, ezért csak arra tudtam következtetni, hogy meggondolta magát vagy elfelejtett, de ez utóbbi elég esélytelen.

A sarkon akartam befordulni, amikor valaki a nevemet kiabálta, és hátra nézve megláttam, hogy Lars szalad utánam. Remek. Ugye most nem Andreas érdekében fog kampányolni? Nem átalkodtam megkérdezni tőle, mikor mellémért. Mosolyogva rázta meg a fejét, aminek nagyon örültem. Kiderült, hogy csak azt szeretné tudni, jól vagyok-e. Összevesztem a legjobb haverjával, elküldtem melegebb éghajlatra, ezért egy átlagember a pórul járt haverhoz hasonlóan megsértődik, és soha az életben nem szól hozzám. De hát ő Lars, aki kialakít magában egy véleményt, eldönti, kinek van igaza, majd egyáltalán nem is leplezi, mire jutott. Úgy tűnik, most Andreast tartja bűnösnek, bár tudom, hogy nem fog vele ezért összeveszni, és természetesen nem is várom el. Ez a mi kettőnk dolga, a többieknek még csak állást sem kell foglalniuk ezzel kapcsolatban. Lars egészen hazáéig kísért, de a ház előtt aztán elbúcsúztunk egymástól, és még egy bíztató ölelést is kaptam, mielőtt elváltunk volna.

Tudatlanul nyitottam ki a bejárati ajtót, és rögtön meghallottam a hangos szóváltást.

- Azt mondtam, hogy meg fogom csinálni, nem azt, hogy nem csinálom meg – hallottam apa ideges hangját.

- Jó, nem érdekel, mondtam már – beszélt vele párhuzamosan anya. Minden bizonnyal próbálta megakadályozni, hogy apa végigmondja, amit akar. – Hagyjál békén, Bastian! – kiabálta túl apát, aki nem volt hajlandó elhallgatni. – Nem fogod fel, hogy nem érdekel?

Kíváncsian léptem be a nappaliba, ahol mérgesen álltak egymással szembe, kétség sem fért hozzá, hogy veszekedtek. Sosem hallottam őket egymással kiabálni, soha nem vitatkoztak egymással így. Először észre se vették, hogy megérkeztem, de aztán apa meglátott, anya pedig követte a tekintetét, és egyszerre hallgattak el.

Toni Kroos novella

Az ébresztőóra szörnyű csörgésére ébredtem. A nyári szünet előtti utolsó hét az iskolában. Ez az időszak a legrosszabb az egész éves szenvedések közül. Ilyenkor már nem csinálunk semmit, nem tanulunk, csak bent ülünk, és az ablakon kibámulva nézzük, ahogy a nap hétágra süt. Legszívesebben azt hazudtam volna a szüleimnek, hogy rosszul érzem magam, de ez a terv már azelőtt meghiúsult, hogy neki kezdtem volna. Anyáék túl jól ismertek ahhoz, hogy megkülönböztessék, mikor hazudok, és mikor nem. Illetve Nadjával át akarjuk beszélni a nyarunk terveit. Idén, miután meghallottuk, hogy milyen borzalmas meleget jósolnak nyárra, úgy döntöttünk, hogy egy síparadicsomban töltjük a szünidőt. Mivel egyikünk szüleinek sem volt annyi pénze, hogy ezt finanszírozzák nekünk, felhívtunk pár helyet, és megérdeklődtük, nincs-e szükségük két munkaerőre. Szerencsénkre Svájcban pont megüresedett két hely, így amint vége a sulinak, indulhatunk is nyári munkahelyünkre. 

Gondolataimat anya kopogása zavarta meg, majd nekem és a húgomnak is kiabált, hogy igyekezzünk, mert nem fogunk elkészülni. Nyögdécselve szálltam ki az ágyból, hogy aztán a szekrényhez vonszolhassam magam. Minden nap eltervezem, hogy este kikészítem a másnapi ruhámat, mert reggel egy csomó idő elmegy vele, mégsem tudtam sosem megvalósítani. Ahogy a táskába való bepakolást sem. Felöltözés után ezért hát gyorsan bedobáltam a könyveimet a táskába, de hiába siettem máris késésben voltam. A fürdőben az arcomra fröcsköltem a vizet, aztán kapkodva megmostam a fogamat is. Reggeli gyanánt csak egy almát kaptam fel, mielőtt felvettem volna a táskám, és a húgom után mentem volna. Mindig hamarabb készült el, mint én, de sosem várt volna meg. Mondjuk megértettem. Kilencedikben én is háromnegyedre jártam iskolába, hogy véletlenül se késsek el. Az osztállyal csendben ültünk órákon, és a tankönyveinket is hazahordtuk. De tizenegyedikre rájöttünk, hogy időt és energiát spórolunk meg vele, ha a tancuccokat az iskolai szekrénybe költöztetjük, és csak ötvennyolcra esünk be, jó esetben. Miután utolértem, megkapta szokásos szidás adagját, de ő már nem is foglalkozott vele. Csendben sétáltunk a suliig, szerencsére az út csak húsz percet vett igénybe. Az aulában kettéváltak útjaink, Corinnának a földszinten volt órája, nekem viszont az elsőn. 

Kettesével vettem a lépcsőfokokat, mert utáltam lépcsőzni, és így hamarabb feljutottam. A folyosó utolsó terméhez tartottam, így végig kellett sétálnom rajta, miközben a két oldalt álló ismerősöknek köszöngettem. A szekrényem közvetlenül a teremajtó mellett volt, ellentétben a legtöbb osztálytársammal, akiknek a másodikra kellett felmászniuk, ha a cuccaikat szerették volna kivenni vagy betenni. A szekrény nyikorgására, amit akkor adott ki, amikor kinyitottam, Emma dugta ki a fejét az ajtón, de köszönés után vissza is ment. Nyilvánvalóan nem rám várt. Kivettem a történelem felszerelésemet, aztán bementem a terembe, ahol Emmán kívül csak Konrad, és Sarah ült bent. Közülük Sarah zenét hallgatott, Konraddal pedig nem szoktunk beszélni, úgyhogy a padra hajtottam a fejem, és pihentettem a szemeimet, amíg Nadja meg nem érkezett. Percre pontosan nyolc óra nulla perckor esett be, éppen a tanár úr előtt. 

- Ne szaladjon annyira el – szólt neki, mikor le akart ülni a helyére. – Maga fog felelni. 

A többség felnevetett, Nadja pedig kelletlenül sétált vissza, hogy elmondja az előző órai anyagot. Kinyitottam a füzetemet, hogy tudjak neki súgni, hiszen én magam sem tanultam meg a leckét, ráadásul most még óra előtt sem olvastam el, mert fáradt voltam. Nadja végül egész jó feleletet rakott össze, úgyhogy elégedetten ült le. A tanár belekezdett a mai óra anyagába, amit általában sosem szakít félbe semmi, mert ő a legszigorúbb pedagógus az iskolában, most viszont Kroosnak sikerült az óra felénél beesni a terembe. Elnézést sem kérve ment volna hátra a helyére, amiért nagyon csúnyán nézett rá a tanár úr. 

- Merre járt, Herr Kroos? 

- Elaludtam, de van igazolásom, úgyhogy nem tartozik magára – válaszolta egy vállrándítással egybekötve. 

- Akkor jöjjön ki felelni! 

- Nem készültem – vonta meg újra a vállát, mire kinyílt a napló és a neve alá odakerült az elégtelen. 

Ez Toni Kroos. Az osztály menője, legalábbis ezt gondolja magáról. A tanítási év felén nincs benn, amiket rendszerint az edzéseire fog, amit meg iskolában tölt, azzal pokollá teszi mindenkinek az életét. Az iskola 250 nőnemű tanulójából 240 bármit megadna, hogy legalább egyszer ráköszönjön. Én a maradék tízbe tartoztam. Én azért adtam volna meg mindent, ha végre kicsapták volna az iskolából. Nem ismertem nála faragatlanabb embert. Magastól tett mindenre, a baráti körével együtt, akiket a tanulók csak úgy hívtak, hogy Ötök. 

- Wendla – hallottam meg a nevem. Elvörösödve néztem fel a tanárra. 

- Elnézést tanár úr, nem figyeltem – válaszoltam bűnbánóan, vagy legalábbis úgy téve. Egyáltalán nem hiányzott, hogy engem is kihívjon egy rövid számonkérésre. Szerencsém volt, feltette még egyszer a kérdést, majd miután helyesen válaszoltam rá, folytatta az órát, amíg csengő véget nem vetett a Faust tárgyalásának. Amint tanármentes maradt a terem, Nadjahoz fordultam. 

- Már csak három nap. A mai, a csütörtöki és a pénteki. Szombaton már Svájcban leszünk – vigyorogtam rá. Elmondhatatlanul vártam, akárcsak ő. 

- Menjünk le a tanáriba szólni, hogy nem leszünk itt az évzárón – pattant fel, miközben a folyosó végét pásztázta. Tudtam jól, hogy valaki miatt szeretne lemenni, hiszen eddig azt hajtogatta, hogy ezt a részt, majd a szüleink elintézik. 

- Ki után futunk? – érdeklődtem, miközben próbáltam tartani a tempót. 

- Senki után – nézett rám meglepve, aminek majdnem be is dőltem, de a négy év alatt sikerült eléggé kiismernem, ahhoz, hogy észrevegyem, amikor hazudik. Az utolsó pillanatban, mikor már elfordulnék, mindig lenéz a földre. 

Az aulában három pad volt, mindet az Ötök tagjai birtokolták. Véletlen sem voltak tekintettel a többiekre, feküdtek, vagy feltették a lábukat, hogy senki ne üljön le melléjük. Nem mintha bárki oda mert volna pofátlankodni. Mindenki tudta, hogy megalázó következményei vannak egy-egy ilyen húzásnak. Körbenéztem, hogy ki miatt lehetünk most itt, de a hangos helyfoglalók és a büfében álló három lányon kívül senki nem volt a világos és tágas aulában. Lehet, mégis igazat mond, és csak félreértettem. 

Az osztályfőnökünk nem örült a hír hallatán, de miután megnézte, hogy mikor lehet bejönni a bizonyítványért, velünk is közölte, hiszen, idézem, borzalmas lenne, ha a szüleink nem látnák a bizonyítványunkat. 

Unottan ballagtunk vissza a termünkhöz, ahol tovább tervezgettük a nyaralással egybekötött munkánkat. Ahogy azt már egy e-mailben megkaptuk, egy-egy házba leszünk beosztva, ahová oda kell érnünk időben, hogy mire a bérlők felkelnek, legyen reggeli. Tulajdonképpen minden igényüket ki kell elégíteni, kivéve egyet, azt viszont kifejezetten tilos. A délutáni órákban, ha kész vagyunk, és nincs ránk szüksége a ház lakóinak, akkor síelhetünk, snowboardozhatunk vagy amit akarunk. Egy a lényeg, hogy mindig legyünk elérhetőek. 

- Milyen óra lesz? – kérdeztem Nadját. Minden órán máshová ültettek, így sosem tudtam, mikor, hol ülök. 

- Matek. Második padsorba ülsz – segített ki. Nevetséges, hogy egy teljes éven keresztül sem sikerült megtanulnom, de mentségemre legyen, hogy minden második órán más helyet kerestek nekem, mert bárkivel tudtam beszélgetni. Aztán a matek tanárunk felfedezte, hogy Tonival nem, és melléültetett. Ő még nem volt benn a teremben, úgyhogy felpakoltam a táskámat az asztalra, hogy párnaként tudjam használni. Hihetetlen, hogy ma még a szokásosnál is álmosabb vagyok. 

- Menj már arrébb! – Toni megérkezett és nem tetszett neki, hogy a könyvem az ő térfelén van. 

- Kedvesen is hozzá lehet szólni az emberekhez – motyogtam, aztán áttettem a táskám másik oldalára, hogy ne zavarja. 

- Az emberekhez igen. – Beszólása után még a padot is előrébb tolta, minek következtében nem tudtam tovább a táskámon feküdni. Karba tett kézzel dőltem hátra a széken, Nadja pedig a fülemhez hajolt. 

- Ezer százalék, hogy Chuck Bass a példaképe – utalt kedvenc sorozatának egyik szereplőjére. Nem értettem, miért szereti, de már hozzászoktam, hogy mindig elmeséli a legújabb rész tartalmát, különös hangsúlyt fektetve a bunkó, de szerinte szerethető Chuck Bassre. – Azt leszámítva persze, hogy Chuck cuki. 

A matek után, amit Kroosszal az oldalamon kellett végig szenvednem, a nap hátralévő része semminek sem tűnt. Ahogy a következő két nap is viszonylag hamar eltelt. A tanáraink azon fele, amelyik jófej volt, fagyizni vitt minket, a másik fele viszont az utolsó percben is behajtotta rajtunk az anyagot. De mindez szombaton, hajnalban már egy kicsit sem izgatott. Végre vége volt a sulinak, a bőröndöm a kezemben volt, anyáéktól elköszöntem és a vonat is indult. Nadjával inkább a hosszabb vonatút mellett döntöttünk, mint a rövidebb repülőnél, így bőven volt időnk beszélgetni, illetve olcsóbban is jöttünk ki a jegyárból. 

- Remélem, nem lesz azért olyan sok meló, mert nem szeretném az egész nyaramat gürizéssel tölteni – imádkozott Nadja, én pedig igazat adtam neki. Tény, hogy munkát vállaltunk, de annak reményében, hogy lesz időnk másra is. 

Az állomáson már várt ránk egy kocsi, amivel a szállásig vittek minket. Az ablakon kinézve a hatalmas hegyek láttán teljesen letaglózódtam. Imádtam a telet, a havat, de ezek között a hegyek között nem csak egyszerűen szép volt, hanem egyenesen ámulatba ejtő. Végigfutott a hátamon a hideg, de nem azért, mert fáztam, hanem a gyönyörű látványtól. A napfény, mely csak világított, melegséget azonban nem sugárzott felénk, szikrázóvá varázsolta az egész tájat. Oldalra néztem, hogy lássam Nadja reakcióját is, amikor viszont ugyanazt a csodálatot véltem felfedezni az arcán, gyorsan visszafordultam, hogy egyetlen egy momentumot se szalasszak el. A sofőr nem foglalkozott velünk, csak előreszegezte a tekintetét és vezetett. Végül is ez volt a dolga, de azt igazán elmondhatta volna, mi fog történni, ha megérkezünk. Nem kellett sokáig várnunk, mert hamarosan leparkoltunk, kiszálltuk az autóból, és kivettük a bőröndjeinket a csomagtartóból. A sofőr rögtön tovább is hajtott, mi pedig ott maradtunk ketten, és tovább csodáltuk a helyet. A faházak annyira odaillőek voltak, mintha az idők kezdete óta ott álltak volna, valószínűleg azért éreztük így, mert a fele hóval volt borítva. A hegyeken síelő embereket pillantottunk meg, aztán egymásra néztünk és a következő pillanatban már egymás nyakába visítoztunk. 

- Khm – köszörülte meg a torkát valaki, mire elhallgattunk és a mögöttünk álló lány felé néztünk. 

- Sziasztok. Ti vagytok az új lányok, ugye? Engem bíztak meg, hogy tanítsalak be titeket. Anna vagyok, először megmutatom, mit merre találtok, jó? – A körülbelül velünk egyidős lány, talán néhány évvel idősebb lehetett, nagyon szimpatikus volt. Igazából féltem, hogy majd csak sznob emberek lesznek itt, hogy nem csak a nyaralók, vagyis telelők lesznek gazdagok és udvariatlanok, hanem a személyzet többi tagja is. Egyelőre, nem így nézett ki a dolog, úgyhogy kicsit megnyugodtam. 

- Nadja vagyok – nyújtotta a kezét barátnőm, de Anna kézfogás helyett két pusziért hajolt. Tanulva az előző esetből én is puszival köszöntöttem ideiglenes idegenvezetőnket, majd miután ezeken a formálisságokon túlestünk, bementünk a házba. 

Arra számítottam, hogy a dolgozóknak kijelölt szobák lepukkantak lesznek, de megint csalódnom kellett. Nos, igen… talán kicsit előítéletes vagyok, de az elmúlt percek meglepetései után azt hiszem, máshogy fogok hozzáállni a dolgokhoz. A házban minden volt, amire csak szükségünk lehet, konkrétan egy saját kis lakosztályt kaptunk. Mivel a többiek is itt laktak, reméltem, hogy jól ki fogunk jönni velük, bár most mindenki dolgozott, így még nem volt alkalmunk találkozni. 

Részletes bemutatást kaptunk az egész síparadicsomról, bemutatott minket a kölcsönzős lánynak, Corneliának, és az összes többi fontosabb személynek, akikkel találkozhatunk, vagy akik segítséget tudnak majd nyújtani nekünk. 

- A ti házatokba holnap fognak megérkezni, úgyhogy most átmegyünk oda, hogy előkészítsük a vendégeknek. Ma még segítek, holnaptól minden nap ugyanezt kell megcsinálnotok, csak már egyedül. Reggeli nyolc órakor van, úgyhogy nem nyolcra kell odaérnetek, hanem nyolcra kész kell lennie a kajának. Ha szerencsétek van, akkor olyan lakókat kaptok, akik nem veszik az ilyesmit szigorúan – kacsintott Ann. Látszott rajta, hogy ő már rutinos, ismeri az összes kibúvót, és miközben takarítottunk az is kiderült, hogy milyen gyors és mégis precíz munkát végez. – Nektek is így fog menni pár napon belül – bíztatott minket, amikor végeztünk. 

Mielőtt elváltak volna az útjaink még a kezünkbe nyomott egy étlapot, amire rá voltak írva, hogy miket kell készítenünk ezen a héten, aztán elmondta, hogy őt merre találjuk, ha szükségünk van rá, majd távozott. Nadja és én visszasétáltunk a szállásunkra, ahol a falra kiragasztottuk az étlapot, hogy véletlenül se vesszen el, és mindig szem előtt legyen, aztán beszélgetni kezdtünk az eddig tapasztaltakról. Nem csak nekem tetszett a hely, hanem barátnőmnek is, úgyhogy pozitívan vártuk a másnapot, ám előtte még találkoztuk a munkatársainkkal, akik megszegve a bulitilalmat egy partit rendeztek a köszöntésünkre. 

Nem akartam, hogy beszarinak tartsanak minket, de nekünk ez volt az első itt töltött napunk, ha már most bajba keveredünk, akkor abból nem fogunk jól kijönni, illetve fáradtak is voltunk, és másnap korán kellett kelni, így egy darabig részt vettünk a szórakozásban, de hamar lefeküdtünk aludni. 

Hét órakor, amikor megszólalt az ébresztőóránk, nyöszörögve másztunk ki az ágyból. Nem volt túl sok időnk felébredni, így még elég kómás arccal léptünk ki az ajtón, hogy a tényleges munkahelyünk felé vegyünk az irányt. A hidegtől, ami arcul csapott minket, sikerült egy fokkal éberebb állapotba kapcsolnunk, így el tudtuk a végezni a reggeli teendőket, hogy mire megérkeznek a lakók, addigra már csak fogadni kelljen őket. Szerencsére nem egyedül kellett ezt megtennünk, mert a hely góréja szeretett mindenkivel találkozni mielőtt átadta a kulcsokat, ezért ő is ott volt a fogadtatás pillanatában. 

Rettenetesen izgultunk, hogy kik és milyenek lesznek. Reméltem, hogy nem lesznek távolságtartóak és lenézőek sem. Nadja folyton azt remélte, hogy lesz közöttük legalább egy jó pasi, és bár főleg viccelt, amikor ezt mondta, azért én is örültem volna neki. Ám egyelőre csak annyit akartam, hogy normálisak legyenek. 

Amikor az ablakba megláttuk, hogy kabátba burkolózott emberek sétálnak a ház felé, még egyszer körbenéztünk, és mivel mindent jónak véltünk, kinyitottuk előttük az ajtót. Elvettük a vállukon cipelt táskákat, hogy le tudjanak vetkőzni, és a nappaliba vittük őket, onnan majd ők elviszik a szobájukba, vagy ahová akarják. 

- Akkor minden rendben lesz? A két lánynak szóljatok, ha bármi kellene – intézte hozzájuk utolsó mondandóját a nagyfőnök, aztán távozott, a hat vendég pedig belépett a nappaliba. 

- Ti? – hangzott el Toni szájából a kérdés, majd kis fáziskéséssel mi is feltettük ugyanezt. 

Ez valami hihetetlenül rossz vicc, hogy az osztálytársamat, a három haverját, és az öccsét nekem kell kiszolgálnom. Mellesleg utáljuk is egymást, úgyhogy ebből azonnal ki kell szállnunk. Volt velük egy lány is, akit nem ismertünk, minden bizonnyal Toni öccsének, Felixnek volt a barátnője, hiszen egymás kezét fogták. A sokáig tartó pofahúzogatásnak a lány vetett véget, aki előrelépett és bemutatkozott. 

- Lisa vagyok, ők pedig Nathan, Lukas, David, Toni és Felix, bár ahogy nézem, ismeritek egymást. 

- Wendla és Nadja – mutattam barátnőmre, majd kelletlenül hozzátettem, hogy igen, volt már szerencsénk találkozni. 

Legszívesebben otthagytam volna mindent, de nem lehetett, mert éhesek voltak és tálalnunk kellett nekik az ételt. A konyhába csörtettem, ahol mérgesen fordultam Nadja felé. 

- Én ezt nem csinálom. Azonnal szóljuk a főnöknek, hogy másik házat kérünk! – suttogtam indulatosan. – Nem fogok a kedvük szerint ugrálni. 

- Jó, nyugi. Megcsináljuk, amit most kell, aztán megpróbáljuk áttetetni magunkat máshová. Lehet nem is lesz olyan vészes – vonta meg a vállát. 

Beugrott, amikor mentünk szólni az osztályfőnökünknek, hogy nem leszünk évzárón. Nem volt senki más az Ötökön kívül, őket meg egyből kizártam, mint lehetséges srácokat. 

- Melyikük tetszik? – szaladt fel a szemöldököm. Ezt nem mondhatja komolyan. Mi tetszik neki bármelyikükön is? Ezek itt a világ legbunkóbb srácai, nincs bennük semmi szeretnivaló. 

- David – forgatta meg a szemeit. – Miből jöttél rá? 

- Ismerlek, ennyi az egész. Na, jó, menjünk, vigyünk nekik innivalót, mielőtt még szólnak érte – emeltem fel kelletlenül az üdítősüveget. 

Mikor beléptünk elhalkultak, és érzésem szerint gúnyosan néztek ránk. Egyáltalán nem tetszett ez az alárendeltségi viszont, legszívesebben Tonira borítottam volna a pohara tartalmát, de nem tehettem, ezért erőt vettem magamon és otthagytam őket, ám ahogy leültem a konyhaszékre, csörömpölést hallottam, majd rögtön utána a nevemet. Leejtették a poharat, így a tartalma szétfolyt a padlón. Duzzogva kaptam fel a felmosót, hogy eltüntessem a ragacsos lét a földről, miközben azon gondolkoztam, vajon szándékos volt-e. 

- Meddig terjed a munkakörötök? – kérdezte Nathan kaján vigyorral az arcán, amikor Nadja mellette hajolt le, hogy az ottmaradt üvegdarabot felvegye. A többiek felnevettek az egyértelmű utaláson, mi pedig újra magukra hagytuk őket. A konyhában ismét dühöngeni kezdtem, és közöltem Nadjával, hogy én most azonnal szólok a főnöknek, ám ehhez keresztül kellett volna mennem a hülyékkel megtöltött helyiségen, és ez visszatartott. Soha többé nem akartam őket látni. 

- Hé – jelent meg az ajtóban David. – Körbevezetnétek minket a helyen? Szeretnénk tudni, hol találjuk a kölcsönzőt és nekem például pár sílecke sem ártana. – Hagytam, hogy barátnőm beszéljen vele, elvégre tetszik neki vagy mi a szösz, illetve semmi kedvem nem volt jópofizni. 

- Persze, induljunk máris? – Neki nem volt szüksége színészkedésre, tudtam, hogy szívesen a segítségére lesz. Próbáltam kihúzni magam az új feladat alól, felajánlottam, hogy addig elpakolom a koszos tányérokat, de Nadja egy nézésével rávett, hogy velük menjek, így pár perccel később már kelletlenül kullogtam utánuk, miközben Nad kedves hangon hívta fel a figyelmet mindig fontos helyre. 

- Tudom, hogy nem ismerjük egymást, de úgy látom, mintha nem lennél jóba a srácokkal – várt be Lisa. – Összevesztetek? – érdeklődött kedvesen, ám a hangneme ellenére nem állt szándékomban elpanaszolni neki, hogy a fiúkat, akikkel lóg, gyűlölöm. 

- Nem. Csak egy suliba járunk, és eléggé zavar, hogy ők fognak nekünk parancsolni – mondtam el a felét a dolognak. Ez még talán megérthető is, és ha visszamondja Toniéknak, akkor sem lesz belőle nagyobb gond, mint amekkora most van. 

- Szerintem ne aggódj emiatt. Beszélek majd velük, hogy ne legyenek lekezelőek, mert tudom, hogy milyenek másokkal, de hidd el, nem olyanok, mint amilyennek mutatják magukat. – Tényleg nem szerettem volna ebbe belefolyni, ezért csak megrántottam a vállam. – Jöttök majd velünk síelni? Úgyis ismeritek egymást, miért ne buliznánk akkor együtt? – folytatta jókedvűen, abban a hitben, hogy megoldotta a problémáimat. 

- Nagyon aranyos a gesztus, de nem hiszem ez jó ötlet. – Reméltem, hogy erre a témára nem akar több szót pazarolni, de tévedtem, mert Felix hátrasétált hozzánk, és rögtön felvetette neki a zseniális ötletét. 

- Miért ne? – kérdezte félvállról, aztán szájon csókolta barátnőjét, és lezártnak tekintette a témát. A kölcsönzőig tartó úton azon a kifogáson gondolkoztam, amivel le fogok lépni, ám semmi nem jutott eszembe. Úgy tűnt, mellettük ragadtam. 

A kölcsönzőbe belépve köszöntöttük Corneliát, aki rögtön a segítségünkre sietett, és mindenkinek adott egy-egy overállt, sisakot és szemüveget, viszont a síléceket nekünk kellett kiválasztanunk, és Nathan, aki leplezetlenül flörtölt Corival, mióta beléptünk a boltba, kapva kapott egy kis szívatási lehetőségen. 

- A zöldet szeretném – mutatott fel a legmagasabban elhelyezett lécek felé, majd amikor nagy nehezen levette őket a helyéről, közölte vele, hogy mégse tetszik neki, és egy másikra mutatott. Körülbelül négyszer játszotta el ezt, aztán bevallotta, hogy ő igazából snowboardozni szeretne, és inkább egy deszkát bérelne ki. A kis akciója közben végig szépen vigyorgott Corira, aki, amikor levette a polcról a kiválasztott deszkát, egészen véletlenül fejbe vágta az egyik végével. – Na, ezért tartozol nekem – háborodott fel a fiú, aztán meg is szabta, hogy milyen formába fogja visszafizetni neki. – Ebédszünetedben érted jövök, és elmegyünk síelni. – Hihetetlen, mennyire pofátlanul jelentette ki, de mivel Cori is benne volt a dologban, ezért nem tűnt annyira szemétnek. 

Nadja David mellé szegődött, és együtt választottak sílécet, míg én egyedül próbáltam keresni egy piros színű deszkát. Jobb szerettem snowboardozni, úgyhogy meg is maradtam annál. 

- Hogy-hogy itt dolgoztok? – hallottam meg a hátam mögül Toni hangját, mire megfordultam. Nem számítottam rá, hogy ennyire közel áll, úgyhogy zavartam léptem hátrébb egyet, így viszont meglöktem az egyik deszkát, ami rám esett volna, ha Toni nem tartja meg. Elvörösödtem a bénázásom miatt, és idegesen a fülem mögé tűrtem a hajam. Megmentőm látszólag nagyon élvezte a dolgot, mert letörölhetetlen vigyor ült ki az arcára. 

- Semmi közöd hozzá – válaszoltam dacosan, de tovább mosolygott. Annyira idegesítő! 

- Megmentettem az életed, és ez a hála? Szóval, hogy kerülsz ide? Követsz? 

- Szeretnéd. Csak ide menekültem a forróság elől, de ha tudom, hogy hozzátok osztanak be, akkor nem is jelentkezem az állásra – közöltem vele a tényt, hogy egyáltalán nem vágyom a társaságára, úgyhogy felőlem, akár békén is hagyhat most és mindörökké. 

- Most mi bajod velem? Sose ártottam neked, na, mindegy, te tudod. De nem lesz valami kellemes az itt töltött idő, ha utálkodni fogunk – hagyott magamra, miután elmondta, amit akart. Volt benne igazság, talán mégsem annyira hülye ez a gyerek. Innentől próbáltam máshogy hozzáállni a dolgokhoz, igyekeztem kedvesebb lenni, ha már ők is megpróbálták, de azért nem szándékoztam puszipajtássá válni egyikükkel sem. 

Élveztem a snowboardozást, bár eltartott egy darabig, amíg ráéreztem az ízére, hiszen már nagyon rég voltam utoljára. 

- Vigyázz! – kiabálta valaki, amikor végre sikerült huzamosabb ideig talpon maradom. A hang irányába fordultam, és láttam, hogy a szürke kabátos Toni igencsak nagy lendülettel tart felém. Pár pillanat múlva, már mind a ketten a hóba feküdtünk. 

- Nem tudsz vigyázni? – kérdeztem mérgesen, miközben az arcába nyomtam egy marék havat. 

- Mondtam, hogy vigyázz. Minek állsz az út közepén, a te hibád – állt fel legalább olyan morcosan, mint én. Felém nyújtott kezét sem fogadtam el, amikor segíteni akart felállni. – Mondták már neked, hogy szörnyű természeted van? – vigyorgott az arcomba. Ezt az idegesítő mosolygást igazán beszüntethetné! 

- Te vagy a kiállhatatlan – fordítottam neki hátat és el akartam indulni, de egy másik ember is majdnem felborított. Idegesen fékezett le, hogy egyáltalán nem kedvesen odaszóljon nekem, amiért nem figyelek. 

- Figyelj oda te, és ne másokat hibáztass! – szólt vissza neki helyettem Toni, mire a csávó folytatta útját lefelé. 

- Fogadd meg a tanácsodat, Kroos! – kacsintottam rá, és én is otthagytam. Igazából jól esett, hogy megvédett, de ezt soha az életben nem adtam volna a tudtára. Nem vagyok bolond, hogy növeljem az amúgy is hatalmas egóját. 

Nadja egész végig Daviddal volt, és úgy tűnt, nagyon jól elvannak egymással. Ennek örültem, csak nem akartam, hogy átverje a srác, és csalódnia kelljen. Tudtam, hogy nagyon megviselné, és lehet, hogy sose tudna továbblépni. 

Tizenegy órakor le kellett lépnünk, hogy fél egyre kész legyen az ebéd, így megszabadultam a további kellemetlenségektől. Nathan közölte, hogy ő nem eszik velünk, ezért neki nem terítettünk meg. Azt hittem az ő tányérját hiányolja Lukas, de kiderült, hogy ő arra gondolt, hogy mi is velük eszünk. Talán, tényleg tudnak normálisak is lenni, hiszen ez is egy példa a figyelmességükre, ennek ellenére mégis visszautasítottam az ajánlatot. Nadja is velem tartott, inkább kettesben, a konyhában ebédeltünk meg. 

A fiúk délutáni fetrengést tartottak, ezért össze tudtunk pakolni anélkül, hogy bárkit is zavarnánk. Nem nagyon beszélgettünk közbe, akárcsak én, ő is a saját gondolataiba volt merülve. 

A következő négy napban is sok meglepetést okoztak Toniék. Már-már szinte jófejnek lehetett mondani őket. Ragaszkodtak a közös síeléshez, amik közben rengeteget ökörködtek, és bár a beszólogatások továbbra is jelen voltak, néha bunkók voltak és nagyképűek, meg lehetett szokni a stílusukat. Cori és Anna is sokszor hozzánk csapódott, úgyhogy egy elég nagy kör alakult ki, amin belül valahogy mindenki megtalálta a párját. Anna Lukasszal melegedett össze, Corit Nathan fűzte valljuk be, sikeresen. Több csók is elcsattant már közöttük. Nadja David társaságát kereste, és úgy tűnt, hogy a srác is nyitott rá. Tényleg ajánlom neki, hogy ne törje össze a szívét, mert akkor saját kezűleg fogom biztossá tenni, hogy soha ne élhesse át az apaság örömeit. Lisa és Felix össze voltak nőve, csoda, hogy amíg mosdóra mentek addig elengedték egymás kezét, így aztán én a legtöbbször egyedül ücsörögtem. Nem akartam harmadiknak bepofátlankodni a gerlepárokhoz, és eszem ágában sem volt önszántamból odamenni Tonihoz. Amikor azonban leült mellém, jókat beszélgettünk, és teljesen megváltozott róla a véleményem. Már csak azt nem értettem, hogy miért kell ilyen rideg, érzéketlen és nagyképű álarc mögé bújnia, amikor normális és kedves is tud lenni. 

- Lányok, vacsora után játszunk, gyertek majd át – szóltak, mielőtt bementünk volna a szállásunkra. 

- Nem lehet – tiltakoztam, majd az egyik legfontosabb szabályra akartam hivatkozni, miszerint nekünk a munkaidőnk lejárta után nem szabad a házban maradni, de egyszerre intettek le. 

- Sose találkoztam még ennyire ünneprontó emberrel – rázta meg a fejét Toni. – Legyetek ott, őt meg cipeljétek magatokkal – beszélt a többiekhez, miközben rám bökött. 

Vacsoráztatás előtt pihentünk egy kicsit, aztán átmentünk összedobni a kajájukat. Miután készen lettünk, megpróbáltam csendben kiosonni, de Toni észrevette és elkapott. Utána már nem volt lehetőségem megszökni, megérkezett Ann és Cori is, és nekikezdtünk a játéknak, ami éppen a Felelsz vagy mersz volt, az én legnagyobb örömömre. Utáltam az ilyen jellegű dolgokat, az se jó, ha felelek, az se, ha merek, mert mind a kettőben tudnak olyat adni, hogy abból csak rosszul jöhessek ki. Szerettem volna minél tovább húzni a leégetésemet, ezért kisírtam, hogy én pörgethessek először, így legalább eggyel elhúzva a biztos halált. Nem állt szándékomban megszívatni a kipörgetett személyt, ezért csak egy könnyed kérdéssel bombáztam, majd tovább is mentünk. Persze, hogy az én irányomba mutatva állt meg az üveg. 

- Na, ő úgyis a felelést választja – jegyezte meg Felix vigyorogva. Elérte vele, amit akart, mert meggondolatlanul választottam büszkeségem fenntartására a másik lehetőséget. – Smárold le azt, akit a legjobban utálsz közülünk! – kaptam meg a feladatomat tőle. 

- Mi a zálog? – kérdeztem meg rögtön. 

- Meztelenre vetkőzés – válaszolta Lukas nevetve, mire kelletlenül felálltam, Tonihoz sétáltam és megcsókoltam. Rövidre terveztem, de annyira jól csókolt, hogy képtelen voltam tőle elszakadni. A közönségünk hangosan biztatott, amíg végül vissza nem ültem a helyemre. 

- Oké, feladat teljesítve – jegyeztem meg, hogy Toni felfogja, csak azért csináltam, mert ez volt a feladatom. De akkor miért örültem ennyire annak a nyamvadt csóknak? 

Mivel én elég szívatós feladatot kaptam, ezért nem kíméltem az általam kipörgetett személyt se, aki épp Anna volt, és bátor. 

- Nézz Lukas szemébe, és mondd el neki, mit csinálnál vele, ha együtt zuhanyoznátok! Részletesen! – vigyorogtam. Képtelenség, hogy ne érezze magát közben kényelmetlenül. 

- Megmosnám a hátad, közben megmasszíroználak, megcsókolnálak, a csempének döntenélek, a többit pedig rád bíznám – nézett el Lukasról elvörösödve, aztán, hogy minél hamarabb feledésbe merüljön a dolog, gyorsan pörgetett és már ki is adta Nathan feladatát. Előhozott egy tejszínhabos flakont, és telenyomta vele Cori felsőtestét, akin felül csak egy melltartó volt a feladat tökéletes elvégzése érdekében. Natnek értelemszerűen le kellett róla nyalnia. 

Amennyire ellene voltam a játéknak az elején, annyira nehezen akartam abbahagyni. Jókat nevettünk egymás kínjain, és miután előkerült pár üveg pia, a maradék gátlásom is elszállt. Valahonnan előkerült egy válogatás CD is, amit betettünk és táncolni kezdtünk. A fiúk nem igazán tudtak, de élvezték, ahogy körülöttünk tekeregtünk. 

Fogalmam sincs, mikor dőltem ki, de reggel óriási pánikkal ébredtem. Ennek egyik oka az volt, hogy Toni mellett feküdtem, akin csak egy alsónadrág volt, így kidolgozott felsőtestében elgyönyörködtem pár pillanatra, a másik pedig, hogy elaludtunk és sehol se tartottunk még a dolgunkban. Reméltem, hogy a nagyházba senkinek nem tűnt fel kimaradásunk, és nem jut a főnök fülébe, hogy buliztunk. 

Kipattantam az ágyból, hogy megkeressen Nadját, akire igencsak hiányos öltözetben találtam rá David mellett. A többiek felszívódtak, de a konyhába egy cetli várt: Ha buliztok, ugyanúgy meg kell lennie másnap mindennek! Megcsináltam helyettetek, mert számítottam rá, hogy kidőltök. Majd találkozunk. Puszi: Anna

- Mi a fene volt tegnap? A táncolásra még emlékszem – kérdeztem Nadjától, miközben az asztallapba vertem a fejemet. 

- Nem tudom, nekem már az sem rémlik. Keressük meg Corit, hátha ő tudja – javasolta, én pedig beleegyeztem. Összeszedtük a cuccainkat, aztán kiléptünk a hidegbe. Szerencsére Cornelia mindenre emlékezett, így hamar kiderült, hogy köztem és Toni között semmi különös nem volt, csak egy szobába feküdtünk le, viszont Nadjáék már csókolózva távoztak a szobába, úgyhogy elég valószínű, hogy alvás előtt még volt egy kis hancúrozás is. Nem mondanám, hogy ennek Nad örült volna. Egyrészt nem emlékezett rá, másrészt nem volt benne biztos, hogy ezután is érdekelné Davidot. Én is kíváncsi voltam, hogy fognak a srácok viszonyulni hozzánk, de ez hamar kiderült, mert utánunk jöttek, és ugyanolyanok voltak, mint előző nap. Ettől némileg megnyugodtam, de akárhányszor ránéztem Tonira, izmost felsőteste és a tegnap esti csókunk jutott eszembe, amitől rögtön negyven fokot éreztem a valódi mínuszok helyett. 

- Cori, egy szánkót szeretnék kérni – jelentette be Toni a beszélgetés kellős közepén, majd mikor megkapta, megragadta a kezem. – Gyere, szánkózzunk! 

Nem volt ellene kifogásom, és ez nagyon idegesített. Nem akartam beleszeretni, az nem létezik, hogy egy ilyen srácba zúgjak bele. Ám hiába tiltakoztam az érzés ellen, legbelül tudtam, hogy ennek már rég késő. A szánkón mögém ült, szorosan átölelt és úgy csúsztunk lefele. Örültem volna, ha sosem ér véget a hegy, ha tovább ül mögöttem, és tovább tart a karjaiban, de amikor leértünk kénytelenek voltunk felállni. Miközben felfelé sétáltunk, megfogta a kezem, amitől újra átjárt a melegség. Akaratlanul is elmosolyodtam, majd ő is követett a cselekvésben, amikor észrevette. A következő lépésnél kigáncsoltam, hogy letöröljem a képéről a jól ismert, idegesítő vigyort. Nem engedte el a kezem, ezért én is vele zuhantam, aztán pár pillanattal később már rajtam feküdt, a szája az enyémet kóstolgatta, én pedig mindent elfelejtve csókoltam vissza. 

- Nem tudjátok, mi a baja Annának? – jelent meg mellettünk Luk, félbeszakítva életem legeslegjobb csókját. 

- Nem, de ha a barátnőmmel csókolózom, akkor ne zavarj – hessegette el Toni szegényt. Mivel nem kapott választ, elindult az ücsörgő Ann felé, hogy jobb kedvre derítse. 

- A barátnődet? – kérdeztem vissza meglepetten. Én lennék a legboldogabb, de nem akartam beleélni magam a dologba, mielőtt meg nem bizonyosodom róla. Amíg a válaszra vártam, körbenéztem, és azt kellett látnom, hogy mindenki csókolózik. Akármilyen rosszul is indult ez a hét, mindenki a lehető legjobban jött ki belőle. 

- Talán van ellene valami kifogásod? – mosolygott, majd miután megráztam a fejem, újra megcsókolt.