A táncon keresztül - Borzasztó hét

Sziasztok! Meghoztam a következő részt, mintegy hatalmas köszönömként a 20.000 látogatóért!! Remélem, hogy aki akár egyszer is benézett ide, az nem csalódottan távozott, és remélem, továbbra is a főszereplőkkel tartotok. Köszönöm a rendszeres olvasóknak és... inkább hagyjuk... köszönöm mindenkinek. I'm glad you came!:)<3

- Haza is jöttél? – érdeklődött mosolyogva anya, majd átkarolt és kisétált velem a szobából. Nem úgy nézett ki, mint aki szeretné elmesélni, minek voltam az előbb szemtanúja. – Mi volt Andreasszal? 

Be kell vallani, tökéletesen terelte el a témát. Kénytelen voltam elmesélni neki az alig fél órával ezelőtt történteket, utána viszont támadt egy jó ötletem. Kosarazni akartam menni, ezért megkértem, hogy jöjjön velem. Nem mertem rákérdezni, min vesztek össze, és úgy gondoltam, hogy játék közben nyíltabb lesz. Tudni akartam, hogy mennyire komoly, és nagyon reméltem, hogy semennyire. Eléggé megrémisztett, mivel még sosem tapasztaltam ilyet. 

Jó negyed óra után nem bírtam tovább szó nélkül. Egyértelmű volt, hogy magától nem fog belekezdeni, csak bizakodtam, hogy kérdésekkel ki tudok belőle préselni valamit. 

- Anya, tudod, hogy nekem elmondhatod, ugye? Nagy vagyok, fel tudom dolgozni, bármi is van. Mi a baj? – Az elhangzottak után felsóhajtott, és nem túl bőbeszédűen, de legalább válaszolt. 

- Nem komoly, Chantelle, nem kell ezzel foglalkoznod. Többször is veszekedtünk már, csak úgy intéztük, hogy ne tudj róla, mert nem akarunk belekeverni. De mindig megoldottuk, úgyhogy felejtsd el, jó? – Amíg beszélt, megálltunk és abbahagytuk a labda pattogtatását, hogy halljam, amit mondd. Amint végigmondta, nekem passzolta a labdát, ezzel jelezve, hogy a továbbiakban nem kíván erről nyilatkozni. 

Versenyezni kezdtünk, hogy ki tud többet bedobni tízből, és miután ötödik alkalommal is én kaptam ki, inkább feladtam. Hazafelé láttam anyán, hogy nem nagyon van kedve apával egy légtérben lenni, úgyhogy egyértelművé vált, hogy sokkal komolyabb a helyzet, mint amilyennek beállítja. 

- Louisra ugye nem haragszol? – kérdezte, mikor elhaladtunk a házuk előtt. Vállat vontam, már magam sem tudtam. Haragudtam, amiért megszegte az ígéretét, de végül is jól sült el, ezért nem lenne okom rá. – Csak jót akart – jegyezte meg mielőtt beléptünk volna a kapun. 

Ahogy hazaértünk, apa le is lépett Tobias bácsihoz. Gondolom, ki akarta beszélni magából a gondjait, és ezzel természetesen nem hozzám fog fordulni, Lukasszal pedig már régóta nem osztották meg a veszekedéseiket, mert nem akart belekeveredni anyáék életébe. 

Csörögni kezdett a telefonom, és mikor ránéztem, azt is láttam, hogy Andreas az, ezért kinyomtam. Eszem ágában sem volt beszélni vele, azonban ezt ő nem nagyon akarta elfogadni, és a következő órában öt percenként csörgetett, míg végül ki nem kapcsoltam a telefont. Anya kíváncsi volt, ki hív ennyiszer, és azt mondta, ha még egyszer hív, szóljak neki, majd ő elintézi. Azt hiszem, ezzel a lehetőséggel nem fogok élni, én is el tudom intézni, egy idő után ő is rá fog jönni, hogy nem érdekel többé. 

Így viszont nem volt kellemes érzés táncra járni. Igazából az egész hetem pocsék volt. Andreas hívogatott, hiába küldtem el melegebb éghajlatra órákon és telefonon keresztül is egyaránt. A veszekedés mindennapossá vált otthon, pedig tényleg nem akartak előttem veszekedni. Többször is bocsánatot kértek, de egyikük sem mondta el, hogy mi a baj igazából. Talán ez idegesített a legjobban. Órák után inkább sétálgattam, hagytam, hogy kikiabálják magukat, és csak utána mentem haza. Önző voltam, de nem akartam hallani, nem akartam tudni, hogy meddig fajul el a vitájuk. 

Louisszal azóta sem beszéltem, kötve hiszem, hogy szégyellte magát megszegett ígérete miatt, de nem keresett, és egészen péntekig én se. Lars sokat beszélgetett velem, ám az nem volt olyan, mint mikor Lou hallgat meg. Hiába kedveltem nagyon, nem tudtam úgy megnyílni előtte, mint a legjobb barátom előtt. Muszáj volt valakivel rendesen beszélgetem, ezért hát félretettem a büszkeségem és átmentem hozzá. Hosszú percekig ecseteltem neki az egész hetemet, hogy mennyire rosszul érzem magam. 

- Utálom a táncórákat, ami eddig az életemet jelentette – temettem tenyerembe az arcom. – Mostanában már azt sem tudom, ki vagyok. 

- Emlékeztesselek? Egy gyönyörű, magabiztos, kiegyensúlyozott lány vagy, aki nem mellesleg az egyik legelbűvölőbb ember, akit ismerek, imádsz táncolni, és egyetlen egy szemét alak sem változtathatja ezt meg. 

- Kicsit túlzásokba estél – ráztam meg a fejem mosolyogva. 

- Egyáltalán nem. Na, szeretnéd, hogy holnap elmenjek veled táncra? – borzolta össze a hajamat, hogy elterelje a figyelmemet a többi problémámról. 

- Jó lenne, és délután is ráérsz, ugye? – kérdő tekintete miatt folytattam. – Már jó előre lebeszélték anyáék, hogy megint átjönnek az ismerősök. Tudod, Holgi, keresztszüleim, Toni meg azt hiszem Thomas is. Abba biztos vagyok, hogy apud ott lesz, és nem akarják lemondani a balhéjuk miatt. 

- Arra a nyakamat tenném. – Lukas sosem maradhatott ki az ilyenekből, még ha nem is szóltak neki, valahonnan akkor is értesült róla. Na, nem mintha ki akarták volna zárni. – Számíthatsz rám, amúgy. De figyelj csak, nekem most el kell mennem, Lisával találkozok – küldött burkoltan haza. 

- Jaj, tényleg, remélem nem kavartam be nektek ezzel a kis közjátékkal – mondtam bűnbánóan, mire rögtön tiltakozni kezdett. Természetesen nem örült, hogy Lou megütötte a bátyját, de igazat adott nekünk, ezért nem haragudott meg. 

Szerencsére otthon csend volt, csak a tévé szólt, meg anya csörömpölt valamivel a konyhában. Apa aziránt érdeklődött, hogy merre jártam ilyen sokáig, de megnyugodott, amikor elmondtam, hogy a szomszédban töltöttem az időmet. Következő témának sikerült az iskolát felhoznia, amely nemsokára kezdetét veszi, és ettől, ha egyáltalán lehetséges, még jobban elfancsalodtam. A hátam közepére sem hiányzott még egy probléma, amivel küzdenem kell. Nem ment valami könnyen a magolás, ezért meggyűlt a bajom a történelemmel és a magyarral is. Az egyetlen tantárgy, amit értettem és mondjuk, hogy szerettem is, a matek volt. Csakhogy apa azt szerette volna, ha mindenből egyformán jó vagyok, így a hétvégéim tanulással teltek, hogy örömet tudjak szerezni neki. 

Reggel, mikor Louval az edzésre indultunk, szüleim már közös erőbedobással készültek a délutáni „nyugdíjas klubra”. Úgy látszott, hogy erre a napra, tényleg félretették a problémáikat, és ennek örültem. Reméltem, hogy a mai nevetgélés majd elfeledteti velük, hogy egyáltalán fasírtban vannak. 

Illetve azt is reméltem, hogy Louis jelenlétében nem fog Andreas nyomulni, de nem váltak be számításaim. Egyértelmű volt, hogy csak azért is próbálkozik. Még óra előtt megkértem Lou-t, hogy bármi van, ne verekedjenek, és úgy tűnt, végre tartja is magát a megállapodásunkhoz. 

- Chantelle! Andreas! Abbahagynátok? Értem én, hogy összevesztetek, de most már kénytelenek vagytok végigcsinálni. Ne civakodjatok tánc közbe, mert ez így a leggyengébb szóval is pocsék. – Petra idáig egyszer sem szólt bele a vitáinkba, ennek ellenére tudtam, hogy zavarja. Mi is tudtuk, hogyha nyerni akarunk, akkor össze kell szednünk magunkat. Vagyis, én tudtam… Andreast viszont már cseppet sem érdekelte a csapat, ahogy elnéztem. 

- Nekem is elegem van – szállt be Kim, Eva és Loretta is. A leghangosabb persze az utóbbi volt. – Beszéljétek meg, akármi is a bajotok, ha már így titkolóztok. – Sejtettem, hogy innen ered sértettsége. Nem tetszik neki, hogy nem tud pontos részleteket, és ezért amint alkalma nyílt rá, szóvá is tette. Dühösen néztem rá, de nem válaszoltam. Andreas ugyanígy tett, csak ő rám szegezte tekintetét. Végül Lars törte meg a csendet, és egyben meg is oldotta a problémát. 

- Mi lenne, ha én táncolnék Andreas helyett? Ebből, ebben a felállásban sose lesz semmi, ezt mindenki láthatja. – Bizonytalan volt, de igaza volt, és az ötlet is tetszett, ezért vele ellentétben határozottan szólaltam fel, hogy megerősítsem felvetését. Petra, jobb ötlet híján beleegyezett, mire Andreas előbb leordította Lars fejét, mondván milyen barát az ilyen, utána rám nézett, és miközben Lou felé biccentett, gúnyosan sok boldogságot kívánt, végül pedig kijelentette, hogy kiszáll a csapatból. 

Míg a többiek döbbenten nézték, ahogy összeszedi a cuccát, és köszönés nélkül elmegy, én legszívesebben ugráltam volna örömömben. Sosem hittem volna, hogy eddig jutok, mégis megtörtént. Évekkel ezelőtt, első látásra belezúgtam, majd sok idő után összejöttünk, és meg kellett ismernem egy olyan oldalát, amelyet, ha előre tudok, még csak szóba sem állok vele. Mindenesetre egyet megtanultam: az emberek nem mindig olyanok, mint amilyennek képzeljük őket. Néhányukról sokszor több éves ismertség után hullik le az álarc, de hát jobb később, mint soha. 

- Aki úgy gondolja, hogy nem tartozik ide, az most menjen el. - Petra még sosem volt olyan ideges, mint most, de remekül kezelte a helyzetet. Miután senki se mozdult a helyéről, folytatta az órát ott, ahol abbahagyta, nekem viszont parancsba adta, hogy itt maradok óra után Larsszal, hogy megtanítsam neki Andreas koreográfiáját. 

A maradék pár perc csendben telt el, csak a zene szólt, és néha a cipőnk visított fel, amikor találkozott a parkettával. Lou kihívott a teremből, amikor a többiek távozni készültek. 

- Látod? Megjelenek, és a gond megoldódik – húzta ki magát nevetve. 

- Jaj, de vicces – reagáltam le a szememet forgatva. 

- Ha már rám nincs itt szükség, akkor megyek, hisz’ hív a kötelesség, ezer bajbajutott ember vár rám, hogy elüldözzem a problémáikat – folytatta hülyeségét. – Te meg legyél jó tanár néni! – Nem hagyhatta ki az adandó alkalmat, hogy beszóljon. Tudta, hogy menekülnie kell, ezért adott egy puszit, és gyors léptekkel, vigyorogva távozott. Idióta… 

- Menekülj csak, Gabriel arkangyal – kiáltottam utána. Tudtam, hogy nem szereti, ha ezt a nevét használják, de most épp ide illet, ha már annyira dicsérte magát. Isten embere azonban már nem fordult meg, hogy visszavágjon. 

Nem volt nehéz dolgom Larsszal, biztos sokat figyelte elődjét, mert szinte, néhány apróságot leszámítva, az egészet tudta. Bár nem hozta fel, látszott rajta, hogy szomorú, amiért a legjobb haverjával összeveszett. Nem is értem, hogy lehetnek barátok. Olyan külön állnak egymástól, mint a V-nek a két vége. 

- Köszönöm és sajnálom, hogy miattam haragudott meg rád – mondtam neki, mielőtt elbúcsúztunk egymástól. – Biztos megbékél majd – mosolyogtam biztatóan. – Rá fog jönni, hogy aranyat érsz. – Csak a vállát vonta meg. Mindig ezzel jelzi, ha nem ért egyet, de nem akar belemerülni a témába, ezért hagytam. Elköszöntem tőle és vidáman sétáltam haza. Még azt is elfelejtettem, hogy anyáék haragszanak egymásra. 

Otthon lelkesen meséltem el a történteket, ám figyelmeztettek, hogy ne csak a szám járjon, hanem a kezem is, ezért beszéd közben kipakoltam a mosogatógépet. Anya nagyon sietett pedig még volt egy jó óra a vendégek érkezéséig. Igazából nem volt kedvem segíteni, ezért amikor befejeztem mondandómat és a pakolást, felsiettem a szobámba mielőtt újabb feladatot bíztak volna rám. Ott viszont nem volt jobb dolgom, ezért lezuhanyoztam és átöltöztem. Mivel még mindig maradt pár percem, valamilyen belső indíttatásból kisminkeltem magam, és ezzel le is foglaltam magam, amíg Louis meg nem ijesztett. 

- Jesszusom, most miattad majdnem kiszúrtam a szemem – csaptam hátra az irányába. 

- Hát minek sminkelsz, nem randira mész. – Cseppet sem izgatta az előbbi kijelentésem, és az újabb ütéseket elkerülve az ágyamra feküdt. 

- Aha, érezd csak magad otthon – válaszoltam a fel nem tett kérdésre. 

- Mivel játszunk ma? Megint Activity? 

- Nem tudom, de ma elverjük a szüleinket, bármivel is álljanak elő. – Kijelentésemre helyeslően bólintott, aztán meghallottuk a csengőt, és lesétáltunk. 

Szépen, sorban érkeztek az emberek. Toni volt az első, utána Holgi jelent meg, majd a Reus család és legvégül Thomas. Lukas még Louisszal jött, és természetesen nem hagyta otthon jókedvét, illetve humorát sem. 

Az első öt percben megbántam, hogy kifestettem magam, ugyanis arról faggattak, kinek akarok ennyire tetszeni. Viccből bevallottam, hogy valójában már régóta odavagyok Thomasért, csak nem mertem elmondani, így miután ezen kinevették magukat, leszálltam rólam. 

A következő órákban történelmet írtunk: nem került elő egyetlen játék sem. Egyszerűen csak beszélgettek, ami átcsapott nosztalgiázásba. Mivel mi a felhozott emlékek nagy részéről nem hallottunk még, részletesen elmesélték, miközben hangosan nevettek. Először anya került terítékre, azzal a tettével, amikor megütötte Cristiano Ronaldot. Nos, ezt a történetet ismertük, hiszen nem volt alkalom, amikor anyát ne verekedősnek nevezték volna, mi pedig már régen megkérdeztük, hogy miért használják rá ezt a jelzőt. Azt azért el kell mondanom, hogy rettenetesen büszkén mesélte el a szituációt. Hogy ne maradjon egyedül a veszekedős jelenetekkel, rögtön elmesélte, hogyan rendeztek jelenetet Liviáék a szüleim esküvőjén. Volt egy erős érzésem, hogy az előzmények cenzúrázva lettek előadva, de nem akaratoskodtam, mert tudtam, hogy később kifaggathatom Daisy-t, aki sokkal nagyobb hajlandóságot fog mutatni az események elbeszélésére, mint szülei. 

Számos másik életkép is felszínre került, például, hogy anya hány másik játékossal volt összeboronálva, mielőtt mindenki számára világossá vált, hogy apával van. 

- Jaj, hogy volt az a vicc? – kezdett el nevetni Holger. – Tudjátok, Mesut tette fel Jogi Löwnek a kérdést valamelyik világbajnokság alatt. 

- Valami a hálóval volt – válaszolta Toni, akinek úgy tűnt dereng néhány részlet. 

- Nem tudom – vonta meg a vállát keresztapám. – De tudjátok, min gondolkoztam valamelyik nap? 

- Mit csináltál? – kérdezett vissza Lukas, aztán hagyta, hogy végigmondja, amit szeretne. 

- Haha… szóval azon, hogy szerintetek ki kapta a legtöbb sárga lapot életében? 

Hosszas tanácskozás után, amihez én és Daisy nem nagyon tudtunk hozzászólni, Livia száját határozottan hagyta el Kevin Prince Boateng neve, akiről csak annyit tudtam, hogy Jerome testvére, na meg, hogy ezek szerint sokat szabálytalankodott. 

- Ja, az lehet. Csodálkoztam is, hogy visszavonult és nem eltiltás miatt kellett abbahagynia a focizást – jegyezte meg Thomas roppant jóindulatúan, mire mindenki felnevetett. 

Az eddigi „kupaktanácsok” közül messze ez volt a legjobb. Jó volt a hangulat, nem játszottak tizenéveseknek való játékokat, és a viccelődéseket leszámítva igazi felnőttként viselkedtek. Talán mégis van remény arra, hogy egyszer felnőnek. 

A délután méltó lezárása volt ennek a borzasztó hétnek. Megoldódott az Andreasnak nevezett probléma, és úgy tűnt anyáék is újra megférnek egymás mellett. Csak remélni tudtam, hogy a mai nap után is így marad.