Álarcba bújt szerelem

Idegesen ültem a telefonom mellett. Azt mondták, hogy mára várhatom a hívást, amiben közlik velem, megkapom-e az állást vagy sem. Igazából először csak a poén kedvéért jelentkeztem a munkára, viccesnek gondoltam egy kabalaállat jelmezébe bújni, ma már viszont görcsösen akarom, hogy felvegyenek. Valószínű a versengő jellememnek tudható be ez a hozzáállás, versenyként fogtam fel ezt is, akárcsak az élet minden egyes mozzanatát, és nem akartam veszíteni. 

Egész nap senkinek se vettem fel a telefont, nehogy akkor hívjanak, amikor valaki mással beszélgetek. Tényleg mindent megtettem, innentől már nem rajtam áll a dolog. A válogatáson odatettem magam, az elejétől a végig maximálisan teljesítettem, úgyhogy ezek után muszáj, hogy én bújhassak a Mainz bohócának, Johannesnek a jelmezébe. 

A válogatás természeten se komoly, se bonyolult nem volt. Az egész két részből állt, az egyikben beszélgetés volt, hogy felmérjék a kommunikációs készségeinket, a másodikban pedig szórakoztatni, lelkesíteni kellett egy tíz-tizenöt fős közönséget. Úgy érzem, mind a két akadályt könnyedén vettem, reméltem, hogy a zsűri is így látta és érezte. 

Amikor meghallottam Eric Saade Sleepless című számát, először dúdolni kezdtem, és csak utána kapcsoltam, hogy ez a telefonom, hiszen ez a dal a csengőhangom. Ismeretlen szám volt, sietősen kaptam fel, bízva benne, hogy a munkával kapcsolatban hívnak. Nem kellett csalódnom. A nő, bemutatkozott, majd elkezdte nyomni a rizsaszövegét, aminek egyáltalán nem örültem. Kezdtem bepánikolni, hogy elbuktam. 

- Önnek a maximális ötven pontból negyvenhármat sikerült elérnie, ami a jók közé tartozik, mert voltak, akik csak a húszas számokig jutottak. – Ha a következő mondatában nem mondta volna el a lényeget, idegességembe rácsaptam volna az apró készüléket. – Mindegy, mondom inkább azt, ami önt érdekli. Gratulálunk, megkapta az állást. A mai vagy a holnapi nap folyamán jöjjön be a központba, és megbeszéljük a továbbiakat. 

Miután elköszöntünk, kiörömködtem magam, majd felöltöztem és elmentem a megbeszélt helyre. Szerettem volna minél hamarabb hivatalossá tenni a munkaviszonyt. Az ismerőseim nem tudtak az új állásomról, és nem is szerettem volna elmondani nekik. Szerettem titkolózni, és viccesnek tartottam, hogy senki sem tudja, ki van a jelmez mögött. Voltak néha gyerekes dolgaim, minden bizonnyal sokan ezt is ezek közé sorolják, de nem akartam elsietni a felnőtté válást. 

A központban alá kellett írnom a szerződést, amelynek hosszúsága a tíz oldalt is meghaladta. Elképzelni se tudtam, mi mindent tartalmazhat, de annyira nem voltam kíváncsi, hogy el is olvassam, inkább csak átfutottam, hogy úgy látszódjon, átnyálaztam az egészet. Miután a pontozott vonalra odabiggyesztettem a nevemet, átnyújtottam a papírköteget, ami helyett kaptam egy beosztást, amelyeken a meccsnapok voltak megjelölve. Értelemszerűen az összesen ott kellett ugrabugrálnom a pálya mellett. Ezeken a napokon kívül, nem volt dolgom, viszont eljárhattam edzésre, ha úgy tartotta kedvem. Hát pont nem. 

Az első meccsen, amin magamra kellett öltenem a bohócjelmezt, a Fürth volt az ellenfél. Amikor az első szurkolók megjelentek a lelátón, én már a pályán sétálgattam, majd egy idő után átadtam a zöld teret a játékosoknak, hogy bemelegíthessenek. Néhányuktól kaptam egy-egy pacsit, miközben elhaladtak mellettem. Furcsa volt, hogy ennyire foglalkoztak a kabalafigurájukkal. Régebben is láttam már képeket, amin közösen fotózkodnak, de átélni még ledöbbentőbb volt. A meccsen egész végig lelkesítettem a szurkolókat, megtapsoltam a játékosokat egy-egy jó támadásnál, és fogtam a fejemet, amikor valamit nagyon elszúrtak. A hangulat, ami a stadionban volt teljesen magával ragadott, így nem volt nehéz beleélnem magamat a játékba, pedig ezelőtt nem igazán néztem focit, mert nem láttam benne semmi érdekfeszítőt. Az első gólt az 53. percben sikerült megszereznie a Mainznak, Szalai Ádám jóvoltából. A következő gólt Malli neve mellé könyvelhették el, ekkor már hatalmas gólörömöt csaptak, ezzel mintegy a Fürth orra alá dörgölve a meccset szinte eldöntő találatot. Az amúgy is összezavarodott ellenfél teljesen elvesztette önmagát a góloktól, és a meccs lefújásáig már nem is találták meg a visszavezető utat. Ezen persze az sem segített, hogy a mainzi 28-as a 84. percben megszerezte második gólját is, ezzel 3-0-ra véglegesítve az eredményt. 

A meccs lefújását követően hatalmas mezcserék következtek, miközben én már a pályán lófráltam. Lány létemre nem tudtam eltekinteni a kidolgozott felsőtestek tömkelege mellett, és megállapítottam, hogy a Mainzből a két gólt szerző játékosnak van a legjobb felsőteste. Ő egyébként előttem cserélt mezt egy játékossal, így alaposan meg tudtam nézni. Miután átadták egymásnak pólójukat, és kezet fogtak egymással, a fürthi focista elment a csapattársai felé, Szalai pedig átölelt. Nem tagadom, mennyire meglepődtem. Persze, ő úgy fogta fel, hogy a kabalát szorongatja, de én máshogy láttam, mivel én voltam benne. 

- Ügyes voltál – kiabáltam neki magyarul és hangosan, hogy a stadionból távozó szurkolók hangjától hallja. 

- Was? – kérdezett vissza közelebb hajolva. 

- Ügyes voltál – mondtam még hangosabban. Mosolyából tudtam, hogy megértette. Gondolom nem számított rá, hogy magyarul szólal majd meg a kabala. 

Honnan tudok magyarul? Amikor a szüleim, tizenkét éves koromban elváltak, anyával a nagyszüleimhez költöztünk, Magyarországra. Őszintén bevallom, sosem éreztem magam ott jól, nem jöttem ki jól az emberekkel sem, ezért amint nagykorúvá váltam visszajöttem Németországba apához. A magyar nyelvet viszont elsajátítottam, és mivel tudtam, hogy Ádám onnan származik, hasznosítottam tudásomat. 

- Köszönöm. Magyar vagy? – érdeklődött. Azzal nem számoltam, hogy emiatt majd érdeklődni kezd, úgyhogy mikor mégis megtörtént, szidtam magamat, amiért megszólaltam. Továbbra is játszani akartam a kis titkolózós játékomat. 

- Titok. – Ha látta volna az arcomat még kacsintottam is voltam hozzá, de így csak intettem egyet, aztán továbbsétáltam. Ő sem foglalkozott a találkozással többet, és a csapattársaihoz ment, egy kört alkottak és ugrálni kezdtek. 

Meleg volt a jelmez, még úgy is, hogy hűvös volt az idő, ezért örültem, amikor megszabadultam tőle. Összefogtam a hajam, megigazítottam a ruhám, elraktam a szekrényembe a jelmezt, ugyanis kaptam egyet, aztán hazaindultam. Néhány játékos még a stadion előtt lézengett, de számukra csak egy arra sétáló lehetettem, mert személyesen nem ismertek. 

Volt egy rossz tulajdonságom. Egy olyan dolog, ami szerintem minden lányra igaz. Ha megtetszik egy srác, és a nőneműeknél ez elég könnyen, illetve sokszor megesik, azt képesek vagyunk követni. Nem kell semmi rosszra gondolni, nem turkálunk a múltjában, nem zaklatjuk, hanem kihasználjuk az adandó alkalmakat, amikor egyszerre lehetünk ugyanazon a helyen. Hát ezért kezdtem el mégis bejárni az edzésekre. Idióta módjára flangáltam kényelmetlen szerelésemben, aminek mégis volt egy előnye. Feltűnésmentesen nézhettem Ádámot úgy, hogy senki nem tudott róla, mivel nem láthatták arcomat. 

- Sose volt olyan kabalánk, aki az edzéseken is támogatott volna minket – állt le velem beszélgetni az egyik játékos. Próbáltam észrevétlenül a hátára nézni, hogy megtudjam, ki az. 

- Hát most van – válaszoltam, és végre megláttam a nevét. Müller. 

- Lány vagy – inkább kijelentette, mint kérdezte, de azért hallatszott a hangján, hogy még nem teljesen biztos benne. 

- Miért érdekel az téged? – Hihetetlen, hogy ennyire fontos, ki lakozik az álarc mögött. Nem ő volt az első, aki érdeklődött, már korábban is jött ide hozzám egy srác, hogy megkérdezze a nevem. Persze, nem mondtam meg. 

- Hé, srácok. Lány a kabalánk! – kiabált oda a többieknek, de néhány érdeklődő tekintetet leszámítva mindenki csinálta tovább a gyakorlatát. Szerencsére Müller is felhívta magára az edző figyelmét, úgyhogy mennie kellett, én pedig úgy döntöttem, ideje lelépni, mielőtt erőszakkal szedik le a fejemről a jelmezt. 

Igyekeztem kiszabadítani magamat a bohócból, mert tudtam, hogy lassan az edzésnek is vége, és ha kifelé menet meglátnak, biztos, hogy összerakják a kirakó széthullott darabkáit. Miután elpakoltam magam után, bezártam a szekrényemet, majd a hajamat igazgatva kiléptem az ajtón, és ezzel egyetembe felsikkantottam, ugyanis egy mellkasba ütköztem. 

- Szia, Johannes – vigyorgott rám Ádám a kabalafigurájuk nevén szólítva. Magyarul beszélt, és roppant elégedett volt magával, amiért rajtakapott. 

- Megijesztettél – mondtam ki a nyilvánvalót heves szívdobogással. Azt magam sem tudtam eldönteni, hogy az ijedtségtől vagy a jelenlététől akar kiugrani a szívem a helyéről, mindenesetre a titkomnak lőttek. 

- Miért titkolózol? – Kezét az ajtófélfának támasztotta, így esélyem sem volt, hogy kikerüljem és eltűnjek. Na, nem mintha itt akartam volna hagyni. Értelmes válasszal nem tudtam szolgálni, hiszen körberöhögött volna, ha elmondtam volna, hogy viccesnek találtam a rejtőzködést, mert a filmekben is így szokták csinálni, ezért használtam a Nem szól szám, nem fáj fejem rendkívül igaz mondást, és válasz gyanánt csak megrántottam a vállam. – Nem vagy valami beszédes, te lány. Egy kávé közben rá tudlak bírni pár szóra? 

- Talán. – Visszafogottan válaszoltam, leplezve határon túli boldogságomat, nehogy azt higgye, erre vártam. De vajon miért szeretne velem beszélgetni? 

Hogy előbbi kérdésemre választ kapjak, megvártam, amíg átöltözött, azonban mielőtt elvonult volna az öltözőbe megígértette velem, hogy nem hagyom faképnél. Ahelyett, hogy bevallottam volna, a világ összes kincséért sem mozdulnék innen el, csak rámosolyogtam, és közöltem vele, hogy bízzon benne, hogy nem gondolom meg magam. Ennek tudatában borzalmasan hamar elkészült, és vigyorogva vette tudomásul, hogy még mindig rá várok. 

Gyalog indultunk meg a legközelebbi kávézóba, a Maximba. Út közben rengeteg kérdéssel bombázott, amiket ötletem sem volt, honnan kerített elő. Életemben ennyit még nem kérdeztek velem kapcsolatosan. Mindent tudni akart rólam, és ezt nem titkolta, ugyanis még a legelején kijelentette, azzal a céllal, hogy ne lepődjek meg, ha a legapróbb dologra is rákérdez. Elsősorban természetesen magyar nyelvtudásom érdekelte, ezért elmeséltem neki rövid, kis történetemet, ami hallatán nagyon belelkesült, és arról kezdett kérdezgetni, hogy tetszett az ország. Itt be kellett valljam, hogy nem igazán nyerte el a tetszésemet, amitől nem volt boldog. 

- Egyszer hazajössz velem, felcsapok az idegenvezetődnek, és rá fogsz jönni, hogy igenis klassz hely – hozakodott elő újabb ötletével. Eszméletlen ez a srác. Nem győzőm hangsúlyozni, mennyire árad belőle a magabiztosság, mellé még vicces is, és még sem szállt el magától. Pedig valljuk be, lenne rá oka… bőven. 

Idejét sem tudom, mikor beszélgettem el ilyen jól valakivel az ellentétes nemből. Rendszerint idiótákat fogtam ki, akikről már az első alkalom után kiderült, hogy nem nekem szánta őket az ég. Persze, nem jelenthetem ki, hogy Ádám lesz a férjem, hiszen lehet, hogy ő meg abba a kategóriába tartozik, akiről a második találkozáskor derül ki mindez. Mindenesetre sikerült pillanatok alatt elvarázsolnia és a bűvkörébe vonzania. 

Több órásra nyúló kávézásunknak a tennivalóink vetettek véget. Én el voltam ígérkezve apai nagymamához, és igencsak indulnom kellett, ha oda akartam érni, a csatárra pedig ráfért egy kiadós pihenés. Búcsúzáskor nem beszéltünk meg legközelebbi időpontot, de nem idegeskedtem miatta, úgyis találkozni fogunk az edzéseken, és ha úgy alakul, akkor lesz még következő alkalom is. Legalábbis én nem vagyok ellene, azt majd meglátjuk, ő hogyan vélekedik erről. 

Az edzésre járás esetében elég tanácstalan voltam. Nem tudtam, nem-e túl egyértelmű, miért vagyok ott, viszont látni akartam Szalait. Sokáig küzdöttem magammal, mígnem arra jutottam, hogy minden második edzésre elmegyek. Ezt a tervet három hétig sikerült betartanom, utána viszont az összes napon ott voltam. Nem bírtam ki nélküle egy napig sem, és ez eléggé megijesztett. A kávézásunk utáni első edzésen meglepődtem, ugyanis azt hittem Ádám el fogja újságolni, amit megtudott, de úgy tűnt egy újabb jó tulajdonságát fedeztem fel. Sejthette, mire gondolok, mert cinkos mosollyal az arcán kacsintott rám mielőtt nekikezdett volna feladatának. 

Több okból kifolyólag utáltam az edzéseket, példának okáért: viszkettem a jelmeztől, hol fáztam, hol melegem volt és összességében semmi izgalmas nem volt abban, hogy a pálya szélén állva, vagy éppen ülve, néztem, ahogy futkároznak. Volt néhány vicces pillanat, amikor egy-egy szerencsétlen mozdulattól saját áldozataik lettek a játékosok, de ezeket a nagyon ritka alkalmakat leszámítva, csak néztem kifelé a fejemből, és azon gondolkoztam, miért ilyen őrültek a nők. Bevállalják a kényelmetlen ruhákat, unatkoznak egy sporteseményen, és mindezt azért, hogy lássák a férfit, akiért odavannak. Mivel én is ezen őrültek közé tartoztam egész héten a padon ücsörögtem, miközben szememmel Ádámot követtem. Szenvedéseim végén azonban megkaptam a jutalmat kitartásomért, azaz a kedvenc játékosom, amikor csak ráért, elhívott beszélgetni. Ezen a héten, szerdán sétálgattunk a városban, és egy régebbi mainzi játékossal, Ádám egyik legjobb haverjával, André Schürrlével találkoztunk, akivel egész jót beszélgettünk, de én egy kicsit feleslegesnek éreztem magam. Nem akartam zavarni őket, mert nem járnak össze túl sűrűn az összeegyeztethetetlen napirendjük miatt. Pénteken újra felkerestük a Maximot, hogy együnk valamit, mert mindketten kihagytuk a reggelit, és eléggé éhesek voltunk. 

- Mikor magyarul szólítottál meg, rögtön tudtam, hogy ki kell derítenem, ki vagy – váltott hirtelen témát. Az előbb még jóízűen nevettünk egy régi történeten, most viszont úgy vált komollyá, ahogy egyik nap az eső jött a napfény helyére. – Jól gondoltam, és egyáltalán nem bánom, hogy lebuktattalak. Hoztál nekem egy keveset az otthonomból, mert annak ellenére, hogy sokat járok haza, jó az anyanyelvemet használni, kicsit közelebb érzem magamhoz az otthoniakat. – Hát nem ezt vártam, amikor megkomolyodott. Jó, tudom, mindig többet látok bele a dolgokba, de tényleg reménykedtem valami olyanba, aminek nem az a lényege, hogy jó haver vagyok. Mosolyt erőltettem az arcomra, hogy ne látszódjanak a csalódottság egyértelmű vonásai. – Jövő hét pénteken meccsem van a magyar válogatottal, ezért vasárnap haza kell utaznom. Arra gondoltam, hogy betarthatnám az ígéretemet, és magammal vihetnélek. 

- Nem, ezt nem fogadhatom el. Biztos sok lesz ott a dolgod, nem akarok a terhedre lenni. – Igazából legszívesebben a nyakába ugrottam volna örömömben, de nem akartam ráakaszkodni. Különben is, nincs most annyi pénzem, hogy utazást és szállást is fizessek, ezt viszont nem szerettem volna megmondani neki, mert tudtam, hogy rögtön felajánlotta volna, hogy kifizeti, azt pedig végképp nem fogadnám el. 

- Dehogy leszel a terhemre. Zsófi is ott lesz, úgyhogy nem lennél egyedül akkor sem, amikor nem érek rá. – Milyen Zsófi? Barátnője van, és eddig ezt nem is említette? Közelkerültem a végső kiakadáshoz, de miután nagymamám jó tanácsát megfogadtam, és elszámoltam tízig, arra jutottam, hogy előbb rákérdezek, ki is a lány pontosan. – Gergő felesége. – Válasza hallatán tökéletesen megnyugodtam, bár sokkal előrébb mégse kerültem. 

- És ki az a Gergő? – kérdeztem meg nevetve. Hazai fociban sem voltam járatos, nemhogy a magyarban. Ádám készséges és megértő velem, és mindig részletesen magyarázott egy-egy dolgot, ha a fociról beszéltünk, ugyanis tudta, hogy egy szót sem értek belőle. Most is elmondta, hogy Gergő is válogatott játékos, ám ezután visszatért az eredeti témánkra. 

- Szóval, számíthatok rád? – Egyre türelmetlenebb volt, ezért nem akartam tovább húzni a válaszadást, de én magam sem tudtam, mit kellene erre mondanom. 

- Nem tudom, Ádám. Elég hirtelen jött, apával is meg kell beszélnem, hogy kifizesse, és… 

- Felejtsd el! Semmit nem kell fizetned, úgyhogy akkor meg is beszéltük. Vasárnap egykor indulunk – zárta le a témát, majd elégedetten hátradőlt a székben. 

- Borzasztó vagy – forgattam meg a szemem, ezzel végleg beleegyezve a magyarországi kiruccanásba. 

Ennek fejében a másnapi meccs után, melyen a srácok a Bayern ellen játszottak és ki is kaptak, pakolni kezdtem. Nem tudtam, mit rakjak be, hiszen az időjárás itt napról napra változott, Magyarország pedig nincs olyan messze, hogy más legyen a helyzet. Végül vasárnap mindenféle időjárásra felkészülten tettem be a bőröndömet Ádám kocsijának csomagtartójába, majd beültünk és elindultunk, hogy minél hamarabb odaérjünk. A körülbelül hét órás út jó hangulatban telt el, végig tudtunk miről beszélni, úgyhogy zavart csend sem állt be. Budapestre mentünk, a focista itteni lakására, ami a Duna-parttól nem messze foglalt helyet. Nem volt annyira belakva, gondolom azért, mert nem sok időt tölt itt. Amikor hazajön, általában a szüleihez megy, nem ide, de most nem volt ideje őket is meglátogatni, ugyanis már este nyolc óra volt, és elfáradt a vezetésben is. 

- Nincs itthon semmi, ezért azt javaslom, menjünk el enni, aztán tartok egy rövid idegenvezetést neked, ha nem vagy fáradt – tárta elém terveit. 

- Nekem megfelel, de te nem akarsz pihenni? – Tényleg sokat vezetett, és tapasztalatból tudom, hogy akármilyen könnyűnek is tűnik a kormány mögötti ücsörgés, nagyon le tudja amortizálni az embert. 

- Már hozzászoktam – válaszolta. Nem volt több kifogásom, így miután figyelmeztetett, hogy vegyem fel a kabátomat, mert a parton erősebb a szél, elindultunk. 

Az étteremben rábíztam a döntést, ő pedig magyar ételeket rendelt nekem is, amiknek a nagy részét kóstoltam már, de a németországihoz képest más volt az ízesítése, és régi itt töltött éveimből már nem emlékeztem pontosan. A pincér, aki rögtön felismerte Ádámot, furcsállta, hogy vacsorára ilyeneket eszünk, de nem szólt bele. 

Ádám nagyon éhes volt, mert beszéd nélkül kanalazta magába a levest, és a másodikat is gyorsan pusztította el. A desszertet hatalmas önmegtartóztatással nem kérte, mert tudta, hogy vigyáznia kell, különben számíthat pár pluszedzésre. Nem kezdtem el ezzel cukkolni, csak megettem a sajátomat. Amint mindketten jóllaktunk, vitáztunk egy sort az elfogyasztott mennyiségem kifizetésén, és természetesen ő győzött, így büszkén invitált ki az étkezdéből, hogy kezdetét vegye a Szalai Ádám-féle várostúra. 

Nem volt sok időnk, ezért persze nem jártuk körbe egész Budapestet, és még a legfőbb látványosságoknak is csak a negyedét néztük meg, de ez is elég volt ahhoz, hogy megállapítsam, tényleg szép hely. 

- Mondtam én. – Mögöttem állt így nem láttam az arcát, de a hangján hallottam, hogy mosolyog. A parton álltunk, és a kivilágított város adta lenyűgöző élményben fürdőztem. Nem sokkal később Ádám biztonságot nyújtó karjai között csodálhattam tovább a tájat, ő pedig a vállamra támasztotta az állát. Egészen addig álltunk ott, amíg ki nem rázott a hideg, és idegenvezetőm azt nem mondta, hogy menjünk haza, mielőtt megfáznánk. Támogattam az ötletet, ezért fél órával később már a meleg lakásban pislogtam nagyokat, míg el nem nyomott az álom. 

Reggel Ádám ébresztgetésére keltem. Említette, hogy korán kell kelnünk, de nem gondoltam, hogy ennyire. Még csak hat óra lehetett, amikor félig nyitott szemmel a fürdőszobába vonszoltam magamat, hogy valamiféle kinézetet varázsoljak magamnak. A művelet inkább kevesebb, mint több sikerrel járt, ám nem akartam sokáig elfoglalni a fürdőt, mert Ádám is oda készült. Ötletem sem volt, vajon mikor kelt fel, mert az asztalon meleg péksütemény volt, amit elmondása szerint nemrég hozott a boltból. Amíg lezuhanyozott, elfogyasztottam a finomságot, majd együttes erővel levittük a bőröndjeinket a kocsiba. Útközben elmesélte, hogy körül-belül hogyan fog zajlani ez a hét, én pedig igyekeztem mindent megjegyezni. 

Egészen odáig, hogy megérkeztünk az edzőtábor helyszínére, és Ádám csapattársai ki nem jöttek üdvözölni minket, azt hittem, jól megy a magyar, de a hangzavar, és az össze-vissza való beszélésből örültem, ha egy mondatot sikerült kiszűrnöm. Inkább csendben maradtam, és csak akkor szólaltam meg, amikor Ádám bemutatott nekik. Zavaromat, melyet nem az idegen emberek, hanem az előbb említett tökéletlen nyelvtudásom okozott, minden bizonnyal észrevette az egyetlen lány, aki a srácokkal volt, és kicsit arrébb vitt a tömegtől. 

- Ha jól gondolom, akkor te vagy Zsófi – mondtam neki, mire bólintott. 

- Én is hallottam már rólad – kacsintott rám, de nem hagyott időt, hogy visszakérdezzek, ezt hogy érti. – A fiúk nemsokára lenyugszanak, csak amikor találkoznak, eléggé elszalad velük a ló. 

Minden bizonnyal jó régóta ismeri a magyar válogatott tagjait, ugyanis igaza lett. Lassacskán elhalkultak, többen el is mentek, Ádám pedig, oldalán egy férfival, felénk sétált. Mikor odaértek, számomra is kiderült, hogy az ismeretlen személy Zsófi férje, Gergő. Nem beszélgettünk velük sokáig, mert felmentünk az emeletre, hogy berendezkedjünk a szobáinkba, de az alatt a pár perc alatt is szimpatikussá váltak, így nem bántam, amikor hamarosan kettesben maradtam Zsófival. A játékosok zöme sajtótájékoztatóra ment, így a hatalmas házban uralkodó csendet beszéddel töltöttük meg. Elmesélte, hogy ismerte meg Gergőt, majd én következtem, ám közben félbeszakított. 

- Ha szeretnél németül beszélni, akkor nyugodtan, érteni fogom. – Figyelmes volt tőle, hogy nem akart a magyar nyelvvel szenvedtetni, de fordított esetben meg ő járt volna így a némettel. – Nem gond, úgyis régen használtam már, rám fér a gyakorlás – oszlatta el aggodalmaimat, így nyelvet váltottunk. 

Német nyelven folytatott társalgásunk egészen addig tartott, míg az interjúadók vissza nem értek. Az első dolog, ami rögtön feltűnt, a nem túl vidám hangulat volt. Az egyetlen ember, aki nevetett, ha jól emlékszem, akkor a kimondhatatlan vezetéknevű Balázs volt, ám pillanatokon belül kiderült, hogy ő is csak kínjában teszi eme cselekvést. 

- Mi történt? – fordultam Ádám felé, amikor mellém zuhant a kanapéra. (Videó a sajtótájékoztatóról.)

- Kiosztott egy újságírót – válaszolta Balázs, csak nem értettem meg. Ádámhoz hajoltam, hogy megérdeklődjem, mit jelent az előbbi kifejezés. Ezen végre elmosolyodott, és csak azért nem haragudtam meg rá, mert jókedvet csinált neki. 

- Megint előhozták, hogy milyen rég rúgtam gólt, és ezzel teljesen felidegesítettek. Illettem őket pár nem túl szép hangnemű mondattal, de igazam volt – szögezte le. 

- Nagyon vicces volt. Amúgy meg mindenkit szívattak, belekötöttek mindenbe, amit mondtunk – rázta meg a fejét Gergő. 

- Ezt értetted? – vigyorgott rám kedvenc magyarom, mire oldalba vágtam, és elküldtem a fenébe. – Ó, káromkodni bezzeg tud magyarul – vágott hitetlen arcot, még mindig jól szórakozva rajtam, ami miatt egy kisebb birkózás alakult ki, melyben én maradtam alul. 

Hasonló, viccelődős hangulatban telt el a következő pár nap is. Néhányan hatalmas pingpong meccseket játszottak, míg mások FIFA-ztak szabadidejükben. Mivel a stadionba nem engedhették be a szurkolókat, Zsófival otthon maradtunk, és tévéből néztük a mérkőzést, mely elég elkeserítő végkimenetelű volt. Úgy látszott, hogy hozzák a mérkőzést, és három pontot zsebelnek, de az utolsó percben kiegyenlítettek a románok, ami hatalmas elkeseredést váltott ki, mind belőlünk, mind a játékosokból. Még akkor sem voltak valami közlékenyek, amikor visszaértek a szállásra, inkább csendben elmentek a szobájukba, és lefeküdtek aludni. Nem mondanám, hogy reggelre, jobban érezték magukat, de egyikük sem szeretett volna évekig emiatt bánkódni, úgyhogy túlléptek a dolgon, és a keddi, törökök elleni mérkőzésre koncentráltak. 

A reptérre még együtt mentünk ki, de ott elváltak útjaink, mivel ők Törökországba én viszont Németországba repültem. Utoljára sok sikert kívántam nekik, megöleltem Ádit, majd felszálltam a gépre. 

Furcsa volt, hogy a következő héten nem láttam Ádámot, akivel az elmúlt napokban szinte minden időmet együtt töltöttem. Elemi erővel tőrt rám a hiánya, és bár eddig is éreztem, hogy egyre többet kezdek érezni iránta, mostanra biztossá vált, hogy kell nekem. Úgy éreztem, hogy múlthéten sikerült alaposan kiismernem, és rájöttem, hogy nem sokban tér el az edzőtábor után kialakított kép az első benyomástól. Ez azt jelentette, hogy őszinte, nem játssza meg magát mások előtt. 

Majdnem minden gondolatomat ő tette ki, és bár csütörtökön már újra Mainzba volt, nem találkoztunk. Egyszer hívott, hogy elmesélje, megérkezett és mennyire fáradt, de akármennyire vártam, hogy meghívjon valahová, nem tette, és ettől nagyon csalódott lettem. Lehet, hogy csináltam valami olyat, ami neki nem tetszett, vagy lehet, hogy miután jobban megismert már nem érdeklem. Ennek tudatában, nem jártam be az edzésekre sem, semmi kedvem nem volt hozzá, bármennyire hiányzott is. 

Letörve mentem el a meccsre szombaton is, de lelkességet erőltettem magamra. A stadion majd felrobbant, úgy örültek a drukkerek, hogy egy hét szünet után újra láthatják kedvenceiket, és én is hasonló módon éreztem magam, amikor megláttam Ádámot. Egy pillanatra felém nézett, elmosolyodott, aztán elkezdett bemelegíteni. Legszívesebben odaszaladtam volna hozzá, hogy átöleljem, de több dolog is megakadályozta elvetemült ötletemet. Az egyik a roppant csodálatos jelmez, amiben a sétálás sem volt könnyű, nemhogy a futás, a másik pedig, hogy Ádám nem fog egy bohócot ölelgetni. Ráadásként egy egész stadion nézett volna minket, én meg inkább kerültem a feltűnést. 

- Hé, benne voltál a helyi újságban, azt találgatják, ki vagy – futott el előttem az egyik játékos. Kijelentésével egy időre elterelte a gondolataimat a 28-asról. Hogyan lehetnek ennyire nagy rajongók, hogy még az is számít nekik, ki hordja a kabalajelmezt? 

Bevallom őszintén, a meccset nem igazán követtem figyelemmel, ha néztem is, mi zajlik a pályán, akkor a csatárra szegeztem a tekintetem. Néhányszor ugráltam a közönségnek, amikor unalmasabb percek voltak, de ezen kívül nem voltam aktív. Megváltásként tekintettem a találkozó végét jelző sípszóra. Nem szándékoztam sokat a pályán tartózkodni, néhány játékosnak kitartottam a kezem, hogy belecsapjanak, de legszívesebben már otthon lettem volna. Nem igaz, hogy Ádám még mindig nem foglalkozik velem. 

- Szia – köszönt rám ugyanabban a pillanatban, amikor az előbbi gondolat átfutott az agyamon. – Levehetem? – mutatott Johannes fejére. Most meg mégis mit akar? Ahhoz, hogy megtudjam, úgy néz ki, le kell vennem az arcomat elrejtő figurát. Végül is, ideje volt. Semmiképpen sem szerettem volna, ha ez lett volna az újságok kedvenc témája, úgyhogy leemeltem a bohóc arcát az enyémről. Abban a pillanatban, ahogy lekerült rólam, és hajam a vállamra omlott, Ádám megcsókolt. Épp annyira ért váratlanul, mint amennyire jól esett. Nem tudtam, mit jelent neki, úgyhogy csak reméltem, hogy ugyanazt, mint nekem. Leejtettem kezemből a jelmezt, és a nyaka köré fontam karjaimat. 

- Hm… ideje elmondani, hogy ki is Johannes – nézett rám, majd a stadionban lévő emberekre, miután elszakadtunk egymástól. 

- Maja vagyok, a csapat kabalája – kiáltottam el magam, bár kötve hiszem, hogy a hangos zenétől, és szurkolóktól bárki is hallotta volna. – És most meg foglak csókolni – közöltem immáron halkan, hogy csak Ádám hallja, majd bejelentésem szerint cselekedtem.