A táncon keresztül - Szakítás

Sziasztok!
Megint jó sokára hoztam a következő részt, de remélem némileg kárpótol titeket, hogy közben írok mást is, és azokat is kiteszem ide. Készül már a következő Mario-s novella is, sőt kettő is:P Amint kész lesznek, természetesen felrakom és olvashatjátok. Tettem ki pipákat, úgyhogy most már ott is tudjátok jelezni, hogy tetszett vagy nem tetszett a rész. Aki olvassa, nyomjon már egyet, csak, hogy tudjam, nem négyen olvassák a blogot összesen. Danke, előre is:) Jó olvasást!

Óriási szerencsém volt, hogy Lou és Lisa is arra járt, különben belegondolni se merek, meddig mentünk volna. Andreas annyira ideges lett, amiért megzavarták, hogy üvöltözni kezdett megmentőimmel.

- Hozzá ne merj nyúlni az húgomhoz még egyszer! Te meg Lisa, miért állsz le ilyen rohadékokkal?

Pár mondat erejéig még összefüggéstelen mondatokat ordítozott, aztán meglökte Louist, aki nem hagyta annyiban a dolgot, és behúzott Andreasnak. Az amúgy is bizonytalanul álló srác, az ütéstől elesett, ám addigra Lou már magán kívül volt. Felráncigálta a földről, majd hagyta, hogy újra összeessen.

- Hagyd abba, Louis – kiabáltam rá látva, hogy ennek nem lesz jó vége. Lisa csak ledermedve állt, szeméből patakzott a könny, én pedig annyira megsajnáltam, hogy Lou kezének lefogása helyett inkább a lányhoz sétáltam, és onnan kértem legjobb barátomat, hogy álljon le.

- Tűnjünk innen – kapta el végül az én kezem és sietős léptekkel a kapu felé kezdett menni. Egy pillanatra hátranézett Lisára, szigorú tekintete ellágyult, de aztán újra előrenézett és már szinte rohanva távoztunk. Ahogy a kormányra tette a kezét, láttam, hogy mennyire remeg az idegességtől.

- Talán nem kéne most vezetned – jegyeztem meg halkan.

- Talán nem kéne idiótákkal járnod – kiáltott rám, majd figyelmeztetésemről tudomást sem véve beindította az autót, és elindultunk.

Szótlanul néztem ki az ablakon. Nem tudtam, hogy mit mondhatnék vagy, hogy kell-e egyáltalán bármit is mondanom. Talán nem is tudtam volna megszólalni. Bántott, hogy Andreas tulajdonképpen meg akart erőszakolni, bár nem tudom, lehet-e erőszakról beszélni, ha együtt járunk. Nagyon sokat ivott, tudom, hogy nem volt beszámítható állapotban, de akkor sem kellett volna ezt tennie. Teljesen összezavarodtam, ideges voltam, és a sírás is kerülgetett.

Louis gyorsan hajtott, de tudtam, hogy nem hülyült meg, és biztonságosan vezet, ezért nem foglalkoztam vele. Biztos voltam benne, hogy haragszik rám, hogy engem okol, és igaza is van. Megérdemlem, bármit is fogok tőle kapni. Ő is olyan indulatos, mint az apja, ezért egyáltalán nem célszerű felidegesíteni. Örültem, hogy egyáltalán békén hagyta Andreast, még azelőtt, hogy komolyabb kárt tett volna benne.

- Jól vagy? – fordult felém, amikor leparkolt a ház előtt. Megvontam a vállam, hiszen még magam sem tudtam, mit érzek. Egy sóhajtás kíséretében, a fejét rázva felém hajolt, hogy átöleljen. – Remélem, tudod, hogy mit kell tenned. Messzire kerüld el az ilyen embereket, jó? Bastiannak is igaza volt, most már te is láthatod. – Még mindig ideges volt, mérgesen és gyűlölettel beszélt barátomról… a volt barátomról.

- Ne mondd el senkinek, jó? – kértem meg. Nem tudtam, hogy megteszi-e, szinte biztos voltam benne, hogy legszívesebben már most elmondaná a szüleimnek, mi történt. Nem válaszolt. – Louis, kérlek, nem mondhatod el! Ígérd meg, Lou! – kétségbeesetten ismételgettem magamat, amíg egy gyenge bólintással nem jelezte, hogy rendben van. Kibontakozott az ölelésből, majd kiszállt a kocsiból, én pedig követtem a példáját.

Nem tartottam vele a szobájába, szerettem volna most inkább egyedül lenni a nekem kialakított kis zugban, hogy nyugodtan gondolkozhassak. Csakhogy nem jutottam semmire. Egyet azonban fixen elhatároztam, méghozzá, hogy holnap, amint Andreas beszámítható állapotban lesz, felhívom, és szakítok vele. Még csak nem is személyesen, azt se érdemli meg. De mi lesz így táncon? Egy csapatban vagyunk, minden nap találkozunk. Mellesleg az új koreográfiánk ránk épül, nem hagyhatjuk cserben a csapatot azért, mert összevesztünk. A sok feszültség, ami felgyülemlett bennem délután óta, sírás formájában szabadult ki belőlem. Természetesen, amint az első könnycseppek utat törtek maguknak, Louis jött be a szobába. Nem akartam, hogy lássa, mennyire kikészített a helyzet, mert akkor csak még idegesebb lesz, és ha egyszer véletlen összefut Andreasszal tuti, hogy agyonveri.

- Jaj, Ellie – ült mellém az ágyra, és letörölte az arcomról az éppen lecsorgó könnycseppet. – Sajnálom, hogy ennek kellett történnie ahhoz, hogy rájöjj, milyen a srác valójában. – Egy jó ideig hozzábújva sírtam, de aztán eltolt magától, és rám mosolygott. – El kell mennem, nem sokára jövök, oké? Rendbe leszel?

- Persze – bólintottam, miközben egy zsebkendőért nyúltam, hogy kifújjam az orromat. – Lou! – szóltam utána, mielőtt becsukta volna az ajtót. – Köszönöm. Ha nem vagy ott, nem tudom, mi lett volna…

- Ne gondolj erre. Ott voltam, ez a lényeg – mosolygott kedvesen, aztán eltűnt az ajtó mögött.

Kicsit helyre hoztam magam, aztán kimentem Lukashoz és Monikához, hogy ne egyedül unatkozzak a szobába. Fel voltam rá készülve, hogy megkérdezik, milyen volt a medencés buli, ezért reflexszerűen mosolyt varázsoltam az arcomra, és azt hazudtam, hogy jól éreztük magunkat. Megkínáltak nasival is, de nem voltam éhes, ezért csak csendben néztük az éppen vetített meccset. Vagyis úgy néztük volna, ha Lukas nem kommentálta volna végig az egészet, vicces megjegyzésein pedig nem nevettünk volna. Egészen addig, amíg Louis haza nem jött, egész jó kedvem volt, de amikor megláttam, hogy mögötte apa lép be, rögtön tudtam, hogy elmondta.

- Gyere haza, légy szíves – kért apa, de hangja parancsoló volt, aminek hallatán meg sem fordult a fejemben az ellenkezés lehetősége. Dühösen néztem Louisra, miközben elmentem mellette, aztán vonakodva kiléptem az ajtón. Apa még elnézést kért Lukastól a sietős távozás miatt, és megígérte, hogy később mindent elmesél, majd követett.

Fogalmam se volt, mi fog következni, úgyhogy fokozódó idegességgel nyitottam ki az ajtót, hogy utána megláthassam anya aggódó arcát. A nappaliba mentünk, ahol rám parancsoltak, hogy üljek le. Anya mellém ült, apa viszont járkálni kezdett, miközben beszélt.

- Hogy gondoltad, hogy egy ilyen dolgot eltitkolsz előlünk? Az ilyet bármilyen körülmények között is el kell mondanod! Mit csinált veled pontosan? Jól vagy? Meg ne forduljon a fejedben többé, hogy vele barátkozol! – Váltakozó hangerősséggel beszélt, hiszen hasonlóan Louishoz ő is ideges volt, ám kérdéseibe némi aggodalom is vegyült.

- Nem volt semmi, csak fogdosott. Szerencsére Lou hamar jött – válaszoltam. – És nincs semmi bajom. Szakítok vele, úgyhogy örülhetsz.

- Nem beszélhetsz így velem! – dörrent rám, és megállt előttem. – Egyáltalán nem örülök, hogy szomorú vagy. Tudtam, hogy ez lesz, azért utáltam annyira azt a kölyköt. Miattad, érted? – hajolt közelebb indulatosan, mire anya halkan figyelmeztette, hogy elég lesz. Hogy lenyugodjon, sóhajtott egyet, majd letérdelt elém és a lábamra tette a kezét. – Azt szeretnénk, hogy mindig számíthass ránk, és hogyha bármi baj van, hozzánk mindig fordulhatsz, ezt ne felejtsd el. Nem akarok veled összeveszni, azt meg főleg nem, hogy lelépj a házból, még akkor sem, ha csak a szomszédban alszol. Nagyon jól tudjuk, hogy mindentől nem védhetünk meg, de amitől lehet, attól megfogunk. Tudod, érted haragszunk, nem ellened – mondta immáron nyugodtan.

- Most már tudom – bólintottam, majd átöleltem, amibe aztán anya is bekapcsolódott.

Örültem, hogy apával nem gyilkoltuk tovább egymást, de nem akartam bevallani magamnak, hogy ezt Lounak köszönhetem, ugyanis nagyon mérges voltam rá. Megbízok benne, ráadásul ígéretet is tett, mégis elárult. Nem tudtam sokáig ezen gondolkodni, mert anya, hogy kicsit felvidítson, felvetette, hogy tarthatnék most egy táncórát nekik. 

Nagyon aranyos volt tőlük, hogy elterelték a figyelmemet, ám teljesen mégsem sikerült elérniük, amit akartak. Folyton az járt a fejemben, hogy mi lett volna, ha nem jön oda senki. Vajon meddig ment volna el? A történtekért főleg magamat hibáztattam, észrevehettem volna, hogy milyen valójában. Be kellene iratkoznom valami emberismerő tanfolyamra.

Szüleim látták rajtam, hogy nem tudok szabadulni a gyötrő gondolatoktól, úgyhogy a lehető legtöbb hibát vétették, hogy kénytelen legyek rájuk figyelni. Végül is egész ügyesek voltak, a szándékos hibákat leszámítva, bár a gyakorlatlanság meglátszott mozdulataikon. Örültem, hogy tényleg érdeklődnek a hobbim iránt, és még ha az elején nem is élvezték annyira, úgy vettem észre, hogy egyre jobban érezték magukat közben. Bár ez a mai napra nem volt igaz, hiszen a legkevésbé se nevezhettem volna őket felszabadultnak, de ezt betudtam az Andreassal történt dolgok utójeleinek.

Éjszaka nem tudtam nyugodtan aludni. Már az elalvás is nehezen ment, mert amikor becsuktam a szemem, folyton Andreas arcát láttam, így inkább bámultam a sötét szobámat, míg a fáradtság teljesen át nem vette az irányítást felettem, és el nem nyomott az álom. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, mióta elaludtam, de felriadtam. Tudtam, hogy rosszat álmodtam, de nem emlékeztem, hogy pontosan miről szólt. Jó ideig próbáltam visszaaludni, amiből csak forgolódás lett, és még a fejemet is bevertem a falba, ezért feladtam, és inkább a konyhába mentem, hogy igyak egy pohár vizet.

Igyekeztem minél halkabban eljutni a célpontomhoz, és szerencsére sikerült is odaérnem anélkül, hogy felkeltettem volna a szüleimet. Időközben meggondoltam magam, és víz helyett tejet töltöttem magamnak, majd miután megittam, elindultam visszafelé. A vendégszoba ajtaja félig nyitva volt, és szuszogást hallottam bentről, ezért kicsit beljebb löktem az ajtót, egészen addig, amíg meg nem láttam apát. Mostanában nem aludt valami jól, minden neszre felkelt, pedig régen bombával se lehetett felkelteni. Anya elmondása szerint kiskoromba sose kelt fel, amikor éjszaka felsírtam. Vissza akartam csukni az ajtót, de hallottam, hogy kérdőn a nevemen szólít.

- Én vagyok. Csak ittam, és láttam, hogy itt vagy – válaszoltam. – Miért nem anyával alszol?

- Nem tudsz aludni? – Hát választ nem kaptam, ehelyett nekem kellett magyarázkodnom. Nem állt szándékomban elmondani az igazságot, mert tudtam, hogy csak idegeskedne és aggódna miattam. Teljesen felesleges pánikot kelteni. Visszamegyek aludni, kipihenem az eseményeket, szakítok Andreasszal és vége. Soha többé nem foglalkozok ezzel, nem gondolok rá.

Persze, mondani mindig mindent sokkal könnyebb. Megtenni már más… nehéz. Kezdve azzal, hogy már az elalvás sem sikerült, így hát a kipihenésről szó se lehetett. Reggel pedig még át kellett mennem Louishoz is, mert nála maradtak a cuccaim, így az edzőtáskám is a ruhámmal együtt. Remélve, hogy még alszik, kopogtam az ajtón. Monika nyitott ajtót, akinek arcán kíváncsiság tükröződött, de nem kérdezte meg, hogy mi volt tegnap, és ezt díjaztam. Elmondtam neki, hogy csak a cuccomért jöttem, gyorsan összekaptam őket, és mielőbb próbáltam elhagyni a házat, de nem volt szerencsém. Lou akkor lépett ki a konyhából, amikor én a vendégszobából. Nem vártam meg, hogy bármit is mondjon, közöltem vele, hogy nem érek rá, sietnem kell, mert késésben vagyok, és leléptem. Nem csak azért mondtam, mert haragudtam rá, hanem tényleg így volt. Majd ha hazajöttem, megbeszéljük. Bőven lesz rá időnk.

Apa ragaszkodott hozzá, hogy elvigyen az edzésre, ami ellen nem tudtam mit tenni. Elhatározta, úgyhogy döntését már a jó Isten se változtatja meg. Anya ott is akart maradni, hogy biztosan ne legyen semmi gáz, de elmagyaráztam neki, hogy az lenne a gáz, ha elkísérne, mint valami ovist, így erről nagy nehézségek árán sikerült lebeszélnem.

Mikor megérkeztem Andreas még nem volt a terembe, már-már azt hittem, hogy nem is fog jönni, de végül mégis megjelent. Nem volt időnk beszélni, mert rögtön kezdtünk, így aztán kénytelen voltam csendben elviselni a társaságát, pedig már a látványától is rosszul voltam. Utáltam, amikor hozzámért, és rájöttem, hogy ez nem fog menni. Nem fogom tudni eltáncolni ezt a szerelmes részt, amit kitaláltunk a következő versenyre, csakhogy nem tudtam mit tenni. Nem volt idő új koreográfiát kitalálni, és be is tanulni, szó nélkül kellett egy levegőt szívnom vele. De még csak az óra végét se vártam, mert akkor meg beszélnünk kellett egymással.

- Engedj el – húztam el a kezemet az edzés végén, amikor megfogta.

- Ne csináld már, Ellie! Nem történt semmi, ne duzzogj már – mosolygott rám, amitől ha lehetséges, még mérgesebb lettem.

- Ez nem duzzogás, és nagyon örülök, hogy neked ez semmi volt. Az egész együttlétünk semmi most már, jó? Undorodom tőled, úgyhogy hagyj békén! – tagoltam érthetően, hogy még neki is sikerüljön felfognia. Sajnos a többiek is szemtanúi voltak az eseménynek, és igencsak meglepődve nézték, hogy mi fog történni.

- Most viccelsz, ugye? Ittam, nem tudtam, mit csinálok. Nem haragudhatsz rám ezért!

- Nem haragszom – vontam meg a vállam. – Gyűlöllek!

Eszem ágában sem volt tovább magyarázkodni neki. Azt hiszem elég egyértelmű voltam, úgyhogy a többiek értetlen tekintetének kereszttüzében, hallva, ahogy Andreas belerúg a falba, távoztam. Az a szerencse, hogy ma kedd van, tehát nincs plusz táncom Greggel. Biztos, hogy nem bírtam volna ki, ha a következő másfél órában is nyugodtnak kellett volna maradnom.

Úgy terveztem, hogy anya módszerét alkalmazva, elmegyek kosarazni, így vezetve le a feszültséget. Közel sem voltam jó kosárlabdából, de abban igaza volt, hogy az erőteljes dobásokban tökéletesen ki lehet tölteni a dühünket. Apa még nem volt az épület előtt, ezért elindultam hazafelé. Sosem szokott késni, mindig ott van már öt perccel azelőtt, hogy kijönnék, ezért csak arra tudtam következtetni, hogy meggondolta magát vagy elfelejtett, de ez utóbbi elég esélytelen.

A sarkon akartam befordulni, amikor valaki a nevemet kiabálta, és hátra nézve megláttam, hogy Lars szalad utánam. Remek. Ugye most nem Andreas érdekében fog kampányolni? Nem átalkodtam megkérdezni tőle, mikor mellémért. Mosolyogva rázta meg a fejét, aminek nagyon örültem. Kiderült, hogy csak azt szeretné tudni, jól vagyok-e. Összevesztem a legjobb haverjával, elküldtem melegebb éghajlatra, ezért egy átlagember a pórul járt haverhoz hasonlóan megsértődik, és soha az életben nem szól hozzám. De hát ő Lars, aki kialakít magában egy véleményt, eldönti, kinek van igaza, majd egyáltalán nem is leplezi, mire jutott. Úgy tűnik, most Andreast tartja bűnösnek, bár tudom, hogy nem fog vele ezért összeveszni, és természetesen nem is várom el. Ez a mi kettőnk dolga, a többieknek még csak állást sem kell foglalniuk ezzel kapcsolatban. Lars egészen hazáéig kísért, de a ház előtt aztán elbúcsúztunk egymástól, és még egy bíztató ölelést is kaptam, mielőtt elváltunk volna.

Tudatlanul nyitottam ki a bejárati ajtót, és rögtön meghallottam a hangos szóváltást.

- Azt mondtam, hogy meg fogom csinálni, nem azt, hogy nem csinálom meg – hallottam apa ideges hangját.

- Jó, nem érdekel, mondtam már – beszélt vele párhuzamosan anya. Minden bizonnyal próbálta megakadályozni, hogy apa végigmondja, amit akar. – Hagyjál békén, Bastian! – kiabálta túl apát, aki nem volt hajlandó elhallgatni. – Nem fogod fel, hogy nem érdekel?

Kíváncsian léptem be a nappaliba, ahol mérgesen álltak egymással szembe, kétség sem fért hozzá, hogy veszekedtek. Sosem hallottam őket egymással kiabálni, soha nem vitatkoztak egymással így. Először észre se vették, hogy megérkeztem, de aztán apa meglátott, anya pedig követte a tekintetét, és egyszerre hallgattak el.