Toni Kroos novella

Az ébresztőóra szörnyű csörgésére ébredtem. A nyári szünet előtti utolsó hét az iskolában. Ez az időszak a legrosszabb az egész éves szenvedések közül. Ilyenkor már nem csinálunk semmit, nem tanulunk, csak bent ülünk, és az ablakon kibámulva nézzük, ahogy a nap hétágra süt. Legszívesebben azt hazudtam volna a szüleimnek, hogy rosszul érzem magam, de ez a terv már azelőtt meghiúsult, hogy neki kezdtem volna. Anyáék túl jól ismertek ahhoz, hogy megkülönböztessék, mikor hazudok, és mikor nem. Illetve Nadjával át akarjuk beszélni a nyarunk terveit. Idén, miután meghallottuk, hogy milyen borzalmas meleget jósolnak nyárra, úgy döntöttünk, hogy egy síparadicsomban töltjük a szünidőt. Mivel egyikünk szüleinek sem volt annyi pénze, hogy ezt finanszírozzák nekünk, felhívtunk pár helyet, és megérdeklődtük, nincs-e szükségük két munkaerőre. Szerencsénkre Svájcban pont megüresedett két hely, így amint vége a sulinak, indulhatunk is nyári munkahelyünkre. 

Gondolataimat anya kopogása zavarta meg, majd nekem és a húgomnak is kiabált, hogy igyekezzünk, mert nem fogunk elkészülni. Nyögdécselve szálltam ki az ágyból, hogy aztán a szekrényhez vonszolhassam magam. Minden nap eltervezem, hogy este kikészítem a másnapi ruhámat, mert reggel egy csomó idő elmegy vele, mégsem tudtam sosem megvalósítani. Ahogy a táskába való bepakolást sem. Felöltözés után ezért hát gyorsan bedobáltam a könyveimet a táskába, de hiába siettem máris késésben voltam. A fürdőben az arcomra fröcsköltem a vizet, aztán kapkodva megmostam a fogamat is. Reggeli gyanánt csak egy almát kaptam fel, mielőtt felvettem volna a táskám, és a húgom után mentem volna. Mindig hamarabb készült el, mint én, de sosem várt volna meg. Mondjuk megértettem. Kilencedikben én is háromnegyedre jártam iskolába, hogy véletlenül se késsek el. Az osztállyal csendben ültünk órákon, és a tankönyveinket is hazahordtuk. De tizenegyedikre rájöttünk, hogy időt és energiát spórolunk meg vele, ha a tancuccokat az iskolai szekrénybe költöztetjük, és csak ötvennyolcra esünk be, jó esetben. Miután utolértem, megkapta szokásos szidás adagját, de ő már nem is foglalkozott vele. Csendben sétáltunk a suliig, szerencsére az út csak húsz percet vett igénybe. Az aulában kettéváltak útjaink, Corinnának a földszinten volt órája, nekem viszont az elsőn. 

Kettesével vettem a lépcsőfokokat, mert utáltam lépcsőzni, és így hamarabb feljutottam. A folyosó utolsó terméhez tartottam, így végig kellett sétálnom rajta, miközben a két oldalt álló ismerősöknek köszöngettem. A szekrényem közvetlenül a teremajtó mellett volt, ellentétben a legtöbb osztálytársammal, akiknek a másodikra kellett felmászniuk, ha a cuccaikat szerették volna kivenni vagy betenni. A szekrény nyikorgására, amit akkor adott ki, amikor kinyitottam, Emma dugta ki a fejét az ajtón, de köszönés után vissza is ment. Nyilvánvalóan nem rám várt. Kivettem a történelem felszerelésemet, aztán bementem a terembe, ahol Emmán kívül csak Konrad, és Sarah ült bent. Közülük Sarah zenét hallgatott, Konraddal pedig nem szoktunk beszélni, úgyhogy a padra hajtottam a fejem, és pihentettem a szemeimet, amíg Nadja meg nem érkezett. Percre pontosan nyolc óra nulla perckor esett be, éppen a tanár úr előtt. 

- Ne szaladjon annyira el – szólt neki, mikor le akart ülni a helyére. – Maga fog felelni. 

A többség felnevetett, Nadja pedig kelletlenül sétált vissza, hogy elmondja az előző órai anyagot. Kinyitottam a füzetemet, hogy tudjak neki súgni, hiszen én magam sem tanultam meg a leckét, ráadásul most még óra előtt sem olvastam el, mert fáradt voltam. Nadja végül egész jó feleletet rakott össze, úgyhogy elégedetten ült le. A tanár belekezdett a mai óra anyagába, amit általában sosem szakít félbe semmi, mert ő a legszigorúbb pedagógus az iskolában, most viszont Kroosnak sikerült az óra felénél beesni a terembe. Elnézést sem kérve ment volna hátra a helyére, amiért nagyon csúnyán nézett rá a tanár úr. 

- Merre járt, Herr Kroos? 

- Elaludtam, de van igazolásom, úgyhogy nem tartozik magára – válaszolta egy vállrándítással egybekötve. 

- Akkor jöjjön ki felelni! 

- Nem készültem – vonta meg újra a vállát, mire kinyílt a napló és a neve alá odakerült az elégtelen. 

Ez Toni Kroos. Az osztály menője, legalábbis ezt gondolja magáról. A tanítási év felén nincs benn, amiket rendszerint az edzéseire fog, amit meg iskolában tölt, azzal pokollá teszi mindenkinek az életét. Az iskola 250 nőnemű tanulójából 240 bármit megadna, hogy legalább egyszer ráköszönjön. Én a maradék tízbe tartoztam. Én azért adtam volna meg mindent, ha végre kicsapták volna az iskolából. Nem ismertem nála faragatlanabb embert. Magastól tett mindenre, a baráti körével együtt, akiket a tanulók csak úgy hívtak, hogy Ötök. 

- Wendla – hallottam meg a nevem. Elvörösödve néztem fel a tanárra. 

- Elnézést tanár úr, nem figyeltem – válaszoltam bűnbánóan, vagy legalábbis úgy téve. Egyáltalán nem hiányzott, hogy engem is kihívjon egy rövid számonkérésre. Szerencsém volt, feltette még egyszer a kérdést, majd miután helyesen válaszoltam rá, folytatta az órát, amíg csengő véget nem vetett a Faust tárgyalásának. Amint tanármentes maradt a terem, Nadjahoz fordultam. 

- Már csak három nap. A mai, a csütörtöki és a pénteki. Szombaton már Svájcban leszünk – vigyorogtam rá. Elmondhatatlanul vártam, akárcsak ő. 

- Menjünk le a tanáriba szólni, hogy nem leszünk itt az évzárón – pattant fel, miközben a folyosó végét pásztázta. Tudtam jól, hogy valaki miatt szeretne lemenni, hiszen eddig azt hajtogatta, hogy ezt a részt, majd a szüleink elintézik. 

- Ki után futunk? – érdeklődtem, miközben próbáltam tartani a tempót. 

- Senki után – nézett rám meglepve, aminek majdnem be is dőltem, de a négy év alatt sikerült eléggé kiismernem, ahhoz, hogy észrevegyem, amikor hazudik. Az utolsó pillanatban, mikor már elfordulnék, mindig lenéz a földre. 

Az aulában három pad volt, mindet az Ötök tagjai birtokolták. Véletlen sem voltak tekintettel a többiekre, feküdtek, vagy feltették a lábukat, hogy senki ne üljön le melléjük. Nem mintha bárki oda mert volna pofátlankodni. Mindenki tudta, hogy megalázó következményei vannak egy-egy ilyen húzásnak. Körbenéztem, hogy ki miatt lehetünk most itt, de a hangos helyfoglalók és a büfében álló három lányon kívül senki nem volt a világos és tágas aulában. Lehet, mégis igazat mond, és csak félreértettem. 

Az osztályfőnökünk nem örült a hír hallatán, de miután megnézte, hogy mikor lehet bejönni a bizonyítványért, velünk is közölte, hiszen, idézem, borzalmas lenne, ha a szüleink nem látnák a bizonyítványunkat. 

Unottan ballagtunk vissza a termünkhöz, ahol tovább tervezgettük a nyaralással egybekötött munkánkat. Ahogy azt már egy e-mailben megkaptuk, egy-egy házba leszünk beosztva, ahová oda kell érnünk időben, hogy mire a bérlők felkelnek, legyen reggeli. Tulajdonképpen minden igényüket ki kell elégíteni, kivéve egyet, azt viszont kifejezetten tilos. A délutáni órákban, ha kész vagyunk, és nincs ránk szüksége a ház lakóinak, akkor síelhetünk, snowboardozhatunk vagy amit akarunk. Egy a lényeg, hogy mindig legyünk elérhetőek. 

- Milyen óra lesz? – kérdeztem Nadját. Minden órán máshová ültettek, így sosem tudtam, mikor, hol ülök. 

- Matek. Második padsorba ülsz – segített ki. Nevetséges, hogy egy teljes éven keresztül sem sikerült megtanulnom, de mentségemre legyen, hogy minden második órán más helyet kerestek nekem, mert bárkivel tudtam beszélgetni. Aztán a matek tanárunk felfedezte, hogy Tonival nem, és melléültetett. Ő még nem volt benn a teremben, úgyhogy felpakoltam a táskámat az asztalra, hogy párnaként tudjam használni. Hihetetlen, hogy ma még a szokásosnál is álmosabb vagyok. 

- Menj már arrébb! – Toni megérkezett és nem tetszett neki, hogy a könyvem az ő térfelén van. 

- Kedvesen is hozzá lehet szólni az emberekhez – motyogtam, aztán áttettem a táskám másik oldalára, hogy ne zavarja. 

- Az emberekhez igen. – Beszólása után még a padot is előrébb tolta, minek következtében nem tudtam tovább a táskámon feküdni. Karba tett kézzel dőltem hátra a széken, Nadja pedig a fülemhez hajolt. 

- Ezer százalék, hogy Chuck Bass a példaképe – utalt kedvenc sorozatának egyik szereplőjére. Nem értettem, miért szereti, de már hozzászoktam, hogy mindig elmeséli a legújabb rész tartalmát, különös hangsúlyt fektetve a bunkó, de szerinte szerethető Chuck Bassre. – Azt leszámítva persze, hogy Chuck cuki. 

A matek után, amit Kroosszal az oldalamon kellett végig szenvednem, a nap hátralévő része semminek sem tűnt. Ahogy a következő két nap is viszonylag hamar eltelt. A tanáraink azon fele, amelyik jófej volt, fagyizni vitt minket, a másik fele viszont az utolsó percben is behajtotta rajtunk az anyagot. De mindez szombaton, hajnalban már egy kicsit sem izgatott. Végre vége volt a sulinak, a bőröndöm a kezemben volt, anyáéktól elköszöntem és a vonat is indult. Nadjával inkább a hosszabb vonatút mellett döntöttünk, mint a rövidebb repülőnél, így bőven volt időnk beszélgetni, illetve olcsóbban is jöttünk ki a jegyárból. 

- Remélem, nem lesz azért olyan sok meló, mert nem szeretném az egész nyaramat gürizéssel tölteni – imádkozott Nadja, én pedig igazat adtam neki. Tény, hogy munkát vállaltunk, de annak reményében, hogy lesz időnk másra is. 

Az állomáson már várt ránk egy kocsi, amivel a szállásig vittek minket. Az ablakon kinézve a hatalmas hegyek láttán teljesen letaglózódtam. Imádtam a telet, a havat, de ezek között a hegyek között nem csak egyszerűen szép volt, hanem egyenesen ámulatba ejtő. Végigfutott a hátamon a hideg, de nem azért, mert fáztam, hanem a gyönyörű látványtól. A napfény, mely csak világított, melegséget azonban nem sugárzott felénk, szikrázóvá varázsolta az egész tájat. Oldalra néztem, hogy lássam Nadja reakcióját is, amikor viszont ugyanazt a csodálatot véltem felfedezni az arcán, gyorsan visszafordultam, hogy egyetlen egy momentumot se szalasszak el. A sofőr nem foglalkozott velünk, csak előreszegezte a tekintetét és vezetett. Végül is ez volt a dolga, de azt igazán elmondhatta volna, mi fog történni, ha megérkezünk. Nem kellett sokáig várnunk, mert hamarosan leparkoltunk, kiszálltuk az autóból, és kivettük a bőröndjeinket a csomagtartóból. A sofőr rögtön tovább is hajtott, mi pedig ott maradtunk ketten, és tovább csodáltuk a helyet. A faházak annyira odaillőek voltak, mintha az idők kezdete óta ott álltak volna, valószínűleg azért éreztük így, mert a fele hóval volt borítva. A hegyeken síelő embereket pillantottunk meg, aztán egymásra néztünk és a következő pillanatban már egymás nyakába visítoztunk. 

- Khm – köszörülte meg a torkát valaki, mire elhallgattunk és a mögöttünk álló lány felé néztünk. 

- Sziasztok. Ti vagytok az új lányok, ugye? Engem bíztak meg, hogy tanítsalak be titeket. Anna vagyok, először megmutatom, mit merre találtok, jó? – A körülbelül velünk egyidős lány, talán néhány évvel idősebb lehetett, nagyon szimpatikus volt. Igazából féltem, hogy majd csak sznob emberek lesznek itt, hogy nem csak a nyaralók, vagyis telelők lesznek gazdagok és udvariatlanok, hanem a személyzet többi tagja is. Egyelőre, nem így nézett ki a dolog, úgyhogy kicsit megnyugodtam. 

- Nadja vagyok – nyújtotta a kezét barátnőm, de Anna kézfogás helyett két pusziért hajolt. Tanulva az előző esetből én is puszival köszöntöttem ideiglenes idegenvezetőnket, majd miután ezeken a formálisságokon túlestünk, bementünk a házba. 

Arra számítottam, hogy a dolgozóknak kijelölt szobák lepukkantak lesznek, de megint csalódnom kellett. Nos, igen… talán kicsit előítéletes vagyok, de az elmúlt percek meglepetései után azt hiszem, máshogy fogok hozzáállni a dolgokhoz. A házban minden volt, amire csak szükségünk lehet, konkrétan egy saját kis lakosztályt kaptunk. Mivel a többiek is itt laktak, reméltem, hogy jól ki fogunk jönni velük, bár most mindenki dolgozott, így még nem volt alkalmunk találkozni. 

Részletes bemutatást kaptunk az egész síparadicsomról, bemutatott minket a kölcsönzős lánynak, Corneliának, és az összes többi fontosabb személynek, akikkel találkozhatunk, vagy akik segítséget tudnak majd nyújtani nekünk. 

- A ti házatokba holnap fognak megérkezni, úgyhogy most átmegyünk oda, hogy előkészítsük a vendégeknek. Ma még segítek, holnaptól minden nap ugyanezt kell megcsinálnotok, csak már egyedül. Reggeli nyolc órakor van, úgyhogy nem nyolcra kell odaérnetek, hanem nyolcra kész kell lennie a kajának. Ha szerencsétek van, akkor olyan lakókat kaptok, akik nem veszik az ilyesmit szigorúan – kacsintott Ann. Látszott rajta, hogy ő már rutinos, ismeri az összes kibúvót, és miközben takarítottunk az is kiderült, hogy milyen gyors és mégis precíz munkát végez. – Nektek is így fog menni pár napon belül – bíztatott minket, amikor végeztünk. 

Mielőtt elváltak volna az útjaink még a kezünkbe nyomott egy étlapot, amire rá voltak írva, hogy miket kell készítenünk ezen a héten, aztán elmondta, hogy őt merre találjuk, ha szükségünk van rá, majd távozott. Nadja és én visszasétáltunk a szállásunkra, ahol a falra kiragasztottuk az étlapot, hogy véletlenül se vesszen el, és mindig szem előtt legyen, aztán beszélgetni kezdtünk az eddig tapasztaltakról. Nem csak nekem tetszett a hely, hanem barátnőmnek is, úgyhogy pozitívan vártuk a másnapot, ám előtte még találkoztuk a munkatársainkkal, akik megszegve a bulitilalmat egy partit rendeztek a köszöntésünkre. 

Nem akartam, hogy beszarinak tartsanak minket, de nekünk ez volt az első itt töltött napunk, ha már most bajba keveredünk, akkor abból nem fogunk jól kijönni, illetve fáradtak is voltunk, és másnap korán kellett kelni, így egy darabig részt vettünk a szórakozásban, de hamar lefeküdtünk aludni. 

Hét órakor, amikor megszólalt az ébresztőóránk, nyöszörögve másztunk ki az ágyból. Nem volt túl sok időnk felébredni, így még elég kómás arccal léptünk ki az ajtón, hogy a tényleges munkahelyünk felé vegyünk az irányt. A hidegtől, ami arcul csapott minket, sikerült egy fokkal éberebb állapotba kapcsolnunk, így el tudtuk a végezni a reggeli teendőket, hogy mire megérkeznek a lakók, addigra már csak fogadni kelljen őket. Szerencsére nem egyedül kellett ezt megtennünk, mert a hely góréja szeretett mindenkivel találkozni mielőtt átadta a kulcsokat, ezért ő is ott volt a fogadtatás pillanatában. 

Rettenetesen izgultunk, hogy kik és milyenek lesznek. Reméltem, hogy nem lesznek távolságtartóak és lenézőek sem. Nadja folyton azt remélte, hogy lesz közöttük legalább egy jó pasi, és bár főleg viccelt, amikor ezt mondta, azért én is örültem volna neki. Ám egyelőre csak annyit akartam, hogy normálisak legyenek. 

Amikor az ablakba megláttuk, hogy kabátba burkolózott emberek sétálnak a ház felé, még egyszer körbenéztünk, és mivel mindent jónak véltünk, kinyitottuk előttük az ajtót. Elvettük a vállukon cipelt táskákat, hogy le tudjanak vetkőzni, és a nappaliba vittük őket, onnan majd ők elviszik a szobájukba, vagy ahová akarják. 

- Akkor minden rendben lesz? A két lánynak szóljatok, ha bármi kellene – intézte hozzájuk utolsó mondandóját a nagyfőnök, aztán távozott, a hat vendég pedig belépett a nappaliba. 

- Ti? – hangzott el Toni szájából a kérdés, majd kis fáziskéséssel mi is feltettük ugyanezt. 

Ez valami hihetetlenül rossz vicc, hogy az osztálytársamat, a három haverját, és az öccsét nekem kell kiszolgálnom. Mellesleg utáljuk is egymást, úgyhogy ebből azonnal ki kell szállnunk. Volt velük egy lány is, akit nem ismertünk, minden bizonnyal Toni öccsének, Felixnek volt a barátnője, hiszen egymás kezét fogták. A sokáig tartó pofahúzogatásnak a lány vetett véget, aki előrelépett és bemutatkozott. 

- Lisa vagyok, ők pedig Nathan, Lukas, David, Toni és Felix, bár ahogy nézem, ismeritek egymást. 

- Wendla és Nadja – mutattam barátnőmre, majd kelletlenül hozzátettem, hogy igen, volt már szerencsénk találkozni. 

Legszívesebben otthagytam volna mindent, de nem lehetett, mert éhesek voltak és tálalnunk kellett nekik az ételt. A konyhába csörtettem, ahol mérgesen fordultam Nadja felé. 

- Én ezt nem csinálom. Azonnal szóljuk a főnöknek, hogy másik házat kérünk! – suttogtam indulatosan. – Nem fogok a kedvük szerint ugrálni. 

- Jó, nyugi. Megcsináljuk, amit most kell, aztán megpróbáljuk áttetetni magunkat máshová. Lehet nem is lesz olyan vészes – vonta meg a vállát. 

Beugrott, amikor mentünk szólni az osztályfőnökünknek, hogy nem leszünk évzárón. Nem volt senki más az Ötökön kívül, őket meg egyből kizártam, mint lehetséges srácokat. 

- Melyikük tetszik? – szaladt fel a szemöldököm. Ezt nem mondhatja komolyan. Mi tetszik neki bármelyikükön is? Ezek itt a világ legbunkóbb srácai, nincs bennük semmi szeretnivaló. 

- David – forgatta meg a szemeit. – Miből jöttél rá? 

- Ismerlek, ennyi az egész. Na, jó, menjünk, vigyünk nekik innivalót, mielőtt még szólnak érte – emeltem fel kelletlenül az üdítősüveget. 

Mikor beléptünk elhalkultak, és érzésem szerint gúnyosan néztek ránk. Egyáltalán nem tetszett ez az alárendeltségi viszont, legszívesebben Tonira borítottam volna a pohara tartalmát, de nem tehettem, ezért erőt vettem magamon és otthagytam őket, ám ahogy leültem a konyhaszékre, csörömpölést hallottam, majd rögtön utána a nevemet. Leejtették a poharat, így a tartalma szétfolyt a padlón. Duzzogva kaptam fel a felmosót, hogy eltüntessem a ragacsos lét a földről, miközben azon gondolkoztam, vajon szándékos volt-e. 

- Meddig terjed a munkakörötök? – kérdezte Nathan kaján vigyorral az arcán, amikor Nadja mellette hajolt le, hogy az ottmaradt üvegdarabot felvegye. A többiek felnevettek az egyértelmű utaláson, mi pedig újra magukra hagytuk őket. A konyhában ismét dühöngeni kezdtem, és közöltem Nadjával, hogy én most azonnal szólok a főnöknek, ám ehhez keresztül kellett volna mennem a hülyékkel megtöltött helyiségen, és ez visszatartott. Soha többé nem akartam őket látni. 

- Hé – jelent meg az ajtóban David. – Körbevezetnétek minket a helyen? Szeretnénk tudni, hol találjuk a kölcsönzőt és nekem például pár sílecke sem ártana. – Hagytam, hogy barátnőm beszéljen vele, elvégre tetszik neki vagy mi a szösz, illetve semmi kedvem nem volt jópofizni. 

- Persze, induljunk máris? – Neki nem volt szüksége színészkedésre, tudtam, hogy szívesen a segítségére lesz. Próbáltam kihúzni magam az új feladat alól, felajánlottam, hogy addig elpakolom a koszos tányérokat, de Nadja egy nézésével rávett, hogy velük menjek, így pár perccel később már kelletlenül kullogtam utánuk, miközben Nad kedves hangon hívta fel a figyelmet mindig fontos helyre. 

- Tudom, hogy nem ismerjük egymást, de úgy látom, mintha nem lennél jóba a srácokkal – várt be Lisa. – Összevesztetek? – érdeklődött kedvesen, ám a hangneme ellenére nem állt szándékomban elpanaszolni neki, hogy a fiúkat, akikkel lóg, gyűlölöm. 

- Nem. Csak egy suliba járunk, és eléggé zavar, hogy ők fognak nekünk parancsolni – mondtam el a felét a dolognak. Ez még talán megérthető is, és ha visszamondja Toniéknak, akkor sem lesz belőle nagyobb gond, mint amekkora most van. 

- Szerintem ne aggódj emiatt. Beszélek majd velük, hogy ne legyenek lekezelőek, mert tudom, hogy milyenek másokkal, de hidd el, nem olyanok, mint amilyennek mutatják magukat. – Tényleg nem szerettem volna ebbe belefolyni, ezért csak megrántottam a vállam. – Jöttök majd velünk síelni? Úgyis ismeritek egymást, miért ne buliznánk akkor együtt? – folytatta jókedvűen, abban a hitben, hogy megoldotta a problémáimat. 

- Nagyon aranyos a gesztus, de nem hiszem ez jó ötlet. – Reméltem, hogy erre a témára nem akar több szót pazarolni, de tévedtem, mert Felix hátrasétált hozzánk, és rögtön felvetette neki a zseniális ötletét. 

- Miért ne? – kérdezte félvállról, aztán szájon csókolta barátnőjét, és lezártnak tekintette a témát. A kölcsönzőig tartó úton azon a kifogáson gondolkoztam, amivel le fogok lépni, ám semmi nem jutott eszembe. Úgy tűnt, mellettük ragadtam. 

A kölcsönzőbe belépve köszöntöttük Corneliát, aki rögtön a segítségünkre sietett, és mindenkinek adott egy-egy overállt, sisakot és szemüveget, viszont a síléceket nekünk kellett kiválasztanunk, és Nathan, aki leplezetlenül flörtölt Corival, mióta beléptünk a boltba, kapva kapott egy kis szívatási lehetőségen. 

- A zöldet szeretném – mutatott fel a legmagasabban elhelyezett lécek felé, majd amikor nagy nehezen levette őket a helyéről, közölte vele, hogy mégse tetszik neki, és egy másikra mutatott. Körülbelül négyszer játszotta el ezt, aztán bevallotta, hogy ő igazából snowboardozni szeretne, és inkább egy deszkát bérelne ki. A kis akciója közben végig szépen vigyorgott Corira, aki, amikor levette a polcról a kiválasztott deszkát, egészen véletlenül fejbe vágta az egyik végével. – Na, ezért tartozol nekem – háborodott fel a fiú, aztán meg is szabta, hogy milyen formába fogja visszafizetni neki. – Ebédszünetedben érted jövök, és elmegyünk síelni. – Hihetetlen, mennyire pofátlanul jelentette ki, de mivel Cori is benne volt a dologban, ezért nem tűnt annyira szemétnek. 

Nadja David mellé szegődött, és együtt választottak sílécet, míg én egyedül próbáltam keresni egy piros színű deszkát. Jobb szerettem snowboardozni, úgyhogy meg is maradtam annál. 

- Hogy-hogy itt dolgoztok? – hallottam meg a hátam mögül Toni hangját, mire megfordultam. Nem számítottam rá, hogy ennyire közel áll, úgyhogy zavartam léptem hátrébb egyet, így viszont meglöktem az egyik deszkát, ami rám esett volna, ha Toni nem tartja meg. Elvörösödtem a bénázásom miatt, és idegesen a fülem mögé tűrtem a hajam. Megmentőm látszólag nagyon élvezte a dolgot, mert letörölhetetlen vigyor ült ki az arcára. 

- Semmi közöd hozzá – válaszoltam dacosan, de tovább mosolygott. Annyira idegesítő! 

- Megmentettem az életed, és ez a hála? Szóval, hogy kerülsz ide? Követsz? 

- Szeretnéd. Csak ide menekültem a forróság elől, de ha tudom, hogy hozzátok osztanak be, akkor nem is jelentkezem az állásra – közöltem vele a tényt, hogy egyáltalán nem vágyom a társaságára, úgyhogy felőlem, akár békén is hagyhat most és mindörökké. 

- Most mi bajod velem? Sose ártottam neked, na, mindegy, te tudod. De nem lesz valami kellemes az itt töltött idő, ha utálkodni fogunk – hagyott magamra, miután elmondta, amit akart. Volt benne igazság, talán mégsem annyira hülye ez a gyerek. Innentől próbáltam máshogy hozzáállni a dolgokhoz, igyekeztem kedvesebb lenni, ha már ők is megpróbálták, de azért nem szándékoztam puszipajtássá válni egyikükkel sem. 

Élveztem a snowboardozást, bár eltartott egy darabig, amíg ráéreztem az ízére, hiszen már nagyon rég voltam utoljára. 

- Vigyázz! – kiabálta valaki, amikor végre sikerült huzamosabb ideig talpon maradom. A hang irányába fordultam, és láttam, hogy a szürke kabátos Toni igencsak nagy lendülettel tart felém. Pár pillanat múlva, már mind a ketten a hóba feküdtünk. 

- Nem tudsz vigyázni? – kérdeztem mérgesen, miközben az arcába nyomtam egy marék havat. 

- Mondtam, hogy vigyázz. Minek állsz az út közepén, a te hibád – állt fel legalább olyan morcosan, mint én. Felém nyújtott kezét sem fogadtam el, amikor segíteni akart felállni. – Mondták már neked, hogy szörnyű természeted van? – vigyorgott az arcomba. Ezt az idegesítő mosolygást igazán beszüntethetné! 

- Te vagy a kiállhatatlan – fordítottam neki hátat és el akartam indulni, de egy másik ember is majdnem felborított. Idegesen fékezett le, hogy egyáltalán nem kedvesen odaszóljon nekem, amiért nem figyelek. 

- Figyelj oda te, és ne másokat hibáztass! – szólt vissza neki helyettem Toni, mire a csávó folytatta útját lefelé. 

- Fogadd meg a tanácsodat, Kroos! – kacsintottam rá, és én is otthagytam. Igazából jól esett, hogy megvédett, de ezt soha az életben nem adtam volna a tudtára. Nem vagyok bolond, hogy növeljem az amúgy is hatalmas egóját. 

Nadja egész végig Daviddal volt, és úgy tűnt, nagyon jól elvannak egymással. Ennek örültem, csak nem akartam, hogy átverje a srác, és csalódnia kelljen. Tudtam, hogy nagyon megviselné, és lehet, hogy sose tudna továbblépni. 

Tizenegy órakor le kellett lépnünk, hogy fél egyre kész legyen az ebéd, így megszabadultam a további kellemetlenségektől. Nathan közölte, hogy ő nem eszik velünk, ezért neki nem terítettünk meg. Azt hittem az ő tányérját hiányolja Lukas, de kiderült, hogy ő arra gondolt, hogy mi is velük eszünk. Talán, tényleg tudnak normálisak is lenni, hiszen ez is egy példa a figyelmességükre, ennek ellenére mégis visszautasítottam az ajánlatot. Nadja is velem tartott, inkább kettesben, a konyhában ebédeltünk meg. 

A fiúk délutáni fetrengést tartottak, ezért össze tudtunk pakolni anélkül, hogy bárkit is zavarnánk. Nem nagyon beszélgettünk közbe, akárcsak én, ő is a saját gondolataiba volt merülve. 

A következő négy napban is sok meglepetést okoztak Toniék. Már-már szinte jófejnek lehetett mondani őket. Ragaszkodtak a közös síeléshez, amik közben rengeteget ökörködtek, és bár a beszólogatások továbbra is jelen voltak, néha bunkók voltak és nagyképűek, meg lehetett szokni a stílusukat. Cori és Anna is sokszor hozzánk csapódott, úgyhogy egy elég nagy kör alakult ki, amin belül valahogy mindenki megtalálta a párját. Anna Lukasszal melegedett össze, Corit Nathan fűzte valljuk be, sikeresen. Több csók is elcsattant már közöttük. Nadja David társaságát kereste, és úgy tűnt, hogy a srác is nyitott rá. Tényleg ajánlom neki, hogy ne törje össze a szívét, mert akkor saját kezűleg fogom biztossá tenni, hogy soha ne élhesse át az apaság örömeit. Lisa és Felix össze voltak nőve, csoda, hogy amíg mosdóra mentek addig elengedték egymás kezét, így aztán én a legtöbbször egyedül ücsörögtem. Nem akartam harmadiknak bepofátlankodni a gerlepárokhoz, és eszem ágában sem volt önszántamból odamenni Tonihoz. Amikor azonban leült mellém, jókat beszélgettünk, és teljesen megváltozott róla a véleményem. Már csak azt nem értettem, hogy miért kell ilyen rideg, érzéketlen és nagyképű álarc mögé bújnia, amikor normális és kedves is tud lenni. 

- Lányok, vacsora után játszunk, gyertek majd át – szóltak, mielőtt bementünk volna a szállásunkra. 

- Nem lehet – tiltakoztam, majd az egyik legfontosabb szabályra akartam hivatkozni, miszerint nekünk a munkaidőnk lejárta után nem szabad a házban maradni, de egyszerre intettek le. 

- Sose találkoztam még ennyire ünneprontó emberrel – rázta meg a fejét Toni. – Legyetek ott, őt meg cipeljétek magatokkal – beszélt a többiekhez, miközben rám bökött. 

Vacsoráztatás előtt pihentünk egy kicsit, aztán átmentünk összedobni a kajájukat. Miután készen lettünk, megpróbáltam csendben kiosonni, de Toni észrevette és elkapott. Utána már nem volt lehetőségem megszökni, megérkezett Ann és Cori is, és nekikezdtünk a játéknak, ami éppen a Felelsz vagy mersz volt, az én legnagyobb örömömre. Utáltam az ilyen jellegű dolgokat, az se jó, ha felelek, az se, ha merek, mert mind a kettőben tudnak olyat adni, hogy abból csak rosszul jöhessek ki. Szerettem volna minél tovább húzni a leégetésemet, ezért kisírtam, hogy én pörgethessek először, így legalább eggyel elhúzva a biztos halált. Nem állt szándékomban megszívatni a kipörgetett személyt, ezért csak egy könnyed kérdéssel bombáztam, majd tovább is mentünk. Persze, hogy az én irányomba mutatva állt meg az üveg. 

- Na, ő úgyis a felelést választja – jegyezte meg Felix vigyorogva. Elérte vele, amit akart, mert meggondolatlanul választottam büszkeségem fenntartására a másik lehetőséget. – Smárold le azt, akit a legjobban utálsz közülünk! – kaptam meg a feladatomat tőle. 

- Mi a zálog? – kérdeztem meg rögtön. 

- Meztelenre vetkőzés – válaszolta Lukas nevetve, mire kelletlenül felálltam, Tonihoz sétáltam és megcsókoltam. Rövidre terveztem, de annyira jól csókolt, hogy képtelen voltam tőle elszakadni. A közönségünk hangosan biztatott, amíg végül vissza nem ültem a helyemre. 

- Oké, feladat teljesítve – jegyeztem meg, hogy Toni felfogja, csak azért csináltam, mert ez volt a feladatom. De akkor miért örültem ennyire annak a nyamvadt csóknak? 

Mivel én elég szívatós feladatot kaptam, ezért nem kíméltem az általam kipörgetett személyt se, aki épp Anna volt, és bátor. 

- Nézz Lukas szemébe, és mondd el neki, mit csinálnál vele, ha együtt zuhanyoznátok! Részletesen! – vigyorogtam. Képtelenség, hogy ne érezze magát közben kényelmetlenül. 

- Megmosnám a hátad, közben megmasszíroználak, megcsókolnálak, a csempének döntenélek, a többit pedig rád bíznám – nézett el Lukasról elvörösödve, aztán, hogy minél hamarabb feledésbe merüljön a dolog, gyorsan pörgetett és már ki is adta Nathan feladatát. Előhozott egy tejszínhabos flakont, és telenyomta vele Cori felsőtestét, akin felül csak egy melltartó volt a feladat tökéletes elvégzése érdekében. Natnek értelemszerűen le kellett róla nyalnia. 

Amennyire ellene voltam a játéknak az elején, annyira nehezen akartam abbahagyni. Jókat nevettünk egymás kínjain, és miután előkerült pár üveg pia, a maradék gátlásom is elszállt. Valahonnan előkerült egy válogatás CD is, amit betettünk és táncolni kezdtünk. A fiúk nem igazán tudtak, de élvezték, ahogy körülöttünk tekeregtünk. 

Fogalmam sincs, mikor dőltem ki, de reggel óriási pánikkal ébredtem. Ennek egyik oka az volt, hogy Toni mellett feküdtem, akin csak egy alsónadrág volt, így kidolgozott felsőtestében elgyönyörködtem pár pillanatra, a másik pedig, hogy elaludtunk és sehol se tartottunk még a dolgunkban. Reméltem, hogy a nagyházba senkinek nem tűnt fel kimaradásunk, és nem jut a főnök fülébe, hogy buliztunk. 

Kipattantam az ágyból, hogy megkeressen Nadját, akire igencsak hiányos öltözetben találtam rá David mellett. A többiek felszívódtak, de a konyhába egy cetli várt: Ha buliztok, ugyanúgy meg kell lennie másnap mindennek! Megcsináltam helyettetek, mert számítottam rá, hogy kidőltök. Majd találkozunk. Puszi: Anna

- Mi a fene volt tegnap? A táncolásra még emlékszem – kérdeztem Nadjától, miközben az asztallapba vertem a fejemet. 

- Nem tudom, nekem már az sem rémlik. Keressük meg Corit, hátha ő tudja – javasolta, én pedig beleegyeztem. Összeszedtük a cuccainkat, aztán kiléptünk a hidegbe. Szerencsére Cornelia mindenre emlékezett, így hamar kiderült, hogy köztem és Toni között semmi különös nem volt, csak egy szobába feküdtünk le, viszont Nadjáék már csókolózva távoztak a szobába, úgyhogy elég valószínű, hogy alvás előtt még volt egy kis hancúrozás is. Nem mondanám, hogy ennek Nad örült volna. Egyrészt nem emlékezett rá, másrészt nem volt benne biztos, hogy ezután is érdekelné Davidot. Én is kíváncsi voltam, hogy fognak a srácok viszonyulni hozzánk, de ez hamar kiderült, mert utánunk jöttek, és ugyanolyanok voltak, mint előző nap. Ettől némileg megnyugodtam, de akárhányszor ránéztem Tonira, izmost felsőteste és a tegnap esti csókunk jutott eszembe, amitől rögtön negyven fokot éreztem a valódi mínuszok helyett. 

- Cori, egy szánkót szeretnék kérni – jelentette be Toni a beszélgetés kellős közepén, majd mikor megkapta, megragadta a kezem. – Gyere, szánkózzunk! 

Nem volt ellene kifogásom, és ez nagyon idegesített. Nem akartam beleszeretni, az nem létezik, hogy egy ilyen srácba zúgjak bele. Ám hiába tiltakoztam az érzés ellen, legbelül tudtam, hogy ennek már rég késő. A szánkón mögém ült, szorosan átölelt és úgy csúsztunk lefele. Örültem volna, ha sosem ér véget a hegy, ha tovább ül mögöttem, és tovább tart a karjaiban, de amikor leértünk kénytelenek voltunk felállni. Miközben felfelé sétáltunk, megfogta a kezem, amitől újra átjárt a melegség. Akaratlanul is elmosolyodtam, majd ő is követett a cselekvésben, amikor észrevette. A következő lépésnél kigáncsoltam, hogy letöröljem a képéről a jól ismert, idegesítő vigyort. Nem engedte el a kezem, ezért én is vele zuhantam, aztán pár pillanattal később már rajtam feküdt, a szája az enyémet kóstolgatta, én pedig mindent elfelejtve csókoltam vissza. 

- Nem tudjátok, mi a baja Annának? – jelent meg mellettünk Luk, félbeszakítva életem legeslegjobb csókját. 

- Nem, de ha a barátnőmmel csókolózom, akkor ne zavarj – hessegette el Toni szegényt. Mivel nem kapott választ, elindult az ücsörgő Ann felé, hogy jobb kedvre derítse. 

- A barátnődet? – kérdeztem vissza meglepetten. Én lennék a legboldogabb, de nem akartam beleélni magam a dologba, mielőtt meg nem bizonyosodom róla. Amíg a válaszra vártam, körbenéztem, és azt kellett látnom, hogy mindenki csókolózik. Akármilyen rosszul is indult ez a hét, mindenki a lehető legjobban jött ki belőle. 

- Talán van ellene valami kifogásod? – mosolygott, majd miután megráztam a fejem, újra megcsókolt.