A focin keresztül - ,,Megbeszélés,,

Sziasztok!
Köszönöm a komikat. Öt helyett hat érkezett, ennek nagyon örülök. Ez azt jelenti, hogy szeretnétek, ha a komihatár hat lenne? xD Sajnos el kell titeket keserítselek, de még öt marad ;)
FONTOS: A VÁLTOZÁSOK CÍMŰ TÖRTÉNETEMMEL NAGYON RÉGEN FOGLALKOZTAM. SZERETNÉM ELMONDANI, HOGY NEM HAGYOM ABBA, ÉS FOLYTATNI FOGOM. REMÉLHETŐLEG MÁR HOLNAP JÖN IS AZ ÚJ RÉSZ BELŐLE. KÖSZÖNÖM AZOKNAK, AKIK VÁRTAK EDDIG :)

-          Visszakapni, ami az enyém. És hogy csak tudd, Bastian az enyém – rakta le a telefont.

Azt várhatod kicsilány. Kinyitottam a laptopom, és gyorsan rákerestem Sarahra. Az első, amit felfedeztem, hogy sokkal nőiesebb, mint én, a másik pedig az, hogy Basti csak a népszerűség miatt kell neki, ugyanis amíg együtt voltak, addig sok felkérése volt, most viszont nem megy neki túl jól a meló. Jól van Bleiblich, ne most kezdj el féltékenykedni, sosem tetted. Beszéltem le magam gyorsan erről az ötletről, de azért átmentem egy kis nyugtatásért Lukashoz.

-          Mindjárt jövök – kiabáltam be Bastinak.

-          Ki volt az? – kiabált vissza, ám akkor már csak az üres háztól kérdezte.

Lukas nagyon meglepődött a késői látogatásomon, de amikor elmondtam, hogy miért jöttem, már nem érdekelte igazán.

-          Féltékeny vagy – állította vigyorogva.

-          Nem – vágtam rá gyanúsan gyorsan.

-          Mit mondott? Mivel tudott rávenni erre az érzésre? – vigyorgott továbbra is elégedetten

-          Lukas, itt hagylak – fenyegettem, mire gyorsan legörbítette a száját. – Helyes. Azt mondta vissza fogja venni, ami az övé, szóval Bastiant.

-          Figyelj. Basti nem hiába szakított vele. Tudta nagyon jól, hogy mire kellett ő Sarahnak. Sarah már a múlté – hajtogatta egyfolytában, hogy felfogjam, nincs miért féltékenykedni. – Amíg nem voltál Bastinak, akkor is sokszor utasította vissza ezt a…őt – fintorgott. – Most itt vagy neki te, most már még csak el sem gondolkozik rajta, hogy mit válaszoljon, ha Sarah keresi. Ne aggódj, nincs miért.

-          Mit mondott? – száguldott be Basti. Gondolom megnézte a híváslistáját.

-          Ki? – tettem az értetlent.

-          Sarah – vágta rá.

-          Miért, ennyire fontos? – kérdeztem vissza duzzogva. – Azt mondta, hívd vissza.

-          Na, jó. Gyere haza, légy szíves – indult meg kifelé, én pedig utána.

-          Ne foglalkozz vele – mondta el Basti sokadszorra, mióta visszamentünk a házba. – Téged szeretlek, nem kell más. Nem kell Sarah.

-          Oké, felfogtam, nem kell bizonygatnod – játszottam tovább a semlegest. Nem fogom magamat hisztis, féltékeny picsaként mutatni neki.

-          Miért játszod meg magad? Nem bízol bennem annyira, hogy kimutasd nekem az érzéseidet? – ült le végső elkeseredésében.

-          De, megbízok benned. Viszont szeretlek annyira, hogy feleslegesen ne okozzak neked fájdalmat – guggoltam le hozzá.

-          Miért okoz nekem az fájdalmat, ha féltékeny vagy? Legalább tudom, hogy szeretsz.

-          Amúgy nem tudod? – válaszoltam fájdalommal teli hangon. Mindig is tudtam, hogy nem tudom az érzéseimet rendesen kimutatni, de azt hittem ez azért leesett neki.

-          Ne forgasd ki a szavaimat.

-          Igen. Féltékeny vagyok. Látod? Szeretlek – indultam el kifelé, és lezártnak tekintettem a témát. Ha nem érzi, hogy szeretem, akkor minek vagyok még itt?

-          Aj, Nikki – futott utánam.

-          Hagyj békén. Ha azt gondolod, hogy nem szeretlek, akkor nincs miről beszélnünk.

-          Nem hagylak békén. Elegem van, hogy mindig ezzel akarod elintézni a veszekedéseinket. Mindig engedek neked, hogy oké, békén hagyom, majd lenyugszik. Hát mostantól nem fogom ennyiben hagyni. Ismerd be, hogy féltékeny vagy. Ilyen egyszerű. Képzeld, én is féltékeny vagyok. Az összes férfire ezen a világon. Mert bármikor összefuthatsz, bármelyikkel, bármikor megismerheted őket, és bármikor hozzád érhetnek. De bízok benned, mert szeretlek – mondta magából kikelve. Még sohasem láttam ilyennek.

-          Én is szeretlek, bízom is benned, és ezt tudod is. Ahogy én is tudom rólad. De ha Sarah miatt veszekszünk, akkor talán egy picit nagyobb okom van a féltékenykedésre, mint neked – mondta cinikusan.

-          Nem veszekszünk – vágta rá egyből ugyanolyan mérgesen.

-          Akkor ezt minek nevezik? – indultam el újra felfelé, mire mérgesen kapta el a kezem, és húzott vissza.

-          Megbeszéljük a problémáinkat. Ahogy minden normális ember – mondta pár fokkal halkabban, miközben a falnak nyomott.

-          Akkor vegyük úgy, hogy megbeszéltük. Most már elengedhetsz.

Ellöktem magamtól, és felmentem. Ezúttal nem akadályozott meg benne, és nem is jött utánam. Fogtam az ágyneműmet, és levittem a vendégszobába. Mikor meglátott mérgesen vonult fel. Nagy ajtócsapódás jelezte, hogy célba ért. Lefeküdtem, és becsuktam a szemem, de nem tudtam elaludni. Sehogy sem volt kényelmes. Hiányzott, hogy Bastian átkarol, hiányzott a megnyugtató szuszogása, de nem érdekelt. Akkor inkább nem alszok egész éjszaka, de én ma éjszaka biztos, hogy nem egy ágyban fog minket elnyomni az álom. Nem tudom mennyi lehetett az idő, mikor motoszkálást hallottam kintről. Nyitva volt a szobaajtó, láttam, ahogy a konyhában feloltódik a villany.

-          Mi lenne, ha hagynád az embert aludni? – szóltam ki direkt piszkálódva.

-          Csukd be az ajtót – morogta vissza, majd leoltotta villanyt, és hozzám sétált. – Gyere fel – simogatta meg az arcom.

-          Na, látod? Te meg ezzel oldod meg a veszekedéseket. Idejössz, hogy menjek fel, békeszex, és azt hiszed, hogy utána minden úgy megy tovább, mint előtte. Én meg ezt nem fogom hagyni. Vagy menj fel te, vagy felmegyek én, de ma éjszaka külön alszunk.

-          De nem tudok nélküled elaludni.

-          Te nem hallottad, amit az előbb mondtam? – löktem el a kezét.

-          Nem. Megismételnéd?

-          Menj fel, és hagyj békén. Röviden és tömören – fordultam el a másik oldalra.

-          De hiányzol – kezdte el újból. – Nem tudok egyedül aludni.

-          Hívd fel Saraht! – adtam meg a végső löketet, mire végre békénhagyott, és felvonult.

Akkor még nem tudtam, hogy ezt az utasítást kár volt kiadnom.

A focin keresztül - Edzések, meccsek, rohanás

Sziasztok! Köszönöm a komikat az előző részhez. Nagyon aranyosak vagytok. Írjatok minnél többen, a komiszám most eggyel nő, szóval 5 komment után kaptok új részt. Remélem nem kérek sokat :$
Jó olvasást!
Nix

Innentől napjainkat a folyamatos, kemény edzések tették ki. Az én edzéseim este hatkor és hétkor kezdődtek, Bastiéknak pedig reggel tíz és tizenegy órakor voltak edzései. Amikor nem edzéseink voltak különböző szponzori eseményekre, interjúkra jártunk, a maradék időnket pedig egymás társaságában töltöttük. Anyával nem beszéltem azóta, egyedül apa hívott fel, hogy ugyan mi is történt igazából, de ezen kívül egyikükkel sem tartottam a kapcsolatot. Kathrinnel annál inkább. Münchenbe költözött, és amikor a szabadidőnk engedte, találkoztunk. Bepótoltunk mindent, amit kihagytunk a másik életéből. Bemutatta a vőlegényét, – mert eljegyezte – akit Gabrielnek hívnak, és nagyon aranyos. Látszik rajtuk, hogy mennyire szeretik egymást. A suli után itt, Németországban kézilabdázott, aztán Angliába költözött, és ott folytatta, amit itthon elkezdett, de most visszaköltözött, mert úgy érezte kell neki a változás. Tehát zajlott az élet, és a Bundesliga első fordulója előtt pár nappal, már nagyon vártam, hogy végre ott lehessek. Reméltem, hogy ennyi idő alatt sikerült bebizonyítanom, hogy ott a helyem a pályán, ha nem is kezdőként, de legalább csereként. Sem Basti, sem Lukas nem tudott eljönni a meccsre, mert mindkettőjüknek edzése volt, bár nem sajnáltam, mert ha még sem játszanék, akkor feleslegesen jöttek volna. Az első játéknap augusztus 15.-e volt. A Herforder ellen játszottunk. Az öltözőben ugyanaz játszódott le, mint amit a fiúkkal annyiszor átéltem már, de így, hogy én játszom mindig teljesen más érzés. Egy olyan érzés, amit ha valaki megtapasztal, sosem tud róla lemondani. Hiányzott… és el sem hiszem, hogy most újra átélhetem.

-          Oké, lányok – mondta az egész edzői stáb. – Mutassuk meg nekik.

Kivonultunk, a kezdők a pályára léptek, mi pedig a kispad előtt álltunk meg. A himnusz után leültünk, és feszülten vártuk, hogy elkezdődjön a meccs. Egy utolsó fejösszedugás után el is kezdődött. Az első helyzet a Herforderé volt, egy szabadrúgás által. A labda elkerülte a kaput, de nem volt messze. Egy emberként lélegeztünk fel. Ezután még sok helyzetük volt, de egyik sem talált kaput. Az első gólunk szögletből szereztük, a huszonötödik percben. A kapus kivédte, de Pauknerhez pattant, aki egyből a kapuba helyezte a labdát. Az ellenfél jól játszott, és uralta a meccset, éppen ezért nagyon örültünk a találatnak. A gól után pár perccel az ellenfél lecserélte Ninaust. Kapusunknak ezután kétszer is védenie kellett. A kispadon csak dülöngéltünk, hogy jobban lássunk. Mindannyian játszani akartunk, hideg volt, és a pulóverben is fáztunk. Az első sárgalapot az ellenfél gyűjtötte be, Aschauer személyében. A 30. percben Julia Simictalált be az ellenfél kapujába egy gyönyörű szép szóló után. Ezzel 2-0-ra vezettünk. Az első félidőben még egy herforder játékos szerzett egy sárgalapot, majd a bíró lefújta a meccset. A szünetben a pályán melegítettünk, majd elkezdődött a második félidő. Helyzetek voltak, de gól nem született. A 70. percben végre becseréltek, lepacsiztam Juliával és mindenre elszántam léptem fel a pályára. Igyekeztem bebizonyítani, hogy minden alkalommal a pályán a helyem, de a gólok számát már egyikünk sem tudta gyarapítani. A meccs végeredménye maradt a 2:0. Mindent összevetve elégetten jöttem le a pályáról, és nem csak én, hanem az összes többi csapattársam. Megölelgettük egymást, aztán pacsiztunk az edzőinkkel is, majd elvonultunk az öltözőbe. Miután mindenki elkészült felszálltunk a buszra, és hazáig pihengettünk. Otthon részletes beszámolót kellett adnom Bastinak, és Lukasnak is.

A következő héten, pénteken Bastiannak is megkezdődött a Bundesliga. A meccsre én is elmentem, ám ezúttal a közönségsoraiban foglaltam helyet. A Wolfsburgot fogatták a fiúk. Az első félidőben Thomas Müllernek sikerült szert tennie egy gyönyörű vezető találatra. Felugrottam a helyemről, és mosolyogva néztem, ahogy Ribéry ráveti magát Thomasra, és a földön egy kisebb kicsi a rakás alakult ki. A közönséggel együtt ordibáltam a gólszerző nevét. Hihetetlen volt a hangulat. A wolfsburgiak egész végig éreztették, hogy ők is a pályán vannak, de ezt csak a második félidőre jelentett nagyobb problémát. Az egyenlítés után, – ami egy gyönyörű fejes találat volt - kicsit szétesett a Bayern, és a vége felé kapkodni kezdtek. A 90. percben még mindig 1-1 volt az állás, és már ülni se bírtam, mikor felmutatták a táblát, hogy két perc a hosszabbítás. A szurkolók még jobban őrjöngtek, és biztatták kedvenceiket. Aztán az utolsó percben a labda felpattant, Ribéry-hez, majd ő a jobb kapufa elé lőtte, ahová éppen Bastian érkezett meg. A kapus kicsit lemaradt, így aztán Bastiannak már nem adódott nehéz dolga, csak be kellett raknia a kapuba. Az egész csapat őrültként indult meg Basti után, aki egyenesen a szögletzászlót vette célba. Amint szabadult az ölelve őrjöngő csapattársaktól felnézett rám és rámmosolygott. Annyira édes volt, és megint rájöttem, hogy mennyire szeretem.

Az öltözőből hipergyors sebességgel jött, és egymás nyakába ugrottunk.

-          Hihetetlen vagy. Csodaszép gólt volt. Az összes – mosolyogtam rá.

-          Annyira boldog vagyok – mosolygott ő is, majd megláttuk Jogit, aki szintén kijött a meccsre.

-          Mester – kiabáltam neki, mire odafordult, és egy mosollyal az arcán odajött hozzánk.

-          Sziasztok. Gratulálok – fordult Bastihoz.

Beszélgettünk egy picit aztán mi is hazamentünk, akárcsak a többiek. Vasárnap a Bayern összes játékosa egy autót kapott az Auditól. Basti és én is az Audi A6-ot választottuk. Készült pár kép a srácokról, aztán hazaindultunk.

Hétfőn nem volt edzésem, kedden viszont duplán bepótoltuk. Karin és Thomas négy csapatra bontott minket, és a csoportoknak különböző feladatokat kellett csinálni. A feladatok nagy része abból állt, hogy fuss oda, fuss vissza, rúgd el, passzold le, fuss oda, fuss vissza, és így tovább. Az edzés végén mindenki levágta magát fűbe, és feküdtünk.

-          Lányok-lányok – rázta a fejét fölöttem Thomas. – Látom nem maradt energiátok.

-          Dehogyisnem – ugrottunk fel mindannyian, a maradék erőnket összeszedve. Egyikünknek sem sérülhetett a büszkesége.

-          Akkor levezetésként még szedjétek össze a labdákat – nézett körbe vigyorogva. Mindenhol labda volt. A kapuba, a sarkokba, és hálókba, középen, szóval tényleg mindenhol ahová labdát el lehet rúgni. Egymásra néztünk a lányokkal, és szenvedő arccal kezdtük el vontatni magunkat ezerfelé. – Gyorsabban. Így estig itt fogok állni – kötözködött velünk.

-          Akkor talán segíts Mr. Nagyonviccesvagyok – dörmögött az orra alatt Vanessa.

-          Csak szórakozik, mindjárt szól, hogy hagyjuk az egészet, és menjünk öltözni – vette a védelmébe egyből Lena.

-          Esetleg könyöröghetnél neki, ha mégsem szándékszik ezt megtenni – ugrattuk, hisz mindannyian tudtuk, hogy nem közömbös számára a srác.

-          Ezt figyeljétek – állt a labda mögé Julia, akinek, mint mindig, még most is volt bőven energiája. – Thomas, tartsd a kezed – kiabálta oda, aztán egyenesen a kezei közé rúgta a labdát.

-          Én benne vagyok. Mi csak állunk és figyeljük, ahogy odarúgja a labdákat – állt meg egyhelyben Nicole.

-          Jól van, jól van. Mielőtt még szétrúgjátok a szép pofikámat, – simogatta meg az arcát Thomas – menjetek öltözni, aztán holnapig meg se lássalak titeket.

-          Nekem aztán nem kell kétszer mondani – kezdtem el befelé sietni.

-          Nekem se – futottak utánam a többiek.

-          Aki utoljára ér be, az a legbénább – tört előre Julia, és már jóval előttünk járt.

-          Szerintem neki kéne kérnie még valami plusz munkát az edzések után. Túlteng benne az energia. Csak tudnám mitől. Biztos, hogy én is alkalmaznám – nyafogott Corinna, mire egy páran lesajnálóan néztünk rá. Szánalmas a hatosfogat bandavezére.

Gyorsan lezuhanyoztam, átöltöztem, aztán a telefonnal a fülemen elindultam kifelé.

-          Otthon vagy? – kérdeztem Bastitól

-          Nem. Elmentem bevásárolni. Idejössz?

-          Igen. Tíz perc, és ott vagyok – mondtam, majd leraktam.

Beültem a kocsiba, és irányba vettem a bevásárlóközpontot. Természetesen egy darab parkolóhely nem volt. Mire találtam egy üres helyet, már tök ideg voltam, így történt aztán, hogy meghúztam a mellettem álló kocsinak az oldalát.

-          Ezt nem hiszem el – szálltam ki a kocsiból káromkodva, aztán megláttam a rendszámot, és ha a közelben fal lett volna biztos, hogy beleverem a fejem, de mivel nem volt csak elnevettem magam kínomba.

-          Szia – hívtam föl Bastit. – Meg lett húzva a kocsid.

-          Hogyhogy?

-          Hát… megérkeztem, és hatásos belépőt akartam.

-          Te voltál? Úristen, szőke nő – nevetett a telefonba. – Na, gyere be, itt vagyok hátul a hűtőknél.

-          Megyek.

Letettem a telefont, bementem az épületbe, felléptem a mozgólépcsőre, és elmentem az üzletig. Hátra mentem, oda ahová mondta. Épp egy autógrammot osztott ki.

-          Elnézést én is kaphatnék? – álltam mögé.

-          Persze – csókolt meg. – Szeretne még valamit?

-          Bocsánatot kérni a kocsi miatt – vigyorogtam rá

-          Nem gond, majd megcsináltatjuk. Na, vásároljunk – adta ki parancsba, aztán neki is fogtunk.

Másnap mind a két kocsit elvittük a szerelőhöz, és este már hozhattuk is haza. Mikor hazaérkeztünk az autókkal, elmentünk fürdeni. Basti ment elsőnek, én pedig az ágyon fetrengtem, mikor csörögni kezdett a telefonja.

-          Csörög a telefonod – kiabáltam be neki.

-          Vedd fel, légy szíves – kiabált vissza, én pedig megnyomtam a fogadás gombot.

-          Igen, tessék? – szóltam bele.

-          Sarah vagyok, és te? Bastiii hol van? – nyújtotta meg az i-t.

-          A barátnője vagyok. Fürdik. Mit akarsz?

Sziasztok! A négy komi továbbra is él. ;)

-          Jó reggelt. – Jött le Basti mosolyogva másnap reggel.

-          Neked is. – Mosolyogtam vissza, és elétettem a müzlis tálat. – Mit csinálunk ma? – Kezdtem el megbeszélni a napi teendőinket, mint minden átlagos napon. Azért a fejért, amit bevágott, már érdemes volt felkelni.

-          Csak amit szoktunk. Pihenünk, medencézünk, végül is nincs semmi különös ma. – Tett megjegyzést, majd hozzálátott a reggelijéhez.

-          Akkor jól van. Reggeli után el kell mennem Lukasszal egy kicsit, ha nem gond.

-          Dehogyis, menj csak nyugodtan – mondta. – Én pedig elmegyek anyáékhoz.

-          Előtte hívd fel őket. – Ugyanis, Lukasszal megkértük őket, hogy mondják azt nincsenek otthon.

Betettem a tányéromat a mosogatóba, és felmentem átöltözni. Egy farmer rövidgatyát, és a fehér pólót vettem fel, majd elköszöntem Bastitól, és beszálltam a házunk előtt várakozó Lukas-hoz.

-          Szia. Na? – Kérdezte egyből, aztán elindultunk.

-          Nem szólt még semmit, csak megjegyzéseket tesz, hogy ma úgy sincs semmi különös. Az a szerencse, hogy ettem, különben lehet, hogy elnevettem volna magam.

-          Közben én elintéztem még egy apró dolgot, amivel nem számoltunk. A kocsikat a pár utcára lévő parkolóházba teszik majd le, odamegyek értünk, és átsétálunk hozzátok. Úgyhogy ne arrafelé sétáljatok majd.

-          Zseni vagy Luke. – Csaptam össze a tenyeremet.

-          Ne hívj így! – Nyomta meg mindegyik szót.

-          Oké-oké. Azt nem tudom még, hogy fogom rávenni arra, hogy eljöjjön velem sétálni, ha egész nap ilyen morgós lesz.

-          Ügyes vagy te, majd megoldod. – Veregetett vállba.

-          Kösz. Igazán sokat segítettél, de inkább a vezetéssel foglalkozz – mondtam neki, ugyanis a lámpa zöldre váltott.

A cukrászdába mentünk, hogy elvigyük a tortát, amit rendeltünk. A nagyméretű torta egy Bayern meznek a hátulja volt, és a mezszám Bastian életkora volt. Ahol a név szokott lenni, ott pedig a „Boldog Születésnapot!” felirat állt.

Basti egész nap a TV előtt ült, és került engem. Este leültem mellé, mert ideje lett volna elindulni, hogy Lukasék nem tudják díszíteni a lakást, és fogadni tudják a vendégeket.

-          Mi a baj? – Kérdeztem tőle.

-          Semmi – mondta, de nem fordult felém. Nem akartam tovább feszegetni a témát, mert a végén én fogok belőle rosszul kijönni.

-          Eljössz velem sétálni?

-          Nincs kedvem – közölte röviden.

-          Jaj, ne hisztizz már. Felmegyek átöltözni, addigra legyél kész te is.

A rövidnadrághoz ezúttal egy lila pántnélküli felsőt vettem fel, és kihúztam a szemem fekete szemceruzával, meg szempillaspirállal, de azért túlzásba nem vittem. Gyorsan leszaladtam, ahol Bastian már várt. El se hiszem, hogy ilyen könnyen meg tudtam győzni. Megcsörgettem Lukast, aztán elindultunk. A fagyizó felé sétáltunk, és ha már ott voltunk, akkor vettünk is magunknak. Basti egész úton csendben volt, ha kérdeztem csak egy szóval válaszolt, úgyhogy örültem, mikor Lukas megcsörgetett, hogy mehetünk vissza, minden kész van. Hamar hazaértünk, hiszen nem sétáltunk el messzire. Kinyitottam a kaput, meg az ajtót, de ott már megvártam míg Bastian bemegy. Benn sötét volt, és csend. Aztán Basti felkapcsolta a villanyt, és mindenki elkiáltotta magát, hogy: Boldog Szülinapot! Basti először megijedt, aztán meglepődött, és végül mosolyogni kezdett.

-          Te csináltad? – Fordult hátra hozzám, és megölelt.

-          Én, Lukas és Moni. – Bólintottam. – Azt hitted, hogy elfelejtettük? – Tettem csípőre a kezem.

-          Én nem… - kezdett el habogni, mire mindenki felnevetett – Oké. Javaslom, menjünk ki a kertbe, hogy mindenki kényelmesen elférjen – vágta ki magát a helyzetből.

Basti gyorsan elvegyült a tömegben, mindenkit üdvözölt, és beszélgetett.

-          Gyönyörű lett. – Nyomakodtam át a tömegen Monihoz, mivel ő csinálta a díszletet. – Főleg az udvar.

A kertben körbe fáklyák voltak leszúrva, a magasba pedig lámpások voltak akasztva. Igazán hangulatosra sikerült.

-          Igyekeztem. Ha nem haragzsol, akkor mi hazamennénk, mert Louis álmos. De Lukas marad, természetesen.

-          Persze, menjetek csak – válaszoltam. – Köszönöm a segítséged. Jó éjszakát!

-          Nincs mit. Szia.

Még odament Bastihoz, elköszönt tőle, aztán hazamentek. Odamentem Lukashoz, aki éppen a zenével volt elfoglalva. Kivettem a hűtőből a tortát, és rápakoltam a gyertyákat, meg a két tűzijátékot, aztán Lukas bekapcsolta a szülinapos számot, és kivittük. A számmal együtt énekeltük mi is a dalt, és amikor vége lett Basti elfújta a gyertyákat, mi pedig tapsviharban törtünk ki. Beszaladtam késért, és tányérért, majd szétosztottuk a tortát, és elfogyasztottuk. Odaadták az ajándékokat Basinak, majd  megint mindenki szétszóródott, én pedig elkezdtem beszélgetni velük. A válogatott épp egy kis csoportba, vagyis nagy csoportba verődve beszélgettek.

-          Sziasztok – köszöntem nekik. – Jól érzitek magatokat?

-          Persze. Köszönjük a meghívást – mondták. – Hogy vagy? – Kérdezte Manu. – Mióta hazajöttünk nem beszéltünk – folytatta Marko

-          Beszélj a magad nevében – kérte ki magának Holgi, a többi Bayerntag pedig helyeselve bólogatott.

-          Persze, így könnyű – mérgelődött Mesut.

-          Össze ne vesszetek itt nekem – nevettem fel. Mennyire hiányoznak nekem ezek a srácok.

-          Dehogyis. – Tették fel a kezeiket egyszerre, mire újra mosolyognom kellett.

-          Megyek fiúk, megkeresem Bastit. További jó szórakozást!

Odamentem Bastihoz, aki épp egy lánnyal beszélgetett.

-          Sziasztok – köszöntem. – Hogy érzed… - Itt megálltam, és a lányt kezdtem el bámulni, aki nagyon ismerős volt. Aztán eszembe jutott, hogy honnan. – Kathrin?

-          Nikki?

-          Öhm… Ismeritek egymást? – Szólt közbe Bastian.

-          Egy suliba jártunk. Az egyetlen lány, aki elviselt. – Néztem fel Bastira – És ti? Honnan ismeritek egymást?

-          Unokatesók vagyunk. El se hiszem, hogy találkozunk. De azért örülök – mosolygott rám Kathrin.

-          Soha nem is mondtad, hogy ő az unokatesód. Én is örülök. – Valóban így gondoltam. Bántam, hogy miután végeztünk, megszakadt a kapcsolatunk. De most itt van. Az egyetlen lány barátom. Az egyetlen barátnőm.

-          Lányok, én is itt vagyok.

-          Te honnan ismered Bastit? – Beszélgettünk tovább, mintha nem is hallottuk volna Bastiant.

-          Lukas mutatta be, aztán összejöttünk.

-          Jártok? – Lepődött meg, mire furcsán néztem rá.

-          Nem olvasol újságot?

-          Jaj, biztos azért nem tudom, mert most jöttem csak vissza Németországba. Egy angol klubnál játszottam egy évet. Nem rég érkeztem vissza. Örülök nektek.

-          Mondom, én is itt vagyok. – Ölelt át Basti, hogy észrevegyem végre.

-          Jól érzed magad? – Néztem fel rá.

-          Igen. Köszönöm – mondta, és kaptam egy puszit.

-          Komolyan azt gondoltad, hogy mindenki elfelejtette a születésnapodat? – Nevettem ki. – Szépeket gondolsz rólunk. Hízelgő.

Nagyon sokáig fenn voltunk, és beszélgettünk. Bastin látszott, hogy mennyire örül. Hajnalban mikor az utolsó vendég is elment, és Bastian szülei elfoglalták a vendégszobát, Lukas is menni készült.

-          Én még nem adtam oda az ajándékom – mondta Bastinak. – Remélem, tetszik a színe. Ehhez pedig egy jó tanács, – nyújtott át egy borítékot – ha tényleg síelni, akkor ne Nikkivel menj, mert ő azt sem tudja, mi való a kezébe, és mi a lábára.

-          Nagyon vicces vagy. – Forgattam meg a szemeimet.

-          Köszönöm szépen – köszönte meg Lukasnak nevetve. – Igen, tetszik a színe.

-          Akkor jó. Sziasztok, jó éjszakát!

-          Jó éjt!

Gyorsan lezuhanyoztunk, aztán beültünk az ágyba.

-          Én is úgy gondoltam, hogy az ajándékodat, majd akkor adom oda, ha kettesben leszünk. – Nyúltam a fiókhoz, és kivettem belőle az albumot. – Remélem tetszeni fog. Nem tudtam mit vegyek, így inkább csináltam. – Odaadtam neki, majd vártam, hogy végiglapozza.

-          Ez nagyon szép lett – suttogta. – Köszönöm szépen. – Csókolt meg lágyan. – Szeretlek.

-          Én is szeretlek.

A focin keresztül - Készülődés

Sziasztok! Több blogon is láttam bevezetve, és mivel ti sem vagytok valami aktívak kommenteléseket illetően, ezért arra gondoltam én is bevezetem. ÍMMeglátjuk, hogy megy majd. Szóval a lényeg, csak 4 komi után lesz új rész. Hajrá csajok ;)

-          Nem találtam benne kivetni valót… - mondtam

-          De? – kérdezett vissza, mert hallotta a mondat befejezetlenségét.

Sokáig nem válaszoltam, ő pedig türelmesen várt. Újramérlegeltem az egészet, az előnyöket, a hátrányokat, aztán meghoztam a döntést.

-          Kevés a 2 éves szerződés? – kérdezte Karin

-          Dehogyis. – ráztam a fejem - Minden jó, minden rendben van. – vettem fel a tollat az asztalról, és egy nagy levegő után odafirkantottam a nevem a megfelelő helyre.

-          Üdv nálunk. – mondta Karin, majd kezet ráztunk. – Itt a csapat programja. Ez pedig a te edzésterved. Kicsit formába hozunk, utána edzhetsz a többiekkel.

-          Köszönöm. – vettem el, majd köszönés után elindultam kifelé

Focizni fogok. Jó érzéssel töltött el a gondolat. Végül mégsem hazafelé indultam, hanem apuék cége felé vettem az irányt.

-          Hello Lilian. – köszöntem a recepciós lánynak – Apáék ráérnek?

-          Mrs. Bleiblich megbeszélésen van, Mr. Bleiblich pedig az irodájában. Ő most jelenleg ráér. – nézett fel a monitorról. – Szóljak neki, hogy felmész?

-          Nem kell, majd észreveszi, ha ott leszek. Egyébként még mindig idegesítő ez a Mr. és Mrs. Bleiblichozás. – húztam el a számat

-          Tudom már mondta, Miss Bleiblich. – vigyorgott rám. – De a legtöbb embernek ezt kell mondjam, és már megszoktam. Lehet egy kérdésem? – bólintottam – Tényleg Schweinsteigerrel jársz? – kérdezte félénken

-          Igen. – mutattam fel az éppen csörgő telefonom, a kijelzőjén Basti képe villogott – Szia. – vettem fel

-          Merre jársz? – kérdezte

-          Apunál vagyok, akartalak már hívni.

-          Persze. Jó szokásodhoz híven húzod az agyam. – nevetett a telefonba – Szóval? Mi volt? Mesélj! – sürgetett, én pedig intettem egyet Liliannek, és elindultam apu felé

-          2 évre írtam alá. – közöltem vele

-          Tudtam én, hogy nem fogsz nemet mondani.

-          Jól van, na. Majd beszélünk otthon, ugyan is most az összes ember engem bámul, és hallgatja, hogy mit beszélek. – mondtam jó hangosan, hogy mindenki hallja, mire rögtön elfordultak, és úgy tettek, mintha észre se vettek volna.

-          Oké-oké. Rázzál csak le. Szeretlek. Szia.

-          Én is szeretlek. Szia. – tettük le, aztán gyors léptekkel elmentem apu irodájához. Kopogtam.

-          Jöjjön be. – kiabált ki apa

-          Jó napot! Csak a papírokért jöttem. – mentem be mosolyogva, és ő is elnevette magát

-          Nem szóltál, hogy jössz.

-          Mert nem volt tervben, de gondoltam nem telefonon mondom el, hogy újra focizok.

-          Most erre mit mondjak? – húzta el a száját – Én már beletörődtem, hogy ezt szeretnéd csinálni, de anyád kemény dió lesz.

-          Éppen ezért szeretnélek megkérni arra, hogy esetleg te adagold be neki. – mosolyogtam rá tündérien

-          Nem. – kaptam a határozott választ – Ez a te ügyed. Te a focit választottad, akkor küzdj meg érte anyáddal. Most mennem kell. Sietek vissza. Várd meg, és beszélj vele. – utalt anyára, aztán egyedül hagyott

Duzzogva vágtam le magam az egyik fotelbe, és bekapcsoltam a TV-t. Pár perccel később, egy fiatal srác nyitott be, egy kajás asztallal maga előtt.

-          Apád küldi. – lökte elém a kocsit bunkón, majd ki akart menni

-          Nem tudod az apám miért alkalmaz ilyen bunkó embereket? – kérdeztem tőle

-          Nem tudod miért vagy így elkényeztetve? – morogta vissza

-          Semmit se tudsz rólam, meg a családomról, úgyhogy be lehet fogni.

-          Igen, apuci kicsi lánya.

-          Na, idefigyelj. Nem telik két szavamba, és repülsz innen, úgyhogy jól gondold meg, mit beszélsz. – álltam fel

-          Nem félek tőled, te kurva. – mondta, mire kapott tőlem egy jobb egyenest. – Idióta. – törölgette a vérző száját, majd elment.

Remek. Nem lesz elég a focizást közölni anyával, de majd még ezért is kapni fogok. Neki láttam a kajának, és közben próbáltam lehiggadni inkább kevesebb, mint több sikerrel.

-          Szia. – jött be anyu – Siettem, amikor apád mondta, hogy itt vagy, de az egyik alkalmazottunk leesett a lépcsőn, és vérzett a szája. – Nocsak, nocsak. Még sem olyan nagy a szád kisfiú?

-          Szegény. – kommentáltam az eseményt mindenféle érzelem nélkül.

-          Miért jöttél? – ült le apu helyére

-          Csak azért akarom elmondani, hogy ne a TV-ből tudd meg, és érjen meglepetésként. – húztam az időt, de nem hagyta

-          A lényeget. Nincs időm a mellébeszélésre. – közölte unottan

-          Újra focizni fogok. – közöltem szárazan. Ezt várta, nem?

-          Remek. Pedig már kezdtem örülni, hogy egyáltalán nem érdekel. Biztos az új pasid vett rá erre a hülyeségre.

-          Bastiannak hívják. De ne aggódj, nem neki játszom. Hanem magamnak, mert ez az életem. Érted? Csak néha tennél úgy mintha érdekelne az én boldogságom is.

-          Az enyém kinek számít? mert neked biztos nem kislányom. Itt gürcölök az idióta megrendelők mindenféle kívánságaival. Te meg tojsz az egészre. Egy cseppet sem érdekel téged a cég. – Még jó, hogy észrevette. Ideje volt. – Nem hiszem el, hogy a 4 év alatt, amíg nem fociztál, egyszer sem jutott eszedbe, hogy be gyere ide csak egy pár napra dolgozni. Egyszer majd neked kell átvenned a cég vezetését, és semmit sem fogsz majd róla tudni, nem fogod tudni vezetni.

-          Nem is akarom. – szögeztem le – Fogd fel, hogy nem vagyok jó ehhez. Nekem egyik vevő se nyavalyogjon, hogy ez meg az nem tetszik neki. Mondjak példát? – akadtam ki teljesen

-          Nem kell példa. Az kell, hogy ne pocsékold el az életed a focira, hanem rendes nőként élj, ne félig férfiként.

-          De, mondok példát. – határoztam el – Tudod miért vérzett annak a hülyegyereknek a szája? Mert nem tetszett a hangnem, amivel hozzám szólt. Le is kurvázott. Aztán megmutattam neki, hogy milyen az, amikor én megütök valakit. Na? Mit szólsz?

-          Nem akarlak többet a cégnél meglátni, hacsak nem dolgozni jössz.

Köszönésre se méltattam, csak becsaptam az ajtót, és elindultam hazafelé.

-          Mit néznek? Nincsen dolguk? – kiabáltam az alkalmazottakra, akik megint csak bámultak

-          Ne csináld a balhét. – jött ki utánam anyu

-          Menj csak vissza. Ne aggódj 2 perc múlva többet itt nem látsz meg.  – nyugtattam meg, és tovább indultam. Apuba ütköztem.

-          Hagyj békén, apu. – kerültem ki, és amilyen gyorsan csak lehetett elhagytam az épületet.

Beszálltam a kocsiba, és padlógázzal indultam el hazafelé. Otthon bevágtam az ajtót, amire Basti egyből ki is jött.

-          Hé, mi van? Kiszakad az ajtó a helyéről.

-          Balhé, az volt. – dobtam le a kocsi kulcsát az asztalra – Felhúzott az egyik alkalmazott, és behúztam neki. Aztán anyu kiakadt a foci miatt, összevesztünk, az összes dolgozó hallotta, leüvöltöttem a fejüket, és most itt vagyok. – vontam vállat

-          Ez annyira jellemző. – nevetett

-          Nem vicces! – mondtam én is mosolyogva

-          Akkor, mit vigyorogsz?

-          Nem tudom. Átmegyek Lukasékhoz.

-          Ezt átviszed Lounak? – nyomott a kezembe egy kisautót

-          Persze. Te miért nem jössz? – kérdeztem

-          Mert megy a kedvenc műsorom. – ült le a TV elé

-          Jaj, le ne maradj valamiről.

-          meg ne verj valakit, amíg átérsz a szomszédba. 1-1. - vigyorgott

-          Szia. – mentem kifelé nevetve

-          És a puszim? – kérdezte

-          Nincs rá idő. Már kezdődik a műsor. – csuktam be magam mögött az ajtót, majd visszahajoltam – 2-1, nekem.

Nem csengettem csak bementem.

-          Sziasztok. – köszöntem. Lou már a lábamnál állt, és nyújtózkodott az autóért. – Tessék. Ez a tiéd. – adtam neki oda, majd utána gyorsan elment játszani.

-          Megköszönni ki fogja, kisfiam? – kiabált után Lukas

-          Köszönöm. – jelent meg az ajtóban édesen mosolyogva Lou, aztán végleg eltűnt

-          2012-ig. – vigyorogtam Lukasra

-          Helyes. – válaszolt boldogan

-          Legalább valaki örül neki. – dünnyögtem

-          Miért érzem úgy, hogy anyud már tudja? – sandított rám

-          Konkrétan kihajított.

-          Sajnálom. – nézett rám őszíntén

-          Rá se ránts. – vontam vállat - Ja, majdnem elfelejtettem. Ugye, Bastinak vasárnap van a szülinapja, és arra gondoltam, hogy csinálhatnánk egy meglepetés bulit neki.

-          Jó ötlet. – bólintott rá Lukas – Mit kéne, csináljak?

-          Te tudod, hogy kiket látna szívesen? Mert én nem.

-          Persze, tudom. De akkor a telefonjára szükségem lesz.

-          Megoldom. Mit veszel neki?

-          Egy új sílécet, és egy jegyet Svájcba, hogy ne csak porosodjon neki. Te?

-          Szerintem én csinálok neki egy fotóalbumot, egyéni képekkel. Na de most megyek, mert van egy nem lejátszott meccsünk. Sziasztok.

-          Hello. – köszöntek

Másnap elmentem az edzésre, ahol Karin bemutatott az erőnléti edzőnek, majd magunkra hagyott, hogy dolgozhassunk. Páran a csapatból velünk tartottak, így őket volt alkalmam jobban megismerni. Közben pedig rájöttem, hogy akkor is jóba kell lennem mindenkivel, ha egyáltalán nem szimpatikusak, ugyan is, anélkül nem lesz meg az összhang. Amikor hazaértem, azon kezdtem el gondolkozni, hogy tudnám lenyúlni Basti telefonját. Aztán jött az ötlet. Elküldöm nagybevásárlásra, de előtte elrakom a telefonját, hogy ne találja meg. A terv sikeresen bejött, nem kereste kitartóan, inkább elindult a boltba, én meg Lukashoz a telefonnal. Kikerestük a neveket, és kiírtuk a számukat egy lapra. Hívni később akartuk őket, mert nem lett volna elég az időnk. Először a családját kerestük meg, aztán a válogatott és a bayernes csapattársait. Utána jöhettek a további ismerősök.

-          Sarah-t ne. – lapozott is tovább gyorsan Lukas

-          Miért? Ő ki?

-          A volt nője. Utáljuk egymást, és még mai napig is Bastit fűzi. Szóval, sajnos ő nem tud eljönni. – vágott szomorú fejet

-          De Basti lehet, akarja. – szóltam bele

-          Megőrültél? Mondd, hogy ezt nem gondolat komolyan. Nem fogod tudni elviselni. Felejtsd el. A buliján nem verekedhetsz össze senkivel, jónak kell lennie. – figyelmeztetett előre

-          Oké, akkor talán tényleg hagyjuk. – egyeztem bele

Mikor végeztünk gyorsan hazaszaladtam. Még éppen időben, ugyanis, ahogy becsuktam az ajtót, Bastian begurult az udvarra a kocsival. Kimentem segítettem neki kipakolni.

-          Megtaláltam a telefonod. Letettem a konyhaasztalra. – újságoltam neki

-          Hol volt? – érdeklődött

-          A mosdón. – mondtam, ami eszembe jutott, és reménykedtem, hogy ott nem nézte.

-          Köszi. – adott egy puszit

A héten a csapattal főleg olyan feladatokat végeztünk, amivel jobban kiismerhettük a társunk játékát. A hét végére már lassan tudtam, hogy kitől mire számítsak. Ők viszont tőlem nem.

-          Valami jelzést adj már, hogy mire készülsz. – dünnyögte Nicole az öltözőben

-          Az a baj, hogy én sem tudom. De majd igyekszem kitalálni. – vigyorogtam.

Ő azok közé tartozott, akikkel kijöttem, de volt egy 6 fős kiscsapat, akik valamiért utáltak. Folyton beszólogattak, én meg hát sosem hagytam magam, nem most fog eljönni azaz alkalom, amikor fogom.
A héten a edzések után Bastian buliját szerveztük. Felhívtunk mindenkit, elmentünk bevásárolni, és megcsináltam az ajándékát. Szerintem nagyon klassz lett. Az elején Bastiról vannak képek, növekvő évszámmal. Ehhez a részéhez a szüleik segítségét kértem. A második részében pedig az én növekedésem látható. A utolsó részben a közös képeink szerepeltek. Mindegyik képhez, kis kommenteket fűztem. A végén pedig hagytam jó pár üres oldalt, hogy további képeket tegyünk be, majd idővel.

-          Ez nagyon fain lett. – dicsért meg Lukas, amikor végig nézte – Itt lesz az esküvői képetek, itt pedig a kis Bastianoké, meg a kis Nikkiké. – mosolygott

-          Remélem. Na, akkor holnap, tegyél úgy, mintha semmi nem lenne. Ne köszöntsd fel, és el ne merd magad nevetni, vagy szólni.

-          Majd meglátjuk ki lesz az, aki hamarabb fog lebukni. Na, tünés aludni, este 11 van, a kisbabák ilyenkor már alszanak, szóval ágyban a helyed. Különben holnap este te fogsz kidőlni a legkorábban.

-          Haha. – grimaszoltam – Jó éjt.

Otthon Basti már aludt. Mit is mondott Lukas a csecsemőkről? Adtam neki egy puszit, aztán lezuhanyoztam, és eltettem magam holnapra.