A focin keresztül - Semmi sem jó

Reggel arra keltem, hogy kinn veszekedés volt. Bastian még öltözött.

-          Szép reggelt. – húzta el a száját

-          Neked is. Mi van?

-          Lukas ballábbal kelt fel. Szerintem már mindenkivel összeveszett. Nem tudom mi a baja.

-          Majd kiderül. – másztam ki én is az ágyból, aztán összekaptam magam

Lukas a reggelinél egy üres asztalhoz ült. Inkább szomorú feje volt, mint sértődött.

-          Mi volt este? – kérdeztem a többiektől

-          Semmi. Akkor még semmi baja nem volt. Reggelt felkelt, és már meg volt bolondulva.

-          Na jó, mindjárt jövök. – ültem át Lukashoz – Reggelt, mi a baj?

-          Semmi.

-          Látom. Meg hallom is.

-          Ha zavar, akkor ülj vissza.

-          Ha nem szólalsz meg akkor is itt fogom elfogyasztani a reggelimet. Jó lenne, ha te is ennél edzés előtt.

-          Mit érdekel az téged? – ült át egy másik asztalhoz, én meg követtem – Szállj már le rólam. Hallod? – kérdezte mikor zavartalanul elkezdtem enni – Aj, mondj már legalább valamit. – csapott az asztalra, minek következtében mindenki odafordult, de én ettem tovább – Direkt csinálod, mi?

-          Nem, elment a hangom. – tátogtam neki

-          Ne szórakozzál velem. – ült megint egy másik asztalhoz

Komolyan mondom, mint valami hülyegyerek. Sóhajtottam egyet, és utána mentem.

-          Csak enni fogsz? Ez minden? Enni a többiekkel is tudsz. – tolta el előlem a kaját

-          Elmondod mi a bajod? – néztem fel rá, de nem válaszolt, így visszahúztam a tányéromat magam elé

-          Hiányzik a családom, és tudod kicsit szar volt látni, hogy Bastinak, meg a többieknek itt vagytok. – szólalt meg egy idő után

-          Na, mennyire volt nehéz elmondani? – kérdeztem gúnyosan

-          Örülj neki, hogy elmondtam.

-          Senki nem kényszerített rá, és nem is kértem, hogy mondd el. Magadtól mondtad el. Amúgy meg szerintem ez a minimum, miután sikerül egy lakosztálynyi embert megsértened, akik mellesleg nem is tehetnek arról, hogy Moni és Lou nincs itt.

-          Tudom.

-          Hamar eltelik ez az egy hónap, meglátod. És ha beszélgetni akarsz, tudod, hogy itt vagyok.

-          Tudom.

-          Mit nem tudsz?

-          Mindent tudok.

-          Akkor azt is, hogy 22 embertől kell bocsánatot kérned? – vigyorogtam rá

-          Csodás. – grimaszolt – Akkor kezdem is. – állt fel és odament a többiekhez

Nekem viszont nem volt kedvem megint felállni, úgyhogy ennél az asztalnál fogyasztottam el a maradék reggelimet. Közben gondolkoztam mivel vidíthatnánk fel Lukast, de semmi ötletem sem volt. Lukas hangulatára a Szerbia elleni meccs sem volt éppen jó hatással, ugyanis vesztettek. De nem akárhogy. Egyszerűen nem tudták kihasználni a helyzeteket. Csak Lukasnak 8 helyzete volt, plusz egy 11-es, de kihagyta. Idegesen jött le a pályáról, és a többiek is eléggé levertek voltak. A következő nap mindenkibe próbáltam egy kis lelket önteni, akik a hotelben voltak.

-          Megvan. – pattantam fel a laptopom elől

-          Jesszus ne ijesztgess már. – ugrott egyet Basti az ágyon

-          Bocsi. – nevettem ki

-          Mi van meg?

-          Egész héten azon gondolkoztam, hogy Lukast mivel lehetne felvidítani. Erre jöttem rá.

-          Idejössz? – mutatott maga mellé

-          Persze. – csuktam össze a gépet, és lefeküdtem mellé – Itthon szokta hagyni a telefonját, mikor edzésre mentek ugye?

-          Azt hiszem, nem szokta magával vinni.

-          Akkor jó. Holnap nem megyek veletek, felhívom Monit, és megpróbálom meggyőzni, hogy jöjjön el legalább egy napra.

-          Lukas miatt, képes vagy elviselni azt a nőt? – nevetett

-          Muszáj leszek.

-          Leszünk. – javított ki

-          Valahogy csak kibírjuk.

-          Van rá ötletem, hogy fogjuk túlélni. – vigyorgott le rám

-          Már megint kezded? Hihetetlen vagy.

-          Én is szeretlek.

-          Megértelek. – bólogattam