A focin keresztül - Majd legközelebb

Sziasztok! Újra itt:) Vissztérünk régi, jó módszerünkhöz. Négy, azaz 4 komment után kaptok új részt! Ehhez pedig annyit fűznék hozzá, hogy mindig van legalább egy ember, aki meghallgat! Én ma Kingának köszönöm, hogy kipanaszkodhattam magam:) Jó ovasást!

Bastian telefonja rezegni kezdett az öltöző padján. Az elbukott elődöntő után semmi kedve nem volt megnézni, ezért szótlanul felém csúsztatta, hogy nézzem meg én. Kezdtem hozzászokni a vereség utáni hangulathoz. Ma sem volt jobb az öltözőben lenni, mint a kupa vagy BL döntő után. A különbség csupán annyi volt, hogy dortmundi és müncheni játékos együtt szomorkodott. Kezembe vettem a telefont, majd megnyitottam az üzenetet, amelyben ez állt: „Ne szomorkodj tesó, ez vár itthon” Az üzenet mellett egy kép volt, ami egy medencéről készült. A mi kertünkben volt, ebből arra következtettem, hogy ez volt az, amiről beszélt, mikor beköltözött. Bolond ez a srác, de tényleg jó ötletei vannak. Ezekben a meleg időkben az ember csak valami hűsítésre vágyik. Megmutattam Bastinak, de érdemben nem reagált rá. Joachim kinn adott interjút, melyből egy részlet megcsapta a fülem, mikor befelé jöttem. Pontosan jellemezte a benn uralkodó állapotot: „Mindenki szomorú, senki nem szól egy szót se, és többen is sírnak.” Talán Mesut volt a legrosszabbul. Berúgta az utolsó percekben kapott büntetőt, így az eredmény kettő-egy volt, ami reményt keltett a csapatban, azonban a hátralévő idő már nem volt elég egy újabb gólhoz, ami a hosszabbítást jelentette volna. Ebben a csapatban sokkal több van, minthogy két Balotelli találattal kikapjanak az olaszoktól, de ez megint egy tipikus olyan meccs volt, amin semmi sem sikerült. Támadtak, és csinálták, amit kellett, de a két első félidőben bekapott gól után rendesen összezavarodott a csapat. Minden hiába volt. A vereség után egy ország állt csendben, sírva, de tudva, hogy igenis Németország a legjobb, és a remény még azután sem halt meg, hogy a Nationalelf búcsúzott az Európa-bajnokságból.  A hitük nem rendült meg bennük, és állítom, hogy soha nem is fog. Mert ez a válogatott jobb, mint a többi, még ha az eddigi eredmények nem is őket igazolják. De kismillió lehetőségük lesz még megmutatni, bebizonyítani, hogy a német foci a legjobb a világon.
Másnap indultunk haza. Reggel a repülőtéren a szokásos ellenőrzések után felszálltunk a gépre, és hazarepültünk. Az úton most nem voltak hangos nevetések, ugratások, de még sima beszélgetések sem, ezért hamar elnyomott az álom. Bár nem volt hosszú az út, örültem, hogy az alvással kicsit szabadulhatok a közegből. Szerettem volna valahogy segíteni rajtuk. Átvettem volna mind a huszonhárom játékos fájdalmát, csak ők ne legyenek szomorúak. Tőlem ez kicsit meglepő volt, ugyanis világéletemben inkább magamat helyeztem előtérbe, de változik az ember, és ha jó irányba, akkor az sosem baj.
Otthon, a repülőtéren szurkolók ezrei álltak táblákkal, plakátokkal, melyeken bíztató üzenetek voltak. Örültem, hogy a fiúk elolvastak legalább párat. Ragaszkodtam hozzá, hogy én vezessek haza, Basti pedig elég kedvetlen volt még ahhoz, hogy ellenkezzen. Ő egyike volt azoknak, akik bár szomorúak voltak, inkább a többiekbe próbáltak lelket önteni. Reméltem, ha kikerülünk a társaságból, visszajön a kedve egy kicsit. Egyelőre ez az autóúton még nem történt meg. Tobi az ajtóba várt bennünket. Egy-egy ölelést kaptuk tőle, aztán elvette a bőröndjeimet és bevitte helyettem. Idegesítő volt a következő pár órában beálló csend. Tobi és én is tudtuk, hogy Bastit most békén kell hagyni, de magára hagyni sem akartuk. Így hát csendben ültünk egy szobában, amikor is Bastit is zavarni kezdhette az egész.
-   Megnézem a medencét – állt fel.
-   Veled megyek – pattantam fel én is.
-   Nem. Egyedül megyek – jelentette ki és már el is tűnt az ajtó mögött.
Hangosan sóhajtva zuhantam vissza a kanapéra, és a párnába nyomtam a fejem.
- Nem fog sokáig tartani – mondtam Tobinak, de igazából magamat próbáltam győzködni.
-   Nem fog – erősített meg Tobi.
-   Oké. Azt mondta egyedül megy, de nem érdekel – álltam fel. – Én utána megyek.
-   Nem tudom, hogy ez jó ötlet-e – ellenkezett.
-   Akkor mindjárt megtudjuk.
Kimentem a kertbe a medencéhez. Élőben jobban nézett ki, mint a képen. A tűző nap ma is elviselhetetlen volt, még az árnyékban is, ahol Basti ült.
-   Mondtam, hogy – kezdte volna.
-   Nem vagyok süket – morogtam, aztán leültem mellé. – Nem lenne jobb, ha beszélnél róla? Tudom, hogy magadban szereted feldolgozni, de… - A szavamba vágott.
-   Elvesztettük a kupát. A Dortmund már nem is tudom, hányadszor győzött le minket egymás után. Egyszerűen nem értem, szerintem egy darab játékossal sem jobbak nálunk, mégis ők nyerik meg a meccset, mellesleg fölényben. Meg ugye a bajnokság is úszott, mert kikaptunk tőlük. De ha mindez nem lenne elég, bejutunk a BL döntőjébe, hazai pályán, úgy, hogy jobbak vagyunk a chelseanél. 120 percen keresztül játszunk úgy ellenük, hogy igazából semmi közük a játékhoz, mi voltunk fölényben, csak mi fociztunk, és tizenegyesekkel kikapunk. Ezen is túltettük magunkat, mert tudtuk, hogy jön az EB, és muszáj mindenkinek rendbe jönnie. Ez volt idén az utolsó reményünk, hogy valamit megnyerjünk. De ezt is elbuktuk. Mint mindig mindent. – Nagyon mérges volt, végig dühből beszélt, éreztem rajta. – Minden évben azt mondjuk, hogy majd legközelebb. Szinte már szállóigévé vált. De meddig fogjuk még mondani?
-   Jövőre megcsináljátok. Visszavágtok mindenért a Dortmundnak és a világnak is. Mellesleg azt néztem, hogy a Dortmund ellen lesz az első tétmérkőzésetek, ugye a szuperkupa. Ott fogjátok kezdeni.
-   Nagyszerű. Már rögtön az első meccs ellenük van – morgott.
-   Tényleg az – bíztattam. – Megnyeritek, és ez elég ösztönző lesz ahhoz, hogy végigcsináljátok az egész évet jól.
-   De ahhoz nyerni kell.
-   A nyeréshez pedig hinni. Úgyhogy hidd el, mert anélkül nem fog menni.
Erre már nem válaszolt. Nézte, ahogy a víz tetején megtörik a napfény, és az aljára fényes csíkokat varázsol.
-   Na. Ölelés? – kérdeztem karjaimat kitárva, azonnal hozzám bújt.
-   Köszönöm, hogy vagy nekem – suttogta a hajamba.
-   Inkább én köszönhetném, de ne menjünk ebbe bele. Kipróbáljuk a medencét? – vetettem fel az ötletet.
Gyorsan felszaladtunk, hogy átvegyük a fürdőruhánkat, aztán a medencéig versenyeztünk. Vesztettem, mégis én kerültem először a vízbe, egy lökésnek köszönhetően.
-   Bastian – szóltam rá, miután kiköpködtem a vizet, de igazából örültem, hogy időlegesen elmúlt a rossz kedve.
-   Á, ez hideg – állapította meg, mikor lelépett az első lépcsőfokra.
-   Nekem mondod? – fröcsköltem le, majd Tobi is segített, aki egy szép bombával landolt mellettem.
Basti száját válogatott káromkodások hagyták el, miközben elmerült a vízben, mi pedig abbahagytuk a fröcskölést. Szerencsére Basti nem került vissza abba az állapotba, mint amibe délelőtt volt, de azt azért még másnap sem mondhattam, hogy túltette magát rajta. Beszélt pár csapattársával, a legtöbben már jobban vannak, aminek szintén örültem. A következő hetet nyaralással töltöttük. Ahogy a torna előtt, most is Olaszországba mentünk, hiszen nagyon jól éreztük a múltkor ott magunkat. A különbség annyi volt, hogy Tobit is magunkkal vittük. A nyaralás alatt úgy éreztem Basti kezd teljesen rendbe jönni, és mire hazaértünk, már nem voltak rossz percei, amiben vagy velem vagy Tobival kötekedett. Miután hazajöttünk rájöttem, hogy hiányoznak a csapattársaim, ezért másnap bementem az edzésre, megnézni őket.
- Szia – köszöntöttek.
-   Remélem, nem zavarok – néztem Karin irányába, aki megrázta a fejét.
Amíg a lányok edzettek, addig én Thomas mellé ültem le, és hallgattam a csodálatos, új vicceit. Sosem hittem volna, hogy egyszer ezek hiányozni fognak majd, most mégis rá kellett jönnöm, hogy de. Thomasról azonban eszembe jutott Marko, róla Livia, róla pedig a másik Marco. Utóbbi akármennyire is kemény legény volt, akáhogy titkolta, hogy őt bizony nem érdekli már Livia, én azért láttam rajta, hogy de. Nem csak az én véleményem volt ez, hanem Liviáé is, ezért döntöttünk úgy, hogy keresünk neki valakit. Mikor ezt megbeszéltük, még nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz dolgom lesz, ugyanis Liviának senki nem volt megfelelő, mindenkiben talált valami hibát, és hiába bizonygattam, hogy senki sem tökéletes, ő hajthatatlan volt. Hazafelé fel is hívtam.
-   Találtál már olyat, aki még neked is megfelel?
-   Nem.
-   Nem akarlak megbántani, de szerintem nincs olyan csaj, akivel összehoznád. Megmondom neked, hogy miért. Tetszik, és nem bírnád elviselni, ha mással látnád.
-   Ez nem igaz. Én Marint választottam, nem hiába van a gyűrű az ujjamon. Csak szeretném, ha boldog lenne, ha olyan lány lenne mellette, aki tényleg jó neki.
-   Jó, rendben – dünnyögtem. – Szólj, ha van valaki. Én is fogok.
-   Várj. Lehet, hogy mégis van. Carolin Böhs a neve.
-   Ki ő?
-   A nagybátyám lányának a férjének a húga.
-   Tessék?
-   Mindegy, távoli családtag. Most jutott az eszembe. Felhívom, beszélek vele, megmutatom neki Marcot, aztán csörgök. De tudod, hogy Marco a te kezed alatt van, neked kell rábeszélned.
-   Megoldom.
Bontottuk a vonalat, én pedig hazahajtottam. Otthon Basti mosolyogva fogadott.
-   Na, mi az?
-   Csak gondolkoztam – kezdte.
-   Várj, ez tényleg vicces.
-   Haha. Szóval mikor szeretnél esküvőt?
-   Nekem mindegy. Csak szerintem ne szezon közbe legyen.
-   Én is erre gondoltam, szóval valamikor augusztus első hetében?
-   Rendben. Ö – húztam el a szám, aztán felnéztem rá. – A szervezéssel kapcsolatban mire gondoltál? Mert én nem vagyok ilyen nagy szervezgetős.
-   Ha szeretnéd, szerzünk rendezvényszervezőt – nyomott a homlokomra egy puszit.
Ám amíg nekem tetszett az ötlet, addig Kathrin, Lotte és Livia óriási meglepettséggel kiáltottak fel, és tiltották meg, mikor elújságoltam nekik.
- Majd mi megszervezzük.
-   Dehogyis. Livia, neked a sajátodat is meg kell, nem fogom az enyémet is a nyakadba varrni.
-   A miénk még nem most lesz.
-   Nincs vita.
-   Mi csináljuk, kész – fejezte be Lotte.
Esélyem se volt tovább ellenkezni, mellesleg örültem, hogy ilyen lelkesek. Bastival is megbeszéltük, és miután ő is rábólintott, már tervezgettek is.
-   De ne előtte. Legyen neki meglepetés – mondta Lotte, mire megbeszélték, hogy majd akkor, ha én nem leszek közöttük.
-   Remek, köszi lányok – jegyeztem meg. – Livia, mi van azzal a Carolinnal?
-   Azt mondta szívesen találkozna Marcoval, szóval beszélj vele, és akár jöhet is egy randi – mondta mosolyt erőltetve az arcára.
-   Kihangosítom, de meg ne mukkanjatok – szóltam rájuk, miközben tárcsáztam.
-   Szia – vette fel meglepetten.
-   Szia. Nem zavarlak? – Miután nemleges választ kaptam, folytattam. – Hogy vagy? Minden rendben?
-   Már egész jól… ami a focit illeti.
-   Ühüm. A másik problémád miatt szeretnék beszélni veled.
-   Nincs másik problémám – tagadta. – Mondtam már.
-   Szóval, megismertem egy lányt. Carolinnak hívják.
-   Hé, ácsi. Állj csak meg egy kicsit. Mondd, hogy félre értem a helyzetet. Most szerezni akarsz nekem egy csajt?
-   Úgy értelmezed, ahogy akarod. Küldök róla képet, miután letesszük. Csak látom, hogy nem vagy jól, és Livia is tudja. Nem akarja, hogy miatta…
-   Ő is benne van? – Teljesen kiakadt.
-   Marco!  Kérlek. Nem kell tenni, hogy te jól megvagy. Egyszerűen megismertem a lányt, és te jutottál róla eszembe – szépítettem a történetet, igazából még én is csak képről láttam. – Aranyos, kedves, biztos vagyok benne, hogy tetszeni fog.
-   Miért vagy te ebben annyira biztos?
-   Nem tudom. – Nem mondhatom neki, hogy azért mert Livia kereste. – De érzem. Vasárnap ráérsz?
-   Nem – válaszolta elnyújtva. Szinte láttam, hogy hitetlenkedve rázza a fejét. – Nem megyek randira. Nem vagyok rászorulva a sajnálatotokra.
-   Nem sajnálunk. Csak segítünk. Tudod mit? Kössünk alkut. Elmész egy randira Caroval, ha nem tetszik, nem kell többet találkoznod vele. Mi a probléma ezzel? Adj egy esélyt magadnak!
-   Úgysem hagysz békén, mi?
-   Hát nem – vágtam rá vigyorogva, Tudtam, hogy nyertem.
-   Elmegyek. Mikor, hol?
Megadtam neki a címet és az időpontot, aztán elbúcsúztunk egymástól. Ahogy ígértem elküldtem a képet a lányról, aztán belecsaptam Livia feltartott kezébe.
-   Indítványozom, hogy fürödjünk egyet – indultunk meg medence felé, aztán egyszerre ugrottunk bele a széléről.

A focin keresztül - Livia

-   Te meg mit csinálsz itt?

-   Nikki – suttogta ledermedten.

-   Livia – szólítottam én is a nevén. – Remélem, csak félreértem.

-   Igen! Nem! – Megrázta a fejét. – Elmagyarázom.

Becsuktam az ajtónkat, hogy ne szűrődjön be a zaj, sem a fény, majd kimentünk az épületből. Nagyon érdekel, hogy milyen mentséget tud erre felhozni. Már, ha erre van mentség. De kell lennie. Livia nem az a fajta lány, aki össze-vissza csalja a barátait. Szereti Markot. Valaminek történnie kellett, hogy ilyet tegyen. De várjunk csak, még nem is tudom, mi volt. Nem szabad előre ítélkeznem.

-   Hallgatlak! – Nem akartam számon kérni, hiszen nem tartozott nekem magyarázattal. Ezt tudtam. De azért mégis! – Egyáltalán honnan ismered?

-   Mondom a legelejéről. Ne hidd, hogy mentegetni akarom magam. Nem fogom! – szögezte le, ami bennem egyértelművé tette, hogy mi történt abban a szobában. – Marko elvitt az egyik meccsére, amit éppen a ’Gladbach ellen játszottak. Tudod, hogy nem vagyok oda a fociért, de szeretem nézni, ahogy a Törpe a játszik. Azon a meccsen valahogy mégsem őt néztem. Marcoból valahogy különös energia áradt, ahogy néztem.

-   Most akkor őt nézted, vagy nem? – szóltam közbe, mert nem igazán értettem.

-   Reust néztem.

-   Ja, jó. Hál’ Istennek, mind a kettőnek ugyanaz a neve – jegyeztem meg morcosan, aztán kíváncsian figyeltem tovább.

-   Nem tudtam levenni róla a szemem. Vonzotta a tekintetem, vagy nem tudom. Mikor jöttek le a pályáról összefutottam vele, és mondtam neki, hogy bár nem sokat értek a futballhoz, de nagyon tetszett, ahogy játszott. Azzal a tipikus vigyorával nézett rám, megjegyezte, hogy az ellenséget dicsérem, mikor a pasim nem sokára kijön az öltözőjéből, aztán hozzátette, hogy ez tetszik neki. Nem hiszem, hogy valaha is Manónak akart keresztbe tenni, de aztán egyik nap postán kaptam egy telefonszámot. Meg ne kérdezd, honnan tudta, hol lakok! Nem írt hozzá nevet, és kíváncsi voltam kié, ezért hát felhívtam. Utána sokszor beszéltünk telefonon, de csak barátként tekintettem rá. Jó fej volt, és elbűvölő személyisége van. Mármint nem úgy, hogy belészeressek, mert nem. Én Markot szeretem. Marint – tette hozzá, hogy biztosan ne értsem félre. – Aztán egyszer meccs után levette a pólóját, és beindult a fantáziám. Megijedtem, tudtam, hogy nekem ez tilos. Megszakítottam vele a kapcsolatot, az esélyét sem akartam annak adni, hogy bármi történjen közöttünk. Tudtam, hogy sosem bocsájtanám meg magamnak, és hogy nem tudnék többé egyiküknek sem a szemébe nézni.

-   Akkor most mi lesz? – kotyogtam közbe.

-   Még nem fejeztem be – szólt rám. – Marko… Marin, mostanában annyira kiállhatatlan. Olyan ingerült, mellesleg most elkezdte a spanyol focit isteníteni, és kevesebbet foglalkozott velem is. Egyszerűen nem bírtam nála lenni tovább. Reus pedig megint felhívott, kérdezte mi a helyzet, én meg kikotyogtam. Tudom, hülye vagyok. Soha nem panaszkodtam, erre pont neki nyögöm ki, hogy nincs minden rendben közöttünk. Pedig semmi komoly nem volt, én sértődtem meg egy kicsit, egy tök nagy baromság miatt. Pedig nem számít, mit csinál az a kis majom, én mindenhogy imádom. Reus mondta, hogy találkozhatnánk, ha akarok, küldd repülőjegyet, találkozunk, beszélgetünk. Én idióta! Beleegyeztem, mondtam neki, hogy oké, de nem akarom, hogy más tudjon róla, ezért jöttem este. Miért nem fényes nappal jöttem? Azt ki tudtam volna magyarázni Markonak. Így sosem fog hinni nekem. És akkor most jön a lényeg. Eljöttem, Marko úgy tudja, hogy hazamentem szüleimhez. Sikerült bejönnöm úgy, hogy senki ne lássa. Erre különben azért volt szükség, mert nem akartam, hogy induljon a pletyka. Én tényleg csak beszélgetni jöttem. Úgy is kezdtünk, de aztán hirtelen már csak azt vettem észre, hogy megcsókol. Visszacsókoltam, és hamar fölém is kerekedett. Az ágyon fetrengtünk, de esküszöm, Nikki, az életemre, hogy nem történt köztünk semmi azon kívül, hogy órákig csókolóztunk. Jó, tudom, ez is megcsalásnak számít. Teljesen jogos lesz, ha Marko kiakad, már pedig ki fog. Így elmondva még hülyébbnek érzem magam.

Elgondolkoztam. Próbáltam beleképzelni magam a helyzetébe, és rájöttem, hogy nem is annyira nehéz.

-   Tudod, egyáltalán nem vagy hülye. Jó, talán egy kicsit – mutattam a kezemmel, de azért komoly maradtam. – Reusban van valami érdekes. Nem tudom pontosan, hogy mi, de vonzó. Csecsemőnek, tininek, házas asszonynak, özvegynek, mindenkinek az. – Szavaim hallatáss meglepődve nézett rám.

-   De neked ott van Basti. Nekem meg Marin. Úgyhogy egyikünknek sem szabad, szabadott volna.

-   Hűséget fogadtam, nem vakságot. Valamelyik nap fehér pólóba volt, összevizeztem, na, az volt ám a látvány.

-   Oké, hagyd abba! – Már-már kiabált.

-   Rendben – emeltem fel a kezeimet. – Még a végén visszaszaladsz hozzá – nevettem.

-   Nem jó vicc – hurrogott le. – Kérlek, ne mondd senkinek ezt az egész ügyet. Most elindulok, mert megy vissza a repülő. Útközben felhívom Markot. lehet, hogy nem telefontéma, sőt biztos, de nem érdekel. És az sem, hogy alszik. Muszáj beszélnem vele. Szeretem – nézett rám keservesen.

-   Tudom. Majd hívj fel, hogy mi van.

Bólintott, elköszönt, aztán távozott. Egyedül üldögéltem tovább a sötétben. A szél épp hogy csak fújt, nagyon kellemes volt a benti fülledtség után. Livian gondolkoztam és a kialakult helyzeten. Egy percig sem kételkedtem a szavaiban, illetve abban sem, hogy neki Marko a mindene. Ezt azzal is bizonyította, hogy amikor kiderült, hogy a srác a Chelseahez igazol, biztosította róla, ha szeretné, akkor vele fog menni. Sajnos mindenki követ el hibákat, és nem kell egy-egy rosszul meghozott döntésért elítélni az embereket. Ha valaki nem tanul más hibájából, a sajátjából biztosan fog. Livia is tanult, erre a nyakamat tenném rá. Remélem, hogy Marko ha nem is érti meg, legalább megbocsájtja neki.

-   Gyere be, meg fogsz fázni – hallottam mögülem a hangot. Marco volt az.

Rá nem tudtam, hogy haragudjak-e. Tudta, hogy Livianak mennyit jelent Marko, és azt is, hogy nagy valószínűséggel erre rá fog menni a kapcsolatuk, mégis idehívta. Nagyon jól tudta, hogy nem csak beszélgetni fognak, kihasználta a helyzetet. De egy ilyen dologhoz ketten kellenek, szóval, ha az egyikre nem haragszok, a másikra miért lennék mérges? Meg hát nem is feladatom ítélkezni.

-   Nincs hideg. Jó itt. – ültem tovább a székben, és magam elé néztem.

Egy jó darabig még álldogált mögöttem, talán várta, hogy elmondom a véleményem, vagy leszúrom, vagy bármi.

-   Aj. Ha én megfázok az nem baj, de ha te is, akkor az igen – álltam fel, és bementem, hogy végre ő is befáradjon. Mellesleg csak egy boxer volt rajta. – Az rajtad maradt, vagy mi? – böktem a ruhadarab felé vigyorogva, de ahogy Livia, ő sem volt vevő a hülyeségemre. Jobb kedvében biztos megkérdezte volna, hogy ’Levegyem?’ – Nem volt szép – böktem ki végre, hogy mit gondolok. – De nem rám tartozik. Szóval, miért is állunk most itt alvás helyett? – tettem úgy, mintha nem tudnék semmiről.

-   Jó csaj vagy te – nyomott egy puszit az arcomra hálásan, aztán mindketten visszafeküdtünk az ágyunkba.

Mikor az embernek meg kell tartania egy titkot, akkor jön rá, hogy valójában mennyire nehéz is. Főleg akkor, ha olyan embernek nem mondhatod el, akivel mindent megosztasz. Annyira el akartam mesélni Bastinak, legalább neki. Tudtam, hogyha elmondom neki, biztos nem adná tovább, de akkor is becsaptam volna Liviat és Marcot is. Így hát csöndbe maradtam, és igyekeztem elfelejteni az éjjel történteket. Bárcsak ne keltem volna fel! Egész nap Liv hívását vártam, de csak nem akart hívni. Emiatt történt egy kis baleset is. A telefonomat bűvölve léptem ki a bejárati ajtón, hátha attól majd dallamot kezd játszani a készülék. Én tehát ezen okból kifolyólag nem figyeltem. Hogy a három srácnak milyen indoka volt, azt nem tudom, csak azt, hogy a roller egy személyes, nem pedig három. Azon a három kis csodagyerek együtt állt rajta, és pont akkor értek az ajtóhoz, mikor én azon kiléptem. Hát, a telefonom nem szólalt, én azonban igen.

-   A francba már! Figyeljetek oda – keltem ki magamból. Kis híján a telefonomat is a földhöz vágtam.

Meglepődve néztek rám, aztán bocsánatot kértek, és magyaráztak valamit, de otthagytam őket. Ez nem az én napom volt. Egyértelműen nem. Mérgesen raktam le a telefonom odabenn, azt is elfelejtettem, hogy miért indultam ki. Benn Toni mosolygott rám, elmentem mellette, aztán a szobámban folytattam a duzzogást. Miért is? Jó kérdés, magam sem tudtam. Ilyen hangulatom volt. Utáltam azokat a napokat, amik a havi bajok előtt álltak. Ilyenkor rendszerint teljesen bediliztem. Hol van Bastian? Ő is ilyenkor tűnik el. Hogy megtaláljam, az egész szállást végig kellett volna járnom, én meg ehhez lusta voltam. Szerencsém volt, Basti talált meg engem.

-   Az a pletyka járja, hogy behisztiztél – feküdt le mellém. – Mi az?

-   Nem tudom – morogtam. – Melegem van, fáradt vagyok, elegem van. És nem vagyok hisztis – tettem azért hozzá.

-   Persze, hogy nem. – Arcán ott bujkált a mosoly. – Mindenkinek vannak rossz napjai – vonta meg végül a vállát.

Mintegy végszóra, ekkor csörrent meg a telefonom. Hihetetlen gyorsan pattantam fel az ágyról, hogy elérjem a telefonomat. Nem foglalkozva Bastian meglepett arcával, kisétáltam a szobából, oké, inkább szaladtam, majd megérintettem az elfogadás feliratot.

-   Végre – szóltam bele.

-   Neked is, szia. – Hangja vidám volt, aminek nagyon örültem.

-   Elejétől – indítványoztam, hogy elmeséljen mindent.

-   A repülőn felhívtam, természetesen aludt, nem tudta, miért hívom. Elmeséltem neki mindent, amitől valószínűleg rögtön felkelt. Egyszer sem szólt bele a mondandómba, a végén is csak annyit mondott teljesen közömbös hanggal, hogy nem telefontéma, reggel megbeszéljük. Teljesen ki voltam, gondolhatod. Nem haza mentem, hanem hozzá, és addig tenyereltem a csengőn, míg ki nem jött. Bementem, vártam, hogy mondjon valamit, de nagyon sokáig nem tette.

-   Na, mondd már, hogy mi volt! Tudom, hogy szeretsz sokáig idegesíteni, de most nem jó alkalmat választottál. – Ekkor haladtam el Marco mellett, aki hirtelen nagyon figyelni kezdett. Vállon vágtam, figyelmeztetésül, aztán továbbmentem.

-   Aztán egyszer csak kiabálni kezdett, mindent a fejemhez vágott, és teljesen igaza volt, mindenben – mondta szomorúan. – Hazamentem, átgondoltam, amiket mondott.

-   Akkor haragszik? – kérdeztem együttérzően. Hm, Reus, már megint mit keres itt? Nem az előbb mentem el mellette? – De pofátlan vagy! Tűnés innen! – csuktam be az ajtót, természetesen őt kizárva.

-   Tessék?

-   Ja, bocs. Semmi. Folytasd! – kértem.

-   Már teljesen elhittem, hogy tényleg egyedül csak én vagyok a hibás mindenért, mikor felhívott. Azt mondta, hogy reggel sok butaságot hordott össze, nem gondolta komolyan. Aztán rájött, hogy igazából nem neki kéne bocsánatot kérnie, és elhallgatott. Megkérdezte találkozunk-e, én meg egyből rábólintottam, így nem sokkal később újra az ajtajában álltam. Bocsánatot kértem sokadszorra is, mire ő bólintott. Szó szerint azt mondta, hogy kezdjünk elölről mindent, de hogy ennek a legjobb módja, ha valami újba fogunk. Nem térdelt le, és mindenféle féle általános dolgot került, de nekem nincs is ezekre szükségem. Egyszerűen csak kinyitotta a kis dobozt, amiben a gyűrű volt. Gondolkozás nélkül mondtam igent – újságolta boldogan. Kedvem lett volna belevisítani a telefonba, de nem vallott rám, úgyhogy nem tettem.

-   Jaj, akkor minden rendben, sőt még annál is jobb, mint amire számítottunk. Gratulálok! Add át neki is! – Szinte el is párolgott az előbbi rosszkedvem. Örültem nekik, nagyon.

-   Köszönjük – válaszolta.

-   Nem akarok belerondítani a képbe, de azt hiszem, van egy nagyon kíváncsi fül az ajtó túloldalán. Elmondjam neki? Vagy mit csináljak?

-   Nem. Azt hiszem, jobb, ha én hívom fel, és én számolok be neki a dolgokról. Különben is van mit megbeszélnünk. Mondd neki, hogy felhívom.

-   Jó, de hamarabb, mint engem, mert ő is ki fog készülni – figyelmeztettem előre.

-   Bocsi, hogy megvárakoztattalak.

-   Mindegy. Lényeg, hogy végül csak megtudtam.

Egy keveset még beszéltük, aztán kiléptem a helységből. Még csak most vettem észre, hogy valami raktárba kerültem. Marco már elment addigra, amitől kicsit megkönnyebbültem, és gondolkoztam, hogy is kérjek tőle bocsánatot, meg a másik két rollerezőtől. A hallba találtam rájuk, a légkondicionáló hűvösét élvezték.

-    Hé, srácok. Bocs, hogy nemrég úgy felkaptam a vizet. Néha felforr az agyvizem, főleg ebben a melegben.

-   Nem gond – nyugtatott meg André, és Mario, azonban Marco nem szólt semmit. Kíváncsi volt. De itt vannak a többiek, most hogy szóljak neki?

-   Marc, legyen nálad a telefonod, ha esetleg valaki keresne. Az előbb próbáltalak hívni, de nem vetted fel. – Hála a jó égnek értette a célzást, mert felállt, és miközben elment mellettem egy ’köszi’-t dünnyögött.

Következő feladat Basti előkerítése volt, szerencsémre nem mozdult el az ágytól, így hamar megtaláltam.

-   Jól eltűntél – jegyezte meg.

-   Aha, Livia hívott. Képzeld, Marin eljegyezte – újságoltam, így legalább nem kellett hazudnom.

-   Remek, majd nem felejtek el gratulálni nekik – mosolygott. – Engem meg Tobi hívott közben. Ugye azt meséltem, hogy a Bayern II-be igazolt. Na, még nem talált lakást, azt kérdezte, addig beköltözhet-e hozzánk. Remélem, nem gond, hogy igent mondtam.

-   Dehogy baj. A bátyád, még jó, hogy segítesz neki. Én meg bírom, szóval…

-   Ja, csak nehogy a végén a nyakunkon maradjon – vigyorgott.

Egy újabb dallam jelezte, hogy Bastinak megint hívása van.

-   Mit felejtettél el? – szólt bele, ebből arra következtettem, hogy Tobias az. – Milyen meglepetést? Három perce tetted be a lábad a lakásomba, máris változtatni akarsz rajta? Sejtem, mennyire lesz jó, ha te csinálod – ugratta. – Egye fene, csinálj, amit akarsz, de azért ismerjek a házamra, amikor hazaérek!

A tippem bevált, tényleg Tobi volt az. Basti hallotta ugyan, hogy Tobi mit mondd, de még sem tudott többet, mint én. Annyit mondott a nagy fenegyerek, hogy valamit csinálni akar a kertben. Pontosabban csináltatni. Basti meg rábólintott.

-   Jó ötletei szoktak lenni, bízom benne – nézett rám, bár inkább magát győzködte.

-   Én meg benned, tudod. Bocs, az előbbi hisztirohamomért.

-   Á, volt már rosszabb is – karolt át.

-   Kösz-kösz – bólogattam elismervén, hogy most alulmaradtam.

-   Holnap meccs – említette meg.

-   Várod?

-   Persze. De azért van egészséges izgalom megint. Főleg, hogy ez már kieséses. Itt már nem hibázhatunk, nem lesz másik meccs, amin majd javíthatunk.

-   Jók lesztek, érzem – biztattam. – Lehet, hogy Reus és Schü fog kezdeni, ugye?

-   Igen. Ez jó ötlet amúgy, mert a csapatból sokan úgy vágnak neki, hogy a görögökön simán átjutunk. Nem szabad lebecsülni őket. Ők viszont nem foglalkoznak azzal, hogy kik ellen játszunk. Ők csak meg akarják mutatni, hogy jól játszanak, hogy nem hiába vannak itt. Bizonyítani akarnak majd, és ha játszanak fognak is.

-   Miről témázgattok? – jött be Lukas.

-   Holnapi meccsről.

-   Jó lesz. Főleg, ha Jogi tényleg kezdőként játszatja Andrét és Marcot – értett velünk egyet. – Bár akkor én nem leszek kezdő. De talán rám is fér egy kis pihenés.

-   Többiek mit művelnek odakinn? – kérdezte Basti, amikor hangos nevetést hallottunk.

-   Csak beszélgetnek, páran meg morognak magukban.

-   Mert? – kérdeztem.

-   Fogalmam sincs. De Reus pattog a legjobban. – Ezek szerint már beszélt vele Livia.

-   Fél perc, és jövök – álltam fel.

Úti célom a nappali volt, ahol általában mindenkit meg lehetett találni. Marco is ott üldögélt az egyik fotelban a telefonját nyomkodva.

-   Na, mi van? – ültem le a földre a fotel mellé.

-   Semmi – nézett rám egy pillanatra, aztán tovább játszott a telefonján. Mozdulatai idegesek voltak. – Remélem, kezdeni fogok holnap – mondta mérgesen, de úgy, hogy a többiek ne hallják. – Megmutatom neki, hogy mit veszített.

-   Sajnálom. – Tényleg sajnáltam. – De kár volt tévhitbe ringatnod magad. Ismered, szóval tudod, hogy neki ő a mindene.

-   Ha az lenne, akkor nem jött volna ide. Ő volt az, aki hamis reményeket keltett bennem.

-   Mindenkinek vannak gyengébb pillanatai, de te azt mondtad neki, hogy jöjjön ide beszélgetni. Tudtommal legalábbis így volt. – Vártam, hogy reagáljon rá. A szájhúzásos bólintás felért egy helyesléssel. – Azért jött ide. Kellett neki valaki, akivel megbeszélheti.

-   Azzal miért nem hozzád fordult?

-   Gőzöm sincs. Mostanában veled beszélt sokat, nem? Nem tudom. Nézd, hiba volt, hogy idejött, de az is, hogy idehívtad. Klassz srác vagy, biztos hamar találsz majd egy lányt – veregettem meg a karját, aztán felálltam mellőle.

Vissza akartam menni a szobába a Schweinski pároshoz, de Holgi félúton elkapott.

-   Nincs kedved játszani? – bökött a tévé felé, amin a FIFA legújabb verziója ment. – Bocsánatkérően ráztam meg a fejem. – Nem is beszéltünk még mióta itt vagyunk – duzzogott kisfiúsan, karba tett kézzel.

-   Oké, játszunk – ültem le. – De ne sírj, ha elverlek!

-   Ó, kicsi annak az esélye – vágott vissza miközben beállította a két csapatot, aztán játszani kezdtünk.

Én szereztem meg az első gólt, de a végén mégis ő nyert kettő-egyre.

-   Szerencséd volt – próbáltam menteni magam.

-   Neked volt, hogy csak ennyivel játszottam fölényben.

-   Tudod mit? Holnap edzés előtt, te meg én, tizenegyes párbaj – hívtam ki, mire jól nevetett. Hamar észrevette, hogy nem társulok hozzá, ezért abbahagyta.

-   Komolyan?

-   Te most kinevettél? – ráncoltam a homlokomat. – Halálosan komoly voltam.

Megbeszéltünk Jogival is, akitől az engedély mellé a kulcsokat is megkaptunk, így másnap húsz perccel a többiek előtt már a kapu előtt álltunk. Én a labda mögött, ő a kapuban. A labda pedig a lövésem után a hálóban. 1-0. De ő is belőtte, tétovázás nélkül. 1-1. A másodikat és a harmadikat is mindketten belőttük, azonban a negyediket én elhibáztam, míg ő azt is bevarrta. Az állás így négy-három volt.

-   Nagy a tét – hecceltem. – Ha berúgod, nyersz. Óriási ciki lenne, ha egy lánytól kapnál ki?

A piszkálódás megtette a hatását, mellérúgta. Újabb kör következett, amelynek a végén ugyanúgy álltunk, mint az elsőnek, azzal a különbséggel, hogy most nekem volt előnyöm, nekem kellett berúgni ahhoz, hogy megnyerjem. Az is lényeges különbség volt, hogy én be is lőttem. Nyertem.

-   Gratulálok – rázta meg vigyorogva a kezem.

A többiek, akik időközben megérkeztek, látták az utolsó két büntetőt, és kíváncsian érdeklődtek, hogy végül mi lett az eredmény.

Az edzésen az esti meccsre tekintettel nem hajtotta ki Jogi a srácokból a lelküket. Így történt, hogy Lukas is lazábbra vette a figurát, és a csapattársai gatyáját húzkodta le. Ennek az volt a következménye, hogy menekülés közben ő futotta a legtöbbet abban a 98 percben.

Estére véglegessé volt, hogy Thomas és a Lukas helyett Marco és Schü fog kezdeni. Illetve Miro lett a csatár is. Amit ezen az estén nyújtott a csapat az messze túlszárnyalta az összes eddigi meccsüket, sőt talán az összes válogatott teljesítményét. Egy nagyon támadó szellemű csapatot láthattunk, és viszonylag jól is zártak vissza, bár ennek ellenére a görögök kétszer is betaláltak Manu kapujába, amiből az egyik tizenegyes volt. Azonban a két kapott gól miatt nem kellett sírnunk, hiszen mi lőttünk négyet is. Phil kezdte meg a gólgyártást, és őt követte szépen sorban Sami, Miro és Marco. Elődöntőbe jutásunkat úgy ünnepeltük, mint még egyik győzelmet sem. Lehet, hogy az alkohol tartalmú üdítőkből is kicsit sokat szolgáltattak a csapat számára, ami néhány játékoson meg is látszott, de nem nagyon bántuk, mert így volt min nevetni az éjszaka hátralévő részében. A görög meccs után hatalmas önbizalommal vártuk az elődöntőt, amit, mint két nappal később kiderült, Olaszország ellen fogunk játszani.

A focin keresztül - Váratlan vendég

Sziasztok! Jöttem, láttam, írtam!;) Véleményeket nagy kedvvel olvasnék, szóval kicsit mozgósítsátok magatokat ebben a nagy melegben:) Éljétek túl ezt a meleget, aki teheti fürödjön;) Jó olvasást!

-   Gól! – kiáltottunk fel újra, mikor Gomez a második gólt is belőtte a hollandok ellen.

Eddig nem ment valami jól nekik az EB-n, kikaptak Dániától, és most nagyon úgy néz ki, hogy tőlünk is kifognak. Mario ezzel a találatával már háromgólos lett, és eddig ő az egyetlen, így a célja természetes a cím megszerzése. De a végéig még sok van hátra, bármi lehet. Hollandia még talált egy gólt, ami visszahozta valamennyire a reményeiket, de amikor a bíró lefújta a mérkőzést, még mindig 2-1 volt az eredmény, így mi újra begyűjtöttük a három pontot, míg a hollandok továbbra is szűkölködtek azokból. A meccseket már nem a kispadról néztem, ha a lelátóról Lotte mellől, de szerencsére jó helyünk volt, és mindent láttunk. Bastian ma nagyon jól teljesített, mind a két gólból jelentősen kivette a részét, úgyhogy ő is elégedetten beszélt a meccsről az ágyba fetrengve. A nap egyedül Jerome szemszögéből volt rossz, aki elbukta a fogadás, mivel kezezett a mérkőzésen. A következő meccsen az összegyűlt sárgalapok miatt így nem is játszhat majd. De még előtte teljesítenie kell azt a feladatot, amit a fiúk találnak ki neki. Az ünneplés ma is olyan sokáig tartott, mint az első meccs után, ha nem tovább, így másnap fáradtan tekertünk ki a pályára. Borzalmasan tűzött a nap, sajnáltam is a fiúkat, hogy a napon kell rohangálniuk, és én is visszautasítottam Jogi ajánlatát, miszerint álljak be, és eddzek a fiúkkal. Hiába szerettem, ebben a melegben, ha nem muszáj, inkább meghúzza magát az ember valamilyen hűvös helyen. Hát én sem fogok kilógni a sorból. Nem hiányzik, hogy egész nap fájjon a fejem, és használhatatlan legyek. A melegtől a fiúk se voltak a helyzet magaslatán, sorra borították fel a bójákat, és a különböző segédeszközöket. Lukas volt az egyik legdekoncentráltabb.

-   Lukas, figyelj! – szóltak rá sokadik alkalommal is. Válasz gyanánt hangos sóhajtással bólintott egyet.

Rajta kicsit elgondolkoztam, nem szokta meghatni egy kis meleg. Feltevésemet, miszerint valami nyomja a szívét, hamar igazolta is, mikor a kérdésemre, rám sem nézve annyit mondott, hogy semmi. Egyértelmű volt, hogy valami van, és nem akarja elmondani.

-   Kérdezem még egyszer: mi a baj? – állítottam meg, eléálltam és felnéztem rá. Kicsit vicces volt, és ha nem lett volna ennyire komoly a helyzet valószínű el is nevetem magam a magassági arányok miatt.

-   Aj, csak… Semmi. Hülyeség – hagyta félbe a mondandóját, miközben azzal próbálkozott, hogy kikerüljön. De csak jól megtáncoltatott, mivel mindig eléléptem.

-   Nem az. Mondd el! Szeretnék segíteni.

-   Jó, de akkor ígérd meg, hogy nem haragszol meg.

-   Megígérem! – biztosítottam róla.

-   Úgy érzem, kicsit háttérbe szorultam.

-   De hát mindig kezdő vagy. Megbízik benned Jogi, számít is rád. – Miközben beszéltem keserűen mosolyogva nézett rám, és a fejét rázta.

-   Nem a válogatottban. Mióta Bastival vagy…

Kezdtem kapisgálni, hogy mire akar kilyukadni. Elgondolkodtam, hogy mikor csináltunk legutóbb valamit együtt. Hogy mikor nevettünk a saját hülyeségünkön, és mikor beszéltünk igazán mélyen egymással. Sajnos rá kellett jönnöm, hogy tényleg régen volt. És mit tesz ilyenkor az ember?

-   Mi? Nem! Ez hülyeség. – Tagad.

-   Mondtam, hogy az.

-   Tényleg így érzed? – komorodtam el. – Pedig ugyanúgy szeretlek, mint előtte. Ugyanolyan fontos vagy.

-   Baba, van ma szabadfoglalkozás. Elmegyünk valahová? – lépett mellénk Basti. Ő is tudja, mikor kell jönni.

-   Ne haragudj, de ma Lukasszal megyek. Kettesben – kacsintottam Poldira. – Ugye nem baj? – néztem vissza vőlegényemre. Szerettem ezt a szót használni.

-   Nem. Érezzétek jól magatokat! – válaszolta, aztán eltűnt. Nem volt túl őszinte, de majd megmagyarázom neki.

-   Nem kellett volna – kezdett bele Lukas, de egy nézéssel elhallgattattam.

-   De kellett. Na, arra gondoltam, sétálhatnánk, megnéznék a várost, aztán beülhetnénk valahová.

Ennek fejében a szállásról lenyúltunk egy térképet, és nekivágtunk felfedezni Gdansk utcáit.

-   Menjünk erre a térre – bökött a térképre.

-   Jó, csak találjunk is vissza – aggodalmaskodtam.

-   Ezért van ez velünk – lengette meg a térképet.

-   Te mikor igazodtál ki utoljára térkép alapján? Mert én sosem. GPS-en nőttem fel.

-   Megoldjuk! – vágta rá, és elég biztos volt benne, hogy én is az legyek.

Míg a tér felé mentünk mesélt, de egy témát folyamatosan került, azonban tudtam, hogy egyszer arról is beszélnünk kell, ezért felhoztam. Felesleges volt tovább mellőzni. Az Arsenal leigazolta, ezért elköltözik. Megbeszélte velem is, mielőtt döntött volna, és akármennyire fájt, tudtam, hogy el kell engednem. Neki ott sokkal jobb lesz, és nem akadályozhatom meg a céljai elérésében szimpla önzőségből.

-   Találtatok már házat Londonban?

-   Igen. Elméletileg most is folyamatosan megy a költözés. Anyuék felügyelik.

-   Majd mindig felhívsz, ugye? – kérdeztem szomorúan.

-   Persze. De ne szomorkodj! Nem szabadulsz tőlem ilyen könnyen.

-   Ajánlom is – mosolyodtam el végre.

-   De most ne ezen rágódjunk. Végre együtt vagyunk, és megérkeztünk erre a mit tudom én milyen térre is. Legalább szép, nem?

-   Bizony, de mindjárt megsülök – ültem le a szökőkút peremére, ami jó hideg volt.

A következő pillanatban a nyakamban is érezhettem hideget, mert Lukas telibe fröcskölt. A meglepettségtől, és a hirtelen hidegtől felugrottam.

-   Hé, ezt még megfizeted! – fenyegettem, és fröcskölődve üldözni kezdtem.

Nem sokára, mint két óvodás futkároztunk közbe, miközben már csöpögött belőlünk a víz.

-   Nézd, ott a kis Mario – bökött felé Lukas vigyorogva.

-   Te is arra gondolsz, amire én?

-   Valószínű.

Abban a pillanatban, ahogy Mario odaért egy nagy adag vízzel találtuk telibe.

-   Mi a…! – kiáltott fel, mire mi nevetésben törtünk ki. – Esküszöm, hogy nem vagytok normálisak – rázta a fejét, de a mosoly az ő arcán is ott bujkált. – Hogy néztek ki? Jogi így meglát titeket, szívinfarktust kap.

-   Nézd már, az óvodás neveli az óvónőt – nevettem ki. – Meg ne sértődj, imádunk – közeledtem felé, hogy átöleljem.

-   Inkább ne – tette maga elé a kezeit. – Elhiszem, és én is imádlak titeket, csak vizes ölelést ne.

-   Egyedül vagy? – kérdezte közben Poldi.

-   Nem, csak két lustával jöttem, és az első helyen leültek. – Marco és André felé bökött, akik tényleg egy árnyékos padon terpeszkedtek el.

Ők hárman nagyon egymásra találtak. A három kicsi, többen is így hívtuk őket, de én találóbbnak találom a három csodagyerek nevet, mert ha ők lehetőséget kapnak, meg fogják mutatni, hogy aranyat ér a lábuk. Bár egyelőre még kell nekik plusz pár év, sok tapasztalat és legalább egy Münchenben eltöltött szezon.

-   Megyek, megölelgetem őket – indultam meg feléjük. – Marco – nyújtottam meg az o-t, és kitártam a karjaimat.

Megette, és átölelt. A fehér pólója kissé átázott, és a hasához tapadt.

-   Te lány, egyszer kiporollak – fenyegetett viccesen.

-   Most miért? Tök szexi – húztam meg a felsőjét, hogy ne tapadjon hozzá, de az anyagnak is volt ízlése, és szorosan visszasimult a mellkasához.

-   Na, ne félj, ha Basti megtudja, hogy mit mondtál!

-   Csak kimagyarázom – nevettem. – Tényleg, vele nem találkoztatok?

-   De. Holgival van, pár utcával arrébb láttuk őket.

-   Nem indulunk visszafelé? – kérdezte André. – Itt helyben fogok megsülni, és helyi gasztronómiai ínyencség lesz belőlem.

-   Jól van, menjünk. Nehogy itt jó pénzért rágós húst áruljanak – indult meg Mario, mi pedig követtük.

Szóval, volt nálunk térkép, voltunk öten, de mindannyian más irányba akartunk indulni.

-   Ne szórakozzatok már! Így a legrövidebb.

-   De úgy nem a szálláshoz mész, hanem valahová tök máshová.

-   Jó, akkor én megyek arra, ti meg amerre akartok – ragaszkodtam az én útvonalamhoz.

-   Arra megyünk, amerről jöttünk. Itt jobbra.

-   Biztos, hogy nem – vágta rá André. – Tisztán emlékszem, hogy a másik irányból jöttünk.

-   Lehetetlen. Nézd már meg! – dugta Lukas a térképet az orra alá.

Szerencsére a sok tanakodás, kanyargás után megláttuk a szállás sárgás falait.

-   Soha, de soha többé nem megyek veletek sehová – jegyezte meg Marco.

-   Ne már! Ilyen lehetőséget kihagyni – rázta a fejét nevetve Lukas.

-   Jó, lehet, hogy tényleg elég volt belőletek ennyi – nevettem én is. – További jó szórakozást, és Lukas, szeretlek, ezt jegyezd meg! – mondtam, majd otthagytam őket, mivel nem úgy nézett ki, mintha az egymásra licitálást rövid időn belül befejeznék.

-   Na, végre, hogy megjöttél – fogadott Basti.

-   Neked is szia – hajoltam oda egy pusziért, amit meg is kaptam. – Bocs, hogy leráztalak, de beszéltem Lukasszal, és azt mondta, hogy úgy érzi, már nem szeretem annyira. – Azt nem mondtam, hogy éppen miatta. – Ami ugye hülyeség, ezért akartam vele menni.

-   Oké, mondtam, hogy nem baj. - Hogy bizonyítsa, tényleg nem haragszik a nyakamba csókolt. – Különben lemaradtál a nap fénypontjáról. Jerome megkapta a feladatát. Szendvicset kellett csinálnia, és el kellett adnia az utcán. Mindezt úgy, hogy a keze hátra volt kötve. Hm, nos, aki megvette, remélem nem ette meg, mert a nyelvével kente rá a vajat, a szájával pakolgatta rá a felvágottat és a paradicsomot jobb ötlet híján harapásokkal tette rá. Ennek ellenére kiállt és szinte kisebb licitálás alakult ki, hogy ki vegye meg. A fizetéssel megint bajban volt, merthogy mi már előre megkértünk egy pasast, hogy ő vegye meg, a lehető legnagyobb értékű pénzzel, hogy vissza kelljen adnia. Egyszóval nagyot szívott – mesélte el, még mindig nevetve, én pedig csatlakoztam hozzá.

A nap további részében el sem mozdult mellőlem. Másnap viszont kénytelen volt elengedni, mert Lotténak segítettem pár dologban, miután lement az edzés, és nem haladtunk valami gyorsan, mivel közben folyamatosan beszélgettünk.

-   Befértél rendesen a fiúkhoz? – érdeklődtem.

-   Hát… a három személyes szobában négyen vagyunk, de nem bánom, így legalább kénytelen vagyok szorosan Bennihez simulni.

-   Fiúkról mit gondolsz? – faggattam tovább.

-   Óriási nagy arcok, szinte mind. Élvezet velük lenni.

-   Ugye? – helyeseltem. – Legjobb percek az életemben.

-   Valahogy úgy. Csak ne kéne közben dolgozni – húzta el a száját. – De ha ez az ára, hogy Bennivel lehessek, akkor bármit. Különben is, szeretem a munkám.

-   Láttam, az elején nem nagyon bírtál velük.

-   Igen, sokszor hülyültek, de már rájöttek, hogy hamarabb szabadulnak tőlem, ha viselkednek. De nekem ez annyira furcsa, hogy ekkora nyomás alatt vannak, minden nap elvárások tömkelege várja őket, mégis ilyen jó kedvűek, felszabadultak. Egyedül a meccs napján szoktak görcsösebbek lenni.

-   Ezek a srácok imádnak játszani, és tudják, hogy nagy jelentősége van ennek az egésznek, de nem munkának tekintik. Ha egy barátságos, felkészülési meccsen játszanak is ugyanekkora lelkesedéssel mennek ki a pályára, pedig akkor semmi tétje. Ezt szeretem bennük, hogy ennyi akarás van bennük, hogy tudnak küzdeni. Most nézd meg a spanyolokat, számomra az a foci borzalmasan unszimpatikus. Jó persze, maga a nép is, de a focijuk nekem visszataszító.

-   Nem tudom, én nem figyeltem annyira őket. Benniéket szoktam inkább csak nézni. De hallottam már, hogy ilyen gyors passzos focijuk van, nem?

-   Ja. – Nem akartam tovább róluk beszélni, bőven sok volt ennyi is.

Mivel a csoportban Németország 6 ponttal vezetett, ezért ha Dániával döntetlent játszanak is továbbjutnak. Bár ennek mindenki tudatában volt, senki nem akart visszafogottan játszani. Mikor kimentek a pályára ugyanúgy indítottak, mintha az életük múlt volna rajta. A 19. percben végül meg is született a gól. A labdát Lukas szolgáltatta a kapuba. Azonban nem sokáig örülhettünk, mert a 24. percben Krohn-Dehli szöglet után megszerezte az egyenlítést. Innentől hol a dánok kapujában, hol a mi kapunkban voltunk. Félidőben még mindig 1-1 volt, sőt egészen a végéig, amikor is Lars, aki Boateng helyett játszott, gólt szerzett, ezzel kialakítva a végeredményt. Velünk párhuzamosan ment a Hollandia-Portugália meccs, amelyet a portugálok nyertek meg, így Robbenék nulla ponttal távoztak, a dánok hősies küzdelemmel kiestek, mi és a portugálok pedig továbbjutottunk. Büszke voltam a csapatra, hogy az egyedüli olyan csapat volt, aki eddig hibátlanul teljesített. Csak mi jutottunk tovább kilenc ponttal. Az egyenes kieséses szakaszban Görögország lesz az ellenfelünk, ami szintén egy nagyon jó meccsnek ígérkezik, hiszen a görögök is harcos szelleműek. Bár már most mindenki német továbbjutást jósol, nem szabad lebecsülni őket. Láthattuk már a nyitómérkőzésen is, hogy mit tudnak, illetve Oroszországot is ők búcsúztatták nagy meglepetésre.

Hétfőn szabadnapot kaptak a fiúk, így nem volt sem edzés, sem interjúk, sem konferenciák. A nap első felében Bastival mentem el, többféleképen is, mivel már nem bírt magával, és tulajdonképpen én sem, ezért kivett a közeli hotelben egy szobát. A szálláson az ugratások természetesen nem maradhattak el, de mi hősiesen álltuk. Maradjunk annyiban, hogy nem is igazán hallottuk, elvoltunk mi ott egymással. Délutánra egy kis házi billiárdversenyt rendeztünk. Mivel nem mindenki szerette, nem mindenki tudta játszani, végül csak nyolcan indultunk: én, Basti, Benni, Lotte, kis Mario, André, Marco és Toni. Első körben én játszottam Lotte ellen, amit nagy szégyenemre ő nyert meg, mivel ő most állt körülbelül másodjára biliárdasztal mellé. De hát, akinek ilyen jó tanára van, mint Benni! Kiderült, hogy nagyon sokat játszik, és Lottéhoz simulva mutogatta, hogy fogja helyesen a dákót. És végül nyert. A következő kört, akinek a nyertesével majd Lotte fog játszani Benni és Basti játszotta. Hát, az előbb elmondottak alapján nem volt meglepetés, hogy a védő nyerte a menetet. A következő a két M volt, Mario és Marco, amiből az utóbbi jött ki győztesen. Az ellenfele pedig Toni lesz, mivel Andrét simán leverte. Róla is kiderült, hogy sokat játszik, és Benni ellen edzett, úgyhogy ez sem volt kétség. A Benni-Lotte összecsapásból a srác jött ki jól. Ennyi idő alatt úgy látszik nem tudta teljesen megtanítani Lottét. Marco kicsit megszorongatta Tonit, de végül összejött az álomdöntő, tehát Benni és Toni játszhattak egymás ellen. A döntő volt a legrövidebb az összes közül. Szépen sorjában a lyukakba helyezték a golyókat, és végül a feketét Benni jutatta előbb a helyére, így ő lett a házi bajnokunk. Időközben készítettem neki egy érmet, amit nagy büszkén, röhögve adtam át neki.

-   Ez gyönyörű – nézte meg, aztán hangos nevetésben tört ki.

-   Ilyen van, na. Örülj neki – veregettem vállon.

-   Basti! Nikki! – szólt utánunk André, mikor megindultunk kifelé. – Lehetne egy kérésünk?

-   Persze – nézett kíváncsian Bastian, miközben átkarolta a derekam.

-   Arról beszélgettünk, hogy mekkora buli volt régen, mikor gyerekként még a haveroknál aludtunk.

-   Nektek nem is volt olyan rég – szúrta közbe Basti, mire két szúrós pillantást kapott.

-   Szóval, visszahoznánk az emlékeket. Nem aludhatunk ma nálatok? Földön elleszünk mi – nevetett André elég kényszeredetten.

Nem értettem, hogy mire jó ez nekik, kicsit furcsának is találtam, de ha ez boldoggá teszi őket, akkor nem én fogom megakadályozni.

-   Felőlünk – vontuk meg a vállunkat. – Majd sztorizgatunk – tettem hozzá.

-   Jó – lelkesültek be, bár még mindig nem volt az igazi. Nekem kicsit megjátszottnak tűnt.

Estére aztán át is pakolták az ágyneműjüket hozzánk. Szépen megágyaztak maguknak a földön, és el is kényelmesedtek.

-   Marco nem jön?

-   Nem. Azt mondta, nem bírja a háta a földet – vonta meg a vállát kis gondolkodás után.

Kezdett egyre gyanúsabb lenni a dolog. Összevesztek volna, és nem akarnak egy szobában lenni? Mindenesetre nem kérdeztem rá, mert nem akartam őket ezzel zaklatni. Ha akarják, majd elmondják.

-   Fáradt vagyok. Javaslom, aludjunk – fordultam át a másik oldalamra, és szinte azonnal elaludtam.

Nem tudom, hogy a fiúk beszélgettek-e utána, vagy ők is átléptek az álmok világába, mindenesetre én nem nagyon zavartattam magam. Ezen az éjszakán nem aludtam valami jól. Nagyon meleg volt, ezért nyitva hagytuk az ajtót, hogy legyen valami légjárás, de azon kívül, hogy mindenféle zaj beszűrődött kintről semmi értelme nem volt az egésznek. Újra felébredtem. Kinyitottam a szemem, de még sötét volt, mind a négyen mozdulatlanul feküdtek a helyükön. Kintről ajtónyitódást hallottam, majd halk puffanást. Kíváncsian másztam át a fiúk között, figyelve arra, hogy ne keltsem fel egyiket sem. Kihajoltam az ajtón, de nem láttam senkit. Először. Aztán kinyílt Marco szobájának ajtaja, és egy lány lépett ki rajta. Aha, szóval ezért lett a szoba másik két lakója kipaterolva onnan. Épp azon gondolkoztam, hogy milyen megjegyzést tehetnék a dologra, mikor Marco visszament a szobába, a lány pedig felém fordult, és felismertem.

-   Te meg mit csinálsz itt?