A focin keresztül - Régen látott ismerősök

Sziasztok! A mai részhez csak annyit, hogy köszönöm szépen a több mint 10.000 látogatót! Ti vagytok a legjobbak:) Jó olvasást!

Persze én is hosszútávra tervezem ezt a kapcsolatot, de sosem szoktunk ezekről beszélgetni, mivel egyikünk sem az a fajta, akik előre elterveznek mindent, egész nap romantikáznak, és arról beszélnek, hogy örökké együtt lesznek. Így aztán, ha Bastian ezt szóba hozta, akkor tényleg komolyan gondolja, és ez váratlanul ért, de jól esett.

-          Remélem – válaszolta, aztán másról kezdett beszélni, én pedig akárhogy próbáltam figyelni, elnyomott az álom, és legközelebb csak Bastian keltegetésekor keltem fel.

-          Baba, szállunk lefelé.

-          Ú, elaludtam, miközben beszéltél hozzám? – ugrott be egyből.

-          Simán, de ne aggódj nem baj – előzött meg.

-          Óriási mázlim van veled – öleltem meg, aztán bekötöttem magam.

-          Ezt mondom már neked egy ideje – vigyorgott.

-          Amúgy… baba? – kérdeztem rá legújabb becenevemre.

-          Csak úgy jön. Zavar… baba? – kérdezte a számtól pár milliméterre.

-          Ha a következő eseménysorozattal jár, akkor nem – hajoltam közelebb.

Otthon mind a ketten az ágyba zuhantunk. Bár aludtam az repülőn, és valószínűleg Basti is, mégis hamar elaludtunk, és másnap délig fel se keltünk. Az első dolgom természetesen az idő beazonosítása volt, amit a telefonomon vittem véghez, így rögtön láttam a három nem fogadott hívást. Mivel még totál kómás voltam, meg sem néztem, hogy ki hívott, csak ledobtam az ágyra a telefont, és elindultam megkeresni Bastiant, akit a nappaliban a tv előtt szundítva találtam. Mellette egy tányér volt, amin félig a megevett szendvics foglalt helyet. Halkan kikapcsoltam a tv-t, és a tányért is kivittem, nehogy kiborítsa álmában, de mire újra elmentem mellette már fenn volt.

-          Szép jó napot – mosolygott fel rám.

-          Neked is. Lefürdök, mert borzalmasan nézek ki.

-          Mindenhogy jól nézel ki – szólt utánam, mielőtt becsuktam volna a fürdő ajtaját.

Egy jó nagy kád, forró vízben áztattam magam, mikor megszólalt a csengő.

-          Jaj, ne már – másztam ki sóhajtva a kádból, és gyorsan törölközni kezdtem.

Csak mikor végeztem, jutott eszembe, hogy nem hoztam be a ruhám. Magamra csavartam a törölközőt, és annak reményében, hogy a vendég nem valami srác, kimentem. Óriási mázlim volt, mert csak Kathrin volt az. Gyorsan felkapkodtam pár ruhát, aztán lementem hozzá.

-          Lányok, én elmegyek. Ma délután van edzésem, és inkább bemegyek – nyomott nekünk egy-egy puszit Basti, aztán ott sem volt.

-          Segíts, könyörgöm – kezdte Kath.

-          Mi a baj?

-          Elmentem Manuellel vacsorázni. Tényleg nagyon rendes, figyelmes, és kedves. Csak az a baj, hogy én mindenben Gabrielhez hasonlítom… és szar ezt kimondani, de amennyire most ismerem jobb, mint Gabe, de… nekem ő volt az igazi.

-          Figyelj. Annak vége, egyszer le kell zárnod. Senki nem kér arra, hogy ezt rá fél hónapra tedd meg, de egyszer muszáj lesz. Manu remek srác, és szerintem illetek egymáshoz.

-          De nem akarom azt, hogy vele vagyok, és közben Gabrielre gondolok. Ez nem fair vele szembe.

-          Mit beszéltetek meg a randi után?

-          Mára egy újat, de nem tudom elmenjek-e…

-          Még jó, hogy elmész! – kiáltottam fel.

-          Nem tudom, tényleg nem.

-          Jó, hívjuk fel Lottét, és kérdezzük meg, ő mit szól.

-          Ne – próbált tiltakozni, de addigra már kicsengett.

Lotte amint meghallotta, mi a helyzet, megígérte, hogy eljön, még akkor is, ha ez több órájába fog kerülni. Azt is mondta, hogy lehet, hogy Benni is jön, mert éppen sérült, és nincs edzése, így mikor letettük a telefont eléggé örültem, Kathrinnel ellentétben.

-          Remek. Most már biztos, hogy ott leszek a randin – morogta. – Lotte nem az, akinek nemet lehet mondani.

-          Tudom – mosolyogtam büszkén. Mindig tudom, ki kell hívni.

Míg vártuk, hogy megérkezzenek addig kitaláltuk, hogy mit vegyen fel, bár nekem ebben sok tapasztalatom nem volt, és különben sem szeretett volna túlságosan kiöltözni. Mire Benniék megérkeztek már Kath is nagyon várta az estét.

-          Sziasztok – köszönt Lotte, mikor kinyitottam az ajtót, mögötte pedig Benni tűnt fel.

-          Sziasztok. Örülök, hogy te is jöttél – mosolyogtam Bennire. – Mi történt veled?

-          Semmi lényeges, rosszul léptem, és a bokám kicsit tönkrement. De hamar rendbe fog jönni, szóval aggodalomra semmi ok.

-          Na, lássam csak a randizós barátnőnket – haladt előre Lotte. – Mit hallanak füleim? Nem akarsz randizni Neuerrel?

-          De, már akarok. Már teletömte a fejem mindennel, szóval… - célzott rám.

-          Ú, de hülye vagyok – csapott a homlokára Benni, mire mind a hárman kíváncsian néztünk rá. – Ne nézzetek hülyének, de mondta Manu, hogy randizik Kathrinnel. Hát nekem nem esett le, hogy ő vele Kathrinnel.

-          Nem nézünk hülyének – nyugtattam. – Tudjuk, hogy az vagy.

-          Kösz, kösz – vigyorgott. – Na, akkor viszont a legjobb emberhez fordultatok. Elmondjak pár bennfentes infót Manuról? – Nem várta meg, míg válaszolt, inkább rögtön bele is vágott. – Utálja, ha a lány magasabb nála.

-          Ez a veszély nem igazán fenyegeti – jegyeztük meg.

-          Utálja a túl hivatalosra sikerült találkozókat. Távolságtartónak találja, szóval legyél laza. Ne vegyél magassarkút, mert át fogjátok sétálni az egész várost. Ne vigyél kabátot, mert ő kettőt fog vinni. Szeret udvariaskodni, hagyd neki.

Kath próbált figyelni, de mikor a sokadik instrukciót kapta, közbevágott.

-          Oké. Elég. Ne mondjátok meg, mit csináljak! Magamat fogom adni, és majd eldönti, hogy az tetszik-e neki.

-          Gratulálok! – ölelgette meg Benni. – Átmentél a vizsgámon.

-          Ez most komoly? – fogta a fejét Kathrin.

-          Bizony. Na, nyomás haza felöltözni, aztán randizni! – toltuk ki a lakásból.

Ezután egészen addig hárman beszélgettünk, amíg Basti haza nem ért. Akkor aztán Basti és én is ugyanannyira meglepődöttek voltunk. Basti Benniék miatt, én pedig Toni miatt, aki Bastiannal érkezett.

-          Toni – pattantam fel, és megölelgettem. Bastian csapatából vele alakult ki a legjobb viszonyom, de mióta már a saját edzésemre járok, és nem Bastiéra elég keveset találkozunk.

-          Hogy vagy, pici lány?

-          Hát tudod… anya és apa nagyon szerette egymást, és ölelkeztek. Így vagyok.

-          Tényleg reménytelen vagy – nevetett fel jóízűen.

-          Naa! Inkább helyezd magad kényelembe! – mutattam a kanapé felé, amit ő rögtön birtokba is vett.

A srácok a tévében egy kvízműsort kezdtek el bámulni, és megjegyzéseket fűztek hozzá, amiket rendszerint hangos nevetés követett. Mi mögöttük kezdtünk el beszélgetni igazából mindenről egyszerre. Szerettem Lottéval beszélni, mert tényleg bármiről lehetett vele, és minden témához hozzá tudott fűzni valamilyen okos megjegyzést. Gyorsan váltottunk témákat is, így egy kívülállónak viszonylag nehéz lett volna nyomon követni, hol is tart a beszélgetés éppen.

-          Nem jó a válasz – rázta a fejét tagadóan Benni.

-          De. Az a helyes – vágta rá Bastian.

-          Fogadni mernék, hogy nem – jelentette ki határozottan Benni.

Lottéval odakaptuk a fejünket. Ha egy mondat így kezdődik, akkor abból bizony fogadás lesz, és mi kíváncsian voltuk a dolog végkimenetelére.

-          Akkor fogadjuk – igazolta be Basti feltevésünket. – Ha én nyerek, te szépen leadsz egy sztriptíz táncot. Ha te nyersz, én teszem meg ugyanezt.

-          Mekkora hülye fogadási ötleteid vannak – jegyezte meg vigyorogva Toni, de ő is érdeklődve nézte, mi lesz ebből.

-          Kezet rá, de úgy is én nyerek – nyújtotta Benni a jobbját magabiztosan.

Amint kezet fogtak, a képernyőn a piros szín kezdett villogni a megjelölt válasznál, tehát Bastian elbukta a fogadást, úgyhogy most szemtanúi leszünk egy Bastian féle chippendale shownak. Mindannyian végig nevettük, ahogy tekeregve leveszi a pólóját, majd a nadrágját, de amikor az alsójához kezdett nyúlni, már mindenki kiabálta, hogy ne, elég volt. Benni Lotte szemét takarta a kezével, de a lány folyton kilesett oldalt.

-          Na, innentől már szobajelenet. Mi bemegyünk Nikkivel oda – mutatott a fürdő ajtajára. – Benni ti mehettek a vendégszobába – közölte tovább is halálos komolysággal, majd Tonihoz fordult: - Toni, neked pedig a 32-esen van pornóadó.

Épp, hogy kimondta, már ki is robbant belőle a nevetés, akárcsak belőlünk. Egyedül Toni kezdett el valamit morogni az orra alatt, de aztán az ő humorérzéke is előtört. Basti sietve felkapkodta a ruháit, majd újra leültek a színes, beszélő doboz elé. Toniban valószínűleg felébredt a bosszúvágy az előbb oltásért, ezért próbálta Bastit minél kínosabb helyzetbe hozni. Kezdetnek a farokméretét pedzegette.

-          Hát neked sincs sok minden, amit a nadrágod elnyel – szólt vissza rögtön. Abszolút nem jött zavarba, ami várható is volt.

-          Az enyém igenis nagy – húzta ki magát büszkét. – Te mivel bizonyítod, hogy a tiéd is az?

-          Kroos, mindenképp azt akarod, hogy megmutassam neked? – sandított rá oldalról.

-          Isten ments! – kiáltott fel elborzadva, aztán feladta annak a reményét, hogy Bastit szorult helyzetbe hozza. Viszont észrevette, hogy Benni a beszélgetésük alatt túlságosan csendesen ült. – Benni, neked mekkora? – kérdezte meg tőle, mire Benni baromi édesen elpirult.

-          Hagyjatok már a hülyeségeitekkel! – terelte el a szót.

-          Csak viccelünk, paradicsom, nyugi van – kezdte el húzni az agyát Toni.

Bennin látszott, hogy vette a poént, de nem az a srác volt, aki nyíltan beszélget ilyenekről. A két középpályás talán ezért jött ki ennyire jól egymással. Ki tudja, mikről beszélgetnek ezek, amikor nincs ott más. A beszélgetés további részét, amelyben a két müncheni kitért különböző szexuális szokásokra, és egyéb ilyen baromságokra, csak azért, hogy azon nevethessenek, ahogy mi lányok megszeppenten kapkodjuk a fejünket jobbra-balra, Benni végignevette. Egész délután oda-vissza oltogattuk a másikat. Épp egy nagy szócsata kellős közepén álltam, természetesen Tonival, amikor a telefonom rezegni kezdett az asztalon. Üzenetem érkezett Kathrintől. Az üzenetben semmi más nem állt, csak ennyi: köszönöm. Ebből egyikünk számára sem derült ki, hogy most akkor mi van, csak abban voltunk biztosak, hogy a randevújuk jól sikerült.

-          Láttam ám, hogy jobban örültél Toninak, mint nekem – jegyezte meg futólag Basti, mikor mind a hárman távoztak, és ketten maradtunk.

-          Ez nem igaz. Csak őt már nagyon régen láttam. Tudod, hogy nagyon jóba lettünk.

-          De miért pont vele?

-          Miért, baj? Vagy miért lenne jobb, ha mással?

-          Nem. Nem baj. Csak furcsa, hogy pont vele.

-          Nem értelek – ráztam fejem.

-          Ő ilyen nagyon menő, vagy nem is tudom. Van benne valami, amitől számomra azzá válik.

-          Talán azért bírom őt a legjobban, mert rád emlékeztet – mondtam végül, mire elég érdekesen nézett rám. – Komolyan mondom. A stílusa olyasmi, mint a tiedé.

-          Hát, nem tudom. Mindegy is, örülök, hogy jóba vagy a srácokkal, tényleg – nyomatékosította, mikor felvontam a szemöldököm. – Na, jó éjszakát – hajolt fölém egy pusziért, aztán átölelt és elaludtunk.

Másnapra végre rendesen kipihentem magam, így újult erővel vártam a kis szabim után az edzést. Szerencsére sikerült odaérnem időben, úgyhogy kivételesen nem kellett kapkodnom az öltözésnél. Mire kiértem a pályára nagyjából már az egész csapat ott volt, csak páran hiányoztak, és volt egy plusz vendégünk is Marko Marin személyében. Thomasszal beszélgetett, Karint nem láttam sehol.

-          Szia, te lógós – köszöntött drága edzőm.

-          Sziasztok. – Volt szerencsém mellette megtanulni, hogy nem mindig jó, ha visszavágok.

-          Ismeritek egymást? – Markora mutatott, mi pedig bólintottunk egyet.

-          Remek. Egyben vagy, nincs semmi bajod, nem történt veled semmi? – bizonyosodott meg róla, hogy a kihagyott két nap alatt nem csináltam magammal semmit.

-          Teljesen egészséges vagyok.

-          Akkor nyomás – mutatott a többiek felé.

Odasétáltam a csapattársaimhoz, és köszöntöttem őket is. Mikor idejöttem a csapatba volt pár lány, akikkel nem jöttem ki. Ez egy kicsit enyhült mióta egyre többször kerültem be a kezdőcsapatba. Hogy megkedveltek azt nem mondanám, de beletörődtek ittlétembe. Tulajdonképpen nem is tudtak nagyon mást tenni. Az edzésünk alatt Marko ottmaradt, és volt egy olyan érzésem, hogy erről Karinnak majd nem kéne szólnunk. Mostanában feltűnően sokszor passzolt le minket Thomasnak, ő pedig eltűnt. Senki sem tudta, hogy milyen dolga van, de mi jobban is szerettünk Thomasszal lenni, így nem nagyon akadékoskodtunk Karinért. Jó szokásunkhoz híven az edzés után mindannyian elterültünk a fűben egy pár percre. Markoékat néztem, ahogy hevesen magyaráznak egymásnak. Nem hiszem, hogy veszekedtek volna, csak nagyon benne voltak a témázgatásba. Valószínűleg megérezték, hogy valaki nézi őket, mert rám néztek. Rájuk mosolyogtam, aztán elfordultam, hogy ne zavarjam őket tovább.

-          Szia – hallottam meg Marko hangját mögöttem.

-          Szia – fordultam felé, aztán felálltam.

-          Milyen volt Ronaldo esküvője? Most is felképelted?

-          Haha – forgattam a szemem. – Ha bántottam volna, arról tudnál, mert a sajtó is meg volt hívva. Hogy vagy?

-          Élek. Te? Ti?

-          Mi is. Hogyhogy eljöttél?

-          Már régen találkoztam Thomasszal, aztán volt egy kis időm, gondoltam kihasználom.

-          Jól tetted. Aj, ne nézzetek már minket úgy, mintha ufók lennénk – elégeltem meg, hogy többen is minket bámulnak.

-          Jól van na, nem mindenkinek hétköznapi dolog, hogy válogatott focistákkal lóg – jegyezte meg Nicole, de aztán elfordultak, és beszélgetni kezdtek.

-          Nem akarom megzavarni a trécselést, de mennünk kéne, mert nem sokára jönnek mások is edzene – kiabálta Thomas, hogy mindenki hallja. Mindenki megindult befelé. – Hé, és mi lesz a labdákkal?

-          Mióta van benne a munkaköri leírásunkban, hogy labdaszedő? – kérdezte meg valaki tréfásan.

-          Látjátok, én mondtam, hogy el kell olvasni az apró betűs részt is – vonta meg a vállát nevetve kedvenc edzőnk.

-          Nahát, milyen udvariatlan vagy. Lányokat ugráltatsz – vigyorgott rá Marko.

-          Ó, lányok, mehettek öltözni. Ha jól hallom, akkor van egy nagyon intelligens úriember a körünkben, aki felajánlja, hogy összeszedi ő a labdákat.

-          Ezt megszívtad – nevettem ki Markot, de végül segítettem neki a zsákba gyűjteni a játékszereket.

Váltottunk még pár szót, aztán neki mennie kellett, nekem pedig öltöznöm, úgyhogy elköszöntünk egymástól. A kocsiban elővettem a telefonom, amin megint két nem fogadott hívás volt. Sokszor kérdezték már, hogy minek van nekem telefonom, ez mostanában különösen igaz volt. A kijelző a Kathrin nevet írta ki, én pedig gyorsan visszahívtam. Kíváncsi voltam, hogy alakult a tegnapi nap.

-          Szia – vette fel.

-          Mesélj – tértem rögtön a tárgyra.

A focin keresztül - A múlt rejtélyei..na meg a többi

Sziasztok! Újra itt. Mivel április 1-jén naggggyon poénos kedvemben voltam jöttem titeket is hülyíteni. Senkit ne zavarjon az a rész meg, mert nem igaz:) Illetve az eleje igen, de azt itt elolvashatjátok újra. Remélem tetszeni fog, és ez majd sok-sok kommentírásra késztet titeket. Millió puszi: Nix

-          Basti, gyere egy kicsit! Szeretnék valamit mondani.

-          Egy pillanat, csak megírom ezt az SMS-t – pötyögött a telefonján.

Mikor végzett kíváncsian nézett rám, én pedig nem várakoztattam meg. Minél hamarabb túl akartam lenni ezen a beszélgetésen.

-          Van valami, amiről eddig nem tudtál. Nem Lukas miatt hagytam abba a focizást, hanem egy betegség miatt.

-          Mi volt a baj?

-          Sajnálom, hogy nem mondtam el, és nehogy azt hidd, hogy azért, mert nem akartam, hanem azért, mert szégyellem magam miatta.

-          Oké, de mondd már, mi volt! – ültetett az ölébe.

-          Várj! Nem haragszol, hogy eltitkoltam?

-          Egyelőre nem, meglátjuk, hogy mi lesz az, amit nem mondtál el – válaszolta.

-          Oké. Szóval még gimibe kezdődött. Egyik délután a parkban fociztunk páran, és volt egy helyzet, amit kihagytam. Elkezdett cikizni az egyik srác, hogy béna vagyok, és ő megmondta, hogy a lányok nem tudnak focizni. Nem nekünk való, satöbbi. Mérges lettem, visszaszóltam, ő meglökött, aztán verekedni kezdtünk. Annyira eldurrant az agyam, hogy képtelen voltam leállni. Persze, sokkal erősebb volt nálam, és a végén már csak feküdtem, és vártam az ütéseket. – Láttam, hogy Basti keze ökölbe szorult. – A többiek miután megunták, szétszedtek minket. Szerencsére nem lett semmi bajom. Csak a szám szakadt fel, meg színesben virítottam egy pár hétig, de komolyabban nem sérültem meg. Ezután nagyon sokszor lettem ideges, akár egy rossz nézésre is. Ilyenkor nem tudtam magam kontrollálni, és nekimentem az illetőnek. Mindig tudtam, hogy le kell állnom, mégis mindig addig ütöttem, míg valaki le nem szedett róla. Senkinek nem beszéltem erről, és reménykedtem, hogy az iskolán belül nem történik velem ilyesmi, mert tudtam, hogy azonnal kivágtak volna. Aztán egyik nap ez mégis megtörtént. Az igazgató rögtön magához hivatott, és közölte, nem számítanak rám tovább abban az iskolában. Az igazgatóhelyettes mentegetni kezdett, aztán két pár percet, hogy kettesben beszélhessen velem. Elmesélte, hogy az unokatestvérével sokszor fordul olyan elő, hogy mérgében önkívületi állapotba kerül, és nem tudja magát fékezni. Kérdezte, hogy történt-e velem már ilyen korábban is, hogy mit érzek közben. Én elmondtam neki, mert tudtam, hogy így is úgy is kirúgnak. Mondta, hogy az unokatesója kezelésre jár pszichológushoz, de én kijelentettem, hogy nem vagyok bolond, nincs szükség agyturkászra. Felhívták a szüleimet, és kijelentették, hogy csak akkor maradhatok az iskolában, ha orvoshoz járok. Anyám persze kapott az alkalmon, és egyből ki akart venni a suliból, átíratni valami elit picsaklubba, de közöltem, hogy én ide akarok járni, és elmegyek pszichológushoz, ha ez az ára. Nem hittem benne, hogy segíthet, ezért méla undorral bementem, piszkáltam a doktornőt, arról faggattam, hogy miből gondja, hogy ez nekem segíteni fog, és minden órán bizonygattam, hogy nem szorulok a segítségére. A következő egy évben nagyon sokszor verekedtem, semmit nem használt a beszélgetés. A nő csak azt hajtogatta, hogy amíg nem hiszek benne, és nem nyílok meg neki, addig nem is fogok javulni. Sajnos későn vallottam be magamnak, hogy tényleg problémáim vannak. Azután történt a dolog, ami ráébresztett, hogy változtatnom kell, miután Lukasszal megszakadt a kapcsolatom. Az utcán sétáltam, egy kosárpálya mellett mentem el. Este volt, csak én voltam az utcán, meg egy lány dobálgatott egyedül kosárra. Félredobta a labdát, és eltalálta a fejemet. Felidegesítettem magamat, és nekimentem, pedig teljesen véletlen dobta nekem a labdát. Senki nem volt az utcán, ő meg sokkal gyengébb volt nálam. Csak akkor jöttem rá, hogy mit csinálok, amikor elvesztette az eszméletét. Próbáltam felébreszteni, de nem akart. Vérzett, kicsavarodva feküdt, én meg rettegtem. Felhívtam a mentőket, és előadtam, hogy itt sétáltam el, és így találtam. Képtelen voltam elmondani, hogy én tettem. Gyáva voltam, pedig vállalnom kellett volna a felelősséget. Kómába esett, és lebénult. Én tettem tönkre az életét. Nem kapta vissza az emlékezetét, ezért nem tudta meg senki soha, hogy én vagyok a hibás. Kivéve a kezelőorvosomat. Azt akartam, hogy segítsen, teljesen pánikba estem. Természetesen követelte, hogy mondjam el az igazat, de nem tettem. Emlékszem, mikor azt mondta, hogy csak akkor leszek képes meggyógyulni, ha valamilyen veszteség ér, különben sosem fogok észhez térni. Arra kért, hagyjam abba a focizást, mert az folyamatosan felspannol, és játék közben dolgozik bennem az adrenalin. Ezért hagytam abba. Ez elég nagy veszteséget jelentett nekem. Olyan volt, mintha az életemet hagytam volna abba, de megérte, mert segített. Azóta nem történt egy ilyen dolog se, és érzem, hogy ura vagyok a saját testemnek.

-          Nem foglalkozz a múlttal. Az a lényeg, hogy már minden rendben van – ölelt át még szorosabban, miután helyre tette a gondolatait.

-          Tényleg ne haragudj. De erről senki nem tudott. Jó, Lukas igen, de csak azért, mert folyton szidta magát, hogy miatta adtam fel a focit. Tudom, hogy ezek után majd máshogy nézel rám, de remélem, hogy nem utálsz érte.

-          Dehogy utállak – csattant fel. – Ha akarnálak, se tudnálak – mosolygott rám édesen.

Tényleg jobban éreztem magam, hogy elmondtam neki, és most már azt is megértettem, hogy bármi történik, ő mellettem fog állni. Írtam Lukasnak egy mosolygós fejet, amire csak annyit írt, hogy mondtam.

-          Nincs kedved filmet nézni? – kérdeztem kicsivel később, miután mind a ketten túlestünk egy-egy zuhanyon.

-          Ha olyat teszel be, ami unalmas, és végig velem foglalkozol, akkor határozottan van kedvem – nézett végig rajtam.

-          Mi számít unalmas filmnek? – húztam fel a szemöldököm.

-          Nem tudom. De az a Hello, én vagyok a vegavámpír az szerintem eléggé – borzolta össze a haját, hogy a fején hasonló szénaboglya álljon, mint a főszereplőén. – Már megint ilyen nagy a hajam? – lepődött meg aztán.

-          Nem is nagy. Így a jó – ültem le vele szembe, az ölébe. – Nem szeretem, ha rövid – fintorogtam.

-          Mindig tudtam, hogy csak azért kellek, mert hosszú – nevetett fel.

-          Nem is… - Megcsókolt.

-          Végig ne mondd – szakadt el tőlem egy pillanatra.

-          Most akkor mi lesz a filmmel? – vigyorogtam, és legurultam mellé.

-          Mindenképp ragaszkodsz a háttérzajhoz?

-          Nem feltétlen.

Ahogy kimondtam, újra birtokba vette az ajkaimat, aztán a testem minden egyes részét.

-          Mondtam, hogy nem kell az a film – húzta ránk a takarót, amit idő közben lerugdostunk.

-          Akadj már le a filmtémáról – nevettem fel. – Olyan idétlen vagy – nevettem tovább, mikor grimaszokat kezdett vágni.

-          És még milyen? – érdeklődött.

-          Nem normális.

-          Imádnivaló? – húzta fel a szemöldökét.

-          Talán – forgattam meg a szemem.

-          Talán? Megmutassam, hogy mennyire? – hajolt fölém.

-          Oké-oké. Imádnivaló vagy – tettem a mellkasára a kezem.

-          Meg aranyos, és kedves… - kezdte el sorolni.

-          Persze, meg szerény – ráztam a fejem.

-          Hát azt hittem, ezt mondani se kell – nevette el végül ő is magát. – Szeretlek – adott egy puszit az arcomra.

-          Én is – mondtam, aztán a kajaiban, mosolyogva aludtam el.

Másnapra nem tudtam magam rendesen kipihenni, és Basti is csak nyöszörögve köszönt el tőlem, mikor elindultam az edzésre.

-          Szép napot mindenkinek – jelent meg a csapat öltözőjében Thomas.

-          Úristen – bújtak el néhányan a szekrényajtójuk mögé.

-          Hoppácska. Azt hittem már készen vagytok – nevetett Thomas aztán hátat fordított nekünk, és úgy kezdett bele a mondandójába.

-          Ma én leszek Karin helyett, mert neki közbe jött valami.

-          Király. Laza edzés – suttogtam, hogy ne hallja, mire többen felnevettek.

-          20 perc futással kezdünk, aztán a passzolást pontosítjuk, körbemozgással. A végén egy meccs, de csak akkor mehettek el, ha mindent beleadtok.

-          Miért nem jött Karin? – nyögtem fel, mire újra kitört a röhögés.

Bastival megbeszéltük, hogy az edzésem után elmegyünk bevásárolni, mert eléggé kifogytunk otthon mindenből, ezért elém jött. A saját kocsimat otthagytam a pakolóban, ő úgyis ide jön vissza, mert rögtön utána edzése van, és akkor majd átszállok az enyémbe, hogy hazamenjek.

-          Szia – nyomott a számra egy puszit. – Na, menjünk. Milyen volt az edzés?

-          Thomas tartotta, de bekeményített. Nem tudom, mi lelte – forgattam a szemeimet. – Ház egybe van még?

-          Nem sok mindent tudtam vele csinálni egyedül – nézett rám egy pillanatra, aztán újra előre figyelt. – De majd este szétszedjük – nevetett.

-          Látom akciózós heted van – jegyzetem meg.

-          Ellenedre van? – húzogatta a szemöldökét.

-          Nekem aztán nem – vontam vállat, mint aki hidegen hagy a téma. – Mikorra kell visszaérned?

-          Kettőre. Írtál valami listát, hogy mit veszünk? – kérdezte, miközben leparkolt. – Milyen szerencsétlenül tudnak az emberek beállni. Keresztbe. Direkt ott a vonal, hogy a hülyéknek is sikerüljön egyenesen állni.

-          Igen Bastian, írtam listát. Odatettem a kocsi kulcsod mellé, hogy ne felejtsd el elhozni.

-          Ja. Hát… remélem, emlékszel, hogy miket írtál rá – nevetett, aztán megfogta a kezem, és bementünk.

Mivel általában ide jövünk vásárolni, már nem bámulnak meg annyira az emberek, de azért mindig vannak páran, akik nem tudják, merre nézzenek, ha meglátják Bastit.

-          Bastian gyere már – álltam meg az édességes sor végén. – Fel fogod vásárolni az egész sort?

-          Nem, de ezeket még nézni is jó – ért végre mellém pár tábla csokival. – Na, siessünk, mert még meg akarok kajálni edzés előtt.

-          Szörnyű vagy – nevettem fel jóízűen. – Nehogy éhen halj egyszer.

-          Az nem fog előfordulni. Nagyon odafigyelek – nézett angyalian.

-          Azt látom.

-          Szia – szólított meg egy srác. – Kaphatok egy autógrammot?

-          Tőlem? – kérdeztem. – Nem tőle? – mutattam Bastira.

-          Nem – tartotta újra elém a lapot, meg a tollat, én pedig elkezdtem aláírni. – Élőbe még gyönyörűbb vagy – mondta közbe.

Ez nagyon kedves tőle, de hogy van bőr az arcán Bastian jelenlétében mondani ezeket. Inkább nem is válaszoltam rá. Gyorsan aláírtam, aztán megeresztettem egy mosolyt, és elhúztam Bastit onnan.

-          Megölöm – dünnyögte az orra alatt.

-          Hagy már. Soha többé nem fogok vele találkozni.

-          Jó, de… ez mekkora bunkóság – pattogott tovább.

-          Mit akarsz enni? – tereltem el a figyelmét.

-          Kaja. Éhes vagyok – vidult fel egyből, aztán nevetni kezdett magát.

-          Beteg vagy – dicsértem meg sokadszorra is.

A hétvégén mindkettőnk csapata nehéz meccs elé nézett, így az edzések keményebbek voltak, és a feszültség is nagyobb volt. A meccsek után melyekről felemás érzésekkel távoztunk, hétfőn Rioba repültünk, hogy időben odaérjünk az esküvőre. Hét közben beszéltem erről Adrival, felajánlották, hogy az esküvő után szálljunk meg valahol, majd ők kifizetik, de mi inkább amellett döntöttünk, hogy odamegyünk, és miután vége egyből repülünk haza, vállalva a sok órás utazást. Szerencsére a nászajándékokat már korábban megrendeltük, pontosabban megrendeltem, így azt már nem kellett erre a hétre sűríteni. A repülőutat alvással töltöttük, így elég hamar eltelt, majd taxival a tengerpartra vitettük magunkat, ahol az esküvő megrendezésre kerül.

-          Vázolom a helyzetet – állt meg Basti, mikor megérkeztünk. – Itt állunk a tengerparton, előttünk legalább két millió fehér szék, és legalább ugyanennyi ember tolong tőlünk kicsit jobbra. A székek között fehér és vörös rózsaszirmok, a székhalmaz előtt pedig egy boltív, szintén vörös-fehér díszítéssel. Ha jól sejtem, körbe biztonsági őrök állnak, csakúgy, ahogy a médiába tartozó emberek. Pózolj, szívem – forgatta a szemeit. – Ó jut eszembe. Az itt lévő emberek fele portugál, a többi angol, vagy spanyol. Azaz bátran tehetem a megjegyzéseket, senki nem fogja érteni. Most komolyan angolul kell majd cseverészni?

-          Még sosem gondolkodtál ennyit egyszerre. Büszke vagyok rád – néztem rá elismerően, mire ő megeresztett egy vigyort, aztán elindultunk, hogy mi is beálljuk a másik két millió ember mögé.

Nem mintha létfontosságú lett volna, hogy beszéljünk velük, de azért köszönteni szerettük volna őket, ám ennyi ember társaságában ez valósággal lehetetlen volt.

-          Egy kicsit túl nagy felhajtást csináltak – fintorogtam.

-          Kirakatba van téve az egész – helyeselt Basti is.

Végül a tömegből egy hang szólalt meg, és hogy mindenki hallja egy mikrofon volt a segítségére. Nem ismertem, gondolom valamelyikük családtagja lehetett, de azt is el tudom képzelni, hogy még erre is külön embert fizettek. Arra kérte a vendégsereget, hogy foglaljon helyet, majd miután ez megtörtént, Cristiano jelent meg a boltív alatt.

-          Sziasztok! Köszönjük mindenkinek, aki eljött, és velünk ünnepli életünk legszebb napját. Nagyon örülünk, hogy ezt megoszthatjuk veletek, úgyhogy akkor kezdődjön is – adta át a mikrofont a papnak, aztán hátranézett a széksorok között, ahol Adri éppen akkor jelent meg.

-          Mennyasszony ennyit még nem gyalogolt – hajolt közelebb a fülemhez Basti, bár ha nem teszi se lett volna feltűnő, mert mindenki tett valami kedves megjegyzést arra, hogy Adri kinézett.

A ruha szép volt, bár arról is azt gondoltam, hogy arra ment ki, legyen minél drágább, és márkásabb. Pánt nélküli volt, felül csipkével, hátul fűzővel, és hihetetlen hosszú uszállyal. Így aztán a tíz koszorúslány tényleg elkélt oda. A szertartás egyszerű volt, ahogy általában szokott lenni. Senki nem szakította félbe, mindketten megfogadták, hogy mindig egymás mellett állnak majd, aztán felhúzták a gyűrűket, megcsókolták egymást, és végül mi éljeneztünk. Az eddigi díszleten pár perc alatt szétkapkodták az erre felvett emberek. Felhúztak már pavilont, és hoztak asztalokat.

-          Ezek varázslók – csodálkozott rá Basti az asztalokkal rohangáló emberekre.

-          El kell, keserítselek, de varázslók nem léteznek – néztem rá szomorúan. – De amúgy én sem értem, honnan teremnek az asztalok.

-          Te olyan kedves vagy velem az elmúlt pár napba – rázta a fejét hitetlenkedve. – Meg fog jönni?

-          Jézusom Bastian, egy esküvőn vagyunk, ne tárgyaljuk már meg, hogy mikor lesz havibajom – csaptam a mellkasára, aztán leültünk az egyik asztalhoz.

Nem sokára felszolgálták a hétfogásos esküvői vacsorát, ami után még Basti is kiterült.

-          Már ezért megérte – dőlt hátra elégedetten.

-          De hülye vagy, tényleg – ráztam a fejem nevetve.

A vacsora után következett a tánc. Először természetesen az ifjú pár tisztelte meg a táncparkettet, majd szépen sorban a vendégek is. Próbáltam magam kihúzni a tánc alól, ami sikerült is, mivel a vendéghadban senki nem tartotta számon, hogy ki kivel táncolt.

-          Baba – nézett rám gondolkodva Basti. – Az hogy létezik, hogy mi még sosem táncoltunk?

-          Valószínűleg úgy, hogy olyat én nem tudok – süppedtem még jobban a székbe, nehogy eszébe jusson felkérni.

-          Hát akkor, itt az ideje – állt fel, és felhúzott. Esélyem sem volt ellenkezni.

-          Bastian, komolyan – nyafogtam. – Nem tudok táncolni, töri a lábam a cipő, bekajáltam – kezdtem el kifogásokat keresni.

-          Én se tudok, vedd le, majd elmúlik – válaszolt rá, és egészen a táncparkettig húzott.

Be kell, valljam, többet nevettünk, mint amennyit táncoltunk. Még a tityi-totyi se ment jól.

-          Feladom – nevettem, és levetődtem a helyünkre, majd ő is követte a példámat.

-          Egyetértek. De legalább már ilyet is csináltunk – nevetett.

Ekkor ült vissza mindenki a helyére, hogy a tortát is elfogyasszuk. A torta is a szokásos emeletes volt, tetején egy mennyasszony, és a vőlegény, azonban néhány szempontban mégis más volt. Például az átlagos 5 emelet helyett 10 volt, ha nem több, és a tetején lévő marcipánszobor pedig tökéletes mása volt Adrinak és Cristianonak. A tortaevés után Cris újra mikrofont ragadott.

-          Csak újra meg szeretnénk köszönni, hogy ezt az estét velünk töltitek. Illetve szeretném, ha koccintanánk az én drága Adriennemre – nézett feleségére, majd a magasba emelte a poharát, ahogy mi is. – Most pedig pár kedves szót fogadnánk tőletek – emelte vissza a mikrofont a szájához, amikor legurított a pohár tartalmát. Először is egy olyan személyt szeretnénk idehívni, akinek nagyon sok mindent köszönhetünk. Ha ő nincs, mi nem ismerjük meg egymást. Nikki, gyere ide légy szíves.

Az első gondolatom az volt, hogy úgy csinálok, mintha nem hallottam volna. A második az, hogy odamegyek és megverem, de végül mindkettőt elvetettem, és a kísérő tekintetek kereszttüzében hozzájuk sétáltam. Adtak két-két puszit, miközben Cristianonak mormoltam, hogy egyszer ki fogom nyírni.

-          Nem igazán gondoltam arra, hogy nekem itt majd beszélnem kell ennyi ember előtt – kezdtem a mondandómat. – Szóval nem készültem, és nem is tudom, hol kezdjem. Tudom, az elején – próbáltam magam kivágni valamivel, hogy gondolkozási időt nyerjek. – Mielőtt megismertem Cristianot, nem hiszem, hogy bármelyik barátnőmnek ilyen férjet képzeltem volna. De a látszat szerencsére sokszor csal. Nem olyan ember, akinek látszik, és mi itt mind nagyon szerencsések vagyunk, hogy nekünk megmutatta milyen is valójában. Adri pedig egy végtelen türelemmel, és nyugalommal rendelkező lány, akivel jól kiegészítik egymást. Ők egymásnak lettek teremtve – zártam le egy közhelyes mondattal. – Gratulálok nektek – néztem rájuk, aztán visszamentem Basti mellé.

Kötve hiszem, hogy a rövid beszédem bárkit is meghatott volna, de az utánam következő személyek teljesítették helyettem is ez a feladatot.

-          Hazudtál már ennyit egyszerre? – kérdezte Bastian.

-          Nem is hazudtam. Csak szépítettem egy kicsit. Miért, te mit mondtál volna?

-          Ugyanezt. Jó volt.

-          Csodás.

-          Tényleg az volt – bizonygatta.

Ahogy az idő telt egyre több vendégbe jutott túl sok alkoholos ital, de botrányra nem került sor szerencsére. Már éppen szedelőzködni kezdtünk, hogy elérjük a gépet, amikor Cris sietett felénk kezében egy kisgyerekkel.

-          Mielőtt elmentek, be akarom mutatni a fiamat – nézett büszkén a kisfiúra.

-          Hűha, nem csak a nevetek ugyanaz.

-          Sziasztok – jelent meg Adri is. – Ugye, hogy hasonlít rá?

-          Igen – bólogattunk.

-          Nem rossz neki ez a zaj? – kérdezte Bastian. Nem tudom, hogy ez valami kötekedés féle volt, vagy csak egy üres kérdés, mindenesetre nem húzták fel magukat a dolgon.

-          Alvásban hasonlít a legjobban az apjára. Bombát robbanthattok mellettünk.

-          Egyszer kipróbáljuk – viccelődött Basti, de én hallottam a hangjában a gúnyt. Majdnem elnevettem magam. Nem rosszindulatból mondja ő ezeket, csak ilyen zakkant.

-          Én megyek is, mert anyu viszi haza, csak mindenképp akartam, hogy lássátok – távozott is Roni.

-          Mikor indultok? – kérdezte Adri.

-          Már megyünk is, mert oda kell érni a reptérre.

-          Rendben. Örülök, hogy eljöttetek.

-          Mi köszönjük a meghívást.

Szerencsére időben odaértünk a repülőtérre, és a gép sem késett. Elfoglaltuk a helyünket, és kényelembe helyeztük magunkat a több órás útra.

-          Nekünk ugye nem ilyen flancos, nem is találok rá jó szót esküvőnk lesz? – kérdezte Basti.

-          Miért, lesz? – kérdeztem mosolyogva.

A focin keresztül - Vége, ennyi volt

Sziasztok! A napokban eléggé megjött az ihlet, remélem örültök neki :) A kommenteket mint mindig, most is várom (tudom...várjam még egy darabig..xD)! Jó olvasást!

-          Basti, gyere egy kicsit! Szeretnék valamit mondani.

-          Egy pillanat, csak megírom ezt az SMS-t – pötyögött a telefonján.

Mikor végzett kíváncsian nézett rám, én pedig nem várakoztattam meg. Minél hamarabb túl akartam lenni ezen a beszélgetésen.

-          Van valami, amiről eddig nem tudtál. Nem Lukas miatt hagytam abba a focizást, hanem egy betegség miatt.

-          Mi volt a baj?

-          Sajnálom, hogy nem mondtam el, és nehogy azt hidd, hogy azért, mert nem akartam, hanem azért, mert szégyellem magam miatta.

-          Oké, de mondd már, mi volt! – ültetett az ölébe.

-          Várj! Nem haragszol, hogy eltitkoltam?

-          Egyelőre nem, meglátjuk, hogy mi lesz az, amit nem mondtál el – válaszolta.

-          Oké. Szóval még gimibe kezdődött. Egyik délután a parkban fociztunk páran, és volt egy helyzet, amit kihagytam. Elkezdett cikizni az egyik srác, hogy béna vagyok, és ő megmondta, hogy a lányok nem tudnak focizni. Nem nekünk való, satöbbi. Mérges lettem, visszaszóltam, ő meglökött, aztán verekedni kezdtünk. Annyira eldurrant az agyam, hogy képtelen voltam leállni. Persze, sokkal erősebb volt nálam, és a végén már csak feküdtem, és vártam az ütéseket. – Láttam, hogy Basti keze ökölbe szorult. – A többiek miután megunták, szétszedtek minket. Szerencsére nem lett semmi bajom. Csak a szám szakadt fel, meg színesben virítottam egy pár hétig, de komolyabban nem sérültem meg. Ezután nagyon sokszor lettem ideges, akár egy rossz nézésre is. Ilyenkor nem tudtam magam kontrollálni, és nekimentem az illetőnek. Mindig tudtam, hogy le kell állnom, mégis mindig addig ütöttem, míg valaki le nem szedett róla. Senkinek nem beszéltem erről, és reménykedtem, hogy az iskolán belül nem történik velem ilyesmi, mert tudtam, hogy azonnal kivágtak volna. Aztán egyik nap ez mégis megtörtént. Az igazgató rögtön magához hivatott, és közölte, nem számítanak rám tovább abban az iskolában. Az igazgatóhelyettes mentegetni kezdett, aztán két pár percet, hogy kettesben beszélhessen velem. Elmesélte, hogy az unokatestvérével sokszor fordul olyan elő, hogy mérgében önkívületi állapotba kerül, és nem tudja magát fékezni. Kérdezte, hogy történt-e velem már ilyen korábban is, hogy mit érzek közben. Én elmondtam neki, mert tudtam, hogy így is úgy is kirúgnak. Mondta, hogy az unokatesója kezelésre jár pszichológushoz, de én kijelentettem, hogy nem vagyok bolond, nincs szükség agyturkászra. Felhívták a szüleimet, és kijelentették, hogy csak akkor maradhatok az iskolában, ha orvoshoz járok. Anyám persze kapott az alkalmon, és egyből ki akart venni a suliból, átíratni valami elit picsaklubba, de közöltem, hogy én ide akarok járni, és elmegyek pszichológushoz, ha ez az ára. Nem hittem benne, hogy segíthet, ezért méla undorral bementem, piszkáltam a doktornőt, arról faggattam, hogy miből gondja, hogy ez nekem segíteni fog, és minden órán bizonygattam, hogy nem szorulok a segítségére. A következő egy évben nagyon sokszor verekedtem, semmit nem használt a beszélgetés. A nő csak azt hajtogatta, hogy amíg nem hiszek benne, és nem nyílok meg neki, addig nem is fogok javulni. Sajnos későn vallottam be magamnak, hogy tényleg problémáim vannak. Azután történt a dolog, ami ráébresztett, hogy változtatnom kell, miután Lukasszal megszakadt a kapcsolatom. Az utcán sétáltam, egy kosárpálya mellett mentem el. Este volt, csak én voltam az utcán, meg egy lány dobálgatott egyedül kosárra. Félredobta a labdát, és eltalálta a fejemet. Felidegesítettem magamat, és nekimentem, pedig teljesen véletlen dobta nekem a labdát. Senki nem volt az utcán, ő meg sokkal gyengébb volt nálam. Csak akkor jöttem rá, hogy mit csinálok, amikor elvesztette az eszméletét. Próbáltam felébreszteni, de nem akart. Vérzett, kicsavarodva feküdt, én meg rettegtem. Felhívtam a mentőket, és előadtam, hogy itt sétáltam el, és így találtam. Képtelen voltam elmondani, hogy én tettem. Gyáva voltam, pedig vállalnom kellett volna a felelősséget. Kómába esett, és lebénult. Én tettem tönkre az életét. Nem kapta vissza az emlékezetét, ezért nem tudta meg senki soha, hogy én vagyok a hibás. Kivéve a kezelőorvosomat. Azt akartam, hogy segítsen, teljesen pánikba estem. Természetesen követelte, hogy mondjam el az igazat, de nem tettem. Emlékszem, mikor azt mondta, hogy csak akkor leszek képes meggyógyulni, ha valamilyen veszteség ér, különben sosem fogok észhez térni. Arra kért, hagyjam abba a focizást, mert az folyamatosan felspannol, és játék közben dolgozik bennem az adrenalin. Ezért hagytam abba. Ez elég nagy veszteséget jelentett nekem. Olyan volt, mintha az életemet hagytam volna abba, de megérte, mert segített. Azóta nem történt egy ilyen dolog se, és érzem, hogy ura vagyok a saját testemnek.

-          Ezt miért csak most mondod? – tolt el magától, és felállt.

-          Ne hara…

-          Már az elején el kellett volna mondanod! – szakított félbe.

-          Tudom, és tényleg nagyon…

-          Nem! Ne kérj bocsánatot! – állított meg újra a mondandómban. – Nem vagy normális. Legalább figyelmeztethettél volna, hogy ne érezzem magam melletted ennyire biztonságban – lett egyre mérgesebb.

-          De már nincs semmi bajom. Különben is, sokkal erősebb vagy nálam.

-          Mert szerinted én megütöttek volna bármikor is? Nem is érdekel. Ezt már az első találkozásunkkor el kellett volna mondanod! Úristen – rázta a fejét hátrálva. – Lukas tudott erről?

-          A VB alatt mondtam el neki, mert folyton piszkált, hogy miatta hagytam abba. Nem akartam, hogy továbbra is magát érezze hibásnak. Csak ezért tudja.

-          Ezt egyszerűen nem tudom elhinni – kiabált. – A legjobb barátom, és a számomra legfontosabb ember a világon átvert. Folyamatosan hazudtok. Lukas egy kicsit sem érezte úgy, hogy el kéne nekem mondania? Nem vagytok normálisak! Sőt, én se. Hogy lehet valakit ennyire félreismerni… – vágott bele a falba. – Mi lett volna, ha megint megőrülsz?

-          NEM VAGYOK ŐRÜLT – kiabáltam nyomatékosan.

-          Ne haragudj, de nekem nem éri meg kockáztatni. Azt szeretném, ha összepakolnál, és elmennél.

-          Bastian, kérlek – néztem rá hitetlenkedve.

-          Menj el!

Sírva fordítottam neki hátat, és mentem ki az életéből. Tudtam, hogy mérges lesz, és sejtettem, hogy ki fog akadni egy kicsit. De nem hittem volna, hogy soha többé nem akar majd látni emiatt. Remélem ti se hittétek el, hogy ez komoly, mert ha igen, akkor nézzétek meg a dátumot!