A focin keresztül - Vége, ennyi volt

Sziasztok! A napokban eléggé megjött az ihlet, remélem örültök neki :) A kommenteket mint mindig, most is várom (tudom...várjam még egy darabig..xD)! Jó olvasást!

-          Basti, gyere egy kicsit! Szeretnék valamit mondani.

-          Egy pillanat, csak megírom ezt az SMS-t – pötyögött a telefonján.

Mikor végzett kíváncsian nézett rám, én pedig nem várakoztattam meg. Minél hamarabb túl akartam lenni ezen a beszélgetésen.

-          Van valami, amiről eddig nem tudtál. Nem Lukas miatt hagytam abba a focizást, hanem egy betegség miatt.

-          Mi volt a baj?

-          Sajnálom, hogy nem mondtam el, és nehogy azt hidd, hogy azért, mert nem akartam, hanem azért, mert szégyellem magam miatta.

-          Oké, de mondd már, mi volt! – ültetett az ölébe.

-          Várj! Nem haragszol, hogy eltitkoltam?

-          Egyelőre nem, meglátjuk, hogy mi lesz az, amit nem mondtál el – válaszolta.

-          Oké. Szóval még gimibe kezdődött. Egyik délután a parkban fociztunk páran, és volt egy helyzet, amit kihagytam. Elkezdett cikizni az egyik srác, hogy béna vagyok, és ő megmondta, hogy a lányok nem tudnak focizni. Nem nekünk való, satöbbi. Mérges lettem, visszaszóltam, ő meglökött, aztán verekedni kezdtünk. Annyira eldurrant az agyam, hogy képtelen voltam leállni. Persze, sokkal erősebb volt nálam, és a végén már csak feküdtem, és vártam az ütéseket. – Láttam, hogy Basti keze ökölbe szorult. – A többiek miután megunták, szétszedtek minket. Szerencsére nem lett semmi bajom. Csak a szám szakadt fel, meg színesben virítottam egy pár hétig, de komolyabban nem sérültem meg. Ezután nagyon sokszor lettem ideges, akár egy rossz nézésre is. Ilyenkor nem tudtam magam kontrollálni, és nekimentem az illetőnek. Mindig tudtam, hogy le kell állnom, mégis mindig addig ütöttem, míg valaki le nem szedett róla. Senkinek nem beszéltem erről, és reménykedtem, hogy az iskolán belül nem történik velem ilyesmi, mert tudtam, hogy azonnal kivágtak volna. Aztán egyik nap ez mégis megtörtént. Az igazgató rögtön magához hivatott, és közölte, nem számítanak rám tovább abban az iskolában. Az igazgatóhelyettes mentegetni kezdett, aztán két pár percet, hogy kettesben beszélhessen velem. Elmesélte, hogy az unokatestvérével sokszor fordul olyan elő, hogy mérgében önkívületi állapotba kerül, és nem tudja magát fékezni. Kérdezte, hogy történt-e velem már ilyen korábban is, hogy mit érzek közben. Én elmondtam neki, mert tudtam, hogy így is úgy is kirúgnak. Mondta, hogy az unokatesója kezelésre jár pszichológushoz, de én kijelentettem, hogy nem vagyok bolond, nincs szükség agyturkászra. Felhívták a szüleimet, és kijelentették, hogy csak akkor maradhatok az iskolában, ha orvoshoz járok. Anyám persze kapott az alkalmon, és egyből ki akart venni a suliból, átíratni valami elit picsaklubba, de közöltem, hogy én ide akarok járni, és elmegyek pszichológushoz, ha ez az ára. Nem hittem benne, hogy segíthet, ezért méla undorral bementem, piszkáltam a doktornőt, arról faggattam, hogy miből gondja, hogy ez nekem segíteni fog, és minden órán bizonygattam, hogy nem szorulok a segítségére. A következő egy évben nagyon sokszor verekedtem, semmit nem használt a beszélgetés. A nő csak azt hajtogatta, hogy amíg nem hiszek benne, és nem nyílok meg neki, addig nem is fogok javulni. Sajnos későn vallottam be magamnak, hogy tényleg problémáim vannak. Azután történt a dolog, ami ráébresztett, hogy változtatnom kell, miután Lukasszal megszakadt a kapcsolatom. Az utcán sétáltam, egy kosárpálya mellett mentem el. Este volt, csak én voltam az utcán, meg egy lány dobálgatott egyedül kosárra. Félredobta a labdát, és eltalálta a fejemet. Felidegesítettem magamat, és nekimentem, pedig teljesen véletlen dobta nekem a labdát. Senki nem volt az utcán, ő meg sokkal gyengébb volt nálam. Csak akkor jöttem rá, hogy mit csinálok, amikor elvesztette az eszméletét. Próbáltam felébreszteni, de nem akart. Vérzett, kicsavarodva feküdt, én meg rettegtem. Felhívtam a mentőket, és előadtam, hogy itt sétáltam el, és így találtam. Képtelen voltam elmondani, hogy én tettem. Gyáva voltam, pedig vállalnom kellett volna a felelősséget. Kómába esett, és lebénult. Én tettem tönkre az életét. Nem kapta vissza az emlékezetét, ezért nem tudta meg senki soha, hogy én vagyok a hibás. Kivéve a kezelőorvosomat. Azt akartam, hogy segítsen, teljesen pánikba estem. Természetesen követelte, hogy mondjam el az igazat, de nem tettem. Emlékszem, mikor azt mondta, hogy csak akkor leszek képes meggyógyulni, ha valamilyen veszteség ér, különben sosem fogok észhez térni. Arra kért, hagyjam abba a focizást, mert az folyamatosan felspannol, és játék közben dolgozik bennem az adrenalin. Ezért hagytam abba. Ez elég nagy veszteséget jelentett nekem. Olyan volt, mintha az életemet hagytam volna abba, de megérte, mert segített. Azóta nem történt egy ilyen dolog se, és érzem, hogy ura vagyok a saját testemnek.

-          Ezt miért csak most mondod? – tolt el magától, és felállt.

-          Ne hara…

-          Már az elején el kellett volna mondanod! – szakított félbe.

-          Tudom, és tényleg nagyon…

-          Nem! Ne kérj bocsánatot! – állított meg újra a mondandómban. – Nem vagy normális. Legalább figyelmeztethettél volna, hogy ne érezzem magam melletted ennyire biztonságban – lett egyre mérgesebb.

-          De már nincs semmi bajom. Különben is, sokkal erősebb vagy nálam.

-          Mert szerinted én megütöttek volna bármikor is? Nem is érdekel. Ezt már az első találkozásunkkor el kellett volna mondanod! Úristen – rázta a fejét hátrálva. – Lukas tudott erről?

-          A VB alatt mondtam el neki, mert folyton piszkált, hogy miatta hagytam abba. Nem akartam, hogy továbbra is magát érezze hibásnak. Csak ezért tudja.

-          Ezt egyszerűen nem tudom elhinni – kiabált. – A legjobb barátom, és a számomra legfontosabb ember a világon átvert. Folyamatosan hazudtok. Lukas egy kicsit sem érezte úgy, hogy el kéne nekem mondania? Nem vagytok normálisak! Sőt, én se. Hogy lehet valakit ennyire félreismerni… – vágott bele a falba. – Mi lett volna, ha megint megőrülsz?

-          NEM VAGYOK ŐRÜLT – kiabáltam nyomatékosan.

-          Ne haragudj, de nekem nem éri meg kockáztatni. Azt szeretném, ha összepakolnál, és elmennél.

-          Bastian, kérlek – néztem rá hitetlenkedve.

-          Menj el!

Sírva fordítottam neki hátat, és mentem ki az életéből. Tudtam, hogy mérges lesz, és sejtettem, hogy ki fog akadni egy kicsit. De nem hittem volna, hogy soha többé nem akar majd látni emiatt. Remélem ti se hittétek el, hogy ez komoly, mert ha igen, akkor nézzétek meg a dátumot!