A focin keresztül - A múlt rejtélyei..na meg a többi

Sziasztok! Újra itt. Mivel április 1-jén naggggyon poénos kedvemben voltam jöttem titeket is hülyíteni. Senkit ne zavarjon az a rész meg, mert nem igaz:) Illetve az eleje igen, de azt itt elolvashatjátok újra. Remélem tetszeni fog, és ez majd sok-sok kommentírásra késztet titeket. Millió puszi: Nix

-          Basti, gyere egy kicsit! Szeretnék valamit mondani.

-          Egy pillanat, csak megírom ezt az SMS-t – pötyögött a telefonján.

Mikor végzett kíváncsian nézett rám, én pedig nem várakoztattam meg. Minél hamarabb túl akartam lenni ezen a beszélgetésen.

-          Van valami, amiről eddig nem tudtál. Nem Lukas miatt hagytam abba a focizást, hanem egy betegség miatt.

-          Mi volt a baj?

-          Sajnálom, hogy nem mondtam el, és nehogy azt hidd, hogy azért, mert nem akartam, hanem azért, mert szégyellem magam miatta.

-          Oké, de mondd már, mi volt! – ültetett az ölébe.

-          Várj! Nem haragszol, hogy eltitkoltam?

-          Egyelőre nem, meglátjuk, hogy mi lesz az, amit nem mondtál el – válaszolta.

-          Oké. Szóval még gimibe kezdődött. Egyik délután a parkban fociztunk páran, és volt egy helyzet, amit kihagytam. Elkezdett cikizni az egyik srác, hogy béna vagyok, és ő megmondta, hogy a lányok nem tudnak focizni. Nem nekünk való, satöbbi. Mérges lettem, visszaszóltam, ő meglökött, aztán verekedni kezdtünk. Annyira eldurrant az agyam, hogy képtelen voltam leállni. Persze, sokkal erősebb volt nálam, és a végén már csak feküdtem, és vártam az ütéseket. – Láttam, hogy Basti keze ökölbe szorult. – A többiek miután megunták, szétszedtek minket. Szerencsére nem lett semmi bajom. Csak a szám szakadt fel, meg színesben virítottam egy pár hétig, de komolyabban nem sérültem meg. Ezután nagyon sokszor lettem ideges, akár egy rossz nézésre is. Ilyenkor nem tudtam magam kontrollálni, és nekimentem az illetőnek. Mindig tudtam, hogy le kell állnom, mégis mindig addig ütöttem, míg valaki le nem szedett róla. Senkinek nem beszéltem erről, és reménykedtem, hogy az iskolán belül nem történik velem ilyesmi, mert tudtam, hogy azonnal kivágtak volna. Aztán egyik nap ez mégis megtörtént. Az igazgató rögtön magához hivatott, és közölte, nem számítanak rám tovább abban az iskolában. Az igazgatóhelyettes mentegetni kezdett, aztán két pár percet, hogy kettesben beszélhessen velem. Elmesélte, hogy az unokatestvérével sokszor fordul olyan elő, hogy mérgében önkívületi állapotba kerül, és nem tudja magát fékezni. Kérdezte, hogy történt-e velem már ilyen korábban is, hogy mit érzek közben. Én elmondtam neki, mert tudtam, hogy így is úgy is kirúgnak. Mondta, hogy az unokatesója kezelésre jár pszichológushoz, de én kijelentettem, hogy nem vagyok bolond, nincs szükség agyturkászra. Felhívták a szüleimet, és kijelentették, hogy csak akkor maradhatok az iskolában, ha orvoshoz járok. Anyám persze kapott az alkalmon, és egyből ki akart venni a suliból, átíratni valami elit picsaklubba, de közöltem, hogy én ide akarok járni, és elmegyek pszichológushoz, ha ez az ára. Nem hittem benne, hogy segíthet, ezért méla undorral bementem, piszkáltam a doktornőt, arról faggattam, hogy miből gondja, hogy ez nekem segíteni fog, és minden órán bizonygattam, hogy nem szorulok a segítségére. A következő egy évben nagyon sokszor verekedtem, semmit nem használt a beszélgetés. A nő csak azt hajtogatta, hogy amíg nem hiszek benne, és nem nyílok meg neki, addig nem is fogok javulni. Sajnos későn vallottam be magamnak, hogy tényleg problémáim vannak. Azután történt a dolog, ami ráébresztett, hogy változtatnom kell, miután Lukasszal megszakadt a kapcsolatom. Az utcán sétáltam, egy kosárpálya mellett mentem el. Este volt, csak én voltam az utcán, meg egy lány dobálgatott egyedül kosárra. Félredobta a labdát, és eltalálta a fejemet. Felidegesítettem magamat, és nekimentem, pedig teljesen véletlen dobta nekem a labdát. Senki nem volt az utcán, ő meg sokkal gyengébb volt nálam. Csak akkor jöttem rá, hogy mit csinálok, amikor elvesztette az eszméletét. Próbáltam felébreszteni, de nem akart. Vérzett, kicsavarodva feküdt, én meg rettegtem. Felhívtam a mentőket, és előadtam, hogy itt sétáltam el, és így találtam. Képtelen voltam elmondani, hogy én tettem. Gyáva voltam, pedig vállalnom kellett volna a felelősséget. Kómába esett, és lebénult. Én tettem tönkre az életét. Nem kapta vissza az emlékezetét, ezért nem tudta meg senki soha, hogy én vagyok a hibás. Kivéve a kezelőorvosomat. Azt akartam, hogy segítsen, teljesen pánikba estem. Természetesen követelte, hogy mondjam el az igazat, de nem tettem. Emlékszem, mikor azt mondta, hogy csak akkor leszek képes meggyógyulni, ha valamilyen veszteség ér, különben sosem fogok észhez térni. Arra kért, hagyjam abba a focizást, mert az folyamatosan felspannol, és játék közben dolgozik bennem az adrenalin. Ezért hagytam abba. Ez elég nagy veszteséget jelentett nekem. Olyan volt, mintha az életemet hagytam volna abba, de megérte, mert segített. Azóta nem történt egy ilyen dolog se, és érzem, hogy ura vagyok a saját testemnek.

-          Nem foglalkozz a múlttal. Az a lényeg, hogy már minden rendben van – ölelt át még szorosabban, miután helyre tette a gondolatait.

-          Tényleg ne haragudj. De erről senki nem tudott. Jó, Lukas igen, de csak azért, mert folyton szidta magát, hogy miatta adtam fel a focit. Tudom, hogy ezek után majd máshogy nézel rám, de remélem, hogy nem utálsz érte.

-          Dehogy utállak – csattant fel. – Ha akarnálak, se tudnálak – mosolygott rám édesen.

Tényleg jobban éreztem magam, hogy elmondtam neki, és most már azt is megértettem, hogy bármi történik, ő mellettem fog állni. Írtam Lukasnak egy mosolygós fejet, amire csak annyit írt, hogy mondtam.

-          Nincs kedved filmet nézni? – kérdeztem kicsivel később, miután mind a ketten túlestünk egy-egy zuhanyon.

-          Ha olyat teszel be, ami unalmas, és végig velem foglalkozol, akkor határozottan van kedvem – nézett végig rajtam.

-          Mi számít unalmas filmnek? – húztam fel a szemöldököm.

-          Nem tudom. De az a Hello, én vagyok a vegavámpír az szerintem eléggé – borzolta össze a haját, hogy a fején hasonló szénaboglya álljon, mint a főszereplőén. – Már megint ilyen nagy a hajam? – lepődött meg aztán.

-          Nem is nagy. Így a jó – ültem le vele szembe, az ölébe. – Nem szeretem, ha rövid – fintorogtam.

-          Mindig tudtam, hogy csak azért kellek, mert hosszú – nevetett fel.

-          Nem is… - Megcsókolt.

-          Végig ne mondd – szakadt el tőlem egy pillanatra.

-          Most akkor mi lesz a filmmel? – vigyorogtam, és legurultam mellé.

-          Mindenképp ragaszkodsz a háttérzajhoz?

-          Nem feltétlen.

Ahogy kimondtam, újra birtokba vette az ajkaimat, aztán a testem minden egyes részét.

-          Mondtam, hogy nem kell az a film – húzta ránk a takarót, amit idő közben lerugdostunk.

-          Akadj már le a filmtémáról – nevettem fel. – Olyan idétlen vagy – nevettem tovább, mikor grimaszokat kezdett vágni.

-          És még milyen? – érdeklődött.

-          Nem normális.

-          Imádnivaló? – húzta fel a szemöldökét.

-          Talán – forgattam meg a szemem.

-          Talán? Megmutassam, hogy mennyire? – hajolt fölém.

-          Oké-oké. Imádnivaló vagy – tettem a mellkasára a kezem.

-          Meg aranyos, és kedves… - kezdte el sorolni.

-          Persze, meg szerény – ráztam a fejem.

-          Hát azt hittem, ezt mondani se kell – nevette el végül ő is magát. – Szeretlek – adott egy puszit az arcomra.

-          Én is – mondtam, aztán a kajaiban, mosolyogva aludtam el.

Másnapra nem tudtam magam rendesen kipihenni, és Basti is csak nyöszörögve köszönt el tőlem, mikor elindultam az edzésre.

-          Szép napot mindenkinek – jelent meg a csapat öltözőjében Thomas.

-          Úristen – bújtak el néhányan a szekrényajtójuk mögé.

-          Hoppácska. Azt hittem már készen vagytok – nevetett Thomas aztán hátat fordított nekünk, és úgy kezdett bele a mondandójába.

-          Ma én leszek Karin helyett, mert neki közbe jött valami.

-          Király. Laza edzés – suttogtam, hogy ne hallja, mire többen felnevettek.

-          20 perc futással kezdünk, aztán a passzolást pontosítjuk, körbemozgással. A végén egy meccs, de csak akkor mehettek el, ha mindent beleadtok.

-          Miért nem jött Karin? – nyögtem fel, mire újra kitört a röhögés.

Bastival megbeszéltük, hogy az edzésem után elmegyünk bevásárolni, mert eléggé kifogytunk otthon mindenből, ezért elém jött. A saját kocsimat otthagytam a pakolóban, ő úgyis ide jön vissza, mert rögtön utána edzése van, és akkor majd átszállok az enyémbe, hogy hazamenjek.

-          Szia – nyomott a számra egy puszit. – Na, menjünk. Milyen volt az edzés?

-          Thomas tartotta, de bekeményített. Nem tudom, mi lelte – forgattam a szemeimet. – Ház egybe van még?

-          Nem sok mindent tudtam vele csinálni egyedül – nézett rám egy pillanatra, aztán újra előre figyelt. – De majd este szétszedjük – nevetett.

-          Látom akciózós heted van – jegyzetem meg.

-          Ellenedre van? – húzogatta a szemöldökét.

-          Nekem aztán nem – vontam vállat, mint aki hidegen hagy a téma. – Mikorra kell visszaérned?

-          Kettőre. Írtál valami listát, hogy mit veszünk? – kérdezte, miközben leparkolt. – Milyen szerencsétlenül tudnak az emberek beállni. Keresztbe. Direkt ott a vonal, hogy a hülyéknek is sikerüljön egyenesen állni.

-          Igen Bastian, írtam listát. Odatettem a kocsi kulcsod mellé, hogy ne felejtsd el elhozni.

-          Ja. Hát… remélem, emlékszel, hogy miket írtál rá – nevetett, aztán megfogta a kezem, és bementünk.

Mivel általában ide jövünk vásárolni, már nem bámulnak meg annyira az emberek, de azért mindig vannak páran, akik nem tudják, merre nézzenek, ha meglátják Bastit.

-          Bastian gyere már – álltam meg az édességes sor végén. – Fel fogod vásárolni az egész sort?

-          Nem, de ezeket még nézni is jó – ért végre mellém pár tábla csokival. – Na, siessünk, mert még meg akarok kajálni edzés előtt.

-          Szörnyű vagy – nevettem fel jóízűen. – Nehogy éhen halj egyszer.

-          Az nem fog előfordulni. Nagyon odafigyelek – nézett angyalian.

-          Azt látom.

-          Szia – szólított meg egy srác. – Kaphatok egy autógrammot?

-          Tőlem? – kérdeztem. – Nem tőle? – mutattam Bastira.

-          Nem – tartotta újra elém a lapot, meg a tollat, én pedig elkezdtem aláírni. – Élőbe még gyönyörűbb vagy – mondta közbe.

Ez nagyon kedves tőle, de hogy van bőr az arcán Bastian jelenlétében mondani ezeket. Inkább nem is válaszoltam rá. Gyorsan aláírtam, aztán megeresztettem egy mosolyt, és elhúztam Bastit onnan.

-          Megölöm – dünnyögte az orra alatt.

-          Hagy már. Soha többé nem fogok vele találkozni.

-          Jó, de… ez mekkora bunkóság – pattogott tovább.

-          Mit akarsz enni? – tereltem el a figyelmét.

-          Kaja. Éhes vagyok – vidult fel egyből, aztán nevetni kezdett magát.

-          Beteg vagy – dicsértem meg sokadszorra is.

A hétvégén mindkettőnk csapata nehéz meccs elé nézett, így az edzések keményebbek voltak, és a feszültség is nagyobb volt. A meccsek után melyekről felemás érzésekkel távoztunk, hétfőn Rioba repültünk, hogy időben odaérjünk az esküvőre. Hét közben beszéltem erről Adrival, felajánlották, hogy az esküvő után szálljunk meg valahol, majd ők kifizetik, de mi inkább amellett döntöttünk, hogy odamegyünk, és miután vége egyből repülünk haza, vállalva a sok órás utazást. Szerencsére a nászajándékokat már korábban megrendeltük, pontosabban megrendeltem, így azt már nem kellett erre a hétre sűríteni. A repülőutat alvással töltöttük, így elég hamar eltelt, majd taxival a tengerpartra vitettük magunkat, ahol az esküvő megrendezésre kerül.

-          Vázolom a helyzetet – állt meg Basti, mikor megérkeztünk. – Itt állunk a tengerparton, előttünk legalább két millió fehér szék, és legalább ugyanennyi ember tolong tőlünk kicsit jobbra. A székek között fehér és vörös rózsaszirmok, a székhalmaz előtt pedig egy boltív, szintén vörös-fehér díszítéssel. Ha jól sejtem, körbe biztonsági őrök állnak, csakúgy, ahogy a médiába tartozó emberek. Pózolj, szívem – forgatta a szemeit. – Ó jut eszembe. Az itt lévő emberek fele portugál, a többi angol, vagy spanyol. Azaz bátran tehetem a megjegyzéseket, senki nem fogja érteni. Most komolyan angolul kell majd cseverészni?

-          Még sosem gondolkodtál ennyit egyszerre. Büszke vagyok rád – néztem rá elismerően, mire ő megeresztett egy vigyort, aztán elindultunk, hogy mi is beálljuk a másik két millió ember mögé.

Nem mintha létfontosságú lett volna, hogy beszéljünk velük, de azért köszönteni szerettük volna őket, ám ennyi ember társaságában ez valósággal lehetetlen volt.

-          Egy kicsit túl nagy felhajtást csináltak – fintorogtam.

-          Kirakatba van téve az egész – helyeselt Basti is.

Végül a tömegből egy hang szólalt meg, és hogy mindenki hallja egy mikrofon volt a segítségére. Nem ismertem, gondolom valamelyikük családtagja lehetett, de azt is el tudom képzelni, hogy még erre is külön embert fizettek. Arra kérte a vendégsereget, hogy foglaljon helyet, majd miután ez megtörtént, Cristiano jelent meg a boltív alatt.

-          Sziasztok! Köszönjük mindenkinek, aki eljött, és velünk ünnepli életünk legszebb napját. Nagyon örülünk, hogy ezt megoszthatjuk veletek, úgyhogy akkor kezdődjön is – adta át a mikrofont a papnak, aztán hátranézett a széksorok között, ahol Adri éppen akkor jelent meg.

-          Mennyasszony ennyit még nem gyalogolt – hajolt közelebb a fülemhez Basti, bár ha nem teszi se lett volna feltűnő, mert mindenki tett valami kedves megjegyzést arra, hogy Adri kinézett.

A ruha szép volt, bár arról is azt gondoltam, hogy arra ment ki, legyen minél drágább, és márkásabb. Pánt nélküli volt, felül csipkével, hátul fűzővel, és hihetetlen hosszú uszállyal. Így aztán a tíz koszorúslány tényleg elkélt oda. A szertartás egyszerű volt, ahogy általában szokott lenni. Senki nem szakította félbe, mindketten megfogadták, hogy mindig egymás mellett állnak majd, aztán felhúzták a gyűrűket, megcsókolták egymást, és végül mi éljeneztünk. Az eddigi díszleten pár perc alatt szétkapkodták az erre felvett emberek. Felhúztak már pavilont, és hoztak asztalokat.

-          Ezek varázslók – csodálkozott rá Basti az asztalokkal rohangáló emberekre.

-          El kell, keserítselek, de varázslók nem léteznek – néztem rá szomorúan. – De amúgy én sem értem, honnan teremnek az asztalok.

-          Te olyan kedves vagy velem az elmúlt pár napba – rázta a fejét hitetlenkedve. – Meg fog jönni?

-          Jézusom Bastian, egy esküvőn vagyunk, ne tárgyaljuk már meg, hogy mikor lesz havibajom – csaptam a mellkasára, aztán leültünk az egyik asztalhoz.

Nem sokára felszolgálták a hétfogásos esküvői vacsorát, ami után még Basti is kiterült.

-          Már ezért megérte – dőlt hátra elégedetten.

-          De hülye vagy, tényleg – ráztam a fejem nevetve.

A vacsora után következett a tánc. Először természetesen az ifjú pár tisztelte meg a táncparkettet, majd szépen sorban a vendégek is. Próbáltam magam kihúzni a tánc alól, ami sikerült is, mivel a vendéghadban senki nem tartotta számon, hogy ki kivel táncolt.

-          Baba – nézett rám gondolkodva Basti. – Az hogy létezik, hogy mi még sosem táncoltunk?

-          Valószínűleg úgy, hogy olyat én nem tudok – süppedtem még jobban a székbe, nehogy eszébe jusson felkérni.

-          Hát akkor, itt az ideje – állt fel, és felhúzott. Esélyem sem volt ellenkezni.

-          Bastian, komolyan – nyafogtam. – Nem tudok táncolni, töri a lábam a cipő, bekajáltam – kezdtem el kifogásokat keresni.

-          Én se tudok, vedd le, majd elmúlik – válaszolt rá, és egészen a táncparkettig húzott.

Be kell, valljam, többet nevettünk, mint amennyit táncoltunk. Még a tityi-totyi se ment jól.

-          Feladom – nevettem, és levetődtem a helyünkre, majd ő is követte a példámat.

-          Egyetértek. De legalább már ilyet is csináltunk – nevetett.

Ekkor ült vissza mindenki a helyére, hogy a tortát is elfogyasszuk. A torta is a szokásos emeletes volt, tetején egy mennyasszony, és a vőlegény, azonban néhány szempontban mégis más volt. Például az átlagos 5 emelet helyett 10 volt, ha nem több, és a tetején lévő marcipánszobor pedig tökéletes mása volt Adrinak és Cristianonak. A tortaevés után Cris újra mikrofont ragadott.

-          Csak újra meg szeretnénk köszönni, hogy ezt az estét velünk töltitek. Illetve szeretném, ha koccintanánk az én drága Adriennemre – nézett feleségére, majd a magasba emelte a poharát, ahogy mi is. – Most pedig pár kedves szót fogadnánk tőletek – emelte vissza a mikrofont a szájához, amikor legurított a pohár tartalmát. Először is egy olyan személyt szeretnénk idehívni, akinek nagyon sok mindent köszönhetünk. Ha ő nincs, mi nem ismerjük meg egymást. Nikki, gyere ide légy szíves.

Az első gondolatom az volt, hogy úgy csinálok, mintha nem hallottam volna. A második az, hogy odamegyek és megverem, de végül mindkettőt elvetettem, és a kísérő tekintetek kereszttüzében hozzájuk sétáltam. Adtak két-két puszit, miközben Cristianonak mormoltam, hogy egyszer ki fogom nyírni.

-          Nem igazán gondoltam arra, hogy nekem itt majd beszélnem kell ennyi ember előtt – kezdtem a mondandómat. – Szóval nem készültem, és nem is tudom, hol kezdjem. Tudom, az elején – próbáltam magam kivágni valamivel, hogy gondolkozási időt nyerjek. – Mielőtt megismertem Cristianot, nem hiszem, hogy bármelyik barátnőmnek ilyen férjet képzeltem volna. De a látszat szerencsére sokszor csal. Nem olyan ember, akinek látszik, és mi itt mind nagyon szerencsések vagyunk, hogy nekünk megmutatta milyen is valójában. Adri pedig egy végtelen türelemmel, és nyugalommal rendelkező lány, akivel jól kiegészítik egymást. Ők egymásnak lettek teremtve – zártam le egy közhelyes mondattal. – Gratulálok nektek – néztem rájuk, aztán visszamentem Basti mellé.

Kötve hiszem, hogy a rövid beszédem bárkit is meghatott volna, de az utánam következő személyek teljesítették helyettem is ez a feladatot.

-          Hazudtál már ennyit egyszerre? – kérdezte Bastian.

-          Nem is hazudtam. Csak szépítettem egy kicsit. Miért, te mit mondtál volna?

-          Ugyanezt. Jó volt.

-          Csodás.

-          Tényleg az volt – bizonygatta.

Ahogy az idő telt egyre több vendégbe jutott túl sok alkoholos ital, de botrányra nem került sor szerencsére. Már éppen szedelőzködni kezdtünk, hogy elérjük a gépet, amikor Cris sietett felénk kezében egy kisgyerekkel.

-          Mielőtt elmentek, be akarom mutatni a fiamat – nézett büszkén a kisfiúra.

-          Hűha, nem csak a nevetek ugyanaz.

-          Sziasztok – jelent meg Adri is. – Ugye, hogy hasonlít rá?

-          Igen – bólogattunk.

-          Nem rossz neki ez a zaj? – kérdezte Bastian. Nem tudom, hogy ez valami kötekedés féle volt, vagy csak egy üres kérdés, mindenesetre nem húzták fel magukat a dolgon.

-          Alvásban hasonlít a legjobban az apjára. Bombát robbanthattok mellettünk.

-          Egyszer kipróbáljuk – viccelődött Basti, de én hallottam a hangjában a gúnyt. Majdnem elnevettem magam. Nem rosszindulatból mondja ő ezeket, csak ilyen zakkant.

-          Én megyek is, mert anyu viszi haza, csak mindenképp akartam, hogy lássátok – távozott is Roni.

-          Mikor indultok? – kérdezte Adri.

-          Már megyünk is, mert oda kell érni a reptérre.

-          Rendben. Örülök, hogy eljöttetek.

-          Mi köszönjük a meghívást.

Szerencsére időben odaértünk a repülőtérre, és a gép sem késett. Elfoglaltuk a helyünket, és kényelembe helyeztük magunkat a több órás útra.

-          Nekünk ugye nem ilyen flancos, nem is találok rá jó szót esküvőnk lesz? – kérdezte Basti.

-          Miért, lesz? – kérdeztem mosolyogva.