A táncon keresztül - Álom

Sziasztok!

Elérkeztünk az utolsó részhez, aminek az elejéről most lehagynám a felesleges rizsát. Olvassátok, szeressétek, véleményezzétek. Komikra válaszolgatok folyamatosan, és hamarosan jelentkezem egy listával, amin a következő időszak történeteiről fogok írni.

Végül: köszönöm, hogy ebben a történetben is velem voltatok!:)<3
Nix

Hétfőn kelletlenül vonultam be az iskolába. Soha ilyen rossz hétvégém még nem volt. Vasárnap egész nap a lakásban bujkáltam, nehogy véletlen Louisba botoljak. Miután kereszt szüleim elmentek, a váláson is rágódtam, ugyanis tudtam, hogy ezen a héten már bármikor jöhetnek a papírok. Ráadásul a suliban már több ember találgatott, hogy mi lehet a szüleimmel, mert néhány szemfüles újságíró észrevette, hogy anya nem lakik otthon. Azt hittem egy napra több rossz már nem jöhet, de mikor hazaértem, apa bejelentette, hogy holnap írják alá a válást. Bólogatva vettem tudomásul, szavakat nem tudtam kipréselni magamból.

- Nem volt még időm megkérdezni, hogy milyen volt a buli – terelte el a témát, pedig esküszöm, hogy szívesebben beszélgettem volna a válásról, mint erről.

- Maradjunk annyiban, hogy én nem vagyok szerencsés a szórakozással. – Faggatni akart, hogy mi történt pontosan, de valaki csengetett, illetve úgyse mondtam volna el.

Kinéztem az ablakon, hogy megtudjam, ki jött, majd amikor megláttam, hogy Lou az, megkértem apát, mondja azt, még iskolában vagyok.

- Szia. Mi járatban? – kiabált ki az ajtón apa.

- Chantelle-lel szeretnék beszélni.

- Nem tudom, miért, de nem akar találkozni veled. – Sejthettem volna, hogy apa nem fog falazni nekem.

- Aj, Istenem – reagálta le, aztán elsétált.

Apa rögtön lecsapott a témára, én viszont csak annyit mondtam, hogy összevesztünk. Megforgatta a szemét, de nem firtatta tovább a dolgot. Este elmentem a táncórámra, ahol végre minden kiment a fejemből. Egyedül Larsnak tűnt fel, hogy valami nem okés, ezért felajánlotta, hogy hazakísér, közben pedig tudok mesélni.

- Holnap írják alá anyáék a válást – motyogtam, miközben azon gondolkoztam, hogy beavassam-e a másik problémámba is. Úgy döntöttem, hogy elmondom, mert nála nagyobb biztonságban senkinél nem lesz a titkom, és valakinek el kellett mesélnem, aki fiú és tanácsot tud adni.

- Ha keresett, akkor miért nem beszéled meg vele? – kérdezett rá, miután elmeséltem neki mindent.

- Mert félek, szégyellem magam és nem akarom neki bevallani, hogy szeretem – soroltam érveimet.

- Adj neki legalább egy esélyt. Csak hallgasd meg, lehet, azt akarja mondani, hogy ő is beléd szeretett. – Imádtam, hogy mindenhez ilyen pozitívan állt hozzá, de elhinni mégsem tudtam szavait.

- Andreasszal kibékültél? – érdeklődtem az ex-barátom felől, bár örültem, hogy nem hallok felőle.

- Nem, nem is akarok – vágta rá. Úgy tűnt, ő se szívesen beszél róla, ezért nem firtattam tovább a dolgot, és meg is érkeztünk.

Kedden a dolgozatom sem úgy sikerült, ahogy szerettem volna, pedig sokat tanultam rá előző este, úgyhogy ettől a naptól se vártam csodát. Amikor délután kettőkor kiléptem az iskola kapuján, már nagyon ideges voltam. Anya és apa délelőtt hivatalosan is újra egyedülállóvá vált, amit még mindig nagyon nehéz volt feldolgozni.

- Ellie! – kiabálta valaki a nevem. Rögtön felismertem, hogy Louis próbál kapcsolatot teremteni. Először megfordult a fejembe, hogy elrohanok, de az túl gyerekes viselkedés lett volna, így inkább megálltam.

- Mit csinálsz te itt? – kérdeztem hűvösen, ami az arából ítélve nem esett neki jól.

- Muszáj megbeszélnünk, hogy mi történt szombaton. – Tekintete könyörgő volt, ezért esélyem sem volt az ellenkezésre.

- Csókolóztunk – rántottam meg a vállam. Nem csak őt érte meglepetésként, hogy ennyire lazán veszem a dolgot, hanem engem is, ugyanis a gyomrom görcsben volt és a torkomban is egy nagy gombóc tanyázott.

- Ennyi? Nem is jelentett semmit? – kérdezett rá konkrétan. Hosszú ideig csendben voltam, ő pedig türelmesen várta a válaszomat.

- De. – Olyan halkan mondtam ki, hogy azt hittem meg sem fogja hallani. Talán jobb is lett volna.

- Szakítottam Lisával – jelentette be, majd kíváncsian figyelt, hogy milyen hatást vált ki belőlem előbbi mondata. Kettős érzések kavarogtak bennem. Örültem, hogy nincs barátnője, de nem tudtam, hogy ez milyen hatással lesz rá. – Nem voltam fair vele szemben.

- Ha a csók miatt, akkor az csak játék volt. Nem számít megcsalásnak – próbáltam neki megmagyarázni az eseményeket, de úgy nehéz volt, hogy én sem hittem el. Összehúzta a szemöldökét.

- Élveztem, úgyhogy annak számít. – Az első szónál nagyot dobbant a szívem, mégsem szólaltam meg. – Ráadásul azóta csak arra gondolok. Tudom, hogy neked is többet jelentett holmi feladatnál. – Most erre mit kellene mondanom? Nem tudtam, ezért inkább csendben maradtam. – Mondanál valamit? – Felidegesítette szótlanságom, de nem tehettem róla. Nem értettem, hova akar kilyukadni, mit akar elérni. Komolyan érdeklem vagy csak a barátságunkat próbálja megmenteni?

- Mit mondjak, Lou? – szólaltam meg kétségbeesetten. – Hogy hülye vagyok és beléd zúgtam? Hogy életem legjobb egy perce volt, amikor csókolóztunk? Hogy szeretlek, és nem kell a barátságod, mert nem elég? – Nem bírtam tovább magamba tartani az érzéseimet. Már az sem érdekelt, hogyan reagál rá, milyen következményei lesznek.

- Megcsókolhatlak? – Ez minden, amit az előbbi kifakadásomra tud mondani?

- Nem! – kiabáltam rá, és a biztonság kedvéért egyet hátraléptem.

- Chantelle, elmondom még egyszer, ha nem volt világos – rázta meg hitetlenkedve a fejét. – A legjobb barátom voltál, mindenkinek bizonygattuk, hogy igenis van barátság fiú és lány között. Idáig működött is, de felnőttél. Tisztában vagy vele, hogy mennyire csinos vagy? A vak se tudja figyelmen kívül hagyni, ráadásul én látok, és ismerlek is. Nem elég a barátság, én is többet szeretnék. Ezért szakítottam Lisával. Szeretném megpróbálni, esélyt adni magunknak. – Szavai hallatán olyan boldogság öntött el, mint még soha.

- Igen – válaszoltam előbbi kérdésére, ám nem értette, mire mondom. – Megcsókolhatsz. – Nem kellett kétszer mondanom, és ez alkalommal, érzelmektől túlfűtve még a szombatinál is jobb volt.

- Imádlak – mosolygott boldogan, aztán összekulcsolta ujjainkat, és elindulunk haza.

Nikki szemszöge:

Bastian pont akkor hívott, amikor egy erős rosszullét után felálltam a WC mellől. Igyekeztem egészséges hangnembe beleszólni a készülékbe.

- Holnap tízkor jön az ügyvéd a papírokkal. Gyere majd át, írjuk alá nálam – közölte velem a hírt.

Reméltem, hogy még elhúzódik egy ideig, amíg kitalálom, hogy adagolom be Bastiannak, hogy a hasamban a második gyerekünk növekszik. Nem akartam az ügy lezárása előtt, mert nem szerettem volna, ha úgy érzi, kötelessége velem maradnia, de joga volt tudni még előtte, hogy úgy írja alá a lapot, mindent tud, és átgondolta. Senki nem tudott a gyerekről, még anyuék sem. Hál’ Istennek még nem látszott a hasam, ezért titokban tudtam tartani. Egészen másnap kilencig rágódtam rajta, hogy mikor mondjam el, és végül úgy döntöttem, hogy utána.

Örültem, hogy Chantelle nem lesz otthon, mert tudom, hogy így is megviseli, nem kell, hogy végignézze, amikor odabiggyesztjük a nevüket a megfelelő helyre.

Igyekeztem pontosan odaérni, ezzel megkímélve magunkat egy kínos beszélgetéstől, ugyanis elképzelni sem tudtam, miről lehetne egy ilyen alkalom előtt diskurálni. Csengetés nélkül sétáltam be, már csak akkor jutott eszembe, hogy nem lakok itt, amikor beléptem az ajtón. Köszöntem, mire kijött a nappaliból, hogy ő is üdvözöljön, majd együtt mentünk vissza az előbb említett helyiségbe, pár pillanattal később pedig megjött az ügyvéd is. Szerencsére nem késett.

Basti szemszöge:

A vidámpark óta teljesen össze vagyok zavarodva. Nagyon jól éreztem magam Nikkivel, az esti táncórák is vidám hangulatban teltek el, néha olyan volt, mintha minden a régi lett volna. Ha nem lettek volna elég kuszák a gondolataim, Marco gondoskodott róla. A nosztalgiázás, amibe szombaton kezdett bele, felelevenítette az összes szép emléket, és nem voltam benne biztos, hogy ezeket el szeretném dobni. Sőt, egyenesen még többet akartam belőlük szerezni. A kérdés csak az, hogy Nikkivel vagy valaki mással?

Az ügyvéd elénk fektette a lapokat, amelyekbe szépen bele volt foglalva minden, amit és ahogy megbeszéltünk. Megmutatta, hogy hova írjuk a nevünket, aztán várt. Néztem a pontozott vonalat, és minél tovább húztam az aláírást. Nikki is csak tartotta a kezében a tollat, a használatára nem szánta el magát. Vajon neki is ennyire nehéz vagy csak azt várja, hogy elkezdjem?

- Nem megy – dobtam le a tollat, Nikki pedig velem szinte másodpercre pontosan ugyanígy tett. – Nem akarlak elveszíteni!

- Terhes vagyok. – Mind a ketten egyszerre mondtuk ki, ami a szívünket nyomta, és kettőnk közül én lepődtem meg jobban. Élesen kérdeztem vissza, hogy biztos jól hallottam-e, amit mondott. Ezt mégis mikor akarta velem megosztani?

- Magukra hagyom Önöket – jelentette be totális zavarban az ügyvéd, majd kiment a nappaliból.

- Nem tudtam, hogy mikor mondjam el, hogy mikor lenne helyes. Ennél rosszabbul pedig biztos, hogy nem időzíthettem volna, tudom, de nem írhattam alá úgy, hogy nem tudsz róla. – Ha eddig nem voltam benne biztos, hogy vele szeretnék maradni, akkor most már igen. Szeretem, még mindig.

- Én azt hittem, hogy már nem tudjuk helyrehozni a házasságunkat, de az utóbbi napokban kételkedni kezdtem a döntésünkben. Talán van még esély, és nem kellene ilyen könnyen feladnunk. Az nem a mi stílusunk.

- Ezt ugye nem csak a gyerek miatt mondod? Nem szeretném, ha ezzel láncolnálak magamhoz. Bár az tény, hogy hiányoztál az utóbbi időben, és én is adnék még egy esélyt magunknak. De ha csak emiatt, akkor inkább ne. – Sejtettem, hogy ezt fogja hinni, de természetesen nem ez volt a helyzet.

- Nem. Komolyan gondolom. Mit szólsz? Megpróbáljuk? – Hagytam, hogy egy kicsit szótlanul gondolkozzon, aztán újra megszólaltam. – Tudom, hogy mondtam csúnya dolgokat, de bárhogy is döntesz, szeretném, ha tudnád, hogy te voltál az egyik legjobb dolog az életemben, és sose bántam meg, hogy feleségül vettelek – osztottam meg vele további gondolataimat. Őszintén reméltem, hogy ezt eddig is tudta, de a biztonság kedvéért inkább elmondtam neki.

- Én sem akarlak elveszíteni – nézett rám végül egy újabb szünet után. – Oldjuk meg! – mosolyodott el halványan.

Amint kimondta, felpattantam a fotelből, hozzáléptem és szorosan átöleltem.

- Hiányoztál – suttogtam a hajába, miközben örömömben bekönnyezett a szemem.

- Te is nekem, de most már minden rendben lesz – magyarázta bizakodóan. – Chantelle pedig alaposan meg fog lepődni, ha hazaér – nevettünk fel. Már idejét sem tudom, mikor voltam ilyen felszabadult, amikor nem kellett megjátszanom az erős férfit és a tökéletes apukát. Mi egymáshoz tartozunk, nem tudom eddig miért nem éreztem így, de az a lényeg, hogy rájöttem.

- Remélem, fiú lesz – simítottam a kezemet a pocakjára, mire újra elmosolyodott. Jó volt végre őt is boldognak látni.

Az ügyvédünk kíváncsian lépett be a szobába, hogy megtudja, szükség van-e még rá, ám miután számára is nyilvánvalóvá vált, hogy feleslegesen van itt, kikísértük, ő pedig elment.

Rengeteg dolog volt, amit meg kellett beszélnünk, úgyhogy miután a kezembe vettem egy chipses zacskót, neki is láttunk. Örültem, hogy végre normálisan, veszekedés nélkül meg tudtuk beszélni a problémáinkat. Rájöttünk, hogy valójában hülyeségeken vitatkoztunk, amiken régebben simán átléptünk vagy mosolyogtunk egyet. Ennek ezentúl is így kell mennie, mert szeretjük egymást, és tisztában vagyunk vele, hogy mindkettőnknek vannak hibái, amelyek az állandó együttlét miatt sokkal erősebben kiütnek, de sosem szabad elfelejtünk, hogy miért szerettünk bele egymásba, mert az a dolog, továbbra is ott van bennünk, biztosítva örök szerelmünket.

Chantelle szemszög:

El sem hiszem, hogy végül összejöttünk. Hogy biztos legyek benne, nem csak álmodok, megszorítottam Louis kezét, mire ő is szorosabban fogott. Ez a valóság. Az öröm miatt, amit még mindig nem fogtam fel rendesen, szótlan voltam az úton, amikor viszont megérkeztünk, lelkesen fordultam felé.

- El akarom mondani apának, bejössz? – kérdeztem, mire felnevetett.

- De ha kikerget a világból, az a te hibád lesz – válaszolta viccesen, azonban én biztos voltam benne, hogy nem lesz ellene apának kifogása. Azt mondta, jó srác, megbízik benne, mellesleg nem hiszem, hogy találna jobbat nála.

Nemcsak nekem voltak híreim, hanem apának is, aki hatalmas vigyorral az arcán jött ki az előszobába, fel se tűnt neki, hogy Louval egymás kezét fogjuk. Hirtelen lettem dühös. Természetesen nem azért, mert nem vette észre, hogy járunk, hanem mert a válás után ennyire jókedvű. Én tényleg azt hittem, hogy szeretik egymást, ennek ellenére még nem láttam ennyire boldognak az apámat. Valóban ekkora megkönnyebbülés neki, hogy elvált anyától?

- Van egy meglepetésem – jelentette be, majd a nappali irányába nézett, ahonnan anya akkor lépett ki. Megjelenése belém fojtotta a mérges szavakat, amiket apa fejéhez szerettem volna vágni. Amikor rácsodálkoztam ittlétére, beszámoltak mindenről, ami a délelőtt folyamán történt, én pedig kezdtem tényleg azt hinni, hogy életem egyik legjobb álmát élem át, ahol minden tökéletes. Nem tudtam, hogyan reagáljak, annyira meglepett az egész. Az előbb még le akartam szidni apát, amiért ilyen jókedvű, mert biztos voltam benne, hogy elváltak, most pedig közli, hogy mindent megbeszéltek és egy család maradunk.

- Ráadásul lesz egy kisöcséd is – tette hozzá apa. Egy pillanatra Louisra néztem, aki ugyanolyan meglepetten állt a dolgok előtt, mint én, aztán kínomban felnevettem.

- Oké, most már biztos, hogy csak álmodok – hitetlenkedve ráztam a fejem, és még az is eszembe jutott, hogy csipkedni kezdtem az alkaromat. A szüleim felnevettek, és amíg hagyták, hogy feldolgozzam az imént hallottakat, megkérdezték Loutól, hogy mi járatban.

- Én csak… hazakísértem a barátnőmet. – Feleslegesen várta tőlem a reakciót, és amikor erre ő is rájött, megtette helyettem a nagy bejelentést.

- Louis… – komorodott el apa egy pillanat alatt, mire én is és Lou is lélegzetvisszafojtva vártuk a folytatást. – Végre! Azt hittem már sose tértek észhez – közölte nevetve, majd odajött hozzánk, hogy megöleljen minket. Pillanatokon belül anya is csatlakozott hozzánk, így már négyen, illetve a tesómat is beleszámítva öten álltunk egymást ölelve, végtelenül boldogan.