Tom Beck novella

Sziasztok!

Tudom, erről nem beszéltem, amikor felvázoltam a terveket, de ezt már vagy egy éve kezdtem el írni, és mivel az Öziles novella még nincs kész teljesen, gondoltam addig jelentkezek ezzel. Ötlethiány miatt lett ez a címe, de ha valaki kitalál hozzá valamit, azt szívesen fogadom:)

Még egy fontos dolog: azt mondtam, hogy a novellákat a nyáron szeretném letudni, de azt hiszem, azt a kijelentést nem gondoltam végig igazán. Valószínűleg még szeptemberben is ilyenekkel foglak szórakoztatni titeket, remélem, nem bánjátok:P

Megbűvölve álltam meg az Audi R8-as előtt. Hihetetlenül magával ragadó kinézete volt. Annyira különböző volt, elegáns és sportos egyszerre. Az előttem álló gyönyörűség fekete-fehér színekben pompázott. A fehér volt az alapszíne, a hűtőrácsok, és az oldalt lévő betétpanelek pedig a fekete szín becses viselői voltak. Hátulról szélesnek látszott, amit a furcsa elhelyezkedésű LED lámpák okoztak, valójában azonban keskenyebb volt. Kétoldalt két-két kipufogó helyezkedett el. Ez tette csak igazán agresszívvé. Aki ránézett soha nem fordította el a fejét, de legalábbis egyhamar biztosan nem. Én az előbbihez tartoztam, és többször körbesétáltam. Szinte hallottam, ahogy azt kiabálja: Vigyél haza!

- Nyolc hengeres, 4.2 literes motor, négyszelepes FSI, 309 kW teljesítményű – mormogtam, de közben egy centit nem mozdultam a csoda mellől. – 4.6 másodperc alatt 100km/h-ra gyorsul – folytattam tovább az elemzést. Elég régóta szemezek vele, ahhoz, hogy már ezeket kívülről fújjam. – És a tolóereje!

- 301 a végsebessége.

A hang mögülem jött, amitől hatalmasat ugrottam. Annyira elmerültem az álomautóm feltérképezésében, hogy megszűnt minden más. A hang nem apukámtól jött, ezért kíváncsian fordultam meg, hogy ki szólhatott bele életem egyik legjobb pillanatába. Közben természetesen hangot adtam ijedtségemnek.

- Szent ég! Ne ijesztgessen már! - Abban a pillanatban, ahogy megfordultam elállt a lélegzetem, és hang sem jött ki a torkomon. - Ben? – nyögtem ki végre. Bárcsak ne szólaltam volna meg. – Illetve… Tom – motyogtam totális zavarban.

Tom Beck. A Cobra 11 sztárja. Ő állt előttem. Ő szólított meg. Én pedig a sorozatbeli nevén szólítottam. Ezt a marha nagy égést. Menekülő utat keresve, édesapám után kutatva néztem szét, de nem láttam a teremben, valószínűleg már egy másik helyiségben járt. Nem várta meg, amíg befejezem az álmodozást az Audiról, így nekem tovább kellett égetnem magam az egyik kedvencem előtt. Nagyon szerettem a sorozatot, szinte minden részt láttam, de főleg a tizenharmadik évadtól tetszik a sorozat. Onnantól játszott benne ő. Most pedig itt várja, hogy feldolgozzam a sokkhatást, amit ő okozott. Jellemző rám, hogy mindig a legrosszabb pillanatban hagy magamra a problémakezelő funkcióm. Remek, tényleg.

- Sajnálom, ha megrémisztettelek, de nem tudtam kihagyni, hogy ne lássam a nő arcát, aki ennyi mindent tud egy kocsiról. – Ajkai mosolyra húzódtak. A fenébe, hogy nem csak a jó megvilágítástól helyes Németország egyik legnézettebb műsorában. – Olvastad valahonnan? – Kutakodva nézett valamilyen füzet vagy tábla után, amin ezek az adatok fel lennének tüntetve. Tagadóan ráztam a fejem.

- Régóta szemezek vele, csak húzós az ára. – Úgy döntöttem, ha mindenképpen beszélni kell, akkor csak maradjunk az autóknál, hiszen így nem fogok hülyeséget mondani.

- Ez tény, de erős a kicsi – döntötte oldalra a fejét, így véve szemügyre a szóban forgó autót. – Egyedül vagy? Folytathatnánk tovább együtt a terepszemlét.

Annyira ellenállhatatlanul nézett rám, annyira elbűvölően, hogy elgondolkoztam, ha az R8-ast vagy Tomot vihetném haza teljesen ingyen, akkor melyiket kapnám fel. Időm azonban nem volt válaszolni, mert két lövést hallottunk, majd maszk mögé rejtőző emberek szaladtak el mellettünk pár golyót még a levegőbe engedve. Nem sokkal utánuk biztonsági emberek futottak. Kővé dermedve álltam, és azon gondolkoztam, hogy jussak el észrevétlenül apámhoz.

- Bukj le, gyerünk! – húzott le a kocsi mögé a színész. Úgy látszik a sok forgatásból tanult valamit.

Miután nem hallottunk semmi arra utaló hangot, hogy lennének még bűnözők a teremben, óvatosan kinéztünk az autó mellett, majd felegyenesedtünk. Eszeveszett rohanásba kezdtem és egészen addig, amíg meg nem láttam apát meg sem álltam. Tom utánam futott, miközben folyamatosan próbálta megtudakolni, mi ütött belém. Apát az egyik kocsi kerekének támaszkodva találtam meg, a jobb kezével a bal vállát fogta. Ujjai között vér csordogált.

- Apa – guggoltam le mellé. – Jól vagy? Mi történt? Miért lőttek rád?

- Rendben vagyok, nyugodj meg. – Szaporábban vette a levegőt, mint általában az ember szokta, de ez nem volt meglepő ilyen helyzetben. – Nem tudom, mi volt. Egyszer csak megjelentek, épp elugrottam, a golyó a vállamat találta el. Nem tudom, hogy rám céloztak-e. De mi okuk lett volna rá? - Ekkor ért oda mellénk Tom, gyorsan ő is leguggolt, és szemügyre vette apukámat. - Mi ez? Cobra 11 forgatás? – Apát nem hagyta el rossz humorérzéke, ami most megnyugvással töltött el. Tom és én is elmosolyodtunk.

- Nem, pedig most egészen úgy érzem magam, mintha Ben bőrébe bújtam volna.

Tom nagyon rendes volt, megvárta velünk, amíg megérkezik a rendőrség, illetve a mentőautó. Apát beültették, és már vitték is a kórházba. Vele szerettem volna menni, de a rendőrök előbb meg akartak kérdezni pár dolgot.

- Az édesapjának voltak régebben sötétebb dolgai?

- Nem, apa a legjobb ember, akit ismerek. Soha nem tett semmi rosszat, még a legyet sem üti le – ráztam meg határozottan a fejemet.

- Mostanában nem viselkedett furcsán?

- Nem, mindent úgy csinál, ahogy mindig szokta.

- Rendben. Elmondaná, hogy mi történt odabenn? - A kérdésre elmondtam mindent, amit hallottam és láttam, majd Tomnak is el kellett mesélnie a történteket, aztán végre elengedtek minket.

- Gyere, beviszlek a kórházba – ragadta meg a kezem, és az autója felé indult.

- Jaj, dehogyis. Biztos sok jobb dolgod van, mint taxisofőrt játszani. Bemegyek apa kocsijával, ne fáradj.

- Ragaszkodom hozzá. – Újra bevetette azt a nézését, amit a lövöldözés előtt, ezúttal viszont semmi nem akadályozta meg az ellágyulásomat.

- Rendben, köszönöm. – Mintha nem is én mondtam volna, hanem egy automata, ami az agyam kikapcsolódásával magától lépett működésbe.

A kórházba vezető úton először az autóján merengtem. Egy fehér BMW X6-os volt, pasis, és illett is Tomhoz. V8-as motor, 555 lóerő, a maximum sebessége pedig olyan 250 körül lehet. Százra négy egész hét alatt mehet fel. Tom jól vezetett, egyenletesen, nem fékezgetett feleslegesen, így kellemes volt az utazás. Kitisztult az agyam, de az idegesség nem múlt el. Miért lőttek az apámra? Szó nélkül ültünk egymás mellett, közben már a tényt is elfelejtettem, hogy az általam kedvelt színész-énekes vezette autóban ülök. Teljesen emberi volt, hétköznapi, akárcsak én vagy az ismerőseim. Első benyomások alapján hasonló lehetett, mint a sorozatbeli karaktere. Csajozós, viccelődős, de komoly, figyelmes és autómániás. Amikor megérkeztünk ő is kiszállt velem, újabb meglepetést okozva bekísért, és még azt is megvárta, hogy apával beszéljek. Szerencsére rendben volt, a golyót kiszedték a vállából, bekötözték neki, de benn kell maradnia éjszakára, csak másnap jöhet haza. Mikor elbúcsúztam tőle, kimentem a folyosóra, ahol Tom türelmesen üldögélt.

- Gondoltam megvárlak, hogy hazajuss valahogy – indokolta, mikor szólásra nyitottam a számat. Kedvesen mosolygott hozzá, amitől nekem is mosolyognom kellett.

- Nagyon aranyos vagy. Nem tudom, mivel fogom mindezt meghálálni.

- Ugyan már. Ilyen szép nőt bármikor szívesen furikázok – bókolt, én pedig belepirultam.

Nem akartam hálátlan lenni, ezért nem kérdeztem meg, hogy vezethetek-e én. Klassznak látszott a kocsi, kíváncsi lettem volna, milyen érzés vezetni. Éppen kényelembe helyeztem magam az anyósülésen, mikor felém fordult.

- Arra gondoltam, mivel úgy sem tudom, merre kell menni, nem szeretnéd kipróbálni? – lóbálta meg a kulcsot előttem. Csodálkoztam, hogy nem tátottam óriásira a számat, de a szemem boldogan csillant fel.

- Komolyan megengednéd? Mi van, ha nem is tudok jól vezetni? – néztem rá teljesen elképedve. – Vagy mi van, ha fanatikus rajongód vagyok és elrabollak? – Jóízűen nevetett fel kérdéseim hallatán.

- Teljes biztonsággal adom oda a kulcsot a kezedbe. Nem igazán ismerek olyan embert, aki úgy megbecsülné a kocsit, ahogyan te fogod tenni.

- Ezt csak a szerelmesek érthetik – simítottam végig a műszerfalon. – Élek a lehetőséggel. – Kikaptam a kezéből a kulcsot, majd gyorsan átszálltam a kormányhoz. – Gyere, édesem, életed legjobb útjára viszlek – gügyögtem a BMW-hez, aztán együtt nevettünk fel.

Nem laktunk messze a kórháztól, maximum tizenöt percet vett igénybe az út, amit nagyon sajnáltam. Élvezet volt minden másodperc, amit a kormány mögött töltöttem el. Csendben élveztem a vezetés örömét, így most sem beszélgettünk semmiről, de már előre szomorú voltam amiatt, hogy hazamegyek, és valószínűleg soha többé nem látom majd Tomot. Mikor visszaadtam a kulcsot boldogan nyugtáztam, hogy egyszer sem szólt bele a vezetésembe, tehát valóban jól vezetek, nem csak én gondolom úgy.

- Bejössz? – próbáltam minél későbbre halasztani az elválást.

- Ha nem zavarok – egyezett bele, aztán utánam indult, hogy a kapun át a bejárati ajtóhoz érjünk.

- Akkor nem kérdeztem volna meg – néztem rá, de akkor ő már az ajtót nézte furcsa tekintettel.

Követtem a pillantását, és hamarosan én is megláttam a kilincsnél a karcokat illetve a feszítővas okozta károkat. Óvatosan löktem be az ajtót, remélve, hogy akárki is volt, már eltűnt a házból. Az egész lakás fel volt forgatva, az üvegasztal a nappali közepén összetörve feküdt, a fotelek feldöntve álltak, a szekrényajtók nyitva voltak, de első ránézésre minden más a helyén volt, semmit nem vittek el. Mit akarnak apától?

- Értesítsük a rendőrséget, aztán tűnjünk el innen – javasolta Tom.

- Hova? Nem tudok máshová menni, és apa is hazajön holnap, addigra rendet kell raknom. – Teljesen bepánikoltam, kényszeresen próbáltam keresni valami tevékenységet, amin levezethetem a feszültséget, és a rendrakás pont megfelelőnek tűnt.

- Szó sem lehet róla, hogy egyedül maradj. Nem tudhatjuk, hogy ugyanazok az emberek tették-e, akik meglőtték az apukádat, de nem is számít. Nem maradhatsz itt.

- Nem mehetek máshová. Nem hozhatok senkire se bajt – vontam vállat, de rettegtem, hogy mi a fene lehet ez az egész. – Felhívom a rendőrséget.

Hamarosan meg is hallottuk a szirénákat, amik jelezték, hogy megérkeztek a rendőrök. Újabb kérdésekkel állítottak szembe, mi pedig szorgosan válaszoltunk mindegyikre. Megadtam a telefonszámomat, hogyha bármi van, bármit tudnak, azonnal jelezzék.

- Pakolj össze pár cuccot! – Tom szinte parancsolóan adta ki az utasítást. – Elviszlek magamhoz, elleszünk addig, amíg le nem zajlik ez az egész.

- Nem lehet! Nem sodorhatlak veszélybe – ragaszkodtam előbbi álláspontomhoz.

- Erre is van megoldásom. A két biztonsági őrömet, akik általában kísérgetnek mindenhová, a kapuba állítom. Nem lesz semmi baj, csak siess. – Végigsimított az arcomon, amitől megint bekapcsolt az automata énem, és összeszedtem pár napra való ruhát.

A kocsiban ülve kezdtem újra magamhoz térni. Milyen pofátlan ez a srác, tudja, hogy egy nézésével bárkit le tud venni a lábáról, és még ki is használja. Mosolyogva ráztam aprót a fejemen.

- Mi az? – nézett rám, majd megállt a piros jelzés miatt.

- Semmi, csak tényleg nem tudom, hogy mit fogok majd cserébe ezért adni.

- Én már kitaláltam – fordult vissza előre, aztán gázt adott. – De nem fogom elmondani. Majd rájössz magadtól.

- Remek – morogtam.

- Egyébként most, hogy már elég régóta együtt mászkálunk, megtudhatom a neved? – sandított rám egy pillanatra.

- Ó, de buta vagyok! – kiáltottam fel. – Ne haragudj, hogy nem mutatkoztam be, az események miatt teljesen el is felejtettem – szabadkoztam, majd formalitásból a teljes nevemet mondtam ki. – Loretta Schießenberg, de ha kimondod, hogy Loretta kiugrom a kocsiból, szóval csak Lara.

- Szép hölgyhöz szép név jár – nézett rám újra, így láthatta újabb elpirulásomat.

- Biztosan nem foglak zavarni? – váltottam gyorsan témát.

- Nem. A héten befejezzük a forgatást, aztán lesz egy hét szabadságom, utána pedig megyek felvenni a következő albumom. Ha gondolod, eljöhetnél, megnézhetnéd, mit szerencsétlenkedek, mielőtt rendesen fel tudom énekelni a számokat – nevetett.

- Köszönöm a meghívást, de nem szeretek előre tervezni, főleg nem ilyen helyzetben, mint ami most van. Ki tudja, mi lesz holnap. – Szívem szerint rávágtam volna, hogy természetesen elmegyek vele, de amit mondtam abba volt igazság.

- Akkor majd megkérdezem aznap reggel – törődött bele a kétes válaszba, hiszen tudta, hogy a végén úgyis ő fog nyerni.

A házában gyorsan körbevezetett. Nagyon tetszett, nem volt benne semmi sallang, nem volt tele sztárallűrökkel. Tulajdonképpen hasonlított a miénkre, méretben és stílusban is, szóval úgy gondoltam, az itt eltöltött napokat élvezni fogom. Bár lehet, hogy vele egy bungalóban is élveztem volna az együttlétet. Úgy döntöttem, hogy felhívom apát, elmesélem neki a betörést, és megkérdezem, nem sejti-e, hogy mit kerestek. Bár teljes mértékben megbíztam apában, kívülről belülről ismertem, ilyen alkalmakkor talán természetes, hogy kicsit elbizonytalanodom. Sikeres üzletember, nem keres keveset, és ha nem is szándékosan, mégis lehet, hogy a tudta nélkül valakinek keresztbe húzta a számításait. A mai világban pedig az emberek már mindenre képesek, hogy elérjék a céljaikat. Ben, akarom mondani, Tom beszélt az őreivel, ezért nem sokkal később már a ház előtt ültek a kocsiban. Teljesen észrevétlenek voltak, nem jöttek be a házba ellenőrizgetni, mégis olyan érzésem volt, mintha folyamatosan figyelnének. Mindenesetre elég kellemetlen volt. A feszültség oldására egy korai vacsora mellett beszélgetni kezdtünk. Hihetetlen, hogy mennyire nyitott, jó társaság. Szívesen hallgatott, de szívesen is mesélt, ezért estére már a fél életünket elmondtuk egymásnak. Próbáltam egész nap elvonatkoztatni attól, hogy ő egy híresség, de a beszélgetésünk előtt ennek ellenére folyamatosan az elmémbe kúszott. Azonban utána elfelejtkeztem róla. Ő nem Ben Jäger volt, a Cobra 11 rendőre, hanem Tom Beck, a srác, akivel egy nagyon jót beszélgettem, és akit megkedveltem. Társalgásunknak az ásításom vetett véget.

- Látom, nagyon untatlak – állt fel, hogy összeszedje a tányérokat és a poharakat az asztalról, miközben én tiltakozásba kezdtem. – Van egy kis gond, vagyis attól függ, kinek, mit jelent a gond – húzta féloldalas mosolyra a száját. – Szóval, nincs vendégszobám, úgyhogy kénytelen leszel egy ágyban aludni velem.

- Nos, azt hiszem, ez nekem nem probléma – egyeztem bele a közös ágy használatába.

- Akkor kerítek ágyneműt, addig menj el nyugodtan fürdeni.

Nem áztattam magam sokáig, fáradt voltam, és ért is ma elég sok feldolgoznivaló. Öröm volt az ágyneműbe süppedni, elaludni mégsem tudtam. Egyfolytában járt az agyam, újra végigpörgettem a nap eseményeit, csukott szemhéjam alatt felidéztem Tom arcát, majd próbáltam elmosni a túlságosan tiszta képet. De rá kellett jönnöm, hogy ez a kép már élőkép, a szemem nyitva, Tom pedig felém fordulva néz. Fogalmam sincs, hogy történhetett, mikor közeledett felém, de meleg ajkaink már egy jó ideje ízlelgették egymást. Kicsit bűntudatom volt, hogy amíg apa odabenn alszik a kényelmetlen, kórházi ágyon, addig én egy férfivel enyelgek, mindenről megfeledkezve. Csókunknak én vetettem véget, amikor a keze a pólóm alá vándorolt. Nem szerettem volna, ha könnyűvérű nőcskének hisz, akit akármikor megkaphat, és ezt vele is megosztottam, nem kihagyva azokat a gondolatokat, amiket róla gondoltam. Hogy mennyire kedves, aranyos, figyelmes, és sajnos vonzó. Állatira vonzó. Amint mindez elhagyta a számat letörölhetetlen mosoly futott át az arcán.

- Örülök, hogy jól szórakozol – jegyeztem meg kicsit szarkasztikusan.

- Tudod, nem szoktam kihasználni a nőket – kezdte – és nem nézlek sarki lánynak se. Azok alapján amennyire sikerült ma megismernem téged beloptad magad a szívembe.

- Ennyi bűntényt egy napra – sóhajtottam fel. – Lövöldözés, betörés, és én még lopkodom is – viccelődtem. Hiába, ha egyszer nem tudom, hogyan kezelni a kedves szavakat!

- Mikor hallottam, hogy sorolod az Audi tulajdonságait, azt hittem ott helyben meghalok. Nem sejtettem, hogy van olyan nő a világon, mint te. Gyönyörű, okos és még az autókhoz is ért. Főnyeremény vagy, esküszöm.

- Ugyan már! Még csak egy fél napja ismersz – rejtettem el a paplan alá paradicsom színű arcom vigyorogva. – Ezzel nem fogsz a paplanod alá csalni.

- Nem áll szándékomban – védekezett. – Vagyis de – váltott inkább taktikát. – De ha nem akarod, én türelmes vagyok. - Mondataira egy csókkal válaszoltam. – Ezt most minek vegyem? – érdeklődött, de nagyon jól tudta a választ.

- Mondták már, hogy sokat beszélsz?

A másik oldalamra fordultam, de ott is zavart a fény. Lassan kinyitottam a szemem, de gyorsan vissza is csuktam. A világosság vakító volt, ahogy minden reggel. Morogva forogtam egyet, hogy kitérjek a fénysugár elől, ám miután megszűnt a zavaró tényező se tudtam visszaaludni. Lassan felültem, kisöpörtem az arcomból a hajat, megdörzsöltem a szemem és kimentem a szobából. Első utam a mosdóba vezetett, örültem, hogy idegen helyen, reggel, kómásan rögtön megtaláltam. Kicsit felfrissítettem magam, majd cseppet sem megelégedve léptem ki a fürdőből. A konyhába mentem, úgy véltem, Tom ott lehet, de nem találtam. A telefonja és az autókulcs is az asztalon volt, szóval nem mehetett el. Kinéztem az ablakon, amin keresztül egyből kiszúrtam a két testőrt. Még mindig idegesítettek, de legalább biztonságban éreztem magam. Lázasan gondolkodtam, hogy akkor hova tűnhetett Tom, mikor eszembe jutott, hogy tegnap azt mondta, igazából a házban csak alszik, de igazi élőhelyének a szuterént tekinti. Ennek fejében lementem a lépcsőn, és hamarosan, hallgatva a fülemre, rájöttem, hogy itt lenn a próbaterme van, ő pedig éppen énekelget. Nem akartam zavarni, ezért megálltam egy kiugró részben, ahol nem láthatott meg. Figyeltem, ahogy a kezével a gitáron játszik, ahogy mozog a szája, ahogy csukott szemmel, átszellemültem énekel, és csodáltam. Csodáltam, hogy a sorozat és az éneklés mellett megmaradt hétköznapi embernek, tud időt szánni mindenre, amire akar. Ezzel én mindig gondban voltam. Leragadtam egy valaminél, hiába tudtam, hogy még ezer dolgom van. Nem hiába álltam az autókereskedésben fél órát egy négykerekű előtt. A kezemben lévő telefonom árult el, amely csörögni kezdett. Tom meglepetten nézett fel, én pedig végtelenül zavarban voltam, hogy rajtakapott.

- Kémkedünk? – lépett mellém, mielőtt felvettem volna a kommunikálásra való eszközt, és megcsókolt. Meglepetésként ért, mert bár tegnap volt egy jó napunk együtt, nem gondoltam, hogy így fog köszönteni. – Na, nem veszed fel?

- Öhm, ja, de – ráztam meg a fejem, hogy kitisztítsam, aztán megnyomtam a zöld gombot, és elindultam felfelé.

A rendőrségtől hívtak, a lépcső közepén meg is álltam, ahogy a híreket közölték. Éreztem, hogy elhagy az erőm, az ujjaimmal nem bírtam tartani a telefont, így hangos csattanással érkezett a kőre. A falhoz támaszkodtam és igyekeztem mély levegővételekkel megakadályozni, hogy eluralkodjon rajtam a pánik. Tom ijedten állt meg mellettem, kezei közé fogta az arcom, miközben próbálta megtudni, mi a baj.

- Apa – suttogtam haloványan. – Apát elrabolták.

Nem tudom, hogy jutottam fel, de azon kaptam magam, hogy a fotelben ülök, Tom pedig a térdembe kapaszkodva guggol velem szembe.

- Jól vagy? Elájultál – magyarázta. – Beszéltem a rendőrséggel, azt mondták, lehet találtak egy nyomot, de…

- De? – követeltem további tájékoztatást.

- Úgy tűnik, hogy apukád is bűnös – nyelt nagyot.

- Biztos, hogy nem – tiltakoztam. Nem ellenkezett, felesleges lett volna. Tudom, hogy az apám nem gazfickó.

Kicsivel később is megkérdezte, hogy jól vagyok-e, majd a kezembe nyomott egy bögre teát és átkarolt.

- Anyukám tíz éves koromban meghalt – kezdtem el mesélni. - Nekem apa a mindenem, ő a példaképem, benne bízom a világon a legjobban. Ha anya után őt is elveszítem, nem tudom, mit fogok csinálni. Nem tudom elhinni, hogy apa bármit is csinált volna. Sosem hazudott nekem, mindent elmondunk egymásnak. Egyszerűen képtelenség. – Letöröltem egy könnycseppet az arcomról. – Bocsi.

- Hé, ugye, nem a sírásért kértél bocsánatot? – lepődött meg.

- De. Nem vagy te lelki segély vagy mi, hogy a válladon sírjam ki magam.

- Jaj, te – sóhajtott lemondóan. – Ha úgy esik jól, akkor sírj nyugodtan.

- Nem esik jól, de köszönöm, hogy ennyire megértő vagy. Nem tudom, hogy csinálod.

- Természetemből fakad – húzta ki magát büszkén. – Elmenjünk valahová? Tudod, nem stílusom romantikus randevúkat szervezni, inkább a spontán ötletek híve vagyok.

- Szent ég! Most így hívtál randira vagy mi?

- Béna volt? – játszotta meg az aggodalmasat, de számomra egyértelmű volt, hogy komolyan soha, senkitől nem kérdezne ilyet, ezért nem válaszoltam rá.

- Ha már mindketten a spontán ötletek hívei vagyunk, menjünk el sétálni, és közben majd beugrunk valahová.

- Ötlet támogatva. De én vezetek.

- Most mondom, hogy sétáljunk – néztem rá furán.

- Upsz, ja, tényleg – nevette ki magát. Egy bolond jelzővel jutalmazva csaptam gyengén a hasára, aztán készülődési időt kértem, hogy ne az alvós pólómban induljak útnak. Egy színes, pántnélküli ruha mellett döntöttem, a hajamat pedig csak lazán összefogtam és a vállam elé húztam. A tükörbe nézve megint meg kellett állapítanom, hogy ma sem fognak annyi idősnek nézni, mint amennyi valójában vagyok. Sokak szerint fiatalabbnak néztem ki, mint huszonnyolc, volt rá példa, hogy személyit kértek tőlem a boltba, mikor apa születésnapjára bort vettem. Viszont abszolút nem bánom, hiszen öregebb éveimben jól fog jönni ez az adottságom. Tomnak már most tetszett.

- Csinos – adta tudtomra, hogy tetszik neki.

- Szintén – mértem végig, mire kaptam egy puszit, majd kiléptünk.

A két testőr tisztes távolságból követett minket, de nem zavartak, próbáltak észrevétlenek maradni. Tehát mindenféle úti cél nélkül sétálni kezdtünk, amerre csak jól esett. Mindketten úgy ismertük Kölnt, mint a tenyerünket, úgyhogy eltévedésről szó sem lehetett. Átsétáltunk egy parkon, aztán a dóm elé keveredtünk, ahol Tom pár érmét dobott az előtte álló pénzgyűjtő művészeknek.

- Akárhányszor erre jövök, mindig adok nekik. Kicsit csodálom őket. Főleg az aszfaltrajzosakat. Olyan szépeket tudnak csinálni – állt meg mellettük.

- Igen, azok nekem is tetszenek. De a zenészekért jobban odavagyok – mutattam egy gitáros felé.

- Tapasztaltam – vigyorgott, mire nevetve aprót ráztam a fejemen.

Kellőképpen lejártuk a lábainkat, időközben meg is éheztünk, ezért beültünk egy hangulatos étterembe. Többször voltam már itt, tudtam, hogy a kínálatuk nagyszerű, így nyugodtan vártam, hogy megérkezzen a rendelésem.

- Mesélsz a szüleidről? – kérdeztem a várakozás közben.

- Mit meséljek? Nürnbergbe laknak, és mindketten nagyon fontosak nekem. Mindig felnéztem rájuk, jó, talán a tinédzser éveimben nem igazán értettem meg őket, de mindig abban reménykedem, hogy én is megtalálom majd a másik felem, ahogy ők is tették, és legalább olyan sokáig fogok együtt lenni az illetővel, mint amennyit ők lehúznak egymás mellett.

- Biztosan nagyon büszkék rád.

- Erről inkább ők tudnának többet mesélni – szerénykedett, mióta találkoztunk, először. – Te szüleid?

- Hát… apáról már meséltem, nem ismerek nála jobb embert, úgyhogy nem is értem ezt az egészet – tört rám újra a fojtogató érzés. Mi lesz apával? – Anyáról nem sokat tudok. Kiskoromban távozott közülünk, ezt már mondtam. Egyetlen egy dologra emlékszem vele kapcsolatban, hogy mennyire ragaszkodtam hozzá. Miután meghalt csak apa maradt, ő pedig mindent a legjobban szeretett volna csinálni, hogy ne érjen több bántódás. De mindentől ő sem tud megvédeni – válaszoltam keserűen.

- Sajnálom, nem akartam elrontani a kedved – mentegetőzött, mikor rájött, hogy nem jó irányba halad a beszélgetésünk.

- Jön a kajánk – erőltettem mosolyt az arcomra, hogy ne kelljen tovább ennél a témánál maradnunk. – Sok barátnőd volt?

- Akadt – döntötte oldalra a fejét. – De sok nagy hiba volt.

- Hogy találhatnád meg a másik feled - így mondtad, ugye? - ha nem keresed. Aztán meg sokszor mellényúlunk…

- Ez egészen úgy hangzik, mintha egyszer már te is megjártad volna.

- Néha naiv vagyok, legyen elég ennyi. – Újabb fájdalmas téma, amit eszem ágában sem volt feleleveníteni.

- Üdv a klubban – nyújtott kezet, miután a pincér az asztalra helyezte a tányérokat, melyekben gőzölgő finomságok voltak, és ínycsiklandó illatokat árasztva kényszerített arra, hogy azonnal rávessük magunkat.

- Hű, nem is éreztem, hogy ennyire éhes vagyok – jegyeztem meg az első falat után.

A késői ebédünk alatt nem törődve a különböző illemszabályokkal, beszélgettünk, de azért előtte lenyeltük a falatot, hogy ne egymás szájából kelljen látnunk, hogy mit is eszünk. Egy-egy sütemény után, amit desszertként fogyasztottunk el, fizettünk, majd tovább folytattuk utunkat.

- Arra gondoltam, hogy visszamehetnénk az autókereskedéshez. Ott maradt a szerelmem, bemutatnálak neki, és folytathatnánk tovább vele az utat.

- Megtisztelő – nevetett. – Már ha a szerelmed az autód.

- Mi más lenne?

Ennek fejében elsétáltunk a kocsimhoz, ami egy egyszerű, piros Audi A4-es volt. Semmi extra nem volt rajta, mert apa az egyszerűséget szerette, és ő vette nekem születésnapomra. Hamar megszerettem. Kényelmes, nem feltűnő, de lehet vele menni, ha ahhoz van kedvem. De attól még az álmom az R8-as modell volt, ami egészen úgy nézett ki, hogy az enyém lett volna, ha nem történik ez az egész. Apa ragaszkodott hozzá, hogy mielőtt végleg leteszem a voksom amellett, nézzek körbe, hogy mik vannak még. Nem mintha nem tudtam volna, de az volt a feltétel, hogy megveszi nekem, ha nem találok jobbat, szóval kénytelen voltam végigjárni a szalont. Szerencsére a kulcs mindig a táskámban volt, így most is velem volt. Két pityegés jelezte, hogy az ajtók nyitva vannak. Mielőtt beültem tárcsáztam a rendőrséget, hogy megkérdezzem, van-e valami hír apáról. Az egy dolog, hogy jól elvoltam ma, de a nyugtalanság és az idegesség végig velem volt, akárcsak egy hű barát, és sajnos a rendőrök sem tudtam jó hírekkel szolgálni. Elmondásuk szerint bizonyos okok miatt nem adhatnak ki információt a nyomozással kapcsolatban, úgyhogy be kellett érnem azzal, hogy ők mindent megtesznek.

A következő két napban is feleslegesen hívogattam őket, nem voltak hajlandóak tájékoztatni a fejleményekről, úgyhogy az idegességem mellé betársult a mérhetetlen düh is. Semmit nem tudok a saját apámról, az se biztos, hogy egyáltalán él még, nem tudom, hogy mit csinált, amiért ezt érdemelte, és utáltam magam, amiért kételkedni kezdtem a jóságában. Tomot megkértem, hogy a helyzethez mérten próbáljon minél jobban kimaradni az ügyből, egyáltalán nem hiányzott, hogy miattam érje botrány, mellesleg, ha kitudódik, hogy érintett, címlapon lesz az egész sztori, és kitudja, hogy milyen embernek állítják be apát.

A rengeteg stressz miatt egész nap álmos voltam, fájt a fejem, egyszóval borzalmas volt a közérzetem, amin a Tom által hazahozott rózsák és bonbonok sem segítettek. Csak pillanatnyilag tudott megmosolyogtatni, de igyekeztem, mert nem akartam elrontani a kedvét. A forgatások után mindig lelkesen jött haza, én pedig szívesen meghallgattam a beszámolóját, de fél füllel állandóan azt figyeltem, hogy a telefonom csörög-e. Amikor pedig meghallottam az ismerős dallamot, őrültként vetettem oda magam, ám rendszerint csalódnom kellett.

Sokat gondolkoztam azon is, hogy felhívjam-e a nagyszüleimet, rokonokat, hogy értesítsem őket a történtekről, de úgy döntöttem, nem borzolom az idegeiket feleslegesen. Ha ne adj Isten valami komolyabb történik, akkor majd beszámolok az egészről, addig pedig egyedül birkózom meg vele.

Utáltam a rendőröket, amiért ennyi ideig húzzák a nyomozást, ráadásul eredménytelenül. Nem voltam türelmes ember, ezért különösen idegtépő volt egy héten keresztül csak várni és várni. Tom indítványozta, hogy nézzünk filmet, hátha az valamennyire leköt majd, de nem így történt. Már a film elején lemaradtam, így nem is értettem, hogy ki, mit és miért tesz, de a színésznek nagyon tetszett, amire hangos nevetéséből jöttem rá. Már túl voltunk a film háromnegyedén, amikor megszólalt a csengő. Tom megállította a DVD-t, aztán az ajtóhoz sétált, nem sokkal utána pedig nekem kiabált. Vegyes érzésekkel pattantam fel az ágyról, hogy kimenjek hozzá és az érkezőkhöz, akik nevezetesen a rendőrségtől jöttek. Megkértek, hogy üljek le, mielőtt belekezdenek, majd miután eleget tettem kérésüknek, figyelmesen hallgattam őket.

- Sikerült elkapnunk a tetteseket. Herr Schießenberg a traumán és kisebb sérüléseken kívül teljesen rendben van, de a biztonság kedvéért bevittük a kórházba megfigyelésre. – Hangosan kifújtam a levegőt, és a megkönnyebbüléstől majdnem sírva fakadtam. Minél hamarabb be akartam menni apához, hogy saját szememmel lássam, tényleg jól van, de előbb még végig kellett hallgatnom a rendőröket. – Az édesapja elrablói hárman voltak, őket pedig egy bank igazgatója bízta meg a feladattal, ugyanis Hartmut Schießenberg, az édesapja ikertestvére kis híján a csőd szélére jutatta a bankot. – Azt hittem, hogy ültő helyemben felrobbanok. Hogy nem jutott eszembe, hogy apának van egy kiköpött mása, aki viszont rengeteg bajt okozott már? – A rablók csak egy fényképet kaptak, ami alapján rossz embert vittek magukkal. Amikor rájöttek, megpróbálták az édesapjával sakkban tartani Hartmutot, ami sikerült is volna, ha a végső találkozásnál nem jelenünk meg, és tartóztatjuk le az összes bűnöst. – Egy kicsit fényezte magukat, de már ezzel sem foglalkoztam, mert elmondhatatlanul boldog voltam, hogy végül mégis megoldódott.

- Hartmuttal mi lesz? – Tudtam, hogy a rendőrség sok csalást találhat az aktáiban, ezért érdeklődtem felőle.

- Jelentős összegű pénzbírságra ítélték – válaszolta meg a kérdésem egy másik egyenruhás.

Miután megköszöntem a segítségüket, és végre elmentek, rögtön kocsiba ültem és a kórházig meg sem álltam. Tom elkísért, mint egész héten mindenhová, most viszont már örülni is tudtam neki. Nem éreztem magam rosszul, nem voltam ideges, ezért tudtam vele és az alakuló kapcsolatunkkal is foglalkozni.

Apát jó szorosan magamhoz öleltem, amit apró nyögéssel vett tudomásul, mert zúzódások voltak a testén, de örült, hogy láthat. Röviden elmesélte, hogy mi történt vele a napokban, hogy be volt zárva egy kis helyiségbe, ahol enni is alig kapott, de ha kinyitotta a száját, akkor összeverték, majd Tomhoz fordult, és kifejezte mérhetetlen háláját, amiért vigyázott rám.

- Remélem, valamivel vissza tudom ezt fizetni. Ha bármire szükséged van, nyugodtan fordulj hozzám – ajánlotta neki mosolyogva.

- Ugyan, már meghálálta – nyúlt felém a kezével. – Nála többet nem is kérhetnék – mosolygott ránk, mi pedig viszonoztuk a gesztust.